Adónisz siratása
| Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén, |
| így perdül csak az ember hasztalan évei láncán, |
| kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot! |
| Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra |
| már ráölti előre az élet cifra ruháit. |
| Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet, |
| s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma! |
| Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem, |
| hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje, |
| űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása! |
|
| Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! – |
| sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel. |
| S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj, |
| drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők: |
| mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén, |
| mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes |
| s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak. |
| Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak, |
| társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván |
|
| Mivégre mind e könnyeink, ti istenek! |
|
Tán nektek kell játékszerül |
| e fájó földi csillogás, mint kellenek |
| Ki adta élnünk e halálos életet? |
| e fájva-romló hússal ki ruházta fel? |
| virrasztást vágyaink didergő mécsinél, |
| Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag |
|
ágán szivünk – be zord gyümölcs! |
| S hogy édesíti nap, szél és jég megveri, |
|
s belén hogy egymást-váltva rág |
| látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás, |
|
hullás, kudarc és elbukás. |
| És jaj, keserü magnak ki oltá belé |
|
a szerelmet, ily fonnyatag |
| s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket |
|
| Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az, |
| ajándokát mihamarabb megízleli |
|
s még gyorsabban hajítja el! |
| Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó, |
|
Adónisz, ifju vagy s halott! |
| Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk, |
| s jaj, oszlik már az is!… ó, gyatra szív, feledj! |
|
Hisz úgyis ez a sorsod itt: |
| míg élsz, siratni s elfeledni holtaid, |
|
s meghalván, várni, téged is |
| hogy elsirassanak és elfeledjenek. |
|
S a föld csak perg tovább, |
| beláthatatlan útján űzve éjt s napot, |
| tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél, |
|
tavaszra nyár, az őszre tél. |
| És véle perg fajunk! csigás napok során… |
|
És oldhatatlan rendje köt, |
| Feledhetetlen! elfeledni téged is. |
|
|
|