A Csu Ku-Tieni barlangban
Bálint fiamnak – születése előtt
…Elég volna megfejtenünk az Embert, |
hogy megfejtsük a Mindenséget, – mint |
ahogy a Mindenség megfejthetetlen marad |
mindaddig, amíg nem sikerül megfelelő |
módon elhelyeznünk benne az Embert, |
mindenestül, torzítás nélkül, – |
a teljes Embert, vagyis nemcsak testrészeivel, |
hanem gondolkodásával együtt. |
Az ember helye a természetben] |
|
|
|
Harminchat éve múlt, hogy megszülettem. |
Apám rég meghalt. S a gyermek, ki engem |
sirat el egykor halott apjaként, |
épp most jár végig vak homályban ötszáz- |
ezer vagy ötmillió évet, mielőtt más |
lusztrumokon át látja majd a fényt. |
|
Még a magzatvíz mikro-óceánján |
úszik, hullámzó moszat, sűrü páfrány, |
ikrás korall, alga, kétéltü gyík. |
Burok-egén hormon-holdak cikáznak: |
csöpp mindenségét szétvető gigásznak |
sugárzásukban így növekedik. |
|
S te drága test, ki vágyam befogadtad, |
őstenger, csillag-köd, földmélyi barlang, |
titok héja, min áthatolt a mag – |
ki kitágít téged ötszázszorosra, |
a bolygó-paránynak mi lesz a sorsa, |
ha majd naprendszeredből kiszakad? |
|
|
|
|
…Álltam a barlang szélén, mit keletre |
fordulva vájt, ki végül itt vetett le |
embervoltáról majmot és bölényt. |
Csont-csupasz csúcsok fölöttem s alattam: |
ott álltam s úgy éreztem, hogy burokban: |
az emberiség zord anyaölén. |
|
Nem messze Pekingtől, Csu Ku-tienben, |
egy kínai lányka nyomába mentem, |
magam-elvesztve itt a széditő |
messziségben s e lélegzetvevően |
megsűrüsödött nyomású időben, |
mely merőn állt köröttem, mint a kő. |
|
A lány beszélt, lelkesen magyarázott, |
szolgálva az idegent, a barátot, |
hogy ez meg ez itt az és az a „kor” – |
s a szél, mely a szomszéd szirtről zudult át, |
ötszázezeréves tüzek hamúját |
fújta arcomba a kőfal alól. |
|
|
|
|
Mi lesz a sorsa? – kérdezem, ha áthat |
hasad falán a csöpp majdani lábnak |
érverésnyi puha mozdulata. |
Mi lesz a sorsa? – Mit akarsz a sorstól? |
Ijesztőn állja az időt a foszfor, |
mész és szaru, lábujj és koponya. |
|
Ötmillió éves halak gerince |
libeg a kőrétegben úszva, szinte |
érzed, ahogy farkával errehúz; |
elejtett állatok lerágott csontja, |
mintha tegnap hányták volna halomba, |
s tojáshéj, melyből most bújt ki a strucc. |
|
Mind élt és tette, ami volt a dolga, |
vágy feszítette, szükség szoritotta, |
örök külső s belső nyomás alatt |
lett a falánk anyag mind szervezettebb, |
sajgó hálójává az idegeknek, |
mik közt most vergődik e gondolat. |
|
|
|
|
Vergődő gondolat! százszemü háló |
hurkában tehetetlenül ziháló, |
fogoly állat! mikor nősz ki te is |
alaktalan, kocsonyás tömegedből, |
puhány-léted mikorra emeled föl |
a kétlábú, büszke gerincesig? |
|
Hányféle rabság ketrecébe zárva |
mérnéd magad a végtelen világra? |
Nehézkedés köt és sejtés repít |
galaktikák minden szédületén át, |
s tiltón rádzárják az ionoszférák |
árammal töltött drótsövényeik. |
|
Ha egyen átlépsz, mind megújra börtön: |
naprendszer-logika, neutron-ösztön… |
Perceidet eónok feszitik, |
s te szörny-magzat, már embrió-korodban |
terhesen, anyaméhre-tágitottan |
vajúdod új meg új kétségeid. |
|
|
|
|
Mint repülőgép, mikor fordul ívben – |
az ég zuhan, ferdén a föld kibillen, |
az ingó űrben biztos part sehol, |
csak a tested, csak az marad alattad |
az őrült időben szilárd alapnak, |
e kétütemben lüktető motor. |
|
Szárnyas szerveink! forgó, pontos ízek, |
fénylő érzékek, kik száguldva visztek |
a semmiből megint a semmibe, |
de úgy, hogy közben mindig véglegesnek, |
öröknek éreztetitek a percet, |
melynek pedig már nincs emléke se. |
|
Hányszor figyeltem lélegzet-veszetten |
magamban s azokban, kiket szerettem, |
ideg és agy feszült egyensulyát, |
savak, sók, nyirkok veszélyes szürését, |
az ütőér törékeny lüktetését – |
ha most megáll? ha most nincsen tovább!… |
|
|
|
|
S mégis, egy újszülött mily bizonyosság! |
A semmiből készen kibukkanó láb, |
két szem, gerinc, fej, csöppnyi nemi rész. |
Máris mintha öröktől fogva lenne, |
és el sem képzelhető másmilyenre, |
sír és kapkod, kiválaszt és emészt. |
|
Volt egy növényem, hosszú szárait le |
két Janus-arcú virág húzta: Hippe- |
astrum = Lovagcsillag = Hölgyliliom. |
Aztán elhervadt s csonkán ott maradt a |
cserép kis földbe ágyazva a hagyma; |
s egy évre rá a levél-csonkokon |
|
új sziklevél sarjadt és közte máris |
– hinnéd-e? hisz a „várható”, „reális”, |
érzed-e? a leghihetetlenebb! – |
nem kobra, nem, nem is hétfejü sárkány, |
ugyanaz a virág nőtt karcsu szárán, |
oly csökönyösen, mint az őrület. |
|
|
|
|
Miért ilyen, mondd? mért épp ilyen? – azt mondd, |
ki fölénnyel – s rosszul! – idézve Marxot, |
minderre megvető mosolyt felelsz, |
mint aki tudja… S mit tudsz? Szót, üres szót, |
s még jó, ha csak unt címkéid ragasztod |
kérdéseimre, s nem csapsz rá reteszt. |
|
Mért épp ilyen? s mért vagyok én is éppen |
ilyen? Születtem itt s itt, ilyen évben, |
mintegy ötvenezer évvel utóbb, |
mint ki fogát itt hagyta az agyagban – |
s ugyanannyival előbb, mint ki majdan |
az én nyomom leli meg, az utód. |
|
Mért lettem épp ilyen, hogy sejtjeimben, |
mint e merő-falú Csu Ku-tienben, |
megkövesedve, szénné égve még |
hordok minden eszmét, akaratot, tényt: |
hordom rejtelmes törvényű anyagként |
az emberi vágy minden rétegét. |
|
|
|
|
De jaj, ez is, mindez csak ritka párlat, |
a sűrű való illó olajának |
tűnő lehe, mit a szó felfogott – |
csak ahogy két pólusuk közt kioldják |
a szikrázó hím- s nőrímek a strófát |
s cseppenkint leszűrik a szótagok. |
|
Diványon fekszem, nézek egy virágot. |
Teszek-veszek. Könyvet nyitok. Fölállok. |
Lopva a tükörben nézem magam, |
hogy én vagyok-e még, kin ilyen ájult |
tenzióval a világ vére átzúg… |
Szöknék el máshová. Így „dolgozom”. |
|
A géphez ülök. És megint csak elfog |
a szorongás, hogy nem, most sem lehet jobb. |
Ó, mindig csak azt, amit! Soha mást, |
sohase többet! soha az egészet! |
A szó gyötör. Mindent kevésnek érzek. |
Szédülök. Abbahagyom az irást. |
|
|
|
|
forog forog gyors tengelyén a század |
gázkamrába fojtották nagyapámat |
pedig sírt egyszer s négy gyermeke volt |
parasztgyerekek tar fején sömör nőtt |
ragály virága s pusztultak a szőlők |
míg kertekben Európa vére folyt |
|
nevetni kell hogy néha az is izgat |
milyen színű és hogyan áll az ingnyak |
huszonnégy évesen mint a barom |
a rampán álltam berakásra várva |
míg épp a strandra mentek Floridában |
s vérben gőzöltek az ukrán havon |
|
mélyben úszunk s fönt mindig vészt kutatnak |
az izgékony periszkóp-aggodalmak |
az ágyamban virágzó jázmin-ág |
de föld süllyed fagyok jönnek az emlék |
tornya meging s dől jaj el ne temesd még |
szívszorítóan édes illatát |
|
|
|
|
Emlékezzetek ránk, kétes utódok. |
E kor vad szülőágyon hánykolódott |
s nem érhette meg újult önmagát. |
Miképp ötven- vagy ötszázezer éve, |
a múlt feneketlen belébe vésve |
jövőnek nyitott barlang a világ. |
|
Ahogy az ember ott kétlábra állott, |
saját vérző húsaként tépve állat- |
irháját magáról, s mint a követ |
később, saját mancsát csiszolta kézzé – |
most élő idegeiből kivésné |
a belenőtt rab kötelékeket. |
|
Új fegyverekkel tébolygó hatalmak, |
lelkünkbe forrt ősrégi aggodalmak, |
a föld köré lassan sűrüsödő |
halál: – milyen esztelen ősi vadság |
közben sarjadsz sejtjeinkből, szabadság! |
te új kezünk, agyunkban új velő. |
|
|
|
|
A kínból ocsudik egy anya arca, |
friss paradicsom kerül a piacra, |
egy lány mereng a megbűvölt fiún – |
s gyönyörűségükre s gyötrelmeikre |
a magasból lassan ülepedik le |
az őrjöngve felszálló stroncium. |
|
A föld két sarkán robban a kisérlet |
s szörny karjai fölöttünk összeérnek. |
Ó, irdatlan méhe mit vajudik |
a sárlásig vadított atomoknak? |
Urán hasad, hélium összeolvad, |
és rettegést sugárzik mindegyik. |
|
Vagy óriás reményt? Várja szükölve, |
hogy feszült agya mit segít a földre, |
az irhája-vedlő emberiség. |
Világvégét? vagy mégis új világot? |
Roppant ölelő karjaival átfog |
a honi föld és a kínai ég. |
|
|
|
|
Derűs reggel vezetett ki Pekingből, |
mint szál, mely a hegyre tekeredik föl, |
kék ég, örök Ariadné-fonál |
az élet kába labirintusában… |
Nap s hold még együtt lengett haloványan, |
akár az úton öszvér és szamár. |
|
Marco Polo nyüzsgő hídján a sorba |
feltűnő sokféle márvány-vigyorra |
tekintgetett egy teve-karaván. |
Távol a Nagy Fal geometriája |
bújkált s szökött ki a hegyek csucsára, |
ez a bevehetetlen kő-talány… |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
…Kisgyerek voltam – cukrászdába vittél, |
anyám, boldog világűr volt a kis tér, |
csokoládé-bolygók, tejszín-ködök. |
Gyerek lettél – vinnélek oda vissza, |
ó, hogy olthatnék fogyó napjaidba |
egyszer még feleannyi örömöt? |
|
Szeretet! ismeretlen-helyü forrás, |
egész testemben szökdöső szorongás, |
örökké-gyötrő önvád – semmiért: |
feloldhatatlan, teljes felelősség |
a világért, a jó vagy rossz időért, |
azért, hogy te is múlsz, mint aki él. |
|
Szűlj engem újra! olyan sejteket szülj, |
miken a meleg öröm fut keresztül |
s nem e romboló hasadásu fény, |
e titkos sugárzás, mely belesajdul |
mindenkibe, kinek – szeszélyül? sorsul? |
nem mindegy? – én jutok e földtekén. |
|
|
|
|
Annyit beszéltem s mindig néma voltam, |
annyit mentem s máshová nem jutottam, |
tapinthatatlan cellák fala zár, |
az egyik ólomból van lágy szivemnek, |
másik pókhálóból fényes eszemnek, |
anyám, anyám, szülj engem újra már! |
|
Látni nem látok s hunyorgok sajogva |
millió éve letűnt csillagokra, |
sejtem, mi volt ötszáz évszázada, |
de ezt a percet ésszel fel nem érem, |
mit érezni nem tudok, azt is értem, |
s érzem, amit nem értek meg soha. |
|
Bolygóként kering egy virág az ágon, |
a csillag kivirágzik a homályon, |
s nyitját keresve mind bennem forog. |
Míg változnak fölöttem napok, éjek, |
s nyíló testedbe, kedves, beleégek, |
mint izzított vas, és kiolvadok. |
|
|
|
|
Nem látjátok? mint kit felhasitottak, |
ruha alatt tátongó hús vagyunk csak, |
mely folyvást a más feléért eped, |
keresve, ki boldogan beleillik, |
kivel egyek vagyunk a sejtjeinkig |
s egybeforrásunk nem rútítja heg. |
|
Ó, arcok, akik kigyúltatok értem, |
mint első csillag a leszállt sötétben, |
ti tenger-ölek, kontinens-karok, |
mi mindig kisiklik híjas eszemből, |
a teljeset tibennetek lelem föl, |
|
amelyben két test egymássá egészül, |
az anyagcsere mocska megdicsőül |
s olyan szabadság s olyan rend terem, |
hogy ezt a rendet váltaná valóra, |
ki sorsának első alakítója |
végre, az emberi történelem. |
|
|
|
|
Szeretet? szerelem? szédült szorongás |
egy életért? csak ez s nem annyi sok más, |
s aztán mindenki, az „emberiség”…? |
Nem is a századok, eónok állnak |
versenyt – perceiddel; százmilliárd agy |
működik e pillanatban is épp: |
|
zsákmányra les vagy láncolt üzletet köt, |
hangyabolyt tervez vagy egy új elem-gyök |
titkát kutatja, kényszerképzetek |
igázzák vagy csodás felismerések |
röpítik, vagy a csöppnyi macska-észnek |
egerésző szimatában rezeg. |
|
Hát mért oly fontos az, amit te gondolsz? |
– S mért fontosabb az, ami másnak fontos? |
– Parány vagy. – És ki óriásibb erő? |
Éppúgy épül a te vágyad falából, |
mint a csimpánzból vagy orchideából |
mindig újra az autochton idő. |
|
|
|
|
Ó, Csu Ku-tien-mélyi kora-kőkor, |
ötvenezer év nyomait fedő por, |
te feneketlen kút, elnyeled-e |
az izzó kérdést, mivel ide jöttem, |
s mi megkövesedő roppant időben |
parány hamu lesz csak, vagy annyi se? |
|
Csöpp hamu lesz, mint mind, ami elégett – |
de most még ég, miként azok is égtek, |
a mi lobogásunk e pillanat: |
s ha ezerszer csúful is el az eszme, |
ki szép s okos megoldását keresse, |
ezerszer mindig újra új akad… |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
|
Nem lehet, nem lehet meghalni addig, |
míg lelked igazát fel nem adod, míg |
virágaidban élő nedv kering, |
míg szívszakadva is újra beforrod |
a százszor-sebzett szép emberi gondot, |
a vérébe fagyott hitet, amíg |
|
mindig új reménnyel regenerálod |
az ájult ábrándot, roncs-húsu álmot, |
eszméid ritkuló csontozatát, |
és inait, addig nem múlsz el innét, |
nem, amíg Csodálatos Mandarinként |
újra meg újra feltámaszt a vágy: |
|
habár utolsó cseppedig kivérzel, |
új s új harcba szállni a szenvedéssel, |
hogy természeti törvényünk legyen, |
létünk könnyű, boldog szabadesése, |
mi óhaj volt csak annyi ezredéve: |
a szerelemtől izzó értelem. |
|
|
|
|
Pekingi hajnal
Már kordés szamarak se csendítik |
picike kis ütőhangszereik. |
Csak a sose-nyugható motorok |
zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
tartja az eget, mint egy Than-kori |
urnát, rajt felhők írásjelei, |
miket sosem fogunk megfejteni. |
Elébb még az utolsó hajnali |
csillag úszott fent a sötét-habú |
égen, mint kivilágított hajó, |
s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
a félelmetes-szép főnixmadár, |
a nap, a nagy távolkeleti nap, |
mely a Dunáig hét óra alatt |
teszi meg az utat; a nap, amely |
sokezer év után és sokezer |
évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
A Föld tulsó felén
Hát itt vagyok az Óperencián túl, |
lábam előtt csillog a Sárga Tenger, |
míg tizezer kilométernyire |
a kis haza viharban hánytorog. |
S mint e csodás ország művészei |
– roppant testen e finom kis kezek – |
egyetlen széltépett virágos ágat, |
a messziség és kétségek ködéből |
úgy rajzolja elém a nyugtalanság |
a szélben ingó otthon messzi táját, |
s mögé a bűn, bánat és csalatottság |
összefolyó sötét tus-foltjait. |
|
Dinasztiák
Gödre egy Han-kori ház tűzhelyének |
szolgál egy Than-kori úr sírhelyének. |
Az agyagban csodásan összeérnek |
a föld süllyedő s felbukó szinének |
tajtékain hányódó ezredévek: |
a születések és temetkezések. |
|
Kínai kérdés
Milyen kert hajthat annyi jázmint, |
amennyit ez ország teázik? |
És hol sarjadhat annyi rizs, |
És hol van annyi kéz, amennyi |
holmit itt láthatsz adni-venni? |
És hol van annyi szerelem, |
|
Mikor Csen Pan-Tin a sárga krizantémokat festette
…Új papírt tesz faragott asztalára, |
két jáspis-nehezékkel kifeszíti, |
kis hattyúnyakú, kényes bronzkanállal |
csepp vizet enged festékeire, |
s a nádecset nyomán máris kibomlik |
két hirtelen sarjadt sárga krizantém, |
zöld levélen mélyebb-zöld erezet |
s a tövek alján egy-egy rózsaszín folt. |
|
Ez a kéz nem kapkod a semmiségbe |
új s új formáért szédült izgalommal, |
ujjai hegyén tán évezred óta |
készen áll a megragadott világ, |
s oly egyszerűen esik meg előttem |
a teremtés mindennapos csodája, |
akár egy könnyű, hanyag étkezés. |
|
Egy órával ezelőtt semmi sem volt, |
csak a papír, e nyugtalan fehérség, |
s most itt a szirmok nagy sárga nyugalma, |
valami sosem-volt s örökre-termett. |
Üveggel egyenesre vágja, ráüt |
kétoldalt egy elefántcsont-pecsétet. |
Aztán banánt eszünk, jázmin-teával, |
s ránkszáll a hirtelen keleti alkony. |
|
[1956. október–november, Kína] |
|
Budapest, 1956. karácsony
Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában |
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet, |
egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet, |
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van: |
|
Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában? |
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg |
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret, |
s éjes éjszaka van már esténél korábban. |
|
Egy város tíz után szobája ablakából |
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág |
ezüst gyertyáival díszített éjszakát – |
|
mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át |
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól, |
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát. |
|
|
|