Radnóti
Hős, látnok, mártír – mily fakó nevek, |
ha csak a múltból ködlik fel alakjuk. |
De te itt jártál köztünk, egyre halljuk |
még el se csendült nevetésedet. |
|
Egy este a Korzón mentünk, alattunk |
jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset |
nem szóltál, glória sem övezett, |
fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk. |
|
Csak ember voltál, aki sosem ölt,
|
s ezért – jól tudtad – végül is megöltek. |
Előre lökdöstek. S hátad mögött |
|
már a szabadság ágyúi dörögtek. |
Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted. |
Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld. |
|
|
|