Lesz-e…?
Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse, |
e szonettek szorgalmas vésnökét? |
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét |
szemével a forduló napba nézve. |
|
Hajlik a délután aranya rézbe |
körülte, s minden fa, tetőcserép, |
arc, virág, házfal külön fényben ég |
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme. |
|
Nem tudom, szivének s arcának éle |
kirajzolódik-e a mélybehullt |
idő s az örök táj ércébe vésve. |
|
Ha külön napként tán nem kelt az égre, |
de érzékeny tükörként, mint a hold, |
felelt a nagy bolygók tündökletére. |
|
|
Mint elfeledett régi mesterek |
az oltárkép sarkába ismeretlen |
arcukat – magam én is idefestem, |
s a dátumot és helyet és nevet. |
|
Kilencszázötvenhatban Budapesten, |
olvasztani a nem-múló telet, |
felidéztem e forró szíveket: |
helyettük szólok – szóljanak helyettem. |
|
Március járja, mégis sűrü hóban |
jöttem ma is, de már érezni, hogy |
lassan múlóban van a tél, mulóban: |
|
ár visszahuzódik, jég összerogy. |
Legyen megírva e sóvár sorokban, |
hogy várták a tavaszt e zord napok. |
|
|
|
|