|
Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol.
De itt azt is megtanulod, hogy ott sem lehetsz igazán.
Tudhattad volna, hiszen élsz, hogy nem lehet változtatni rajta: nem könyökölhetsz ki az időn, mint egy ablakon, és nincs olyan földalatti kazamata, amelyen át kilopózhatnál a térből, mint egy ostromlott várból.
De itt a szó megváltozik a szádon: kicsalogathatod jelentéséből, mint a csigát.
Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még, máris szakadatlanul visszavágyol ide.
Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd.
Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz.
Mert nem lehet megint a tiéd, ami tiéd, nem lehet mindig a tiéd ez sem, mint semmi más. Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő…
Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha.
Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra.
Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.
Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.
|