Dantéhoz
Az élet útjának, mondjuk, felét |
elérve, ránksötétül sűrü erdőd, |
s egyszerre rémülettel érzi: felnőtt – |
a gyermek, aki eddig sose félt. |
|
Felnőtt – s már az is, ez is végleg eldőlt, |
s már mindörökre élt úgy, ahogy élt, |
s világ végéig sem bonthatja szét |
a sok szálat, a szívére tekergőt. |
|
Áll dermedten… Amíg útjába foltos |
szörnyek hágnak a homályban, ragyogj |
elébe, Csillag s mind ti csillagok! |
|
hogy újra merje vállalni a poklot, |
földet s eget, mi nékünk adatott; |
és kijusson végül a csillagokhoz. |
|
|
Altamira
Futott, ahogy csak inas lába hordta. |
Szőrös arcát el se képzelhetem. |
Mögötte a sziklás meredeken |
fenyegetően csörtetett a csorda. |
|
Egyik társát már halálba tiporta. |
Messze fény csillogott a tengeren. |
Lihegve ért oda, hol egy helyen |
szabadító rést nyitott a hegy odva. |
|
S amit nem tudott megtenni a kő-kés, |
a vereséget váltva győzelemre, |
a gyengeségből merítve fölényt – |
|
a rettegő, de már nem remegő kéz |
a barlang falára odaszögezte |
játszi bájjal az ormótlan bölényt. |
|
|
Dávid király
„Eredj el, és az úr legyen veled!” – |
mondá akkor Saul, s fogtad a parittyát; |
s ki urad-istenedre szórta szitkát, |
isten segedelmével elveszett, |
|
s a kora dicsőség kapuja nyílt rád. |
De ezután jött csak a nehezebb: |
attól futni, kiért győzött kezed; |
s lett menedéked barlang és a síkság. |
|
Mert legnagyobb próba nem Góliátot, |
nem az Ormótlant és Idomtalant |
legyűrni – de azzal szemben kiállnod, |
|
ki orvul ellened tör, bár te érte |
küzdöttél, életedet sem kimélve, |
s akiért zengett kezedben a Lant. |
|
|
S aztán királlyá kent a Seregeknek |
Ura Izráel s Judea felett, |
számos asszonytól számos gyermeket |
szerezvén örömödre, s győzedelmet |
|
ellenségeiden, s olyan nevet, |
mely fennmarad, bár napjaid betelnek. |
De te Uriást mégis megöletted, |
ki – mint te hajdan – érted vérezett. |
|
S akkor a zord éjben, királyi lantos, |
így kellett volna esengned Uradhoz: |
– Ó, végül mért kell elkövetni a |
|
bűnt, amit kezdetben egész szivével |
utált s került az ember? Ó, miért kell |
Dávidnak is Saullá változnia? |
|
|
|
Veii Apollón
Holt szobrok közt egyszerre szembe jött, |
csonka jobb lábát lendítvén előre, |
mintha felénk s, rajtunk túl, a jövőbe |
lépne, egyenesen az ősidők |
|
aljáról, miknek szavát csecsemők |
gyanánt nem érti férfikorba nőve |
többé az ember; némaság szülötte, |
kinek utódja? rejtélyes előd. |
|
Mint aki rajtam máris túlhaladván, |
lábán két és fél ezredév sarával, |
már utánunkjövőknek hirdeti |
|
az ember dolgát e földön; hogy ajkán |
a vad elmúlás ordas-mosolyával |
a jövendőt tapossák léptei. |
|
|
Antik szerelem
A Görög Antológia V. könyvére
Ó, ti bűnbeesés előttiek, |
még akkor is, ha bűnös lánggal égtek, |
édes gyermekei Aphroditének, |
Xanthók, Meliték, Amarülliszek, |
|
ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret |
vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek – |
ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett, |
mire megszűlt néhány évezredet! |
|
Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek, |
nem hurka közt a rángó idegeknek |
s ezer kötelmen függve, mint bitón. |
|
Boruljon korral-gyötört homlokunkra |
Meleagrosz illatos koszorúja. |
|
|
Paestum
Amíg elbűvöl itt e két sor arany oszlop |
s a köztük perdülő-bújkáló könnyü ég, |
a súly és libbenés e kék tánca – tudod, hogy |
hajdan tető födte rideg fehér kövét; |
|
nem bújkált közte ég, s e tág tengeri táj is |
más volt itt: gyarmati nyüzsgő görög polisz, |
benn kereskedelem s politika reális |
köznapjai, mocsok, lárma, mint máshol is. |
|
Hát mit csodálok így? Amit senki soha |
nem épített s nem is álmodott meg, csak a |
szélhámos századok szemfényvesztő szeszélye? |
|
Az örökös habok csillannak lenn a parton. |
S még azt se tudhatom, mi ment itt feledésbe: |
koszorús Héra-e vagy földrázó Poszeidón? |
|
|
Szókratész halála
Névtelen rabszolgák s levert királyok, |
kitépett nyelvűek, kazamaták |
élő holtjai, s kiken némaság |
lett úrrá, mind, s kemence-füstbe szállók –: |
|
így pusztultak mindig is milliárdok, |
ki se mondhatván lelkük igazát; |
hogy, ha már meg kell halni, legalább |
a sajátjukká tehessék haláluk. |
|
Mint te tetted. Ölni megölhetett, |
de ártani mit árthatott neked |
amaz Anütosz s Melétosz, mikor |
|
egy szó híja nélkül megadtad azt, |
amivel önmagadnak tartozol. |
Akár Aszklépiosznak a kakast. |
|
|
Szent György
„A név a végzet”? Nem hiszem. De mégis |
gyerekkoromtól meg-meglátogat |
vértjében a sárkányölő lovag, |
kinek neve véletlenül enyém is. |
|
A szörny bűzös lehe arcomba csap |
s érzem Galerius véres dühét is, |
s rá a lassú, kéjes tűz-sercegést is, |
ahogy szörny szajhaként testébe kap; |
|
vagy ahogy régen Kappadóciában |
lengett felé a lányok leple, lágyan, |
hisz szép volt, ifjú, és bátor vitéz. |
|
Túl legendák s babonák sűrü árnyán |
hadd képzeljem egy percre el a máglyán |
ropogó, csupasz emberi hitét. |
|
|
Campo de’ Fiori
Itt állt a máglya. Jordanus barát |
itt vált hamuvá, sercegő nyirokká. |
Sűlt a velő; amelyben Elvvé s Okká |
értelmesült az esztelen világ. |
|
Lángolt a Mindenség és a Monád,
|
s a zárt ajak némán égett konokká. |
Aztán a hóhér hűlt hamut kotort rá, |
s mentek. S csend lett három századon át. |
|
A hajdan tigrisek elé vetett |
szentek ükeiből ez lehetett! |
Hát mit remélsz, mily ábránd vigaszát? |
|
Ha csak azt nem – ó, hány halálraszánt, |
magávalvívó kor vigasza volt ez! –, |
hogy egyszer minden máglyából szobor lesz. |
|
|
Még egyszer a Campo de’ Fiorin
és visszavonom és megtagadom |
szerettelek merész vigasztaló vers |
„hogy minden máglyából egyszer szobor lesz” |
de megtagadom és visszavonom |
|
mert nem minden máglyából lesz szobor |
millió máglya húny ki mint a borszesz |
és nem szobor csak isa hamu por lesz |
és ha szobor? – a Vásártér lohol |
|
itt és mindenütt mindenki saját |
kis élethaláláért áll az alku |
és senki rád se ránt és meg se lát |
|
Mostiségő Összeszorított Ajkú – |
az se ki alá készül már a máglya |
az se ki készül gyújtani alája |
|
|
Rapa Nui szobrai
– Szólaljatok meg egyszer már, gigászi |
titok-kolosszusok az Óceán |
irdatlan kék örvény-talapzatán… |
– Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi |
|
hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki? |
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán, |
ahogy a sajgó őskori magány |
magát a testvér kőbe tudta ásni: |
|
mi is a lélek tomboló tüzének |
kihűlt vulkánjai, kővé meredt |
álmok – akár a tieid. Ne kérdezd |
|
a titkunkat. Se több, se kevesebb, |
mint bármié, amit emberi ész tett, |
mint a versé, mit most ír le kezed. |
|
|
Sixtus kápolna
Mint éjszaka lélegző nyári kertben |
a csöndre intő csillagok alatt, |
némán fekszünk a padokon hanyatt, |
e festett világűrben elveszetten, |
|
mintha szférák lennének a falak, |
és ez emberi tejút-rendszerekben |
egy istent érez a tágrameredt szem, |
egy istent, hiszen az élő anyag |
|
nem termett ilyet, s azt se hiheted, |
hogy magadfajta véges kéz talál |
rakni föléd ily végtelen eget, |
|
melyen nem titkos konstellációkban, |
de szabad szemmel is olvashatóan, |
az ember roppant sorsa írva áll. |
|
|
Két Carpaccio-reprodukció
„Az Ararát-hegy tízezer megfeszítettje”
Hogy miért épp ezek a lovasok? |
S miért nem inkább…? Rá van írva: (részlet)
|
és bennük tündököl fel a festészet, |
a szín-robbanássá alakitott |
|
nap-energia. Nyíltan szembenéznek |
a hóhérok. Turbán és arc ragyog. |
S a lovak. Sörények és tomporok. |
Mintha a festő feléje se nézett |
|
volna képe nagyobb, felső felének |
(amit most itt én is eltakarok). |
S hol, mint monochrom statisztéria, |
|
Szín- s névtelen a fákra kiszögezve, |
szerteszét himbálózva lóg az – A- |
rarát-hegy tízezer megfeszítettje. |
|
|
„Szent Orsolya mártíromsága”
Részlet: A Hunok királya lenyilazza a szentet
Mi ez? A festő eltévelyedése? |
Vagy a festészeté? Ez a gyönyör, |
mely perverz módon épp ott tündököl, |
ahol elundorodva abba kéne |
|
hagynia, szökve a festés elől, |
s rázuhanni eldobott ecsetére? |
De nem. A hóhér pompás fenekére |
a pompás nadrág pompásan feszül, |
|
akár manapság az igazi blue-jeans.
|
A festő szemében szikrányi bú sincs, |
míg biztos kézzel rátalál az átvitt |
|
értelmű legkecsesebb mozdulatra, |
mellyel elegáns hőse lenyilazza |
közvetlen közelből a szűzi mártírt. |
|
|
|
Leonardo
Sírból lopta ki a holttesteket, |
ágyban lepte meg a szeretkezőket. |
Részvét? undor? – nem lehetett erősebb; |
papok bosszúja? – nem félelmesebb, |
|
ha istene szólalt, az Ismeret, |
vissza nem riaszthatta semmi szörnytett. |
Ha tetszik, még ma is szentségtörőnek |
s nemi tévelygőnek nevezheted. |
|
Művész volt? vagy tudós? Mért kérded? Ember, |
aki gyümölcs és virág egymaga. |
Bonckéssel festett és boncolt ecsettel. |
|
S együtt virít örökzöld műve ágán |
az emberre ráálmodott madárszárny |
s a női mosoly titkos mértana. |
|
|
Andrea del Sarto önarcképe alá
Egy pillantás az ón-tükörbe, egy |
a vászonra – egymással így vitázott |
a három arc: az élő és a látott |
s a kettejükből születő, melyet |
|
falamon tükröznek nyár-délutánok |
és köd-foncsorú téli reggelek. |
De rajta nem hagynak semmi jelet, |
míg engem mind mélyebbre rajzol árnyok. |
|
Együtt voltunk ifjak, te drága társam |
a sötéten lobogó ifjuságban! |
Búcsúznunk kell. Már nem álmodhatom |
|
magamra szépséged. Ó, ha lehetnék |
a változó idők falán ilyen kép, |
a mindig új ifjúsággal rokon. |
|
|
Ady – Kínából nézve*
Tízezer kilométer messziségből |
kis ponttá lesz a hazai vidék. |
Tízezer kilométer messziség |
téged órjásként emelt fel ködéből. |
|
A kis ponton lángolt a föld, az ég dőlt, |
s a nagyvilág bőszen okádta szét |
a messzi vész füstjét, kormát, tüzét, |
de fészkéig csak a te szavad ért föl. |
|
Viaskodva a hír hidra-fejével, |
mit sziszegve nyújtott felém az éter, |
sebzett szivemen te voltál a vért. |
|
S az út is te voltál, a véghetetlen |
tereken át, merre az elveszetten |
hánytorgó lélek sajgón hazatért. |
|
|
Teherhordó a Sao Szi-i utcán
Mért is ne kaphatna helyet a szellem |
között, ki volt – s tán még most is – kuli, |
és olyan névtelen és ismeretlen, |
|
mint az elárasztott rizs szemei, |
vagy csöpp korallok a mélytengerekben, |
míg e mélyvízi utca-rengetegben |
roppant terhét a vállán cepeli, |
|
oly szépen eggyéforrva, összeszokva |
a karcsútestű szálfa-bambuszokkal, |
mint párjával a táncos, s oly laza, |
|
lágy minden lépte, mint egy piruett, |
mit tökéletessé nemesitett |
öt évezred töretlen ritmusa. |
|
|
Bartók búcsúestje
Indulóban a híres kis hazából, |
meghajtotta sosem-hajló fejét. |
Nézve a kezek zúgó erdejét, |
nem is közönség volt ez – harci tábor, |
|
mely a zenétől s közös bánatától |
egyszerre megsejtette erejét, |
s ily keserűn már nem érezte rég, |
hogy tett kellene most, tett a javából. |
|
A vésznek, amíg lehet, szegni gátat, |
közös nevet adni a lázadásnak, |
feltörni börtönét és merev ajkát… |
|
De már indult a bújdosó világgá. |
S mentünk mi is, ki-ki amerre várt rá |
a külön kis hazai hontalanság. |
|
|
József Attila
Így látlak, ahogy egyszer láttalak: |
nagysietősen bújva köpenyedbe |
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke, |
mint akit vár a kósza pillanat. |
|
Pedig már rég mázsás magány alatt |
torzult lágy arcod szögletes-merevre, |
és nem várt senki más, csak a sinekre |
tétován tolató tehervonat. |
|
Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad |
a boldogság jogát, bármily nehéz lett. |
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,
|
|
se öncsonkító, zord képzelmeket. |
Mint árulást, szégyelted szenvedésed – |
ráborítottad hetyke köpenyed. |
|
|
Derkovits
Sehol se volt a lélek ily szegett, |
sehol egy teli kirakat csodásabb: |
sehol se mérték ily drágán a vásznat, |
sehol ily olcsón a festészetet. |
|
Sehol se volt a hideg ily hideg, |
sehol a tüdő a vésznek kitártabb, |
itt megnyúltak az arcok, mint az árnyak, |
és megkeményedtek, mint a kövek. |
|
Látom őt, amint nehezen, köhögve |
kaptat fel a harmadik emeletre. |
A lavórban priznic. Az ágy vetetlen. |
|
S a sötét szobában váratlanul |
kő-homlokához egy lágy arc simul, |
s kigyúl a szép emberi kép: „Mi ketten”.
|
|
|
Radnóti
Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek, |
ha csak a múltból ködlik fel alakjuk. |
De te itt jártál köztünk, egyre halljuk |
még el se csendült nevetésedet. |
|
Egy este a Korzón mentünk, alattunk |
jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset |
nem szóltál, glória sem övezett, |
fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk. |
|
Csak ember voltál, aki sosem ölt,
|
s ezért – jól tudtad – végül is megöltek. |
Előre lökdöstek. S hátad mögött |
|
már a szabadság ágyúi dörögtek. |
Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted. |
Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld. |
|
|
Lesz-e…?
Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse, |
e szonettek szorgalmas vésnökét? |
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét |
szemével a forduló napba nézve. |
|
Hajlik a délután aranya rézbe |
körülte, s minden fa, tetőcserép, |
arc, virág, házfal külön fényben ég |
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme. |
|
Nem tudom, szivének s arcának éle |
kirajzolódik-e a mélybehullt |
idő s az örök táj ércébe vésve. |
|
Ha külön napként tán nem kelt az égre, |
de érzékeny tükörként, mint a hold, |
felelt a nagy bolygók tündökletére. |
|
|
Mint elfeledett régi mesterek |
az oltárkép sarkába ismeretlen |
arcukat – magam én is idefestem, |
s a dátumot és helyet és nevet. |
|
Kilencszázötvenhatban Budapesten, |
olvasztani a nem-múló telet, |
felidéztem e forró szíveket: |
helyettük szólok – szóljanak helyettem. |
|
Március járja, mégis sűrü hóban |
jöttem ma is, de már érezni, hogy |
lassan múlóban van a tél, mulóban: |
|
ár visszahuzódik, jég összerogy. |
Legyen megírva e sóvár sorokban, |
hogy várták a tavaszt e zord napok. |
|
|
|
Illyés Gyulához
Tihanyi végvár híres kapitánya, |
három megyét vendégelő nagyúr, |
s egy országot! úgy is, ha szótlanul, |
ha némán kong is szív és pince tája. |
|
S tudnál világot is! de haj! hiába, |
magyar költőt rab nyelv ejti rabul. |
Mint egy verset, fájó példázatul |
fordítsd le egyszer sorsod franciára. |
|
De úgy meg – hisz a magam szövegén |
próbáltam én is, szegényebb legény – |
hol marad úgy az íz, a csín, a lelke? |
|
Az édes tóparton zengd csak tovább, |
tán kijut egyszer még a tengerekre, |
lefordíthatatlan sorsunk dalát. |
|
|
Kétféle börtön
Nem jöhet hozzám, ki pedig gyalog |
is elindulna, tudom, ha jöhetne, |
és én, ha mehetnék! Esztelenebbre |
az élet már nem is fordulhatott. |
|
Napok óta nem szóltam senkihez se, |
gépemen is csak süket kín kopog, |
kis szobámban vacogva topogok: |
három lépés hosszant, három keresztbe. |
|
Akár a börtön, gondolom. A börtön?
|
Étlapról eszem. Ablakom előtt |
a téli fáknak hó-virága nőtt. |
|
Mocskomat folyó víz viszi… Tibor, |
bocsáss meg, szégyenkezve most először |
iszom egy éved undoraiból. |
|
|
Egy marék föld Szabó Lőrinc sírjára
Egy perce csak, tán még egy perce se, |
s már mondanám, mondanám – a halálnak, |
mit az élőnek szégyen, lustaság vagy |
|
nem hagyott soha elmondani… Hát csak |
el nem kerülheti itt senki se |
e csúf csapdát, ott ólálkodik-e |
mindenki mögött ez a rossz varázslat? |
|
Az élőt, ki csak egy jó szót remélne, |
koldulni hagyjuk, mi is kolduson, |
és leborulunk a halál elébe. |
|
Neked már könnyű. Én terhét, mig élek, |
hordom e kimondhatatlan igének, |
mit neked kellett volna mondanom. |
|
|
Akkortájt fogadtalak „mesteremnek”, |
mikor választottját az isteni |
megértés fényébe öltözteti |
társtalan sötétségében a gyermek. |
|
És látnom kellett téged meztelennek, |
ki pucérságát nem is szégyeli. |
Tudtam is még, a föld kis szennyei |
a tisztára is hogy rákövesednek? |
|
Bántottál, s én is megbántottalak, |
megtagadtál és megtagadtalak, |
ki annyiszor tagadtad meg magad. |
|
S volt, hogy magam, jaj, én is megtagadtam. |
Most, végképp műveddé magasodottan, |
oly nagy vagy újra, mint gyerekkoromban. |
|
|
|
Önarckép
Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát |
látja, csak ferde, torzított tükörkép, |
olykor nemesebb-ívű, néha görbébb |
a valódinál: mindenképp fonák. |
|
Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még |
ajkam kiejtené egyik szavát, |
alatta már a másik tűnik át, |
sosem azt mondhatom, amit szeretnék. |
|
Nem egy tükörben, tükrök szembenálló |
során látom magam sokszorozón |
örökkétig. S elvarázsolt varázsló, |
|
szemem minél jobban magamba mélyül, |
hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül, |
annál inkább másokká változom. |
|
|
Rembrandt
Hány arca van az embernek, amíg |
belőle végül majd egy arc marad csak? |
Nézed magad, s míg nézed, már nem az vagy, |
éltedben is a halál alakít, |
|
s maszk ad helyet újabb halotti maszknak. |
Hát nézd ezt a merész amszterdamit, |
és nem kegyelmez egyetlen grimasznak. |
|
E révült szem s e rémült, ez a harsány |
s e másik, bénán biggyedő ajak, |
e ritkult haj s e toll délceg kalapján, |
|
e sima áll, majd e homlokba vésett |
torz jelek, fény s árny közt tanítanak: |
magaddal mindig bátran szembenézned. |
|
|
Shakespeare-hez
Egy évfordulójára rendezett fogadáson
Háromszázkilencvenöt éve ma |
– a lexikonból tudjuk – megszülettél. |
És aztán ötvenhétszer újra lett tél |
és nyár, és lőn dele és alkonya |
|
életednek, szakasztott, mintha lettél |
volna lócsiszár vagy lord-unoka: |
nap keltett és altatott éjszaka, |
hidegben fáztál, tűznél melegedtél. |
|
Mit mondjunk rólad, aki a teremtés |
fele vagy magad? s lehetsz oly szerencsés, |
hogy emléked él mindnyájunk között… |
|
Viszki-szódát iszunk tiszteletedre, |
kis csoportokban, illendőn csevegve, |
s majszolunk „lóhátonsült ördögöt”. |
|
|
Ismeretlen énekmondó
„Az ifjúság, mint sólyommadár…” szerzője
A szétszakadt hazában valahol |
– ki lökte tömlöcbe, török-e, német? – |
egy rab ifjú leült, maga elé tett |
egy rongypapírt, talán egy kupa bor |
|
is került hozzá… Arcának, nevének |
nyomát elvitte víz, befútta por… |
Névtelen, sajgó óhajaiból |
így született meg ott ez a kis ének.
|
|
Rab énekes, szegett szárnyú madár! |
A rácsos századokon át repülve, |
szabadon s vígan lelsz a mi szivünkre. |
|
S míg magyar szó lesz, oly csapongva száll |
s úgy néz ránk vissza, mindig messzetűnve |
az ifjúság – mint a sólyommadár. |
|
|
Hazatérő csorda
Az Idősebb Brueghel festménye
Egy varjú ül a csupasz téli ágon, |
négy évszázada lesz, hogy odaszállt. |
Viharos alkony volt, a láthatárt |
veszélyes fények törték át sugárzón. |
|
A csordát nógatták a dombon át |
vaskos flamandok, néhány ifju pásztor |
döfölte az egész napi falástól |
lustán imbolygó borjak oldalát. |
|
Aztán, mint mindig, biztos este lett, |
barmok kérődztek, emberek ledőltek… |
S új nemzedékek tiporták a földet, |
|
s hegyek nőttek s apadtak tengerek. |
De túl halálon s mindmegannyi nyáron, |
a varjú ott ül csupasz téli ágon. |
|
|
Egy kis Corelli-darabra
s tömör kis hangcsoportod |
|
Nem is áll, lebegőn száll. |
sodró viharában kibontott |
szárnyadnál milyen őr áll, |
|
Hogy annyi vészben egyetlen |
kótád csak meg se rezzen. |
|
Hát mégis minden szörnyűletünknél |
erősebb az a picike tündér, |
aki bennünk és velünk él? |
|
|
Bolyai
Itt vetni ki, a magyar végeken, |
az agy merész hálóját le a mélybe, |
a tajtékozó terek tengerébe – |
micsoda reménytelen Tentamen!
|
|
S érezni végig az idegeken, |
ahogy a háló rezzenő szemébe |
akadnak rángva a sok ezredéve |
kisikló szörny-törvények, kezesen! |
|
De mire való itt a ritka zsákmány? |
Többre taksáltatik egy csorda ártány, |
egy akó jobb bor, s még egy jól rakott |
|
kemence is. Hát azt csinálta. Míg |
a világ mástól tudta meg, amit |
a világon elsőül ő tudott. |
|
|
Csokonai
Világ szelével s egy ország sarával |
nyakba kapott deák-köpönyegén, |
baktatott a vándor szegénylegény, |
egy szóra, kortyra itt-ott meg-megállva. |
|
Farsangra, torra, nászra, paszitára |
mindig kész volt nála a költemény, |
de a zsíros hon néma mezején |
csak az Echó felelt esdő szavára, |
|
míg egy késő századról álmodott, |
hol egyszer legalább megemlegessék |
édesebb Lillák, s társak, szabadok. |
|
Hát felelj neki te, mormolva versét, |
azzal, hogy emberibbé hogy tehetnéd |
nem a későt, de ezt a századot! |
|
Vörösmartyhoz
Ki, hogy világot a jövőbe gyújts |
férfi-tettekre induló korodnak, |
a múlt fényét a homályból kiloptad, |
te vén cigány, szittya Prométheusz, |
|
kinek forró énekében felolvadt |
egy jeges ezredév, s a szörnyü juss, |
veszett haza és borult elme bús |
üszkei közt is a reményt szitottad: |
|
hogy sodrában e mái nagy napoknak |
a fényért küszködők mindannyian |
megérthessük a voltat és a leszt is – |
|
mi nélkül minden kásás ködbe roskad, |
taníts meg mindent merni, ami van: |
újat, nagyot, kedvest s rettenetest is. |
|
|
Ferenczy Béni Petőfi-szobrára
Tollán a rímek könnyen csordogáltak? |
– Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán! |
Füttyentve fricskát vetett a halálnak? |
– Nézd ujjait a kard markolatán! |
|
A dicsőség sugára homlokán? |
– Nézd e babéron tipró, konok lábat! |
És őt, amint világnyi igazán |
fölébe nő vézna kis önmagának. |
|
Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd? |
– A szó s a tett, mely zengve összeállt, |
Hiadorok és Klapkák ellenére! |
|
Nézd megfeszített ajkát, nézz a két, |
mindennel szembenéző, tág szemébe! |
Nem könnyű állni a tekintetét. |
|
|
A párizsi Victor Hugo-házban
Emel az ember piramisokat, |
csúcsives dómot, inka sziklavárat, |
döngő folyosókat a föld alá rak, |
felhőkig hajít acéltornyokat. |
|
De minden építményénél csodásabb |
a hormonok s idegek ingatag |
pincéjére épülő gondolat, |
amint fölébe nő egész korának. |
|
Szétfeszíti e szűkfalú szobákat |
könyv, színlap, kép, nyomtatvány, kézirat, |
a lúdtoll, mely az asztalon maradt… |
|
Van vár erősebb s torony magasabb, |
mint mit e kis házból rakott magának |
e bölcs ifjú, ez az izgága agg? |
|
|
Gauguin
Hát ilyen is lehetne ez a föld? |
Ilyen nekünkvaló, ily álmainkból, |
mint érzékeny lemezről fényre-ringó? |
S nem ilyen hideg láncokba kötött, |
|
s örökös másravágyással gyötört, |
de olyan, mely puhán azt mondja: így jó?… |
Mester, honnan vetted e boldogító |
bánatot, ezt a fájdalmas gyönyört |
|
e széles női arcokon, a mangó- |
fa égőpiros gyümölcsére hajló |
arany kebleken, e lombokba-szűrt, |
|
mézes napfényben?… Forduljunk a falnak, |
bukjunk az éj sötét burkába… Holnap |
talán egy más világra születünk. |
|
|
Rimbaud
Leírni, leírni, leírni – mindent! |
Ezer horoggal lesni a világ |
mélyvizében! minden síkos halát |
kirántani csalétkével a rímnek. |
|
Kamasz-érzékek fenékig-merített |
hálójában sosem-látott csodák |
mutatták neked nyálkás iszonyát |
frissen szétpukkadt belsőrészeiknek. |
|
A való dolgok rejtetten cikáznak |
a mélyben, s mire felszínre hozod, |
már csak széthulltukban tapinthatod. |
|
Undor és rajongás apostola, |
szörny zsákmányodon rágódik e század, |
szegény fiú, te, kölyök ősatya! |
|
|
Rilke
Válasz egy fiatal költőnek
Nekem sem éppen angyal-képet öltött |
a borzalom: az volt, a gondolat |
például, hogy: mint végzik dolgukat |
a Téglagyár alá összeterelt nők. |
|
Vagy az… De nem folytatni okosabb… |
Mégis: az utcán istállónyi lódög, |
mint a föld alól napfényre vetődött |
archaikus szoborcsoportozat, |
|
mit nem idő mart torzóvá, de kése |
éhező nőknek… De ezért ne értse |
szívem, kit egy másfajta rettenet |
|
űzött, változtatni az életet? |
Hogy majd, új angyalok bűvében élve, |
gyermekeink minket ne értsenek? |
|
|
Modigliani
Míg Európán átcsap a kénköves láng |
s a vér örvénylik, mint a vízözön, |
s az embert ölik és az ember öl, |
s a halál mindent feketére fest át, |
|
ő, mint ki a vak istenek helyett lát, |
mint egy világnyi lázas anyaöl, |
egész népet teremt a semmiből: |
a szép fűszeresnét, a kis tejeslányt, |
|
festőt, jegyzőt és parasztgyereket, |
mély férfi-szemet s mélyebb női testet, |
minthacsak, új Noéként, fékevesztett, |
|
maga-pusztító mámorban, neki |
kéne az egész emberi nemet |
a végpusztulásból kimenteni. |
|
|
Kosztolányi
Apával egyszer együtt vártatok |
délben az iskola előtt. Akárcsak |
egy régi versből, most is ideszállnak |
az utcán kavargó, hűs illatok |
|
s a kettőtökből áradó dohányszag. |
És az az édes büszkeség, ahogy |
azon futtomban felkapott karod – |
és felemelt, hogy a magasba lássak. |
|
Lehet, hogy nem tudtál megváltani |
minket se vétektől, se szenvedéstől, |
mitől roskadnak korunk vállai. |
|
De nem elég, hogy oly sokszor, te Kedves! |
az embert a mély-mély keserüségből |
egy édes pillanatra felemelted? |
|
|
Babits Mihály halálára
Mi begubózva még az evilági lét |
bonyolult szálain sorsunkba, titkainkba, |
kegyetlen ágakon szédülve, lengve-ingva, |
csak kezdjük szőni még végzetünk szövetét. |
|
Csak kezdjük szőni még, és szőjjük bűnbe-kínba |
és bűnből-kínból is, míg rá nem zeng: elég! |
Apánk! költő, ki már mindazt elvégezéd, |
mit elvégezni kell, ó nézz le fiaidra. |
|
Még egyszer, s azután e földet is feledve, |
hol hullni reszketünk, ha himbál egy levél – szép, |
könnyű lepkei sors emeljen tág egekbe, |
|
hol már csak élve él az újjászületett. |
Itthagyva, hogy legyen sötét korunkra mérték, |
sűrűselymű gubód, nagyfényű művedet. |
|
|
Az átkozott költő
Egyiptomi pásztor vagy maya törzsfő? |
hindu herceg vagy sátoros cigány? |
bordó mellényben lázongó titán? |
pogány pap, régi révületet őrző? |
|
vad ciráda a New York karzatán, |
vagy dús apák tékozló fia volt ő? |
Szegény lantos volt, nép koldúsa, költő |
magyar földön. S apa. Az én apám. |
|
Ha megcsókolt, jobban perzselt a szája, |
mint a lányé, ki először ölelt. |
Ebéd után ledőlt a rossz diványra, |
|
s ébredését két lábon állva várta |
– tudva, hogy megkapja, mit érdemelt, |
a kockacukrot – borzas kiskutyája. |
|
|
Füst Milán
„Mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű” |
|
Nézzétek őt, ki lenni az tudott, |
mi akart: horgaselméjű s szikár agg. |
Míg évei surrogva messziszálltak, |
uszályukba sosem kapaszkodott. |
|
Úgy viselte terhét az ifjuságnak, |
émellyel, mint várandós asszonyok, |
mélyen elrejtőzve, némán, konok |
várásában igazibb önmagának. |
|
Mint választott mesterségükre mások, |
úgy készült az öregségre – magához |
így édesgetve a keserü sorsot. |
|
Mert nem, kit a végzet szeret – de ki |
a saját végzetét megszereti, |
tudd meg, ó ifjúság, csak az a boldog. |
|
|
Tersánszky 70 éves
Magyar költő büszke mire lehetne, |
ha hetven év fölötte elrepül? |
Hogy kétszólamban prímán hasfütyül… |
S kis sipkáját kacéran félrevetve, |
|
s az ifjaknak messziről integetve, |
úgy jár közöttünk nyurga kölyökül, |
mint aki pennát csak most köszörül, |
hetven remekét nagylelkűn feledve. |
|
Göcsörtös, fura zászlórúd-alakján |
hetven év okos derűje lobog. |
Látjátok ezt a ritka anyagot, |
|
mely, vidám mintákkal komoly alapján, |
messzibb fog a jövőbe lengeni, |
mint oly sokak hivalgó selymei? |
|
|
A báj halálára
IN MEMORIAM GÉRARD PHILIPPE
Megőrzi-e – és meddig őrzi – híven |
hangod a kígyózó mágnes-szalag? |
egy csók, egy lépés, egy kézmozdulat |
meddig süt át a pergő negatíven? |
|
Mindegy. Immáron bizonysága vagy |
szivünknek, hogy az érzelmi nihilben |
őskorivá torzult sok állat-isten, |
a sörte haj, tömpe orr, tompa agy |
|
dühös hősei mellett volt e kornak |
más arca is, volt mire ráhajoltak |
álmaikban a terhes nők, tele |
|
Buddha-hasukon kezük összetéve, |
hogy származzon át egy új nemzedékre |
a báj szép emberi szerkezete. |
|
|
Louis Armstrong
Császároknak annyi alattvalója |
nem volt a történelemben soha, |
amennyi néki harsány harcosa |
|
szikrázó éjében, mikor sikongva |
megfúvatik sokezer trombita. |
Ó, mily kínok mélyén születik a |
földrészek minden esti dáridója, |
|
a század mámora! Míg ő, rekedt |
s rikoltó hangok fekete királya, |
hangszerét illeszti dús ajakára, |
|
mely a fújástól kimarjulva, kérges, |
mint testvérei, a szénégetéshez |
szokott kemény, fekete tenyerek. |
|
|
Chaplin
Mindig becsinált hős, ügyefogyott |
bölcs, nyápic bajnok, ki semmit sem ad föl |
a bölcsőben nekünk igért örömből, |
csak leporolja mindig a kopott |
|
köpenyt, veszi a kalapot, botot |
s százszor lebukva százszor újra föltör: |
jó kelj-fel-jancsi, lyukaskezü zsonglőr, |
akit soha el nem pusztítotok. |
|
Áll a világ a szépnek és okosnak, |
áll még inkább a lelketlen gonosznak, |
az ormótlannak s aljasnak. De Charlie |
|
úgy tud e kő-világból könnyedén |
igazságot és szerelmet facsarni, |
hogy épp olyan, mint te meg ő meg én. |
|
|
Thomas Mann keze
Nem is a mámoros-fegyelmezett, |
bűvös elmét tudom csodálni benned, |
e mérónt, mely az emberi vizeknek |
aljára szállt – de ezt a két kezet, |
|
ez öntudatnak és önkívületnek |
mindig egyformán engedelmeset, |
fél évszázadon át, eszeveszett |
viharai között két kontinensnek. |
|
E kezet, melynek sűrű gyöngy-irása |
nélkül kósza füst maradt volna csak |
a leglobogóbb lángú gondolat, |
|
s melynek már hullt porát se jelzi más a |
mindent eggyéporlasztó föld alatt, |
csak smaragd gyűrűd tompa csillogása. |
|
|
Picasso
Ki mindenféle arcunk ismered, |
mit könyörtelen ránkvésett e korszak, |
a galamb-szelidet, a bika-torzat |
(s ahogy egyik a máson átdereng), |
|
kit épp mitől a gyáva visszaborzad, |
az segít az emberért küzdened: |
minden ábrándból kivetkőztetett |
tudása annyi szépnek és iszonynak – |
|
előtted nem maradhatott titoknak |
se a csontok közé bújt rettenet, |
sem egy csöpp fény, mely egy ajkon lebeg, |
|
míg, mint gyerek, ki mélán játszadozgat, |
egy félévszázada fel sem veszed |
a papírról mindent-merő kezed. |
|
|
|