„Tiszta” próza

„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”

 

Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.

 

Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.

 

Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a reptéri információs táblákon.

 

Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.

 

De egyetlen betű se moccant.

 

Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.

 

Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton. Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.

 

De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.

 

Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.

 

Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.

 

Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.

 

[Szigliget, 1990. november 5.]

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]