Vallomás a békéről

(Részletek)
 
AZ ELSŐ NAP
(1939.
SZEPTEMBER 1.)
 
Még tündökölt a nyár. Az alkonyok
gyémántpora még hosszan csillogott
a Duna partokba-foglalt nyakékén:
a sok vörös, zöld, sárga, lila, kék fény,
sejtelmes opál és égő rubint.
Mint elrabolhatatlan ősi kincs,
fonódott e mámoros őszi nyárba
a folyó vígan lengő pántlikája,
szegények szívszorító gazdagsága.
 
…Miközben a vergődő félvilágra
kivetve, végsőt hurkoltak a hálón
minden újabb zavaros tárgyaláson
a halál zsakettes halászai.
A diplomaták utazásai
tekeregtek Európán, mint a kobra,
a népeket bűvös körükbe fogva.
Titkos egyezmény és nyílt tárgyalás,
Godesberg, München:
Godesberg, München: ez volt a varázs,
ez volt, ámító egyezményeikkel,
az árulás puhány testén a pikkely.
 
S nyomukban megindult sziszegve Hitler.
 
Mint egy otromba őslény, mely előtör
a régen készülődő vak erőkből,
amiknek már kis kölyökként figyeltem
moccanását emberben s elemekben,
ahogy mindjobban fölmerült az árból,
e kor szörnyekkel vemhes mocsarából,
s most a világra ráemelte mancsát.
 
Az emberek olvasták hadparancsát.
Az én kezemben is zizzent az újság,
ahogy a vaskos hírre rálapoztam
a gyanútlanul sikló villamosban,
mely emberekkel tömve – mint szinekkel
e koraősz – döcögött a Szigetre,
hol villognak a fehérlő platánok,
mint hűs vízben borzongó bőrü lányok.
Egyike volt ez a csodás napoknak,
mikor határsávján az évszakoknak,
mielőtt megvína élet-halálra,
a nyár s az ősz szédítő tánca járja.
 
Amerre néztem, társaim ugy éltek,
mint a titokban halálraitéltek,
kik tudnak róla mind, de nem beszélnek.
Akik vagy percnyi élvek pocsolyáján,
vagy „örök” elvek örvénylő homályán
pergették napjaik hideglelősen.
S álltak merőn, mint a pompei őrszem…
 
Én is, a képzelt sors elébe állva,
tétlen vártam, mikor tör rám a láva,
mellre szíva hősen, ha nem tudok mást,
Szókratészből párolt gyáva hagymázt:
Megölni megölhetnek, kedvesem,
de ártani nem árthatnak nekem –
mint kinek semmi örömre oka
s igazi fájdalomra sincs joga
az irtózatra változó napokban,
a tündöklően örök évszakokban.
 
S ahogy a villamos futott velem,
azt vártam, hogy megtorpan hirtelen,
áram kialszik, kerék elakad,
gipsz vonja be az élő arcokat,
és köröskörül minden egycsapásra
belekövül a hír híg ragacsába.
S már láttam késő korok távolából,
amint e holtradermedt perc világol:
két lépés közt felakadva a láb,
mint mikor a film nem pereg tovább;
a vezető keze csengetyüjén;
s örök-rendetlenül e lány fején
a szellő félrelibbentette kendő:
így őrzöd meg majd, kővévált jövendő!
 
S a villamos csak kígyózott tovább,
mint aki még tud miértet s hovát.
Mi lenne, ha most – elkiáltanád?
Ha meghasadna oly rég néma szád?
Hogy szálljatok le végre! emberek!
Ez az út már sehová sem vezet!
Hová mennétek már? a ház kigyulladt!
nincsenek földek és nincsenek útak!
A villamos előtt nincs sín se már!
Ahová mennétek, senki se vár!
Nincs élet, se vidám, se szomorú,
csak háború, háború, háború…
Megálljatok! mindenki ott, ahol van,
az egész földön és e villamosban,
állj meg falu, országút, tanya, város,
állj meg, te sokszázmillió magányos,
mint én, ki nem talált szivet szavához.
Állj meg, mind végre együtt – ez a perc
az utolsó, mikor még tán tehetsz,
még felkiálthatsz a háború ellen…
 
S nem kiáltottam. És a többiek sem.
Mentünk tovább némán és tehetetlen.
Mint ahogy nem kiáltott fél világ,
midőn a Kondor tépte Guernicát,
mint ahogy annyian némán meredtünk,
mikor a fasizmus fekélye meggyűlt
a tőke szörnytestében és a gennyet
Európán végig szétfröcskölve terjedt,
mikor már Ausztrián is fölfakadt,
mikor már ölte a cseh falvakat,
s Kelet felé, Kelet felé huzódott…
 
A villamos döcögve ringatódzott.
Két lépés közt nem akadt fel a láb.
A film pergett irgalmatlan tovább.
Céltalan céljaik közé szorulva
mentek az emberek.
mentek az emberek. A háborúba.
A vezető elengedte a csengőt.
A lány megigazította a kendőt.
Mentem én is velük.
Mentem én is velük. S a Szigeten
a nyár az ősszel táncolt esztelen.
ANYÁM SZEME
(1945. MÁRCIUS
BUDA ÉS PEST
KÖZÖTT)
 
Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,
mint ferde torony, állt billegve, ferde
traverzein a romok közt a híd,
akár egy rögtönzött diadalív.
 
A tépett hídfőnél a lüktető tér
úgy dobogott, mint a lázas ütőér
a zihálva éledő szervezetben.
S lökte a friss vért egyre sebesebben.
 
Naphosszat tódult át az áradat.
A millió széttépett kapcsolat
egy százlábú, összekuszált gomolyba
kötve,
kötve, kereste egymást szívszorongva.
A széthasított ország két fele,
a termelés felbomlott szövete,
a szakadt szálként szétfoszlott családok,
s kik föld alatt titkon szőtték a pártot –
a hídon át találtak újra össze,
a béke újszövetségébe kötve.
 
Hajnaltól késő estig dőlt az ember,
nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel,
a hátuk mögött nem is egy halállal,
s előttük is – még isten tudja, hánnyal!
Keresve mind az elveszített munkát,
s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját…
 
S kik bűneik szakállukba takarva
zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,
hogy megpróbálják máris összezúzni
a békét, mely készült már egybefűzni
a jövendőt s az ezredévi harcot…
 
Reggeltől estig egyre így kavargott
a hídon átcipelve régi gondját
és éledő reményeit,
és éledő reményeit, az ország.
 
Micsoda gondok és milyen remény!
Velük hogyan rohantam volna én.
De belepréselve e sűrü árba,
mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,
én is tolongtam, álltam és dülöngtem
e végnélkül tajtékozó özönben.
 
A vékonyodó jéglapok felett
tavaszi szél árasztá a vizet,
messzirehordva már a vérhabot,
mely egész télen át beléfagyott.
 
Társzekéren, teherautón, gyalog
mentek a hontalan honfoglalók,
s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,
ki-ki amit épp kiragadhatott
az egekig kavargó pusztulásból,
vagy amit fel tudott kapkodni máshol –
itt hullámzott, mint tengeren dagálykor.
 
Így keltem én is Pestre át Budáról,
hogy annyi vész után hazataláljak.
És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?
 
A téren már friss bucit kiabáltak.
A romok elé függönyt vont az alkony.
Szívszakadva fordultam be a sarkon,
még át az utcán és be a kapun,
s a lépcsőn fel…
s a lépcsőn fel… S olyan váratlanul,
mintha oly rég nem ez kisértene,
az ajtórésen megláttam, ahogy
a homályos konyhából rámragyog
anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]