„Mountolive biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.”
Itt tartottam a könyvben, mikor a rádió bemondta, hogy írója meghalt.
Felkaptam a fejem. Aztán újra visszahajoltam a könyvbe.
Azt vártam, hogy a betűk egyszerre, gyors fémes peregő hangokat adva lecserélődnek a papíron, mint a reptéri információs táblákon.
Az elindult járatok helyén az induló járatok. A megérkezettek helyén az érkezők.
De egyetlen betű se moccant.
Mountolive (továbbra is) biztonsággal, szinte kéjesen zökkent vissza a megszokott életmódba.
Legalább egy vessző kihullt volna a mondatokból, mint koszorúból egy szál virág a sír felé vezető úton. Vagy a következő mondat egyszerre megmondaná, hogyan lehet – akár bizonytalanul is – ha nem is kéjesen – belezökkenni a szokatlan halálmódok valamelyikébe.
De nemcsak „a bolygó szíve nem repedt meg tőle…” Egy betű se. A könyv se rezzent meg a kezemben.
Legalább egy mondat, amely hűlt helyét hagyná a papíron, hogy mellé temetkezzék. Mint az indusok asszonyai. A törzsfőnök kincsei. A császárok kedvenc paripái. Egy szó.
Tovább olvastam az (előbb, tudomásom szerint még élő) író könyvét. Aki már nem élt.
Ezennel ünnepélyesen kitagadom minden saját könyvemet.
[Szigliget, 1990. november 5.] |
|