Pogány zsoltárolás*
| Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te. |
|
Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál, |
| minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn, |
|
legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt, |
| mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van |
|
és az élet elől orvul elissza a bort, |
| még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne. |
|
És hiába rikolt mind e sok állati jaj, |
| míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját: |
|
rút méhébe fogan a hazug és a nyomor. |
| Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent! |
|
Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár. |
|
| S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül, |
|
csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág. |
| Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó |
|
csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús |
| pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen |
|
elnézőn hazug és álnok imákat a pap: |
| gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket, |
|
ők a megnyugovás, általuk él a halál. |
| Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín, |
|
elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé. |
| Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert |
|
senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált. |
| S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra – |
|
(mint mindenki, aki azt, ami benne feszül |
| és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában): |
|
jaj, a kaján isten árja felitta tüzét. |
|
|
A semmittevőhöz*
| Jaj, húsz éve vagy itt, húsz éve vonulnak előtted |
| szédült történései és látványi e földnek, |
| fordul a föld és mozdul a nap, kicsapódik a tenger, |
| és te csak állsz itt, nézed a holdat, mint libeg el, hét |
| fátyla között táncolva az éjben, mint Salomé, zord |
| szándékokkal a szitkok ez emberlakta, jajongó |
| honja iránt, s egy nőt képzelve, sötét lobogásút, |
| mint te magad, kit a táncos tenger elragadott – s most |
| nézel utána irígyen, mint nagy báli teremben. |
| Nézed a tó játékait és a folyó suhanását – |
| s tengereket vársz, tág egeket tág lelked elébe. |
| Így élsz céltalanul – s mint kis szigetecske ölében |
| apró víz, kis csörgeteg, úgy: csak játszik, a tengert |
| bánja is ő, csak csillog a napban, az égi tükörben |
| és kedvére dalol, ha a szellő habjait éri. |
| Él egyedül, tisztán, szabadon, de a szörnyölelésű, |
| százfejü, százkaru tenger előlép, ráveti roppant |
| tagjait, és így megful a csöpp víz. |
| tagjait, és így megful a csöpp víz. |
Lásd, te is így élsz, |
| égbeveszetten, míg el nem nyel az emberi örvény. |
|
| Ó, bonyolult e világ! sokrétű s változik egyre! |
| Hogy tudsz mozdúlatlanul ülni e folytonos omlás, |
| bomlás, romlás közt, mint egykor a pompeji őrszem? |
| Mily történések viharával szállt el e húsz év, |
| és mind nélküled! emberek és elemek szövevénye. |
| Háboruk őrjöngtek távol s közel, őskori hüllők |
| mintájára születtek acélból szörnyetegek! Jaj, |
| hány ember született és hány pusztult el azóta |
| tűzhányók peremén, hegyek ormán, nagy vizek öblén, |
| hány csepp szállt fel azóta a tengerből az egekre |
| s hány leszakadt már újra a földre s a földről a vízbe. |
| Mentek a gyárba a munkások reggel |
| Mentek a gyárba a munkások reggel |
s te maradtál! |
| és mentek hajnalban aratni a lányok, az ifjak |
| és te maradtál! |
mentek a bús katonák, a sugárzó |
| hajnali nap fázott szuronyuk végén, |
| hajnali nap fázott szuronyuk végén, |
s te maradtál! |
| Házak emelkedtek s hol vannak a kőmivesek már? |
| Ó-borok állnak a pincékben, s hol vannak a szőlőt |
| egykor puttonyban cipelő nagy, lomha leányok? |
| Majd beomolnak a házak is és felhajtjuk a bort is. |
| Omlik az élet s ömlik a könny és összekuszáltan |
| játssza komor játékait és álmodja riasztó |
| álmait itten az ember… |
Tudd meg: élned e földön |
| hold libegése, nap útja s a föld forgása szerint kell. |
|
|
Apám nyomában
| Mint ódon várkastély zord gót hegyek |
| csucsán, legendás korokat idézve, |
| úgy merengett magasló szenvedélye |
| tetőin bús feje a füst megett. |
| A kósza átok felhői magányán |
| ült szótlanul. De ha az est lejött, |
| kiugró sziklás homloka mögött |
| dal zendült s egy elvarázsolt királylány |
| törte fel évszázados álma burkát, |
| s övét letépve táncolt meztelen. |
| A falakon sötét szélvész suhant át |
| s (így álmodott vitézi álmokat) |
| felkelt vasban zörögve két lovag: |
| pajzsos barátság s kopjás szerelem. |
|
| Elátkozottsága ködös magányán |
| csak ült sötéten és rejtelmesen. |
| – Ó, mért nem láttad soha, kedvesem? |
| Hát menjünk most, az ő nyomába járván: |
| járjuk be e sok kis budai utcát, |
| a hó ropog alattunk, mint a tüll. |
| Itt baktatott ő mindig egyedül, |
| a csillagoktól követelve jussát. |
| Az „életét”, amelyet egyre várt, |
| megszállt kincskeresők konok dühével, |
| kik földberejtett kincseket keresnek, |
| mert leltek valami ódon tekercset, |
| s felásva végig az egész határt, |
| minden kincsük e vad kincsvágyban ég el. |
|
| Milyen boldogtalan volt! S mégis én |
| irígylem őt, írígylem bús apámat. |
| Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat |
| zúgatott meg a szégyen is szivén. |
| Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott, |
| kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott, |
| de dőltében, mint fehér ritka hollók, |
| rebbentek róla ritka dallamok. |
| Mesék királya volt ő!… S lásd, nekem |
| bogos fogalmak félelme maradt csak, |
| nincs más mesém, csak a te szép hajad. |
| Te szomorú, te vagy nekem vigasznak. |
| Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy. |
| S csak tört szivek zenéjét szeretem. |
|
|
Az arcod*
| Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át |
| S tükrén az oldhatatlan szomorúság |
|
| Vizére, mint lehajló parti fűzek, |
|
borul lombos, sötét hajad. |
| Iszamós emlékid hínárba fűzted |
|
s most ott kúsznak a víz alatt. |
|
| A távolból derengve imbolyognak, |
| múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak |
|
| Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra, |
|
mint felbukó fényes halak. |
| De félve visszahull mindjárt s utána |
|
csak hullám és zavar marad. |
|
| Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben, |
| Most kél a hold és ver föléd az éjben |
|
| Súlyos ködként fed a bizonytalanság, |
|
nem törik át fénylő szavak. |
| Az ifjú, megrázó boldogtalanság |
|
|
Adónisz siratása
| Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén, |
| így perdül csak az ember hasztalan évei láncán, |
| kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot! |
| Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra |
| már ráölti előre az élet cifra ruháit. |
| Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet, |
| s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma! |
| Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem, |
| hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje, |
| űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása! |
|
| Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! – |
| sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel. |
| S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj, |
| drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők: |
| mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén, |
| mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes |
| s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak. |
| Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak, |
| társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván |
|
| Mivégre mind e könnyeink, ti istenek! |
|
Tán nektek kell játékszerül |
| e fájó földi csillogás, mint kellenek |
| Ki adta élnünk e halálos életet? |
| e fájva-romló hússal ki ruházta fel? |
| virrasztást vágyaink didergő mécsinél, |
| Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag |
|
ágán szivünk – be zord gyümölcs! |
| S hogy édesíti nap, szél és jég megveri, |
|
s belén hogy egymást-váltva rág |
| látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás, |
|
hullás, kudarc és elbukás. |
| És jaj, keserü magnak ki oltá belé |
|
a szerelmet, ily fonnyatag |
| s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket |
|
| Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az, |
| ajándokát mihamarabb megízleli |
|
s még gyorsabban hajítja el! |
| Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó, |
|
Adónisz, ifju vagy s halott! |
| Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk, |
| s jaj, oszlik már az is!… ó, gyatra szív, feledj! |
|
Hisz úgyis ez a sorsod itt: |
| míg élsz, siratni s elfeledni holtaid, |
|
s meghalván, várni, téged is |
| hogy elsirassanak és elfeledjenek. |
|
S a föld csak perg tovább, |
| beláthatatlan útján űzve éjt s napot, |
| tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél, |
|
tavaszra nyár, az őszre tél. |
| És véle perg fajunk! csigás napok során… |
|
És oldhatatlan rendje köt, |
| Feledhetetlen! elfeledni téged is. |
|
|
A Múzsához
| Nem hívlak én, mint társaim annyian, |
| minden korokban, dicstelenek s dicsők, |
|
kik vértjeid felöltve, győzni |
|
hittek a szörny feledés hatalmán. |
|
| Nem félem én! oly korba születtem én, |
| mely összedönté századok álmait |
|
szánkban a szónak is, így tanított, |
|
| vérünkbe marván a keserű tudást, |
| vinnünk halálig: élni, nem-élni – a |
|
színe előtt ugyanazt jelenti. |
|
| S hogy mennyit ér e szőttjebomolt világ |
| minden csodája, emberi műveink, |
|
gyors századok s az élet, élet |
|
lepkei mámora… Én meguntam, |
|
| hogy napra jő nap s engem e hasztalan |
| vak vágy csigázzon egyre könyörtelen: |
|
szívemben izzó végtelenség, |
|
véges igékbe gyötörni téged! |
|
| Elhallgatok már. Vége a dalnak. Ó, |
| Múzsám, bocsásd el ifju papod, kemény |
|
szolgálatodban ő kifáradt, |
|
add, hogy örökre a dalt feledje. |
|
| Add, hogy feledjem – s kék nyarak és ezüst |
| őszök varázsán ringva, örökre csak |
|
téged tanuljalak, teremtés |
|
daltalan éneke, hallgatagság. |
|
|
| Mit is kiáltott vélem a fájdalom! |
| Eltékozoljam azt, mit a sors adott? |
|
A dal hatalmát?… Meggyötörtél, |
|
Múzsa, hogy ily szavakig jutottam. |
|
| Ó, lélek álma, nagyratörő remény, |
| tökéletes hang, egyszeri csendülés, |
|
melyen megáll s bámész futását |
|
félbeszakítva mereng a hold is. |
|
| Ó, adj nekem szót, édeset és erőst! |
| Adj nékem is, mint nékik, akiktöl e |
|
szók rám maradtak – adj sötét súlyt |
|
s szívszakitó lebegést dalomnak. |
|
| Hogy lenne mély, mint nagy vizek árama, |
| és illanó, mint pára a tó fölött, |
|
játékos és zord, lágy, hatalmas, |
|
mint e világ, keser-édes. – És ha |
|
| nem hallja senki? Kérdi-e tán a nagy |
| tenger, ha feldöng megkeserült szive, |
|
hogy bárki hallja-é?… az isten |
|
rádfigyel, és ha nem, ő sem – akkor, |
|
| zengj akkor is! gyújtsd fel remegő szived, |
| ha nyelned is kell keserü kormait. |
|
Láng és korom, tűz és hamú az |
|
életed: égj porig és lobogjál! |
|
|
|
Arión
| …Vihogva fogták közre… Ám daloljon, |
| ha jobb a lelkének! Mit volt nekik |
| a dal! mit nékik, a bennük homályló |
| rejtelmes istenek ha fölragyognak |
| s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők, |
| mit tudnak ők felőlük, rettegett |
| és rémült útjaik során üzetve |
| vízen és szárazon?… |
De fönn, |
| magát önnön tündökletébe rejtve |
| állott a nap, a megingathatatlan, |
| s izzó magva körűl, az ezeregy |
| szélben lobogva, rojtos széleit |
| korommal írva égre, mint a láng, |
| ingott a tér. |
És ő, e lobogásban, |
| maga is, mint a láng, magasra csapva, |
| s fürtös fejét a dalnak fölemelve |
| és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel |
| és meg-nem-ingva, mint a szédület, |
| a bárkaorr habvert csucsán kiállott |
| a báva nép fölé, mélység s magasság |
| fölé, önnön szíve fölé kiállott |
| és állva, megrándult minden izében, |
| élet s halál közt ajzva pattanásig, |
| amint a vásott sors belékapott. |
|
| És felcsapott a hang és lecsapott. |
| Mint az ég ívén cikázó sirály, |
| mint a habok között a bárka orra, |
| mint a szivében rémület s remény. |
| Ki nem látta e hangokat? |
A zajgás |
| elültén szétterült csend nyughelyét |
| fölverve, rebbentek, pattantak és |
| villantak és – kihúnyva visszahulltak, |
| szikrák szorgos szövőszékén teremve, |
| ó, élő lant, ó aranyveretű |
| torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat! |
| Vakítva rajzottak s alant vakon |
| pihentek el, mind várva, várva – rá, |
| ki tudta már, hogy vesztét leshetik, |
| hiába, ő már el nem veszhetik. |
|
| Táncol a táj. Arión énekel. |
| S már nem is ő dalol, az ének, ó, a |
| vásott, a bűvös sors énekli őt, |
| s egész valója hanggá lesz, amint |
| istenének neve fölzeng az ajkán, |
| amint ő fölzeng az isten nevében, |
| amint e név fölzeng a tengeren, |
| PAIÁN!fölzeng és elhal: |
És nyomában |
| fekete némaság gomolya tátong |
| s vele oszlik alakja, mint a füst. |
|
| S az ellobbant csudára rászakadt |
| kormos sötétben lassan ring a bárka |
| irdatlan útjain tovább, az elgyúlt |
| csend hullongó pernyéiben, |
| miket már újra megzörrent a raj, |
| felver a döbbenet… |
Paián! te fénylő! |
| Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe, |
| ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom! |
| Kalózok közt, kalózhajón, kalóz |
| szelek kényén, kalóz sors sodratán |
| vettetve – hadd vetem magam ki én is. |
| Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély, |
| zendülj fel izmaimban, lendület, |
| pattanj szökő párává, sűrü test, |
| s lélek, ölts testet, röpke-surranón: |
| fogadj magadba, dal! te tünde |
| és el sosem tűnő, ringassatok |
| bizton, ti mindentudó tengerek. |
|
| Roppant sugár az ég íve, az isten |
| íjjának fényes idege remeg. |
| Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul |
| és ámulatra tégy ki Tainaronnál |
| a döbbenetre-gyűlt népség előtt: |
|
|
Láttátok-e?*
| Ébredezünk már társaim – ó de micsoda láz volt! |
| Mint ahogy izzó sistergéséből kiragyogva |
| élesen ébred a vas – |
mi is álltuk az edzést, |
| szörny nászát hörögte fölöttünk a tüz és jég |
| és forrón lobogott köztünk a rémület – |
| és forrón lobogott köztünk a rémület – |
álljunk |
| hát mi is újra az új tetteknek elébe. |
| De előbb még: hallottátok-e, hogy lett néma az élő? |
| sírtuk, hogy: szerelem – s nem súgta senkise: várlak, |
| és szóltunk: falevél – csak állott, lombja se moccant, |
| zsarnok! üvöltöttünk – és nép nem zúgta: szabadság! |
|
| És láttátok-e? Már hogy a színfalak égtek, |
| mind láttátok-e? ünnepi tündér táncok után és |
| nagy játékok után – egy perc! – hogy kongva kinyílott |
| mélyük, az űr, ami bennük volt, s mögöttük az űrből, |
| mint süllyesztőből, kivonaglott fényben a céda – |
| jaj, láttátok-e? őt, kit imádtunk, álmaink tűzét |
| fagyasztva a keblén gyémánt ragyogássá |
| és kínjaink biborába takartuk – láttátok-e, |
| hogy dobta le őrjöngő igazában e talmi |
| ékköveit és minden lengő selymei rongyát, |
| s már a bőrét kezdte tépni, a húst szakitotta, |
| végül egy őrült csontváz táncát járva előttünk, |
| láttátok-e? |
Nem, elfödtük az arcunk, mikor utolsó |
| díszeinket is, ó történelem! elhajigáltad. |
|
| Most, lám, dísztelenül megyünk mi is itt, a kilobbant |
| régi tüzek hamvában lépve, de csendbe velünk lép, |
| jő a csoda, ki mindig dísztelenül jár: |
|
| itt egy város nő ki a földből, fal fal után, mint |
| mozdulat, ugrik az emberek izmából – |
| mozdulat, ugrik az emberek izmából – |
hol a költő, |
| most, ó, most, hol vagytok, énekes Amphionok ti? – |
| és a szivükből, mint egy érzés, lobban a fény és |
| száll a meleg, hogy lássunk és ne vacogjunk. |
|
| Nézd, ahogy elmész itt napi gondod partjai mentén, |
| minden nap közelebb áhít két ajka a hídnak, |
| s eljön a perc majd, mikor csókba csattan a vas. |
| S mikbe kapaszkodtunk nyomorultul, az ázó |
| roncsok után majd lesz, hova állnunk, ív, ami bátran |
| összeköti azt, ami volt és azt, ami lesz csak, |
| s újra kibomlik elénk a sudár útak sokasága, |
| hogy újra dalolhassuk a dalt, amely szakadatlan, |
| s érthetetlen könnyeink hiú ezüstje helyett majd |
| tiszta szavunk aranyát hozhassuk el újra |
| csókjaikért cserébe anyánknak és szeretőnknek. |
|
| Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló |
| fényben: |
mint buborék, pattannak a régi rab álmok; |
| ints nekik egyet: |
rég-holt istenek árnya! |
| rég-holt istenek árnya!ints nekik egyet: |
aranyból |
| vert hamis érmék! |
kristályok torz fényköre! |
| kristályok torz fényköre!vert hamis érmék! |
szédült |
| hiperbolák! – |
itt házak lépnek elő, hidak állnak, |
| szén szikrázik az éjben, új törvények irásán |
| hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére |
| mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: |
| mélyebb-rendü világát – nézz a habokra: |
sirályként |
| vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak, |
| és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel. |
|
|
A Zöld Bárban*
1947. március 22-én délután 4 óra 12 perckor
A falakon régi lapok kivágásai: furcsa óriások, összenőtt táncosnők, nagyanyáink cifra mulatságai, vonat elé ugró úri dáma, s a szakállas férfiak, kik ötven éve oly boldog lendülettel fordították át szörnyű tengelyén e századot; most fakó hősök a falon; s az ajtó fölött egy madár. E sokzugú város kicsi szögletében ülök, piros asztal előtt és érzem, mindenhová elkísér az is, amit sohase láttam; rámnéz az is, aminek nincs szeme; velem jön az is, szívembe csimpaszkodva, ami elmarad. A bárpult előtt egy vizsla szimatol, ó, vadakkal teli erdők, hogy lélegezhettek. Bámulják magukat tükrös polcukon a palackok, némelyek üresen emlékezve már forró és színes múltjukra, mint akiknek semmi dolguk többé e világon; van, amelyik öngyilkos izgalommal azt várja csak, hova öntheti maradék cseppjét, kinek mondja el azt az utolsó szót, ami még az övé; mások édes és erős tervekkel telve színültig. Mint az emberek itt e délután, mint az emberek mindenütt e kettészakadt világban, mint az emberek, akik a múlt ürességét hordozzák mindenütt, mint az emberek, akik mindenütt a jövendő italával részegek már, mint az emberek, akik nem érzik tavaszi alkonyon az ég színét, akik már nem tudnak hova lenni a változó napok képeiben, akik nem
tudják megszólítani már a nélkülük születő dolgokat – és mint az emberek, akik tudnak munkát és örömöt, akik magukból érzik születni a napot és a holdat, akik új nevet adnak nappalnak és éjszakának – |
| egyenletesen hullámzik körülöttem a világ, |
| és visszahuzódik újra), mint a rádió hangja, |
|
mely a tengereken át liheg, |
| hányan hallgatják szerte a földön e frázi- |
| melyekben mégis a népek vesznek óriás |
| Egy ölben gömbölyödve sötéten hunyorog |
| néha milyen lehetetlen álarcokba rándul a |
| egy bajuszos fiú zöld sálban ásít, |
| bronz italát mintázza révülten a másik, |
| kacag a lány s kétoldalt kezével dobja fel |
| (mit mondhat a kedvesének, mikor a testén |
| ki az anyja e másiknak, akit mintha nem is |
| anya szült volna, de maga a szertelen ne- |
| Hogy jegyezzem fel, ami itt csillan e perc |
| a csókot, amely talán örökre csendül most |
|
mellettem, mint a pohár; a lágy tojást, |
| melynek héja most reped fel, hogy kitárja |
| mindig egyforma titkát egy emberi szájba – |
| a párás ablak előtt most suhan el valaki, |
|
s mintha az idő megállna, |
| emléke, mint egy hajfürt, pillanatig még |
| Mint az órjáskerék függő kocsijában, |
| mozdulatlanul is érezni a meg-nem-álló |
|
a megállíthatatlan áramokat, vonzás és taszítás makacs gyermekjátékait az anyagban, az emberi húst, amely nyílik és zárul, zokog és mosolyog, és közben magára méri a csillagokat, a folyton sokasodó dolgokat, amelyek egy szerelmes szenvedélyével kívánnak egymásba illeni, az ünnepekre örvénylő sokaságot, és azt aki belőle kiemelkedik, aki végre egyetlen nagy hálóba fogja majd a földet, mint a pók, saját véréből font fonalakon, a föld mélyéből sodort huzalokon – |
| óriás eszmék állnak merő falakon, |
| alattuk, mint a tengerek, két milliárd tüdő |
| s úgy száll el a perc itt észrevétlenül, |
|
de el nem veszve, elvegyülve, kipattanva a pattanó világba, mint asztalomon az ásványvízből egy buborék. |
|
Ars Poetica
| Kiért beszéltél ezen múlik |
| Hová veted szemed (s a rímeken) |
|
amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod |
vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről |
a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére |
egészen a 7000 milliméteres ágyukig |
s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig |
mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak |
| végreHallod-e költő |
ragozd el |
|
| Mindenki |
azokat a szavakat |
| azokat a szavakatMindenki |
várja tőled |
| |
amiket még magadnak se |
tudsz elmondani |
|
|
Vallomás a békéről
|
|
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok |
| gyémántpora még hosszan csillogott |
| a Duna partokba-foglalt nyakékén: |
| a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény, |
| sejtelmes opál és égő rubint. |
| Mint elrabolhatatlan ősi kincs, |
| fonódott e mámoros őszi nyárba |
| a folyó vígan lengő pántlikája, |
| szegények szívszorító gazdagsága. |
|
|
…Miközben a vergődő félvilágra |
| kivetve, végsőt hurkoltak a hálón |
| minden újabb zavaros tárgyaláson |
| a halál zsakettes halászai. |
| tekeregtek Európán, mint a kobra, |
| a népeket bűvös körükbe fogva. |
| Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás, |
| Godesberg, München: |
ez volt a varázs, |
| ez volt, ámító egyezményeikkel, |
| az árulás puhány testén a pikkely. |
|
S nyomukban megindult sziszegve Hitler. |
|
|
Mint egy otromba őslény, mely előtör |
| a régen készülődő vak erőkből, |
| amiknek már kis kölyökként figyeltem |
| moccanását emberben s elemekben, |
| ahogy mindjobban fölmerült az árból, |
| e kor szörnyekkel vemhes mocsarából, |
| s most a világra ráemelte mancsát. |
|
|
Az emberek olvasták hadparancsát. |
| Az én kezemben is zizzent az újság, |
| ahogy a vaskos hírre rálapoztam |
| a gyanútlanul sikló villamosban, |
| mely emberekkel tömve – mint szinekkel |
| e koraősz – döcögött a Szigetre, |
| hol villognak a fehérlő platánok, |
| mint hűs vízben borzongó bőrü lányok. |
| Egyike volt ez a csodás napoknak, |
| mikor határsávján az évszakoknak, |
| mielőtt megvína élet-halálra, |
| a nyár s az ősz szédítő tánca járja. |
|
|
Amerre néztem, társaim ugy éltek, |
| mint a titokban halálraitéltek, |
| kik tudnak róla mind, de nem beszélnek. |
| Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján, |
| vagy „örök” elvek örvénylő homályán |
| pergették napjaik hideglelősen. |
| S álltak merőn, mint a pompei őrszem… |
|
Én is, a képzelt sors elébe állva, |
| tétlen vártam, mikor tör rám a láva, |
| mellre szíva hősen, ha nem tudok mást, |
| Szókratészből párolt gyáva hagymázt: |
| Megölni megölhetnek, kedvesem, |
| de ártani nem árthatnak nekem – |
| mint kinek semmi örömre oka |
| s igazi fájdalomra sincs joga |
| az irtózatra változó napokban, |
| a tündöklően örök évszakokban. |
|
|
S ahogy a villamos futott velem, |
| azt vártam, hogy megtorpan hirtelen, |
| áram kialszik, kerék elakad, |
| gipsz vonja be az élő arcokat, |
| és köröskörül minden egycsapásra |
| belekövül a hír híg ragacsába. |
| S már láttam késő korok távolából, |
| amint e holtradermedt perc világol: |
| két lépés közt felakadva a láb, |
| mint mikor a film nem pereg tovább; |
| a vezető keze csengetyüjén; |
| s örök-rendetlenül e lány fején |
| a szellő félrelibbentette kendő: |
| így őrzöd meg majd, kővévált jövendő! |
|
|
S a villamos csak kígyózott tovább, |
| mint aki még tud miértet s hovát. |
| Mi lenne, ha most – elkiáltanád? |
| Ha meghasadna oly rég néma szád? |
| Hogy szálljatok le végre! emberek! |
| Ez az út már sehová sem vezet! |
| Hová mennétek már? a ház kigyulladt! |
| nincsenek földek és nincsenek útak! |
| A villamos előtt nincs sín se már! |
| Ahová mennétek, senki se vár! |
| Nincs élet, se vidám, se szomorú, |
| csak háború, háború, háború… |
| Megálljatok! mindenki ott, ahol van, |
| az egész földön és e villamosban, |
| állj meg falu, országút, tanya, város, |
| állj meg, te sokszázmillió magányos, |
| mint én, ki nem talált szivet szavához. |
| Állj meg, mind végre együtt – ez a perc |
| az utolsó, mikor még tán tehetsz, |
| még felkiálthatsz a háború ellen… |
|
|
S nem kiáltottam. És a többiek sem. |
| Mentünk tovább némán és tehetetlen. |
| Mint ahogy nem kiáltott fél világ, |
| midőn a Kondor tépte Guernicát, |
| mint ahogy annyian némán meredtünk, |
| mikor a fasizmus fekélye meggyűlt |
| a tőke szörnytestében és a gennyet |
| Európán végig szétfröcskölve terjedt, |
| mikor már Ausztrián is fölfakadt, |
| mikor már ölte a cseh falvakat, |
| s Kelet felé, Kelet felé huzódott… |
|
|
A villamos döcögve ringatódzott. |
| Két lépés közt nem akadt fel a láb. |
| A film pergett irgalmatlan tovább. |
| Céltalan céljaik közé szorulva |
| mentek az emberek. |
A háborúba. |
| A vezető elengedte a csengőt. |
| A lány megigazította a kendőt. |
| Mentem én is velük. |
S a Szigeten |
| a nyár az ősszel táncolt esztelen. |
|
|
|
|
|
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve, |
| mint ferde torony, állt billegve, ferde |
| traverzein a romok közt a híd, |
| akár egy rögtönzött diadalív. |
|
|
A tépett hídfőnél a lüktető tér |
| úgy dobogott, mint a lázas ütőér |
| a zihálva éledő szervezetben. |
| S lökte a friss vért egyre sebesebben. |
|
|
Naphosszat tódult át az áradat. |
| A millió széttépett kapcsolat |
| egy százlábú, összekuszált gomolyba |
| kötve, |
kereste egymást szívszorongva. |
| A széthasított ország két fele, |
| a termelés felbomlott szövete, |
| a szakadt szálként szétfoszlott családok, |
| s kik föld alatt titkon szőtték a pártot – |
| a hídon át találtak újra össze, |
| a béke újszövetségébe kötve. |
|
Hajnaltól késő estig dőlt az ember, |
| nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel, |
| a hátuk mögött nem is egy halállal, |
| s előttük is – még isten tudja, hánnyal! |
| Keresve mind az elveszített munkát, |
| s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját… |
|
|
S kik bűneik szakállukba takarva |
| zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba, |
| hogy megpróbálják máris összezúzni |
| a békét, mely készült már egybefűzni |
| a jövendőt s az ezredévi harcot… |
|
|
Reggeltől estig egyre így kavargott |
| a hídon átcipelve régi gondját |
| és éledő reményeit, |
az ország. |
|
|
Micsoda gondok és milyen remény! |
| Velük hogyan rohantam volna én. |
| De belepréselve e sűrü árba, |
| mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna, |
| én is tolongtam, álltam és dülöngtem |
| e végnélkül tajtékozó özönben. |
|
A vékonyodó jéglapok felett |
| tavaszi szél árasztá a vizet, |
| messzirehordva már a vérhabot, |
| mely egész télen át beléfagyott. |
|
|
Társzekéren, teherautón, gyalog |
| mentek a hontalan honfoglalók, |
| s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok, |
| ki-ki amit épp kiragadhatott |
| az egekig kavargó pusztulásból, |
| vagy amit fel tudott kapkodni máshol – |
| itt hullámzott, mint tengeren dagálykor. |
|
|
Így keltem én is Pestre át Budáról, |
| hogy annyi vész után hazataláljak. |
| És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat? |
|
|
A téren már friss bucit kiabáltak. |
| A romok elé függönyt vont az alkony. |
| Szívszakadva fordultam be a sarkon, |
| még át az utcán és be a kapun, |
| s a lépcsőn fel… |
S olyan váratlanul, |
| mintha oly rég nem ez kisértene, |
| az ajtórésen megláttam, ahogy |
| a homályos konyhából rámragyog |
| anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme. |
|
|
|
|
Emlék a jelenről*
|
Villamoson mentem haza egyszer egy este, a fények |
| sorra cikáztak előttem a görbe körúton, a peron |
| szélén álltam, az ajtórácsnak dőlve derékben, |
| egyszerü hétköznap volt, únott szerda, csütörtök, |
| még egy nap, mely üres kézzel jött s ment is üressel… |
| Várt a magány meg az ágy, s mint mindig, vártak a könyvek. |
| Néztem, amint a neonfény váltakozó sugarában |
| szentjánosbogarakként felvillannak az utcán |
| elsietők, az eső kis csillagait letaposva. |
|
|
És egyszercsak olyan lett minden, a villamos és a |
| falragaszok meg a fények, a sétálók s magam is, mint |
| hogyha ezer vagy kétezer év ritkás közegéből |
| néznék vissza – ahogy beledermed e perc az időbe… |
|
|
Csak a béke…*
|
Ne is mondjátok, tudom én, hogy csupa kis háború a szerelem, a hivatal, az utca, a gyár,
hogy a család csöpp egére is naponta nehézbombázók raja száll,
felkel reggel az ember s magányába beássa magát,
úgy várja a múló percek körülötte becsapódó sorozatát,
tudom én, hogy akaratod és akaratom
s a tizediké s a tizezrediké, ha összecsap, úgy robban, akár az atom,
s kiszámíthatatlan erőket idéz föl,
tudom én, hogy az emberi természet messze még a leszereléstől,
attól, hogy az ember fegyver nélkül álljon meg egymás előtt reggeltől estig és estétől reggelig,
s fedezék nélkül, menedék nélkül, csel nélkül, álcázatlanul eressze a senki földjére álmait, szavait, tetteit,
tudom én, ó tudom, hogy még a meztelenül egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog,
hogy marni kész a csók puha húsai közt is a fog,
hogy értelmes, szép, szelíd szavaidon
mint gázol át hirtelen sírva-röhögve a lélek ős-szörnye, a HY,
tudom én gyilkos és öngyilkos fegyvereidet, szerelem s szeretet,
tudom, hogy az indulatok egy percre se kötnek fegyverszünetet,
tudom én, hogy a magányos, örömtelen öregek
bombaként szorongatják szűkülő ereikben a vérrögöket,
hogy, ha más fegyverük már nem maradt, ezzel küzdjenek az egyedüllét szörnyei ellen,
tudom én, tudom én, s mi mindent még, jaj, a lélekben s a testben,
ne is mondjátok, tudom én mind az emberi nyomort, mit a béke,
e vágyva-vágyott, legszebb emberi szó is rejt puha négy betüjébe,
tudom azt is, ó tudom én, hogy még a leggyönyörűbb is, művészet, tudomány
hány temetetlen holtat hagy minden győztes csatája után,
hogy még az űrrakéták tüneményes röptének is megvan az árnya e földtekén,
s hogy békében is ölhet az érdek, a téboly, a vakhit, az ország, a hatalom és a dicsőség, tudom én,
hogy az értelmet, e bőralatti, kényesen lüktető, finom artériát,
nemcsak a modern erőszak kifinomult gyilka, de az ösztönök durva pattintott kőbaltája is mily könnyedén üti át,
ne is mondjátok, tudom én, de azért
mégis mindezek ellen csak a béke a vért,
csak a béke, a hosszú, a megszakitatlan,
a béke, amely nem puszta szünet a harcsorozatban,
a béke, a hosszú, a nemcsak ránk, a fiakra, unokákra szabott,
a béke, amely puha húsa mögött nem rejt kemény csonthéjba zárt egyre növekvő robbanó atomot,
a béke, amely nem összecsapódó függöny a háború lázas próbái előtt,
a béke, amely nem rombolni süríti, de szétrobbantja a bárgyu erőt,
a béke, a hosszú, amely oly hosszú, mint egy hosszú nyári nap,
mikor háboritatlanul teheted legkedvesebb dolgaidat,
mintha egy örökkévalóság lenne minden percre kimérve,
mindennek ellenére, amit tudtok s tudok én is, csak a béke,
csak a béke fékezheti meg a békében is tomboló indulatot,
mindazt, ami önnön bensejében is ott vicsorog,
csak a béke a jó pásztor, az okosan terelő, az ősi juhász,
a szilaj csikós, aki minden vad mént megzaboláz,
csak a béke a rettenthetetlen, villám-szemű idomár,
aki előtt értelmes alakot ölteni kényszerül az idők mélyéből üvöltve gomolygó mindenféle homály,
csak a béke, a béke szelidítheti meg bennünk a rengeteg irdatlan őskori, bozontos, uszonyos, ormányos, cézár-fejű, pápa-sörényű, pénz-pikkelyű, ágyú-agyarú, föld-agyú fenevadat,
mit a háború ránkvadított az évezredek alatt.
|
Halálhír
|
Sarkadi Imre in memoriam
| Tragikus hirtelenséggel és saját halottja és később történik intézkedés |
| Horgadt volt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz |
| mondja a szigligeti boltos aki rádión hallotta a hírt tragikus és saját és temetés |
| jól ismertem mondja de mennyit ugrott be ide egy féldeciért mert hát inni ivott |
| Barátaim lehet hogy az is már posztumusz lesz amit itt most sorról sorra rovok |
| akárcsak az ő novellája épp ma reggel kezdtem olvasni a Kortársban kortársam s ó iszonyú egyszerre halott |
| akárcsak a novella amit aztán egy szuszra olvastam végig A gyáva
|
| Barátaim Imre hát gyávák voltunk-e vajon mint ez a szánnivalóan bátor e hősen-hasztalan Éva |
| annyi veszély és annyi merény közt volt-e elég bátorságunk az igazi szerelemre a magunkéra a magadéra és magaméra |
| Hiszen megettük mi is ha úgy esett önszántunkból a hernyót kimetszettük saját húsunkból a vipera-marást |
| de el tudtuk-e hagyni egészen amit el kell hagynunk a kényelmes-kegyetlen a sanda varázst |
| Posztumusz Mit csináltál miközben élve írtad e posztumusz e sírontúli irást |
| mit csináltál rajzoltad-e közben is reggelente puhán egy baráti hátra a tízest vagy a húszast |
| hogy lenne miből az első napi adagot reszketve lecsúsztasd |
| Sírnom kell ahogy síron innen olvasom síron túlról a novellabéli fiú hetyke szavát |
| Ha az ember jól érzi ital nélkül is jól érzi magát |
| S ha nem érzi jól Ha sejtjeiben sarjad a rák vagy nem mindegy a rákosan elburjánzó hipochondriák |
| Dehát nem is itt van a kezdet kezdete van aki ivástól részegedik |
| s van aki attól hogy nem hogy nem hogy azértse iszik |
| s naponta megfeszített idegekkel idomítja fékezhetetlen idegeit |
| Barátaim negyvenesek kiket egy háború nemzett s férfivé egy újabb háboru szűlt |
| most kellene nem meghalni de élni most kellene még berepülni az űrt |
| most kellett volna benned és mindannyiunkban a lélek kozmikus sebessége a nagy emberi tudomány hogy a halál gravitációját röppenve legyűrd |
| Ma igen épp ma látod ez is mikor az ember először látta meg két szemével hogy a föld kerek |
| ó fél évezred máglyái vitái kínpadjai enciklikái vagytok egyszerre be irtóztatóan nevetségesek |
| Barátaim barátaim mi magunknak is elhihetetlenül negyvenesek |
| bármilyen hihetetlen van akinek közülünk már posztumusz ez a tavasz is |
| ez a csupa sugárzás csupa robbanás ez a földön is ionoszférikus április |
| az orgona billió atomhasadása a japáni birs |
| felmetszett ereiből szétfreccsenő vércseppzuhatag |
| a lombok közt chiaroscurót festve elsuhanó madarak |
| a madárként rebbenő délutáni homályok hajnali fénysugarak |
| Már széltől duzzad a hajók tőgye esetlen kis bocikat szoptatva kifutnak a vízre |
| de nélküled eresztik le a svertet látod máris e millió-éves közhely vagy ez a nélküled Imre |
| nélküled indulunk ezután már soselátott külső s belső tengereinkre |
| Barátaim két háború és annyi dicső és dicstelen harc lerakódott rémeivel ereinkben |
| most kellene még most kellene már hogy a halál egy kicsit még meg ne kerítsen |
| tenni magunkét nehogy mitőlünk is elirtózzanak majd jövendő ezredeinkben |
| gyorsabban gyorsabban láthatóvá tenni amit már magába fogadt agyunkból és szivünkből a titkos egyenlet |
| most azonnal irtóztatóan nevetségessé tenni ami egykor az lesz már most lehetetlenné a majd lehetetlent |
| és közben nem menni el saját szegény kis üvegburánkba vagy diadalmas szerkezeteinkbe zárva amellett |
| hogy a kortárs a barát harmincévesen (már akkor is) horgadt mint egy öregember és vézna mint a gyerek csupa láb csupa kéz |
| s hogy olykor oly ősvilági történetelőtti atavisztikus magányba vész |
| az életünk ez a tragikus hirtelenségű ez az egyedül sajátunk amiről oly gyakran csak később csak későn nagyon is későn történik intézkedés |
|
A díva halála
|
Egy görcsösen szoritott telefonkagyló s egy senkise-hallotta utolsó sikoly
talán már készül egy Calder agyában érdes vasból vagy sima aluminiumból a ritka szobor
a kor egyik arcának monumentális szimboluma
a szépség esztelen csataterén elesett Ismeretlen Katona
egy divatos mobile amely sehová se mozog csak egyhelyben tétova ing
s végre kellőképp primitív lehet művésze szándéka szerint
Miközben a síron túl is hű sminkmester a halottat – ahogy kívánta – az élőnél szebbé dísziti
a képernyős hangszórós rotációs dzsungelben tombol a publicity
tücsökzenén rakéta-süvitésen egyre vadabb iramban
túldobog önkínzó gyönyörűségben őrjöngve a tam-tam
A mérgen duzzasztott keblek és mérgen karcsusitott derekak
gyermekded törzse veri hajtépve zokogva az ultramodern dobokat
a régvárt beavatásra sereglik a magyar-ős-erdő (Hollywood)
a boldogtalanság és öregség szellemét kiengesztelendő Iszonyúbb
s barbárabb mint Tanganyikában a női circumcisio
Ex-férjek volt s már-sose-leendő szeretők letűnt és még-ragyogó
társ-csillagok és mögöttük a csillag-jelölt százmillió
táncolja körül ezt az imádott ezt az ezerszer szentté-avatott
s most testükről-lemetélt páratlan legigézőbb női húsdarabot
Lefutott a csodás a rajongott szeméremtest-csillag amelyet
szabadon mutogattak magukon szemérmetlenül a szemérmetesek
Gyászban ünneplik a megváltó felfedezést hogy e gyönyörüséges
hús is milyen közel van íme a végső átlényegüléshez
hogy ez a vérforraló ez a legmerészebb meztelenség
is lehet egyszerre rémületesen meztelenebb még
hogy ebben az isteni testben is csak esendő emberi lény volt
s fekete magányba borult vásznon-túli felén a vásznon e fényfolt
Most zokog a gyász és tombol a törzs hogy lelkiismeretén könnyítve legközelebb majd újra kiküldje
az űrnél kietlenebb százmilliódolláros embertelen űrbe
a természetes vonzatai közül kiragadott
új meg új mesterséges nemi csillagot
oda ahonnan nincs hatalom ami mégegyszer e földre visszahozza
ahol vár mindnyájunkra a szerelem és öregség rútságában is szép emberi sorsa
|
Velence
| Lásd íme bizonyság hogy a vízre is lehet |
| írni ha úgy akarja a véletlen a szükség vagy az őrület |
| először a riadalom a tengerbeszoríttatás paraszti iszonyata |
| később már a dogei dölyf a nagytanácsi hatalom s legvégül is a |
| fő-fő-becsvágy a művészet ez a folytonos kockázat ez a mindig-úgyis-lehetetlen |
| ez a mindig-vizen-úszó-kő ez a fa amely sose korhad a vízben |
| Micsoda félelmetes színpadokat köritett ez a habkönnyü díszlet |
| vertikálisan egymásrahalmozva amit a gömbölyű földrészekből hajózva kimetszett |
| római alaprajzra emelve kínai oszlopot bizánci kupolát |
| Velence vízre rótt megfejthetetlen kő-hieroglifák |
| micsoda árulások alkuk orgyilkosságok eredője e látvány |
| mely most rögzítődik épp egy fürge turista tele-optikáján |
| Micsoda gőgös győzelem ez a pusztítva-ringó közönyös őselemen |
| de kinek kellett és mire kellett ez a győzedelem |
| nem volt-e elég föld lakni termékenyíteni szík megkötni homok |
| hogy épp itt virágozzanak ilyen csodákat e bűzös kanálisok |
| Velence diadalmas törvény-szegés te gyönyörű rendzavarás |
| fölfele hulló alma galambfiót kiköltő krokodil-tojás |
| vizen úszó kő függélyes-szintű víz szederindán-nőtt datolya |
| dupla varázsló valót illuzióvá kendőző hókuszpókusza |
| bűvész-kalap amelyben igazán ott vannak a kirepülő galambok |
| varázskendő-alkonyok alatt végleg eltűnik az utca amely délben még előtted kanyargott |
| ahonnan reggel kiléptél hol van már hol volt az a ház |
| s lehet-e hogy a Sotopostego del Casin dei Nobili-re mégegyszer visszatalálsz |
| nem a kiteregethető térbe a felgöngyölíthetetlen időbe alapoznák |
| ezek a fundamenták campiellók merceriék ramók rio terrák |
| Száradó-fehérnemü-síkok híd-szögek vízre-levetitett |
| fény-idomok galamb-röpülés-görbék márvány-egyenesek |
| taglejtés-spirálok megszerkeszthetetlen geometriája |
| ahol megszűnik az itt s az ott az égtájak makacs szabálya |
| ahol elvész a földek és tengerek iránytűhöz szokott fia |
| Velence csodálatosan megszervezett anarchia |
| feltérképezhetetlen és közigazgathatatlan |
| Ó tudom én hogy e földön minden visszahozhatatlan |
| s nem is volt ami volt annyira nem lesz többé már soha |
| kavics-csörgető Cagnes-i tengerár Vence-i tücsökrejtő fügefa |
| s örökre pereg ki kezünkből a perc mint a parti kavicsok |
| a számtalan közt meg nem leled többé ugyanazt bárhogy kutatod |
| de sehol úgy mint itt nem siklik ki kezedből nemcsak a múlt a jelen |
| akkor a legfájóbb mikor épp a tiéd akár a szerelem |
| csak a szerelemben sehol másutt még nem ilyen rövid |
| az út szentélytől a bazárig csudálattól a csömörig |
| ó aranyozott oroszlán-csecsebecsék és tintorettói erők |
| beveheti erőszak ezerszer az észnek bevehetetlen csipke-erőd |
|
| Be jó hogy vele szállhattam ki itt e zátonyokon |
| e sikátorok űr-iszonyában hogy van akihez igazodom |
| hogy itt is e töretlen vonzat tested szép szektánsa igéz |
| (ó milyen csőd lehet egyedül járni Velencét micsoda hajótörés) |
| Ringasd szerelmünket egy napra egy éjre óriási város-gondola |
| egyetlen hely a földön amelyet nem hódíthat meg a gépkocsik puffogó terrora |
| mint középkori szentélyek küszöbén a sarut aki ide belép |
| meg kell oldania legtüneményesebb nyolchengeres kocsi-lábbelijét |
| le kell vetnie gőgjét ha titkaidba magát beavattatni kivánja |
| te gyalogosok legutolsó gyönyörű sétáló palotája |
|
|
Psalmus Eroticus*
A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt |
e siralomvölgyében mi mást is hihettek, |
az örömükben megfélemlítettek, |
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben |
rájuktört ez az érthetetlen Éden, – |
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján, |
s aki gyönyört hal, szügyében hegyével a férfi nyilának, |
s csak annál szilajabb létre támad, |
bűn szörnye az asszonyi állat? |
|
míg súgták fulladozva: szeretlek, |
s henteregve a selymen vagy a szalmán, |
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán, |
akikből a reggel szent áhitatot fakasztott, |
kárhozott hozott rájuk malasztot, – |
mit is hihettek, élve e mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni- |
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase |
a vágy meg a törvény, a tett s az ige: |
mi is illeszthetné össze a testüket ily félelmes-pontos-gyönyörűn, |
|
ha egy pillanatra a mindenséget |
énbelőlem kiszakadni, temagadba-szakadni érzed, |
s ha utána lassan kiválik körülöttünk a kettőnkön-kívüli élet: |
pohár az asztalon, fény a poháron, ablak, |
ablakon túl a hajnali járat – |
nem ránt-e magához karja valami testetlen aggálynak, |
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak, |
keresztje nem nyúl-e utánad? |
|
Mintha felszaggatnám az ereidet, |
mintha én lennék gyümölcsös húsodban az ágas ideg, |
mintha újra egysejtűvé egyszerűsödnék bennünk |
(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben? |
párzásban? kétségbeesésben? valamiben, aminek neve hiányzik?) |
beteljesítünk-e valami mást is? |
Van-e közös Térítő a naprendszerekben |
|
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa, |
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt, |
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között? |
Tested meg a sár között, mely a katona iszonyú szeretője? |
A mozdulat között, amivel fejed a vállamra dől le, |
s aközött, amivel a magány hideg kulcscsontjára tapadnak? |
A szó közt, melyet az ajknak a hangtalan ajk ad, |
s a vezényszó közt, amelyre, orvul fölébük repülve, kioldják |
|
leszünk-e rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek, |
ahol a kettőből egy lesz (hódításban-e? meghódolásban?) – |
azon a túlon túl, ami a testem, a tested? |
|
valláselőtti hitek katakombáiban misztikus oltár, |
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál |
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a huson, |
ahogy az egyszerü ténynek, |
hogy az élőlények szervei csodamódra egymásra-mértek, |
(miként épp 300 000 km/sec sebessége a fénynek, |
s miként e gondolatok úgy hordják magukban a rímet, |
mint a sejtet s a petéket,) |
– ó, mindenkori emberi végzet! – |
mindig fekete ebként sarkába szegődik a mefisztói képzet. |
|
húsunkba-csomagolt ajándék, |
ne a kárhozat vagy a feloldozás légy, |
míg egymásra omlik a föld meg az álom, a város, az ég; |
ha már úgy látszik, nincs ami megvéd; |
a mindig-ép, – mindig-cserepekre-tört álmainkra, |
még-be-nem-töltött sorsát |
a teremtés mindenkivel-megosztott gyönyörü titka. |
|
|
A Nagy csaták című tv-dokumentumfilm-sorozathoz
| Nézem a két kezem amely sosem ölt amíg Dun- |
|
querque fölött és Moszkva alatt amíg El |
| Alameinnél és Sztálingrádban amíg a tenger alatt |
|
és a sivatagban a sztyeppen és az utcákon |
| a szabad emberek öltek (és meghaltak) értem az |
|
üldözöttért én az üldözött nem öltem |
| magamért sem jogfosztott az ölés jogától is meg |
|
voltam fosztva (megbújtam az üldözött- |
| ség védelmében) nem öltem (fel voltam mentve |
|
az ölés kategórikus imperatívusza alól) |
| nézem a két kezem amely annyiszor majdhogynem bol- |
|
doggá tett (amiért sosem ölt) amelyet |
| annyiszor éreztem csodás kárpótlásnak az |
|
üldözöttség csonkításáért amiért |
| ebben az egyetemes vassal-vértezettségben meg |
|
tudott maradni eredendően-esendő puha |
| védtelenségében amiért ennek az egyetemes vérben- |
|
fürdésnek a mocskában meg tudta őrizni első |
| vértől-lefürdetésének tisztaságát amiért meg |
|
tudta tartani az Ötezeréves Ötödik Pa- |
| rancsolatot (amelyet ötezer év óta nem tudunk meg- |
|
tartani) nézem az ő kezüket (amelyek |
| nem tudták megtartani) amelyek (Moszkva alatt |
|
és El Alameinnél és Sztálingrádban és Szi- |
| cília partjain és Buda romjain) öltek értem |
|
nézem a két kezem amely sosem ölt |
|
Mi?
| Nagyapa sír könnyei megcsillannak a görögdinnye- |
|
szelet szivárvány-fényében (a nyári asztal- |
| nál ülünk a verandán) (vagy a verandán ülünk a nyári |
|
asztalnál) Nagyapa sír és én vagyok az oka |
| hogy sír megbánásomba ámulat vegyül (ámulatomba |
|
megbánás) hogy is hihettem volna Nagyapa sír |
| mert azt találtam (vagy azt sikerült vagy azt voltam |
|
kénytelen) mondani hogy az életben nem |
| a pénz a legfontosabb meg vagyok döbbenve hogy Nagyapa |
|
sír (hogy ez az axióma vitát kelthet sőt |
| érzelmeket) hiszen neki se az a legfontosabb tudom |
|
de ő csak ezzel tudja kifejezni amit nem |
| tud mással kifejezni |
Ki kell fejteni, mi a befolyása annak, hogy min- |
|
den viszony átváltozik pénzviszonnyá…*
|
|
ki kellene fejteni miért négy gyereket nevelt |
| föl (ahogy mondani szokás nem is akárhogyan) és |
|
most még az unokáját is ő neveli mert apám |
| (apám mással fejezi ki magát) Nagyapa sír ő is |
|
ki tudja hát magát fejezni mással is a könnyek |
| pénzével is mintha a vas könnyeket ejtene de |
|
hisz Nagyapa a forrasztóvasat is meg tudja |
| könnyeztetni nagy ezüst könnycseppeket hullajtat |
|
vele a bádogra de ő talán sose sírt még vagy |
| én nem tudom elképzelni hogy sírt volna nekem |
|
is sírhatnékom van én se tudom hogy mi a |
| legfontosabb az életben most döbbenek rá próbálom |
|
megtalálni rá a szót (a szóval megkörnyékezni |
| azt amire nincs szó) (mindig ezt tesszük) jóság? |
|
szeretet? költészet? (még ki se mondtam |
| és már nem igaz) valami ezeken túl vagy ezeken |
| |
innen és még valami más |
Az emberek a dolgot (a pénzt) |
|
megajándékozzák azzal a bizalommal, amellyel egymást nem aján- |
| |
dékozzák meg…*Marx i.m. I. 77. |
talán |
| ez a hiányzó bizalom de biztos hogy nem |
|
a pénz de hiszen neki se az csak ő se tudja |
| mi a pénzről tudja Nagyapa sír az asztalnál |
|
ülünk a verandán az egész család a nyár |
| aranyában nem világos hogy nem a pénz a legfontosabb |
|
de akkor mi talán az hogy ne bántsuk |
| akit szeretünk de akkor miért mondok olyat |
|
amitől Nagyapa sír és mégis ezt kellett |
| mondanom és megint csak ezt kellene pedig nem |
|
tudom elviselni hogy Nagyapa nagymama igen |
| meg én is mi ilyenek vagyunk egyfajták de |
|
Nagyapa másfajta a verandán ülünk nyári |
| ebéd után Nagyapa sír a dinnyegerezd szivár- |
|
ványán (maradjunk a már bevált hasonlatnál) |
| (különben is az előbb állt el az eső) csillognak |
|
a könnyei szeretném ha nem mondtam volna de |
| nem lehetett hogy ne mondjam pedig (most |
|
döbbenek rá) én se tudom hogy akkor mi Lesz-e |
| majd valaki aki egyszer megmondja hogy az életben |
|
mi hogy mi az életben a legfontosabb |
|
Könyv nélkül
| Mindent összevéve legjobban olvasni szeretek könyvek |
|
könyvek a falakon a padlón könyvek könyvek az |
| íróasztalon (írni se lehet rajta de hiszen sokkal |
|
jobban is szeretek olvasni mint írni) mindig |
| inkább olvasnék ha választanom lehetne (csak nem |
|
mindig lehet választanom) mindig érdemesebbnek |
| érzem az olvasást mindig jobban érzem magam olvasás |
|
közben ha azt a mámort nem érzem is amit (néha-néha) |
| írás közben lehet hogy mégiscsak T. E.- nek van igaza |
|
és „objektive” a fogyasztói szemlélet a jellemző |
| rám nem a termelői (bármennyit „termelek” is) ami |
|
igaz az igaz olvasott betűben nagyobb fogyasztó |
| vagyok mint írottban olykor valóban minden mértéken |
|
felül habzsoló dőzsölő kéjelgő válogatás nélkül |
| egyházatyáktól a pornórevűkig mindent az egyik könyv |
|
le a másik föl mint egy soha egyensúlyba nem |
| hozható mérleg könyvek a polcokon az iróasztalon stb most |
|
is erről jut eszembe az egész ahogy az egyik |
| könyvet letettem mielőtt a másikat felvettem volna |
|
(mégis lehet valami abban az „intellektuális”-ban? |
| de mit kell tenni hogy az ember ne-intellektuális legyen |
|
elég nem-olvasni?) hiába úgy látszik végleg meg- |
| rekedek a Gutenberg- galakszison ezen a magányos ezen a |
|
kihűlő csillagon (pedig tudom a könyv is történelmi |
| kategória) de mégse tudom hogy élhettek emberek |
|
és hogy fognak élni könyv nélkül én könyv nélkül |
| semmit se tudok (és én is történelmi kategória vagyok) |
|
(és nem történelmi kategória-e a föld is?) |
| legjobban olvasni szeretek mikor keretlegények keretezték |
|
minden percemet fölkeléstől lefekvésig (vagyis |
|
ébresztőtől takarodóig csodálatos nyelvi találat arra |
|
hogy a grammatika sugallatából is érezzük még |
| mindennapos halálunk és feltámadásunk sem a miénk |
|
az is műveltetik azt is úgy műveltetik velünk) akkor |
| is legjobban egy óra háborítatlan olvasásra vágytam egy |
|
órácskára egy könyv csöndes csillagvilága alatt |
| csak aztán következett a képtelen ábránd egyedül |
|
sétálni az utcán és arra amerre épp kedvem tartja |
| (ez lett a fixa ideám minden reggel 5-kor menetelve |
|
az Illatos út és a Lehel út között ugyan- |
| azon az útvonalon fegyveres sorfalak közt fegyvertele- |
|
nül) (egy könyv ábrándjával felfegyverkezve) |
| legjobban olvasni szeretek az írás elől is mindig ol- |
|
vasásba menekülök (persze az olvasás meg mindig |
| újra írásba hajszol) gyanítom hogy engem az igazi ihlet |
|
olvasásra bújt írásra csak a becsvágy csábít vagy |
| nem is tudom mi most is inkább olvasnék lázasan hajszolom |
|
magam hogy a végére érjek (előre is futok a végéhez |
| már tudom a végét de még nem tudom hogy jutok odáig |
|
mint a rossz olvasó) hogy befejezzem az írást és |
| olvashassak elolvashassam azt amit írtam elolvashassam |
|
magam olvashassak magamban megírhatatlan és |
| elolvashatatlan lapjaim között hogy kinyíljak magam előtt |
|
hogy kinyíljon előttem a világ mint egy könyv |
|
Történelmen kívül
| Ki megy a mozgólépcsőn lefelé? |
| Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé? |
|
| Egy sírás megy a mozgólépcsőn lefelé |
| (Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé?) |
| Egy lány megy a mozgólépcsőn lefelé |
| Egy kézbe rejtett arc megy a mozgólépcsőn lefelé |
|
| Egy arcot rejtő kéz megy a mozgólépcsőn lefelé |
| (Mi megy a mozgólépcsőn fölfelé? |
| Egy szem amely látja az arcot rejtő kezet |
| Egy szem amely nem látja a kézbe rejtett arcot) |
|
| Mi megy a mozgólépcsőn lefelé? |
| Valami amitől valakinek sírnia kell |
| Valami amiről senki se fog tudni soha |
| (Se aki a mozgólépcsőn lefelé megy |
| Se aki a mozgólépcsőn fölfelé megy) |
| Valami ami miatt el kell rejteni az arcot |
| (A mozgólépcsőn fölfelé menők elől) |
| Valami ami valakinek mindennél fontosabb |
| S amiről mindenki más tudomást se vesz |
| (Se aki fölfelé megy a mozgólépcsőn |
| Se aki lefelé megy a mozgólépcsőn) |
| (Ki megy a mozgólépcsőn fölfelé? |
| Ez más kérdés amit most ne is firtassunk |
| Elég annyi hogy az aki tudni szeretné |
| Ki megy a mozgólépcsőn lefelé) |
|
| Egy lány sír a mozgólépcsőn lefelé |
| Mért sír a lány a mozgólépcsőn lefelé? |
| Senki se tudja és senki se fogja tudni |
| Pedig ez a történelem mindenkori igazi kérdése |
| Amit sose tesz föl magának a történelem |
|
| A metró Deák téri állomásán |
|
|
Zsoltár férfihangra
| Töredelem nélkül bevallom Uram |
| (bár még sohasem kérdeztél) |
| hogy olyasmire vágytam amim nem volt |
| hogy az se legyen amim van) |
| (tükör-ábrándos hiusággal) |
| cápafejű macskaléptű új kocsira |
| mindig újabb és még újabb könyvekre |
| hogy a meglévők is elhagyjanak) |
| mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem |
| (bár tudtam hogy nem is igazán kellene) |
| hogy olykor még irigyeltem is azokat |
| (bár még többször azokat irigyeltem |
| akik a kevesebbel is beérték |
| vagy akár csak kénytelenek voltak |
| az emberélet útjának felét elhagyva rég |
| (hiszen azt mondják mindent látsz Uram) |
| még tető sincs a fejem fölött |
| (amely a tulajdon biztonságával ámítana) |
| (hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen |
| egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére) |
| készülő munkáim kemény ülőhelyével |
| és szorongásaim szöges ágyával |
| kényelmetlenül bebútorozva |
| bevallom neked Uram (csak Neked) |
| (bár tudom hogy nem érdekel) |
|
| talán éppen ez volt amire vágytam |
|
|
Szülőhely
| ezek a kék hegyek a túlsó parton |
| derekukon azokkal a zöld foltokkal |
| azokkal a kék foltokkal a derekukon |
| (aszerint hogy milyen fény esik rájuk |
| aszerint hogy hogy esik rájuk a fény) |
| ez a túlsó part amely mindig a túlsó part |
| akár közeledik akár távolodik |
| a jóra vagy rosszra forduló időben |
| ezek a mindig változó színek |
| a tejfehértől a pléh- galamb- eső- és acélszürkén |
| szellőkéken vagy viharfölden át az ősi borszínűig |
| az ég mindig változó tükre előtt |
| minden pillanatban átöltöző vizen |
| ez a templomtoronnyal a parthoz szögezett két |
| ezek a mindig a tó felé induló platánok |
| ezek a vörös kövek a mólón |
| ezek a vörös rózsák a kertben |
| ha itt vagyok és ha nem vagyok itt |
[Balatonboglár, 1982. június 26.] |
|
Szülőház
A végén ott volt a negyedik szoba. Előszoba. Kisszoba. Hálószoba. Ebédlő. Mindnek volt neve. Akárcsak nekem magamnak. És utánuk következett. Ez a nevesincs. Amit csak számon lehetett tartani. Mint egy negyedik dimenzió. Negyedik halmazállapot. A paraszti tisztaszobák tisztán metafizikai korrelátuma. A belül, ami kívül van. Lakásonkívüli szoba. Szobánkívüli lakás. Magánkívüli önmaga. Ex… Eksztatikus. Egzotikum. Expedíció. Egyszer nem találtak valamit, s azt mondták, menjek, nézzem meg a negyedik szobában. Úgy léptem be az ajtón, ahogy Rimbaud hatolhatott be Ogadenbe, az első európaiként. Ugyanúgy be volt rendezve, mint a többi. Asztal, székek, dívány, szekrény. De senki sem aludt, ült, dolgozott, rakodott benne. Mint egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben. Túlcsillag a nyitott csillagrendszerekben. Fehér folt. Fekete lyuk. A szükséges fölösleg. Ami nélkül a szükséges se lehet meg. Nem tudni, mire való. Bár éppolyan való, mint a többi. Mindnyájunkban benne való. Csak nem tudunk róla. A végén mindennek ott van a negyedik szoba. |
Gondolatok a könyvtáron kívül
|
Hommage à Vörösmarty
| …hogy nem fogadták el a Messiást? |
| de hát a messiást nem is lehet |
| elfogadni. rá csak várni lehet. |
| ő a várakozás mint paradigma. |
| vagyis az időből az ami a |
| mi részünk, az örök – nem visszatérés |
| hanem várakozás. vagyis az élet |
| nyersanyaga. mely egyre nő miközben |
| mindegyre fogy. különben is az ő |
| dolguk volt s egyedül csak az övék |
| hogy elfogadják-e. mint a szerelmes |
| ha vágya teljesül. de hisz sosem |
| teljesülhet. mert vágy. lévén maga |
| a soha-be-nem-teljesülhetőség. |
| amit elfogadni sosem lehet. csak |
| beletörődni hogy ez az ami |
|
nem az ami. kinek mi köze hozzá? |
| (vagy örökké lázadni ellene.) |
| s hogy megölték? először is nem ők |
| ölték meg. aztán pedig. s ha megölték? |
| csak úgy ahogy. képletesen. melyik törzs |
| nem falja fel a legkülönbjeit? |
| hogy megszabaduljon terhüktől és/vagy |
| hogy teljesen bekebelezze őket. |
| a Deviánst e végső derivánsát |
| mindennek mi a legszörnyűbb s a legjobb |
| bennünk. egyébként közülük kerültek |
| ki az elsők kik vad Pál-fordulásban |
| befogadták a befogadhatatlant. |
| az ősgyíkok e Saulus-saurusok. |
| kik apostoli léptekkel bemérve |
| kifaragták a tilos faragott |
| képet magukból. és kettébe törték |
| újra azt az Egyet kit ők teremtü- |
| vék. szóval a történelmet le kell |
| bontani az atomi szintig. az |
| egyénig. nem is szólva az atom |
| alattiról. s az egészen elégő |
| áldozat jonhaiból fejteni |
| meg indítékait és eredőit. |
| s akkor megértjük vagy hogyha nem értjük |
| a nemértésből értjük meg miért nem. |
| aztán szétszóródtak. szerte. a ketté |
| tört Egyisten vesztes felével. így |
| éltek (mint a veszett fejsze nyele) |
| (mely azért mégse veszett el egészen) |
| történet nélkül. amely mégiscsak van. |
| csoda vagy botrány? botrány és csoda. |
| úgy ahogy lehet. ennek a Világgá |
| lett Történelemnek megannyi szebbnél |
| szebb története közt. még az a „végső” |
| megoldás sem az ő történetük lett. |
|
számon kívül maradtak akkor is |
| mikor izzó számmá lett a nevük. |
| a kiválasztottság e hajmeresztő |
| paradoxonába falazva meg- |
| szólíthatatlanul. kikről az antik
|
| s a fílók és önmaguk egyaránt |
| nem tudják kicsodák. a Névadók. |
| kik földnek és egeknek nevet adtak. |
| föld barmainak. égi madaraknak. |
| napnak és éjnek. nőnek férfinak. |
| így lettek megnevezhetetlenek. mint |
| kimondhatatlan nevü istenük. |
|
Szent Carpentras első levele az antiszemitákhoz
|
1. …azt vélem, hogy a világ sem foghatná be a könnyueket mellyec irattatnának (János XXI 25)
2. mondják azért gyűlölitek ti a zsidókat mert ők ölték meg vala Jézust akit ti imádtok
3. de én azt kérdem tőletek nem kellene-e inkább szeretnetek a zsidókat azért mert Jézus is zsidó volt vala
4. mikor megfeszítették aznap innep esti volt, és következic vala a szombatnak napja (Lukács XXIII 54)
5. I (esus) N (asarenus) R (ex) I (udeorum)
6. amint Megírá pedig Pilatus a Titulust-is, és a kereszt-fára fel-tövé. Ez vala pedig az írás: NAZÁRETBELI JÉSUS A’ SIDOKNAK AMA’ KIRÁLLYOK (János XIX 19)
7. amiként a töviskorona fölött most is mindnyájan olvashatjátok a betűkoronát
8. csakhogy ismeritek-e mindnyájan amit olvastok és imádtok a betűk jelentését hogy a jelentőségét is ismerhessétek? És megkérdé őtet Pilatus: Te vagyé a Sidocnac ama királlyok? és ő feleluen monda: Te mondod (Márk XV 2)
9. Én vagyok az! mondá az Istenfia (mint maga az Isten) akit megfeszítettek és feltámadott.
10. de valjon bennetek is megfeszíttetett és föltámadott-e
11. hány törzs népség nemzetség ölte meg az királyait és rebelliseit az ő prófétáit és szentjeit?
12. hiszen – fájdalom és gyalázat – ez a világnak a rendje – egyik rendje a világnak – mert az eleitől fogva ember öldöklő volt, és az igazságban nem állott meg (János VIII 44)
13. de gyűlöljük-e azért mind a keresztényeket valamint a keresztények unokáit és unokáinak unokáit mert ők elevenen megégették vala Jordanus barátot a keresztényt?
14. valamint a reformátákat mert ugyanezt cselekvék Servetóval a reformátorral?
15. a franciákat amiért lecsapták a fejét Dantonnak akinek szobra ott áll mint egy 0-kilométerkő Lutéciának kellős közepén?
16. és gyűlölitek-e mind-mind a magyarokat mert ők maguk ültették tüzes trónra a magyari Dózsa Györgyöt?
17. Carpentras többszörösen meggyilkoltjai egyszer se gyilkolták meg se Jézust se Jézus tanítványait és imádóit se szentjeit se álszentjeit se igaz se hamis tanítványait
18. objektívek és álobjektívek a zsidókban keresik az okot – a hibát és a vétket – amiért gyűlölik őket
19. és bizonyosan lakozik hiba és vétek a zsidókban – ki az akiben ne lakoznék?
20. de én azt mondom néktek az okot inkább magatokban keressétek amiért gyűlölitek a zsidókat – mert az bennetek lakozik
21. és amiért kiforgatjátok őket még a sírjaikból is – pedig ők is megszolgálták éltükkel ama sírokat
22. miképpen megszolgálta azt minden ami valaha is élt vala
23. hogy pedig a zsidóknak nem lenne hazájuk – ahogy ti mondjátok
24. de valjon meg kell-e ölni és ki kell-e forgatni sírjaikból a hazátlanokat – nem inkább segélni hogy hazára leljenek?
25. és nem hazája-e a föld mindannak ami bárhol e földön a földre született?
26. és a szétszórtak a kiválasztottak és kirekesztettek nem teremnek-e meg mindenütt a földön mint a fű fa föveny mely mindenütt befedi a földet a vizek között és az ég alatt?
27. és Párizs és Budapest és Boglár és Carpentras szülöttjeinek nem mindnyájunknak egyformán szülőföldje-e Budapest vagy Párizs Carpentras vagy Boglár?
28. bárhol forgassátok is ki őket a földből – a szülőföldjükből sehogyse forgathatjátok ki őket
29. mert az az övék éppúgy mint a tiétek
30. és bármi légyen is kinek-kinek az ő anyanyelve – az az ami az ő anyjának nyelvének rendeltetett
31. és aki különbséget teszen anyanyelv és anyanyelv között és aki különbséget teszen anya és anya között
32. bizony mondom nektek az a saját anyanyelvét és a saját anyját tagadja meg
33. mert Az Isten nem a holtac Istene, hanem élőké, ti azért igen tévelgetec (Márk XII 27)
[Párizs, 1990. május 14–18.] |
|
Isten-kísértés
|
|
|
Mert nem hihettem, hogy mindezt megtehette velünk. |
|
|
Ha most hinnem kell Benne, csak azért, hogy elmondjam Neki, mennyire csalódtam volna, ha hiszek. |
|
|
Illetve, hogy nem csalódtam, mikor nem hittem. |
|
|
Vagyis, mikor azt hittem: ha van, csak jobb lehet ennél. |
|
|
Más szóval: a Jót hittem Róla. Azért nem hittem Benne. |
|
|
Nem hittem, hogy erre a Rosszra teremtett volna, ha Ő teremthetett volna. |
|
|
Ha most mégis hiszek ebben a Létezésben, csak azért, hogy számon kérjem ezt a Létezést. |
|
|
|
|
(Hitetlenségem ellenére.) |
|
|
(Hiszen létezésének bizonyára nem az én hitem a feltétele.) |
|
|
Ha talán mégis létezhet ebben az istentelenségben. |
|
|
És Teremtményeit ennyire a maga képére teremtette ez a Teremtő. |
|
|
Faragott képet csinált magának, ő, aki megtiltotta nekünk, hogy faragott képeket csináljunk. |
|
|
Ha van, és hogyha olyan, amilyen (amilyen lehet), legalább miért nem valaki másnak a képére teremtett bennünket? |
|
|
Hogy aztán mi is, akik a magunk képére teremtettük Őt, valami más képre teremthettük volna? |
|
|
Amitől talán Ő is megváltozna. |
|
|
Talán még meg is válthatta volna magát. |
|
|
Ahelyett, hogy egy egész Örökkévalóságra ilyen kárhozott maradna. |
|
|
Lehet, hogy még a megváltásra sem áhítozott? |
|
|
De hát akkor miért teremtett bennünket olyanná, akik folyvást a megváltásunkra várunk? |
|
|
Ha nem várnánk folyvást a megváltásunkra – az ő belénk plántált Szándéka szerint –, ami pedig sosem jön el, akkor talán jobban tudnánk hinni Benne. |
|
|
Akkor nem kellene csalódniuk Benne a Benne hívőknek. |
|
|
Akkor talán nem lehetnének olyan elégedettek Vele a hitetlenek. |
|
|
Hátha nem is akarta, hogy higgyünk Benne? |
|
|
Talán éppen az volt a teremtő Szándéka, hogy ne higgyük el, hogy van. |
|
|
Ki fürkészheti ki a Teremtő kifürkészhetetlen Szándékát? |
|
|
Quia absurdum? És miért ne hihetnők el azt, ami hihető? |
|
|
Akkor pedig lehet, hogy Ő van, csak egészen más, mint amilyennek hittük. |
|
|
Lehet, hogy van, és ő robbantotta belénk ezt a szakadékot hit és hitetlenség között? |
|
|
Elhitette velünk, hogy csak hinnünk vagy nem hinnünk lehet. |
|
|
Ezt a sivár alternatívát. |
|
|
Hátha lehetne más is. Se hinni, se nem hinni. |
|
|
Ha van, talán ezt fogadná legszívesebben: |
|
|
Hogy ne tudjuk Róla, hogy van-e. |
|
|
Drámatöredék
| Itt mindig „zsidónak” kellett lennie |
| Olykor nagylelkűen befogadott zsidónak |
| Ha éppen nem kirekesztett zsidónak |
| Vagy szemétre szórandó zsidónak |
| De csakazértis-szeretett zsidónak is |
| Vagy szégyenlősen-szeretett zsidónak |
| Irigykedve szeretett zsidónak |
| Fölényesen szeretett zsidónak |
| Bűntudattal szeretett zsidónak |
| Őszinte részvéttel szeretett zsidónak |
| De őszinte barátsággal szeretett zsidónak is |
| Időnként még zsidóknak kijáró elismeréssel kitüntetett zsidónak is |
| Volt hogy kellő mérséklettel megtisztelt zsidónak |
| (És így tovább és így tovább) |
|
| Kivéve a gyengébb nem között |
| Amely sokszor sokkal erősebb mint az erősebb |
| És persze ott a kapcsolatok is (ha létrejönnek) |
| Eleve egy másik színpadon játszódnak |
| A süllyesztőben a Nagyérdemű társadalom látköre alatt |
| Testtől testig lélektől lélekig |
| Valahol abban a Paradicsomban |
| Ahonnét pedig alighogy kivirágzott a Földön |
| Máris viharosan kiűzettünk |
| De ahová némi szerencsével dörgés és villám villám és dörgés között |
| Mégis vissza-visszatalálunk |
| (Hogy mindig újra meg újra kiűzessünk) |
| De azok a ritka pillanatok… |
|
a két még érintetlen Fa alatt… |
|
| Máshol?… Általában csak így vagy úgy – valakinek |
| Amolyan Jederman-nak vagy Nobody Nemo-nak |
| Kinek úgy – kinek így – vagy amúgy – Ahogy dukál |
|
S’il vous plait M’sieur vagy Salut Georges
|
| Egynek a Sok közül – sőt itt-ott a Sok között is Egynek |
| Olykor jobbnak is mint amilyennek hitte magát |
| Olykor talán még olyannak is amilyen – annak ami |
|
Per definitionem – dehát ez ritkaság |
|
| (Herceg nincs is mért panaszkodnom) |
| (Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam) |
| Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg |
| Az ember akárhol is születik |
| Az élet általában eltelik |
|
|
Infantilis rapszódia
| saját fiammá visszakorosodni |
| önnemzéssel magamat újranemzeni |
| akkor talán még enyém is lehetne |
| a szépséges Isabelle Adjani |
| meg Jutka Panna Zsuzska Lenke |
| (Fordhondával robognék érte a fjordra) |
| Trinidadban (ha van még) a Kiss Tina |
| a Malvinákon az egyik Malvina |
| az Iravadi partján Vadi Ira |
| A Titicaca-tónál Titika Katica |
| Veracruzban Cortez Veronika |
| Ámerikában (persze) Ámer Ika |
| Costa Ricában Koszta Erika |
| Mauritániában – nincs is vita – |
| a törökből lett Maori Rita |
| de hát nemcsak szerelemmel |
| szellemmel is él az ember |
| létem létszámfölötti nem lenne |
| félsertés helyett tehátlan |
| könyvek alatt nyögne a vállam |
| megtanulnék negyven nyelven |
| pénzt se kéne még keresnem |
| s elfeledném amit nem tudok |
| csak a verstan és a nyelvtan |
| csak az élvtan és az elvtan |
| kár hogy eddig nem tanultam |
| modernnek lennem testestül |
| lehetnék még prae-modern is |
| vagy ha tetszik posztmodern is |
| a felépíthetetlen s a Báb- el- |
| Mandeben hajózva mint Sanyika |
| merengnék: ez a világ vékonya |
| a volt a lesz a semmi lika |
| melyből mindig újjászületik a |
| csak törném a lelkem-agyam |
| míg megtalálom benne magam |
| s akkor semmit se kéne csinálnom |
| csak átcsempészni magam a vámon |
| akkor talán az lennék aki |
| s lehetne még belőlem valami |
|
Kis epe-gramma
vagy Egy monorím töprengése a minden irodalmi díjak
speciális és általános relativitásáról
|
az érdemből soká lesz érem |
| (nem is hittem már hogy elérem) |
| de ha… mégis… szorongva kérdem |
| (mert kérdéses) valóban érdem |
|
nem leledzik-e tévedésben |
| – hisz többször volt rá érkezésem – |
| s netán más méltóbbak helyében) |
|
és nekem még – mégis elérnem |
| beérnem – és vele beérnem |
|
„ó mért oly későn…” ó miért nem |
| s nem a hulló levelekében |
| hogy lett volna időm kiérdem |
| elni és nem – csak úgy – megérdem |
| elnem – az „ifjú álmok” és nem |
| koros álmatlanság jegyében |
| mikor a dics már szinte szégyen |
|
(bár tudom – ki tudná ha én nem – |
| milyen kétes egyeztetésben |
|
fej vagy írás véletlenében |
| kétoldalú mint minden érem |
| attól függ ki s mi felől nézem |
| és nézi más – s az ő helyében |
| énnekem hogy kellene néznem) |
|
most ebben a nothappy végben |
| hol legföljebb ha azt reméllem |
| hogy kissé nagyobb tisztességben |
|
s nem ily karmos ars criticán
|
|
Naivságok naivságának litániája
| szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek |
| de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam |
| bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem |
| hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek |
| és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni |
|
szeretem azt akit szeretek |
| még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek |
| szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek |
| szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret |
| szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek |
| de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal |
| semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek |
| szeretek felkelni azzal akit szeretek |
| szeretek elaludni azzal akit szeretek |
| szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek |
| szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek |
|
mikor munka közben elém teszi a kávét |
| szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek |
| szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek |
| szeretek mindent megtartani azért akit szeretek |
| szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek |
| szeretek várni arra akit szeretek |
| szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek |
| szeretem ha mindig velem van akit szeretek |
| szeretek távol lenni attól akit szeretek |
| szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek |
| szeretek mindent elmondani annak akit szeretek |
| szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek |
| szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek |
| szeretek hivalkodni azzal akit szeretek |
| szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek |
| szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek |
| szeretek otthon ülni azzal akit szeretek |
| a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek |
| a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek |
| szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek |
| szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek |
| szeretek egyetérteni azzal akit szeretek |
| szeretek tanulni attól akit szeretek |
| szeretem ha taníthatom azt akit szeretek |
| szeretek két szó között a munkából kizökkenni |
|
arra gondolva akit szeretek |
| szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom |
|
annak a gondolatával akit szeretek |
| szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni |
| szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek |
| beletaposni az időbe mint egy gázpedálba |
| leszakítani az időt mint egy szál virágot |
| várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj! |
| táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt |
| táncba menni az idő démoni forgatagával |
| szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek |
| mindent szeretek azzal akit szeretek |
| amit férfi és nő megtehet egymással |
| a kezdet kezdetének kezdete óta |
| azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok |
| s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét |
| de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek |
| hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága |
|
és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se |
| és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet |
| mást szeretni mint a szeretetet |
|
Mellékdal egy szerelmes vershez
(vagy Használati utasítás vagy
Élet és Irodalom vagy Ars Poetica)
teneked is és teneked sem |
|
Gnóma
| AKÁRHOGY VOLT ÉS LESZ AKÁRMI |
| NEM LEHETETT MEG NEM TALÁLNI |
|
|
