Adónisz siratása

(Részletek)
 

I. strófa

Így jár mind e világ! véletlen tetteit élvén,
így perdül csak az ember hasztalan évei láncán,
kínban is áldva s elátkozván örömén is e láncot!
Élvén, vágya nem-élni, de képzelgőn a halálra
már ráölti előre az élet cifra ruháit.
Jaj, nem övé e világ! nem övé az ezerszinü élet,
s jaj, nem övé a halál feketén nyugovó birodalma!
Jaj, nem övé a tavasz, nem a nyár, sem az ősz, nem, a tél sem,
hontalan itt, idegen, kétes partok kivetettje,
űzi az űzött vér, és nincs, nem lesz nyugovása!
Nincs nyugovása!
 

I. antistrófa

Jaj, jaj, én gyötrelmeim, én végső letünésem! –
sírunk mind, ha megejt a halál keserű csemegékkel.
S jaj, én kedvesem, életem, édesanyám, gyerekem, jaj,
drága barát! – értünk remegőn így sírnak az élők:
mind-mind halni-fogók, akikért, idejük leperegvén,
mások sírnak majd sírván… Ó, zengeni édes
s élni keserves sors! víg-zord játéka világnak.
Sírok Adónis után! ó, vélem sírjatok, ifjak,
társai hajdan, s mind, ti a bércek szűzei, sírván
sírjatok érte!
 

II. strófa

Mivégre mind e könnyeink, ti istenek!
 
Tán nektek kell játékszerül
e fájó földi csillogás, mint kellenek
 
az égi csillagok nekünk?
Ki adta élnünk e halálos életet?
 
Boldog-mezítlen lelkeink
e fájva-romló hússal ki ruházta fel?
 
Ki adta e reménytelen
virrasztást vágyaink didergő mécsinél,
 
két derengő álom között?
Ki tette, hogy teng-leng halállal-roskatag
 
ágán szivünk – be zord gyümölcs!
S hogy édesíti nap, szél és jég megveri,
 
s belén hogy egymást-váltva rág
látnok vágy s vak kudarc, remény és elbukás,
 
hullás, kudarc és elbukás.
És jaj, keserü magnak ki oltá belé
 
a szerelmet, ily fonnyatag
s hulltig kínvert és fájdalmas gyümölcsöket
 
teremni mindörökre itt?
 

II. antistrófa

Részül csak ez jutott nekünk! és boldog az,
 
ki élet és halál iker
ajándokát mihamarabb megízleli
 
s még gyorsabban hajítja el!
Ífjan hal az, kit istenek szeretnek – ó,
 
Adónisz, ifju vagy s halott!
Már itthagytál, a fény fonákját vetve ránk,
 
a gyász fekete árnyait,
s jaj, oszlik már az is!… ó, gyatra szív, feledj!
 
Hisz úgyis ez a sorsod itt:
míg élsz, siratni s elfeledni holtaid,
 
s meghalván, várni, téged is
hogy elsirassanak és elfeledjenek.
 
S a föld csak perg tovább,
beláthatatlan útján űzve éjt s napot,
 
megvénhedőn és ifjulón:
tavaszra nyár jön, nyárra ősz, az őszre tél,
 
tavaszra nyár, az őszre tél.
És véle perg fajunk! csigás napok során…
 
És oldhatatlan rendje köt,
Feledhetetlen! elfeledni téged is.
 
Ó, elfeledni téged is…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]