Victor Hugo – Juliette D.-hez
Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. |
Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, |
keresve a helyet, hol minket senki se, |
s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; |
ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, |
s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; |
hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar, |
s az alkony betakar bársony árnyaival; |
hol menedékre lel a csók, ez üldözött őz, |
s szomjasan lehajol a csobogó özönhöz; |
szegényes menedék annak, kit palota |
illetne, szeretők aranya s bíbora. |
Hiába, üldözött a földön, ami édes, |
s keserű íz tapad az ember öröméhez. |
Feléreztél minden neszre idegesen. |
A kilakoltatott, meghajszolt szerelem, |
mint a szelíd vadak, egyre izgékonyabbra |
válik, s fél attól is, mi biztonságot adna. |
Mentünk is volna már tovább, el innen is, |
akárhová, ha már nincs út, mely haza visz. |
De volt valami, nem tudtuk mi, ami áthat, |
nem engedett a csönd, mint valami varázslat, |
a lombok közeit behálózó homály, |
az est testéből szőtt milljó selyem fonál; |
s éreztük, remegő falaiba bezárva, |
lassan épül körénk a gyönyör palotája. |
|
|