Nyárvégi szvit

 

 

 

 

Nyárvégi villa

Bevetve az ágyak.
Leszedve az asztal.
Szekrényben a holmik.
Függönyök behúzva.
Villanyok kioltva.
Rázárva az ajtók.
El lehet indulni.
A télbe.
(De még nyílnak a kertben
a nyári virágok)

 

 

 

Nyárvégi ég

Nem lehet igaz.
Hogy olyan messze vannak.
Ezek a csillagok.

 

 

 

Nyárvégi nyár

(régiesen)
A rózsa még ma is kifeslett
A fa még talpig zöldben áll
A víz is vonzza még a testet
Még minden olyan mint a nyár
Még olyan Olyan még De már csak
Olyan Milyen? E még s e már
Közt nem tudod milyen a nyár Csak
Azt tudod hogy elmúlt a nyár

 

 

 

Aug. 14.–szept. 27.

megint a dáliák.
a nyárvég
most is meghozta a magáét.
mézöntők. lángszórók. lilák.
imbolygó kis szagukkal mint az árnyék
az árokparti kalendulák.
magvukhasadó mandulák.
egész kis fényűző világvég.
nyárvég. évvég. nap vége. vége
kései fény sző könnyü szöszt
a keserű őszirózsa-levélre.
mindig boglári virágok hozzák az őszt.
anyám születése
s halála napja közt.

 

 

 

Nyár (vége)

Még nyílt szemmel igazukat hazudják
Nyár hamis tanúi a dáliák
Hogy létezik e földön más világ
És másfelé is tudná venni útját
Hogy kétesebb ez mint azt lombjahullt fák
Levert dió levált birs vallanák
Lomb rozsdáját késő alkímiák
Koholt fényei arannyal befutják
Még egy őszi szonett     a Nagy Talonban
A csörömpölő ócskavashalomban
Mit összehord a kertben a gereblye
A Nagy Perben még egy vesztes szonett    De
Valljátok csak álságtok igazát
Ti nyár hamistanúi dáliák

 

 

 

Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos.
Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.
Szélcsend. És csönd. November-árvaság.
Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.
A természet. Ismétli önmagát.
A szokásos. De még milyen szokásos.
A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.
Az ok. Mintha nem tudná az okát.
Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-
Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.
Önmagát önmagával mozgató.
De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak
S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.
Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

 

 

 

Még egyszer: a boglári parton

Hozzá se érsz. Csak incselkedsz vele.
Nem is látod. Hátat fordítva fekszel.
Mégis borzongások átjárta testtel.
Mindenestül benned a közele.
Elég hogy tudatával vagy tele.
Érzék-túli s -inneni érzetekkel.
Múlt s jövő közös jelene meleng fel.
Mielőtt még a jelen jelene.
Így feküdhettek boldog szeretők.
(Ha voltak…) Az egyesülés előtt.
Húnyt szem. Csukott száj. Meg se rebbenő kéz.
Retardált vágy mely vágyat fojtva érlel.
Köztük pattanásig-telt levegő-rés.
A gyönyörre-várás hűs gyönyörével.
 

[Balatonboglár, 1990. augusztus 19–20.]

 

 

 

Még egyszer: Velence

1
Hátulnézetből – vonaton
Mindennek van hátulja. Itt takarásba vannak
a gondolák, a bárkák, a Piazza, a Palazzók,
a ramák és a boccák, a kezek és az arcok,
ívek és oszlopok, loccsanó kapualjak.
Magától jön a vers, az ódon-új alakzat,
a szép, „alak” szonett, miről Berzsenyi vallott:
hol pereg, ahogy a vonat kereke csattog,
hol, mint a laguna, lassan csobogva hallgat.
Fejben, kedvtelve írod, a rímet se keresve,
minthogyha semmi sem vethetne ki az útból,
s míg képzeleted a falakon túlra nyargal
(így mondták rég, ugye?), látod, ahogy Velence
szemközt, rongyos gatyáját illetlen mozdulattal
letolva, fenekével a lagunára guggol.
2
Elölnézetből
ez is talán utolszor
minden mindig utolszor
először is utolszor
korodból és a korból
nem menekít ki semmi
csak a semmi a semmi
a holnemvolt s a holvolt
mindig csak a seholvolt
minden csak a Seol volt
az egyszer is egyszerre
mi más indítva versre
tudom jól régi nóta
a szöveg és a kotta
(mint ami most itt szól a
Téren a Florianból)
de egyre erre táncol
kor kor és kor után kor
század s századra század
előtted és utánad
hát én is mért ne fújnám
hisz rám is ez az új vár
e régi rímtől-rímig
e rímről-rímre mindig
minden egy pillanat volt
az ekkor és az akkor
hol vannak? – ne keresd hát –
a hellének s a celták
a szkíták és a geták
a venetók a gallok
mind csak egy pillanat volt
mind ez a pillanat volt
Európa? hány Európa
önmagába tiporva
azóta és mióta
utolszor mind utolszor
ellobban mint a foszfor
és minden pillanatban
minden pillanat itt van
a teherpályaudvar
San Marco a lovakkal
s M-mel te a San Marcón
V-vel a boglári parton
s ki tudja már hol A-val
s hogy evvel-e vagy avval?
ez? az? egy pillanat volt
mind ez a pillanat volt
a Lovak Loggiáján
előtted rézsü-párkány
rajt galambok cibálják
galamb-tetemek szárnyát

 

 

 

Képzelt emlék

Világlik nekünk a hajnali hold,
kékítőbe oldja az éjsötétet:
klasszikus tája s perce a szökésnek.
EL! EL!* Away! mint Shelley írta volt.
Robog a kocsi, ábrándja miértet
s hovát nem kérdez: cikázó kobold.
Ahogy az úton két szín egybefolyt,
a véletlen olyan akár a végzet.
Nem játszhat egyszer a játék komolyt?
Cél nincs, csak szél, csak út, csak messziségek.
Irány: a sose-lesz, a sose-volt.
Képzelt úton a képzelt szökevények.
S mikor a hold sugára odatéved,
ajkad felcsillan, mint egy kicsi hold.

 

 

 

Petrarca sírjánál

kószálok arra erre
még valamit keresve
Eugánai dombok
„zöld lombok” közt bolyongok
Padova Arqua Este
nézem hogy hull az este
(a rímet nem keresve)
„e kínvert zöld szigetre”
fújom az elveszett dalt
még valamire várok
(mintha csak volna rá ok)
ami még életben tart
itt hol Petrarca meghalt
s hol Shelley élni vágyott

 

 

 

Egy este

nem nem a lelkiismeret          vala-
mi más          alig tudom magam az ágyra
feszíteni          mintha kínpadra vágyva
mint varsa le-föl vergődő hala
egyetlen nagy háló az éjszaka
nem bűnbánat          nem is a hiánya
a nap tűzpróbáját ki ma sem állva
kezembe-égett izzó szén a ma
ma sem          ma is          mais ez a masem
ma is megint innen a limesen
nem magamnál tovább          még magamig sem
megloptak magamtól is          mi lopott meg?
ma is?          ma sem az voltam ami lettem
ma is dolgomvégezetlen halok meg

 

 

 

Lázálom (2)

Az igazság itt áll előttünk
De nem lehet megszólítani
Mert tilos kiejteni a nevét
Mint a Bibliában az istenét
Vagy csak nem tudjuk a nevét?
Vagy nincs is neve?
Az igazság itt áll karnyújtásnyira
Mint Hölderlinnél az isten
De senkinek sincs hozzá elég hosszú karja
Pedig mindenki a bőrén érzi forró közelét
Láthatatlanul mint a sirokkót
*
A jognak nincs joga
Van de nem létezik
Létezik de nincs
A jogtalanságot kellene megmarkolnia
Mint egy husángot
De akkor előbb a saját fejét kellene szétzúznia
Hát azt mondja a jog
Majd akkor lesz jogod
Ha te magad kizsarolod
S ha nincs rá hajlamod
Ütheted bottal a jogod
Nyomát vagy magát a jogot
A fő az ütés meg a bot
Időtlen idők küzdelme
Miképp adjunk jogot a jognak
Hogy joga legyen jognak lennie
Szegény jogtalan jog
Majd megszakad érte a szívünk
Miközben belepusztulunk
Hogy jogunk van
De a jognak nincs joga

 

 

 

Zeitgedicht

Mit kapni húsz forintért Budapesten
(Kilencvenegy március idusán)
(Egy jatt egy tankolás benzin után)
Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem
Két sárga villamosjegyet jutány-
Osan – ha most még sietve beszerzem
Egy kávét eszpresszóban közepesben
Egy feleset itt a sarkon talán
No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan –
Ott hol eleink ültek a New Yorkban
Kibámulva álmaik ablakán
(Ott ahol a hatos – most is – megáll)
Két percig nézheted ahogy a boxban
Ezét-amazát riszálja a lány
(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán)
Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan?
Mert itt van már eljött a Kánaán

 

 

 

Zeitgedicht II.

Összerakósdi Garay János, Babits, József, Weöres, Zelk, Jékely, Orbán stb. töredékeiből
kilencvenkettő júniusa
(Zeitgedichthez dátum dukál)
Rióban áll a karnevál
vagy mondjuk a „Riói csúcs”
de balladám nézd mi az ott
száz jó vadász Szigetre tart
állnak ahol szakad a part
kezükben a kalasnyikov
a maradékból még akad
a madarakból is elég
fekhetnek fákon fák alatt
a szétlőtt testű feketék
de ki mondja meg hogy kik és
mi helyett lőnek madarat
tudat fölött tudat alatt
mily határt sért vadász vitéz
bizony nem csak országhatárt
s a Parancsot sértette meg
saját szemébe vert cövek
lesz a látvány mit generált
első s utolsó szó jogán
tanácsnok szól miniszter int
elcsitul minden mint a pinty
vagy mint a meglőtt kormorán
a kormorán csak kormorán
a hettita csak hettita
nem ebből nem lesz hitvita
egyetért Újszöv. és Korán
miért is lenne mért ezen
akadnak fenn az idegek
hisz együtt élünk szüntelen
azzal amivel nem lehet
s vitára ezer ok marad
egyeztetés és tárgyalás
miért ne lőné ha vadász
a vadász a madarakat
a Sziget közös birtokán
tapadós szállongó korom
koromként hull a kormorán
és lerakódik vastagon
egyeztetés és tárgyalás
minden tisztázva mocskosul
az újrégi a régiúj
mindegy ki vitéz ki vadász
tárgyalás és egyeztetés
holt szemgödör halott sirály
zuhan ezernyolcszáz madár
hazatér száz vadász vitéz
zuhan ezernyolcszáz madár
mint pokolgéptől repülők
ég madarai voltak ők
terror s terror közt nincs határ
égre lobogjon? – földre sem
a két nagy költő-mostoha-
testvér édestestvér-szava
a Szellem és a Szerelem
a Föld alatt a part szakad
Szigeten nincs szigetlakó
ne kérdezd hogy mivégre vagy
a lét csak léttel osztható
bár tudnánk madárul dalolni
szárnyakat ránk múzsa repíts
most kéne hymni odi psalmi
s az odi más értelme is
hazájukért haltak szegények
mint magyarok abesszinek
s hogy mért éltek – éltek csak éltek
mint te meg ő mind aki Lett
ide kell a lírai Tett
nem megmondta már Jékely
ha senki más hát én te mi
na költők énekeljetek

 

 

 

Politika

Kor-dal
 
Peiszisztratosztól mentesen
Törvényünk egyenlőiként
Eunuchot vagy gazfickót
Választunk fölibénk.
(Ezra Pound – 1920)
(Kappanyos András fordítása)
 
Rémlik hogy már ötven éve
Ilyen címmel (ámmal-ímmel)
Írtam verset (máris élve)
S most e vers is arra rímel
Mintha barlangfalra – írtam
Naív magdalén hitemmel
Hogy az írással kiirtsam
(Mi másért is ír az ember
Ötven vagy húszezer éve?)
Mért ír mért rajzol az ember?
Hogyha kell – szívét kitépve?
S ha nem is – foggal-körömmel?
Ha írtam – hiába írtam
Kik vésték – hiába vésték
Hiszen mindazóta itt van
Ez az eredendő vétség
Hogy tanuljuk és tanítsuk
Tízezredéveken át is
Örökünk Ő Ha nem is sub
specie aeternitatis
*
Ez a Szfinksz örök talánya
(Van-e aki választ ad rá?)
„Aki nem tudja csinálja
S nem csinálja aki tudná” –
Mi az? – Ne kutasd királyi
Önváddal Ne lóss ne fuss
Szemedet se kell kivájni
Vak vagy úgyis Oidipusz

 

 

 

Nunc

A történet
ami megtörtént
ami nem történt meg
ami megtörténhetett volna
ami megtörténhetett
ami meg fog történni
ami sosem történik meg
ami megtörténhet
ami megtörténhetne
ami meg sem történhet
aminek meg kell történnie
aminek nem szabad megtörténnie
ami megtörténne ha
ami akkor se történne meg
ami kívüled történik
ami benned történik
ami történik
a kis történeteid
A történeted

 

 

 

„El tiempo intrasferabile”

Változatok egy spanyol verssorra
(már nem tudom kié)
 
elodázhatatlan
(mert nincs benne oda)
 
elajándékozhatatlan
(mert van mindenkinek)
 
átruházhatatlan
(mert nem volt senkié)
 
elhalaszthatatlan
(mert nincsen benne mit)
 
elmulaszthatatlan
(mert úgyis elmulik)
 
elnapolhatatlan
(mert nem napokból áll)
 
megváltoztathatatlan
(mert mindig változik)
 
átvághatatlan
(mert mindig az ami)
 
hiába vagy Akhillész
(ha mindig ő a teknőc)
 
utolérhetetlen
(mert nem megy sehova)
 

[San Sebastian, 1995]

 

 

 

Carmen macarronea

estás aquí el sueño of all men
CARMEN
eres la poesía en sus oraciones obscenas de la tarde
s utána az AMEN
you were mi amor infeliz cette semaine
(ya que uno siempre necesita del amor infeliz también)
we all have a hungry heart
mondja mellettem a bárnál kissé elázva egy ifjú Irish Bard
tú la reina de tous ces petits rois
tú rimas a la muy hermosa palabra húngara:
SZERELEM
 

[San Sebastian, 1995]

 

 

 

Őszi levél – A.-nak

Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi
feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta
a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.
Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)
 

[1978]

 

 

 

Mimézis

tíz hosszú szárú lila tulipán
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
csak lemásolni
csak a vonalát követni
csak az állagát tapintani
csak a szárak görbületét
csak a szirmok idomát
csak a térközöket
csak a hajlásszögeket
csak egyhelyben forgó táncát
ezeknek az őrjöngő derviseknek
ezeknek az oszlopos szenteknek
ezeknek a halálratáncoltatott lányoknak
ezeknek a boldog mártíroknak
nem a léha és gőgös alkotást
csak a néma alázatot
az egyetlen lehetetlent
csak pontosan lemásolni
hogy még egyszer az legyen ami
ami már nem is
ontológiáját és teleológiáját
néma alázattal megtalálni
a virág előtti a szárerelőtti a sziromelőtti
a szó előtti szót
amiből újra kibomlik
egy sárga pettyes fekete mázas agyagvázában
tíz hosszú szárú lila tulipán

 

 

 

Ronsard új szonettjei
Az új Heléna számára

Hamisítvány
 

1

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
S ki tudja tán atomlámpa fényében ül
S keze közt biztosan nem rokka penderül
Vajon majd bánja-e – nem is azt a „szerelmet”
S nem azt a „megvetést” – hisz tudjuk nem vetett meg
S enyém leende ha csak afféle körül-
Mények közt is ahogy az annak sikerül
Ki magából nem ad mást csak a nemiszervet
Vajon majd bánja-e – nem amit nem adott
Hanem amit kapott de el nem fogadott
Én már a föld alatt leszek földhöz hasonló
De belőlem fakad majd akkor is a Vágy
Rózsája miben Önt verssé tükrözte Ronsard
S amiben Ön sosem ismerte föl magát
 

2

Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett
Nem tudom hol s mi lesz és ki tudja milyen
Számláján gyűlik-e a dollár márka jen
Vagy olcsón szórja szét mit olcsón osztva szerzett
Úgy érzi érdemes volt így tépni a percet
Ronsard-t s Horatiust idézve – tévesen
Miközben tudja jól hogy nem rózsát terem
Magának csak tövist csalánt csömört keservet
Ingyen se higgye hogy ifjúságát irigylem
Hisz az nekem talált kincsesszigeti kincsem
Bronzfibula szeme selyemsár haj alatt
És az lesz akkor is ha majd a földbe vetnek
S belőlem s Önből is más semmi sem marad
Se rózsa se tövis – csak ezek a szonettek
 

3

A szonettek ezek az „ércnél maradóbbak”
De maradóbb-e még merő húsnál az érc
És az ércnél a vers hisz feslik mint a férc
S már nem kecsegteti a költőt se a holnap
Mi kecsegtesse hát Önt Kósza Kis Lidérc
Akinek működő tőkét csak teste hozhat
S bár tudja mi a rossz nem tudja mi a rosszabb
Mi tartsa vissza? félsz? törvény? hit? eszme? AIDS?
Milyen legyen? Tisztességes? Miért legyen?
Mi győzze meg: miért ne tisztességtelen?
Már őrlőbb férgeink is vannak mint a tetvek
Egymást faló nyüvek: szonettek s poszt-szonettek
S csak akkor tudja meg tán mi a szerelem
Ha majd öreg lesz Ön – ha már Ön is öreg lett

 

 

 

És június?…

Kiegészítés egy Hölderlin-vershez
 
April und Mai und. Julius sind ferne.
Ich bin nichts mehr. Ich lebe nicht mehr gerne.
(Április, Május, Július be régi.
Semmi vagyok már. Nincsen kedvem élni.)
(Hölderlin)
 
Április Május                   Július
 
(és Június?)
És Június?
Hiszen majd az is olyan régi lesz.
(Vagy nem is volt soha?)
Kihullt az idő felbomlott szövedékéből?
(Vagy fennakadt a bomlott agy rostáján?)
Egy valaha-volt és sose-volttá lett
holdfordulat
egy kimondhatatlan
tabu
június?
Egy bika amely kitört a hónapok csordájából?
Vagy egy tag amely kitört az idő márványából?
Egy megismételhetetlen, június nélküli év?
(Vagy egy megismételhetetlen év
amely csupa június?)
Torzóvá csonkított
vagy folytathatatlanul beteljesedett idő?
Érthetetlen törlés a múlt szövegében?
Vagy olvashatatlan írás a jövőnek szánt üzeneten?
Az az elfeledhetetlenül elfeledett
június
amelytől majd április május     (június)
is elfelejtkezik önmagáról
Az az elvesztett
idők alá süllyedt
tudat alá merült
trauma
június
amely kilopta magát a kerengő időből
Hiányzó számjegy a sorban
amelytől hibás lesz a lélek számítása
számon kívül maradt
megtalálhatatlan
hiány-június
Saját ragyogásának kövétől
bezúzott ablakú június
felbillenthetetlen napéjegyeni lebegésével
és mindent felborító váratlan viharaival
Egy június amely sohase volt
mégse lesz soha vége
mert nem múlt el soha
Nyájától elbitangolt
bika-június
őrületként közénk csörtető
ép eszünkbe gázoló
amit nem lehet kimondani
 

[1977]

 

 

 

Csak ők értik(?)

 

1

igen. persze hogy te is emlékszel rá hogy
egyszer véletlenül hozzáértél, és vélet-
lenül épp ott. ahol. vagy mégse? mégsem
véletlenül? mindenesetre szándék nélkül.
szégyellted volna is a véletlent eljátszani.
vagy-vagy. ha már. de azért. ki tudhatja
azt hogy tudja ezt? mindenesetre boldoggá
tett azzal hogy emlékezett rá. s hogy em-
lékeztetett. most persze biztos azt hiszi
már tudja is miért véletlenül. pedig nem.
nem azért. így persze majdnem egy egész év
elveszett. vagy egy egész évet nyertek.
amely most vész el. pedig nincs sok év. soha
sincs sok. és kivált nincs sok ilyen. amilyen.
 

2

erre meg neki kell emlékeznie. s ha nem –
most te emlékezteted rá. hogy boldoggá teszi-
e? azt nem lehet tudni. csak azt hogy téged
akkor boldoggá tett. (most az egyszer még ez
a trivialitás is megkockáztatható.) Lehet
hogy ez a két szó marad meg az egészből? mint
egy összetört asszír kő-feliratból. két szó.
a többi rekonstruálhatatlan. ezért nem is
értelmezhető. ki is fordítható önmagából.
olvasata akár ez is lehetne: „szenvedj belém”.

 

 

 

Sziámi ikrek

Még emlékszem rájuk gyerekkoromból
A képeslapokban sétáltak össze-
Nőtt lapjaikkal mint egy kinyitott könyv
Két napernyő két szív két nemiszerv
Aztán a sebészi szenzáció
Szétoperálták őket kétfelé
Két könyv amibe más és más van írva
De ketten lettek-e? (És ami mind-
Kettejükbe bele volt…?) Merre tették
Első külön lépésüket? Hová
Mentek? Külön-külön? Tovább is együtt?
És azután? Hogy lettek önmaguk
A másik nélkül? Másik másikakkal?
Hogyan rejtették el vékonyukon
A másik gyógyíthatatlan sebét?

 

 

 

Sziámi ikrek 2

És ami mindkettőjükbe be volt
– vagy nem volt beírva? Hol van? Hová
lett? Mind elveszett? Ami őbeléjük
lehetett csak beírva? Ez az ő
Könyvük. A lapok között hány üres lap.
Mit fehérsége véd. A kardos angyal.
(Vagy csak az ő félelmük tőle?) Trisztán
kardja (Marke király korában?) A
megnemtörténtek. A nemek. A nem
mégis felparázsló igenjei.
Külön-külön. Habár együtt – akárhol
voltak. S hogy „bánni” fogja-e? Vajon
Heléna bánta-e? Ez az ami
soha sincs megírva. Minden csak egy
oldaláról rögzíthető. A nincs
ami van. A van ami soha sincsen:
ez az antianyag. A titkok. Úgy
csereberélték gyermekesen őket,
mint gyerekek színes üveggolyókat
bélyeget vagy számolócédulát.
(Elcserélt gyűjtemény.) Vagy tőrüket
Hamlet és Laertes. A meccs után mezt
a győztes és a vesztes. Titkaik
egymásbafolytak mint a nedveik.
A tudatalatt biokémiája.
Csordultig teltek velük. Esővízzel
ciszterna – szennyvízzel csatorna. Egymás
bőre alá nyúltak. Az eleven hús
nyers illataiba. Szájukba vették
egymást. Kutya a kölykét kicsinyét
a macska. Önmaguk ízét a másik
ajkáról. Két ujj önmagához ért
két nyílás válaszfalán át. A rózsa
kinyílt és összecsukódott. „Szülők!
meséljétek el álmaitokat
a gyerekeiteknek!” Ők el is
mesélték. Egyszer volt… Hol nem? S a vége?
Hol lesz a véle? Hogyha vége – van?

 

 

 

Mimóza

Nincs – lírai – tárgy líraibb:
Asztalomon hiába hagytad
Ha kicsit is hihetni Freudnak
A mimóza még visszahív
A felejtés csak negatív
Fele – sejtfala – a tudatnak
Ha félig ez hát félig az vagy
Egyfeled ott másfeled itt
Majd visszajössz érte hiszen
A mimóza hosszan-kitartott
Hervadás kivárja az akkort
Míg az igen-nem-nem-igen
Végigpeng idegeiden
Mint egy feloldhatatlan akkord

 

 

 

Mégis petrarkizálva

Most már hiába minden. Halhatatlan
Leszel. E sorsra jutsz, bárhova fuss.
Monumentum. Aere Perennius.
Akard, vagy sem. Akarjam. Ne akarjam.
Nem rajtad múlik és éppúgy se rajtam.
Névtelenül is nevedé e juss.
Rég volt április május július?
És június? Itt marad e szavakban.
Feledni lehet – el-feledni semmit.
Lettünk ami lettünk. És nem lelettünk
Más mint ami voltunk. Elválva? Együtt?
Az idő nem ront semmin nem is enyhít.
Van ami volt. Lesz a van. Száz alakban.
Mit tehetsz? Élve így vagy halhatatlan.

 

 

 

„Portré vagy Dulcinea”

sokáig követtem. hozzáláncolva mint
egy vontatott kocsi. aztán leszakadtam
róla. hagytam. hadd tűnjön el a sűrűben.
amiből vétetett s amibe visszatér.
az utca számtalan lába között.
lehet egy térdhajlatot megszólítani?
eltűnt. de visszatért. valamely elrendelésből.
hihettem volna. ha netán hiszek
valamely elrendelésben. de nem.
lehet-e a véletlen törvényszerű
amikor a törvény véletlenszerű?
például ez. hogy lehetséges millió
közt egy ilyen térdhajlatot megteremteni?
„tudja a teremtő”? ő a legkevésbé.
ha tudná sose teremtene mást.
csak ilyen térdhajlatot. milliót.
a teremtés? kontár. csupa szerencse
ha olykor legjobb formáját kifutja.
azt is részlegesen. egy térdhajlatban.
vagy egy tekintetben. olykor. a kettő
együtt? s hozzá a többi? nem jön össze.
visszatért. s megint eltűnt. magába
visszafordulva. önmagával szemközt. itt volt
és nem volt itt. nem volt itt és itt volt. akár
ama Baudelaire-i tekintet. ott van-e
valahol? az „örök időn”? a világ grafikonján
meghatározható helyen? van-e „valahol”?

 

 

 

Kis (frivol) költészettan

„neked egy egész nyáréjszakányi
forró sötétség a hajad”
vetette oda a költő a lánynak
egy szempillantás alatt
„ne vedd aféle vallomásnak”
szabadkozott „csak a mesterségem az
hogy ilyesmiket kitaláljak
s mihelyt kitaláltam már igaz”
„mert nem is tudok mást kitalálni
csak a színtiszta igazat
azért egy egész nyáréjszakányi
forró sötétség lett a hajad”
„s ha már az lett” így fűzte továbbad
(nem a lányt csak a szavakat)
„akkor már veheted is vallomásnak”
egy szempillantás alatt
„mert ki tudna neked ellenállni
ha most már míg a világ világ marad
mindig egy egész nyáréjszakányi
forró sötétség lesz a hajad?”

 

 

 

„Tiszta” költészet

A tavon egy hattyú a fényben
A fényben a tavon egy hattyú
Egy hattyú a fényben a tavon
A tavon a fényben egy hattyú
Egy hattyú a tavon a fényben
A fényben egy hattyú a tavon
A tavon egy hattyú a fényben

 

 

 

„Tiszta” próza

„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”

 

Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.

 

Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.

 

Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a reptéri információs táblákon.

 

Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.

 

De egyetlen betű se moccant.

 

Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.

 

Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton. Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.

 

De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.

 

Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.

 

Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.

 

Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.

 

[Szigliget, 1990. november 5.]

 

 

 

Sztélé

In Memoriam Devecseri Gábor
 
Csoda
Beszélték szerteszéjjel a városban
az ilyen meg amolyan gyülekezetekben
fönt a hegyen és lent, a körútakon
Csoda mondták maguk a szadduceusok
Csoda mondták a farizeusok is
Csoda bólintott Iskariótes és Petrus is
Csoda ámultak legfőként a Tizenegyek
a hiányosak társuk nélkül maradt társai
Csoda dadogták Magdalénái részegen Csoda
Csoda mondták mind s már készítették vala
lelküket a Mégnagyobb Csoda várására is
Nincs itt hanem feltámadott és
Mit keresitek a holtak között az élőt
Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő
és tízszer is újra megjelent nekünk
és az oldalába bocsájtottuk a kezünket
Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is
és adának néki hemendekszet és mákostésztát
melyeket ő elvőn és előttünk evék
Csoda mondták és a csodájára jártak
emelkedett lélekkel örülvén néki és
önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát
s észre se vették hogy közben már valami
rég azt mondja bennük        Túl sok a csodából
túl sok mindennap ez a harmadnap
túl sok ez a mindennapos vasárnap          Túl sok
a csodából        Jöjjenek újra a csodanélküli
a hétköznapian halálos hétköznapok
ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük
Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban
És kezdődjék megint újra a minden új halállal
mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás

 

 

 

Sírvers

Federico is
Akkor már bizonyos hogy mindenki meghal
De az is bizonyos hogy van
Halhatatlanság

 

 

 

Szívroham

In memoriam Pilinszky
 
Mire lesz aki felvegye a kagylót
Mire az elektromágnesek az adott kapcsolásra forognak
Mire a mentők szirénái végigvágnak a város üvegén
Mire a fecskendő nyílásán kibuggyan a morphin próbacseppje
Mire az oxigénsátor légvára felépül
Már csak a puszta szirtre kitett magány
Már csak a sivatagi tehetetlenség
Már csak az égboltot megroppantó légszomj
Már csak a rettegés barlangrajzai
Már csak az isten aki nem segíthet
 

[1981. május 28.]

 

 

 

Egy ember a föld egy pontján ősszel éjszaka

Itt állok
(az ember három fő testhelyzete közül az egyikben)
e kicsiny kis földdarabon
(amit a magyar nyelv talpalatnyinak mond)
talpam alatt megzörren egy ázott levél
(amely jövőre már nem lesz)
fölöttem elképzelhetetlen messzeségben a csillagok
(amelyek millió év múlva is lesznek)
köröttem senki
(hozzám hasonló lény)
de megszámlálhatatlan létező
(akihez majd hasonló leszek)
Itt állok
(sötétség fények csönd zajok)
és minden olyan mintha már itt se lennék

 

 

 

Madrigál (I)

Madonna mia cara
Szól Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Madonna mia cara
Csak mondja mi a kára
De mára
Más Lassus madrigálja
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
„Na mondja mi az ára?”
Drága
Mia cara

 

 

 

Madrigál (X)

 
Csak Magának ajánlva
Madonna mia cara
 
Ez nem Orlando madrigálja
Nem szférák muzsikája
Mi van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Mi van a bugyijába
Kékszilva magvaválva
A hamvas szép pinája
Mégis másnak kinálja
A Maga kára
Mia cara
Ez nem Orlando madrigálja
Nem is Bach szóló-gordonkája
(C-dur 1009 az opus-száma)
Nem látja
Hogyan bámul Magára
A Mátra
Alján szálfára szálfa
Maga drága
Maga gyáva
Sose lép tonikáról dominánsra
(Inkább csak Tónikáról Domikára)
Ma-dondondon-diridiri-dondon-don
Ki van a bugyijába
(Mit én húztam Magára)
Válaszára
(Se) várva
(Csak a Maga olvasatára)
Madonna mia cara
Maradok Botcsinálta
Don Juanja
Ki magát Magának ajánlja
(hijába)
 

[Párizs–Budapest, 1995. június]

 

 

 

Változat egy Hadrianus-sorra

animula vagula blandula
(lelkecske te lengeteg ingatag)
aranyvulva-kiskurva-Claudia
kerekecske-csecsecske-gombocska
dombocska-ingócska-bingócska
ciróka-maróka-csiklócska
te szopóske-nyalóska-baszóska
ringyócske-rongyocska-ringyócska
hová tűntél el te kis ócska?

 

 

 

Catullus epigrammája

Hívtam arany cicukámnak, kedves kismadaramnak,
 
Volt neve Claudia és isteni Lesbia is.
Most választhat, mily néven szólítsa Catullus:
 
Ringyó? szajha? rima? kurva? ribanc? riherongy?
Vagy, ha egyik sem tetszik néki, adódik egyéb is:
 
Kéjhölgy? franka? lotyó? cafka? cemende? cafat?
Ám ő tiltakozik: „Még ezt se tudod, te butuska?
 
Most mifelénk az ilyen rangja: kis üzleti lány.”

 

 

 

XV. századi magyar litánia

Ha nem szeretek többé szembenjő az halál
Elmegyek meghalni ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé bennem nyűek tenyésznek
Szavaim kilőtt szemek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé hülyeség nyálzik számon
Serte lepi be testem ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé délszínben is tapogatok
Mint vakok a sötétben ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé fehérjék elbomolnak
Ereim eltömődnek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé sohult nem lesz helyem
Elbitangolt csorda leszek ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé romlandó lesz időm
Összefut mint a tej ha nem szeretek többé
Szembenjő az halál ha nem szeretek többé
Ha nem szeretek többé elmegyek meghalni

 

 

 

A Pléiade ismeretlen csillagának szonettje

XVI. század vége
Magányra vágyom és nem bírom a magányt.
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.
Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt,
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.
Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.
S egyfelé se megyek, ha nincs kiért s ki mellett.
Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

 

 

 

Victor Hugo – Juliette D.-hez

Emlék
Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk.
Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk,
keresve a helyet, hol minket senki se,
s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele;
ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól,
s mégis egész világ velünk, ha a madár szól;
hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar,
s az alkony betakar bársony árnyaival;
hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz,
s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz;
szegényes menedék annak, kit palota
illetne, szeretők aranya s bíbora.
Hiába, üldözött a földön, ami édes,
s keserű íz tapad az ember öröméhez.
Feléreztél minden neszre idegesen.
A kilakoltatott, meghajszolt szerelem,
mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra
válik, s fél attól is, mi biztonságot adna.
Mentünk is volna már tovább, el innen is,
akárhová, ha már nincs út, mely haza visz.
De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat,
nem engedett a csönd, mint valami varázslat,
a lombok közeit behálózó homály,
az est testéből szőtt milljó selyem fonál;
s éreztük, remegő falaiba bezárva,
lassan épül körénk a gyönyör palotája.

 

 

 

Hommage à Kavafisz

Egy irodalmi lány, Kr. u. 1930-as évek vége, Budapest
Olyan volt, mint egy riadt kis őzike,
akit mindjárt megesznek az irodalom fogcsattogtató
 
ifjú vagy éltesebb lionjai,
és belül attól rettegett, hogy meg is eszik,
és kívülről is az volt a látszat, hogy megeshetik vele,
mutatkoztak olyan jelek, hogy félteni lehetett ettől.
Túlzottan félt a látszatoktól is, mintha ezzel a félelmével
 
inkább táplálni mint elnyomni kívánná azokat,
hogy a látszatok talán valóban látszatoknak látsszanak.
De aztán lettek néhányan, akik meggyőződhettek róla,
 
hogy valójában nem a körülötte gyülekező arszlánoktól
– mint kívülről látszhatott –, és nem is ezektől a
 
látszatoktól, hanem a mindenirányú féktelen
érzékiség benne toporzékoló párducától kellett igazán rettegnie
 
ennek a mindenkitől riadozó bűvöletes kis őzikének.

 

 

 

„Játékok”

Hommage à Kurtág György és Márta

 
csak az ujjak          az ujjak          az ujjak
egy oktávval a billentyűk fölött
mintha nem is érinthetnénk meg
ezeket a tabukat
csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak
az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak
ők ki se látszanak a zenéből
ki se hallatszik közülük a zene
*
    ez az új zene       régi zene
    ez a régi zene        új zene
nem interpretáció nem előadás
nem élmény      és nem szerzemény
Kurtágék nem Bachot játszanak
nem Bachot és nem Kurtágék
„a táncosnő nem nő aki táncol”
aki szól    ami szól     (mintha nem szólna)
valaki más       valami más       mi ez? ki az?
a közébük szorult évszázadok?
a közülük kihullt évszázadok?
hogy lehet megszólítani?
*
és hogy lehet meghallgatni?
szinte illetlen intimitás
illetéktelen hallgatózás
mint a lehallgatások
mint a kihallgatások
nem meg- csak hallgatni lehet
tárgytalan figyelemmel
odatagadni az ő hallgatásukhoz
valami obszcén bensőség a távolságban
az együtt szó őstörténete
a megtestesült duális

 

 

 

Quatrain

Hommage à Horváth Imre

 
Ha csak négy minor sorból áll is,
Négysorosod monumentális.
Világraszóló magyar-ajkú
haiku.

 

 

 

Négy fonák

Paundiás – Dzsoisziás – Prusztiás – Steiniás
1
Canto XLV/A
„with usura…”
 
with-out usura
uzsora nélkül
nincs piaci fellendülés
a boltok pultjain hegyekké torlódik föl a hiány
a lelkek polcain a várakozásban megromlott sóvárgások
és kifogyhatatlanul kígyózik a fogyasztók kígyója
uzsora nélkül a Pénzváltók ablakai előtt egymást tapossa a nép
nem nőnek ki az utcából a Pénzváltók irgalmas katedrálisai
senza usura
nem nyílhatnak meg a Szentlélek Bankjának fiókjai se
uzsora nélkül
a Pápa se terjesztheti ki áldó kezét széles e földgolyón
mint egy elsőáldozó kamasz kopasz fejecskéje fölé
uzsora nélkül nem járják a szerencse vitustáncát a rulett golyói
a baccara
ismeretlen neve se villódzik éjszaka
vörösben játszva a világvárosok vízfején
uzsora nélkül
nem
uzsora nélkül
nem fekszenek hanyatt a kupolák alatt a freskófestészet erőművészei
uzsora nélkül
nem lebegne tünde fátyolként öt évszázada Európa véreres
szemei alatt a Gioconda mosolya
uzsora nélkül
a tehetősek sem tehetnek semmit a nincstelenek nincstelensége ellen
még a népkonyhák bűzösen ínycsiklandó gőzei sem
gomolyognának a dúskálás delében
nem párolognának a jeges frontokon a gulyáságyúk
és a rakéták is elzüllenének az ionoszféra iránytalanságában
uzsora nélkül nincs nyoszolya a szeretőknek
kégli a titkos találkozókra
uzsora nélkül nem záródnak egymásba az egymásba nyíló
genitáliák
a kemikáliák és a fotoszintézis optimális egyensúlya megbomlik
a növényekben
nem tartatnak titokban az Eleusziszi misztériumok
és a titkos szolgálatok titkai
uzsora nélkül
már a régi görögök
még a fáraók piramisai
a Boboli kert szalviái se
se Csillagszóró Liliom se vadparéj
a hibiszkuszok se vegyítik bűvillatukat az autópályák benzinbűzébe
(és viszont)
nincs semmi
semmi sincs
uzsora nélkül
Költő hiába lúdbőröznek felborzolt illúzióid hiába
omlik össze évezreken át kiérlelt immunrendszered
a legvékonyabb verseskötet kiadására sincs elég papír
uzsora nélkül
uzsora nélkül Apollón
Apollónuzsora nélkül és az ibolyafürtű múzsák
és az ibolyafürtű múzsákApollónuzsora nélkül arany lantjához
se lenne elég arany
virrasztóasszonyok se jajveszékelnének a széki éjszakában
az alvilági lelkek raja se sírna
Orpheuszért
uzsora nélkül
2
Alp

„Anna was, Livia is, Plurabell’s to be”

 

Ó

mondj el mindent Anna Líviáról! Mindent tudni akarok Anna Líviáról. Hát te ismered Anna Líviát? Ki ne ismerné Anna Líviát? De ki ismerheti Anna Líviát? Valaki mindenkit ismer. Mindenkit ismer valaki. Ami annyi, mintha senki seeeeeeeeeeeeeem ismerne senkit. Azért csak mondd mondd mesemondd mesemondamondd. A fát vagy a követ? Inkább Anna Líviát. De hiszen ő a kő is meg a fa is. Tengercsiszosodorta kavics. Földszélben állsuhanó fa. Plurabella. Bár volt aki rula mondta: Pluraronda. Százszorszép. Százszorrút. Amikor azt a papírt adta hogy aláírd. Írdalápapírt. Mint a koncepcijós(?) konstrukcijós(?) konspirácijós(?) perekben. De hiába vontakel felvonót. Hiába döglöttcsótánytenyésztő Banya. Hiába a rosszhiszemű jóhiszemű-jogcímnélkülije. Jogcím: jog – min? Ó mondj el mindent róla alóla fölüle belüle. Ahogy leüle, ahogy fölüle. Ahogy elcsábított, miután megcsalt. Elcsábított, miután megcsahahahalt. Tiszta sor, amijen a zsákja, ojan a fótja. De milyen a zsákja? Amíg azt nem tudod, hogy tudnád, milyen a fótja? Micsoda skandalus! Hogy mondhatnád, hogy ismered? De hogy mondhatnád, hogy nem ismerted? Legalább a felefelelősség a tied. Hiszen annyi mindent tudsz róla. Tudtál, csak nemtudniakartál. Ha mindent mindent elmesemondanál!… Ó feketelórelejdelej Plurabell! Fává válok, ha kővé válik. Kővé válok, ha fává válik. Mégis ott leszünk örökre ahol voltunk. Hol nem volt hol volt. Egyszer már ellőn dalolva (melyik évben? eónok előtt?):

 

Ki ez az Anna, aki volt, (mikor
mi még nem voltunk vele) és ki ez
a Százszorszép, ez a Mindenlehet
Plurabell, aki lesz, mikor mi már
nem leszünk vele, vagy – már nem leszünk?
És aki van, aki itt van velünk (amíg
velünk van) (amíg mi vele vagyunk)
ki mondja meg, ki ő már és ki még
e Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabell,
ki ez a Lívia-Itt-Van-Lívia?

 

Melyik évben? Mindig épp ezt akartam már kérdezni. Az özön után vagy az özön előtt? Azért csak megtaláljuk? Mint ahogy Niemann von Nirgends meglelte a Nihilt? Tévedsz itten, borzalmasan tévedsz. Ez még eónokkal előbb volt. Amikor még a mindigek seholtak. Mindenek mindigeltek. Bastet istennő boldog birodalmában. Szerelemszerdán. Csókcsütörtökön. Akkor, akkor minden, ami volt, szépvolt. Amikor leengedte a haját és lecsurogtak a bokájáig az örvénylő kanyarok. Primavera vagy Medúza. Primavera-Medúza. Egy fonatba csavarodott két arc, három idő: Anna was, Livia is, Plurabell’s to be… or not to be… Ubi amor ibi oculus… Énekek Éneke. Tubicám, cicám, és minden más iá-m és -em, kedvesem, kezesem, jegyesem, szerelmesem… Éppenhogy a látás. Nem lett volna szabad látni ezt az égapészen polü-t, ezt a So-geliebte-t, ezt a Nagyon-szeretettet, ezt az Eurüdiké-Primavera-Plurabella-Medúzát. Nem lett volna szabad visszanézni. Nem lenne szabad visszalátni. Ki látta Líviát? Elfolyik, mint a Liffey és a Danubius vize. Visszafordul, mint az örvény. Szétágazik, mint az Ygdrasill. Kifut a síkságra, beleömlik a tengerbe, kinő a sivatagban. És nyoma sincs. De mindenütt látni. Mondják, a szerelem vak. De, ha már csak mondásról, vagyis hitről van szó, ne inkább Augustinusnak higgyünk-e? Si amamus, videmus. És Szent Victori Richardus (1117) nem azt mondja-e: Ahol a szerelem – ott a látás?

3
Mese Éváról
 
„… car les vrais paradis
 
sont les paradis qu’on a
 
perdus                       ”
 
Ha „igazi Paradicsom
 
csak az amit
 
elvesztettünk”
Akkor mégiscsak
 
Tőle
 
nyertük el
 
a Paradicsomot
4
Hermeneutikai mese
„A rose is a rose is a rose is a rose”
 
A rózsa csak rózsa csak rózsa
Csak rózsa? no ne mondja…
Lawrence azt mondja egyik versében
hogy ha ő almát eszik
„minden eleven érzékével eszi azt”
és megérzi benne mindazt, „amit
egy jó almában bizonnyal érezhet”
meg – teszem hozzá – azt is
ami az almában nem-alma
Semmi sem csak az
minden valami más is
minden olyan is mint
Az alma sem csak alma
A rózsa sem csak rózsa
De azért persze Gertrude Steinnek is igaza van
(kinek nincs „igaza” kerek e világon
hiszen mindenki puszta léte az igazsága
aminél nincs is nagyobb igazság
mint az almáé az hogy alma és hogy nemcsakalma)
Ezt persze megint csak kézből megkontrázhatom
kapásból visszaüthetem fonákkal
(éppúgy megvannak erre kellő érveim
mint másnak az arra alkalmasak)
Szóval a rózsa csakrózsa is
meg nemcsakrózsa
(Sőt mégcsakrózsasem
némelyek szerint amíg a költő annak nem nevezi)
tárgy is és szó is (sok soknyelvű szó
más-más jelölő héja melyben a jelölt húsa is más lesz)
és jelkép is (sokféle különböző
és egymást megsemmisítő valamint
egymást teremtő jelkép)
Ha fel tudnánk fejteni a költészet
véghetetlen szőtteséből a rózsamotívumot
mert a rózsa az is a líra örökpiros paradigmája
(énekek éneke) az Énekek Éneke rózsájától
(amely nem is rózsa hanem liliom)
míg végül is tiszta ellentmondás lesz belőle
Mutanabbi rózsájától és Háfiz rózsájáig
Ronsard szelíd kerti rózsája és Goethe tüskés vadrózsája
Blake féregrágtaszívű rózsája
Milton rózsájától Borges Milton-rózsájáig
és Mallarmé sötétség-rózsájáig
és Kosztolányi ötszörös rózsájáig
és a Vaséig amely minden őszökön újra remontál
Mert ha már az őszök is elillannak majd a nyár s a tél közül
és ha már ma sem az semmi ami volt
és amikor majd ami lesz se lesz az ami lesz
„a Rózsa – holnap is rózsa lesz még” (Jorge Guillén)
akkor is ha majd a mi
hajdani rózsánkból csak a név lesz nomina nuda
a minden rózsa hiánya

 

 

 

Ajánlás

Michel Deguy-nek
Hölderlin segítségével
 
Herceg igazad van (ha nincs is)
A költészet nincs egyedül
Nem látjátok hogy minden körülötte forog
(Ha nem is látható)
Az ember dichterisch lakja e földet
Ez kenyere és bora Csak nem tud róla de
olykor
Villám és Dörgés Dörgés és Villám között
Rá lehet ébreszteni
Mit tudom én mire kell ínséges időben a költő
De ami megmarad azt a költők teremtik
(És ha csak a semmi marad meg akkor a semmit)

 

 

 

Változatok egy Chagall-képre

„Les Amants”
 

1

Nemcsak a szerelem
a művészet is
Nemcsak a művészet
a szerelem is
csak így lehetséges?
Fittyet hányva anatómiának és gravitációnak?
 

2

Lent léckerítés
Mögötte faasztal
Azon petróleumlámpa
Mellette kismalac
A piszkosbarna valóság
S fölötte ti az álmok kék lován repülve
Csak ennyi volna az egész?
 

3

Jól kapaszkodjatok egymásba
Kapaszkodjatok jól a lovacska nyakába
Mert éppoly könnyen megbokrosodik
Amily szelíden hajtja most hozzátok a fejét
És ha egyszer levet a hátáról
Amilyen magasan repültök
Olyan messzire zuhantok majd róla kétfelé
A föld két felére
Hogy nemcsak egymást
Magatokat se találjátok meg többé soha

 

 

 

Hat bagatell

Anton Webern Hat bagatelljéhez
 

1

semmit se mondani
 
mint a zene
és annyi mindent elmondani
 

2

zene
enez
neze
ha elmozdítom a betűket
a szóból zene lesz
vagy nelesz ze
vagy szele nez
 

3 (Kilenc taktus)

ezt mégegyszer kellene hallanom
különben olyan mintha nem is hallottam volna
de mégegyszer      nincs
ha nem élhetem át újra amit átéltem
olyan mintha át se éltem volna
elmúlt      annyi mint      nem volt
semmi se volt      tehát      nincs is semmi
minden csak egyszer van
minden olyan mintha nem volna
 

4 (Kétféle jelenidő)

ami volt
s már nincs
az többé sosem lesz
de mindig van
 

5

ki fogja tudni
mikor ezt olvassa
mire gondoltam
mikor ezt írtam?
tudom-e míg írom
ki fogja olvasni
s mire gondol majd
aki olvasni fogja
amit most írok?
 

6

semmit se mondani
 
mint a zene
a semmivel mondani el
mindent amit el szeretnék mondani
de nem akarok elmondani
a múlhatatlan jelen bélyegét sütni
a múló időre
 
mint a zene

 

 

 

Változat az Énekek Énekéhez

ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
 
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
 
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
 
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet

 

 

 

Két szöveg – egy kottára

 
Ad Notam: Bach:
D-dúr gordonka szólószvit
(Pablo Casals)
 

1

Bármelyik pillanatban
 
itthagyhatom magam
anélkül hogy észrévenném
 
elmehetek magam mellett
az ádventi ködben
 
az eljövetel derengésében
mint aki sohase jött
 
s így nem lehet távozó sem
elmehetek magam mellett
 
anélkül hogy észrevenném
ahogy elmentem annyi éven át
 
e zene mellett
amely nem is zene és el
 
se suhant mellettem annyi éven át
vagy talán mindig itt volt a közelemben
 
csak én nem voltam hozzá közel
vagy épp a közelembe se került
 
hiszen sohase kerestem
azt se tudtam hogy létezik
 
ez az egyhúronmotozás
mintha valaki félne hozzáérni
 
mint egy tűzpróba előtt
ez a barokk minimal art
 
ez a véghetetlen egyhúronpendülés
amin át egyszerre kihallani
 
a csendből a csendet
 

2

 
bármelyik pillanatban
itthagyhatom magam
 
anélkül hogy észrevenném
elmehetek magam mellett
 
éppúgy mint bárki idegen
a novemberi ködben
 
az ádvent gomolygásában
elmehetek
 
az eljövetelben
mint aki el se jött
 
mint aki itt se volt
hány hosszú éven át
 
nem jutottam a közelébe
nem jutott a közelembe
 
ez a végeérhetetlen neszezés
ez a megunhatatlan unalom
 
az örökkévalóság unalma
ez az egyhúronpendülés
 
(ki se merem mondani, mivel)
hallhatom-e még egyszer
 
ezt a hallható
csendet a csendben

 

 

 

A sintrai úton

 
Ad notam
Fernando Pessoa:
Ao volante dô Chevrolet
 
Már előre elhatároztam hogy ha majd
ráfordulok a sintrai útra
ráfordulok a sintrai útra – lehet-e
bocsánattalanabb bűne a költőnek mint hogy
már előre elhatározza az elhatározhatatlant
tudniillik hogy
verset fog írni
 
– szóval ha majd
ráfordulok a sintrai útra (hiszen minden valószínűség szerint
– ha van egyáltalán az életben valami való-színű – rá fogok
fordulni mivel oda vagyok meghíva nemsokára indulok)
 
– szóval
ha majd ráfordulok a sintrai útra – bár nem is egy Chevroleten
talán valami minibuszon a többi meghívottal együtt vagy
taxin – mindenesetre egyiket se én fogom vezetni így
hát nem is beszélhetek a volán mellől –
hát nem is beszélhetek a volán mellől – hogy ha majd
a sintrai úton haladok robogva vagy araszolva
Lisszabon felől Sintra felé
versbe fogok kezdeni az útról hódolatul Pessoának
a sintrai úton vagy egy álombeli úton vagy az élet útján
az útról amely mindig odisszea és mindig damaszkuszi és
– Pessoa óta – sintrai út is –
megtalálom-e az útszéli viskót és a fiatal lányt
aki a konyhaablakból oly irigykedve néz utánam
vajon lesz-e damaszkuszi utam ez a sintrai út
feltámad-e mint mindig (bennem is) a szellem túlzott
szorongása minden semmiségért a minden utak mindig kikerülhetetlen
kérdése – míg zokogok a sintrai úton
a sintrai úton Sintrához egyre közelebb
egyre közelebb érek-e magamhoz
vagy magamtól egyre távolabb
 

[Sintra 1995. március]

 

 

 

Csak út

végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kél
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra
csak ez az előre az út csodája
s rémületre ez a két-egy „nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani” mondaná – ha
nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg
látja az út vége is maga volt
a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út meg út csak út utaknak útja

 

 

 

Sextina-kettős

Már nem temető volt Csak Temetődomb
Fűbe süppedt fejfák a fák alatt
Keze először járt két verdeső comb
Között Ahogy a semmiből előront
A gömbvillámpattintott pillanat
S ujján száradt szivárványló maszat
 
(A versírók ma rühellik a verset
 
[Isten tudja akkor mért verset írnak]
 
A sornak befellegzett – furcsa szerzet –
 
Lassan nem marad belőlük csak írmag
 
Bújtatják mint szándékát a szatír vagy
 
Mint kétlábúak lábuk közt a szexet)
Ablakon át rájuk bukott a holdfény
S egymásra ők Egymás alatt felett ők
A csillagok közt csillagként kerengők
Míg úgy csillogott mint az égre feljött
Holdvilágban a tó tükrén a holdfény
Tükrös hasán az énből kicsordult én
 
(Bújtatják mint női blúzon az öltést
 
Mint nadrágok sliccén cipzárt vagy gombot
 
Mint gyilkos a szúrt sebbe beletört kést
 
Mint pénzmosók piszkos titkát a bankok
 
Mint barlang bejáratát a vakondok
 
Úgy is mondhatjuk Mint költők a költést)
Ádám-Évaként vacogva futottak
Úgy is nem is mint a kitaszítottak
A nyílt utcán kezük összefonódva
Gyötrött szemérmükön Masaccio-módra
Végül is a vetetlen ágyra rogytak
Paradicsomból a Paradicsomba
 
(Mint akik az üldözöttet bújtatják
 
S mint ugyanő majd volt szállásadóját
 
Mint Éva rejté Úr elől az almát
 
Mint Nagymenedzser az áfás adóját
 
Mint dunnák közé kiscsaja machóját
 
Mint cica – dolgavégeztével – almát)
Idegen neveddel volt tele szája
Formázta ajka és becézte nyelve
Harapva tépve kilökve lenyelve
Suttogva és sikoltva és kiáltva
Ahogy szüzességét neked kinálta
Mint áldozati húst oltárra vetve
 
(Mire felfognád a jelen csak emlék
 
S ha át nem lényegülne a jövőbe
 
A múlt – sosem lehetne múlt belőle
 
Így válik mindig-új létté a nemlét
 
Így költözik a semmi az időbe
 
Így foszlik nemlettséggé a jelenség)
Ahogy kinyílt – kékszilva magvaválva –
Szája előtt a húsgyümölcs-tekervény
Nem volt többé oly Ariadne-szála
Mely a labirintusból kivezetvén
A jó útra vitte volna Magába
Csuklott mint egy megfejthetetlen rejtvény
 
(Én vállaltam hogy vállalom e sorra
 
Sort e feledés szülte újdon-újat
 
Ahogy borongva egymáshoz simulnak
 
S egy a mást messziről is átkarolja
 
Mint közös görcsbe rándulnak az ujjak
 
Ha férfiméretet vesz női forma)
A hús a hús a minden húsok útján
Csapong s téblábol mind ami nem is lett
Telítés-ürítés üreg és nyúlvány
Egyetemes Elve dicséri Istent
Ahogy Seint a Zeittel összekutyulván
Teremtüvé ezt a Semmit a Mindent
(A történelem nem az ami történt
Sejtelme sincs miről azt hiszi tudja
Csak ami a millió magába tört lényt
Idegsejtjei zárványába csukja
[Ahogy beletörik tövis az ujjba]
Kiválthatatlan kínként vagy gyönyörként)
Tornada vagy Nyúlvány
Hozsánna néktek és megint hozsánna
Sárkánygyíkok Patások és Petések
Ámor és Éva Vének és Zsuzsánna

 

 

 

Még

MÉG
MÉG mindig megkapaszkodik
ebben vagy abban egy
térd villanófényében egy
homályló mosolyban valami
megfoghatóban vagy inkább valami
megfoghatatlanban hiszen
az kockázat nélküli vagy csak egy
zene biztosan lebegő Ariadne-fonalában vagy egy
névben amely hosszan kanyarog előtte mint
Balga előtt a kolbász így
úgy érzi talán kitarthat még amíg
ki kell tartania még
azt a látszatot is fenntartva maga előtt hogy
talán nincs is mit kitartania
talán nincs is mit kitartania még
mindig megkapaszkodik valamiben az
Élet Zajgó Tengerén vergődve ahogy
gyerekkorukban egymás Emlékkönyvébe
rótták fel cirkalmas betűkkel népművészeti
tulipántok szárának kacskaringójába kanyarítva
becses nevüket
becses nevüket még
mindig megkapaszkodik tehát valamiben az
élet eme tengerén amely már nem
is zajg körülötte csak
csöndesen gyűrűzik parttalanságában
előtte és mögötte és alatta és
nemsoká (egy könnyű loccsanás) fölötte
is
is (hogy
a legtriviálisabb képletességgel érzékeltessük
azt a mindennapos trivialitást amely
egyedül csak az ő számára lesz
egyetlenegyszeri sohamegnemismételhető
világszenzáció

 

 

 

Epigramma: Egy ifjú sírjára

Állj meg e helyt, vándor! kit az úttalan éjbe bolyongván
 
erre vetett a vak út,
s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap
 
kínra s örömre erőt,
újat alélt szívednek – ó éj vándora, állj meg,
 
s várd be csak itt a napot. –
S majd ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifjú királyt, a
 
bíborbanszületett
hajnalt – rám gondolj és ejts egy könnyet is értem,
 
még mielőtt tovalépsz.
Én is hajnal voltam! hajnal, ezüst lobogású,
 
színehagyott vizeket
festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők,
 
tigrisek és madarak:
így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt!
 
rögtön az éjre megint,
mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én!
 
S most, mielőtt tovalépsz,
fényen üdültszivü vándor, tudd meg, amit tudok én már:
 
mind hazudott a világ
rendje, szabálya, a törvény! hold s nap váltakozása,
 
csillagok állta, szilárd
körforgása a végtelen áramu űr kerekének,
 
hazug az ősz, csal a nyár –
mert van olyan hajnal is, amelynek nappala nincsen!
 
Béke veled, szelid agg,
menj írtadra; ne késs: nézd, égen a hajnali rózsák
 
kelyhe kinyílt bíboran:
várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszínű vízek:
 
nekik is hirül add
sorsom, s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt!
 
s nappalon: ez sose volt!
S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét:
 
tőle az éj sose tűnik.
 

[1941]

 

 

 

Arcképem alá

1945 március

Berény Róbert rajzához

 
Hogy felrémlő szemem rámnéz a rajzon,
úgy serken sejtjeimben elveszett
mozgalmad, élet! rajzó szervezet,
magamnak mind új látványára ajzón.
A nemlét mindig-egynek tervezett,
merő maszkjából bontja szét e rajz-ón
pergő jövők száz játékára arcom,
amelyre már az öröklét lesett.
Ó ámulat, múlás csudája: élet!
hogy minden perc újat vajúdva ring
ágyán ezer törvénynek és szeszélynek,
s a változás kínjuk-csiszolta, részeg
tükréből ránk megújra visszanéznek
új rajzaink, mindég új arcaink.

 

 

 

Régimódi ballada

(Pentatonban)
 

(Ámulás)

Kis nagyothallással megvert gyerekség
Rájátszásként friss öregségi vakság
Szúrós szögesdrótok és tompa elmék
Mézédes csókok véráztatta akták
(Vagy fordítva ha netán úgy akarják)
Az ördögfiókák az istenatták
Rendesen bekerítették őkelmét
Kész csoda hogy megélte élte nagygyát
S most csak ámul hogy mindezt ingyen agygyák
– Az üdvösséghez Herceg! mondd mi kell még?
 

(Volt-nincs-van)

Volt ez meg az bátorság és ijedség
S ami jöhet még csak semleges aggság
Végtelen lét után a végtelen vég
(Ahogy új matematikák sugajják)
A röpke plusz utáni minusz naccság
S közben egy kisebb-nagyobb gyenge-agyság
Sajnáljuk – irigyeljük-e őkelmét
Fogja kávéját nyalja ki az alját
S fusson – az istenért – ha kiutat lát
– Az üdvösséghez Herceg mondd mi kell még?
 

(Haláltánc)

De halál elől csak halál a mentség
A kis ürdöng őbenne veri lantyát
A tűz nem a pokolban – odabent ég
A lángok titkait nyaldosva falják
Nehéz léptével csak egy út marad rá
Mely minden régi sebet újra feltép
Mi más kisérthetné meg még őkelmét
Mint a kétség láncából kiszakadt vágy
A semmi útjain otthagyni terhét
– Herceg az üdvösséghez mondd mi kell még?
 

Ajánlás

Herceg az üdvösséghez mondd mi kell még?
Kettő közül választhat földi vendég:
„Mit az egész világ?” – kérdik Mayernék
„Könyv az egész világ” – sugják Mallarmék
 

[2000]

 

 

 

Empedoklesz után (vagy előtt)…
(vagy minden időkre)…

(A 350–354. sz. töredékek nyomán)*
…mást mondok nektek: sem az egy, sem mind a halandó
nem született, és nem hal végül szörnyü halállal;
csak keverednek, s átalakulnak az így-keveredtek
– s kezdettől ezt hívja az emberi faj születésnek.
*
Ők meg, amint kikerültek mind a szabad levegőre,
emberré, vaddá, bokrokká vagy madarakká
vált gyökerekként, ezt nevezik kezdet- s eredetnek,
szétválásuknak téves neve sanyaru végzet.
Bár magam is e szokott szólást használva beszélek.
*
Oktalanok! mert nem gondolnak messzire, és úgy
vélik, hogy lehet az, ami annak előtte sosem volt,
vagy meghalhat bármi is, elpusztulva egészen.
*
Mert nem kelhet a nem lévőből semmi se létre,
és ami lett, annak kiveszése merő lehetetlen,
mert ott lesz mindig, hova minden időkre helyezték.
*
…bölcs az a férfi, ki nem forgatna fejében olyasmit,
hogy míg éljük az életet (így említi szokásunk),
addig tart létünk jó s rossz dolgok közepette,
ám azelőtt s azután semmik voltunk és semmi leszünk is…
 

[1999]

 

 

 

„Valami szépet?”

Új könyvespolcot?
S még mit nem?
Országok rongyának bőrödhöz tapadt
ringyéből még többet begyömöszölni
időd lyukas zsákjába?
Munkára serkentő elismerést?
Elismerésre serkentő munkát?
Vagy ihletet – csak úgy?
Hozzá megélhetést
a megnemélhetésben?
Megélni a megélhetetlent?
Vagy még szerelmet is?
Na ne.
Még vissza valamit az elveszettből?
Vagy egy lábjegyzetet még hozzá is biggyeszteni?
„Valami szépet”?
Mulasztásokat pótolni?
Hiszen ami múlik
csak elmulasztani lehet.
És úgyis elmulaszthatatlan.
Egy pillanatot ami kilép az időből?
Ha van is idő – minden része: nincs.
Volt-van. Vagy nem-is-volt.
Hol volt? Hol nem?
Csak mese. Amit valóságnak neveznek.
Volt-nincs? Hiába. Rád
mint egy gyötrelmes Nesszosz-ing
halálodig rádég az ifjuság.
 

[1998]

 

 

 

Világlátni

a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.
mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]