Somlyó György válogatott versei

Arión

1937–2000

Pogány zsoltárolás^*

József Attila sírjánál

1

Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.

Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,

minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,

legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,

mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van

és az élet elől orvul elissza a bort,

még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.

És hiába rikolt mind e sok állati jaj,

míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:

rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.

Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!

Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.

2

S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül,

csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág.

Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó

csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús

pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen

elnézőn hazug és álnok imákat a pap:

gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket,

ők a megnyugovás, általuk él a halál.

Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín,

elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé.

Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert

senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált.

S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra –

(mint mindenki, aki azt, ami benne feszül

és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában):

jaj, a kaján isten árja felitta tüzét.

A semmittevőhöz^*

Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted

szédült történései és látványi e földnek,

fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger,

és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét

fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord

szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó

honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút,

mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most

nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben.

Nézed a tó játékait és a folyó suhanását –

s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe.

Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében

apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert

bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben

és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri.

Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű,

százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant

tagjait, és így megful a csöpp víz.

Lásd, te is így élsz,

égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény.

Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre!

Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás,

bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem?

Mily történések viharával szállt el e húsz év,

és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye.

Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők

mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj,

hány ember született és hány pusztult el azóta

tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén,

hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre

s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe.

Mentek a gyárba a munkások reggel

s te maradtál!

és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak

és te maradtál!

mentek a bús katonák, a sugárzó

hajnali nap fázott szuronyuk végén,

s te maradtál!

Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már?

Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt

egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok?

Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is.

Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan

játssza komor játékait és álmodja riasztó

álmait itten az ember…

Tudd meg: élned e földön

hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell.

Apám nyomában

1

Mint ódon várkastély zord gót hegyek

csucsán, legendás korokat idézve,

úgy merengett magasló szenvedélye

tetőin bús feje a füst megett.

A kósza átok felhői magányán

ült szótlanul. De ha az est lejött,

kiugró sziklás homloka mögött

dal zendült s egy elvarázsolt királylány

törte fel évszázados álma burkát,

s övét letépve táncolt meztelen.

A falakon sötét szélvész suhant át

s (így álmodott vitézi álmokat)

felkelt vasban zörögve két lovag:

pajzsos barátság s kopjás szerelem.

2

Elátkozottsága ködös magányán

csak ült sötéten és rejtelmesen.

– Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?

Hát menjünk most, az ő nyomába járván:

járjuk be e sok kis budai utcát,

a hó ropog alattunk, mint a tüll.

Itt baktatott ő mindig egyedül,

a csillagoktól követelve jussát.

Az „életét”, amelyet egyre várt,

megszállt kincskeresők konok dühével,

kik földberejtett kincseket keresnek,

mert leltek valami ódon tekercset,

s felásva végig az egész határt,

minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.

3

Milyen boldogtalan volt! S mégis én

irígylem őt, írígylem bús apámat.

Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat

zúgatott meg a szégyen is szivén.

Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott,

kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott,

de dőltében, mint fehér ritka hollók,

rebbentek róla ritka dallamok.

Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem

bogos fogalmak félelme maradt csak,

nincs más mesém, csak a te szép hajad.

Te szomorú, te vagy nekem vigasznak.

Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy.

S csak tört szivek zenéjét szeretem.

Az arcod^*

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át

fölötte vijjogón a gond.

S tükrén az oldhatatlan szomorúság

sikamlós olaja borong.

Vizére, mint lehajló parti fűzek,

borul lombos, sötét hajad.

Iszamós emlékid hínárba fűzted

s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,

mint hegyek ködlő ormai,

múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak

feltornyosúló árnyai.

Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,

mint felbukó fényes halak.

De félve visszahull mindjárt s utána

csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,

mely sóhajaidból fakad!

Most kél a hold és ver föléd az éjben

vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,

nem törik át fénylő szavak.

Az ifjú, megrázó boldogtalanság

csodálatos tájképe vagy.

Adónisz siratása

(Részletek)

I. strófa

Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén,

így perdül csak az ember hasztalan évei láncán,

kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot!

Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra

már ráölti előre az élet cifra ruháit.

Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet,

s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma!

Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem,

hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje,

űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása!

Nincs nyugovása!

I. antistrófa

Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! –

sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel.

S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj,

drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők:

mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén,

mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes

s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak.

Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak,

társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván

sírjatok érte!

II. strófa

Mivégre mind e könnyeink, ti istenek!

Tán nektek kell játékszerül

e fájó földi csillogás, mint kellenek

az égi csillagok nekünk?

Ki adta élnünk e halálos életet?

Boldog-mezítlen lelkeink

e fájva-romló hússal ki ruházta fel?

Ki adta e reménytelen

virrasztást vágyaink didergő mécsinél,

két derengő álom között?

Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag

ágán szivünk – be zord gyümölcs!

S hogy édesíti nap, szél és jég megveri,

s belén hogy egymást-váltva rág

látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás,

hullás, kudarc és elbukás.

És jaj, keserü magnak ki oltá belé

a szerelmet, ily fonnyatag

s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket

teremni mindörökre itt?

II. antistrófa

Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az,

ki élet és halál iker

ajándokát mihamarabb megízleli

s még gyorsabban hajítja el!

Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó,

Adónisz, ifju vagy s halott!

Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk,

a gyász fekete árnyait,

s jaj, oszlik már az is!… ó, gyatra szív, feledj!

Hisz úgyis ez a sorsod itt:

míg élsz, siratni s elfeledni holtaid,

s meghalván, várni, téged is

hogy elsirassanak és elfeledjenek.

S a föld csak perg tovább,

beláthatatlan útján űzve éjt s napot,

megvénhedőn és ifjulón:

tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél,

tavaszra nyár, az őszre tél.

És véle perg fajunk! csigás napok során…

És oldhatatlan rendje köt,

Feledhetetlen! elfeledni téged is.

Ó, elfeledni téged is…

A Múzsához

1

Nem hívlak én, mint társaim annyian,

minden korokban, dicstelenek s dicsők,

kik vértjeid felöltve, győzni

hittek a szörny feledés hatalmán.

Nem félem én! oly korba születtem én,

mely összedönté századok álmait

s megkarcosítá égi ízét

szánkban a szónak is, így tanított,

vérünkbe marván a keserű tudást,

vinnünk halálig: élni, nem-élni – a

közömbös örökkévalóság

színe előtt ugyanazt jelenti.

S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ

minden csodája, emberi műveink,

gyors századok s az élet, élet

lepkei mámora… Én meguntam,

hogy napra jő nap s engem e hasztalan

vak vágy csigázzon egyre könyörtelen:

szívemben izzó végtelenség,

véges igékbe gyötörni téged!

Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó,

Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény

szolgálatodban ő kifáradt,

add, hogy örökre a dalt feledje.

Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst

őszök varázsán ringva, örökre csak

téged tanuljalak, teremtés

daltalan éneke, hallgatagság.

2

„Berzsenyi emlékezete”

Mit is kiáltott vélem a fájdalom!

Eltékozoljam azt, mit a sors adott?

A dal hatalmát?… Meggyötörtél,

Múzsa, hogy ily szavakig jutottam.

Ó, lélek álma, nagyratörő remény,

tökéletes hang, egyszeri csendülés,

melyen megáll s bámész futását

félbeszakítva mereng a hold is.

Ó, adj nekem szót, édeset és erőst!

Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e

szók rám maradtak – adj sötét súlyt

s szívszakitó lebegést dalomnak.

Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama,

és illanó, mint pára a tó fölött,

játékos és zord, lágy, hatalmas,

mint e világ, keser-édes. – És ha

nem hallja senki? Kérdi-e tán a nagy

tenger, ha feldöng megkeserült szive,

hogy bárki hallja-é?… az isten

rádfigyel, és ha nem, ő sem – akkor,

zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived,

ha nyelned is kell keserü kormait.

Láng és korom, tűz és hamú az

életed: égj porig és lobogjál!

[1942]

Arión

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,

ha jobb a lelkének! Mit volt nekik

a dal! mit nékik, a bennük homályló

rejtelmes istenek ha fölragyognak

s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,

mit tudnak ők felőlük, rettegett

és rémült útjaik során üzetve

vízen és szárazon?…

De fönn,

magát önnön tündökletébe rejtve

állott a nap, a megingathatatlan,

s izzó magva körűl, az ezeregy

szélben lobogva, rojtos széleit

korommal írva égre, mint a láng,

ingott a tér.

És ő, e lobogásban,

maga is, mint a láng, magasra csapva,

s fürtös fejét a dalnak fölemelve

és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel

és meg-nem-ingva, mint a szédület,

a bárkaorr habvert csucsán kiállott

a báva nép fölé, mélység s magasság

fölé, önnön szíve fölé kiállott

és állva, megrándult minden izében,

élet s halál közt ajzva pattanásig,

amint a vásott sors belékapott.

És felcsapott a hang és lecsapott.

Mint az ég ívén cikázó sirály,

mint a habok között a bárka orra,

mint a szivében rémület s remény.

Ki nem látta e hangokat?

A zajgás

elültén szétterült csend nyughelyét

fölverve, rebbentek, pattantak és

villantak és – kihúnyva visszahulltak,

szikrák szorgos szövőszékén teremve,

ó, élő lant, ó aranyveretű

torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!

Vakítva rajzottak s alant vakon

pihentek el, mind várva, várva – rá,

ki tudta már, hogy vesztét leshetik,

hiába, ő már el nem veszhetik.

Táncol a táj. Arión énekel.

S már nem is ő dalol, az ének, ó, a

vásott, a bűvös sors énekli őt,

s egész valója hanggá lesz, amint

istenének neve fölzeng az ajkán,

amint ő fölzeng az isten nevében,

amint e név fölzeng a tengeren,

fölzeng és elhal:

PAIÁN!

PAIÁN!fölzeng és elhal:

És nyomában

fekete némaság gomolya tátong

s vele oszlik alakja, mint a füst.

S az ellobbant csudára rászakadt

kormos sötétben lassan ring a bárka

irdatlan útjain tovább, az elgyúlt

csend hullongó pernyéiben,

miket már újra megzörrent a raj,

felver a döbbenet…

Paián! te fénylő!

Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,

ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!

Kalózok közt, kalózhajón, kalóz

szelek kényén, kalóz sors sodratán

vettetve – hadd vetem magam ki én is.

Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,

zendülj fel izmaimban, lendület,

pattanj szökő párává, sűrü test,

s lélek, ölts testet, röpke-surranón:

fogadj magadba, dal! te tünde

és el sosem tűnő, ringassatok

bizton, ti mindentudó tengerek.

Roppant sugár az ég íve, az isten

íjjának fényes idege remeg.

Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul

és ámulatra tégy ki Tainaronnál

a döbbenetre-gyűlt népség előtt:

eltűnő delfinem.

[1944. március]

Láttátok-e?^*

Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt!

Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva

élesen ébred a vas –

mi is álltuk az edzést,

szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég

és forrón lobogott köztünk a rémület –

álljunk

hát mi is újra az új tetteknek elébe.

De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő?

sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak,

és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant,

zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság!

És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek,

mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és

nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott

mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből,

mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda –

jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét

fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá

és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e,

hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi

ékköveit és minden lengő selymei rongyát,

s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta,

végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk,

láttátok-e?

Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó

díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad.

Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant

régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép,

jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár:

itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint

mozdulat, ugrik az emberek izmából –

hol a költő,

most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? –

és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és

száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk.

Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén,

minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak,

s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas.

S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó

roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran

összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak,

s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága,

hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan,

s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd

tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra

csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek.

Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló

fényben:

mint buborék, pattannak a régi rab álmok;

ints nekik egyet:

rég-holt istenek árnya!

rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet:

aranyból

vert hamis érmék!

kristályok torz fényköre!

kristályok torz fényköre!vert hamis érmék!

szédült

hiperbolák! –

itt házak lépnek elő, hidak állnak,

szén szikrázik az éjben, új törvények irásán

hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére

mélyebb-rendü világát – nézz a habokra:

sirályként

vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak,

és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel.

A Zöld Bárban^*

1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának –

egyenletesen hullámzik körülöttem a világ,

(megárad

és visszahuzódik újra), mint a rádió hangja,

mely a tengereken át liheg,

hányan hallgatják szerte a földön e frázi-

soktól hörgő híreket,

melyekben mégis a népek vesznek óriás

lélegzetet?

Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog

a macska,

néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a

beszélő emberek arca,

egy bajuszos fiú zöld sálban ásít,

bronz italát mintázza révülten a másik,

kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel

fekete haját,

(mit mondhat a kedvesének, mikor a testén

végig kicsap a láng?)

ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is

anya szült volna, de maga a szertelen ne-

mezis?

Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc

taraján, semmi mást:

a csókot, amely talán örökre csendül most

mellettem, mint a pohár; a lágy tojást,

melynek héja most reped fel, hogy kitárja

mindig egyforma titkát egy emberi szájba –

a párás ablak előtt most suhan el valaki,

s mintha az idő megállna,

emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még

lobog utána.

Mint az órjáskerék függő kocsijában,

mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló

mozgást a világban,

a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon –

óriás eszmék állnak merő falakon,

alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő

tágul és szükül,

s úgy száll el a perc itt észrevétlenül,

de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék.

Ars Poetica

A szavakon

amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod

És Truman

vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről

a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére

egészen a 7000 milliméteres ágyukig

s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig

És az emberi húson

mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak

esendő énekével

Hallod-e költő

végre

végreHallod-e költő

ragozd el

származásodat

nevedet és

rendeltetésedet

Mindenki

azokat a szavakat

azokat a szavakatMindenki

várja tőled

amiket csak anyádnak

amiket csak a könny

ragyogó pajzsa mögül

amiket csak sikoltva

amiket még magadnak se

tudsz elmondani

[1947]

Vallomás a békéről

(Részletek)

AZ ELSŐ NAP

(1939.

SZEPTEMBER 1.)

Még tündökölt a nyár. Az alkonyok

gyémántpora még hosszan csillogott

a Duna partokba-foglalt nyakékén:

a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény,

sejtelmes opál és égő rubint.

Mint elrabolhatatlan ősi kincs,

fonódott e mámoros őszi nyárba

a folyó vígan lengő pántlikája,

szegények szívszorító gazdagsága.

…Miközben a vergődő félvilágra

kivetve, végsőt hurkoltak a hálón

minden újabb zavaros tárgyaláson

a halál zsakettes halászai.

A diplomaták utazásai

tekeregtek Európán, mint a kobra,

a népeket bűvös körükbe fogva.

Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás,

Godesberg, München:

ez volt a varázs,

ez volt, ámító egyezményeikkel,

az árulás puhány testén a pikkely.

S nyomukban megindult sziszegve Hitler.

Mint egy otromba őslény, mely előtör

a régen készülődő vak erőkből,

amiknek már kis kölyökként figyeltem

moccanását emberben s elemekben,

ahogy mindjobban fölmerült az árból,

e kor szörnyekkel vemhes mocsarából,

s most a világra ráemelte mancsát.

Az emberek olvasták hadparancsát.

Az én kezemben is zizzent az újság,

ahogy a vaskos hírre rálapoztam

a gyanútlanul sikló villamosban,

mely emberekkel tömve – mint szinekkel

e koraősz – döcögött a Szigetre,

hol villognak a fehérlő platánok,

mint hűs vízben borzongó bőrü lányok.

Egyike volt ez a csodás napoknak,

mikor határsávján az évszakoknak,

mielőtt megvína élet-halálra,

a nyár s az ősz szédítő tánca járja.

Amerre néztem, társaim ugy éltek,

mint a titokban halálraitéltek,

kik tudnak róla mind, de nem beszélnek.

Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján,

vagy „örök” elvek örvénylő homályán

pergették napjaik hideglelősen.

S álltak merőn, mint a pompei őrszem…

Én is, a képzelt sors elébe állva,

tétlen vártam, mikor tör rám a láva,

mellre szíva hősen, ha nem tudok mást,

Szókratészből párolt gyáva hagymázt:

Megölni megölhetnek, kedvesem,

de ártani nem árthatnak nekem –

mint kinek semmi örömre oka

s igazi fájdalomra sincs joga

az irtózatra változó napokban,

a tündöklően örök évszakokban.

S ahogy a villamos futott velem,

azt vártam, hogy megtorpan hirtelen,

áram kialszik, kerék elakad,

gipsz vonja be az élő arcokat,

és köröskörül minden egycsapásra

belekövül a hír híg ragacsába.

S már láttam késő korok távolából,

amint e holtradermedt perc világol:

két lépés közt felakadva a láb,

mint mikor a film nem pereg tovább;

a vezető keze csengetyüjén;

s örök-rendetlenül e lány fején

a szellő félrelibbentette kendő:

így őrzöd meg majd, kővévált jövendő!

S a villamos csak kígyózott tovább,

mint aki még tud miértet s hovát.

Mi lenne, ha most – elkiáltanád?

Ha meghasadna oly rég néma szád?

Hogy szálljatok le végre! emberek!

Ez az út már sehová sem vezet!

Hová mennétek már? a ház kigyulladt!

nincsenek földek és nincsenek útak!

A villamos előtt nincs sín se már!

Ahová mennétek, senki se vár!

Nincs élet, se vidám, se szomorú,

csak háború, háború, háború…

Megálljatok! mindenki ott, ahol van,

az egész földön és e villamosban,

állj meg falu, országút, tanya, város,

állj meg, te sokszázmillió magányos,

mint én, ki nem talált szivet szavához.

Állj meg, mind végre együtt – ez a perc

az utolsó, mikor még tán tehetsz,

még felkiálthatsz a háború ellen…

S nem kiáltottam. És a többiek sem.

Mentünk tovább némán és tehetetlen.

Mint ahogy nem kiáltott fél világ,

midőn a Kondor tépte Guernicát,

mint ahogy annyian némán meredtünk,

mikor a fasizmus fekélye meggyűlt

a tőke szörnytestében és a gennyet

Európán végig szétfröcskölve terjedt,

mikor már Ausztrián is fölfakadt,

mikor már ölte a cseh falvakat,

s Kelet felé, Kelet felé huzódott…

A villamos döcögve ringatódzott.

Két lépés közt nem akadt fel a láb.

A film pergett irgalmatlan tovább.

Céltalan céljaik közé szorulva

mentek az emberek.

A háborúba.

A vezető elengedte a csengőt.

A lány megigazította a kendőt.

Mentem én is velük.

S a Szigeten

a nyár az ősszel táncolt esztelen.

ANYÁM SZEME

(1945. MÁRCIUS

BUDA ÉS PEST

KÖZÖTT)

Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,

mint ferde torony, állt billegve, ferde

traverzein a romok közt a híd,

akár egy rögtönzött diadalív.

A tépett hídfőnél a lüktető tér

úgy dobogott, mint a lázas ütőér

a zihálva éledő szervezetben.

S lökte a friss vért egyre sebesebben.

Naphosszat tódult át az áradat.

A millió széttépett kapcsolat

egy százlábú, összekuszált gomolyba

kötve,

kereste egymást szívszorongva.

A széthasított ország két fele,

a termelés felbomlott szövete,

a szakadt szálként szétfoszlott családok,

s kik föld alatt titkon szőtték a pártot –

a hídon át találtak újra össze,

a béke újszövetségébe kötve.

Hajnaltól késő estig dőlt az ember,

nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel,

a hátuk mögött nem is egy halállal,

s előttük is – még isten tudja, hánnyal!

Keresve mind az elveszített munkát,

s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját…

S kik bűneik szakállukba takarva

zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,

hogy megpróbálják máris összezúzni

a békét, mely készült már egybefűzni

a jövendőt s az ezredévi harcot…

Reggeltől estig egyre így kavargott

a hídon átcipelve régi gondját

és éledő reményeit,

az ország.

Micsoda gondok és milyen remény!

Velük hogyan rohantam volna én.

De belepréselve e sűrü árba,

mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,

én is tolongtam, álltam és dülöngtem

e végnélkül tajtékozó özönben.

A vékonyodó jéglapok felett

tavaszi szél árasztá a vizet,

messzirehordva már a vérhabot,

mely egész télen át beléfagyott.

Társzekéren, teherautón, gyalog

mentek a hontalan honfoglalók,

s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,

ki-ki amit épp kiragadhatott

az egekig kavargó pusztulásból,

vagy amit fel tudott kapkodni máshol –

itt hullámzott, mint tengeren dagálykor.

Így keltem én is Pestre át Budáról,

hogy annyi vész után hazataláljak.

És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?

A téren már friss bucit kiabáltak.

A romok elé függönyt vont az alkony.

Szívszakadva fordultam be a sarkon,

még át az utcán és be a kapun,

s a lépcsőn fel…

S olyan váratlanul,

mintha oly rég nem ez kisértene,

az ajtórésen megláttam, ahogy

a homályos konyhából rámragyog

anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.

Emlék a jelenről^*

Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények

sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron

szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben,

egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök,

még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel…

Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek.

Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában

szentjánosbogarakként felvillannak az utcán

elsietők, az eső kis csillagait letaposva.

És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a

falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint

hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből

néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe…

Csak a béke…^*

Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár,

hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll,

felkel reggel az ember s magányába beássa magát,

úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát,

tudom én, hogy akaratod és akaratom

s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom,

s kiszámíthatatlan erőket idéz föl,

tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől,

attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig,

s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit,

tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog,

hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog,

hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon

mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY,

tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet,

tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet,

tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek

bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket,

hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen,

tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben,

ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke,

e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe,

tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány

hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után,

hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén,

s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én,

hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát,

nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át,

ne is mondjátok, tudom én, de azért

mégis mindezek ellen csak a béke a vért,

csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan,

a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban,

a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott,

a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot,

a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt,

a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt,

a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap,

mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat,

mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve,

mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke,

csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot,

mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog,

csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász,

a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz,

csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár,

aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály,

csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat,

mit a háború ránkvadított az évezredek alatt.

Halálhír

Sarkadi Imre in memoriam

Tragikus hirtelenséggel és saját halottja és később történik intézkedés

Horgadt volt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz

mondja a szigligeti boltos aki rádión hallotta a hírt tragikus és saját és temetés

jól ismertem mondja de mennyit ugrott be ide egy féldeciért mert hát inni ivott

Barátaim lehet hogy az is már posztumusz lesz amit itt most sorról sorra rovok

akárcsak az ő novellája épp ma reggel kezdtem olvasni a Kortársban kortársam s ó iszonyú egyszerre halott

akárcsak a novella amit aztán egy szuszra olvastam végig A gyáva

Barátaim Imre hát gyávák voltunk-e vajon mint ez a szánnivalóan bátor e hősen-hasztalan Éva

annyi veszély és annyi merény közt volt-e elég bátorságunk az igazi szerelemre a magunkéra a magadéra és magaméra

Hiszen megettük mi is ha úgy esett önszántunkból a hernyót kimetszettük saját húsunkból a vipera-marást

de el tudtuk-e hagyni egészen amit el kell hagynunk a kényelmes-kegyetlen a sanda varázst

Posztumusz Mit csináltál miközben élve írtad e posztumusz e sírontúli irást

mit csináltál rajzoltad-e közben is reggelente puhán egy baráti hátra a tízest vagy a húszast

hogy lenne miből az első napi adagot reszketve lecsúsztasd

Sírnom kell ahogy síron innen olvasom síron túlról a novellabéli fiú hetyke szavát

Ha az ember jól érzi ital nélkül is jól érzi magát

S ha nem érzi jól Ha sejtjeiben sarjad a rák vagy nem mindegy a rákosan elburjánzó hipochondriák

Dehát nem is itt van a kezdet kezdete van aki ivástól részegedik

s van aki attól hogy nem hogy nem hogy azértse iszik

s naponta megfeszített idegekkel idomítja fékezhetetlen idegeit

Barátaim negyvenesek kiket egy háború nemzett s férfivé egy újabb háboru szűlt

most kellene nem meghalni de élni most kellene még berepülni az űrt

most kellett volna benned és mindannyiunkban a lélek kozmikus sebessége a nagy emberi tudomány hogy a halál gravitációját röppenve legyűrd

Ma igen épp ma látod ez is mikor az ember először látta meg két szemével hogy a föld kerek

ó fél évezred máglyái vitái kínpadjai enciklikái vagytok egyszerre be irtóztatóan nevetségesek

Barátaim barátaim mi magunknak is elhihetetlenül negyvenesek

bármilyen hihetetlen van akinek közülünk már posztumusz ez a tavasz is

ez a csupa sugárzás csupa robbanás ez a földön is ionoszférikus április

az orgona billió atomhasadása a japáni birs

felmetszett ereiből szétfreccsenő vércseppzuhatag

a lombok közt chiaroscurót festve elsuhanó madarak

a madárként rebbenő délutáni homályok hajnali fénysugarak

Már széltől duzzad a hajók tőgye esetlen kis bocikat szoptatva kifutnak a vízre

de nélküled eresztik le a svertet látod máris e millió-éves közhely vagy ez a nélküled Imre

nélküled indulunk ezután már soselátott külső s belső tengereinkre

Barátaim két háború és annyi dicső és dicstelen harc lerakódott rémeivel ereinkben

most kellene még most kellene már hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen

tenni magunkét nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben

gyorsabban gyorsabban láthatóvá tenni amit már magába fogadt agyunkból és szivünkből a titkos egyenlet

most azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni ami egykor az lesz már most lehetetlenné a majd lehetetlent

és közben nem menni el saját szegény kis üvegburánkba vagy diadalmas szerkezeteinkbe zárva amellett

hogy a kortárs a barát harmincévesen (már akkor is) horgadt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz

s hogy olykor oly ősvilági történetelőtti atavisztikus magányba vész

az életünk ez a tragikus hirtelenségű ez az egyedül sajátunk amiről oly gyakran csak később csak későn nagyon is későn történik intézkedés

[1961]

A díva halála

Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly

talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor

a kor egyik arcának monumentális szimboluma

a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona

egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing

s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint

Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti

a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity

tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban

túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam

A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak

gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat

a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)

a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb

s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio

Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó

társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió

táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott

s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot

Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet

szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek

Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges

hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez

hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség

is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még

hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt

s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt

Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje

az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe

a természetes vonzatai közül kiragadott

új meg új mesterséges nemi csillagot

oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza

ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa

Velence

Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet

írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület

először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata

később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a

fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen

ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben

Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet

vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett

római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát

Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák

micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány

mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján

Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen

de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem

nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok

hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok

Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás

fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás

vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya

dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza

bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok

varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott

ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház

s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz

nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák

ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák

Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett

fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek

taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája

ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya

ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia

Velence csodálatosan megszervezett anarchia

feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan

Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan

s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha

kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa

s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok

a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod

de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen

akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem

csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid

az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig

ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők

beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd

Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon

e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom

hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz

(ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés)

Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola

egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora

mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép

meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét

le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja

te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája

Psalmus Eroticus^*

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt

fájdalmas istenfiának

e siralomvölgyében mi mást is hihettek,

az örömükben megfélemlítettek,

mikor gyötrelmes napjaik után az éjben

rájuktört ez az érthetetlen Éden, –

minthogy a Sátán

lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,

s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának,

s csak annál szilajabb létre támad,

bűn szörnye az asszonyi állat?

Mit is hihettek,

míg súgták fulladozva: szeretlek,

s henteregve a selymen vagy a szalmán,

ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,

akikből a reggel szent áhitatot fakasztott,

Ave Maria gracia plena…,

s mégis csak az éj, a

kárhozott hozott rájuk malasztot, –

mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-

látszott

világot,

ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase

a vágy meg a törvény, a tett s az ige:

mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn,

ha nem a Bűn?

Te is, ha kérded,

ma is, ha nem érted,

ha egy pillanatra a mindenséget

énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed,

s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet:

pohár az asztalon, fény a poháron, ablak,

ablakon túl a hajnali járat –

nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak,

nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,

az emberfiának

keresztje nem nyúl-e utánad?

Mintha felszaggatnám az ereidet,

mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg,

mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk

a százrétü szövet.

De minek?

Ketten

egymássá-teljesedetten

(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?

párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?)

beteljesítünk-e valami mást is?

Van-e közös Térítő a naprendszerekben

hasadtól az Aldebaránig?

És vissza?

Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,

mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,

a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?

Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője?

A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le,

s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?

A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,

s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják

a bombát?

Többek

leszünk-e rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,

a mámoros összeadásban,

ahol a kettőből egy lesz (hódításban-e? meghódolásban?) –

vagy kevesebbek?

Vagy semmit se keressek

azon a túlon túl, ami a testem, a tested?

Szerelem, aki voltál,

valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár,

főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál

leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson,

pellengér és paradicsom,

ahogy az egyszerü ténynek,

hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek,

(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek,

s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet,

mint a sejtet s a petéket,)

– ó, mindenkori emberi végzet! –

mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet.

Csodás-szép,

húsunkba-csomagolt ajándék,

ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,

ne a legutolsó menedék,

a bombabiztos fedezék,

míg egymásra omlik a föld meg az álom, a város, az ég;

ne a mentség,

ha már úgy látszik, nincs ami megvéd;

légy a minta,

a mindig-ép, – mindig-cserepekre-tört álmainkra,

a mindennapos bizonyság,

hogy magához igazítja

még-be-nem-töltött sorsát

a teremtés mindenkivel-megosztott gyönyörü titka.

A Nagy csaták című tv-dokumentumfilm-sorozathoz

Nézem a két kezem amely sosem ölt amíg Dun-

querque fölött és Moszkva alatt amíg El

Alameinnél és Sztálingrádban amíg a tenger alatt

és a sivatagban a sztyeppen és az utcákon

a szabad emberek öltek (és meghaltak) értem az

üldözöttért én az üldözött nem öltem

magamért sem jogfosztott az ölés jogától is meg

voltam fosztva (megbújtam az üldözött-

ség védelmében) nem öltem (fel voltam mentve

az ölés kategórikus imperatívusza alól)

nézem a két kezem amely annyiszor majdhogynem bol-

doggá tett (amiért sosem ölt) amelyet

annyiszor éreztem csodás kárpótlásnak az

üldözöttség csonkításáért amiért

ebben az egyetemes vassal-vértezettségben meg

tudott maradni eredendően-esendő puha

védtelenségében amiért ennek az egyetemes vérben-

fürdésnek a mocskában meg tudta őrizni első

vértől-lefürdetésének tisztaságát amiért meg

tudta tartani az Ötezeréves Ötödik Pa-

rancsolatot (amelyet ötezer év óta nem tudunk meg-

tartani) nézem az ő kezüket (amelyek

nem tudták megtartani) amelyek (Moszkva alatt

és El Alameinnél és Sztálingrádban és Szi-

cília partjain és Buda romjain) öltek értem

nézem a két kezem amely sosem ölt

Mi?

Nagyapa sír könnyei megcsillannak a görögdinnye-

szelet szivárvány-fényében (a nyári asztal-

nál ülünk a verandán) (vagy a verandán ülünk a nyári

asztalnál) Nagyapa sír és én vagyok az oka

hogy sír megbánásomba ámulat vegyül (ámulatomba

megbánás) hogy is hihettem volna Nagyapa sír

mert azt találtam (vagy azt sikerült vagy azt voltam

kénytelen) mondani hogy az életben nem

a pénz a legfontosabb meg vagyok döbbenve hogy Nagyapa

sír (hogy ez az axióma vitát kelthet sőt

érzelmeket) hiszen neki se az a legfontosabb tudom

de ő csak ezzel tudja kifejezni amit nem

tud mással kifejezni

Ki kell fejteni, mi a befolyása annak, hogy min-

den viszony átváltozik pénzviszonnyá…^*

Nagyapa sír

ki kellene fejteni miért négy gyereket nevelt

föl (ahogy mondani szokás nem is akárhogyan) és

most még az unokáját is ő neveli mert apám

(apám mással fejezi ki magát) Nagyapa sír ő is

ki tudja hát magát fejezni mással is a könnyek

pénzével is mintha a vas könnyeket ejtene de

hisz Nagyapa a forrasztóvasat is meg tudja

könnyeztetni nagy ezüst könnycseppeket hullajtat

vele a bádogra de ő talán sose sírt még vagy

én nem tudom elképzelni hogy sírt volna nekem

is sírhatnékom van én se tudom hogy mi a

legfontosabb az életben most döbbenek rá próbálom

megtalálni rá a szót (a szóval megkörnyékezni

azt amire nincs szó) (mindig ezt tesszük) jóság?

szeretet? költészet? (még ki se mondtam

és már nem igaz) valami ezeken túl vagy ezeken

innen és még valami más

Az emberek a dolgot (a pénzt)

megajándékozzák azzal a bizalommal, amellyel egymást nem aján-

dékozzák meg…^*

dékozzák meg…*Marx i.m. I. 77.

talán

ez a hiányzó bizalom de biztos hogy nem

a pénz de hiszen neki se az csak ő se tudja

mi a pénzről tudja Nagyapa sír az asztalnál

ülünk a verandán az egész család a nyár

aranyában nem világos hogy nem a pénz a legfontosabb

de akkor mi talán az hogy ne bántsuk

akit szeretünk de akkor miért mondok olyat

amitől Nagyapa sír és mégis ezt kellett

mondanom és megint csak ezt kellene pedig nem

tudom elviselni hogy Nagyapa nagymama igen

meg én is mi ilyenek vagyunk egyfajták de

Nagyapa másfajta a verandán ülünk nyári

ebéd után Nagyapa sír a dinnyegerezd szivár-

ványán (maradjunk a már bevált hasonlatnál)

(különben is az előbb állt el az eső) csillognak

a könnyei szeretném ha nem mondtam volna de

nem lehetett hogy ne mondjam pedig (most

döbbenek rá) én se tudom hogy akkor mi Lesz-e

majd valaki aki egyszer megmondja hogy az életben

mi hogy mi az életben a legfontosabb

Könyv nélkül

Mindent összevéve legjobban olvasni szeretek könyvek

könyvek a falakon a padlón könyvek könyvek az

íróasztalon (írni se lehet rajta de hiszen sokkal

jobban is szeretek olvasni mint írni) mindig

inkább olvasnék ha választanom lehetne (csak nem

mindig lehet választanom) mindig érdemesebbnek

érzem az olvasást mindig jobban érzem magam olvasás

közben ha azt a mámort nem érzem is amit (néha-néha)

írás közben lehet hogy mégiscsak T. E.- nek van igaza

és „objektive” a fogyasztói szemlélet a jellemző

rám nem a termelői (bármennyit „termelek” is) ami

igaz az igaz olvasott betűben nagyobb fogyasztó

vagyok mint írottban olykor valóban minden mértéken

felül habzsoló dőzsölő kéjelgő válogatás nélkül

egyházatyáktól a pornórevűkig mindent az egyik könyv

le a másik föl mint egy soha egyensúlyba nem

hozható mérleg könyvek a polcokon az iróasztalon stb most

is erről jut eszembe az egész ahogy az egyik

könyvet letettem mielőtt a másikat felvettem volna

(mégis lehet valami abban az „intellektuális”-ban?

de mit kell tenni hogy az ember ne-intellektuális legyen

elég nem-olvasni?) hiába úgy látszik végleg meg-

rekedek a Gutenberg- galakszison ezen a magányos ezen a

kihűlő csillagon (pedig tudom a könyv is történelmi

kategória) de mégse tudom hogy élhettek emberek

és hogy fognak élni könyv nélkül én könyv nélkül

semmit se tudok (és én is történelmi kategória vagyok)

(és nem történelmi kategória-e a föld is?)

legjobban olvasni szeretek mikor keretlegények keretezték

minden percemet fölkeléstől lefekvésig (vagyis

ébresztőtől takarodóig csodálatos nyelvi találat arra

hogy a grammatika sugallatából is érezzük még

mindennapos halálunk és feltámadásunk sem a miénk

az is műveltetik azt is úgy műveltetik velünk) akkor

is legjobban egy óra háborítatlan olvasásra vágytam egy

órácskára egy könyv csöndes csillagvilága alatt

csak aztán következett a képtelen ábránd egyedül

sétálni az utcán és arra amerre épp kedvem tartja

(ez lett a fixa ideám minden reggel 5-kor menetelve

az Illatos út és a Lehel út között ugyan-

azon az útvonalon fegyveres sorfalak közt fegyvertele-

nül) (egy könyv ábrándjával felfegyverkezve)

legjobban olvasni szeretek az írás elől is mindig ol-

vasásba menekülök (persze az olvasás meg mindig

újra írásba hajszol) gyanítom hogy engem az igazi ihlet

olvasásra bújt írásra csak a becsvágy csábít vagy

nem is tudom mi most is inkább olvasnék lázasan hajszolom

magam hogy a végére érjek (előre is futok a végéhez

már tudom a végét de még nem tudom hogy jutok odáig

mint a rossz olvasó) hogy befejezzem az írást és

olvashassak elolvashassam azt amit írtam elolvashassam

magam olvashassak magamban megírhatatlan és

elolvashatatlan lapjaim között hogy kinyíljak magam előtt

hogy kinyíljon előttem a világ mint egy könyv

Történelmen kívül

A mozgólépcsőn lefelé

A mozgólépcsőn fölfelé

Ki megy a mozgólépcsőn lefelé?

Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Egy sírás megy a mozgólépcsőn lefelé

(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?)

Egy lány megy a mozgólépcsőn lefelé

Egy kézbe rejtett arc megy a mozgólépcsőn lefelé

Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé

(Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet

Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot)

Mi megy a mozgólépcsőn lefelé?

Valami amitől valakinek sírnia kell

Valami amiről senki se fog tudni soha

(Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy

Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy)

Valami ami miatt el kell rejteni az arcot

(A mozgólépcsőn fölfelé menők elől)

Valami ami valakinek mindennél fontosabb

S amiről mindenki más tudomást se vesz

(Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn

Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn)

(Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?

Ez más kérdés amit most ne is firtassunk

Elég annyi hogy az aki tudni szeretné

Ki megy a mozgólépcsőn lefelé)

Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé

Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé?

Senki se tudja és senki se fogja tudni

Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése

Amit sose tesz föl magának a történelem

A mozgólépcsőn lefelé

A mozgólépcsőn fölfelé

A metró Deák téri állomásán

1977. február 3-án

A történelmen kívül

Zsoltár férfihangra

Töredelem nélkül bevallom Uram

(vagy akár töredelmesen)

(bár még sohasem kérdeztél)

olykor velem is megesett

hogy olyasmire vágytam amim nem volt

(bár még többször arra

hogy az se legyen amim van)

tóparti tanyára

(netán tengerpartira is)

könnyedebb lélekre

és könnyedebb kezekre

cifrább öltözetekre

(tükör-ábrándos hiusággal)

cápafejű macskaléptű új kocsira

mindig újabb és még újabb könyvekre

(bár még többször arra

hogy a meglévők is elhagyjanak)

mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem

(bár tudtam hogy nem is igazán kellene)

Töredelmesen

(vagy töredelem nélkül)

bevallom Uram

hogy olykor még irigyeltem is azokat

akiknek több jutott

(bár még többször azokat irigyeltem

akik a kevesebbel is beérték

vagy akár csak kénytelenek voltak

beérni vele)

Most

az emberélet útjának felét elhagyva rég

imé látod

(hiszen azt mondják mindent látsz Uram)

itt állok

és semmim sem maradt

még tető sincs a fejem fölött

(amely a tulajdon biztonságával ámítana)

csak egy bérelt szobám

(hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen

egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére)

csak egy szobám

amelyben semmi sem enyém

csak egy szobám

készülő munkáim kemény ülőhelyével

és szorongásaim szöges ágyával

kényelmetlenül bebútorozva

Töredelem nélkül

(vagy töredelmesen)

bevallom neked Uram (csak Neked)

(bár tudom hogy nem érdekel)

talán éppen ez volt amire vágytam

Szülőhely

Még mindig

ezek a kék hegyek a túlsó parton

derekukon azokkal a zöld foltokkal

vagy ezek a zöld hegyek

azokkal a kék foltokkal a derekukon

(aszerint hogy milyen fény esik rájuk

aszerint hogy hogy esik rájuk a fény)

még mindig

ez a túlsó part amely mindig a túlsó part

marad

akár közeledik akár távolodik

a jóra vagy rosszra forduló időben

még mindig

ezek a mindig változó színek

a tejfehértől a pléh- galamb- eső- és acélszürkén

szellőkéken vagy viharfölden át az ősi borszínűig

az ég mindig változó tükre előtt

minden pillanatban átöltöző vizen

még mindig

ez a templomtoronnyal a parthoz szögezett két

domb

ezek a mindig a tó felé induló platánok

még mindig

ezek a vörös kövek a mólón

ezek a vörös rózsák a kertben

még mindig

ha itt vagyok és ha nem vagyok itt

S ha már

nem leszek itt

ha már nem

[Balatonboglár, 1982. június 26.]

Szülőház

A végén ott volt a negyedik szoba. Előszoba. Kisszoba. Hálószoba. Ebédlő. Mindnek volt neve. Akárcsak nekem magamnak. És utánuk következett. Ez a nevesincs. Amit csak számon lehetett tartani. Mint egy negyedik dimenzió. Negyedik halmazállapot. A paraszti tisztaszobák tisztán metafizikai korrelátuma. A belül, ami kívül van. Lakásonkívüli szoba. Szobánkívüli lakás. Magánkívüli önmaga. Ex… Eksztatikus. Egzotikum. Expedíció. Egyszer nem találtak valamit, s azt mondták, menjek, nézzem meg a negyedik szobában. Úgy léptem be az ajtón, ahogy Rimbaud hatolhatott be Ogadenbe, az első európaiként. Ugyanúgy be volt rendezve, mint a többi. Asztal, székek, dívány, szekrény. De senki sem aludt, ült, dolgozott, rakodott benne. Mint egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben. Túlcsillag a nyitott csillagrendszerekben. Fehér folt. Fekete lyuk. A szükséges fölösleg. Ami nélkül a szükséges se lehet meg. Nem tudni, mire való. Bár éppolyan való, mint a többi. Mindnyájunkban benne való. Csak nem tudunk róla. A végén mindennek ott van a negyedik szoba.

Gondolatok a könyvtáron kívül

Hommage à Vörösmarty

…hogy nem fogadták el a Messiást?

de hát a messiást nem is lehet

elfogadni. rá csak várni lehet.

ő a várakozás mint paradigma.

vagyis az időből az ami a

mi részünk, az örök – nem visszatérés

hanem várakozás. vagyis az élet

nyersanyaga. mely egyre nő miközben

mindegyre fogy. különben is az ő

dolguk volt s egyedül csak az övék

hogy elfogadják-e. mint a szerelmes

ha vágya teljesül. de hisz sosem

teljesülhet. mert vágy. lévén maga

a soha-be-nem-teljesülhetőség.

amit elfogadni sosem lehet. csak

beletörődni hogy ez az ami

nem az ami. kinek mi köze hozzá?

(vagy örökké lázadni ellene.)

s hogy megölték? először is nem ők

ölték meg. aztán pedig. s ha megölték?

csak úgy ahogy. képletesen. melyik törzs

nem falja fel a legkülönbjeit?

hogy megszabaduljon terhüktől és/vagy

hogy teljesen bekebelezze őket.

a Deviánst e végső derivánsát

mindennek mi a legszörnyűbb s a legjobb

bennünk. egyébként közülük kerültek

ki az elsők kik vad Pál-fordulásban

befogadták a befogadhatatlant.

az ősgyíkok e Saulus-saurusok.

kik apostoli léptekkel bemérve

kifaragták a tilos faragott

képet magukból. és kettébe törték

újra azt az Egyet kit ők teremtü-

vék. szóval a történelmet le kell

bontani az atomi szintig. az

egyénig. nem is szólva az atom

alattiról. s az egészen elégő

áldozat jonhaiból fejteni

meg indítékait és eredőit.

s akkor megértjük vagy hogyha nem értjük

a nemértésből értjük meg miért nem.

aztán szétszóródtak. szerte. a ketté

tört Egyisten vesztes felével. így

éltek (mint a veszett fejsze nyele)

(mely azért mégse veszett el egészen)

történet nélkül. amely mégiscsak van.

csoda vagy botrány? botrány és csoda.

úgy ahogy lehet. ennek a Világgá

lett Történelemnek megannyi szebbnél

szebb története közt. még az a „végső”

megoldás sem az ő történetük lett.

számon kívül maradtak akkor is

mikor izzó számmá lett a nevük.

a kiválasztottság e hajmeresztő

paradoxonába falazva meg-

szólíthatatlanul. kikről az antik

s a fílók és önmaguk egyaránt

nem tudják kicsodák. a Névadók.

kik földnek és egeknek nevet adtak.

föld barmainak. égi madaraknak.

napnak és éjnek. nőnek férfinak.

így lettek megnevezhetetlenek. mint

kimondhatatlan nevü istenük.

Szent Carpentras első levele az antiszemitákhoz

1. …azt vélem, hogy a világ sem foghatná be a könnyueket mellyec irattatnának (János XXI 25)

2. mondják azért gyűlölitek ti a zsidókat mert ők ölték meg vala Jézust akit ti imádtok

3. de én azt kérdem tőletek nem kellene-e inkább szeretnetek a zsidókat azért mert Jézus is zsidó volt vala

4. mikor megfeszítették aznap innep esti volt, és következic vala a szombatnak napja (Lukács XXIII 54)

5. I (esus) N (asarenus) R (ex) I (udeorum)

6. amint Megírá pedig Pilatus a Titulust-is, és a kereszt-fára fel-tövé. Ez vala pedig az írás: NAZÁRETBELI JÉSUS A’ SIDOKNAK AMA’ KIRÁLLYOK (János XIX 19)

7. amiként a töviskorona fölött most is mindnyájan olvashatjátok a betűkoronát

8. csakhogy ismeritek-e mindnyájan amit olvastok és imádtok a betűk jelentését hogy a jelentőségét is ismerhessétek? És megkérdé őtet Pilatus: Te vagyé a Sidocnac ama királlyok? és ő feleluen monda: Te mondod (Márk XV 2)

9. Én vagyok az! mondá az Istenfia (mint maga az Isten) akit megfeszítettek és feltámadott.

10. de valjon bennetek is megfeszíttetett és föltámadott-e

11. hány törzs népség nemzetség ölte meg az királyait és rebelliseit az ő prófétáit és szentjeit?

12. hiszen – fájdalom és gyalázat – ez a világnak a rendje – egyik rendje a világnak – mert az eleitől fogva ember öldöklő volt, és az igazságban nem állott meg (János VIII 44)

13. de gyűlöljük-e azért mind a keresztényeket valamint a keresztények unokáit és unokáinak unokáit mert ők elevenen megégették vala Jordanus barátot a keresztényt?

14. valamint a reformátákat mert ugyanezt cselekvék Servetóval a reformátorral?

15. a franciákat amiért lecsapták a fejét Dantonnak akinek szobra ott áll mint egy 0-kilométerkő Lutéciának kellős közepén?

16. és gyűlölitek-e mind-mind a magyarokat mert ők maguk ültették tüzes trónra a magyari Dózsa Györgyöt?

17. Carpentras többszörösen meggyilkoltjai egyszer se gyilkolták meg se Jézust se Jézus tanítványait és imádóit se szentjeit se álszentjeit se igaz se hamis tanítványait

18. objektívek és álobjektívek a zsidókban keresik az okot – a hibát és a vétket – amiért gyűlölik őket

19. és bizonyosan lakozik hiba és vétek a zsidókban – ki az akiben ne lakoznék?

20. de én azt mondom néktek az okot inkább magatokban keressétek amiért gyűlölitek a zsidókat – mert az bennetek lakozik

21. és amiért kiforgatjátok őket még a sírjaikból is – pedig ők is megszolgálták éltükkel ama sírokat

22. miképpen megszolgálta azt minden ami valaha is élt vala

23. hogy pedig a zsidóknak nem lenne hazájuk – ahogy ti mondjátok

24. de valjon meg kell-e ölni és ki kell-e forgatni sírjaikból a hazátlanokat – nem inkább segélni hogy hazára leljenek?

25. és nem hazája-e a föld mindannak ami bárhol e földön a földre született?

26. és a szétszórtak a kiválasztottak és kirekesztettek nem teremnek-e meg mindenütt a földön mint a fű fa föveny mely mindenütt befedi a földet a vizek között és az ég alatt?

27. és Párizs és Budapest és Boglár és Carpentras szülöttjeinek nem mindnyájunknak egyformán szülőföldje-e Budapest vagy Párizs Carpentras vagy Boglár?

28. bárhol forgassátok is ki őket a földből – a szülőföldjükből sehogyse forgathatjátok ki őket

29. mert az az övék éppúgy mint a tiétek

30. és bármi légyen is kinek-kinek az ő anyanyelve – az az ami az ő anyjának nyelvének rendeltetett

31. és aki különbséget teszen anyanyelv és anyanyelv között és aki különbséget teszen anya és anya között

32. bizony mondom nektek az a saját anyanyelvét és a saját anyját tagadja meg

33. mert Az Isten nem a holtac Istene, hanem élőké, ti azért igen tévelgetec (Márk XII 27)

[Párizs, 1990. május 14–18.]

Isten-kísértés

Miért nem hittem?

Mert nem hihettem, hogy mindezt megtehette velünk.

Ha most hinnem kell Benne, csak azért, hogy elmondjam Neki, mennyire csalódtam volna, ha hiszek.

2/1

Illetve, hogy nem csalódtam, mikor nem hittem.

2/2

Vagyis, mikor azt hittem: ha van, csak jobb lehet ennél.

2/3

Más szóval: a Jót hittem Róla. Azért nem hittem Benne.

2/4

Nem hittem, hogy erre a Rosszra teremtett volna, ha Ő teremthetett volna.

Ha most mégis hiszek ebben a Létezésben, csak azért, hogy számon kérjem ezt a Létezést.

3/1

Ha mégis létezik.

3/2

(Hitetlenségem ellenére.)

3/3

(Hiszen létezésének bizonyára nem az én hitem a feltétele.)

3/4

Ha talán mégis létezhet ebben az istentelenségben.

3/5

És Teremtményeit ennyire a maga képére teremtette ez a Teremtő.

3/6

Faragott képet csinált magának, ő, aki megtiltotta nekünk, hogy faragott képeket csináljunk.

Ha van, és hogyha olyan, amilyen (amilyen lehet), legalább miért nem valaki másnak a képére teremtett bennünket?

4/1

Hogy aztán mi is, akik a magunk képére teremtettük Őt, valami más képre teremthettük volna?

4/2

Amitől talán Ő is megváltozna.

4/3

Talán még meg is válthatta volna magát.

4/4

Ahelyett, hogy egy egész Örökkévalóságra ilyen kárhozott maradna.

Lehet, hogy még a megváltásra sem áhítozott?

5/1

De hát akkor miért teremtett bennünket olyanná, akik folyvást a megváltásunkra várunk?

5/2

Ha nem várnánk folyvást a megváltásunkra – az ő belénk plántált Szándéka szerint –, ami pedig sosem jön el, akkor talán jobban tudnánk hinni Benne.

5/3

Akkor nem kellene csalódniuk Benne a Benne hívőknek.

5/4

Akkor talán nem lehetnének olyan elégedettek Vele a hitetlenek.

Hátha nem is akarta, hogy higgyünk Benne?

6/1

Talán éppen az volt a teremtő Szándéka, hogy ne higgyük el, hogy van.

6/2

Ki fürkészheti ki a Teremtő kifürkészhetetlen Szándékát?

6/3

Quia absurdum? És miért ne hihetnők el azt, ami hihető?

Akkor pedig lehet, hogy Ő van, csak egészen más, mint amilyennek hittük.

7/2

Lehet, hogy van, és ő robbantotta belénk ezt a szakadékot hit és hitetlenség között?

7/3

Elhitette velünk, hogy csak hinnünk vagy nem hinnünk lehet.

7/4

Ezt a sivár alternatívát.

7/5

Hátha lehetne más is. Se hinni, se nem hinni.

Ha van, talán ezt fogadná legszívesebben:

8/1

Hogy ne tudjuk Róla, hogy van-e.

Drámatöredék

Strófa

Itt mindig „zsidónak” kellett lennie

Néha bevett zsidónak

Másszor megtűrt zsidónak

Olykor nagylelkűen befogadott zsidónak

Ha éppen nem kirekesztett zsidónak

Kivételezett zsidónak

Vagy szemétre szórandó zsidónak

De csakazértis-szeretett zsidónak is

Vagy szégyenlősen-szeretett zsidónak

Irigykedve szeretett zsidónak

Fölényesen szeretett zsidónak

Bűntudattal szeretett zsidónak

Őszinte részvéttel szeretett zsidónak

De őszinte barátsággal szeretett zsidónak is

Időnként még zsidóknak kijáró elismeréssel kitüntetett zsidónak is

Volt hogy kellő mérséklettel megtisztelt zsidónak

(És így tovább és így tovább)

(Aki hallja adja át)

Epódosz

Kivéve a gyengébb nem között

Amely sokszor sokkal erősebb mint az erősebb

És persze ott a kapcsolatok is (ha létrejönnek)

Eleve egy másik színpadon játszódnak

A süllyesztőben a Nagyérdemű társadalom látköre alatt

Testtől testig lélektől lélekig

Valahol abban a Paradicsomban

Ahonnét pedig alighogy kivirágzott a Földön

Máris viharosan kiűzettünk

De ahová némi szerencsével dörgés és villám villám és dörgés között

Mégis vissza-visszatalálunk

(Hogy mindig újra meg újra kiűzessünk)

De azok a ritka pillanatok…

a két még érintetlen Fa alatt…

Antistrófa

És máshol?

Máshol?… Általában csak így vagy úgy – valakinek

Amolyan Jederman-nak vagy Nobody Nemo-nak

Kinek úgy – kinek így – vagy amúgy – Ahogy dukál

S’il vous plait M’sieur vagy Salut Georges

Egynek a Sok közül – sőt itt-ott a Sok között is Egynek

Olykor jobbnak is mint amilyennek hitte magát

Olykor talán még olyannak is amilyen – annak ami

Per definitionem – dehát ez ritkaság

Tudjuk jól – Máshol is

Ajánlás

(Herceg nincs is mért panaszkodnom)

(Nem is panaszkodom)

(Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam)

Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg

Az ember akárhol is születik

Az élet általában eltelik

Infantilis rapszódia

szeretnék megifjodni

saját fiammá visszakorosodni

önnemzéssel magamat újranemzeni

megfiadzani

akkor talán még enyém is lehetne

a szépséges Isabelle Adjani

meg Jutka Panna Zsuzska Lenke

a Miramarén Mira Mari

Mallorcán a kis Majorka

Floridában Ida Flóra

Christiániában Christina

(Fordhondával robognék érte a fjordra)

Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina

a Malvinákon az egyik Malvina

Île de Pâques-on Pák Ila

az Iravadi partján Vadi Ira

A Titicaca-tónál Titika Katica

Veracruzban Cortez Veronika

Ámerikában (persze) Ámer Ika

Costa Ricában Koszta Erika

Mauritániában – nincs is vita –

a törökből lett Maori Rita

de hát nemcsak szerelemmel

szellemmel is él az ember

felvennének az egyetemre

létem létszámfölötti nem lenne

félsertés helyett tehátlan

könyvek alatt nyögne a vállam

megtanulnék negyven nyelven

hogy a többit elfeledjem

Moebius-szalagra írnék

hogy az ékírással írt ék

színéről megint színére

visszájáról visszájára

fordulván senki se értse

és magát bele ne ártsa

senki profán pillantása

pénzt se kéne még keresnem

ihletre költeni testem-

lelkem utolsó fillérig

tanulnék még ezer évig

megtanulnám amit tudok

s elfeledném amit nem tudok

lefúrnék a vers közepéig

de egyet se írnék végig

nem érdekelne a világ

demofasisztokráciák

csak a verstan és a nyelvtan

csak az élvtan és az elvtan

a jelentan és a múlttan

kár hogy eddig nem tanultam

nem kellene mindenestül

modernnek lennem testestül

lehetnék még prae-modern is

vagy ha tetszik posztmodern is

járna dekonstrukcióra

gondolatom kis rugója

mint egy finom Doxa-óra

bennem felépülne Bábel

a felépíthetetlen s a Báb- el-

Mandeben hajózva mint Sanyika

merengnék: ez a világ vékonya

a volt a lesz a semmi lika

melyből mindig újjászületik a

semmi a valami reciproka

csak törném a lelkem-agyam

míg megtalálom benne magam

s akkor semmit se kéne csinálnom

csak átcsempészni magam a vámon

akkor talán az lennék aki

s lehetne még belőlem valami

Kis epe-gramma

vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról

az érdemből soká lesz érem

(nem is hittem már hogy elérem)

de ha… mégis… szorongva kérdem

(mert kérdéses) valóban érdem

es-e még kitüntettetésem

nem leledzik-e tévedésben

– hisz többször volt rá érkezésem –

s netán más méltóbbak helyében)

és nekem még – mégis elérnem

beérnem – és vele beérnem

„ó mért oly későn…” ó miért nem

rózsanyílásnak idejében

s nem a hulló levelekében

hogy lett volna időm kiérdem

elni és nem – csak úgy – megérdem

elnem – az „ifjú álmok” és nem

koros álmatlanság jegyében

mikor a dics már szinte szégyen

(bár tudom – ki tudná ha én nem –

milyen kétes egyeztetésben

érdemesül végül az érdem

fej vagy írás véletlenében

kétoldalú mint minden érem

attól függ ki s mi felől nézem

és nézi más – s az ő helyében

énnekem hogy kellene néznem)

most ebben a nothappy végben

hol legföljebb ha azt reméllem

hogy kissé nagyobb tisztességben

s nem ily karmos ars criticán

térbetyülve kukoricán

tart eztán a CICÁM

[1997. március 10–15.]

Naivságok naivságának litániája

Hívságoknak hívsága

(Prédikátor)

Love loves to love love

(Joyce: Ulysses)

szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek

de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam

bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem

hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek

és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni

szeretem azt akit szeretek

még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek

szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek

szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret

szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek

de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal

akit szeretek

semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek

szeretek felkelni azzal akit szeretek

szeretek elaludni azzal akit szeretek

szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek

szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek

mikor munka közben elém teszi a kávét

szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek

szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek

szeretek mindent megtartani azért akit szeretek

szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek

szeretek várni arra akit szeretek

szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek

szeretem ha mindig velem van akit szeretek

szeretek távol lenni attól akit szeretek

szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek

szeretek mindent elmondani annak akit szeretek

szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek

szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek

szeretek hivalkodni azzal akit szeretek

szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek

szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek

szeretek otthon ülni azzal akit szeretek

a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek

a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek

szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek

szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek

szeretek egyetérteni azzal akit szeretek

szeretek tanulni attól akit szeretek

szeretem ha taníthatom azt akit szeretek

szeretek két szó között a munkából kizökkenni

arra gondolva akit szeretek

szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom

annak a gondolatával akit szeretek

szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni

azzal akit szeretek

szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek

múlatni az időt

marasztalni az időt

bekeríteni az időt

kikerülni az időt

beletaposni az időbe mint egy gázpedálba

leszakítani az időt mint egy szál virágot

várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!

táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt

táncba menni az idő démoni forgatagával

szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek

mindent szeretek azzal akit szeretek

amit férfi és nő megtehet egymással

a kezdet kezdetének kezdete óta

azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok

s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét

amely mindig velünk van

de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek

hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága

és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se

és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet

mást szeretni mint a szeretetet

Mellékdal egy szerelmes vershez

(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)

a Vers

nem vallomás

csak alkotás

mindenkinek szól

és senkinek sem

teneked is és teneked sem

üzenet sem

és rejtelem sem

nem csábítás

nem ámítás

nem rábeszélés

nem kibeszélés

nem akar semmit

csak ezt a semmit

nem kell komolyan venned

s nem lehet félrevetned

nem szabad zokon venned

s nem kéri rokonszenved

nem lehet szaván fognod

s nem lehet megtagadnod

nem is kell rá felelned

csak nem lehet feledned

virág

mit bárki leszakít

de amiből kinyílt

a vágy

a mag

azért te vagy

Litánia

papír az ágya is

papírba takarózva

papíron fekszik és

papíron alszik és

papírcihák között

papírral ébred és

papírról eszik

papírból iszik

mindennapi jussa

tintalevesben

papírgaluska

ha fél papírba bújik

rizsma papír a vértje

rizsma papír a vétke

rizsma papír a veszte

rizsma papír a díja

papír űzi papírhoz

papírtól ír papírig

papír papírról olvas

papír minden papír

csak mindig más a ragja

hogy értelmét megadja

papírhullámon rója

útját papírhajója

papírrepülőn száll fel

a papírégmagasba

papír a föld alatta

papír az ég fölötte

papír papír papír

fehér fehér fehér

papír a bútora

papír a tutora

papír a terrora

papír a bosszuja

papír a vigasza

nincs aranya se sara

se tücske se bogara

se homálya se fénye

se színe se visszája

papír papír papír

fehér fehér fehér

fehér papírsebéből

dől a fekete vér

papír növi be házát

papírgödörbe hányják

s utána hajigálják

papírlitániáját

[1997. november]

Gnóma

AKÁRHOGY VOLT ÉS LESZ AKÁRMI

NEM LEHETETT MEG NEM TALÁLNI

AZT AMI MEGTALÁLTATOTT

AKÁRMI LETT ÉS ÚGY AHOGY

Talizmán

1941, 1953–1990

Dantéhoz

Az élet útjának, mondjuk, felét

elérve, ránksötétül sűrü erdőd,

s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt –

a gyermek, aki eddig sose félt.

Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt,

s már mindörökre élt úgy, ahogy élt,

s világ végéig sem bonthatja szét

a sok szálat, a szívére tekergőt.

Áll dermedten… Amíg útjába foltos

szörnyek hágnak a homályban, ragyogj

elébe, Csillag s mind ti csillagok!

hogy újra merje vállalni a poklot,

földet s eget, mi nékünk adatott;

és kijusson végül a csillagokhoz.

[1953]

Altamira

Futott, ahogy csak inas lába hordta.

Szőrös arcát el se képzelhetem.

Mögötte a sziklás meredeken

fenyegetően csörtetett a csorda.

Egyik társát már halálba tiporta.

Messze fény csillogott a tengeren.

Lihegve ért oda, hol egy helyen

szabadító rést nyitott a hegy odva.

S amit nem tudott megtenni a kő-kés,

a vereséget váltva győzelemre,

a gyengeségből merítve fölényt –

a rettegő, de már nem remegő kéz

a barlang falára odaszögezte

játszi bájjal az ormótlan bölényt.

Dávid király

1

„Eredj el, és az úr legyen veled!” –

mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát;

s ki urad-istenedre szórta szitkát,

isten segedelmével elveszett,

s a kora dicsőség kapuja nyílt rád.

De ezután jött csak a nehezebb:

attól futni, kiért győzött kezed;

s lett menedéked barlang és a síkság.

Mert legnagyobb próba nem Góliátot,

nem az Ormótlant és Idomtalant

legyűrni – de azzal szemben kiállnod,

ki orvul ellened tör, bár te érte

küzdöttél, életedet sem kimélve,

s akiért zengett kezedben a Lant.

2

S aztán királlyá kent a Seregeknek

Ura Izráel s Judea felett,

számos asszonytól számos gyermeket

szerezvén örömödre, s győzedelmet

ellenségeiden, s olyan nevet,

mely fennmarad, bár napjaid betelnek.

De te Uriást mégis megöletted,

ki – mint te hajdan – érted vérezett.

S akkor a zord éjben, királyi lantos,

így kellett volna esengned Uradhoz:

– Ó, végül mért kell elkövetni a

bűnt, amit kezdetben egész szivével

utált s került az ember? Ó, miért kell

Dávidnak is Saullá változnia?

Veii Apollón

Holt szobrok közt egyszerre szembe jött,

csonka jobb lábát lendítvén előre,

mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe

lépne, egyenesen az ősidők

aljáról, miknek szavát csecsemők

gyanánt nem érti férfikorba nőve

többé az ember; némaság szülötte,

kinek utódja? rejtélyes előd.

Mint aki rajtam máris túlhaladván,

lábán két és fél ezredév sarával,

már utánunkjövőknek hirdeti

az ember dolgát e földön; hogy ajkán

a vad elmúlás ordas-mosolyával

a jövendőt tapossák léptei.

Antik szerelem

A Görög Antológia V. könyvére

Ó, ti bűnbeesés előttiek,

még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,

édes gyermekei Aphroditének,

Xanthók, Meliték, Amarülliszek,

ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret

vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek –

ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,

mire megszűlt néhány évezredet!

Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,

nem hurka közt a rángó idegeknek

s ezer kötelmen függve, mint bitón.

Boruljon korral-gyötört homlokunkra

évezredekkel fiatalitón

Meleagrosz illatos koszorúja.

Paestum

Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop

s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég,

a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy

hajdan tető födte rideg fehér kövét;

nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is

más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz,

benn kereskedelem s politika reális

köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is.

Hát mit csodálok így? Amit senki soha

nem épített s nem is álmodott meg, csak a

szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye?

Az örökös habok csillannak lenn a parton.

S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe:

koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón?

Szókratész halála

Névtelen rabszolgák s levert királyok,

kitépett nyelvűek, kazamaták

élő holtjai, s kiken némaság

lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –:

így pusztultak mindig is milliárdok,

ki se mondhatván lelkük igazát;

hogy, ha már meg kell halni, legalább

a sajátjukká tehessék haláluk.

Mint te tetted. Ölni megölhetett,

de ártani mit árthatott neked

amaz Anütosz s Melétosz, mikor

egy szó híja nélkül megadtad azt,

amivel önmagadnak tartozol.

Akár Aszklépiosznak a kakast.

Szent György

„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis

gyerekkoromtól meg-meglátogat

vértjében a sárkányölő lovag,

kinek neve véletlenül enyém is.

A szörny bűzös lehe arcomba csap

s érzem Galerius véres dühét is,

s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is,

ahogy szörny szajhaként testébe kap;

vagy ahogy régen Kappadóciában

lengett felé a lányok leple, lágyan,

hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz.

Túl legendák s babonák sűrü árnyán

hadd képzeljem egy percre el a máglyán

ropogó, csupasz emberi hitét.

Campo de’ Fiori

Giordano Bruno szobra

Itt állt a máglya. Jordanus barát

itt vált hamuvá, sercegő nyirokká.

Sűlt a velő; amelyben Elvvé s Okká

értelmesült az esztelen világ.

Lángolt a Mindenség és a Monád,

s a zárt ajak némán égett konokká.

Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá,

s mentek. S csend lett három századon át.

A hajdan tigrisek elé vetett

szentek ükeiből ez lehetett!

Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát?

Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt,

magávalvívó kor vigasza volt ez! –,

hogy egyszer minden máglyából szobor lesz.

[Róma, 1958.]

Még egyszer a Campo de’ Fiorin

Régi versemmel perelve

és visszavonom és megtagadom

szerettelek merész vigasztaló vers

„hogy minden máglyából egyszer szobor lesz”

de megtagadom és visszavonom

mert nem minden máglyából lesz szobor

millió máglya húny ki mint a borszesz

és nem szobor csak isa hamu por lesz

és ha szobor? – a Vásártér lohol

itt és mindenütt mindenki saját

kis élethaláláért áll az alku

és senki rád se ránt és meg se lát

Mostiségő Összeszorított Ajkú –

az se ki alá készül már a máglya

az se ki készül gyújtani alája

[Róma, 1990. május]

Rapa Nui szobrai

– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi

titok-kolosszusok az Óceán

irdatlan kék örvény-talapzatán…

– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi

hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?

Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,

ahogy a sajgó őskori magány

magát a testvér kőbe tudta ásni:

mi is a lélek tomboló tüzének

kihűlt vulkánjai, kővé meredt

álmok – akár a tieid. Ne kérdezd

a titkunkat. Se több, se kevesebb,

mint bármié, amit emberi ész tett,

mint a versé, mit most ír le kezed.

Sixtus kápolna

Mint éjszaka lélegző nyári kertben

a csöndre intő csillagok alatt,

némán fekszünk a padokon hanyatt,

e festett világűrben elveszetten,

mintha szférák lennének a falak,

és ez emberi tejút-rendszerekben

egy istent érez a tágrameredt szem,

egy istent, hiszen az élő anyag

nem termett ilyet, s azt se hiheted,

hogy magadfajta véges kéz talál

rakni föléd ily végtelen eget,

melyen nem titkos konstellációkban,

de szabad szemmel is olvashatóan,

az ember roppant sorsa írva áll.

Két Carpaccio-reprodukció

1

„Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje”

(Részlet)

Hogy miért épp ezek a lovasok?

S miért nem inkább…? Rá van írva: (részlet)

és bennük tündököl fel a festészet,

a szín-robbanássá alakitott

nap-energia. Nyíltan szembenéznek

a hóhérok. Turbán és arc ragyog.

S a lovak. Sörények és tomporok.

Mintha a festő feléje se nézett

volna képe nagyobb, felső felének

(amit most itt én is eltakarok).

S hol, mint monochrom statisztéria,

Szín- s névtelen a fákra kiszögezve,

szerteszét himbálózva lóg az – A-

rarát-hegy tízezer megfeszítettje.

2

„Szent Orsolya mártíromsága”

Részlet: A Hunok királya lenyilazza a szentet

Mi ez? A festő eltévelyedése?

Vagy a festészeté? Ez a gyönyör,

mely perverz módon épp ott tündököl,

ahol elundorodva abba kéne

hagynia, szökve a festés elől,

s rázuhanni eldobott ecsetére?

De nem. A hóhér pompás fenekére

a pompás nadrág pompásan feszül,

akár manapság az igazi blue-jeans.

A festő szemében szikrányi bú sincs,

míg biztos kézzel rátalál az átvitt

értelmű legkecsesebb mozdulatra,

mellyel elegáns hőse lenyilazza

közvetlen közelből a szűzi mártírt.

Leonardo

Sírból lopta ki a holttesteket,

ágyban lepte meg a szeretkezőket.

Részvét? undor? – nem lehetett erősebb;

papok bosszúja? – nem félelmesebb,

ha istene szólalt, az Ismeret,

vissza nem riaszthatta semmi szörnytett.

Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek

s nemi tévelygőnek nevezheted.

Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember,

aki gyümölcs és virág egymaga.

Bonckéssel festett és boncolt ecsettel.

S együtt virít örökzöld műve ágán

az emberre ráálmodott madárszárny

s a női mosoly titkos mértana.

Andrea del Sarto önarcképe alá

Egy pillantás az ón-tükörbe, egy

a vászonra – egymással így vitázott

a három arc: az élő és a látott

s a kettejükből születő, melyet

falamon tükröznek nyár-délutánok

és köd-foncsorú téli reggelek.

De rajta nem hagynak semmi jelet,

míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok.

Együtt voltunk ifjak, te drága társam

a sötéten lobogó ifjuságban!

Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom

magamra szépséged. Ó, ha lehetnék

a változó idők falán ilyen kép,

a mindig új ifjúsággal rokon.

Ady – Kínából nézve^*

Tízezer kilométer messziségből

kis ponttá lesz a hazai vidék.

Tízezer kilométer messziség

téged órjásként emelt fel ködéből.

A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt,

s a nagyvilág bőszen okádta szét

a messzi vész füstjét, kormát, tüzét,

de fészkéig csak a te szavad ért föl.

Viaskodva a hír hidra-fejével,

mit sziszegve nyújtott felém az éter,

sebzett szivemen te voltál a vért.

S az út is te voltál, a véghetetlen

tereken át, merre az elveszetten

hánytorgó lélek sajgón hazatért.

Teherhordó a Sao Szi-i utcán

Mért is ne kaphatna helyet a szellem

világraszóló nevű urai

között, ki volt – s tán még most is – kuli,

és olyan névtelen és ismeretlen,

mint az elárasztott rizs szemei,

vagy csöpp korallok a mélytengerekben,

míg e mélyvízi utca-rengetegben

roppant terhét a vállán cepeli,

oly szépen eggyéforrva, összeszokva

a karcsútestű szálfa-bambuszokkal,

mint párjával a táncos, s oly laza,

lágy minden lépte, mint egy piruett,

mit tökéletessé nemesitett

öt évezred töretlen ritmusa.

Bartók búcsúestje

Indulóban a híres kis hazából,

meghajtotta sosem-hajló fejét.

Nézve a kezek zúgó erdejét,

nem is közönség volt ez – harci tábor,

mely a zenétől s közös bánatától

egyszerre megsejtette erejét,

s ily keserűn már nem érezte rég,

hogy tett kellene most, tett a javából.

A vésznek, amíg lehet, szegni gátat,

közös nevet adni a lázadásnak,

feltörni börtönét és merev ajkát…

De már indult a bújdosó világgá.

S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá

a külön kis hazai hontalanság.

József Attila

Így látlak, ahogy egyszer láttalak:

nagysietősen bújva köpenyedbe

s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,

mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt

torzult lágy arcod szögletes-merevre,

és nem várt senki más, csak a sinekre

tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad

a boldogság jogát, bármily nehéz lett.

Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.

Mint árulást, szégyelted szenvedésed –

ráborítottad hetyke köpenyed.

Derkovits

Sehol se volt a lélek ily szegett,

sehol egy teli kirakat csodásabb:

sehol se mérték ily drágán a vásznat,

sehol ily olcsón a festészetet.

Sehol se volt a hideg ily hideg,

sehol a tüdő a vésznek kitártabb,

itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak,

és megkeményedtek, mint a kövek.

Látom őt, amint nehezen, köhögve

kaptat fel a harmadik emeletre.

A lavórban priznic. Az ágy vetetlen.

S a sötét szobában váratlanul

kő-homlokához egy lágy arc simul,

s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”.

[1954]

Radnóti

Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek,

ha csak a múltból ködlik fel alakjuk.

De te itt jártál köztünk, egyre halljuk

még el se csendült nevetésedet.

Egy este a Korzón mentünk, alattunk

jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset

nem szóltál, glória sem övezett,

fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk.

Csak ember voltál, aki sosem ölt,

s ezért – jól tudtad – végül is megöltek.

Előre lökdöstek. S hátad mögött

már a szabadság ágyúi dörögtek.

Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted.

Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld.

Lesz-e…?

1

Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,

e szonettek szorgalmas vésnökét?

Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét

szemével a forduló napba nézve.

Hajlik a délután aranya rézbe

körülte, s minden fa, tetőcserép,

arc, virág, házfal külön fényben ég

a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.

Nem tudom, szivének s arcának éle

kirajzolódik-e a mélybehullt

idő s az örök táj ércébe vésve.

Ha külön napként tán nem kelt az égre,

de érzékeny tükörként, mint a hold,

felelt a nagy bolygók tündökletére.

[1960]

2

Mint elfeledett régi mesterek

az oltárkép sarkába ismeretlen

arcukat – magam én is idefestem,

s a dátumot és helyet és nevet.

Kilencszázötvenhatban Budapesten,

olvasztani a nem-múló telet,

felidéztem e forró szíveket:

helyettük szólok – szóljanak helyettem.

Március járja, mégis sűrü hóban

jöttem ma is, de már érezni, hogy

lassan múlóban van a tél, mulóban:

ár visszahuzódik, jég összerogy.

Legyen megírva e sóvár sorokban,

hogy várták a tavaszt e zord napok.

[1956]

Illyés Gyulához

Tihanyi végvár híres kapitánya,

három megyét vendégelő nagyúr,

s egy országot! úgy is, ha szótlanul,

ha némán kong is szív és pince tája.

S tudnál világot is! de haj! hiába,

magyar költőt rab nyelv ejti rabul.

Mint egy verset, fájó példázatul

fordítsd le egyszer sorsod franciára.

De úgy meg – hisz a magam szövegén

próbáltam én is, szegényebb legény –

hol marad úgy az íz, a csín, a lelke?

Az édes tóparton zengd csak tovább,

tán kijut egyszer még a tengerekre,

lefordíthatatlan sorsunk dalát.

Kétféle börtön

Nem jöhet hozzám, ki pedig gyalog

is elindulna, tudom, ha jöhetne,

és én, ha mehetnék! Esztelenebbre

az élet már nem is fordulhatott.

Napok óta nem szóltam senkihez se,

gépemen is csak süket kín kopog,

kis szobámban vacogva topogok:

három lépés hosszant, három keresztbe.

Akár a börtön, gondolom. A börtön?

Étlapról eszem. Ablakom előtt

a téli fáknak hó-virága nőtt.

Mocskomat folyó víz viszi… Tibor,

bocsáss meg, szégyenkezve most először

iszom egy éved undoraiból.

[1958]

Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára

1

Egy perce csak, tán még egy perce se,

s már mondanám, mondanám – a halálnak,

mit az élőnek szégyen, lustaság vagy

a halogatás sunyi ördöge

nem hagyott soha elmondani… Hát csak

el nem kerülheti itt senki se

e csúf csapdát, ott ólálkodik-e

mindenki mögött ez a rossz varázslat?

Az élőt, ki csak egy jó szót remélne,

koldulni hagyjuk, mi is kolduson,

és leborulunk a halál elébe.

Neked már könnyű. Én terhét, mig élek,

hordom e kimondhatatlan igének,

mit neked kellett volna mondanom.

2

Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”,

mikor választottját az isteni

megértés fényébe öltözteti

társtalan sötétségében a gyermek.

És látnom kellett téged meztelennek,

ki pucérságát nem is szégyeli.

Tudtam is még, a föld kis szennyei

a tisztára is hogy rákövesednek?

Bántottál, s én is megbántottalak,

megtagadtál és megtagadtalak,

ki annyiszor tagadtad meg magad.

S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam.

Most, végképp műveddé magasodottan,

oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban.

Önarckép

Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát

látja, csak ferde, torzított tükörkép,

olykor nemesebb-ívű, néha görbébb

a valódinál: mindenképp fonák.

Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még

ajkam kiejtené egyik szavát,

alatta már a másik tűnik át,

sosem azt mondhatom, amit szeretnék.

Nem egy tükörben, tükrök szembenálló

során látom magam sokszorozón

örökkétig. S elvarázsolt varázsló,

szemem minél jobban magamba mélyül,

hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül,

annál inkább másokká változom.

Rembrandt

Az ötven arckép mestere

Hány arca van az embernek, amíg

belőle végül majd egy arc marad csak?

Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy,

éltedben is a halál alakít,

s maszk ad helyet újabb halotti maszknak.

Hát nézd ezt a merész amszterdamit,

ahogy lesi tűnő vonásait

és nem kegyelmez egyetlen grimasznak.

E révült szem s e rémült, ez a harsány

s e másik, bénán biggyedő ajak,

e ritkult haj s e toll délceg kalapján,

e sima áll, majd e homlokba vésett

torz jelek, fény s árny közt tanítanak:

magaddal mindig bátran szembenézned.

Shakespeare-hez

Egy évfordulójára rendezett fogadáson

Háromszázkilencvenöt éve ma

– a lexikonból tudjuk – megszülettél.

És aztán ötvenhétszer újra lett tél

és nyár, és lőn dele és alkonya

életednek, szakasztott, mintha lettél

volna lócsiszár vagy lord-unoka:

nap keltett és altatott éjszaka,

hidegben fáztál, tűznél melegedtél.

Mit mondjunk rólad, aki a teremtés

fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés,

hogy emléked él mindnyájunk között…

Viszki-szódát iszunk tiszteletedre,

kis csoportokban, illendőn csevegve,

s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”.

Ismeretlen énekmondó

(XVII. század)

„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője

A szétszakadt hazában valahol

– ki lökte tömlöcbe, török-e, német? –

egy rab ifjú leült, maga elé tett

egy rongypapírt, talán egy kupa bor

is került hozzá… Arcának, nevének

nyomát elvitte víz, befútta por…

Névtelen, sajgó óhajaiból

így született meg ott ez a kis ének.

Rab énekes, szegett szárnyú madár!

A rácsos századokon át repülve,

szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre.

S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll

s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve

az ifjúság – mint a sólyommadár.

Hazatérő csorda

Az Idősebb Brueghel festménye

Egy varjú ül a csupasz téli ágon,

négy évszázada lesz, hogy odaszállt.

Viharos alkony volt, a láthatárt

veszélyes fények törték át sugárzón.

A csordát nógatták a dombon át

vaskos flamandok, néhány ifju pásztor

döfölte az egész napi falástól

lustán imbolygó borjak oldalát.

Aztán, mint mindig, biztos este lett,

barmok kérődztek, emberek ledőltek…

S új nemzedékek tiporták a földet,

s hegyek nőttek s apadtak tengerek.

De túl halálon s mindmegannyi nyáron,

a varjú ott ül csupasz téli ágon.

Egy kis Corelli-darabra

Sarabande et Badinerie

Mennyi had és erős vár

nyomtalan összeomlott –

s tömör kis hangcsoportod

áll, mint a kőszál.

Nem is áll, lebegőn száll.

Századok annyi roncsot

sodró viharában kibontott

szárnyadnál milyen őr áll,

te sebezhetetlen?

Hogy annyi vészben egyetlen

kótád csak meg se rezzen.

Hát mégis minden szörnyűletünknél

erősebb az a picike tündér,

aki bennünk és velünk él?

Bolyai

Itt vetni ki, a magyar végeken,

az agy merész hálóját le a mélybe,

a tajtékozó terek tengerébe –

micsoda reménytelen Tentamen!

S érezni végig az idegeken,

ahogy a háló rezzenő szemébe

akadnak rángva a sok ezredéve

kisikló szörny-törvények, kezesen!

De mire való itt a ritka zsákmány?

Többre taksáltatik egy csorda ártány,

egy akó jobb bor, s még egy jól rakott

kemence is. Hát azt csinálta. Míg

a világ mástól tudta meg, amit

a világon elsőül ő tudott.

Csokonai

Világ szelével s egy ország sarával

nyakba kapott deák-köpönyegén,

baktatott a vándor szegénylegény,

egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva.

Farsangra, torra, nászra, paszitára

mindig kész volt nála a költemény,

de a zsíros hon néma mezején

csak az Echó felelt esdő szavára,

míg egy késő századról álmodott,

hol egyszer legalább megemlegessék

édesebb Lillák, s társak, szabadok.

Hát felelj neki te, mormolva versét,

azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd

nem a későt, de ezt a századot!

Vörösmartyhoz

Ki, hogy világot a jövőbe gyújts

férfi-tettekre induló korodnak,

a múlt fényét a homályból kiloptad,

te vén cigány, szittya Prométheusz,

kinek forró énekében felolvadt

egy jeges ezredév, s a szörnyü juss,

veszett haza és borult elme bús

üszkei közt is a reményt szitottad:

hogy sodrában e mái nagy napoknak

a fényért küszködők mindannyian

megérthessük a voltat és a leszt is –

mi nélkül minden kásás ködbe roskad,

taníts meg mindent merni, ami van:

újat, nagyot, kedvest s rettenetest is.

Ferenczy Béni Petőfi-szobrára

Tollán a rímek könnyen csordogáltak?

– Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán!

Füttyentve fricskát vetett a halálnak?

– Nézd ujjait a kard markolatán!

A dicsőség sugára homlokán?

– Nézd e babéron tipró, konok lábat!

És őt, amint világnyi igazán

fölébe nő vézna kis önmagának.

Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd?

– A szó s a tett, mely zengve összeállt,

Hiadorok és Klapkák ellenére!

Nézd megfeszített ajkát, nézz a két,

mindennel szembenéző, tág szemébe!

Nem könnyű állni a tekintetét.

A párizsi Victor Hugo-házban

Emel az ember piramisokat,

csúcsives dómot, inka sziklavárat,

döngő folyosókat a föld alá rak,

felhőkig hajít acéltornyokat.

De minden építményénél csodásabb

a hormonok s idegek ingatag

pincéjére épülő gondolat,

amint fölébe nő egész korának.

Szétfeszíti e szűkfalú szobákat

könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat,

a lúdtoll, mely az asztalon maradt…

Van vár erősebb s torony magasabb,

mint mit e kis házból rakott magának

e bölcs ifjú, ez az izgága agg?

Gauguin

Hát ilyen is lehetne ez a föld?

Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból,

mint érzékeny lemezről fényre-ringó?

S nem ilyen hideg láncokba kötött,

s örökös másravágyással gyötört,

de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?…

Mester, honnan vetted e boldogító

bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört

e széles női arcokon, a mangó-

fa égőpiros gyümölcsére hajló

arany kebleken, e lombokba-szűrt,

mézes napfényben?… Forduljunk a falnak,

bukjunk az éj sötét burkába… Holnap

talán egy más világra születünk.

Rimbaud

Leírni, leírni, leírni – mindent!

Ezer horoggal lesni a világ

mélyvizében! minden síkos halát

kirántani csalétkével a rímnek.

Kamasz-érzékek fenékig-merített

hálójában sosem-látott csodák

mutatták neked nyálkás iszonyát

frissen szétpukkadt belsőrészeiknek.

A való dolgok rejtetten cikáznak

a mélyben, s mire felszínre hozod,

már csak széthulltukban tapinthatod.

Undor és rajongás apostola,

szörny zsákmányodon rágódik e század,

szegény fiú, te, kölyök ősatya!

Rilke

Válasz egy fiatal költőnek

Nekem sem éppen angyal-képet öltött

a borzalom: az volt, a gondolat

például, hogy: mint végzik dolgukat

a Téglagyár alá összeterelt nők.

Vagy az… De nem folytatni okosabb…

Mégis: az utcán istállónyi lódög,

mint a föld alól napfényre vetődött

archaikus szoborcsoportozat,

mit nem idő mart torzóvá, de kése

éhező nőknek… De ezért ne értse

szívem, kit egy másfajta rettenet

űzött, változtatni az életet?

Hogy majd, új angyalok bűvében élve,

gyermekeink minket ne értsenek?

Modigliani

Míg Európán átcsap a kénköves láng

s a vér örvénylik, mint a vízözön,

s az embert ölik és az ember öl,

s a halál mindent feketére fest át,

ő, mint ki a vak istenek helyett lát,

mint egy világnyi lázas anyaöl,

egész népet teremt a semmiből:

a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt,

festőt, jegyzőt és parasztgyereket,

mély férfi-szemet s mélyebb női testet,

minthacsak, új Noéként, fékevesztett,

maga-pusztító mámorban, neki

kéne az egész emberi nemet

a végpusztulásból kimenteni.

Kosztolányi

Apával egyszer együtt vártatok

délben az iskola előtt. Akárcsak

egy régi versből, most is ideszállnak

az utcán kavargó, hűs illatok

s a kettőtökből áradó dohányszag.

És az az édes büszkeség, ahogy

azon futtomban felkapott karod –

és felemelt, hogy a magasba lássak.

Lehet, hogy nem tudtál megváltani

minket se vétektől, se szenvedéstől,

mitől roskadnak korunk vállai.

De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves!

az embert a mély-mély keserüségből

egy édes pillanatra felemelted?

Babits Mihály halálára

Mi begubózva még az evilági lét

bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba,

kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva,

csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét.

Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba

és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég!

Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd,

mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra.

Még egyszer, s azután e földet is feledve,

hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép,

könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe,

hol már csak élve él az újjászületett.

Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték,

sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet.

[1941]

Az átkozott költő

Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő?

hindu herceg vagy sátoros cigány?

bordó mellényben lázongó titán?

pogány pap, régi révületet őrző?

vad ciráda a New York karzatán,

vagy dús apák tékozló fia volt ő?

Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő

magyar földön. S apa. Az én apám.

Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája,

mint a lányé, ki először ölelt.

Ebéd után ledőlt a rossz diványra,

s ébredését két lábon állva várta

– tudva, hogy megkapja, mit érdemelt,

a kockacukrot – borzas kiskutyája.

Füst Milán

„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű”

[VICTOR HUGO]

Nézzétek őt, ki lenni az tudott,

mi akart: horgaselméjű s szikár agg.

Míg évei surrogva messziszálltak,

uszályukba sosem kapaszkodott.

Úgy viselte terhét az ifjuságnak,

émellyel, mint várandós asszonyok,

mélyen elrejtőzve, némán, konok

várásában igazibb önmagának.

Mint választott mesterségükre mások,

úgy készült az öregségre – magához

így édesgetve a keserü sorsot.

Mert nem, kit a végzet szeret – de ki

a saját végzetét megszereti,

tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog.

Tersánszky 70 éves

Magyar költő büszke mire lehetne,

ha hetven év fölötte elrepül?

Hogy kétszólamban prímán hasfütyül…

S kis sipkáját kacéran félrevetve,

s az ifjaknak messziről integetve,

úgy jár közöttünk nyurga kölyökül,

mint aki pennát csak most köszörül,

hetven remekét nagylelkűn feledve.

Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján

hetven év okos derűje lobog.

Látjátok ezt a ritka anyagot,

mely, vidám mintákkal komoly alapján,

messzibb fog a jövőbe lengeni,

mint oly sokak hivalgó selymei?

A báj halálára

IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE

Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven

hangod a kígyózó mágnes-szalag?

egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat

meddig süt át a pergő negatíven?

Mindegy. Immáron bizonysága vagy

szivünknek, hogy az érzelmi nihilben

őskorivá torzult sok állat-isten,

a sörte haj, tömpe orr, tompa agy

dühös hősei mellett volt e kornak

más arca is, volt mire ráhajoltak

álmaikban a terhes nők, tele

Buddha-hasukon kezük összetéve,

hogy származzon át egy új nemzedékre

a báj szép emberi szerkezete.

Louis Armstrong

Császároknak annyi alattvalója

nem volt a történelemben soha,

amennyi néki harsány harcosa

Amerika, Ázsia, Európa

szikrázó éjében, mikor sikongva

megfúvatik sokezer trombita.

Ó, mily kínok mélyén születik a

földrészek minden esti dáridója,

a század mámora! Míg ő, rekedt

s rikoltó hangok fekete királya,

hangszerét illeszti dús ajakára,

mely a fújástól kimarjulva, kérges,

mint testvérei, a szénégetéshez

szokott kemény, fekete tenyerek.

Chaplin

Mindig becsinált hős, ügyefogyott

bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl

a bölcsőben nekünk igért örömből,

csak leporolja mindig a kopott

köpenyt, veszi a kalapot, botot

s százszor lebukva százszor újra föltör:

jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr,

akit soha el nem pusztítotok.

Áll a világ a szépnek és okosnak,

áll még inkább a lelketlen gonosznak,

az ormótlannak s aljasnak. De Charlie

úgy tud e kő-világból könnyedén

igazságot és szerelmet facsarni,

hogy épp olyan, mint te meg ő meg én.

Thomas Mann keze

Nem is a mámoros-fegyelmezett,

bűvös elmét tudom csodálni benned,

e mérónt, mely az emberi vizeknek

aljára szállt – de ezt a két kezet,

ez öntudatnak és önkívületnek

mindig egyformán engedelmeset,

fél évszázadon át, eszeveszett

viharai között két kontinensnek.

E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása

nélkül kósza füst maradt volna csak

a leglobogóbb lángú gondolat,

s melynek már hullt porát se jelzi más a

mindent eggyéporlasztó föld alatt,

csak smaragd gyűrűd tompa csillogása.

Picasso

Ki mindenféle arcunk ismered,

mit könyörtelen ránkvésett e korszak,

a galamb-szelidet, a bika-torzat

(s ahogy egyik a máson átdereng),

kit épp mitől a gyáva visszaborzad,

az segít az emberért küzdened:

minden ábrándból kivetkőztetett

tudása annyi szépnek és iszonynak –

előtted nem maradhatott titoknak

se a csontok közé bújt rettenet,

sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg,

míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat,

egy félévszázada fel sem veszed

a papírról mindent-merő kezed.

A Csu Ku-Tieni barlangban

1956–1957

Bálint fiamnak – születése előtt

…Elég volna megfejtenünk az Embert,

hogy megfejtsük a Mindenséget, – mint

ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad

mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő

módon elhelyeznünk benne az Embert,

mindenestül, torzítás nélkül, –

a teljes Embert, vagyis nemcsak testrészeivel,

hanem gondolkodásával együtt.

[Teilhard de Chardin:

Az ember helye a természetben]

Kilenc hónap

és – ötszázezer év

Harminchat éve múlt, hogy megszülettem.

Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem

sirat el egykor halott apjaként,

épp most jár végig vak homályban ötszáz-

ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más

lusztrumokon át látja majd a fényt.

Még a magzatvíz mikro-óceánján

úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány,

ikrás korall, alga, kétéltü gyík.

Burok-egén hormon-holdak cikáznak:

csöpp mindenségét szétvető gigásznak

sugárzásukban így növekedik.

S te drága test, ki vágyam befogadtad,

őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang,

titok héja, min áthatolt a mag –

ki kitágít téged ötszázszorosra,

a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa,

ha majd naprendszeredből kiszakad?

Szerző belép

legrégibb ismert

ősének szülőhelyére

…Álltam a barlang szélén, mit keletre

fordulva vájt, ki végül itt vetett le

embervoltáról majmot és bölényt.

Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam:

ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban:

az emberiség zord anyaölén.

Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben,

egy kínai lányka nyomába mentem,

magam-elvesztve itt a széditő

messziségben s e lélegzetvevően

megsűrüsödött nyomású időben,

mely merőn állt köröttem, mint a kő.

A lány beszélt, lelkesen magyarázott,

szolgálva az idegent, a barátot,

hogy ez meg ez itt az és az a „kor” –

s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át,

ötszázezeréves tüzek hamúját

fújta arcomba a kőfal alól.

Születendő

gyermekéről –

és mindazokról,

akik születnek

és meghalnak

Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat

hasad falán a csöpp majdani lábnak

érverésnyi puha mozdulata.

Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól?

Ijesztőn állja az időt a foszfor,

mész és szaru, lábujj és koponya.

Ötmillió éves halak gerince

libeg a kőrétegben úszva, szinte

érzed, ahogy farkával errehúz;

elejtett állatok lerágott csontja,

mintha tegnap hányták volna halomba,

s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc.

Mind élt és tette, ami volt a dolga,

vágy feszítette, szükség szoritotta,

örök külső s belső nyomás alatt

lett a falánk anyag mind szervezettebb,

sajgó hálójává az idegeknek,

mik közt most vergődik e gondolat.

Arról, hogy az

emberi gondolat

egyaránt hasonlatos

a magzathoz,

és az anyaméhhez,

amelyet önmagánál

százszorta nagyobb

gondok feszítenek

Vergődő gondolat! százszemü háló

hurkában tehetetlenül ziháló,

fogoly állat! mikor nősz ki te is

alaktalan, kocsonyás tömegedből,

puhány-léted mikorra emeled föl

a kétlábú, büszke gerincesig?

Hányféle rabság ketrecébe zárva

mérnéd magad a végtelen világra?

Nehézkedés köt és sejtés repít

galaktikák minden szédületén át,

s tiltón rádzárják az ionoszférák

árammal töltött drótsövényeik.

Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön:

naprendszer-logika, neutron-ösztön…

Perceidet eónok feszitik,

s te szörny-magzat, már embrió-korodban

terhesen, anyaméhre-tágitottan

vajúdod új meg új kétségeid.

Testünk dicsérete

– s az érte való

örökös aggódás

Mint repülőgép, mikor fordul ívben –

az ég zuhan, ferdén a föld kibillen,

az ingó űrben biztos part sehol,

csak a tested, csak az marad alattad

az őrült időben szilárd alapnak,

e kétütemben lüktető motor.

Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek,

fénylő érzékek, kik száguldva visztek

a semmiből megint a semmibe,

de úgy, hogy közben mindig véglegesnek,

öröknek éreztetitek a percet,

melynek pedig már nincs emléke se.

Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten

magamban s azokban, kiket szerettem,

ideg és agy feszült egyensulyát,

savak, sók, nyirkok veszélyes szürését,

az ütőér törékeny lüktetését –

ha most megáll? ha most nincsen tovább!…

Tudom, hogy

a virág – virág,

az ember – ember;

de miért éppen az?

S mégis, egy újszülött mily bizonyosság!

A semmiből készen kibukkanó láb,

két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész.

Máris mintha öröktől fogva lenne,

és el sem képzelhető másmilyenre,

sír és kapkod, kiválaszt és emészt.

Volt egy növényem, hosszú szárait le

két Janus-arcú virág húzta: Hippe-

astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom.

Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a

cserép kis földbe ágyazva a hagyma;

s egy évre rá a levél-csonkokon

új sziklevél sarjadt és közte máris

– hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”,

érzed-e? a leghihetetlenebb! –

nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány,

ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán,

oly csökönyösen, mint az őrület.

Félelem attól,

hogy akik mindent

oly könnyen

elintéznek, ezt

a kérdést is

könnyen elintézik

Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd,

ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot,

minderre megvető mosolyt felelsz,

mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót,

s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod

kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt.

Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen

ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben,

mintegy ötvenezer évvel utóbb,

mint ki fogát itt hagyta az agyagban –

s ugyanannyival előbb, mint ki majdan

az én nyomom leli meg, az utód.

Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben,

mint e merő-falú Csu Ku-tienben,

megkövesedve, szénné égve még

hordok minden eszmét, akaratot, tényt:

hordom rejtelmes törvényű anyagként

az emberi vágy minden rétegét.

Ó, az írás milyen

semmiség,

miközben

a mindennek

akarna tükre

lenni! „Amikor

verset ír az ember,

nem írni volna jó”

(József Attila)

De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat,

a sűrű való illó olajának

tűnő lehe, mit a szó felfogott –

csak ahogy két pólusuk közt kioldják

a szikrázó hím- s nőrímek a strófát

s cseppenkint leszűrik a szótagok.

Diványon fekszem, nézek egy virágot.

Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok.

Lopva a tükörben nézem magam,

hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult

tenzióval a világ vére átzúg…

Szöknék el máshová. Így „dolgozom”.

A géphez ülök. És megint csak elfog

a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb.

Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást,

sohase többet! soha az egészet!

A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek.

Szédülök. Abbahagyom az irást.

Hogy mért nem

használnak némely

költők írásjelet…

forog forog gyors tengelyén a század

gázkamrába fojtották nagyapámat

pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt

parasztgyerekek tar fején sömör nőtt

ragály virága s pusztultak a szőlők

míg kertekben Európa vére folyt

nevetni kell hogy néha az is izgat

milyen színű és hogyan áll az ingnyak

huszonnégy évesen mint a barom

a rampán álltam berakásra várva

míg épp a strandra mentek Floridában

s vérben gőzöltek az ukrán havon

mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak

az izgékony periszkóp-aggodalmak

az ágyamban virágzó jázmin-ág

de föld süllyed fagyok jönnek az emlék

tornya meging s dől jaj el ne temesd még

szívszorítóan édes illatát

A szabadság,

az embernek

ez az új szerve

Emlékezzetek ránk, kétes utódok.

E kor vad szülőágyon hánykolódott

s nem érhette meg újult önmagát.

Miképp ötven- vagy ötszázezer éve,

a múlt feneketlen belébe vésve

jövőnek nyitott barlang a világ.

Ahogy az ember ott kétlábra állott,

saját vérző húsaként tépve állat-

irháját magáról, s mint a követ

később, saját mancsát csiszolta kézzé –

most élő idegeiből kivésné

a belenőtt rab kötelékeket.

Új fegyverekkel tébolygó hatalmak,

lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak,

a föld köré lassan sűrüsödő

halál: – milyen esztelen ősi vadság

közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság!

te új kezünk, agyunkban új velő.

???

A kínból ocsudik egy anya arca,

friss paradicsom kerül a piacra,

egy lány mereng a megbűvölt fiún –

s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre

a magasból lassan ülepedik le

az őrjöngve felszálló stroncium.

A föld két sarkán robban a kisérlet

s szörny karjai fölöttünk összeérnek.

Ó, irdatlan méhe mit vajudik

a sárlásig vadított atomoknak?

Urán hasad, hélium összeolvad,

és rettegést sugárzik mindegyik.

Vagy óriás reményt? Várja szükölve,

hogy feszült agya mit segít a földre,

az irhája-vedlő emberiség.

Világvégét? vagy mégis új világot?

Roppant ölelő karjaival átfog

a honi föld és a kínai ég.

Egy fájdalmasan

kitörölt strófa

Derűs reggel vezetett ki Pekingből,

mint szál, mely a hegyre tekeredik föl,

kék ég, örök Ariadné-fonál

az élet kába labirintusában…

Nap s hold még együtt lengett haloványan,

akár az úton öszvér és szamár.

Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba

feltűnő sokféle márvány-vigyorra

tekintgetett egy teve-karaván.

Távol a Nagy Fal geometriája

bújkált s szökött ki a hegyek csucsára,

ez a bevehetetlen kő-talány…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy fényéveken

túl ragyogó

pillanat:

a szereteté

…Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél,

anyám, boldog világűr volt a kis tér,

csokoládé-bolygók, tejszín-ködök.

Gyerek lettél – vinnélek oda vissza,

ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba

egyszer még feleannyi örömöt?

Szeretet! ismeretlen-helyü forrás,

egész testemben szökdöső szorongás,

örökké-gyötrő önvád – semmiért:

feloldhatatlan, teljes felelősség

a világért, a jó vagy rossz időért,

azért, hogy te is múlsz, mint aki él.

Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj,

miken a meleg öröm fut keresztül

s nem e romboló hasadásu fény,

e titkos sugárzás, mely belesajdul

mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul?

nem mindegy? – én jutok e földtekén.

Néhány sor

a szerzőről

Annyit beszéltem s mindig néma voltam,

annyit mentem s máshová nem jutottam,

tapinthatatlan cellák fala zár,

az egyik ólomból van lágy szivemnek,

másik pókhálóból fényes eszemnek,

anyám, anyám, szülj engem újra már!

Látni nem látok s hunyorgok sajogva

millió éve letűnt csillagokra,

sejtem, mi volt ötszáz évszázada,

de ezt a percet ésszel fel nem érem,

mit érezni nem tudok, azt is értem,

s érzem, amit nem értek meg soha.

Bolygóként kering egy virág az ágon,

a csillag kivirágzik a homályon,

s nyitját keresve mind bennem forog.

Míg változnak fölöttem napok, éjek,

s nyíló testedbe, kedves, beleégek,

mint izzított vas, és kiolvadok.

Arról, hogy

a szerelem

teljessége szolgál

mintául az

embernek ahhoz,

amit az életben

meg kell teremtenie

Nem látjátok? mint kit felhasitottak,

ruha alatt tátongó hús vagyunk csak,

mely folyvást a más feléért eped,

keresve, ki boldogan beleillik,

kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig

s egybeforrásunk nem rútítja heg.

Ó, arcok, akik kigyúltatok értem,

mint első csillag a leszállt sötétben,

ti tenger-ölek, kontinens-karok,

mi mindig kisiklik híjas eszemből,

a teljeset tibennetek lelem föl,

a megörökűlő pillanatot,

amelyben két test egymássá egészül,

az anyagcsere mocska megdicsőül

s olyan szabadság s olyan rend terem,

hogy ezt a rendet váltaná valóra,

ki sorsának első alakítója

végre, az emberi történelem.

Fontos-e, amit

az ember múló

perceiben oly

fontosnak érez?

Szeretet? szerelem? szédült szorongás

egy életért? csak ez s nem annyi sok más,

s aztán mindenki, az „emberiség”…?

Nem is a századok, eónok állnak

versenyt – perceiddel; százmilliárd agy

működik e pillanatban is épp:

zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt,

hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök

titkát kutatja, kényszerképzetek

igázzák vagy csodás felismerések

röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek

egerésző szimatában rezeg.

Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz?

– S mért fontosabb az, ami másnak fontos?

– Parány vagy. – És ki óriásibb erő?

Éppúgy épül a te vágyad falából,

mint a csimpánzból vagy orchideából

mindig újra az autochton idő.

A mi pillanatunk

– s egy megíratlan

strófa; melynek

megírását szerző

az olvasóra bízza;

és az időre

Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor,

ötvenezer év nyomait fedő por,

te feneketlen kút, elnyeled-e

az izzó kérdést, mivel ide jöttem,

s mi megkövesedő roppant időben

parány hamu lesz csak, vagy annyi se?

Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett –

de most még ég, miként azok is égtek,

a mi lobogásunk e pillanat:

s ha ezerszer csúful is el az eszme,

ki szép s okos megoldását keresse,

ezerszer mindig újra új akad…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Bartók:

A Csodálatos

Mandarin)

Nem lehet, nem lehet meghalni addig,

míg lelked igazát fel nem adod, míg

virágaidban élő nedv kering,

míg szívszakadva is újra beforrod

a százszor-sebzett szép emberi gondot,

a vérébe fagyott hitet, amíg

mindig új reménnyel regenerálod

az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot,

eszméid ritkuló csontozatát,

és inait, addig nem múlsz el innét,

nem, amíg Csodálatos Mandarinként

újra meg újra feltámaszt a vágy:

habár utolsó cseppedig kivérzel,

új s új harcba szállni a szenvedéssel,

hogy természeti törvényünk legyen,

létünk könnyű, boldog szabadesése,

mi óhaj volt csak annyi ezredéve:

a szerelemtől izzó értelem.

Pekingi hajnal

Már kordés szamarak se csendítik

picike kis ütőhangszereik.

Csak a sose-nyugható motorok

zörögnek most is. Roppant bronzkorong

tartja az eget, mint egy Than-kori

urnát, rajt felhők írásjelei,

miket sosem fogunk megfejteni.

Elébb még az utolsó hajnali

csillag úszott fent a sötét-habú

égen, mint kivilágított hajó,

s már az utca dereng. S fölénkbe száll

a félelmetes-szép főnixmadár,

a nap, a nagy távolkeleti nap,

mely a Dunáig hét óra alatt

teszi meg az utat; a nap, amely

sokezer év után és sokezer

évek előtt most ránk süt, épp miránk,

kik élünk e föld mindkét oldalán.

A Föld tulsó felén

Hát itt vagyok az Óperencián túl,

lábam előtt csillog a Sárga Tenger,

míg tizezer kilométernyire

a kis haza viharban hánytorog.

S mint e csodás ország művészei

– roppant testen e finom kis kezek –

egyetlen széltépett virágos ágat,

a messziség és kétségek ködéből

úgy rajzolja elém a nyugtalanság

a szélben ingó otthon messzi táját,

s mögé a bűn, bánat és csalatottság

összefolyó sötét tus-foltjait.

Dinasztiák

Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének

szolgál egy Than-kori úr sírhelyének.

Az agyagban csodásan összeérnek

a föld süllyedő s felbukó szinének

tajtékain hányódó ezredévek:

a születések és temetkezések.

Kínai kérdés

Milyen kert hajthat annyi jázmint,

amennyit ez ország teázik?

És hol sarjadhat annyi rizs,

amiből ennyi jóllakik?

És hol van annyi kéz, amennyi

holmit itt láthatsz adni-venni?

És hol van annyi szerelem,

miből ennyi ember terem?

Mikor Csen Pan-Tin a sárga krizantémokat festette

…Új papírt tesz faragott asztalára,

két jáspis-nehezékkel kifeszíti,

kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal

csepp vizet enged festékeire,

s a nádecset nyomán máris kibomlik

két hirtelen sarjadt sárga krizantém,

zöld levélen mélyebb-zöld erezet

s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt.

Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe

új s új formáért szédült izgalommal,

ujjai hegyén tán évezred óta

készen áll a megragadott világ,

s oly egyszerűen esik meg előttem

a teremtés mindennapos csodája,

akár egy könnyű, hanyag étkezés.

Egy órával ezelőtt semmi sem volt,

csak a papír, e nyugtalan fehérség,

s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma,

valami sosem-volt s örökre-termett.

Üveggel egyenesre vágja, ráüt

kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet.

Aztán banánt eszünk, jázmin-teával,

s ránkszáll a hirtelen keleti alkony.

[1956. október–november, Kína]

Budapest, 1956. karácsony

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában

kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,

egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet,

senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:

Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?

Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg

ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,

s éjes éjszaka van már esténél korábban.

Egy város tíz után szobája ablakából

úgy bámulja merő szemmel a holdvilág

ezüst gyertyáival díszített éjszakát –

mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át

nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,

a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.

Piero Della Francesca

1961–1962

Arezzo San Francesco templom XV. század

Így, hídról hídra, egyebet beszélve,

amivel Komédiám nem törődik,

mentem…

(Dante: A Pokol XXI.)

De mivel kötést tettem én e Dalról,

e Másodikról, lapjaim kimérve,

művészet féke nem hagy szólnom arról.

(Dante: A Purgatórium XXXIII.)

(Babits Mihály fordítása)

Szonett…

Hajnali látomás!

mily éjszakából!

A fény évezredes homály alá ás,

s az emberi szem húsvétján a látás

halott Krisztusa sírjából kilábol.

A feltámadott geometriából

kitört a tér, mint egy örömkiáltás.

Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,

ez volt az ember képe önmagáról?

Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék,

s annál, mit a lélek megél s az ész ért,

nagyobb valóságot a szem se láthat.

Te, aki újszülött kiterjedését

fürdetted egy sosem-látott világnak,

tarts jó emlőiden, anyai Távlat!

…és ami a szonettből kimaradt

Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad,

ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak

vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba,

amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra,

mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét

tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb,

amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,

aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia,

ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna,

amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma,

a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem,

és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben,

mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány,

amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám,

a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra,

mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba,

mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad,

a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb,

ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár

hajszál-repedésein át is…

Hol marad például a szonettből a hordár?

Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál,

ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban,

aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van.

Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika,

idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória,

de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona,

a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika?

Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata,

mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó,

ahogy ismeretlen szállásunkra vezet…

„Albergo Michelangelo”,

rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka,

iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história,

de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga,

mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból?

mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból?

mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya,

és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája?

Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta,

aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta,

s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit…

De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig!

Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad,

benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak,

miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot

végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?)

Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy,

mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed…

Arezzói alkony: Egy a végtelen sok lehetséges tájkép közül…

A festészet új szemet ad a szemnek.

Nem láttam-e a harangok zenéjét,

és hátulról egy lány s egy fiú léptét,

ahogy szinte a lábukkal öleltek?

Fejem fölött, freskóján az egeknek

egy szín merítgette tengernyi létét,

tenger-kék, vér-kék, hegy-kék, kombiné-kék

Danaidái egyre töltögettek.

Kis kovácsműhelyben a felmerűlő

századok mélyén szikrázott az üllő

a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak

korunk cirádáival a neónok,

nagy, kormos felhők közt kovácsolódott

felizzva épp az első esti csillag.

…és folytatása, melyben a költemény még mindig csak súrolja témáját

De mért válasszam épp e csillagot?

S mért folyton és folyton választani?

E kurta életben is hány napot

láttam feltűnni és leszállani,

hány eget láttam… s hányat meg se láttam

(mért villanjon fel épp e mostani?),

s nem is csak, míg ültem bezárt szobákban,

odakünt is, csak önmagamnak összébb

vont (vagy kitágult?) egeibe zártan –;

mint most is, hordván izgalmam keresztjét,

felfelé Arezzo kálváriáján –

s csak visszafelé láttam meg az estét.

De előbb még… A festészet csodáján

legvégül is győz a fal. Arra lát a

szem először e kápolna homályán:

a romlás titkos geometriája

tűnt elém, az idő-koholta képek

kiszámíthatatlan arany-szabálya:

kopások, fakulások, repedések –,

ahogy a sekrestyés reányitotta

a reflektort (mert ottkünn már sötét lett)

az ötévszázados ecsetnyomokra

(amire a jenki hölgy adta dollár

bibliai igéje buzditotta).

Ó, te, ki e Teremtés ura voltál

az élet hat napján át, mint az isten,

hogy végeztével megpihenj, mikor már

minden készen állott, a hetedikben –

töröld le, mi itt áll e falakon!

Láttasd ami van, úgy, mint ami nincsen!

a harmadik vagy hatodik napon.

Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson

Dárdaerdőre ver sátrat a távlat,

minden pontján fényben ropog a reggel,

úgy, ahogy minden idők óta felkel,

s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad.

Titkos násza álomnak és aránynak,

a férfi formának a nő szinekkel;

minden önmaga – s még egy ritka hangszer,

lovak lábai lépkednek fugákat.

Középkor hajnala? a reneszánszé?

Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é

e vértelen győzelem kürtöse:

kék folyóknál és kék egek alatt majd

meglátni ez emberszem-még-sose-

látta, de bennerejtett-fényü hajnalt?

Harmadik nap. A fal

Magadra vess, ha homályban maradnál,

mert nem engedi látnod a hamis kép,

amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.

… Szoros rend van és bölcs müvészet

a dolgok viszonyában: s ez a Forma

teszi Isten képévé az egészet.

[Paradicsom I.]

Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn,

és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn.

Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad,

kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap,

amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett,

amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet,

új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom;

ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon;

ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna,

aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra;

s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal

a virágos-kalapos hölgy…

Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal.

S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr,

amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül.

Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia,

a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira,

a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot,

amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog.

S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal,

naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival,

még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel

felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel

(milyen reggel lehetett?

milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget?

tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás,

mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?)

még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal,

születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival.

Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem?

Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen?

Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog,

hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot;

hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt,

s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját,

pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán,

mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány.

Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj,

az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály,

(ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály),

most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj…

látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat!

tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat.

Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? –

hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted,

amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid:

vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt?

Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely,

(nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?)

mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye,

s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie…

De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli,

mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui,

s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga –

hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova,

Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott,

de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót?

Keserű harc… No de hagyjuk…

Milyen hűsen kéklik a reggel…

Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell,

amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha,

hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika…

Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat

a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.

Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’.

Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e?

Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót,

elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok,

a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza,

a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea,

s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila,

s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak,

de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad!

Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét,

és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét,

s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép,

templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom,

a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon,

s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra,

ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta…

S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket,

nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet:

ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le,

mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve

e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam?

éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában?

Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné-

rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj?

S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen?

Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem?

Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó?

Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio?

Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít.

Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig?

Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát,

adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját,

fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája,

a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja

magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre?

Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?…

Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve,

ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte,

ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait,

húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig.

Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon,

s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom!

Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal?

No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal.

Freskó: Próféta

Io senti mormorare a tutti: Adamo!

[A Purgatórium: XXXI.]

Tán az a fiú a Piazza Grandén,

az énekelt ily némán, messzilátva,

az hallgatott ily zengőn önmagába.

Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én.

Próféta: arcán a jövő az álca,

annak vonását hordja a magáén.

Patakzik át rajt valami csodás fény.

Ablak: magunkig, önmagunkba vágva.

Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk,

te, drága barát, s ádáz ellenem te,

ilyenek vagyunk, túl magunk határán,

ahol mind egymással találkozunk,

s hol, mint a Purgatóriumba Dante,

halljuk, hogy minden azt mormolja: Ádám.

Szonett: Közjáték

Közben ködbe merült a folytatás.

Január és önmagam köde fojtott.

Zord légtömegek betörték a frontot.

Ó, imádott istenünk, alkotás!

egyszerre rühes szolgává aláz

az élősdi „élet”, csöpp-csápu gondok

csontig csíphetik érzékeny mivoltod:

egy női könny, egy telefon-hivás.

Ó, rá is hány ily köd szakadhatott!

Az „isteni” arányra rácsapott

a sajgó emberi aránytalanság.

De ma megint gyöngyházból kelt a reggel.

És megtölti a szomjazott szinekkel

a fal tátongó, tikkadt csoda-kútját.

Éjszaka és hajnal között

Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,

még pillangóvá eztán változandók.

[A Purgatórium X.]

Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél.

[A Purgatórium XII.]

A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno:

„Who were his masters and his pupils, don’t you know?”

Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva,

míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,

ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz?

(Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?)

Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?…

Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még?

Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt,

minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt,

melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap:

„képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat…

s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár…

máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”,

s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével,

míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker,

Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt?

vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”?

Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e?

úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye.

S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt

tőled, hanem az emberiség…

Csak az embert,

csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod –

de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót?

Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod.

Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások?

A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb?

Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák?

Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség?

Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép?

Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom?

Hajnalnak s arcnak e tündöklete?

Csak itt a falon?

Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités?

az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés,

az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész –

ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés?

A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben…

…A fényt, látjátok a fényt, amelybe merülten

a forma, a szín, a test meg a szám kiteljesedett?

Én látom, hogy ültet a vak szemüregbe szemet,

hogy tölti meg a tér virágával a szik-talaju síkot,

amelyre a századok pusztító homálya szorított,

hogy egészíti ki a bélpoklos iszonyúan homoru orrát,

s a lelket, bármily vakhitek-rágta cafattá nyomoritották?

Mit kutatnék e két isten-adta szememmel, ha nem ezt a fényt,

amely terek gyöngyét pergeti, idők harmatát szűri körénk,

ember s ember közé áraszt lélegzeni-jó közeget,

lélek és test közé sosem-ismert kapcsolatot vezet,

kiméri a távolt és közelt, bejárja a tengereket,

múltak mélyére ás, jövőbe repíti a képzeletet?

Ó, teremtett világnak az emberi elme feltárta távlata: szépség!

örökké várom rejtelmes igéreteid teljesedését,

virrasztva, mint most is, az éjeket…

Hány éjszakán át

számítgattam a másnapi két szín viszonyát, két forma arányát…

s ím, újra virrad a másnap… s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal

az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.

Zárószonett

Hajnali látomás!

s hány éjszakán át!

Századok sötét árján hánykolódott,

mállt róla az idő és rárakódott,

mégse bonthatta meg örök arányát,

amellyel várja, hogy szemükbe zárják

s fessék önnön lelkük falára boldog-

szelíd formáit eljövő utódok,

és magukba fogadják ragyogását.

Hány éjszakán sütött már át e hajnal.

S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy

ember! már űrig-hajnalló agyaddal

újra s újra tennen éjedbe roggy,

s öröktől hirdetett és tudva-sejtett

hajnalcsillagodig sose emelkedj?

Mesék a mese ellen

(A mesék könyve)

1963–1970

Mese a virágról

Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek…

A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.

Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek…

A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.

Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.

Hogy fejezzem ki magam?

A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.

Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.

A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?

Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.

Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág…

A nagy rózsaszín peónia…

Mese a versről

Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.

Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.

Mese a jóról és a rosszról

Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.

Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.

De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?

Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.

Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.

És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,

a jel és a glória, amelyet most senki se lát.

Nostalgie de Paris

Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol.

De itt azt is megtanulod, hogy ott sem lehetsz igazán.

Tudhattad volna, hiszen élsz, hogy nem lehet változtatni rajta: nem könyökölhetsz ki az időn, mint egy ablakon, és nincs olyan földalatti kazamata, amelyen át kilopózhatnál a térből, mint egy ostromlott várból.

De itt a szó megváltozik a szádon: kicsalogathatod jelentéséből, mint a csigát.

Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még, máris szakadatlanul visszavágyol ide.

Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd.

Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz.

Mert nem lehet megint a tiéd, ami tiéd, nem lehet mindig a tiéd ez sem, mint semmi más. Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő…

Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha.

Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra.

Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.

Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.

Mese a történelemről

A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.

Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.

Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”

De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.

Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca közepén.

A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy a sértettség könnye volt.

Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.

Mese az esőről

Az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. A félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. Az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. Az egyik előbbre tart, a másik hátrább. Mint az Angol Parkban rég a Regatta vízsugárral hajtott csónakai. De a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje: szinte hallani csöndes sziszegésüket. Esik. Esik idebent is, ha nem leszünk is tőle nedvesek. A színe, a súlya belénkivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. A levegőt. A lassan mélyülő homályt. A zongora halk hangjait, melyek oly nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. Esik.

Mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. Vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? Mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

Nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. S arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávéfőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.

Mese a szélről

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.

Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.

Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.

Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.

De honnan?

Most hol van,

ki volt és hová lett a szél?

Mese a mesék ellen

a

Nem ami történik velünk

Az ami vagyunk

Bármi történjék is velünk

b

Bármi történjék is velünk

Mindig az ami vagyunk

Nem ami történt velünk

ab

Nem az ami történt velünk

Nem is ami vagyunk

Bármi történjék is velünk

Mindig az amivé lehetünk

Mese – ragozva

Ők úgy képzelik

Ti amúgy vélitek

Mi aképen érezzük

Ő talán annak mondaná

Te olyasformán gondolod

Én valahogy így

Mese a nőkről és a férfiakról

Ó, nők! léket kapott hajók.

Mindig készen a süllyedésre.

Férfiak: szakadék szélén ágaskodó

lovak. Mindig készen a mélységbe

zuhanni.

Mese arról amiről nem mesélünk

Ha egyszer mindazt elmondanám

amit a testemről tudok

Amit csak én tudok az emberi testről

A gondolatok és váladékok

követhetetlen cseréit a nyálkahártyákban

Kamasz-impotenciák meddő szívdobogásának

kései tombolását a hirtelen hajnali tachycardiákban

Hogy miféle sejt-akceptorok és -donátorok

között megy végbe bennem

milyen intermedier érzéseken át

az indulatok lebontása és felépítése

hogy a következő percben is élni tudjak

A célok és kudarcok egymásraépülő távolságainak

a lehetőségek és tilalmak gátlások és kompenzációk

kitörő fényeinek és szűkölő homályainak

kiegyenlítésére kifejlődő akkomodációt és adaptációt

Az élősdi gombák burjánzását

mint a lélek fáradtságának absztrakt festészetét a bőrön

az emésztés ezer-interferenciájú izom-hullámzásának

a napi szerelem által meghatározott differenciálegyenleteit

Gyönyör-hiány és sav-túltengés kényes arányát

A metafizikai bizonytalanság röntgen-árnyékát a duodenumon

A maguk-demiurgosza félelmek autogenezisét

a szervek televényében – még-rémület-teremtőbb rémületükre

Megidézett kisérteteim kisérteties megtestesülését

Egy titkon elcsontosodott izom-köteg

tompa idegen-érzésének a vegetatív idegrendszer

minden útszakaszán előidézett karambol-sorozatát

A szellemi felismerések csodálatos meghosszabbodását

az önmagán túlnövő férfivágyban

s hogy ama törékeny edények

vérrel való töltekezésének

milyen babonák beidegzések emlékek és felelősségek

az arctalan Ganümédészei

a szerelem terített asztalán

Szervezetünk sarlatán auto-terápiáit

amik a népi tapasztalat millió évét

sürítik egy élet millió percébe

alkatunk őrangyalának

és alkatunk villás ördögének

harcai közt

A költészetet nem egyvalakinek hanem mindenkinek

kell művelnie –

mondotta Lautréamont.

Az orvoslást nem egyvalakinek hanem mindenkinek

kell művelnie –

mondja Hippokratész majdani utóda.

A folytonos szervátültetéseket

melyek vakmerő sebészek vér és szike nélkül

történnek közöttünk szakadatlanul

Hány öntudatlan és névtelen donornak

köszönjük naponta mindennapi életünket

Ó immun-szupprimens szeretet

Ha csak egy szívvel születek

ahogy minden eddigi medicina tanítja

semmi értelme se volna az életemnek

Hánynak az utolsót rángó szivét pótoltam a magaméval

S hányan pótolták már az enyémet

bemosdott asszisztencia és kompúter-ceremónia nélkül

A mai műszereinkkel nem konstatálható

kiszámíthatatlan heteromorfózisokat

amelyek nemcsak primitív kétéltűeken

rajtunk is megesnek

egy eddig ismeretlen anatómia és biológia

görbe terei közt

S hogy hány meg hány

soha be nem vallott

soha nem észlelt

tünet-csoport

jelöli ki

új zsigerek mirigyek hormonok biztos helyét

mint a még nem ismert elemekét

a periódusos rendszer előre kész rovataiban

Ha egyszer mindazt elmondanám

amit a testemről tudok

Ha egyszer mindenki elmondaná

amit csak ő tud az emberi testről

Mese énről

Tarkóm és tenyerem közt

ez a párbeszéd

Ez a megszakítatlan

kérdés-felelet

Ez a döbbenettel

kitöltött fél-ütemköz

Ez a szív-nap körül

keringő vérút-rendszer

Ez a folytonos várakozás

a következőre

Mely egyszer elmarad

Mely a végtelen számtani sor

n mínusz x-edik

tagjánál kiszámíthatatlanul

egyszer csak véget ér

Ez az örökre megoldhatatlan

egyenlet

melynek nincs másik oldala

Ez a bennem

ez a rajtam kívül

ez a köröttem

Ez a rám zárt kör

tarkóm és tenyerem közt

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Mese a huszonnyolcadik napról

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.

Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.

A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben, véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.

És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a szüzesség.

Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson arról, ami ott bent végbemegy!

Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!

A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.

Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.

Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.

Mese rólad

Tán egytized köbméter levegő –

a véges semmiből ennyit szorítsz ki,

ennyi az: lenni – enni – inni – hinni,

az anyaggá szervült igeidő,

az a nem-volt és van, mi nekik ő,

teneked én, énnekem te, nekünk mi,

ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi

az üdvözíthető s üdvözitő

mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi.

Nézlek, s már érzem újra összecsapni

a levegőt arcod, karod, öled

helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen

és kimondhatatlan, akár az isten,

az Örökkévaló Egyetlenegy.

Mese ezekről és azokról

(Mindig csak)

ez az arc ez a ruha ez a gondolat

ezek közt a bútorok közt ezekkel a könyvekkel ezekben a karokban

ez a lámpa ez a papír ez a gép ez a kéz ez a hang

ezen az estén ezen a reggelen ezen a nappalon ezen az éjszakán

ez a levegő ezek a fák ezek a csillagok

ezek az emlékek ezek a vágyak ezek a beidegzések ezek a szavak

(Miért nem)

azok a szavak azok a vágyak azok a beidegzések azok az emlékek

az a szülőföld azok az utcák az az utazás

az az érzés az a test az a tett azok a mozdulatok

az a szoba az a toll az az ágy azok az álmok

azon a napon azon a télen abban az évben abban a percben

az a sors az a látvány az az illat az a búcsú

az a gondolat az a ruha az az arc

Második mese a relativitásról

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.

Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.

Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.

Minden csak a léptéken múlik.

Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?

Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.

Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.

Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdéseket,

hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.

De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…

Mese az őrültekről

Női testek gummicellájában dobáltatunk

faltól falig

folytonosan

Melyik is a fogcsikorítóbb kényszerzubbony

rajtunk

a húsmerevítő vágy-e

bennünk

vagy a vágyak léleklefogó tilalma

kívülünk

Mese a valószínűtlenségről

Minden találkozásunk

Mintha

tévedésből

tévedésbőlMintha

az elé a vonat elé mennél ki

amelyre

tévedésből

tévedésbőlamelyre

szállt fel az akinek

egy másik vonattal kellett volna jönnie

Minden valószínűség cáfolata

Ismeretlen omega-sugárzás

A van a nem-lehetben

Testet öltött csoda

amely előtt

térdre kell hullanod

Ötödik mese a történelemről

Az uralkodók története?

A kizsákmányoltaké?

Háborúk története?

Osztályharcok története?

A birtokosoké?

A nincsteleneké?

A névteleneké?

A hősöké?

Kleopátra orráé?

Pascal gondolataié?

Az áldott?

Az átkozott?

Az átkozott?Az áldott?

A láthatatlan?

A látható?

Isteneké?

Isteneké?A látható?

Rendszereké?

Szerelmeké?

Hiteké?

Hiteké?Szerelmeké?

Idegbajoké?

MINDENKIÉ MINDENKIÉ MINDENKIÉ

Aki valaha élt

Ab urbe condita

A Nagy Tűzözönig

Az általunk

Önmagára ébresztett idő

Tudata bennünk

Minden pillanat

Hárommilliárdszoros nagyításban

Ez a pillanat is

Amelyben nem történik semmi sem

Mese egy nehéz pillanatról

Nem történt semmi különös.

Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.

Minden olyan, amilyen.

Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?

Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?

A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.

Csak éppen ordítanom kellene.

S csak éppen hallgatok.

Mese 1968. november 28-ról

I. sz.

De milyen időszámítás előtt

Hányban a vértesszőllősi ős után

Hányban a XXVI. PMXO*9 Robot-dinasztia előtt

Ha enged körülötte a naptár

Mint egy korona gyémántjának foglalata

Ha felgyorsítjuk rövid kis idejét

A roppant idők képzetével

Ha átengedjük a névtelen tartam

Véges végtelenének

Ha kiejtjük az emberi fikció

Gravitációs rendszeréből

Almát

A szórakozott kézből

A számsor satujából

Egy kilazult munkadarabot

Ha elvesztjük csecsemő-csuklójáról

A név-szalagot

Vagy katona-nyakából

A dögcédulát

Hová zuhan egyszerre

Micsoda ismeretlenbe

A névtelenség

Micsoda nemlétébe

A számontarthatatlan

Számnélküliség

Felfoghatatlan semmijébe

A semmi sosevoltjába

A lepedő merített papirosán

Összefonódott testünk

Vad írásjelével együtt

Az óra ketyegésével együtt

Ezzel a kézzel együtt

Az előbb még üres papiron

Mese az írásról

Elűzöm magamtól a kétségbeesést, hogy írhassak.

Írok, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést.

Nem kellene-e egészen átengednem magam a kétségbeesésnek ahhoz, hogy írjak?

Nem kellene-e egészen felhagynom az írással ahhoz, hogy elűzhessem magamtól a kétségbeesést?

Mese a költőről és a kritikusról

…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a Magellán-szorost…

Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.

(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)

Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?

Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó tengere?

Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat, amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta, indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre idegeik mágnesei rezegnek.

Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.

(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)

Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok elébük kikötőt, ha visszatérnek.

Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.

A macska tízezer létezésmódja

1978–1983

A macska tízezer létezésmódja

(részletek)

1. … mint művész

a karmai közt

minden megelevenedik

ellopott kéziratpapír

borról letépett sztaniol

porszívót kikerült maszat

szemétből kikotort szemét

és átlényegül

mint Picasso keze közt

a biciklinyereg

tekintetétől

mozdulatától

közelségétől és távolságától

mindenből

ellensége és játszótársa

zsákmánya és zsákmányolója

egér és kígyó

égi földi mása

megbűvöltje és megbűvölője

sorsa és inkarnációja

istene és hívője

totem és tabu

lesz

önnön tükörképe

eleven alkotása

2. … mint tudós

ahogy egész nap

sértetlenül

és semmit se sértve

surran a törékeny

és nyaktörő

tárgyak között

ahogy mindig megtalálja

az egyetlen megoldást

ahogy mindig meglátja

az egyetlen kiutat

a dolgok beláthatatlan

labirintusából

4. … mint távollét és jelenlét

most nincs itt

ki kellett zárnom a szobából

hogy varázsköréből kitörjek

hogy én fogjam varázskörömbe

hogy itt legyen

7. … mint játék

ugyanolyan önfeledten játszik

az egérrel mint az ezüstpapírral

és ugyanúgy életre-halálra

megküzd a papírral mint az egérrel

ugyanolyan szoros rituálé szerint

végzi szükségletét

és só-szerző mosakodását

ahogy az asztalról lepöcköli

a cigarettásdobozt

semmit nem tesz ami nem fontos

és semmit ami nem élvezetes

semmit ami ne volna szükséges

és semmit ami ne lenne szép

ő a Felis Catus Ludens

aki puszta lényével eltörli

kultúrtörténet és genetika

nagy dilemmáját

sokszázezer éve

játékkal reprodukálja

játékos létének szigorú játékszabályait

8. … mint szent

nyújtózik egyet a szőnyegen

aztán lassan

előre

(tízezer év óta)

beidegzett mozdulatokkal

belefekszik

saját maga megkomponált

mozdulatlanságába

a szoba közepén

sivatagi szentségének

érinthetetlen tabujára

emlékezik

10 000. … mint macska

minden antropomorf

szemlélet lepereg

áthatolhatatlan szőréről

mindenestül macskamorf

ne keresd magad

a macskában

magadban találd meg

a macskát

10 001. … mint propria manu

nézd

hogy fekszik

(vagy mit is csinál?)

a fűtőtesten

(vagy az asztaltetején vagy a fotelkarfán

a könyvespolcon vagy az erkélykorláton stb.)

hisz azt

csak az ő macska-nevéből

származtatott igékkel

lehetne kifejezni

vagy magukkal azokkal

a hajlékony puha

tömegekkel

amiket

sajátkezűleg

és sajátanyagúlag

mintáz

saját magából

saját magának

a saját modellje után

10 002. … mint tánc

amikor nem szalad

zászlótartó farokkal

a frissen megrakott tányér felé

amikor nem ugrik

helyből zsinórban

a fölötte köröző légy után

amikor nem terem

egy iramodással a pitvarban vagy a harmadik szobában

megmagyarázhatatlan céloktól vezérelve

amikor helyben

változtat helyet

mintha mindig másképpen

áttűnnék önmagába

tudatalatti teleológiáját követve

amikor

álmában táncol

10 004. … mint szemfénytévesztő

mikor már

tűvé tettük érte az egész lakást

és magunk is bebújtunk utána

hozzá hasonlóan az utolsó zugba is

mikor már

végleg lemondtunk arról

hogy előkerül

egyszerre csak itt lábatlankodik

a lábunk alatt

mint aki mindig is itt volt

vagy mint aki örökre elveszett

de visszavarázsolta magát

a semmiből

10 005. … mint mese

(Aesopus után)

mikor már épp azt hinnénk

Aphrodité emberré (pontosabban

némberré) változtatta

mint a mesében

csak épp hogy meg nem szólal

s félrehajtott fejjel alulról

oly ártatlanul néz a világba

mint egy (valóban)

maszületett szűzlány

egyszerre

nem is egy egér

nem is a teraszra szállt galamb

csak egy kósza nyárvégi muslica láttán

nekiiramodik

remegő bajusszal

fogát csattogtatva

mint egy nevetséges kis tigris

10 006. … mint heteroníma

néha olyan mint veszélyes nénikéje

a tigris

néha mint megszeppent tapsifüles

kishúga

néha a könyvek tetején gubbasztva

mint a mesebeli bagoly

néha a hátán fekve

mint egy igazi csecsemő

néha mint saját áldozata

a szűkölő kisegér

néha mint ősellensége

valami bánatos kiskutya

néha olyan

mint a macska

és néha mint egy másik macska

amelyik nem olyan mint ő

10 009. … mint regresszió

érintkezési formái

a dolgokkal

a lehető legcivilizáltabbak

több oldalukat

ismeri semmint hinnétek

kiváltképp az oldalaikat

mert oldalazva

közeledik feléjük

és az oldalukat érintve

hagyja el őket

olykor mint egy kecses és előkelő érintő

máskor testét az éles

lapos vagy hengeres

idomokhoz

idomítva

törleszkedő pontossággal

mindig előzékenyen fölveszi

alakjukat

sose ütközik beléjük

(Kádencia)

mint olvasom Julius

Caesart és Napóleont majd

kiverte a ragya

hacsak egy magadfajta az útjába került

Albert Schweitzer azonban

játékaid szemlélését

az emberi nyomorúság elől való menekülésben

egyenértékűnek tartja

az orgona-játékkal

Baudelaire pedig

tudjuk

és Scarlatti meg Ravel

hogy mást ne mondjak

ha pedig „embert

barátjáról”

és persze nemkevésbé

ellenségeiről

akkor téged erről

igazán megismerhetünk

te értelemnélküli értelem

folytonos feszültség

és feloldás

hármashangzat amiből

semmi sem hiányzik

önmagadban egész

végeszakadatlan

néma

zene

A cica sziesztája

Esti szellőben füröszti

Hőség-marta tagjait

Fülét-farkát elereszti

Fejétől tappancsaig

Mintha teste nem is testi

Volna csak egy képzemény

Idő testébe faragva

A bizalom röpke szobra

Nyújtózik el szőnyegén

Nem kell neki őrző-védő

Csak egy benső körző véső

Hogy kirajzolja bevésse

A forgó Világegészbe

A táguló semmiségbe

Ami az ő örökrésze

Minusculus létezése

Megfoghatatlan nyomát

Részletek egy megírhatatlan versregényből

1982–1983

Előhang

Én sose voltam igazán magam –

Magam én énmagam még sose voltam.

Hogy választhatnám hősömül magam?

Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam?

Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian –

De tán nem az így, stancákba csiszoltan

A hang tehát tassói, byroni –

S csak Arany által némiképp honi.

2

A régi forma váltson új köpenyt?

Új köpenynek se árt a régi forma.

Egy stanca-csepp, és máris benne cseng

A vers-kontínuum tengernyi gondja.

Az intenzív s extenzív végtelent

Végességében is magába fonja.

A puszta szórím megengedhető-e

Például? Használhatta volna Goethe?

3

De ennél kisebb gondom is nagyobb. Itt

Van (hogy ne mondjak mást) a kozmopo-

(Be sem végzem, úgy tán ki sem tudódik –

Arany is erre volt az apropó).

De legfőként az új s a régi módik

Űzik egymást, mint vadat a kopó.

Hagyomány: hagyományok hagyománya.

Meddőhányó és kincsek-kincse bánya.

4

S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk

(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:

Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk,

Botrány lesz az, ami stancákba’ nem.

A forma a kétesvésésü kulcslyuk,

Melyen át kukucskál a kandi szem.

Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat.

De hol marad helye a tartalomnak?

5

A tartalomnak, melynek nincs határa,

Míg a forma szűk s zártvonalu test,

S mégis e szűk nyilás az, mely kitárja

A változóban ezt a véglegest:

Eltűnik, hogy a láthatót a látha-

Tatlan láttatottjaként tételezd.

De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre,

Csak önnön bensődnek vagy voyeure.

6

Mert a végtelennek két vége van

(Pongyolán fogalmazva): aktuális

És potenciális is, máshogyan

(Nem matematikailag) magán- is

Meg köz- is, és viszonylataiban

Kívül s belül folyton egymásba játszik:

Akár a csiki-csuki a malom-

Játékban: így forma, úgy tartalom.

7

Miről is szól e vers? Persze a versről.

Van napjainkban ennél fontosabb?

Ki más tudja semmiből s végtelenből

A sarki kocsmához vivő utat?

Meg azt, hogy a lelkünk vetése megdől,

S Kukutyinban milyen hegyes a zab?

Bölcsek köve? Egységes térelmélet?

Tessék! tessék! itt látható az – élet.

8

A műfaj jeles mintái nyomán

Most kéne belefognom a mesébe.

De hol a hős? Istók vagy Don Juan?

(Tankréd lovagról már nem is beszélve.)

Átperegtek, mint jó liszt a szitán.

És nem maradt helyettük már az Én se,

A jó öreg lírai lelemény.

Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én.

9

„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud.

„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa.

Autentikus létről már szólni sincs szó,

Tán csak a csecsemő oá-oá.

Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?”

Fogócskázik a Je és a Moi.

Ittlét és Ottlét között ténfereg

Heidegger meg a többi rossz gyerek.

10

Hogy meséljek arról, mi nem vagyok?

S amiről én (?) tudom csak, hogy lehetnék.

A mese jelenbe leforgatott

Múlt, vagy a múltba vetített jelenlét,

Idő – jövő, s feltételes – a mód

Nem lehet ott, hol feltétlen a jelkép:

A kép az a kép, amely sose más kép:

Történet, mi nem történhetne másképp.

11

Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód

Turkálni abban, ami nem enyém,

Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy:

Az esemény mégiscsak esemény,

S akár belátod, akár kitalálod,

Van múlt, mely a jövő végtelenén

Úgy úszik el, mint ami sohasem lett,

És sose része semmilyen jelennek.

12

Míg a (mondjuk) afin térben maradsz,

(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?),

Akármilyen sebességgel haladsz,

A fénysebességhez nem közelítesz –

Így marad mindig éppoly messze az,

Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez,

Attól, amit a költő versbe foglal,

Akárhogy felgyorsított metrumokkal.

13

A metrika is… ha már itt e szó…

Bár e vers – neve is Ottava Rima –

Sorokba mérhető s rendezhető,

S háromszor kettő s kétszer egy a ríme

(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,

A vagy e tetszés szerint visszahívja),

Mégsincs vége – kontárul így tanítnám:

Minden vers végen túli, trans finit szám.

14

Arany mondja, s rá jó, ha odahallgatsz

(Majd Valéry is megerősíti):

A vers előbb csak kósza dalt sugalmaz,

A szó, mely szülte, később tölti ki –

Mi más tehát a forma? üres halmaz,

Amelynek nincsenek elemei.

Abszolut abszolut és szófia.

Valódi Kanti antinómia.

15

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Első ének

1

Ha már regény, jó, hát legyen regény.

Regény, méghozzá verses (vagy a vers

Regénye tán?), bár nemrég éppen én

Nyilatkoztam oda, hogy e kevercs-

Műfaj nyugszik már (örök?) nyughelyén,

Mint annyi más, mit sorra elfelejtsz.

Hisz csak halandó, mint… mint mi?… mi nem?

Miért ne lenne éppen egy mű-nem?

2

Az ichtyosaurusok is kihaltak.

Összeroskadnak a galaxisok.

Hát még a birodalmak, irodalmak,

Rómák, rímek, rítusok, ritmusok!

A földgolyó forgó agyába szaggat

Folyton a kozmikus elektrosokk.

Atom- és tudathasadások rázzák

A Metagalaxis nagy Sárga Házát.

3

De tovább halogatni mégsem illik.

Bár elkezdeni a legnehezebb.

Nagy választék ugyan nincs erre – mindig

Készen áll a két klasszikus recept:

In medias res vagy with the beginning,

Kétlem, hogy harmadikra szert teszek.

De hátha mégis! Mért ne kezdeném én

Ott, ahol más befejezi: a végén?

4

A végén kezdeni – micsoda ötlet!

Hogy erre még nem jött rá senki se!

Csak honnan tudható, a vége könnyebb-

E, mint a közepe vagy kezdete?

Holott közismert, hogy munkakörömnek

Mindig a könnyebb végét kerese-

M – szegény fejem ezért is kapkodom tán

A siker elől, mely csőstül zuhog rám.

5

Csak most aztán lássuk már, hol a vége.

Hadd fogjam meg – akár könnyű, akár

Nehéz –, énekem kezdetévé téve,

Hiszen végül úgyis visszatalál

Majd óhatatlanul a kezdetébe

Annak, ami így fejtetőre áll:

Aminek végén kezdődik a mű,

Hogy kezdetén végződjék. Egyszerű,

6

Nem? Kicsit én is belebonyolódtam.

Dehát mit tegyünk, hogyha féreg ás,

Mint az almában, minden fogalomban,

S mind kevésbé nyílik kigázolás

A szituból, amelyben ez a kor van,

A – mondjuk – adekvát ábrázolás

Felé, pedig az elvárás ez ám itt,

Amit egy mindig táruló szezám nyit.

(6/a)

(Itt van tehát – valaminek – a vége

[Mert itt kezdtem el], de vajon – minek?

Ezt kellene már eldönteni végre.

Csak ki mondja meg, hogy holnap mi lett

Abból, mi tegnap volt? Mindig kitéve

Az emlék kergetőzéseinek?

Egyszer volt hol nem volt körbefogódzva.

Te rózsa rózsa ispilángi rózsa.)

7

Mit várhatunk ily lebegő, „humán”

Tárgytól, mint a szegény irodalom

(Ily problémákkal nem küzdött Juan,

Sem az én őrdöngős Lord-dalnokom),

Amikor „abszolut invarián(s)

Az invariancia-fogalom

Maga sem lehet”, ahogy kereken kij-

Elenti a tudós Frank-Kamenyeckij.^*

8

Mi kósza dalnokok mindig az egzakt

Diszciplinákra bíztuk ihletünk:

Tény és Törvény, hagytuk, előre megszabd,

Csapongásunkban meddig merhetünk.

De hova kapkodjunk már, ha a legszakt-

Udományosabb teoréma-szint

Szédületben magasan veri most

Az Olympia-bajnok Pindaroszt?

9

Ó, ódát zengeni a Győztesekhez!

A kocsihajtó vagy fegyverfutó

Eredménye végleges: mindig ez s ez,

Abszolut, folytonos és tudható,

Éppolyan metrikus, mint az a vers lesz,

Mely tetteiknek örök hírt adó.

Ily tényektől felröppenhet az ének,

Szárnyán „istenácsolta szekerének”.^*

10

A hossz és időköz mérte időben

S térben – és versben (amíg van ilyen)

Minden megleli helyét eltünőben,

A rím, a mű-mezon, a szerelem,

Csak akkor vagyunk egyszerre a csőben,

Ha szemléletünk immár ezeken

Is átlépve, kezdet s vég cezuráján

Túl hősöm többé seholsem találnám.

11

Vezess hát, kamaszkor sátáni hőse,

Botrány-hős és szabadság-hős, vezess,

Ó stancák láncán új hős-keresőbe,

Mi nélkül sánta lesz az énekes,

Te sántán is a lelkek vezetője,

Vezess pokolra, hová végzetes

Útján végül sem szállhatott le hősöd.

Úgy vélted, jobb lesz, ha te megelőzöd.

12

Engem nem vár palotával Ravenna,^*

Csak egy garszon-albérlet itt Budán.

(S ha a -let nem is, de a bére mintha

[Bár al-] főúri volna igazán!)

(Elnézést, egy sorpárral többre ment a

Stanca, hiába, a lakáshiány!)

De itt is, ott is egy csak a gyehenna

(S különben se másé – az én hibám):

Képzeletem, ha tud, innen suhanna

Túl téridőn és Óperencián,

Kiséri bár vagy nem kiséri Guicc-

Ioli grófnő – de versem itt a giccs

13

Ingoványára téved már, pedig

Most kellene magasba hágnia,

Kezdettől végig, végtől kezdetig,

Merre csalja lidérces mágia,

Nem tudva még, hová emelkedik,

Dicsőség várja vagy malária –

És hátha egy új Missolounghinál

A váratlanul várt hősi halál?

14

Mert béke van most, nagypalástu béke,

De a háború lólába kilóg

Alóla mindenütt, Keletre, Délre

Indíthatsz újabb expedíciót,

Szabadságon szabadságot cserélve,

Csak arra kell vigyáznod szörnyümód,

Hogy hajódat mily öbölbe vezényled,

S regény lesz-e vagy rémregény – regényed.

15

(mellékdal)

Most olvasom, hogy NewYorkban Kenneth

Koch kartársam is rímekbe menekszik,

Újabban ő is stancákban zeneg,^*

Régi beat verse már nem oly projektív –

Meg is kapja érte az itemet,

Ami, félek, fölöttem is lebeg (sic!):

„Ha epika, hát legyen epika”^*

A kritika így talál telibe.^*

16

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ω + 1-edik ének

Halunk a halókkal:

Nézd, távoznak és mi velük megyünk.

Megszületünk a halottakkal:

Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.

T. S. Eliot: Little Gidding V.

(Vas István fordítása)

I

(1937/1/7)

Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…

De azt se hihette… Két hihetetlen

Közt a hihetőért viaskodott.

És közben – mintha máskor – Edna Ferber

„Pengős” regényéről vitatkozott

(Akárha nem az volna) a beteggel.

S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,

Mint a holtakén, arcán a borosta.

2

S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,

Mit a barátok is megénekeltek,

A haj, a „szuroksötét”, amiér

Az átkozottat is „szeretni kellett”:^*

Oly valóságos volt, mint ami – él,

S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.

Haj és szakáll, mint álcára az álca,

Nőtt a facies hippocraticára.

3

És a másnap. Az éjszaka. A reggel.

A telefon. A hír. A hír-telen.

Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.

A szoba: régtől fogva cinterem.

Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…

(„Bár én volnék olyan jól, amilyen

Jó író…”, mondta még. S a Domopon

Után tapogatott a paplanon.)

4

A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.

A kaputól a gyerek már futott. (Én.)

Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.

Egy lényéből sarkig kifordított lény

Legvégső biológiai nyitját

Leste, szürke kéjleső, a halottkém.

Mint egy in flagranti. A kitudódott

Titok. Apja hátán a hullafoltok.

5

De hisz tudta – most tudja, tudta rég

(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),

Már tudta rég (bár most sem tudja még),

Amit ott tudott meg egy villanásra,

S amit soha se lehet tudni vég-

Legesen, csak megújra elodázva:

Hogy, míg egyre az életünkre várunk,

Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.

6

És visszafordították. Letakarták.

(Meglesve már minden megleshető.)

A többi csak az aktusok s az akták

Paramétereivel mérhető.

Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát

(Akárcsak az élőkét) tüntető

Értelmetlenséggel sűrűn benőtte

Haj és szakáll abszurd igeidője.

7

Míg élt, az életét csak egyre várta.

De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,

Helyszínt s időt nem találó találka.

Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.

Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,

Miben magával végre egybeforrt,

S e test, mely testként magát élte túl,

Halálát hitte, halhatatlanul.

8

A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,

Olyan volt neki, mintha mégse tudná.

Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,

Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-

Nus^*: ő azért nem hitte, mert oly ész-

Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).

Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.

Valami hihetőt! Mert esztelent!

II

(1967/9/23)

9

A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.)

(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem

Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek-

El, bűnösen? bűntelenül? amért nem

Tudta tudni akkor… A képzelet

Átgázol minden tudáson, hivésen:

Az örökmozgó időt görcsbe rántja –

S egymásba csúszik előttje s utánja.

10

A betegség rángó köldökzsinórja –

(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –

Hordta, terhesen, míg végül kihordta

Anyja halálát, mint a magzatát.

Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha

Most már tudta is, hogy halálra szánt.)

S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-

Asan, ha jött a kisvérköri pangás.

11

Folytonos sietség… Csak itt, a másik

Szobában, s száz kilométernyire,

Vagy tízezerre, eddig a szobáig

Tágult mindig kis- és nagyvérköre:

Két szó között az asthma cardialis

Görcsében fuldokolt – képzelete,

Akárhol, máris, újra, egyre készen,

Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.

12

Betegség, egyetlen édes menekvés

Annak, aki már sosem lesz egész –

Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,

Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.

Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,

Szűköl az egy lapra tett létezés.

Saját csapdájában foglyul esett lét

Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.

13

Az ajkon táncoló csáb-lehelet,

Mely ellibben, mikor utána kaptunk.

Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet,

Megrekedt vér az eldugult szivattyún.

Fulladás, amit fulladás követ.

Az Ürdönggel kötött pokoli paktum.

Ha cserébe a visszahozhatatlan

Visszatér tán a megváltó rohamban?

14

Ó, a megbokrosodott paripa!

Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!

Roham! az élet határaira

Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.

Éled a máskor halott éjszaka.

Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?

Együtt árad szét feltárt erein

Az elcsitult vágy s a Diaphylin.

15

Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –

Újra meg újra megölte magát.

Szeretet-alázat és szeretet-gőg

Dantei „titkait” ki érti át?

(A díványon fekve a lámpaernyőt

Bámulta, s várt egész estéken át.)

Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,

Önnön sötétjében, a Kreatúra?

16

Mert addig élsz, míg mást tudod hogy éltetsz,

S más éltet, azzal, hogy te élteted,

Közeledve veszélyes limeséhez,

Hogy differenciál a szeretet!

De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz,

Minden csak ahhoz vezet közelebb.

Minden halál a szeretet halála.

S rángni kezd a szívizom cérnaszála.

17

Anyám szive Bévülről ostromolt ház

Magára döntött odvas pincebolt

Anyám szive Vad ártól elsodort váz

Anyám szive Roncs padmaly Beomolt

Kamra pitvar Befalazott sikoltás

Anyám szive Pulzus-világrekord

Anyám szive Szent Vitus táncoló

Vak motollája Fibrillatio

18

Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.

Ha már nem képes… ha nem vagyok én…

Amik szivünk ernyesztik s összehúzzák,

Myogén, neurogén vagy – pszychogén

Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,

Egyetlen kihagyó perc szövetén?

Csak búcsuzol, tétova kézzel intesz –

S elfordul egy mindentudó tekintet.

19

Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma

Mikor riadt gyermekéjembe nyit

Anyám szeme Az ajtóban felizzva

Mikor sorsom a vészből hazavitt

Anyám szeme Széthasadt tűzü prizma

Mikor a roham felerősödik

Anyám szeme Fekete lyuk vak titka

Mindentudón Már nem is nézve vissza.

20

Nem mondom el hogy azután mi történt

Nem mondom el amit mondtak nekem

Nem mondom el amit nekem se mondtak

Nem mondom el A Nagy Diszkréció

Nem mondom el Az Orvosi Titok

Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz

„Mi nem embernek való látomás”

S mit egyszer majd mindenki látva lát

21

Nincsenek vele aranyos kösöntyűk

Nincsenek vele gyöngyös fibulák

Nincsenek vele guzsalyok se rokkák

Nincsenek vele csuprok csobolyók

Nincsen vele tört lába görbe csontja

Nincs vele széthasadt csillag szeme

Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt

Egy bronz-négyzet a falban B/28

Parisiens

(Bilingvis)

1986

Parisiens

I

La langue est un masque

je porte des mots

sur mon visage

mon visage a des traits de mots

ces mots étrangers

étrangement les miens

ne font qu’un masque sur un masque

mon visage

est un masque de mots

un masque voilé de visage

avec mes mots étrangers sur mon visage

avec ce visage

étranger sur mes mots

subitement c’est comme si je

n’étais depuis toujours

vêtu que de mots

qui ne sont pas moi

mais que moi je deviens

domino de moi-même

dans un mi-carême de mots

[Paris, jardin du Palais Royal, „Venise à Paris” 15/2/86]

1

A nyelv álarc

szavak borítják

az arcom

arcvonásaim szavak

ezek az idegen szavak

ezek az idegenként is enyémek

csak egy álarc álarcai

szavak

álarca az arcom

arccal álcázott álarc

idegen szavaimmal arcomon

idegen

arcommal szavaimon

egyszerre olyan mint-

ha mindig is csak

szavakba bújtam volna

amik nem én vagyok

de mégis én leszek

önmagam álruhája

a szavak karneválján

[Párizs, a Királyi Palota kertje, „Velence Párizsban” ünnepély, 1986. február 15.]

IV

Que des Halles s’écroulent

que des Halles s’élèvent

à regarder la chute de l’eau

on se voit élevé

comme on se voit partir

dans un train à l’arrêt

en voyant l’autre

venir à l’encontre

Fontium Nymphis

Fontaine des Innocents

en plein milieu

des Shop & Show vicieux

Cabines privées

Filles publiques

l’eau ni privée ni publique

elle s’offre à tout le monde

à tous les mondes

aux quatre infinis

rose des eaux

dans la rose des vents

rose des vents

en rose des eaux

métamorphose d’éléments

en métaphore

à transformer

l’arrêt en départ

ce qui était chute

en ce qui s’élève

[Paris, square des Innocents, 7/4/86]

4

Csarnokok ledőlnek

Csarnokok emelkednek

a vízeséssel szemben

úgy érzed felemelkedsz

ahogy a szembejövő

vonatot nézve

indulni látszik

az álló vonat

Fontium Nymphis

Ártatlanok Kútja

a bűnös Shopok és Show-k

kellős közepén

„Magán-fülkék”

„Közös lányok”

a víz nem köz és nem magán

mindenkinek felkinálkozik

minden vektorában

a négyvégtelenes világnak

szélrózsában

vízrózsa

vízrózsában

szélrózsa

elemek metafora-

metamorfózisa

amely indulássá

változtatja az állást

s a zuhanást olyanná

ami fölemel

[Párizs, square des Innocents, 1986. április 7.]

V

– sur un dessin de St.-Georges, par S. N. –

Pauvre Chevalier

qui a du triompher de dragon

pauvre Dragon

qui voulait triompher du chevalier

pauvre monture

qui devait les assister

pauvre lance aussi

fer dans une gaine de sang

pauvre scène

éternellement répétée

de la défaite en forme de victoire

de la victoire en forme de defaite

pauvres luttes héroiques

entre nous envers nous contre nous

A quelles peripeties nouvelles

vas-tu aboutir pauvre scène

dans quels autres sangs

plongeras-tu pauvre lance

vers quelles autres luttes

va-t-on t’éperonner pauvre monture

à quelles autres défaites

te verras-tu forcé pauvre Dragon

quels autres triomphes héroiques

chercheras-tu pauvre Chevalier

[Paris, pour la St. Georges, 23/4/86]

5

– S. N. Szent György-rajzára –

Szegény kis Lovag

akinek le kellett győznie a sárkányt

szegény kis Sárkány

aki le akarta győzni a lovagot

szegény kis paripa

akinek statisztálnia kellett

s szegény kis lándzsa is

vér-hüvelyébe dugva

diadalarcú vereség

és vereségarcú diadal

örökösen visszatérő

szegény kis jelenete

szegény kis hősi harcok

közöttünk és ellenünk

Milyen új fordulat

vár rád szegény kis jelenet

milyen új vérbe

kell merülnöd szegény kis lándzsa

milyen új harcokra

sarkantyúznak szegény kis paripa

milyen új vereségekbe

hajszolnak szegény kis Sárkány

milyen új hősi diadalra

vársz még szegény kis Lovag

[Párizs, Szent György napján, 1986]

IX

– pour Anita – sculpteur

Déesse paysanne

déesse terrienne

qui travaille la terre

fait l’amour

avec de la terre

confond son sexe

avec la terre

pour mettre au monde

d’autres terres

prises à la terre

[Paris, dans l’autobus 38, entre St.-Michel et Denfert Rochereau, 26/4/86]

9

– Anitának, a szobrásznak –

Paraszt istennő

földhözragadt istennő

aki földdel dolgozik

földdel

szeretkezik

a földdel

gyúrja össze testét

hogy a földből

vétetett új földeket

hozzon világra

[Párizs, a 38-as autóbuszon, St.-Michel és Denfert-Rochereau között, 1986. április 26.]

X

– en souvenir d’un poème ancien –

„Je dors avec toi et je m’éveille avec toi”

S’endormir tout seul

se réveiller tout seul

c’est comme la Créa

Tion Inachevée

[Paris, rue de Venise, 6/5/86]

10

– egy régi versre emlékezve –

„Veled alszom és veled ébredek”

Egyedül aludni

egyedül kelni fel

olyan mint egy Félbe

Szakadt Teremtés

[Párizs, rue de Venise, 1986. május 6.]

XI

Teltement il y en a

de routes dans ce monde

allant en parallèles

se croisant serpentant

en pente et en montée

TOUTES DIRECTIONS

qu’il est bien difficile

de ne pas y être en déroute

[Paris, en sortant par la N. 1. 25/5/86]

11

Annyi az út

e világ kerekén

párhuzamosan –

keresztbe vagy kígyózva

lejtőn és meredélyen

TOUTES DIRECTIONS

hogy igazán nehéz

közöttük nem tévedni el

[Párizst elhagyva, az 1-es úton, 1986. május 25.]

Seb és kés

1972–1997

Seb és kés

A kés és a seb viszonya változó. A seb vérzik. A kés bevéreződik. A seb sajog. A kés kicsorbul. A seb fájva emlékezik a késre. A kés nem emlékezik a sebre. A seb beheged. A kés sebe tartós. Egyszer a seb is elfeledi a kést. A késnek nincs mit felednie. A kés gyönyört lel a sebben, mint a kinyíló testben. A seb is gyönyörét lelheti a késben, mint a beléhatoló testben. A seb irtózik a késtől. A kés is irtózhat a sebtől. Vannak, akik a sebtől irtóznak. Vannak, akik a késtől. Van, aki mindakettőtől. A seb szeretheti is a kést. A kés is szeretheti a sebet. Megeshet, hogy a kés úgy sajog, mint a seb. Megeshet, hogy a seb oly érzéketlen, mint a kés. A seb előbb-utóbb begyógyul. A kés beletörhet a sebbe. A kés sokszor mondja azt: Én vagyok a Seb. Egyszer a seb is azt mondhatja: Én vagyok a Kés. A seb és a kés viszonya változó. Csak egy változatlan. Hogy van seb és van kés. A kés a seb kése. A seb a kés sebe. Nem lehetnek meg egymás nélkül.

Ember és lant

…a könnyű lantot,

amely baljába szinte belenőtt,

mint olajágak közé rózsaindák.

[RILKE: ORPHEUSZ. EURÜDIKÉ. HERMÉSZ.]

1. Hárfás-szobor (Kérosz, i. e. 3. évezred)

Nem a kezében

Tartja eszközét

A HÁRFÁS

Elődjének

Utódjának is

(És ma) a hárfa

(Vagy a toll)

A kezébe

Nőtt ki

Keze

Szörnye

Képzeleté?)

Sellő Faun

Fele

Orpheusz

(Mint Orpheusz)

Négyezer éve

(Vagy a lant)

Belenőtt

Belőle

Akár a

Teremtés

(Vagy a

Kentaur

Fele ember

Hangszer

Egymásból és egymásba nő a szék a comb a hárfa a kar

A letört kar amely úgy sajog vissza a kőben

Mint a csontban az amputált tag

Mint a hárfában a húrok hiánya

Mint a márványban a beléje tört idő

Mint bennünk a belőlünk kitört idő

Mint az idő csonkjaiban a költészet

Ez az örökké-sajgó fantom-fájdalom

2. Oszip Zadkin: A költő (i. sz. 20. század közepe)

Nem a kezében tartja a lantot

A KÖLTŐ (Orpheusz utóda)

A lant tartja a kezében őt A lant

Amely már rég kitört a kezéből

A lant amelynek csak atavisztikus

Sejtelme sajog a testében mint az

Amputált tag A lant amely már csak sajgó

Jelkép Önmaga sajgó hiánya A hiány

Jelképe A költészet fantom-fájdalom

Az ami mindig mindenből hiányzik és

Ami nélkül minden mindig hiányos

Aminek a hiánya nélkül semmi sem egész

Aminek a hiánya mindenben benne van

A vacuum amely nem bírja elviselni és

Önnön hiányával tölti be önmagát

(Mint az üregek szobra a Kéroszi és

Zadkin vagy Vilt szobraiban) A költő

Már rég nem lantot tart a kezében

Az elveszített lant elveszíthetetlen

Hiánya tartja kezében a költőt

3. Vilt Tibor: Orpheusz (1965)

Nem a kezében tartja a lantot

ORPHEUSZ (Aki ma is

Orpheusz) Nem a

Kezében van a lant nincs is keze

Mint gyökér A földbe

Mint golyó A sebbe

Mint ondószál A méhbe

Orpheusz testébe belenő a lant

Mint földből A fa

Mint sebből A forradás

Mint méhből A magzat

Orpheusz testéből nő ki a lant

Orpheusz mindig újra szűli a lantot

Önmagát szűli lanttá Orpheusz

A kezéből kitört lant helyett

Nincs is keze hogy pengesse a lantot

Mert tudja hogy csak addig övé

Amíg hozzá nem ér Szája sincs mert

Tudja hogy csak addig övé amíg

Nem adja hozzá a hangját Szeme

Sincs mert tudja hogy csak addig

Övé amíg meg nem pillantja egyszer

Arca sincs mert tudja hogy csak

Addig övé amíg meg nem fordul utána

Csak addig övé amíg nem az övé

Ez a mindig maga előtt sejtett

És mindig mögötte imbolygó Eurüdiké

(Akinek ma sem tudjuk jobban a nevét)

Nem titok

nem mondhatom el senkinek

mindenkinek sem mondom el

mert nem lehet elmondani

megérni csak meg lehetett

átélni csak át lehetett

elbírni is el lehetett

csak elmondani nem lehet

szabadni szabad volna csak

úgy lehet lehetni nem lehet

nem mintha titok volna nem

se magán- se államtitok

és nem is titkolnivaló

csak éppen el nem mondható

csak mint a víz nem fogható

mint a tűz nem érinthető

csak nem kaphat bele a szó

mint azbesztruhába a láng

nem lehet hol elkezdeni

és nincsen hol fejezni be

nincs benne semmi különös

nincsen semmi rendkívüli

ha elmondanám senki se

ámulna vagy ájulna el

csak nem lehet elmondani

azt se mondanák „na ne mondd!”

„ki hitte volna?” „nem lehet!”

csak elmondani nem lehet

nem gyönyörűbb nem iszonyúbb

mint az amit elmondanak

csak nem lehet elmondani

ha csak talán nem épp azért

mert nem lehet elmondani

nem el- és nem leleplezés

nem botrány nem szenzáció

nem is az a Legmagasabb

a Nagy Kísértés az a Ki-

mondhatatlan amit szelíd

költők néha vas öklei

döngetnek mind a tébolyig

csak úgy érzem semmit amit

eddig elmondtam valaha

nem mondtam addig el amíg

ezt egyszer el nem mondhatom

Nyárvégi szvit

Nyárvégi villa

Bevetve az ágyak.

Leszedve az asztal.

Szekrényben a holmik.

Függönyök behúzva.

Villanyok kioltva.

Rázárva az ajtók.

El lehet indulni.

A télbe.

(De még nyílnak a kertben

a nyári virágok)

Nyárvégi ég

Nem lehet igaz.

Hogy olyan messze vannak.

Ezek a csillagok.

Nyárvégi nyár

(régiesen)

A rózsa még ma is kifeslett

A fa még talpig zöldben áll

A víz is vonzza még a testet

Még minden olyan mint a nyár

Még olyan Olyan még De már csak

Olyan Milyen? E még s e már

Közt nem tudod milyen a nyár Csak

Azt tudod hogy elmúlt a nyár

Aug. 14.–szept. 27.

megint a dáliák.

a nyárvég

most is meghozta a magáét.

mézöntők. lángszórók. lilák.

imbolygó kis szagukkal mint az árnyék

az árokparti kalendulák.

magvukhasadó mandulák.

egész kis fényűző világvég.

nyárvég. évvég. nap vége. vége

kései fény sző könnyü szöszt

a keserű őszirózsa-levélre.

mindig boglári virágok hozzák az őszt.

anyám születése

s halála napja közt.

Nyár (vége)

Még nyílt szemmel igazukat hazudják

Nyár hamis tanúi a dáliák

Hogy létezik e földön más világ

És másfelé is tudná venni útját

Hogy kétesebb ez mint azt lombjahullt fák

Levert dió levált birs vallanák

Lomb rozsdáját késő alkímiák

Koholt fényei arannyal befutják

Még egy őszi szonett a Nagy Talonban

A csörömpölő ócskavashalomban

Mit összehord a kertben a gereblye

A Nagy Perben még egy vesztes szonett De

Valljátok csak álságtok igazát

Ti nyár hamistanúi dáliák

Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos.

Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.

Szélcsend. És csönd. November-árvaság.

Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.

A természet. Ismétli önmagát.

A szokásos. De még milyen szokásos.

A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.

Az ok. Mintha nem tudná az okát.

Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-

Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.

Önmagát önmagával mozgató.

De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak

S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.

Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

Még egyszer: a boglári parton

Hozzá se érsz. Csak incselkedsz vele.

Nem is látod. Hátat fordítva fekszel.

Mégis borzongások átjárta testtel.

Mindenestül benned a közele.

Elég hogy tudatával vagy tele.

Érzék-túli s -inneni érzetekkel.

Múlt s jövő közös jelene meleng fel.

Mielőtt még a jelen jelene.

Így feküdhettek boldog szeretők.

(Ha voltak…) Az egyesülés előtt.

Húnyt szem. Csukott száj. Meg se rebbenő kéz.

Retardált vágy mely vágyat fojtva érlel.

Köztük pattanásig-telt levegő-rés.

A gyönyörre-várás hűs gyönyörével.

[Balatonboglár, 1990. augusztus 19–20.]

Még egyszer: Velence

1

Hátulnézetből – vonaton

Mindennek van hátulja. Itt takarásba vannak

a gondolák, a bárkák, a Piazza, a Palazzók,

a ramák és a boccák, a kezek és az arcok,

ívek és oszlopok, loccsanó kapualjak.

Magától jön a vers, az ódon-új alakzat,

a szép, „alak” szonett, miről Berzsenyi vallott:

hol pereg, ahogy a vonat kereke csattog,

hol, mint a laguna, lassan csobogva hallgat.

Fejben, kedvtelve írod, a rímet se keresve,

minthogyha semmi sem vethetne ki az útból,

s míg képzeleted a falakon túlra nyargal

(így mondták rég, ugye?), látod, ahogy Velence

szemközt, rongyos gatyáját illetlen mozdulattal

letolva, fenekével a lagunára guggol.

2

Elölnézetből

ez is talán utolszor

minden mindig utolszor

először is utolszor

korodból és a korból

nem menekít ki semmi

csak a semmi a semmi

a holnemvolt s a holvolt

mindig csak a seholvolt

minden csak a Seol volt

az egyszer is egyszerre

mi más indítva versre

tudom jól régi nóta

a szöveg és a kotta

(mint ami most itt szól a

Téren a Florianból)

de egyre erre táncol

kor kor és kor után kor

század s századra század

előtted és utánad

hát én is mért ne fújnám

hisz rám is ez az új vár

e régi rímtől-rímig

e rímről-rímre mindig

minden egy pillanat volt

az ekkor és az akkor

hol vannak? – ne keresd hát –

a hellének s a celták

a szkíták és a geták

a venetók a gallok

mind csak egy pillanat volt

mind ez a pillanat volt

Európa? hány Európa

önmagába tiporva

azóta és mióta

utolszor mind utolszor

ellobban mint a foszfor

és minden pillanatban

minden pillanat itt van

a teherpályaudvar

San Marco a lovakkal

s M-mel te a San Marcón

V-vel a boglári parton

s ki tudja már hol A-val

s hogy evvel-e vagy avval?

ez? az? egy pillanat volt

mind ez a pillanat volt

a Lovak Loggiáján

előtted rézsü-párkány

rajt galambok cibálják

galamb-tetemek szárnyát

Képzelt emlék

Világlik nekünk a hajnali hold,

kékítőbe oldja az éjsötétet:

klasszikus tája s perce a szökésnek.

EL! EL!^* Away! mint Shelley írta volt.

Robog a kocsi, ábrándja miértet

s hovát nem kérdez: cikázó kobold.

Ahogy az úton két szín egybefolyt,

a véletlen olyan akár a végzet.

Nem játszhat egyszer a játék komolyt?

Cél nincs, csak szél, csak út, csak messziségek.

Irány: a sose-lesz, a sose-volt.

Képzelt úton a képzelt szökevények.

S mikor a hold sugára odatéved,

ajkad felcsillan, mint egy kicsi hold.

Petrarca sírjánál

kószálok arra erre

még valamit keresve

Eugánai dombok

„zöld lombok” közt bolyongok

Padova Arqua Este

nézem hogy hull az este

(a rímet nem keresve)

„e kínvert zöld szigetre”

fújom az elveszett dalt

még valamire várok

(mintha csak volna rá ok)

ami még életben tart

itt hol Petrarca meghalt

s hol Shelley élni vágyott

Egy este

nem nem a lelkiismeret vala-

mi más alig tudom magam az ágyra

feszíteni mintha kínpadra vágyva

mint varsa le-föl vergődő hala

egyetlen nagy háló az éjszaka

nem bűnbánat nem is a hiánya

a nap tűzpróbáját ki ma sem állva

kezembe-égett izzó szén a ma

ma sem ma is mais ez a masem

ma is megint innen a limesen

nem magamnál tovább még magamig sem

megloptak magamtól is mi lopott meg?

ma is? ma sem az voltam ami lettem

ma is dolgomvégezetlen halok meg

Lázálom (2)

Az igazság itt áll előttünk

De nem lehet megszólítani

Mert tilos kiejteni a nevét

Mint a Bibliában az istenét

Vagy csak nem tudjuk a nevét?

Vagy nincs is neve?

Az igazság itt áll karnyújtásnyira

Mint Hölderlinnél az isten

De senkinek sincs hozzá elég hosszú karja

Pedig mindenki a bőrén érzi forró közelét

Láthatatlanul mint a sirokkót

A jognak nincs joga

Van de nem létezik

Létezik de nincs

A jogtalanságot kellene megmarkolnia

Mint egy husángot

De akkor előbb a saját fejét kellene szétzúznia

Hát azt mondja a jog

Majd akkor lesz jogod

Ha te magad kizsarolod

S ha nincs rá hajlamod

Ütheted bottal a jogod

Nyomát vagy magát a jogot

A fő az ütés meg a bot

Időtlen idők küzdelme

Miképp adjunk jogot a jognak

Hogy joga legyen jognak lennie

Szegény jogtalan jog

Majd megszakad érte a szívünk

Miközben belepusztulunk

Hogy jogunk van

De a jognak nincs joga

Zeitgedicht

Mit kapni húsz forintért Budapesten

(Kilencvenegy március idusán)

(Egy jatt egy tankolás benzin után)

Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem

Két sárga villamosjegyet jutány-

Osan – ha most még sietve beszerzem

Egy kávét eszpresszóban közepesben

Egy feleset itt a sarkon talán

No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan –

Ott hol eleink ültek a New Yorkban

Kibámulva álmaik ablakán

(Ott ahol a hatos – most is – megáll)

Két percig nézheted ahogy a boxban

Ezét-amazát riszálja a lány

(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán)

Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan?

Mert itt van már eljött a Kánaán

Zeitgedicht II.

Összerakósdi Garay János, Babits, József, Weöres, Zelk, Jékely, Orbán stb. töredékeiből

kilencvenkettő júniusa

(Zeitgedichthez dátum dukál)

Rióban áll a karnevál

vagy mondjuk a „Riói csúcs”

de balladám nézd mi az ott

száz jó vadász Szigetre tart

állnak ahol szakad a part

kezükben a kalasnyikov

a maradékból még akad

a madarakból is elég

fekhetnek fákon fák alatt

a szétlőtt testű feketék

de ki mondja meg hogy kik és

mi helyett lőnek madarat

tudat fölött tudat alatt

mily határt sért vadász vitéz

bizony nem csak országhatárt

s a Parancsot sértette meg

saját szemébe vert cövek

lesz a látvány mit generált

első s utolsó szó jogán

tanácsnok szól miniszter int

elcsitul minden mint a pinty

vagy mint a meglőtt kormorán

a kormorán csak kormorán

a hettita csak hettita

nem ebből nem lesz hitvita

egyetért Újszöv. és Korán

miért is lenne mért ezen

akadnak fenn az idegek

hisz együtt élünk szüntelen

azzal amivel nem lehet

s vitára ezer ok marad

egyeztetés és tárgyalás

miért ne lőné ha vadász

a vadász a madarakat

a Sziget közös birtokán

tapadós szállongó korom

koromként hull a kormorán

és lerakódik vastagon

egyeztetés és tárgyalás

minden tisztázva mocskosul

az újrégi a régiúj

mindegy ki vitéz ki vadász

tárgyalás és egyeztetés

holt szemgödör halott sirály

zuhan ezernyolcszáz madár

hazatér száz vadász vitéz

zuhan ezernyolcszáz madár

mint pokolgéptől repülők

ég madarai voltak ők

terror s terror közt nincs határ

égre lobogjon? – földre sem

a két nagy költő-mostoha-

testvér édestestvér-szava

a Szellem és a Szerelem

a Föld alatt a part szakad

Szigeten nincs szigetlakó

ne kérdezd hogy mivégre vagy

a lét csak léttel osztható

bár tudnánk madárul dalolni

szárnyakat ránk múzsa repíts

most kéne hymni odi psalmi

s az odi más értelme is

hazájukért haltak szegények

mint magyarok abesszinek

s hogy mért éltek – éltek csak éltek

mint te meg ő mind aki Lett

ide kell a lírai Tett

nem megmondta már Jékely

ha senki más hát én te mi

na költők énekeljetek

Politika

Kor-dal

Peiszisztratosztól mentesen

Törvényünk egyenlőiként

Eunuchot vagy gazfickót

Választunk fölibénk.

(Ezra Pound – 1920)

(Kappanyos András fordítása)

Rémlik hogy már ötven éve

Ilyen címmel (ámmal-ímmel)

Írtam verset (máris élve)

S most e vers is arra rímel

Mintha barlangfalra – írtam

Naív magdalén hitemmel

Hogy az írással kiirtsam

(Mi másért is ír az ember

Ötven vagy húszezer éve?)

Mért ír mért rajzol az ember?

Hogyha kell – szívét kitépve?

S ha nem is – foggal-körömmel?

Ha írtam – hiába írtam

Kik vésték – hiába vésték

Hiszen mindazóta itt van

Ez az eredendő vétség

Hogy tanuljuk és tanítsuk

Tízezredéveken át is

Örökünk Ő Ha nem is sub

specie aeternitatis

Ez a Szfinksz örök talánya

(Van-e aki választ ad rá?)

„Aki nem tudja csinálja

S nem csinálja aki tudná” –

Mi az? – Ne kutasd királyi

Önváddal Ne lóss ne fuss

Szemedet se kell kivájni

Vak vagy úgyis Oidipusz

Nunc

A történet

ami megtörtént

ami nem történt meg

ami megtörténhetett volna

ami megtörténhetett

ami meg fog történni

ami sosem történik meg

ami megtörténhet

ami megtörténhetne

ami meg sem történhet

aminek meg kell történnie

aminek nem szabad megtörténnie

ami megtörténne ha

ami akkor se történne meg

ami kívüled történik

ami benned történik

ami történik

a kis történeteid

A történeted

„El tiempo intrasferabile”

Változatok egy spanyol verssorra
(már nem tudom kié)

elodázhatatlan

(mert nincs benne oda)

elajándékozhatatlan

(mert van mindenkinek)

átruházhatatlan

(mert nem volt senkié)

elhalaszthatatlan

(mert nincsen benne mit)

elmulaszthatatlan

(mert úgyis elmulik)

elnapolhatatlan

(mert nem napokból áll)

megváltoztathatatlan

(mert mindig változik)

átvághatatlan

(mert mindig az ami)

hiába vagy Akhillész

(ha mindig ő a teknőc)

utolérhetetlen

(mert nem megy sehova)

[San Sebastian, 1995]

Carmen macarronea

estás aquí el sueño of all men

CARMEN

eres la poesía en sus oraciones obscenas de la tarde

s utána az AMEN

you were mi amor infeliz cette semaine

(ya que uno siempre necesita del amor infeliz también)

we all have a hungry heart

mondja mellettem a bárnál kissé elázva egy ifjú Irish Bard

tú la reina de tous ces petits rois

tú rimas a la muy hermosa palabra húngara:

SZERELEM

[San Sebastian, 1995]

Őszi levél – A.-nak

Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?

Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?

Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?

Állandó szökésem az igazi

feladattól? Véletlen töredéke

egy percnek elég megállítani

hullásában ezt az egyedüli

részét az egésznek? Szóval: a séta

a fák alatt. Aztán a heverészet,

melyben a rész egyszerre csak egész lett:

Egy – milliókból. Milliók az egyben.

Barna, eres, ötujjú falevél.

Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.

Fújja lábad elé a rím. (A szél.)

[1978]

Mimézis

tíz hosszú szárú lila tulipán

egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában

csak lemásolni

csak a vonalát követni

csak az állagát tapintani

csak a szárak görbületét

csak a szirmok idomát

csak a térközöket

csak a hajlásszögeket

csak egyhelyben forgó táncát

ezeknek az őrjöngő derviseknek

ezeknek az oszlopos szenteknek

ezeknek a halálratáncoltatott lányoknak

ezeknek a boldog mártíroknak

nem a léha és gőgös alkotást

csak a néma alázatot

az egyetlen lehetetlent

csak pontosan lemásolni

hogy még egyszer az legyen ami

ami már nem is

ontológiáját és teleológiáját

néma alázattal megtalálni

a virág előtti a szárerelőtti a sziromelőtti

a szó előtti szót

amiből újra kibomlik

egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában

tíz hosszú szárú lila tulipán

Ronsard új szonettjei
Az új Heléna számára

Hamisítvány

1

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett

S ki tudja tán atomlámpa fényében ül

S keze közt biztosan nem rokka penderül

Vajon majd bánja-e – nem is azt a „szerelmet”

S nem azt a „megvetést” – hisz tudjuk nem vetett meg

S enyém leende ha csak afféle körül-

Mények közt is ahogy az annak sikerül

Ki magából nem ad mást csak a nemiszervet

Vajon majd bánja-e – nem amit nem adott

Hanem amit kapott de el nem fogadott

Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló

De belőlem fakad majd akkor is a Vágy

Rózsája miben Önt verssé tükrözte Ronsard

S amiben Ön sosem ismerte föl magát

2

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett

Nem tudom hol s mi lesz és ki tudja milyen

Számláján gyűlik-e a dollár márka jen

Vagy olcsón szórja szét mit olcsón osztva szerzett

Úgy érzi érdemes volt így tépni a percet

Ronsard-t s Horatiust idézve – tévesen

Miközben tudja jól hogy nem rózsát terem

Magának csak tövist csalánt csömört keservet

Ingyen se higgye hogy ifjúságát irigylem

Hisz az nekem talált kincsesszigeti kincsem

Bronzfibula szeme selyemsár haj alatt

És az lesz akkor is ha majd a földbe vetnek

S belőlem s Önből is más semmi sem marad

Se rózsa se tövis – csak ezek a szonettek

3

A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak”

De maradóbb-e még merő húsnál az érc

És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc

S már nem kecsegteti a költőt se a holnap

Mi kecsegtesse hát Önt Kósza Kis Lidérc

Akinek működő tőkét csak teste hozhat

S bár tudja mi a rossz nem tudja mi a rosszabb

Mi tartsa vissza? félsz? törvény? hit? eszme? AIDS?

Milyen legyen? Tisztességes? Miért legyen?

Mi győzze meg: miért ne tisztességtelen?

Már őrlőbb férgeink is vannak mint a tetvek

Egymást faló nyüvek: szonettek s poszt-szonettek

S csak akkor tudja meg tán mi a szerelem

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett

És június?…

Kiegészítés egy Hölderlin-vershez

April und Mai und. Julius sind ferne.

Ich bin nichts mehr. Ich lebe nicht mehr gerne.

(Április, Május, Július be régi.

Semmi vagyok már. Nincsen kedvem élni.)

(Hölderlin)

Április Május Július

(és Június?)

És Június?

Hiszen majd az is olyan régi lesz.

(Vagy nem is volt soha?)

Kihullt az idő felbomlott szövedékéből?

(Vagy fennakadt a bomlott agy rostáján?)

Egy valaha-volt és sose-volttá lett

holdfordulat

egy kimondhatatlan

tabu

június?

Egy bika amely kitört a hónapok csordájából?

Vagy egy tag amely kitört az idő márványából?

Egy megismételhetetlen, június nélküli év?

(Vagy egy megismételhetetlen év

amely csupa június?)

Torzóvá csonkított

vagy folytathatatlanul beteljesedett idő?

Érthetetlen törlés a múlt szövegében?

Vagy olvashatatlan írás a jövőnek szánt üzeneten?

Az az elfeledhetetlenül elfeledett

június

amelytől majd április május (június)

is elfelejtkezik önmagáról

Az az elvesztett

idők alá süllyedt

tudat alá merült

trauma

június

amely kilopta magát a kerengő időből

Hiányzó számjegy a sorban

amelytől hibás lesz a lélek számítása

számon kívül maradt

megtalálhatatlan

hiány-június

Saját ragyogásának kövétől

bezúzott ablakú június

felbillenthetetlen napéjegyeni lebegésével

és mindent felborító váratlan viharaival

Egy június amely sohase volt

mégse lesz soha vége

mert nem múlt el soha

Nyájától elbitangolt

bika-június

őrületként közénk csörtető

ép eszünkbe gázoló

amit nem lehet kimondani

[1977]

Csak ők értik(?)

1

igen. persze hogy te is emlékszel rá hogy

egyszer véletlenül hozzáértél, és vélet-

lenül épp ott. ahol. vagy mégse? mégsem

véletlenül? mindenesetre szándék nélkül.

szégyellted volna is a véletlent eljátszani.

vagy-vagy. ha már. de azért. ki tudhatja

azt hogy tudja ezt? mindenesetre boldoggá

tett azzal hogy emlékezett rá. s hogy em-

lékeztetett. most persze biztos azt hiszi

már tudja is miért véletlenül. pedig nem.

nem azért. így persze majdnem egy egész év

elveszett. vagy egy egész évet nyertek.

amely most vész el. pedig nincs sok év. soha

sincs sok. és kivált nincs sok ilyen. amilyen.

2

erre meg neki kell emlékeznie. s ha nem –

most te emlékezteted rá. hogy boldoggá teszi-

e? azt nem lehet tudni. csak azt hogy téged

akkor boldoggá tett. (most az egyszer még ez

a trivialitás is megkockáztatható.) Lehet

hogy ez a két szó marad meg az egészből? mint

egy összetört asszír kő-feliratból. két szó.

a többi rekonstruálhatatlan. ezért nem is

értelmezhető. ki is fordítható önmagából.

olvasata akár ez is lehetne: „szenvedj belém”.

Sziámi ikrek

Még emlékszem rájuk gyerekkoromból

A képeslapokban sétáltak össze-

Nőtt lapjaikkal mint egy kinyitott könyv

Két napernyő két szív két nemiszerv

Aztán a sebészi szenzáció

Szétoperálták őket kétfelé

Két könyv amibe más és más van írva

De ketten lettek-e? (És ami mind-

Kettejükbe bele volt…?) Merre tették

Első külön lépésüket? Hová

Mentek? Külön-külön? Tovább is együtt?

És azután? Hogy lettek önmaguk

A másik nélkül? Másik másikakkal?

Hogyan rejtették el vékonyukon

A másik gyógyíthatatlan sebét?

Sziámi ikrek 2

És ami mindkettőjükbe be volt

– vagy nem volt beírva? Hol van? Hová

lett? Mind elveszett? Ami őbeléjük

lehetett csak beírva? Ez az ő

Könyvük. A lapok között hány üres lap.

Mit fehérsége véd. A kardos angyal.

(Vagy csak az ő félelmük tőle?) Trisztán

kardja (Marke király korában?) A

megnemtörténtek. A nemek. A nem

mégis felparázsló igenjei.

Külön-külön. Habár együtt – akárhol

voltak. S hogy „bánni” fogja-e? Vajon

Heléna bánta-e? Ez az ami

soha sincs megírva. Minden csak egy

oldaláról rögzíthető. A nincs

ami van. A van ami soha sincsen:

ez az antianyag. A titkok. Úgy

csereberélték gyermekesen őket,

mint gyerekek színes üveggolyókat

bélyeget vagy számolócédulát.

(Elcserélt gyűjtemény.) Vagy tőrüket

Hamlet és Laertes. A meccs után mezt

a győztes és a vesztes. Titkaik

egymásbafolytak mint a nedveik.

A tudatalatt biokémiája.

Csordultig teltek velük. Esővízzel

ciszterna – szennyvízzel csatorna. Egymás

bőre alá nyúltak. Az eleven hús

nyers illataiba. Szájukba vették

egymást. Kutya a kölykét kicsinyét

a macska. Önmaguk ízét a másik

ajkáról. Két ujj önmagához ért

két nyílás válaszfalán át. A rózsa

kinyílt és összecsukódott. „Szülők!

meséljétek el álmaitokat

a gyerekeiteknek!” Ők el is

mesélték. Egyszer volt… Hol nem? S a vége?

Hol lesz a véle? Hogyha vége – van?

Mimóza

Nincs – lírai – tárgy líraibb:

Asztalomon hiába hagytad

Ha kicsit is hihetni Freudnak

A mimóza még visszahív

A felejtés csak negatív

Fele – sejtfala – a tudatnak

Ha félig ez hát félig az vagy

Egyfeled ott másfeled itt

Majd visszajössz érte hiszen

A mimóza hosszan-kitartott

Hervadás kivárja az akkort

Míg az igen-nem-nem-igen

Végigpeng idegeiden

Mint egy feloldhatatlan akkord

Mégis petrarkizálva

Most már hiába minden. Halhatatlan

Leszel. E sorsra jutsz, bárhova fuss.

Monumentum. Aere Perennius.

Akard, vagy sem. Akarjam. Ne akarjam.

Nem rajtad múlik és éppúgy se rajtam.

Névtelenül is nevedé e juss.

Rég volt április május július?

És június? Itt marad e szavakban.

Feledni lehet – el-feledni semmit.

Lettünk ami lettünk. És nem lelettünk

Más mint ami voltunk. Elválva? Együtt?

Az idő nem ront semmin nem is enyhít.

Van ami volt. Lesz a van. Száz alakban.

Mit tehetsz? Élve így vagy halhatatlan.

„Portré vagy Dulcinea”

sokáig követtem. hozzáláncolva mint

egy vontatott kocsi. aztán leszakadtam

róla. hagytam. hadd tűnjön el a sűrűben.

amiből vétetett s amibe visszatér.

az utca számtalan lába között.

lehet egy térdhajlatot megszólítani?

eltűnt. de visszatért. valamely elrendelésből.

hihettem volna. ha netán hiszek

valamely elrendelésben. de nem.

lehet-e a véletlen törvényszerű

amikor a törvény véletlenszerű?

például ez. hogy lehetséges millió

közt egy ilyen térdhajlatot megteremteni?

„tudja a teremtő”? ő a legkevésbé.

ha tudná sose teremtene mást.

csak ilyen térdhajlatot. milliót.

a teremtés? kontár. csupa szerencse

ha olykor legjobb formáját kifutja.

azt is részlegesen. egy térdhajlatban.

vagy egy tekintetben. olykor. a kettő

együtt? s hozzá a többi? nem jön össze.

visszatért. s megint eltűnt. magába

visszafordulva. önmagával szemközt. itt volt

és nem volt itt. nem volt itt és itt volt. akár

ama Baudelaire-i tekintet. ott van-e

valahol? az „örök időn”? a világ grafikonján

meghatározható helyen? van-e „valahol”?

Kis (frivol) költészettan

„neked egy egész nyáréjszakányi

forró sötétség a hajad”

vetette oda a költő a lánynak

egy szempillantás alatt

„ne vedd aféle vallomásnak”

szabadkozott „csak a mesterségem az

hogy ilyesmiket kitaláljak

s mihelyt kitaláltam már igaz”

„mert nem is tudok mást kitalálni

csak a színtiszta igazat

azért egy egész nyáréjszakányi

forró sötétség lett a hajad”

„s ha már az lett” így fűzte továbbad

(nem a lányt csak a szavakat)

„akkor már veheted is vallomásnak”

egy szempillantás alatt

„mert ki tudna neked ellenállni

ha most már míg a világ világ marad

mindig egy egész nyáréjszakányi

forró sötétség lesz a hajad?”

„Tiszta” költészet

A tavon egy hattyú a fényben

A fényben a tavon egy hattyú

Egy hattyú a fényben a tavon

A tavon a fényben egy hattyú

Egy hattyú a tavon a fényben

A fényben egy hattyú a tavon

A tavon egy hattyú a fényben

„Tiszta” próza

„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”

Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.

Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.

Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a reptéri információs táblákon.

Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.

De egyetlen betű se moccant.

Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.

Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton. Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.

De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.

Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.

Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.

Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.

[Szigliget, 1990. november 5.]

Sztélé

In Memoriam Devecseri Gábor

Csoda

Beszélték szerteszéjjel a városban

az ilyen meg amolyan gyülekezetekben

fönt a hegyen és lent, a körútakon

Csoda mondták maguk a szadduceusok

Csoda mondták a farizeusok is

Csoda bólintott Iskariótes és Petrus is

Csoda ámultak legfőként a Tizenegyek

a hiányosak társuk nélkül maradt társai

Csoda dadogták Magdalénái részegen Csoda

Csoda mondták mind s már készítették vala

lelküket a Mégnagyobb Csoda várására is

Nincs itt hanem feltámadott és

Mit keresitek a holtak között az élőt

Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő

és tízszer is újra megjelent nekünk

és az oldalába bocsájtottuk a kezünket

Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is

és adának néki hemendekszet és mákostésztát

melyeket ő elvőn és előttünk evék

Csoda mondták és a csodájára jártak

emelkedett lélekkel örülvén néki és

önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát

s észre se vették hogy közben már valami

rég azt mondja bennük Túl sok a csodából

túl sok mindennap ez a harmadnap

túl sok ez a mindennapos vasárnap Túl sok

a csodából Jöjjenek újra a csodanélküli

a hétköznapian halálos hétköznapok

ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük

Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban

És kezdődjék megint újra a minden új halállal

mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás

Sírvers

Federico is

Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal

De az is bizonyos hogy van

Halhatatlanság

Szívroham

In memoriam Pilinszky

Mire lesz aki felvegye a kagylót

Mire az elektromágnesek az adott kapcsolásra forognak

Mire a mentők szirénái végigvágnak a város üvegén

Mire a fecskendő nyílásán kibuggyan a morphin próbacseppje

Mire az oxigénsátor légvára felépül

Már csak a puszta szirtre kitett magány

Már csak a sivatagi tehetetlenség

Már csak az égboltot megroppantó légszomj

Már csak a rettegés barlangrajzai

Már csak az isten aki nem segíthet

[1981. május 28.]

Egy ember a föld egy pontján ősszel éjszaka

Itt állok

(az ember három fő testhelyzete közül az egyikben)

e kicsiny kis földdarabon

(amit a magyar nyelv talpalatnyinak mond)

talpam alatt megzörren egy ázott levél

(amely jövőre már nem lesz)

fölöttem elképzelhetetlen messzeségben a csillagok

(amelyek millió év múlva is lesznek)

köröttem senki

(hozzám hasonló lény)

de megszámlálhatatlan létező

(akihez majd hasonló leszek)

Itt állok

(sötétség fények csönd zajok)

és minden olyan mintha már itt se lennék

Madrigál (I)

Madonna mia cara

Szól Lassus madrigálja

Ma-dondondon-diridiri-dondon-don

Madonna mia cara

Csak mondja mi a kára

De mára

Más Lassus madrigálja

Ma-dondondon-diridiri-dondon-don

„Na mondja mi az ára?”

Drága

Mia cara

Madrigál (X)

Csak Magának ajánlva

Madonna mia cara

Ez nem Orlando madrigálja

Nem szférák muzsikája

Mi van a bugyijába

(Mit én húztam Magára)

Ma-dondondon-diridiri-dondon-don

Mi van a bugyijába

Kékszilva magvaválva

A hamvas szép pinája

Mégis másnak kinálja

A Maga kára

Mia cara

Ez nem Orlando madrigálja

Nem is Bach szóló-gordonkája

(C-dur 1009 az opus-száma)

Nem látja

Hogyan bámul Magára

A Mátra

Alján szálfára szálfa

Maga drága

Maga gyáva

Sose lép tonikáról dominánsra

(Inkább csak Tónikáról Domikára)

Ma-dondondon-diridiri-dondon-don

Ki van a bugyijába

(Mit én húztam Magára)

Válaszára

(Se) várva

(Csak a Maga olvasatára)

Madonna mia cara

Maradok Botcsinálta

Don Juanja

Ki magát Magának ajánlja

(hijába)

[Párizs–Budapest, 1995. június]

Változat egy Hadrianus-sorra

animula vagula blandula

(lelkecske te lengeteg ingatag)

aranyvulva-kiskurva-Claudia

kerekecske-csecsecske-gombocska

dombocska-ingócska-bingócska

ciróka-maróka-csiklócska

te szopóske-nyalóska-baszóska

ringyócske-rongyocska-ringyócska

hová tűntél el te kis ócska?

Catullus epigrammája

Hívtam arany cicukámnak, kedves kismadaramnak,

Volt neve Claudia és isteni Lesbia is.

Most választhat, mily néven szólítsa Catullus:

Ringyó? szajha? rima? kurva? ribanc? riherongy?

Vagy, ha egyik sem tetszik néki, adódik egyéb is:

Kéjhölgy? franka? lotyó? cafka? cemende? cafat?

Ám ő tiltakozik: „Még ezt se tudod, te butuska?

Most mifelénk az ilyen rangja: kis üzleti lány.”

XV. századi magyar litánia

Ha nem szeretek többé szembenjő az halál

Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek

Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon

Serte lepi be testem ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok

Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak

Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem

Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm

Összefut mint a tej ha nem szeretek többé

Szembenjő az halál ha nem szeretek többé

Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni

A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje

XVI. század vége

Magányra vágyom és nem bírom a magányt.

Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,

Mik magamból magamban magammá faragnak,

De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt,

S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.

Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,

S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.

S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.

Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett.

Rángó idegeim rácsain fennakadva

Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

Victor Hugo – Juliette D.-hez

Emlék

Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk.

Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk,

keresve a helyet, hol minket senki se,

s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele;

ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól,

s mégis egész világ velünk, ha a madár szól;

hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar,

s az alkony betakar bársony árnyaival;

hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz,

s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz;

szegényes menedék annak, kit palota

illetne, szeretők aranya s bíbora.

Hiába, üldözött a földön, ami édes,

s keserű íz tapad az ember öröméhez.

Feléreztél minden neszre idegesen.

A kilakoltatott, meghajszolt szerelem,

mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra

válik, s fél attól is, mi biztonságot adna.

Mentünk is volna már tovább, el innen is,

akárhová, ha már nincs út, mely haza visz.

De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat,

nem engedett a csönd, mint valami varázslat,

a lombok közeit behálózó homály,

az est testéből szőtt milljó selyem fonál;

s éreztük, remegő falaiba bezárva,

lassan épül körénk a gyönyör palotája.

Hommage à Kavafisz

Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest

Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,

akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató

ifjú vagy éltesebb lionjai,

és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,

és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,

mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.

Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével

inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,

hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.

De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,

hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól

– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a

látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen

érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie

ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.

„Játékok”

Hommage à Kurtág György és Márta

csak az ujjak az ujjak az ujjak

egy oktávval a billentyűk fölött

mintha nem is érinthetnénk meg

ezeket a tabukat

csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak

az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak

ők ki se látszanak a zenéből

ki se hallatszik közülük a zene

ez az új zene régi zene

ez a régi zene új zene

nem interpretáció nem előadás

nem élmény és nem szerzemény

Kurtágék nem Bachot játszanak

nem Bachot és nem Kurtágék

„a táncosnő nem nő aki táncol”

aki szól ami szól (mintha nem szólna)

valaki más valami más mi ez? ki az?

a közébük szorult évszázadok?

a közülük kihullt évszázadok?

hogy lehet megszólítani?

és hogy lehet meghallgatni?

szinte illetlen intimitás

illetéktelen hallgatózás

mint a lehallgatások

mint a kihallgatások

nem meg- csak hallgatni lehet

tárgytalan figyelemmel

odatagadni az ő hallgatásukhoz

valami obszcén bensőség a távolságban

az együtt szó őstörténete

a megtestesült duális

Quatrain

Hommage à Horváth Imre

Ha csak négy minor sorból áll is,

Négysorosod monumentális.

Világraszóló magyar-ajkú

haiku.

Négy fonák

Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás

1

Canto XLV/A

„with usura…”

with-out usura

uzsora nélkül

nincs piaci fellendülés

a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány

a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások

és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója

uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép

nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai

senza usura

nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se

uzsora nélkül

a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón

mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé

uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói

a baccara

ismeretlen neve se villódzik éjszaka

vörösben játszva a világvárosok vízfején

uzsora nélkül

nem

uzsora nélkül

nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei

uzsora nélkül

nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres

szemei alatt a Gioconda mosolya

uzsora nélkül

a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen

még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem

gomolyognának a dúskálás delében

nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk

és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában

uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek

kégli a titkos találkozókra

uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló

genitáliák

a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik

a növényekben

nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok

és a titkos szolgálatok titkai

uzsora nélkül

már a régi görögök

még a fáraók piramisai

a Boboli kert szalviái se

se Csillagszóró Liliom se vadparéj

a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe

(és viszont)

nincs semmi

semmi sincs

uzsora nélkül

Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába

omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered

a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír

uzsora nélkül

Apollón

Apollónuzsora nélkül

és az ibolyafürtű múzsák

és az ibolyafürtű múzsákApollónuzsora nélkül

arany lantjához

se lenne elég arany

virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában

az alvilági lelkek raja se sírna

Orpheuszért

uzsora nélkül

2

Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor

mi még nem voltunk vele) és ki ez

a Százszorszép, ez a Mindenlehet

Plurabell, aki lesz, mikor mi már

nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?

És aki van, aki itt van velünk (amíg

velünk van) (amíg mi vele vagyunk)

ki mondja meg, ki ő már és ki még

e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,

ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?

Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?

3

Mese Éváról

„… car les vrais paradis

sont les paradis qu’on a

perdus ”

Ha „igazi Paradicsom

csak az amit

elvesztettünk”

Akkor mégiscsak

Tőle

nyertük el

a Paradicsomot

4

Hermeneutikai mese

„A rose is a rose is a rose is a rose”

A rózsa csak rózsa csak rózsa

Csak rózsa? no ne mondja…

Lawrence azt mondja egyik versében

hogy ha ő almát eszik

„minden eleven érzékével eszi azt”

és megérzi benne mindazt, „amit

egy jó almában bizonnyal érezhet”

meg – teszem hozzá – azt is

ami az almában nem-alma

Semmi sem csak az

minden valami más is

minden olyan is mint

Az alma sem csak alma

A rózsa sem csak rózsa

De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van

(kinek nincs „igaza” kerek e világon

hiszen mindenki puszta léte az igazsága

aminél nincs is nagyobb igazság

mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)

Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom

kapásból visszaüthetem fonákkal

(éppúgy megvannak erre kellő érveim

mint másnak az arra alkalmasak)

Szóval a rózsa csakrózsa is

meg nemcsakrózsa

(Sőt mégcsakrózsasem

némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)

tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó

más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)

és jelkép is (sokféle különböző

és egymást megsemmisítő valamint

egymást teremtő jelkép)

Ha fel tudnánk fejteni a költészet

véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot

mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája

(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától

(amely nem is rózsa hanem liliom)

míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle

Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig

Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája

Blake féregrágtaszívű rózsája

Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig

és Mallarmé sötétség-rózsájáig

és Kosztolányi ötszörös rózsájáig

és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál

Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül

és ha már ma sem az semmi ami volt

és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz

„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)

akkor is ha majd a mi

hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda

a minden rózsa hiánya

Ajánlás

Michel Deguy-nek

Hölderlin segítségével

Herceg igazad van (ha nincs is)

A költészet nincs egyedül

Nem látjátok hogy minden körülötte forog

(Ha nem is látható)

Az ember dichterisch lakja e földet

Ez kenyere és bora Csak nem tud róla de

olykor

Villám és Dörgés Dörgés és Villám között

Rá lehet ébreszteni

Mit tudom én mire kell ínséges időben a költő

De ami megmarad azt a költők teremtik

(És ha csak a semmi marad meg akkor a semmit)

Változatok egy Chagall-képre

„Les Amants”

1

Nemcsak a szerelem

a művészet is

Nemcsak a művészet

a szerelem is

csak így lehetséges?

Fittyet hányva anatómiának és gravitációnak?

2

Lent léckerítés

Mögötte faasztal

Azon petróleumlámpa

Mellette kismalac

A piszkosbarna valóság

S fölötte ti az álmok kék lován repülve

Csak ennyi volna az egész?

3

Jól kapaszkodjatok egymásba

Kapaszkodjatok jól a lovacska nyakába

Mert éppoly könnyen megbokrosodik

Amily szelíden hajtja most hozzátok a fejét

És ha egyszer levet a hátáról

Amilyen magasan repültök

Olyan messzire zuhantok majd róla kétfelé

A föld két felére

Hogy nemcsak egymást

Magatokat se találjátok meg többé soha

Hat bagatell

Anton Webern Hat bagatelljéhez

1

semmit se mondani

mint a zene

és annyi mindent elmondani

2

zene

enez

neze

ha elmozdítom a betűket

a szóból zene lesz

vagy nelesz ze

vagy szele nez

3 (Kilenc taktus)

ezt mégegyszer kellene hallanom

különben olyan mintha nem is hallottam volna

de mégegyszer nincs

ha nem élhetem át újra amit átéltem

olyan mintha át se éltem volna

elmúlt annyi mint nem volt

semmi se volt tehát nincs is semmi

minden csak egyszer van

minden olyan mintha nem volna

4 (Kétféle jelenidő)

ami volt

s már nincs

az többé sosem lesz

de mindig van

5

ki fogja tudni

mikor ezt olvassa

mire gondoltam

mikor ezt írtam?

tudom-e míg írom

ki fogja olvasni

s mire gondol majd

aki olvasni fogja

amit most írok?

6

semmit se mondani

mint a zene

a semmivel mondani el

mindent amit el szeretnék mondani

de nem akarok elmondani

a múlhatatlan jelen bélyegét sütni

a múló időre

mint a zene

Változat az Énekek Énekéhez

ha nem tudtam más ajándékot hozni

ha nem tudlak mással megajándékozni

ha nem tudlak megajándékozni magammal

hajlítsd a csípőd köré szavaimat

ahogy a kezem körébe hajol

borítsd őket a melledre

ahogy az ajkam ráborul

szorítsd a lábaid közé

ahogy a combom közébük szorul

ha nem tudlak magammal megajándékozni

fogadd magadba sóvár nemlétemet

Két szöveg – egy kottára

Ad Notam: Bach:

D-dúr gordonka szólószvit

(Pablo Casals)

1

Bármelyik pillanatban

itthagyhatom magam

anélkül hogy észrévenném

elmehetek magam mellett

az ádventi ködben

az eljövetel derengésében

mint aki sohase jött

s így nem lehet távozó sem

elmehetek magam mellett

anélkül hogy észrevenném

ahogy elmentem annyi éven át

e zene mellett

amely nem is zene és el

se suhant mellettem annyi éven át

vagy talán mindig itt volt a közelemben

csak én nem voltam hozzá közel

vagy épp a közelembe se került

hiszen sohase kerestem

azt se tudtam hogy létezik

ez az egyhúronmotozás

mintha valaki félne hozzáérni

mint egy tűzpróba előtt

ez a barokk minimal art

ez a véghetetlen egyhúronpendülés

amin át egyszerre kihallani

a csendből a csendet

2

bármelyik pillanatban

itthagyhatom magam

anélkül hogy észrevenném

elmehetek magam mellett

éppúgy mint bárki idegen

a novemberi ködben

az ádvent gomolygásában

elmehetek

az eljövetelben

mint aki el se jött

mint aki itt se volt

hány hosszú éven át

nem jutottam a közelébe

nem jutott a közelembe

ez a végeérhetetlen neszezés

ez a megunhatatlan unalom

az örökkévalóság unalma

ez az egyhúronpendülés

(ki se merem mondani, mivel)

hallhatom-e még egyszer

ezt a hallható

csendet a csendben

A sintrai úton

Ad notam

Fernando Pessoa:

Ao volante dô Chevrolet

Már előre elhatároztam hogy ha majd

ráfordulok a sintrai útra

– lehet-e

bocsánattalanabb bűne a költőnek mint hogy

már előre elhatározza az elhatározhatatlant

tudniillik hogy

verset fog írni

– szóval ha majd

ráfordulok a sintrai útra (hiszen minden valószínűség szerint

– ha van egyáltalán az életben valami való-színű – rá fogok

fordulni mivel oda vagyok meghíva nemsokára indulok)

– szóval

ha majd ráfordulok a sintrai útra – bár nem is egy Chevroleten

talán valami minibuszon a többi meghívottal együtt vagy

taxin – mindenesetre egyiket se én fogom vezetni így

hát nem is beszélhetek a volán mellől –

hogy ha majd

a sintrai úton haladok robogva vagy araszolva

Lisszabon felől Sintra felé

versbe fogok kezdeni az útról hódolatul Pessoának

a sintrai úton vagy egy álombeli úton vagy az élet útján

az útról amely mindig odisszea és mindig damaszkuszi és

– Pessoa óta – sintrai út is –

megtalálom-e az útszéli viskót és a fiatal lányt

aki a konyhaablakból oly irigykedve néz utánam

vajon lesz-e damaszkuszi utam ez a sintrai út

feltámad-e mint mindig (bennem is) a szellem túlzott

szorongása minden semmiségért a minden utak mindig kikerülhetetlen

kérdése – míg zokogok a sintrai úton

a sintrai úton Sintrához egyre közelebb

egyre közelebb érek-e magamhoz

vagy magamtól egyre távolabb

[Sintra 1995. március]

Csak út

végül mindenki önmagát találja

fél az úttól és mégis útra kél

vagy nem kél útra mert utazni fél

mindegy akárhogy nincs más semmi hátra

csak ez az előre az út csodája

s rémületre ez a két-egy „nem ér

a nevem én nem ezt és nem ezért

akartam itt játszani” mondaná – ha

nem érezné hogy elfogyott a szó

a tükörben mit rávillant Szimorg

látja az út vége is maga volt

a fény árnyat az árny fényt vet az útra

többé nincs úticél se utazó

csak út meg út csak út utaknak útja

Sextina-kettős

Már nem temető volt Csak Temetődomb

Fűbe süppedt fejfák a fák alatt

Keze először járt két verdeső comb

Között Ahogy a semmiből előront

A gömbvillámpattintott pillanat

S ujján száradt szivárványló maszat

(A versírók ma rühellik a verset

[Isten tudja akkor mért verset írnak]

A sornak befellegzett – furcsa szerzet –

Lassan nem marad belőlük csak írmag

Bújtatják mint szándékát a szatír vagy

Mint kétlábúak lábuk közt a szexet)

Ablakon át rájuk bukott a holdfény

S egymásra ők Egymás alatt felett ők

A csillagok közt csillagként kerengők

Míg úgy csillogott mint az égre feljött

Holdvilágban a tó tükrén a holdfény

Tükrös hasán az énből kicsordult én

(Bújtatják mint női blúzon az öltést

Mint nadrágok sliccén cipzárt vagy gombot

Mint gyilkos a szúrt sebbe beletört kést

Mint pénzmosók piszkos titkát a bankok

Mint barlang bejáratát a vakondok

Úgy is mondhatjuk Mint költők a költést)

Ádám-Évaként vacogva futottak

Úgy is nem is mint a kitaszítottak

A nyílt utcán kezük összefonódva

Gyötrött szemérmükön Masaccio-módra

Végül is a vetetlen ágyra rogytak

Paradicsomból a Paradicsomba

(Mint akik az üldözöttet bújtatják

S mint ugyanő majd volt szállásadóját

Mint Éva rejté Úr elől az almát

Mint Nagymenedzser az áfás adóját

Mint dunnák közé kiscsaja machóját

Mint cica – dolgavégeztével – almát)

Idegen neveddel volt tele szája

Formázta ajka és becézte nyelve

Harapva tépve kilökve lenyelve

Suttogva és sikoltva és kiáltva

Ahogy szüzességét neked kinálta

Mint áldozati húst oltárra vetve

(Mire felfognád a jelen csak emlék

S ha át nem lényegülne a jövőbe

A múlt – sosem lehetne múlt belőle

Így válik mindig-új létté a nemlét

Így költözik a semmi az időbe

Így foszlik nemlettséggé a jelenség)

Ahogy kinyílt – kékszilva magvaválva –

Szája előtt a húsgyümölcs-tekervény

Nem volt többé oly Ariadne-szála

Mely a labirintusból kivezetvén

A jó útra vitte volna Magába

Csuklott mint egy megfejthetetlen rejtvény

(Én vállaltam hogy vállalom e sorra

Sort e feledés szülte újdon-újat

Ahogy borongva egymáshoz simulnak

S egy a mást messziről is átkarolja

Mint közös görcsbe rándulnak az ujjak

Ha férfiméretet vesz női forma)

A hús a hús a minden húsok útján

Csapong s téblábol mind ami nem is lett

Telítés-ürítés üreg és nyúlvány

Egyetemes Elve dicséri Istent

Ahogy Seint a Zeittel összekutyulván

Teremtüvé ezt a Semmit a Mindent

(A történelem nem az ami történt

Sejtelme sincs miről azt hiszi tudja

Csak ami a millió magába tört lényt

Idegsejtjei zárványába csukja

[Ahogy beletörik tövis az ujjba]

Kiválthatatlan kínként vagy gyönyörként)

Tornada vagy Nyúlvány

Hozsánna néktek és megint hozsánna

Sárkánygyíkok Patások és Petések

Ámor és Éva Vének és Zsuzsánna

Még

MÉG

MÉG	mindig megkapaszkodik

ebben vagy abban egy

térd villanófényében egy

homályló mosolyban valami

megfoghatóban vagy inkább valami

megfoghatatlanban hiszen

az kockázat nélküli vagy csak egy

zene biztosan lebegő Ariadne-fonalában vagy egy

névben amely hosszan kanyarog előtte mint

Balga előtt a kolbász így

úgy érzi talán kitarthat még amíg

ki kell tartania még

azt a látszatot is fenntartva maga előtt hogy

talán nincs is mit kitartania

még

mindig megkapaszkodik valamiben az

Élet Zajgó Tengerén vergődve ahogy

gyerekkorukban egymás Emlékkönyvébe

rótták fel cirkalmas betűkkel népművészeti

tulipántok szárának kacskaringójába kanyarítva

becses nevüket

még

mindig megkapaszkodik tehát valamiben az

élet eme tengerén amely már nem

is zajg körülötte csak

csöndesen gyűrűzik parttalanságában

előtte és mögötte és alatta és

nemsoká (egy könnyű loccsanás) fölötte

(hogy

a legtriviálisabb képletességgel érzékeltessük

azt a mindennapos trivialitást amely

egyedül csak az ő számára lesz

egyetlenegyszeri sohamegnemismételhető

világszenzáció

Epigramma: Egy ifjú sírjára

Állj meg e helyt, vándor! kit az úttalan éjbe bolyongván

erre vetett a vak út,

s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap

kínra s örömre erőt,

újat alélt szívednek – ó éj vándora, állj meg,

s várd be csak itt a napot. –

S majd ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifjú királyt, a

bíborbanszületett

hajnalt – rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,

még mielőtt tovalépsz.

Én is hajnal voltam! hajnal, ezüst lobogású,

színehagyott vizeket

festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,

tigrisek és madarak:

így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt!

rögtön az éjre megint,

mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!

S most, mielőtt tovalépsz,

fényen üdültszivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:

mind hazudott a világ

rendje, szabálya, a törvény! hold s nap váltakozása,

csillagok állta, szilárd

körforgása a végtelen áramu űr kerekének,

hazug az ősz, csal a nyár –

mert van olyan hajnal is, amelynek nappala nincsen!

Béke veled, szelid agg,

menj írtadra; ne késs: nézd, égen a hajnali rózsák

kelyhe kinyílt bíboran:

várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszínű vízek:

nekik is hirül add

sorsom, s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!

s nappalon: ez sose volt!

S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét:

tőle az éj sose tűnik.

[1941]

Arcképem alá

1945 március

Berény Róbert rajzához

Hogy felrémlő szemem rámnéz a rajzon,

úgy serken sejtjeimben elveszett

mozgalmad, élet! rajzó szervezet,

magamnak mind új látványára ajzón.

A nemlét mindig-egynek tervezett,

merő maszkjából bontja szét e rajz-ón

pergő jövők száz játékára arcom,

amelyre már az öröklét lesett.

Ó ámulat, múlás csudája: élet!

hogy minden perc újat vajúdva ring

ágyán ezer törvénynek és szeszélynek,

s a változás kínjuk-csiszolta, részeg

tükréből ránk megújra visszanéznek

új rajzaink, mindég új arcaink.

Régimódi ballada

(Pentatonban)

(Ámulás)

Kis nagyothallással megvert gyerekség

Rájátszásként friss öregségi vakság

Szúrós szögesdrótok és tompa elmék

Mézédes csókok véráztatta akták

(Vagy fordítva ha netán úgy akarják)

Az ördögfiókák az istenatták

Rendesen bekerítették őkelmét

Kész csoda hogy megélte élte nagygyát

S most csak ámul hogy mindezt ingyen agygyák

– Az üdvösséghez Herceg! mondd mi kell még?

(Volt-nincs-van)

Volt ez meg az bátorság és ijedség

S ami jöhet még csak semleges aggság

Végtelen lét után a végtelen vég

(Ahogy új matematikák sugajják)

A röpke plusz utáni minusz naccság

S közben egy kisebb-nagyobb gyenge-agyság

Sajnáljuk – irigyeljük-e őkelmét

Fogja kávéját nyalja ki az alját

S fusson – az istenért – ha kiutat lát

– Az üdvösséghez Herceg mondd mi kell még?

(Haláltánc)

De halál elől csak halál a mentség

A kis ürdöng őbenne veri lantyát

A tűz nem a pokolban – odabent ég

A lángok titkait nyaldosva falják

Nehéz léptével csak egy út marad rá

Mely minden régi sebet újra feltép

Mi más kisérthetné meg még őkelmét

Mint a kétség láncából kiszakadt vágy

A semmi útjain otthagyni terhét

– Herceg az üdvösséghez mondd mi kell még?

Ajánlás

Herceg az üdvösséghez mondd mi kell még?

Kettő közül választhat földi vendég:

„Mit az egész világ?” – kérdik Mayernék

„Könyv az egész világ” – sugják Mallarmék

[2000]

Empedoklesz után (vagy előtt)…
(vagy minden időkre)…

(A 350–354. sz. töredékek nyomán)^*

…mást mondok nektek: sem az egy, sem mind a halandó

nem született, és nem hal végül szörnyü halállal;

csak keverednek, s átalakulnak az így-keveredtek

– s kezdettől ezt hívja az emberi faj születésnek.

Ők meg, amint kikerültek mind a szabad levegőre,

emberré, vaddá, bokrokká vagy madarakká

vált gyökerekként, ezt nevezik kezdet- s eredetnek,

szétválásuknak téves neve sanyaru végzet.

Bár magam is e szokott szólást használva beszélek.

Oktalanok! mert nem gondolnak messzire, és úgy

vélik, hogy lehet az, ami annak előtte sosem volt,

vagy meghalhat bármi is, elpusztulva egészen.

Mert nem kelhet a nem lévőből semmi se létre,

és ami lett, annak kiveszése merő lehetetlen,

mert ott lesz mindig, hova minden időkre helyezték.

…bölcs az a férfi, ki nem forgatna fejében olyasmit,

hogy míg éljük az életet (így említi szokásunk),

addig tart létünk jó s rossz dolgok közepette,

ám azelőtt s azután semmik voltunk és semmi leszünk is…

[1999]

„Valami szépet?”

Új könyvespolcot?

S még mit nem?

Országok rongyának bőrödhöz tapadt

ringyéből még többet begyömöszölni

időd lyukas zsákjába?

Munkára serkentő elismerést?

Elismerésre serkentő munkát?

Vagy ihletet – csak úgy?

Hozzá megélhetést

a megnemélhetésben?

Megélni a megélhetetlent?

Vagy még szerelmet is?

Na ne.

Még vissza valamit az elveszettből?

Vagy egy lábjegyzetet még hozzá is biggyeszteni?

„Valami szépet”?

Mulasztásokat pótolni?

Hiszen ami múlik

csak elmulasztani lehet.

És úgyis elmulaszthatatlan.

Egy pillanatot ami kilép az időből?

Ha van is idő – minden része: nincs.

Volt-van. Vagy nem-is-volt.

Hol volt? Hol nem?

Csak mese. Amit valóságnak neveznek.

Volt-nincs? Hiába. Rád

mint egy gyötrelmes Nesszosz-ing

halálodig rádég az ifjuság.

[1998]

Világlátni

a világ mindenütt világ.

a szemek mindenütt szemek.

a fű is mindenütt kinő

(s ahol nem ott szík vagy homok).

a szó mindenütt szó marad

(minden nyelv érthető: beszéd).

fényt játszik mindenütt a fény.

mindenütt más fényt játszik a fény.

a nyelv mindenütt más csoda

(de mindenütt csoda marad).

más holtakból sarjad a fű

(más a holtak emléke is).

más szembe nézve más leszel.

a világ mindenütt világ.

Utószó

Ha valakire, Somlyó Györgyre igazán illik a mifelénk többnyire lekicsinylően használt minősítés, a poeta doctus. Én dicséretére mondom: tanult, képzett költő, igazi mestere a szakmájának. Úgy lett költő, mint ő maga mondja, „ahogy régebben a kézműves fia magától értetődően ült bele apja műhelyébe”. De persze semmit sem kapott készen. Nagyon korai megszólalásától kezdve (tizennyolc éves volt, mikor első verseskönyve megjelent) szüntelenül változott. Pontosabban: eltökélten változtatott versei anyagán, nyelvén, formáin, de leginkább költői szemléletén. Nemcsak használta veleszületett tehetségét. Kiteljesítette, tágította határait, sose volt hajlama az elkényelmesedésre. Érthetjük ezt a termékeny izgalmat úgy is, ahogy ő: „…a folytonos változási kényszer mögött leginkább, azt hiszem, az identitás modern drámája működik.” Vagyis: legigazibb önmaga fáradhatatlan keresése. De mondhatnám Goethével egyszerűen szorgalomnak is, s én ezt igen nagy erényének gondolom. Mindenesetre a versről, a versformálásról való elképzelése, s vele költői módszere, megőrizve már korai verseiben is szembeszökő alaptónusát, szakadatlanul (olykor ilyen-olyan külső hatásokra is) módosult, nemritkán fordult, akár meghökkentő hajtűkanyarokkal, más irányba. 1997-ben megjelent kötete, a Törésvonalak tanúsága szerint közel a nyolcvanhoz is természetes életformája a megújulás. Belejátszik ebbe persze az is, hogy mondhatni kamaszkorától fogva együtt lélegzik a világirodalommal, fogékonyan és szenvedélyesen éli nemcsak a múltját, hanem forrongó jelenét is. Nem sokan tudták úgy hasznukra fordítani magyar és idegen költőkkel való találkozásaikat, ahogy ő. Sokfelé forduló remek esszéi csakúgy tanúsítják, mi minden vonta magára mindig ugrásra kész figyelmét, mint óriási műfordítói életműve. Megszolgált-érdemelt viszonzásul, megnyitva útját a világirodalom felé, költészetét befogadta a francia irodalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy szerencsés csillagzat állt fölötte. „Az úgyszólván privilegizált kezdetnek töretlen folytatása volt – legalábbis annak látszott –, hogy a fiatal költő a Sorbonne-on fejezhette be tanulmányait, s a kész költő ma is második hazájának tekintheti Párizst, és a francia meg a spanyol nyelv néhány költőfejedelmét személyes barátjának. Szóval, az élet és a költészet szerencsés hercege – körülbelül ez a summája köztudatunk Somlyó Györgyhöz tapadó képzeteinek” – írta róla, némi iróniával, nagyszerű esszéjében Vas István. Iróniával, mert azért, közelről nézve, Somlyó útja nem volt olyan sima. Vas arra gondol: mindenért meg kellett küzdenie: anyagért, nyelvért, formáért. És sok minden ellen is: ifjúkori naivsága, könnyen lobbanó „lázas lelkesedése”, emelkedett hanghordozása ellen, véli Vas. De fenyegették gorombább veszedelmek is. (Mesteri kisregényben írta meg, hogy nyúlt bele, már-már érthetetlen deus ex machinaként, szinte bizonyos tragédia felé futó sorsába Raoul Wallenberg.) De egyébként nagyszerű esélyeket kapott a sorstól. Először is (1920-ban) jó helyre született, már ami költővé válásának lehetőségeit illeti. Akiket más költőjelöltek csak messziről csodálhattak, ott voltak karnyújtásnyira körülötte. Igaz, apja, a már-már festői szegénységben, bohémiában élő, ma is félárnyékban álló átkozott költő, Somlyó Zoltán, a Nyugat nagyjainak társa, barátja (Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláinak egyik darabjában őt takarja a Sárkány név), hamar elhagyta feleségét, négyéves kisfiát, akit aztán „gyötrően szenvedélyes vonzalom fűzött” apjához, ki-kimutatta ugyan szeretetét, meg-megnézte a költő-tanonc verseit, költővé nevelődését mégis inkább mint vonzó távoli minta segítette. De a fiút a szó szoros értelmében nagyszülei nevelték, Balatonbogláron (Boglár sokszor, sokféleképpen meg-megjelenik a verseiben), onnan került fel később a fővárosba. Nagyapját, az öreg bádogos és vízvezeték-szerelőt egy egyébként Somlyó szándéka szerint sokféle jelentéssel zsúfolt s a modern vers természete szerint bizonytalan (akár novellának, regényrészletnek is olvasható) műfajú, emlékezetesen szép költeményben örökítette meg. De Somlyó Zoltán fia apjától elszakadva is a Nyugat vonzáskörében élt, kiváltképpen mikor, ha késedelmesen, ha üggyel-bajjal is, egyetemi hallgató lehetett Budapesten, és kapcsolatba kerülhetett vele egyívású pályatársaival. Később, Párizsban, belemerülhetett a francia irodalomba. Az ahhoz való kötődése, bármennyit kalandozott is másfelé (elsősorban a latin-amerikai, a spanyol irodalomban) azóta is tart. Rátalált a franciák közt is sokaknak mesterére, Paul Valéryre, befogadta, megemésztette (pedig igazán nem könnyű szerző) és már a háború alatt fordította dialógusait (A lélek és a tánc), később a modern költészetfelfogásban, Somlyó szemléletében is, annyi mindent elindító Füzeteit. Talán éppen Valérytől kapta az ösztönzést, hogy megértse és másokkal is megértesse, mit jelent modernnek lenni, s azért fordult figyelme azok felé a magyarok és nem magyarok felé, akik szemében a modernségnek ezt vagy azt az oldalát mutatták. Alighanem Valérynek köszönhető, hogy Somlyó sok idősebb pályatársánál is hamarabb megértette, mi történt a francia, az európai lírában Rimbaud ás Mallarmé után.

De verset írni, fordítani gimnazista korában mégis ösztönösen, félig-meddig autodidakta módon kezdett, s talán nem is volt kárára, hogy, úgy tudjuk, senki sem vezette a kezét, hogy magának kellett kikísérleteznie s végül mesterfokon elsajátítania a költő-mesterséget. Első megjelent írásai a nyugatosok, leginkább Babits Mihály ízléséhez igazodnak, szereti a választékos nyelvet, a ritka szavakat, a régies nyelvtani alakokat, a nem szokványos szórendeket, a szép versívet, egyáltalán: a szépet („Ez a szépséghite nemcsak abban nyilvánul meg, ahogy a szép dolgokól ír: abban is, ahogy a csúnyákról… a sötétség is valahogy megvilágosodik, ha ránéz”, írta róla Vas István), a hatásos rendezést, az emelkedett dikciót, a zengő retorikát. (Ez az előadásmód, bármennyit változott is költészete az elmúlt jó fél évszázadban, valahogy máig megmaradt, csak éppen gorombább, hasadozottabb, disszonánsabb lett.) A nagy nemzedéktől tanulta, hozzáadva a magáét, a korra, emberre érzékeny figyelmet, komor, egyelőre még elvont világszemléletét. Első kötete sokatmondó címe: A kor ellen. Ebben az ellenben, azért természetesen benne van a maga sorsa, helyzete, hogy a józan észről, ép erkölcsi érzékről, jól működő ösztönökről ne is beszéljünk. Fog majd, néhány év múlva, a háború után, a kor mellett szólni, úgy hihette, korábbi meggyőződése szükséges folytatásaként. Nem akármilyen költők, Éluard, Aragon, Neruda kínálták a példát az agitatív, politikus lírára. „De a megrögzött idealizmus sem óv meg a csalódásoktól – sem az újabb áltatásoktól”, így látja az ötvenes évek Somlyó Györgyét Vas István. Kell hozzá idő, hogy kiábránduljon, hogy az ötvenes évek második felében, még inkább majd a hatvanas években, visszataláljon régi önmagához.

Ha pályakezdő verseiben a Nyugat szellemujját érezzük, tegyük hozzá, hogy egy korai költeménye viszont a József Attilához való kötődésről vall, húszéves kora körül írt szonett-kvartettje pedig, a szerelemnek a korhoz és korához képest szokatlanul merész szemléletével, a rajz és a gondolat pontosságával azt mutatja, hogy rokon Vas Istvánnal is. S bizonyosan hatott rá Szabó Lőrinc, aki az emberi kapcsolatokat, helyzeteket, kivált a szerelmet olyan erős, éles fénybe állítja és olyan okosan, már-már kegyetlenül, elemzi, s az erotikát olyan gondolati-filozófiai térbe helyezi, mint előtte senki. (Somlyó György neki ajánlotta első kötetét.) Ez a szonettnégyes, A test dicsérete fontos pillanata Somlyó lírájának. Felfedezett benne valamit, amihez különleges adottsága van. Első sikeres darabja ez erotikus versei egyre emelkedő vonulatának. Kevesen írtak a szerelemről ilyen felszabadultan, görcstelenül, és hozzátehetném: szakszerűen. Ismeri és meg tudja fogalmazni a készülő szerelem még alig-alig észrevehető, egymást gerjesztő moccanásait, test és lélek, ösztön, érzelem, szenvedély szövevényes együttesét. Okosan, racionálisan beszél az irracionálisról.

De ez a szonettbokor más szempontból is figyelmet érdemel. Bizonyítja, hogy költője, akit olyannyira vonzott mindenféle modernség, avantgárd, formabontás, már fiatalon felfedezte a kötött idomok előnyeit. Bármerre fordult is éppen, szinte minden verskötetében vannak szonettek, szonett-tömbök. A neki valamiért különösen fontos mestereket, magyarokat és idegeneket, költőket, képzőművészeket, gondolkozókat, zeneszerzőket mintegy érembe metszve, szonettekben, de nem szenvtelen-parnasszista, hanem szenvedélyesen személyes szonettekben idézte meg. Kötetnyi hódoló szonettje Talizmán címmel először 1956-ban (jellemző, hogy éppen akkor érezte szükségét a példaképek felmutatásának), majd, egy teljesebb gyűjteményben, 1990-ben jelent meg. A szonett sarkkő-súlyát akkor is szükségesnek érzi, ha éppen lazább, szabadabb formákkal kísérletezik. Akár egy-egy nagyobb zenei kompozíción (az ilyen nagy szerkezetek Somlyó gondolati-bölcseleti költészetének nagy teljesítményei, mint A Csu Ku-tieni barlangban, a Psalmus eroticus, a Piero della Francesca) belül is. A más tekintetben is példaszerű, mert jelent, múltat, látványt és absztrakciót, köznapi-prózait és emelkedettet mesterien elegyítő Piero della Francesca laza szövésű, szélesen áradó darabjait súlyos, tömör szonettek tagolják, fogják közre, mondhatni, azok szavatolják a nagy építmény statikáját. Leképezése, formai mása ez Somlyó gondolkodásmódjának: szereti a megformált, véglegesnek, tételszerűnek, igeszerűnek ható gondolatot, de tudja ingatagságukat is, tudja, hogy minden vélt igazság kiegészítésre, helyesbítésre szorul. A hatvanas évektől írott versei ezért sokszor esszéhez vagy éppen filozófiai traktátushoz hasonlítanak, a szillogisztikus, dialektikus okoskodásból csinálnak költészetet. Egymásba csúszik végleges és bizonytalan. Elhiteti az olvasóval, hogy be akar keríteni valamit, ami természete szerint bekeríthetetlen, legfeljebb különféle trükkökkel körülírható. Ezt sugallják mondatszerkezetei is: bravúrosan építkezik, a hosszú, hibátlan periódusok hiányos, töredékes, többféle lehető folytatást kínáló szintagmákkal váltakoznak. Nyilván ezért kedveli a leleményesen használt formák polifóniáját. Lírája mögött nem akármilyen becsvágy dolgozik: az ember minden pillanata foglalata valamilyen teljességnek, azt kellene megostromolni, végére járni minden összetevőjének. De, ha ilyen mértéktelen igény fűti, a megismerés kilátástalan. Ezt az episztemológiai vereséget fogalmazza meg Második mese a relativitásról című prózaversében:

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Íme, egy modern agnosztikus, aki, versei tanúsága szerint, nem attól szenved, hogy a valóság nagyobb mezei megismerhetetlenek, hanem attól, hogy a világegyetem egy kis szilánkja is egy teljes világegyetem. Egy kavics is feltérképezhetetlen. És ugyanúgy megismerhetetlenek vagyunk mi magunk is, vélt énünkbe annyi minden zsúfolódik, körvonalait annyi minden módosítja, hogy magunk sem tudjuk, kik-mik vagyunk. Ez az ismeretelméleti vereségtudat különösen a hetvenes évektől kezdve erősödik fel lírájában, s úgy tetszik, a maga törvényei szerint jutott el ide. De kétségtelen, hogy az újabb kori filozófiai-esztétikai elméletek is errefelé terelték. Jellemző, hogy egy-egy versében Heidegger vagy éppen Derrida műszavait is, más nyelvi tónusokkal, költői anyagul használja, bár mintha valamelyes fenntartással viseltetne irántuk. Egyébként mintha Somlyót a recepcióesztétikának nem annyira a nyelvkritikai szemlélete érdekelné, inkább a személyiség és a vers viszonya. Ahogy az énünk különféle elemek állandóan változó konstellációja, a vers sem egynemű, nem egyetlen élményt, hanem valami egészet kellene közvetítenie. Ha pedig ezt nem lehet, azt kell megírni, hogy miért nem lehet. Vagyis a vers vers a versről, afféle műhelytanulmány is. A megírhatatlan vers praeje, Szentkuthy Miklóstól kölcsönözve a megnevezést. Somlyó úgy érzi, hogy énje az, ami rajta túl van, s ilyesféleképpen kell elképzelnünk a verset is. Nemegyszer az a lényege, ami túlcsordul, ami nem fér bele, amit nem is lehet beletenni. „Nem mondhatom el senkinek”, idézi egyik versében Karinthyt, majd úgy folytatja, hogy „mert nem lehet elmondani”.

Mindebből az derül ki, hogy Somlyó gondolkodó költő, s hogy elképesztően változatos formavilágát azért hozta létre, hogy alkalmas fészket csináljon mindenre fogékony, mozgalmas szellemének. „Műveltségi és gondolati anyaga sem önmagáért van, nem cél, hanem eszköz: magasrendű kifejezésmódja, ha úgy tetszik, korszerű díszítménye és fényűzése tiszta és eleven lírájának – és modernül gazdag ajándék a versolvasónak”, így látta Vas István. Én meg, továbbhúzva ezt a vonalat, eljátszom azzal a gondolattal, hogy mindaz, amit eddig a filozófia és a forma (a legtágabb értelemben vett forma) viszonyáról elmondtam, akár fordítva is elképzelhető. Lehet, hogy a költőnek azért kellett ez a lenyűgöző elméleti, gondolati anyag, hogy megcsinálja ezt a tágas, sokalakú lírát. Hogy kipróbálja a különféle formák teherbírását. A versírás különféle technikáit, hogy írhasson szonettet vagy tercinát, hogy kipróbálhassa a tipográfiai fogásokat, a szavak közé iktatott hézagok, a szokásostól elütően használt központozás, az erőszakos vagy alig észrevehető metrika hatását. A vers persze sohasem egyetlen képlethez igazodik. Kezdődhet, készülhet így is, meg úgy is. Mindenesetre ne tekintsük Somlyó Györgyöt sem egyszerűen gondolkodónak, sem egyszerűen a formák mesterének. Leginkább azt mondhatjuk rá, hogy megtanulta Rimbaud-tól: „Legyünk mindenestül modernek.” Ha valaki az életművét forgatja, ezt a szándékot érezheti benne. S ha ebben-abban nem tudja is, vagy csak vonakodva tudja követni, legalább elgondolkozhat rajta, merrefelé tart ma a költészet.

Lator László

Somlyó György válogatott versei

Arión

1937–2000

Pogány zsoltárolás*

József Attila sírjánál

1

2

A semmittevőhöz*

Apám nyomában

1

2

3

Az arcod*

Adónisz siratása

(Részletek)

I. strófa

I. antistrófa

II. strófa

II. antistrófa

A Múzsához

1

2

„Berzsenyi emlékezete”

Arión

Láttátok-e?*

A Zöld Bárban*

1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor

Ars Poetica

Vallomás a békéről

(Részletek)

Emlék a jelenről*

Csak a béke…*

Halálhír

A díva halála

Velence

Psalmus Eroticus*

A Nagy csaták című tv-dokumentumfilm-sorozathoz

Mi?

Könyv nélkül

Történelmen kívül

Zsoltár férfihangra

Szülőhely

Szülőház

Gondolatok a könyvtáron kívül

Szent Carpentras első levele az antiszemitákhoz

Isten-kísértés

Drámatöredék

Strófa

Epódosz

Antistrófa

Ajánlás

Infantilis rapszódia

Kis epe-gramma

vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjakspeciális és általános relativitásáról

Naivságok naivságának litániája

Mellékdal egy szerelmes vershez

(vagy Használati utasítás vagy Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)

Litánia

Gnóma

Talizmán

1941, 1953–1990

Dantéhoz

Altamira

Dávid király

1

2

Veii Apollón

Antik szerelem

A Görög Antológia V. könyvére

Paestum

Szókratész halála

Szent György

Campo de’ Fiori

Giordano Bruno szobra

Még egyszer a Campo de’ Fiorin

Régi versemmel perelve

Rapa Nui szobrai

Sixtus kápolna

Két Carpaccio-reprodukció

1

Pogány zsoltárolás^*

A semmittevőhöz^*

Az arcod^*

Láttátok-e?^*

A Zöld Bárban^*

Emlék a jelenről^*

Csak a béke…^*

Psalmus Eroticus^*

vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról

(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)

Ady – Kínából nézve^*