Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek…

A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.

Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek…

A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.

Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.

Hogy fejezzem ki magam?

A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.

Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.

A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?

Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.

Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág…

A nagy rózsaszín peónia…

Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül.

Szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.

Ma is vannak szentek, ahogy mindig voltak. Nem látjátok rajtuk a stigmákat, a jelet, a glóriát? Máskor se látták.

Csak azok tudják róluk, akik asztaluknál ülnek és ágyukban alusznak, akik a húsukat elemésztik és a húsukat újjászülik.

De mit lehet tenni a jósággal? Visszaélni vele. Aztán bánni, az őrületig bánni, hogy visszaéltek. És megint csak visszaélni. Hát ezt teszik; s akivel teszik, se tehet mást. Ő maga kényszeríti rá őket. Máskülönben hogy is lenne módja jónak lenni?

Nekik tehát latroknak és gonoszoknak kell lenniük. Pedig nem is azok, szegények.

Ő pedig külön fájdalmat érez azért, mert rosszul fizetik jóságát, és külön azért, mert rosszá teszi azokat, akikhez jó. Mert szeretetével szeretetlenné teszi az őt szeretőket.

És így lesz egyre inkább, egyre menthetetlenebbül önmaga. Mert hogy is lehetne rossz azokhoz, akik miatta rosszak? Egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág. Miközben észrevétlenül fakadnak rajta a majdani emlékén kirajzolódó stigmák,

a jel és a glória, amelyet most senki se lát.

Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol.

De itt azt is megtanulod, hogy ott sem lehetsz igazán.

Tudhattad volna, hiszen élsz, hogy nem lehet változtatni rajta: nem könyökölhetsz ki az időn, mint egy ablakon, és nincs olyan földalatti kazamata, amelyen át kilopózhatnál a térből, mint egy ostromlott várból.

De itt a szó megváltozik a szádon: kicsalogathatod jelentéséből, mint a csigát.

Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még, máris szakadatlanul visszavágyol ide.

Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd.

Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz.

Mert nem lehet megint a tiéd, ami tiéd, nem lehet mindig a tiéd ez sem, mint semmi más. Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő…

Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha.

Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra.

Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.

Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.

A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak, a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.

Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a kisgyerekek általában.

Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított labda: „Ti vagytok a büdösek!”

De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.

Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca közepén.

A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a harag vagy a sértettség könnye volt.

Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja, nem azonos.

Az asztalon a kávéfőző fémtestén két függőleges tompa fénycsík a délután. A félig elhúzott függönyön át a szemközti sárga falat szürkére satírozza a sűrű, vékony eső. Az erkélyen hajnalka kúszik felfelé a ferdén kifeszített zsinegeken. Az egyik előbbre tart, a másik hátrább. Mint az Angol Parkban rég a Regatta vízsugárral hajtott csónakai. De a végük úgy válik el a zsinegtől, levéltelenül, kicsit visszahajolva, mint a kígyó feje: szinte hallani csöndes sziszegésüket. Esik. Esik idebent is, ha nem leszünk is tőle nedvesek. A színe, a súlya belénkivódik, mintha tapinthatatlanul is mindent víz itatna át. A levegőt. A lassan mélyülő homályt. A zongora halk hangjait, melyek oly nyirkosan billennek, mintha tele volnának vízzel. Esik.

Mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. Vajon menthetetlenül mindig csak azt tudom szeretni, ami éppen távol van? Mindenről csak hinni tudom, hogy szeretem?

Nagy, megnyíló egekre vágyom, az esőtől megszabadult este nagy vörös fényeivel. S arra, hogy legalább egy pillanatra ne kelljen látnom az asztalon álló kávéfőző fémtestének egyre fakóbb csillogásán,

hogy múlik az idő.

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.

Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha meg nem érthető nyelven.

Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan anyagába.

Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd újra visszatér.

De honnan?

Most hol van,

ki volt és hová lett a szél?

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testük bosszút áll rajtuk azért, mert nem hagyták megtermékenyülni. És eljön a huszonnyolcadik nap és ők bosszút állnak rajtunk, amiért nem termékenyítettük meg őket. Minden huszonnyolcadik napon megjárják az elmulasztott anyaság kálváriáját: és megjáratják velünk az elmulasztott apaságét.

Az ő naptárukban más a hónapok neve, és fordulatuk a keresztény számítások földi esetlegességei helyett a hold pogány pontosságához igazodik.

A titkos kis hold, amelyet a holddal együtt érlelnek rejtélyes csillagrendszerükben, véresen kiszakad belőlük, mint egy szétrobbant meteor.

És eljön a huszonnyolcadik nap és a testükön megint felfakad a seb, amely sosem heged be egészen. Nyílt sebbel élnek, hát nekik is sebezniük kell. Ők azok, akiket a tisztaság bemocskol. S akik megtisztulnak a mocsokban.

És eljön a huszonnyolcadik nap, és minden szörnyűségével újra beléjük költözik a szüzesség.

Az élőlények mind rettegve zárják érfalaik cellájába a vért, riadtan nézve, ahogy néha átdübörög rajtuk lüktető lázadása. Jaj, csak ki ne szökjön valahogy, csak ne árulkodhasson arról, ami ott bent végbemegy!

Egyedül ők merik önként szabadon engedni, csak ők mernek szembenézni minden huszonnyolcadik napon a szégyellt titokkal: ez vagyunk!

A huszonnyolcadik napon nincs menekvés.

Tanúságot tesznek arról, ami mindnyájunkban történik mindegyik napon.

Irgalmatlanok hozzánk, mint mind a vértanúk.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Nincs olyan távoli csillag, amelynél ne lenne távolabbi csillag is.

Nincs olyan jobb oldal, amelynek ne volna baloldala.

Nincs olyan emberi nyomorúság, amelynél ne lenne még nagyobb emberi nyomorúság.

Nincs olyan kérdés, amelynek görbe partjait követve ne bukkannánk újabb kérdések rejtett öbleire.

Nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei.

Minden öböl öblének az öblében megszámlálhatatlan rejtett öböl búvik meg.

Minden csak a léptéken múlik.

Ha nem 1 : 500 000 térképeznénk föl a földtekét, hanem 500 000 : 1 térképeznénk föl minden kavicsot az öbölben, nem lenne-e mindegyik egy egész megismerni való világegyetem?

Ha nem szuperszonikus sebességgel szállnánk el a gondolatok szakadatlanul változó tájai felett, hanem egyetlen gondolatot élethossziglani fogságra ítélnénk agyunk börtönében.

Ha nem hajóznánk öbölről öbölre, hanem megkeresnénk az öböl öblének öblében rejtező legrejtettebb kis öblöt.

Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdéseket,

hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom.

De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…

Nem történt semmi különös.

Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.

Minden olyan, amilyen.

Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?

Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?

A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.

Csak éppen ordítanom kellene.

S csak éppen hallgatok.

Elűzöm magamtól a kétségbeesést, hogy írhassak.

Írok, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést.

Nem kellene-e egészen átengednem magam a kétségbeesésnek ahhoz, hogy írjak?

Nem kellene-e egészen felhagynom az írással ahhoz, hogy elűzhessem magamtól a kétségbeesést?

…Mintha Magellánnak azt lehetett volna mondani: menjen és fedezze fel a Magellán-szorost…

Mikor egyedül ő tudta, ő vélte tudni, s ő is rosszul tudta, hol kell keresni.

(Kolumbusz holtáig nem hitte el, hogy felfedezte Amerikát.)

Milyen ideológiák milyen szeksztánsai mutatták meg előre a lélek Rimbaud-i kijáratát a végtelenbe, a képzelet dantei szigettengereit, a József Attila-i eszmélet barlangvilágát?

Hány mare incognitum még, hány viharok-foka, hány homálybaborult óceán, hány Thulén túli táj, a sötétségnek hány babonás, ördögi zöldben játszó tengere?

Megpróbálta-e már mindenki feltérképezni önmagát? Felkutatni a szorosokat, amelyek összekötik a mindenki világtengerével? Pedig nem azt keressük-e vers-emlékezet óta, indulatok szirtjein összetörve, előítéletek jegébe fagyva, hiedelmek bénító napja alatt, a közölhetetlenség kietlenül ingó víztömegei között? Engedjétek felfedező útjaikra a költőket. Ám haljanak bele, ha kell, a felfedező utakba. Csak ne abba, hogy nem arra indulhatnak, amerre idegeik mágnesei rezegnek.

Hadd állítsák szolgálatukba a radart s az új gépek elektromos impulzusait, de hagyjátok meg nekik a radar pontossága mellett az ő kétes asztrolábiumaikat, a kibernetika korában is a sejtések eszelős számításait – mert van, ahová csak azok vezethetnek el.

(Még ha a Kolumbuszok nem mindig tudják is, mi az, amit felfedeztek.)

Engedjétek a költőket sokismeretlenes és sokvészű útjaikat megoldani. És nyissatok elébük kikötőt, ha visszatérnek.

Mert az ő életük forog kockán. A király hajói. A birodalom hírneve. Az urak fűszere és a hölgyek ékszere. De az ő életük.