Piero Della Francesca
Arezzo San Francesco templom XV. század
Így, hídról hídra, egyebet beszélve, |
|
amivel Komédiám nem törődik, |
|
De mivel kötést tettem én e Dalról, |
|
e Másodikról, lapjaim kimérve, |
|
művészet féke nem hagy szólnom arról. |
(Dante: A Purgatórium XXXIII.) |
(Babits Mihály fordítása) |
|
Szonett…
Hajnali látomás! |
mily éjszakából! |
A fény évezredes homály alá ás, |
s az emberi szem húsvétján a látás |
halott Krisztusa sírjából kilábol. |
|
A feltámadott geometriából |
kitört a tér, mint egy örömkiáltás. |
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz, |
ez volt az ember képe önmagáról? |
|
Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék, |
s annál, mit a lélek megél s az ész ért, |
nagyobb valóságot a szem se láthat. |
|
Te, aki újszülött kiterjedését |
fürdetted egy sosem-látott világnak, |
tarts jó emlőiden, anyai Távlat! |
|
|
…és ami a szonettből kimaradt
Mert mindig úgy érzem, mintha az lenne éppen a fontos, ami kimarad, |
ami óvatlanul mindig visszacsorog a felhúzott szavak |
vödreiből a kimerhetetlen, vége-nincs-soha-kútba, |
amelybe hasztalanul merülünk le mindig újra meg újra, |
mintha épp az lenne a fontos, amit Rondabugyrod hegyét |
tapodva a Mesterrel beszélt a pokoljáró ifjú Tanítvány, az az egyéb, |
amivel éppen nem törődött, amivel sohase törődik, a Komédia,
|
aminek sohase lehet a művészet fékét leráznia, |
ami nem lehet, hogy minden túlfolyón mindig túl ne folyna, |
amit mindig kiszorít magából, bármilyen sűrüszövésü, a forma, |
a forma, amely mindíg csak az, ami, sohase más, sohase az, ami nem, |
és mindig észrevétlenül elvész a formátlan Egész egeiben, |
mintha semmi se lenne fontos, csak ez az egyéb, ez a sárkány, |
amelynek ezer feje nő, mire az egyiket nagynehezen lekaszálnám, |
a százszorszent, ezerszer átkozott valóság, e kiméra, |
mely nincs egy perc, hogy maga után ne csalna valamely szakadékba, |
mintha mindig csak az lenne a fontos, ami számon kívül marad, |
a szó, ami minden kimondhatónál elhallgathatatlanabb, |
ami végül is mindig elillan a legpontosabb hegesztésü sorpár |
hajszál-repedésein át is… |
hajszál-repedésein át is… |
Hol marad például a szonettből a hordár? |
Ő, aki a névtelen utast, akit senki se vár, fogadja a vonatoknál, |
ez az ismeretlen ismerős, e bizonyosság a bizonytalanban, |
aki mindig éppen a gőzben zökkenő vonatablak alatt van. |
Hiszen a szemünkben ő se egyéb, csak síkbazárt, sorsnélküli gótika, |
idegen városok jótét-angyala, fején a számlapos sipka, ez az egyen-glória, |
de hol van mögüle a perspektiva, gyerekkora, útjai, otthona, |
a százezernyi viszony, szerelem, idegbaj, anyagcsere, politika? |
Életének számunkra nincs, csak egyetlen előre-tudott mozdulata, |
mintha keze csak a más csomagjának cipelésére, egyébre se volna jó, |
ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
ahogy ismeretlen szállásunkra vezet… |
„Albergo Michelangelo”, |
rólad is, mi az, amit elmondhatok? két reggel, egyetlen éjszaka, |
iratok, kipakolás, búcsú, csupa érdektelen história, |
de ha akarom, a titkok titka ez is, akárhány mai Legenda Aurea nyersanyaga, |
mégis mi ez egész életedből, az előttem-volt s utánam-következő napokból? |
mért villanjon elő épp e tajtéknyi idő a sötéten hullámzó habokból? |
mikor a tenger egy és oszthatatlan, nincs sehol kezdete-vége-iránya, |
és mindegyik hullám mind a többinek sorsa-regénye-geometriája? |
Azt kellene felkutatnom, aki álmát e szobákban előttem aludta, |
aztán azt, aki építette, s azt, aki a helyén járt, mikor még meg se volt, s még előbb azt, aki a földben nyugszik alatta, |
s legvégül a romvárost, amely e sírok alatt tán feltáratlanul rejti csodáit… |
De hol az a „legvégül”? ó, eljutni egyszer legalább, bárhol, a netovábbig! |
Hol? mi? mikor? – a kérdések kohéziója titokzatosan egybetapad, |
benne vagyok immár e falak történetében s bennem is élnek immár e falak, |
miközben felkelek, öltözöm, reggelizek – (hány millió mozdulatot |
végez pillanatonként észrevétlenül az anyag, az élő s a halott?) |
Iszonyú tengerek mélyén lappang minden élet nagyrésze, akár a jéghegy, |
mindenütt beleütődsz a sötétben, de csak a csúcsa tűnik olykor, napban szikrázva, elébed… |
|
Arezzói alkony: Egy a végtelen sok lehetséges tájkép közül…
A festészet új szemet ad a szemnek. |
Nem láttam-e a harangok zenéjét, |
és hátulról egy lány s egy fiú léptét, |
ahogy szinte a lábukkal öleltek? |
|
Fejem fölött, freskóján az egeknek |
egy szín merítgette tengernyi létét, |
tenger-kék, vér-kék, hegy-kék, kombiné-kék |
Danaidái egyre töltögettek. |
|
Kis kovácsműhelyben a felmerűlő |
századok mélyén szikrázott az üllő |
a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak |
|
korunk cirádáival a neónok, |
nagy, kormos felhők közt kovácsolódott |
felizzva épp az első esti csillag. |
|
|
…és folytatása, melyben a költemény még mindig csak súrolja témáját
De mért válasszam épp e csillagot? |
|
S mért folyton és folyton választani? |
|
E kurta életben is hány napot |
|
láttam feltűnni és leszállani, |
|
hány eget láttam… s hányat meg se láttam |
|
(mért villanjon fel épp e mostani?), |
|
s nem is csak, míg ültem bezárt szobákban, |
|
odakünt is, csak önmagamnak összébb |
|
vont (vagy kitágult?) egeibe zártan –; |
|
mint most is, hordván izgalmam keresztjét, |
|
felfelé Arezzo kálváriáján – |
|
s csak visszafelé láttam meg az estét. |
|
De előbb még… A festészet csodáján |
|
legvégül is győz a fal. Arra lát a |
|
szem először e kápolna homályán: |
|
a romlás titkos geometriája |
|
tűnt elém, az idő-koholta képek |
|
kiszámíthatatlan arany-szabálya: |
|
kopások, fakulások, repedések –, |
|
ahogy a sekrestyés reányitotta |
|
a reflektort (mert ottkünn már sötét lett) |
|
az ötévszázados ecsetnyomokra |
|
(amire a jenki hölgy adta dollár |
|
bibliai igéje buzditotta). |
|
Ó, te, ki e Teremtés ura voltál |
|
az élet hat napján át, mint az isten, |
|
hogy végeztével megpihenj, mikor már |
|
minden készen állott, a hetedikben – |
|
töröld le, mi itt áll e falakon! |
|
Láttasd ami van, úgy, mint ami nincsen!
|
|
a harmadik vagy hatodik napon. |
|
|
Freskó: Konstantin győzelme Maxentiuson
Dárdaerdőre ver sátrat a távlat, |
minden pontján fényben ropog a reggel, |
úgy, ahogy minden idők óta felkel, |
s ahogy, emberszem, mégse, sose láttad. |
|
Titkos násza álomnak és aránynak, |
a férfi formának a nő szinekkel; |
minden önmaga – s még egy ritka hangszer, |
lovak lábai lépkednek fugákat. |
|
Középkor hajnala? a reneszánszé? |
Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é |
e vértelen győzelem kürtöse: |
|
kék folyóknál és kék egek alatt majd |
meglátni ez emberszem-még-sose- |
látta, de bennerejtett-fényü hajnalt? |
|
|
Harmadik nap. A fal
Magadra vess, ha homályban maradnál, |
|
mert nem engedi látnod a hamis kép, |
|
amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál. |
|
… Szoros rend van és bölcs müvészet |
|
a dolgok viszonyában: s ez a Forma |
|
teszi Isten képévé az egészet. |
|
|
|
Jött a sekrestyés; a dollár-szag érzett az amerikai turistanőn, |
és szólt a leszálló sötétben: Legyen fény! – s ime: Lőn. |
Egy reflektor-villanással, mint amikor a teremtés hajnala virrad, |
kibontakozott előttünk az az ötszáz év előtti hetedik nap, |
amin már semmi se változott soha, ami van, ami lett, |
amit, ha egyszer eltöröl is, meg-nem-történtté a pusztulás se tehet, |
új népvándorlás se, s a szörny festő se festheti át, az atom; |
ami nem volt, s egyszerre lett: a harmadik, a hatodik napon; |
ami van s elképzelni se lehet, hogy volt, amikor nem volt, s lehetne, hogy ma se volna, |
aminek létrejöttében ezer magyarázatra találsz s ezerannyi titokra; |
s amit, lám, mégis az emberiségtől-öröklött jussa gyanánt szemlél, pénzesugallta öntudattal |
a virágos-kalapos hölgy… |
Pedig mögötte ott a valamikor-csupasz fal. |
S a fal mögött is ott a helyén-valamikor-volt millió-éves űr, |
amit születő és haldokló tüdők szívtak be s lehelltek ki szüntelenül. |
Az űrre, igen, az űrre festett a Borgo San Sepolcro-i cserzővarga fia, |
a teremtés óta tátongó semmire, nem is e kápolna falaira, |
a semmibe vetette el a valót, e még-sose-termett magot, |
amiről csak maga tudta, maga se tudta, sarjadni belőle mi fog. |
S még ezen a harmadik napon is, mikor már hosszú évek óta előtte állt a fal, |
naponta újuló kétségeivel, vonzásaival és taszításaival, |
még akkor is, ezen a harmadik napon, sétálva hátratett kezekkel |
felfelé a kanyargó arezzói úton a templom felé, munkája felé, korareggel |
milyen azóta-se-látott fény-játék játszott föléje egy addig-sose-látott eget? |
tán épp ez az új korokat, minden új kort meghirdető gyöngyház ragyogás, |
mely a Konstantin dárdái között feszül s az előtte kanyargó folyón cikáz?) |
még akkor is ez járt a fejében, ez a mindennek-a-kezdete, ez csak: a fal, |
születni-akaró s mindig-újra halva-születni-kész alakzataival. |
Mi lenne, ha nem lett volna a fal? S akinek nem jut egy életen át sohasem? |
Mi lenne, ha a jó öreg Bicci Lorenzo nem hal meg a munka elején hirtelen? |
Hogy elkeserített akkor, pedig hát tudtad, a világ csak így forog, |
hogy ő kapta Arezzo újsütetű mágnásaitól a csodás feladatot; |
hogy fájt, mikor elkezdte rakatni a munkásokkal a rengeteg állványt, |
s pingálni a boltozatra a maga elavult kis gótikáját, |
pepecselve a háttér már rég értéke-veszett aranyán, |
mikor benned már ott élt a kékből, barnából, fehérből szőtt új, isteni arány. |
Hogy fájt a szived magadért (s az igazságért) – s látod, most ime érte fáj, |
az öreg szentképfestőért, mert hátha?… ki tudja?… hisz nincs itt semmi szabály, |
(ha csak az nem, amiről az öregnek sejtelme se volt, a titkos rózsa, az arany-szabály), |
most itt van előtted a nagy lehetőség – s most érte fáj a szived, s nem is csak őérte fáj… |
látod, ez is milyen titokzatos geometria, az emberi alkat! |
tán még nehezebben kitapintható, mint az öt szabályos alakzat. |
Mit tehetsz a lelkeddel, ha így van teremtve benned a lélek? – |
hogy bíztál magadban, mellőzött! és most, hogy elérted, |
amit jogos jussodnak hittél, most mindenfelől rádvicsorognak kételyeid: |
vajjon hány ifjú céhbeli érzi ma úgy, hogy előle te bitorlod a helyet itt? |
Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely, |
(nem a te freskódat festette-e át a Vatikán Stanzáiban az ifjú Rafael?) |
mintha ezen az irdatlan világon mindig csak egynek volna helye, |
s onnan kellene, mint Krisztusnak a kufárokat, a többieket kivernie… |
De kufárok-e vajon a többiek? Maradhattál volna te is örökre kuli, |
mint ama firenzei okiraton, az az önmagad-se, az a névtelen sta collui, |
s hány ilyen ’sta collui’ van, aki sohase, sohase lehet önmaga – |
hiába őrzi ecseted nyomát, nem a te ecseted nyomát őrzi a Santa Maria Nuova, |
Firenze nem kért belőled, s e kor babérja, ahogy mondtad, sohase vonzott, |
de hát milyen kort áhítson az ember, uristen, ha nem Firenzében a Quattrocentót? |
Keserű harc… No de hagyjuk… |
Keserű harc… No de hagyjuk… |
Milyen hűsen kéklik a reggel… |
Baloldalt a fehér lóra ugyanolyan meleg föld-barna nyereg kell, |
amilyen az elölálló női alak fehér uszálya alatt a ruha, |
hogy végigremegjen az egészen ez a szín-refrén, ez a teljes kromatika… |
Csakhogy mért éppen ez?… Ki tudja… mert csak ilyen szín-párok pillérein állhat |
a valót áthidaló varázslat, az isteni látszat, az emberi távlat.
|
Hogy is mondja Leon Battista mester? ’A festészet a látópiramis metszete’. |
Csakhogy melyiké legyen a sok közül? s ami belekerül, a lényeges-e? |
Mi mindent láttam már? pedig nem is kerestem a látnivalót, |
elég lett volna nekem a borgói ég, a toszkán dombhajlatok, |
a völgyekben a gyümölcsösök ión portikusza, |
a hegyéleken egy-egy magányosan táncoló pínea, |
s ahogy napestig játszik közöttük a barna, a zöld, a kék, a lila, |
s a ciprus-testű lányok, a pínea-hajlatuak, |
de jaj, a szem piramisába egy életen át mi minden akad! |
Mi mindent láttam én – a jó Veneziano mestert s szinte külön-élő ecsetét, |
és Paleologus császári tanácsában a dámák bizánci körmenetét, |
s ahogy rongyokban sorfalat állt mellettük végig az úton a nép, |
templomokat s vesztőhelyeket, s vesztőhelyet – láttátok-e? – ami templom, |
a szörny Malatestát, ahogy tombolt fönn a riminii bástya-tornyon, |
s még Urbinóban, a jó Montefeltro úr udvarában is emlékszem a kútra, |
ahogy a két poroszló a hat napja éheztetettet csigákra hurkolva kihúzta… |
S amit nem láttam, az is, mintha látnám, recehártyámon káprázva reszket, |
nem egy – millió szem látópiramisáé kellene, hogy legyen a metszet: |
ez a fal, amely előtt hat éve, (vagy tizenhat?) itt állok, az állványokon kúszva fel s le, |
mind a helyett, amit tehetnék, s tennem kellene tán, csak festve, egyre festve |
e régi Legendát… Ezt láttam-e vajon a földön? igazán ez-e az, amit láttam? |
éppen ezt kell-e „elmetszenem” a jövendő századok látópiramisában? |
Ez-e az igazi kép? ezek a szinte akaratom-ellenére-ilyenné- |
rajzolódó néma arcok?… a nőkön ez a mindig fekvő-kérdőjel-alaku szemhéj? |
S ha igazán ez, akkor a többiek ecsetnyoma mért nem ilyen? |
Függhet-e attól a forma, hogy kié, amely látja, a szem? |
Lehet-e más a szín, ha más szemidegre sugárzó? |
Hátha olyan, amilyennek más látta? Domenico? vagy épp a szegény Bicci talán? vagy Sassetta, Masaccio? |
Be se vallom, olyan naivitás, de minden ecsetvonás előtt ez az, ami bénít. |
Hogy jusson az ember önmaga szerkezetén túl, a dolgok szerkezetéig? |
Mindegy… A fontos, hogy a kéz, amely Sába királynőjének mutatja a Szent Fát, |
adja meg rejtve egyúttal az egész felület távlati pontját, |
fehér foltjával a kék köpenyen… Hogy gondolat és forma szimmetriája, |
a szám meg a kép kettős vagy sokszoros egysége kizárja |
magából mind az esetlegeset… S ha senki se veszi észre? |
Mit tegyek, ha így kivánja… mi? a valóság? vagy a mirigyeim? az erkölcs? a mértan? a kettő egybeesése?… |
Ott volt az a fiú tegnap a Piazza Grandén a falhoz dőlve, szinte a falba vésve, |
ahogy énekelte, hang nélkül, a dalt, míg a társa gitárja kisérte, |
ahogy énekelt, nem is énekelt, csak végezte az éneklés rítusait, |
húnyt szemmel, csukott ököllel, feszítve ajakát egészen a fájdalomig. |
Ó, így énekelek tán én is, mindig csak így énekeltem, hangtalanon, |
s épp arról, amit leghangosabban kellene elmondanom! |
Mit énekelhetett? s mit énekelek? mi lehetett az a dal? |
No, itt vagyunk már, taszítsuk be a templomajtót… megint az állványok… ma hűvös, tiszta a fény… igen, a barna nyereg… itt áll előttem a fal. |
|
Freskó: Próféta
Io senti mormorare a tutti: Adamo! |
|
Tán az a fiú a Piazza Grandén, |
az énekelt ily némán, messzilátva, |
az hallgatott ily zengőn önmagába. |
Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én. |
|
Próféta: arcán a jövő az álca, |
annak vonását hordja a magáén. |
Patakzik át rajt valami csodás fény. |
Ablak: magunkig, önmagunkba vágva. |
|
Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk, |
te, drága barát, s ádáz ellenem te, |
ilyenek vagyunk, túl magunk határán, |
|
ahol mind egymással találkozunk, |
s hol, mint a Purgatóriumba Dante, |
halljuk, hogy minden azt mormolja: Ádám. |
|
|
Szonett: Közjáték
Közben ködbe merült a folytatás. |
Január és önmagam köde fojtott. |
Zord légtömegek betörték a frontot. |
Ó, imádott istenünk, alkotás! |
|
egyszerre rühes szolgává aláz |
az élősdi „élet”, csöpp-csápu gondok |
csontig csíphetik érzékeny mivoltod: |
egy női könny, egy telefon-hivás. |
|
Ó, rá is hány ily köd szakadhatott! |
Az „isteni” arányra rácsapott |
a sajgó emberi aránytalanság. |
|
De ma megint gyöngyházból kelt a reggel. |
És megtölti a szomjazott szinekkel |
a fal tátongó, tikkadt csoda-kútját. |
|
|
Éjszaka és hajnal között
Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek, |
még pillangóvá eztán változandók. |
Ó, Emberfaj, pedig röpülni lettél. |
|
|
A reflektorfényben buzgón jegyez a felvirágzott, tehénszemű tengerentúli Juno: |
„Who were his masters and his pupils, don’t you know?” |
Vajon megjelensz-e előtte, fönt az állványokon ingva, |
míg e dantei gond furdalja agyát, la gloria della lingua,
|
ahogy fáklyáddal fönt az állványokon függve a falra világítsz? |
(Gondolt-e valaki arra, hogy a freskófestők közben még akrobaták is?) |
Csupa érdeklődés ő: igaz-e, hogy megvakultál?… s hogy a Próféta arca önarckép?… |
Lám, itt az eleven utókor… öt évszázad múltán mit akarsz még? |
Míg az arányok titkát kutatod, mi többet akarsz itt, |
minthogy ötszáz év után beragyogj egy délkarolínai partyt, |
melyet némi szörnyüködéssel, borzongva idéz a virágos kalap: |
„képzeljék csak, egy feketével meg egy vörössel együtt néztem a falakat… |
s tudja, darling, milyen érdekes, a sötétben nem látszott, csak az oltár… |
máig sem tudom, a sekrestyésnek a reflektorért igazán járt-e dollár…”, |
s hatszínnyomatban mutogatja Sába királynőt, fehér-zöld-barna kiséretével, |
míg háziasszonyi kezében hatféle ital keverékétől kotyog a shaker, |
Hát ezért született Borgóban (1410?) s e templom homályában ezért élt? |
vagy énértem, aki ezt írom? vagy a még-messzebbről-jött „feketéért”? |
Ezt remélted-e? és ha ezt, vagy ha mást, nem egyremegy-e? |
úgyse hihetted, hogy megrendelőd, a Bacci titkos ihleted észrevegye. |
S hiszen, tudtad, amúgysem ő volt az, aki rendelt |
tőled, hanem az emberiség… |
tőled, hanem az emberiség… |
Csak az embert, |
csak őt látod, őt vallatod, őrá függeszted az arcod – |
de melyiket? a még-féregnek-se-készet, vagy a pillangóvá-változandót? |
Hisz a kettő egy és ugyanaz, mindkettő fájón a te másod. |
Mi volt a gubó, amiből kirepültek falaidra e pillangó-lobogások? |
A benső vagy a külső látás? a feltámadt múlt? vagy már a jövő volt tán ez a báb? |
Nem tomboltak-e körülötted is háborúk és hisztériák? |
Nem font-e be téged is tehetetlen szálaival butaság és betegség? |
Keselyű-karmú hatalmasok röpte s a földön-csúszó, szárnyaszegett nép? |
Hol volt ez a fényes arány? a harcban is e ragyogó nyugalom? |
Hajnalnak s arcnak e tündöklete? |
Hajnalnak s arcnak e tündöklete? |
Csak itt a falon? |
Akkor mirevaló volt e csillagokig-nyúló erőfeszités? |
az emberfeletti pontossággal kiszámított rövidülés, |
az észrevehetetlen részletek és az áttekinthetetlen egész – |
ha mindez csak puszta „szépség”, ritka, egyszerü bűvészkedés? |
A mutatvány csak a munkában lehet érvényes, nem a műben… |
|
…A fényt, látjátok a fényt, amelybe merülten |
a forma, a szín, a test meg a szám kiteljesedett? |
Én látom, hogy ültet a vak szemüregbe szemet, |
hogy tölti meg a tér virágával a szik-talaju síkot, |
amelyre a századok pusztító homálya szorított, |
hogy egészíti ki a bélpoklos iszonyúan homoru orrát, |
s a lelket, bármily vakhitek-rágta cafattá nyomoritották? |
Mit kutatnék e két isten-adta szememmel, ha nem ezt a fényt, |
amely terek gyöngyét pergeti, idők harmatát szűri körénk, |
ember s ember közé áraszt lélegzeni-jó közeget, |
lélek és test közé sosem-ismert kapcsolatot vezet, |
kiméri a távolt és közelt, bejárja a tengereket, |
múltak mélyére ás, jövőbe repíti a képzeletet? |
Ó, teremtett világnak az emberi elme feltárta távlata: szépség! |
örökké várom rejtelmes igéreteid teljesedését, |
virrasztva, mint most is, az éjeket… |
virrasztva, mint most is, az éjeket… |
Hány éjszakán át |
számítgattam a másnapi két szín viszonyát, két forma arányát… |
s ím, újra virrad a másnap… s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal |
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal. |
|
|
Zárószonett
Hajnali látomás! |
s hány éjszakán át! |
Századok sötét árján hánykolódott, |
mállt róla az idő és rárakódott, |
mégse bonthatta meg örök arányát, |
|
amellyel várja, hogy szemükbe zárják |
s fessék önnön lelkük falára boldog- |
szelíd formáit eljövő utódok, |
és magukba fogadják ragyogását. |
|
Hány éjszakán sütött már át e hajnal. |
S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy |
ember! már űrig-hajnalló agyaddal |
|
újra s újra tennen éjedbe roggy, |
s öröktől hirdetett és tudva-sejtett |
hajnalcsillagodig sose emelkedj? |
|
|
|