Még egyszer: Velence
Mindennek van hátulja. Itt takarásba vannak |
a gondolák, a bárkák, a Piazza, a Palazzók, |
a ramák és a boccák, a kezek és az arcok, |
ívek és oszlopok, loccsanó kapualjak. |
|
Magától jön a vers, az ódon-új alakzat, |
a szép, „alak” szonett, miről Berzsenyi vallott: |
hol pereg, ahogy a vonat kereke csattog, |
hol, mint a laguna, lassan csobogva hallgat. |
|
Fejben, kedvtelve írod, a rímet se keresve, |
minthogyha semmi sem vethetne ki az útból, |
s míg képzeleted a falakon túlra nyargal |
|
(így mondták rég, ugye?), látod, ahogy Velence |
szemközt, rongyos gatyáját illetlen mozdulattal |
letolva, fenekével a lagunára guggol. |
|
|
(mint ami most itt szól a |
hol vannak? – ne keresd hát – |
mind csak egy pillanat volt |
s hogy evvel-e vagy avval? |
ez? az? egy pillanat volt |
|
|
|