Részletek egy megírhatatlan versregényből
Előhang
Én sose voltam igazán magam – |
|
Magam én énmagam még sose voltam. |
Hogy választhatnám hősömül magam? |
|
Hogy dalolhatnám azt, ki nem is voltam? |
Közhely lenne csak úgy, Rimbaud-ian – |
|
De tán nem az így, stancákba csiszoltan |
A hang tehát tassói, byroni – |
S csak Arany által némiképp honi. |
|
A régi forma váltson új köpenyt? |
|
Új köpenynek se árt a régi forma. |
Egy stanca-csepp, és máris benne cseng |
|
A vers-kontínuum tengernyi gondja. |
Az intenzív s extenzív végtelent |
|
Végességében is magába fonja. |
A puszta szórím megengedhető-e |
Például? Használhatta volna Goethe? |
|
De ennél kisebb gondom is nagyobb. Itt |
|
Van (hogy ne mondjak mást) a kozmopo- |
(Be sem végzem, úgy tán ki sem tudódik – |
|
Arany is erre volt az apropó). |
De legfőként az új s a régi módik |
|
Űzik egymást, mint vadat a kopó. |
Hagyomány: hagyományok hagyománya. |
Meddőhányó és kincsek-kincse bánya. |
|
S ha már Goethe… ő tudta, s tőle tudjuk |
|
(Ha magunktól nem), mily döntő a nem:
|
Ha ugyanazt disztichonokba fújjuk, |
|
Botrány lesz az, ami stancákba’ nem. |
A forma a kétesvésésü kulcslyuk, |
|
Melyen át kukucskál a kandi szem. |
Forma mint kulcslyuk – nem is rossz hasonlat. |
De hol marad helye a tartalomnak? |
|
A tartalomnak, melynek nincs határa, |
|
Míg a forma szűk s zártvonalu test, |
S mégis e szűk nyilás az, mely kitárja |
|
A változóban ezt a véglegest: |
Eltűnik, hogy a láthatót a látha- |
|
Tatlan láttatottjaként tételezd. |
De míg azt hiszed, belénklátsz, te dőre, |
Csak önnön bensődnek vagy voyeure. |
|
Mert a végtelennek két vége van |
|
(Pongyolán fogalmazva): aktuális |
És potenciális is, máshogyan |
|
(Nem matematikailag) magán- is |
Meg köz- is, és viszonylataiban |
|
Kívül s belül folyton egymásba játszik: |
Akár a csiki-csuki a malom- |
Játékban: így forma, úgy tartalom. |
|
Miről is szól e vers? Persze a versről. |
|
Van napjainkban ennél fontosabb? |
Ki más tudja semmiből s végtelenből |
|
A sarki kocsmához vivő utat? |
Meg azt, hogy a lelkünk vetése megdől, |
|
S Kukutyinban milyen hegyes a zab? |
Bölcsek köve? Egységes térelmélet? |
Tessék! tessék! itt látható az – élet. |
|
A műfaj jeles mintái nyomán |
|
Most kéne belefognom a mesébe. |
De hol a hős? Istók vagy Don Juan? |
|
(Tankréd lovagról már nem is beszélve.) |
Átperegtek, mint jó liszt a szitán. |
|
És nem maradt helyettük már az Én se, |
A jó öreg lírai lelemény. |
Nem ér a nevem! – tapsol a Nem-én. |
|
„Én – az valaki Más”, így mondja Rimbaud. |
|
„Én – az Senkisem”, tódítja Pessoa. |
Autentikus létről már szólni sincs szó, |
|
Tán csak a csecsemő oá-oá.
|
Aztán: „Ipi-apacs!” és „Ki a húnyó?” |
|
Fogócskázik a Je és a Moi.
|
Ittlét és Ottlét között ténfereg |
Heidegger meg a többi rossz gyerek. |
|
Hogy meséljek arról, mi nem vagyok? |
|
S amiről én (?) tudom csak, hogy lehetnék.
|
A mese jelenbe leforgatott |
|
Múlt, vagy a múltba vetített jelenlét, |
Idő – jövő, s feltételes – a mód |
|
Nem lehet ott, hol feltétlen a jelkép: |
A kép az a kép, amely sose más kép: |
Történet, mi nem történhetne másképp.
|
|
Csakhogy… nem óhajtanék sarlatánmód |
|
Turkálni abban, ami nem enyém, |
Dehát: versben vagy függvényben, akárhogy: |
|
Az esemény mégiscsak esemény,
|
S akár belátod, akár kitalálod, |
|
Van múlt, mely a jövő végtelenén |
Úgy úszik el, mint ami sohasem lett, |
És sose része semmilyen jelennek. |
|
Míg a (mondjuk) afin térben maradsz, |
|
(Hogy mit szólt volna ehhez Euklídesz?), |
Akármilyen sebességgel haladsz, |
|
A fénysebességhez nem közelítesz – |
Így marad mindig éppoly messze az, |
|
Amit átélt Istók, Juan vagy Ínez, |
Attól, amit a költő versbe foglal, |
Akárhogy felgyorsított metrumokkal. |
|
A metrika is… ha már itt e szó… |
|
Bár e vers – neve is Ottava Rima –
|
Sorokba mérhető s rendezhető, |
|
S háromszor kettő s kétszer egy a ríme |
(Ha olykor kancsal is, s most ó vagy ő,
|
|
A vagy e tetszés szerint visszahívja), |
Mégsincs vége – kontárul így tanítnám: |
Minden vers végen túli, trans finit szám. |
|
Arany mondja, s rá jó, ha odahallgatsz |
|
(Majd Valéry is megerősíti): |
A vers előbb csak kósza dalt sugalmaz, |
|
A szó, mely szülte, később tölti ki – |
Mi más tehát a forma? üres halmaz,
|
|
Amelynek nincsenek elemei. |
Abszolut abszolut és szófia. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Első ének
Ha már regény, jó, hát legyen regény. |
|
Regény, méghozzá verses (vagy a vers
|
Regénye tán?), bár nemrég éppen én |
|
Nyilatkoztam oda, hogy e kevercs- |
Műfaj nyugszik már (örök?) nyughelyén, |
|
Mint annyi más, mit sorra elfelejtsz. |
Hisz csak halandó, mint… mint mi?… mi nem?
|
Miért ne lenne éppen egy mű-nem? |
|
Az ichtyosaurusok is kihaltak. |
|
Összeroskadnak a galaxisok. |
Hát még a birodalmak, irodalmak, |
|
Rómák, rímek, rítusok, ritmusok! |
A földgolyó forgó agyába szaggat |
|
Folyton a kozmikus elektrosokk. |
Atom- és tudathasadások rázzák |
A Metagalaxis nagy Sárga Házát. |
|
De tovább halogatni mégsem illik. |
|
Bár elkezdeni a legnehezebb. |
Nagy választék ugyan nincs erre – mindig |
|
Készen áll a két klasszikus recept: |
In medias res vagy with the beginning,
|
|
Kétlem, hogy harmadikra szert teszek. |
De hátha mégis! Mért ne kezdeném én |
Ott, ahol más befejezi: a végén? |
|
A végén kezdeni – micsoda ötlet! |
|
Hogy erre még nem jött rá senki se! |
Csak honnan tudható, a vége könnyebb- |
|
E, mint a közepe vagy kezdete? |
Holott közismert, hogy munkakörömnek |
|
Mindig a könnyebb végét kerese- |
M – szegény fejem ezért is kapkodom tán |
A siker elől, mely csőstül zuhog rám. |
|
Csak most aztán lássuk már, hol a vége.
|
|
Hadd fogjam meg – akár könnyű, akár |
Nehéz –, énekem kezdetévé téve, |
|
Hiszen végül úgyis visszatalál |
Majd óhatatlanul a kezdetébe |
|
Annak, ami így fejtetőre áll: |
Aminek végén kezdődik a mű, |
Hogy kezdetén végződjék. Egyszerű, |
|
Nem? Kicsit én is belebonyolódtam. |
|
Dehát mit tegyünk, hogyha féreg ás, |
Mint az almában, minden fogalomban, |
|
S mind kevésbé nyílik kigázolás |
A szituból, amelyben ez a kor van, |
|
A – mondjuk – adekvát ábrázolás |
Felé, pedig az elvárás ez ám itt, |
Amit egy mindig táruló szezám nyit. |
|
(Itt van tehát – valaminek – a vége |
|
[Mert itt kezdtem el], de vajon – minek?
|
Ezt kellene már eldönteni végre. |
|
Csak ki mondja meg, hogy holnap mi lett
|
Abból, mi tegnap volt? Mindig kitéve |
|
Az emlék kergetőzéseinek? |
Egyszer volt hol nem volt körbefogódzva. |
Te rózsa rózsa ispilángi rózsa.) |
|
Mit várhatunk ily lebegő, „humán” |
|
Tárgytól, mint a szegény irodalom |
(Ily problémákkal nem küzdött Juan, |
|
Sem az én őrdöngős Lord-dalnokom), |
Amikor „abszolut invarián(s) |
Maga sem lehet”, ahogy kereken kij- |
Elenti a tudós Frank-Kamenyeckij.*
|
|
Mi kósza dalnokok mindig az egzakt |
|
Diszciplinákra bíztuk ihletünk: |
Tény és Törvény, hagytuk, előre megszabd, |
|
Csapongásunkban meddig merhetünk. |
De hova kapkodjunk már, ha a legszakt- |
|
Udományosabb teoréma-szint |
Szédületben magasan veri most |
Az Olympia-bajnok Pindaroszt? |
|
Ó, ódát zengeni a Győztesekhez! |
|
A kocsihajtó vagy fegyverfutó |
Eredménye végleges: mindig ez s ez, |
|
Abszolut, folytonos és tudható, |
Éppolyan metrikus, mint az a vers lesz, |
|
Mely tetteiknek örök hírt adó. |
Ily tényektől felröppenhet az ének, |
Szárnyán „istenácsolta szekerének”.*
|
|
A hossz és időköz mérte időben |
|
S térben – és versben (amíg van ilyen) |
Minden megleli helyét eltünőben, |
|
A rím, a mű-mezon, a szerelem, |
Csak akkor vagyunk egyszerre a csőben, |
|
Ha szemléletünk immár ezeken
|
Is átlépve, kezdet s vég cezuráján |
Túl hősöm többé seholsem találnám. |
|
Vezess hát, kamaszkor sátáni hőse, |
|
Botrány-hős és szabadság-hős, vezess, |
Ó stancák láncán új hős-keresőbe, |
|
Mi nélkül sánta lesz az énekes, |
Te sántán is a lelkek vezetője, |
|
Vezess pokolra, hová végzetes |
Útján végül sem szállhatott le hősöd. |
Úgy vélted, jobb lesz, ha te megelőzöd. |
|
Engem nem vár palotával Ravenna,*
|
|
Csak egy garszon-albérlet itt Budán. |
(S ha a -let nem is, de a bére mintha |
|
[Bár al-] főúri volna igazán!) |
(Elnézést, egy sorpárral többre ment a |
|
Stanca, hiába, a lakáshiány!) |
De itt is, ott is egy csak a gyehenna |
(S különben se másé – az én hibám): |
|
Képzeletem, ha tud, innen suhanna |
|
Túl téridőn és Óperencián, |
Kiséri bár vagy nem kiséri Guicc- |
Ioli grófnő – de versem itt a giccs |
|
|
Ingoványára téved már, pedig |
|
Most kellene magasba hágnia, |
Kezdettől végig, végtől kezdetig, |
|
Merre csalja lidérces mágia, |
Nem tudva még, hová emelkedik, |
|
Dicsőség várja vagy malária – |
És hátha egy új Missolounghinál |
A váratlanul várt hősi halál? |
|
Mert béke van most, nagypalástu béke, |
Alóla mindenütt, Keletre, Délre |
|
Indíthatsz újabb expedíciót, |
Szabadságon szabadságot cserélve, |
|
Csak arra kell vigyáznod szörnyümód, |
Hogy hajódat mily öbölbe vezényled, |
S regény lesz-e vagy rémregény – regényed. |
|
Most olvasom, hogy NewYorkban Kenneth |
|
Koch kartársam is rímekbe menekszik, |
Újabban ő is stancákban zeneg,*
|
|
Régi beat verse már nem oly projektív –
|
Meg is kapja érte az itemet,
|
|
Ami, félek, fölöttem is lebeg (sic!):
|
„Ha epika, hát legyen epika”*
|
A kritika így talál telibe.*
|
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
ω + 1-edik ének
|
Nézd, távoznak és mi velük megyünk. |
Megszületünk a halottakkal: |
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak. |
T. S. Eliot: Little Gidding V. |
|
Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy… |
|
De azt se hihette… Két hihetetlen |
Közt a hihetőért viaskodott. |
|
És közben – mintha máskor – Edna Ferber |
„Pengős” regényéről vitatkozott |
|
(Akárha nem az volna) a beteggel. |
S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva, |
Mint a holtakén, arcán a borosta. |
|
S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”, |
|
Mit a barátok is megénekeltek, |
A haj, a „szuroksötét”, amiér |
|
Az átkozottat is „szeretni kellett”:*
|
Oly valóságos volt, mint ami – él, |
|
S most is sámsoni reménnyel kecsegtet. |
Haj és szakáll, mint álcára az álca, |
Nőtt a facies hippocraticára. |
|
És a másnap. Az éjszaka. A reggel. |
|
A telefon. A hír. A hír-telen. |
Egyszerre tele rég-tudott hirekkel. |
|
A szoba: régtől fogva cinterem. |
Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber… |
|
(„Bár én volnék olyan jól, amilyen |
Jó író…”, mondta még. S a Domopon |
Után tapogatott a paplanon.) |
|
A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák. |
|
A kaputól a gyerek már futott. (Én.) |
Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát. |
|
Egy lényéből sarkig kifordított lény |
Legvégső biológiai nyitját |
|
Leste, szürke kéjleső, a halottkém. |
Mint egy in flagranti. A kitudódott |
Titok. Apja hátán a hullafoltok. |
|
De hisz tudta – most tudja, tudta rég
|
|
(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!), |
Már tudta rég (bár most sem tudja még), |
|
Amit ott tudott meg egy villanásra, |
S amit soha se lehet tudni vég-
|
|
Legesen, csak megújra elodázva: |
Hogy, míg egyre az életünkre várunk, |
Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk. |
|
És visszafordították. Letakarták. |
|
(Meglesve már minden megleshető.) |
A többi csak az aktusok s az akták |
Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát |
|
(Akárcsak az élőkét) tüntető |
Értelmetlenséggel sűrűn benőtte |
Haj és szakáll abszurd igeidője. |
|
Míg élt, az életét csak egyre várta. |
|
De az nem várt rá. Mindig-elnapolt, |
Helyszínt s időt nem találó találka. |
|
Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt. |
Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra, |
|
Miben magával végre egybeforrt, |
S e test, mely testként magát élte túl, |
Halálát hitte, halhatatlanul. |
|
A gyerek gyerek volt. Ha tudta is, |
|
Olyan volt neki, mintha mégse tudná. |
Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz, |
|
Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia- |
Nus*: ő azért nem hitte, mert oly ész-
|
|
Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá). |
Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent. |
Valami hihetőt! Mert esztelent! |
|
A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.) |
|
(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem |
Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek- |
|
El, bűnösen? bűntelenül? amért nem |
Tudta tudni akkor… A képzelet |
|
Átgázol minden tudáson, hivésen: |
Az örökmozgó időt görcsbe rántja – |
S egymásba csúszik előttje s utánja. |
|
A betegség rángó köldökzsinórja – |
|
(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? – |
Hordta, terhesen, míg végül kihordta |
|
Anyja halálát, mint a magzatát. |
Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha |
|
Most már tudta is, hogy halálra szánt.) |
S ő is a levegőt kapkodta hagymáz- |
Asan, ha jött a kisvérköri pangás. |
|
Folytonos sietség… Csak itt, a másik
|
|
Szobában, s száz kilométernyire, |
Vagy tízezerre, eddig a szobáig |
|
Tágult mindig kis- és nagyvérköre: |
Két szó között az asthma cardialis
|
|
Görcsében fuldokolt – képzelete, |
Akárhol, máris, újra, egyre készen, |
Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen. |
|
Betegség, egyetlen édes menekvés |
|
Annak, aki már sosem lesz egész – |
Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész, |
|
Vagy visszatérül egy csepp enyhülés. |
Hátha ez egyszer még lehet szerencsés, |
|
Szűköl az egy lapra tett létezés. |
Saját csapdájában foglyul esett lét |
Egyetlen szörnyű esélye. Betegség. |
|
Az ajkon táncoló csáb-lehelet, |
|
Mely ellibben, mikor utána kaptunk. |
Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet, |
|
Megrekedt vér az eldugult szivattyún. |
Fulladás, amit fulladás követ. |
|
Az Ürdönggel kötött pokoli paktum. |
Ha cserébe a visszahozhatatlan |
Visszatér tán a megváltó rohamban? |
|
Ó, a megbokrosodott paripa! |
|
Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt! |
|
Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt. |
Éled a máskor halott éjszaka. |
|
Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt? |
Együtt árad szét feltárt erein |
Az elcsitult vágy s a Diaphylin. |
|
Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) – |
|
Újra meg újra megölte magát. |
Szeretet-alázat és szeretet-gőg |
|
Dantei „titkait” ki érti át? |
(A díványon fekve a lámpaernyőt |
|
Bámulta, s várt egész estéken át.) |
Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”, |
Önnön sötétjében, a Kreatúra? |
|
Mert addig élsz, míg mást tudod hogy éltetsz, |
|
S más éltet, azzal, hogy te élteted, |
Közeledve veszélyes limeséhez, |
|
Hogy differenciál a szeretet! |
De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz, |
|
Minden csak ahhoz vezet közelebb. |
Minden halál a szeretet halála. |
S rángni kezd a szívizom cérnaszála. |
|
Anyám szive Bévülről ostromolt ház |
|
Magára döntött odvas pincebolt |
Anyám szive Vad ártól elsodort váz |
|
Anyám szive Roncs padmaly Beomolt |
Kamra pitvar Befalazott sikoltás |
|
Anyám szive Pulzus-világrekord |
Anyám szive Szent Vitus táncoló |
Vak motollája Fibrillatio
|
|
Minden halál gyilkosság s öngyilkosság. |
|
Ha már nem képes… ha nem vagyok én… |
Amik szivünk ernyesztik s összehúzzák, |
|
Myogén, neurogén vagy – pszychogén
|
Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság, |
|
Egyetlen kihagyó perc szövetén? |
Csak búcsuzol, tétova kézzel intesz – |
S elfordul egy mindentudó tekintet. |
|
Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma |
|
Mikor riadt gyermekéjembe nyit |
Anyám szeme Az ajtóban felizzva |
|
Mikor sorsom a vészből hazavitt |
Anyám szeme Széthasadt tűzü prizma |
|
Mikor a roham felerősödik |
Anyám szeme Fekete lyuk vak titka |
Mindentudón Már nem is nézve vissza. |
|
Nem mondom el hogy azután mi történt |
|
Nem mondom el amit mondtak nekem |
Nem mondom el amit nekem se mondtak |
|
Nem mondom el A Nagy Diszkréció |
Nem mondom el Az Orvosi Titok |
|
Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz |
„Mi nem embernek való látomás” |
S mit egyszer majd mindenki látva lát |
|
Nincsenek vele aranyos kösöntyűk |
|
Nincsenek vele gyöngyös fibulák |
Nincsenek vele guzsalyok se rokkák |
|
Nincsenek vele csuprok csobolyók |
Nincsen vele tört lába görbe csontja |
|
Nincs vele széthasadt csillag szeme |
Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt |
Egy bronz-négyzet a falban B/28
|
|
|
|