ω + 1-edik ének

 
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
T. S. Eliot: Little Gidding V.
(Vas István fordítása)
 

I

(1937/1/7)
Gyerek volt a gyerek. Nem hitte, hogy…
 
De azt se hihette… Két hihetetlen
Közt a hihetőért viaskodott.
 
És közben – mintha máskor – Edna Ferber
„Pengős” regényéről vitatkozott
 
(Akárha nem az volna) a beteggel.
S szűkölt, míg nézte, hogy üt ki orozva,
Mint a holtakén, arcán a borosta.
 

2

S a haj. Amin „nem győzhetett a dér”,
 
Mit a barátok is megénekeltek,
A haj, a „szuroksötét”, amiér
 
Az átkozottat is „szeretni kellett”:*
Oly valóságos volt, mint ami – él,
 
S most is sámsoni reménnyel kecsegtet.
Haj és szakáll, mint álcára az álca,
Nőtt a facies hippocraticára.
 

3

És a másnap. Az éjszaka. A reggel.
 
A telefon. A hír. A hír-telen.
Egyszerre tele rég-tudott hirekkel.
 
A szoba: régtől fogva cinterem.
Az ágy mellett még nyitva Edna Ferber…
 
(„Bár én volnék olyan jól, amilyen
Jó író…”, mondta még. S a Domopon
Után tapogatott a paplanon.)
 

4

A lépcsőn sebhedt csempék. Mint a stigmák.
 
A kaputól a gyerek már futott. (Én.)
Gyerek volt. Nem tudta, mi az, amit lát.
 
Egy lényéből sarkig kifordított lény
Legvégső biológiai nyitját
 
Leste, szürke kéjleső, a halottkém.
Mint egy in flagranti. A kitudódott
Titok. Apja hátán a hullafoltok.
 

5

De hisz tudta – most tudja, tudta rég
 
(Hány tudás áramlik a nem-tudásban!),
Már tudta rég (bár most sem tudja még),
 
Amit ott tudott meg egy villanásra,
S amit soha se lehet tudni vég-
 
Legesen, csak megújra elodázva:
Hogy, míg egyre az életünkre várunk,
Ránk, amíg élünk, egy vár csak: halálunk.
 

6

És visszafordították. Letakarták.
 
(Meglesve már minden megleshető.)
A többi csak az aktusok s az akták
 
Paramétereivel mérhető.
Tegnap-még-volt-ma-nincs-holnapi-arcát
 
(Akárcsak az élőkét) tüntető
Értelmetlenséggel sűrűn benőtte
Haj és szakáll abszurd igeidője.
 

7

Míg élt, az életét csak egyre várta.
 
De az nem várt rá. Mindig-elnapolt,
Helyszínt s időt nem találó találka.
 
Nem hitte, hogy nem lesz – ha sose volt.
Most tudta, hogy nem várt, csak a halálra,
 
Miben magával végre egybeforrt,
S e test, mely testként magát élte túl,
Halálát hitte, halhatatlanul.
 

8

A gyerek gyerek volt. Ha tudta is,
 
Olyan volt neki, mintha mégse tudná.
Nem hitte, amit tud; s amit ha hisz,
 
Nem tudta. S nem úgy, mint Istent Tertullia-
Nus*: ő azért nem hitte, mert oly ész-
 
Szerű (hogy attól válunk tébolyulttá).
Csak állt. És várt. Mint oszlopállta szent.
Valami hihetőt! Mert esztelent!
 

II

(1967/9/23)

 

 

9

A gyerek felnőtt már. (De még gyerek.)
 
(Hisz még van anyja.) Tudja már… ha még nem
Hiszi is (vagy fordítva)… Most vezek-
 
El, bűnösen? bűntelenül? amért nem
Tudta tudni akkor… A képzelet
 
Átgázol minden tudáson, hivésen:
Az örökmozgó időt görcsbe rántja –
S egymásba csúszik előttje s utánja.
 

10

A betegség rángó köldökzsinórja –
 
(Micsoda kép?) De ő – hány éven át? –
Hordta, terhesen, míg végül kihordta
 
Anyja halálát, mint a magzatát.
Még gyerek volt. Hiszen még anyja volt. (Ha
 
Most már tudta is, hogy halálra szánt.)
S ő is a levegőt kapkodta hagymáz-
Asan, ha jött a kisvérköri pangás.
 

11

Folytonos sietség… Csak itt, a másik
 
Szobában, s száz kilométernyire,
Vagy tízezerre, eddig a szobáig
 
Tágult mindig kis- és nagyvérköre:
Két szó között az asthma cardialis
 
Görcsében fuldokolt – képzelete,
Akárhol, máris, újra, egyre készen,
Csak hogy egyszer, épp akkor el ne késsen.
 

12

Betegség, egyetlen édes menekvés
 
Annak, aki már sosem lesz egész
Roham, Nagy Lutri, hol vagy minden elvész,
 
Vagy visszatérül egy csepp enyhülés.
Hátha ez egyszer még lehet szerencsés,
 
Szűköl az egy lapra tett létezés.
Saját csapdájában foglyul esett lét
Egyetlen szörnyű esélye. Betegség.
 

13

Az ajkon táncoló csáb-lehelet,
 
Mely ellibben, mikor utána kaptunk.
Szörcsögő hörgők, vizenyős köpet,
 
Megrekedt vér az eldugult szivattyún.
Fulladás, amit fulladás követ.
 
Az Ürdönggel kötött pokoli paktum.
Ha cserébe a visszahozhatatlan
Visszatér tán a megváltó rohamban?
 

14

Ó, a megbokrosodott paripa!
 
Amily szorosra csak lehet, a gyeplőt!
Roham! az élet határaira
 
Ragadj! Aztán rohanva a fecskendőt.
Éled a máskor halott éjszaka.
 
Felnőtt lett a gyerek? gyerek a felnőtt?
Együtt árad szét feltárt erein
Az elcsitult vágy s a Diaphylin.
 

15

Hogy szeresse a gyerek (aki felnőtt) –
 
Újra meg újra megölte magát.
Szeretet-alázat és szeretet-gőg
 
Dantei „titkait” ki érti át?
(A díványon fekve a lámpaernyőt
 
Bámulta, s várt egész estéken át.)
Hogy tudná, hol van a „jobb vagy bal útja”,
Önnön sötétjében, a Kreatúra?
 

16

Mert addig élsz, míg mást tudod hogy éltetsz,
 
S más éltet, azzal, hogy te élteted,
Közeledve veszélyes limeséhez,
 
Hogy differenciál a szeretet!
De számíthatsz, magyarázhatsz, mesélhetsz,
 
Minden csak ahhoz vezet közelebb.
Minden halál a szeretet halála.
S rángni kezd a szívizom cérnaszála.
 

17

Anyám szive Bévülről ostromolt ház
 
Magára döntött odvas pincebolt
Anyám szive Vad ártól elsodort váz
 
Anyám szive Roncs padmaly Beomolt
Kamra pitvar Befalazott sikoltás
 
Anyám szive Pulzus-világrekord
Anyám szive Szent Vitus táncoló
Vak motollája Fibrillatio
 

18

Minden halál gyilkosság s öngyilkosság.
 
Ha már nem képes… ha nem vagyok én…
Amik szivünk ernyesztik s összehúzzák,
 
Myogén, neurogén vagy – pszychogén
Erők? Tudod? Hogy feslik fel az okság,
 
Egyetlen kihagyó perc szövetén?
Csak búcsuzol, tétova kézzel intesz –
S elfordul egy mindentudó tekintet.
 

19

Anyám szeme Mennyei Rózsa szirma
 
Mikor riadt gyermekéjembe nyit
Anyám szeme Az ajtóban felizzva
 
Mikor sorsom a vészből hazavitt
Anyám szeme Széthasadt tűzü prizma
 
Mikor a roham felerősödik
Anyám szeme Fekete lyuk vak titka
Mindentudón Már nem is nézve vissza.
 

20

Nem mondom el hogy azután mi történt
 
Nem mondom el amit mondtak nekem
Nem mondom el amit nekem se mondtak
 
Nem mondom el A Nagy Diszkréció
Nem mondom el Az Orvosi Titok
 
Nem mondom el Majd mindőnk titka lesz
„Mi nem embernek való látomás”
S mit egyszer majd mindenki látva lát
 

21

Nincsenek vele aranyos kösöntyűk
 
Nincsenek vele gyöngyös fibulák
Nincsenek vele guzsalyok se rokkák
 
Nincsenek vele csuprok csobolyók
Nincsen vele tört lába görbe csontja
 
Nincs vele széthasadt csillag szeme
Sírfolt se jelzi hol van hol nem hol volt
Egy bronz-négyzet a falban B/28
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]