Pekingi hajnal
Már kordés szamarak se csendítik |
picike kis ütőhangszereik. |
Csak a sose-nyugható motorok |
zörögnek most is. Roppant bronzkorong |
tartja az eget, mint egy Than-kori |
urnát, rajt felhők írásjelei, |
miket sosem fogunk megfejteni. |
Elébb még az utolsó hajnali |
csillag úszott fent a sötét-habú |
égen, mint kivilágított hajó, |
s már az utca dereng. S fölénkbe száll |
a félelmetes-szép főnixmadár, |
a nap, a nagy távolkeleti nap, |
mely a Dunáig hét óra alatt |
teszi meg az utat; a nap, amely |
sokezer év után és sokezer |
évek előtt most ránk süt, épp miránk, |
kik élünk e föld mindkét oldalán. |
|
|