Epigramma: Egy ifjú sírjára
Állj meg e helyt, vándor! kit az úttalan éjbe bolyongván |
s várod esengő szívvel a hajnalt, hozna az új nap |
újat alélt szívednek – ó éj vándora, állj meg, |
|
s várd be csak itt a napot. – |
S majd ha kigyúlt, trónjára vezetve az ifjú királyt, a |
hajnalt – rám gondolj és ejts egy könnyet is értem, |
Én is hajnal voltam! hajnal, ezüst lobogású, |
festett újra a fényem, keltek az álmatag erdők, |
így ébredt ki ragyogva világom – s jaj, mire ébredt! |
mert nappaltalan és alkonytalan égtem el itt én! |
|
S most, mielőtt tovalépsz, |
fényen üdültszivü vándor, tudd meg, amit tudok én már: |
rendje, szabálya, a törvény! hold s nap váltakozása, |
körforgása a végtelen áramu űr kerekének, |
|
hazug az ősz, csal a nyár – |
mert van olyan hajnal is, amelynek nappala nincsen! |
menj írtadra; ne késs: nézd, égen a hajnali rózsák |
várnak a játszi mezők, komoly erdők, százszínű vízek: |
sorsom, s rám emlékezz minden hajnalon: ez volt! |
|
s nappalon: ez sose volt! |
S tudd, ha esengő szívvel várod az éj tovatűntét: |
|
|