A bölcsőhely parancsai^*

– Egyik régebbi írásodból idézek: „Gyermekkorom egyik tanítómestere, Anica néni, az öreg napszámosasszony, így kezdte téli estéken a mesemondást: »Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy királyfiú, úgy hívták: Ion Creangă.« És elmondta Fehér Szerecsen csodálatos történetét.” Szeretném, ha ezt az epizódot kibontanád: miként hatott a gyermek Sütőre Creangă meséje, tudtad-e, hogy román író meséje, mikor tudtad meg, kicsoda Creangă, melyik a legmélyebb élményed róla?

– No, kedves Beke György, egy kicsit lassabban a kérdésekkel. Ha valami lényegesebbet keresünk, kerüljünk az emlék háta mögé. Messzebbről kezdem tehát. Onnan, hogy mese dolgában a neveltetésem szerencsésnek, mi több: előkelőnek mondható. Kanászok, béresek és – bárónők hangja növesztgette képzeletem szárnyait. Földhözragadtságomban, amikor is még semmilyen magaslatot, ahonnan önmagamat – magunkat – az ítélkezéshez szükséges távolságból valamennyire is számba vehettem volna, nem találtam: a mesére, mint kortyintásnyi szabadságra, tán az iskolai tankönyveknél is nagyobb szükségem volt. Kivált, hogy az állampolgári nevelés leckéitől úgy menekültünk, mint azok szerzőitől: a bálványimádás civil papjaitól. A bálvány – mint magad is tudod – Károly, majd Mihály király képében a falra volt felakasztva. Nem úgy persze, ahogyan azt Petőfi kívánta volt. Mondom tehát: míg madonnalelkű tanítónőnk hasznos ismeretekkel töltögette fejünket, a hivatalos Tanterv, ez a hatalmas, pokoli kondér szappant főzött a közösségi tudatunkból, forradalmas múltunkból s némelyikünknek a nyelvéből is. Én az enyémet, apám tanácsára, inkább otthon tartogattam. Antonescu képét s aranyos bojtjait hallgatagon nézegettem. Ilyen körülmények között a mese, amely minden időkben jó messzire húzódott a szellemi vámtisztek ütésközeléből, valamilyen ősi, kollektív akarat megnyilatkozásaként, akár egy maréknyi formátlan agyagot, egész lényemet vette munkába. Mi végett? Nyilván, hogy a legkisebbik fiú hitére és konokságára térítsen. Vagyis, hogy egyszer, valahára, miután megküzdöttünk a sárkányokkal, a királyleány kezét elnyerhetjük. Mondanom sem kell: ki, azaz mi volt ez a szépséges leányzó. Álomnyi otthon az otthontalanságban.

Anica néniről, akinek arcáról leolvashattam a román parasztság minden szenvedését, édes-tej-jóságát és időtlen türelmét, többször is írtam már. Fia, Augustin, aki elesett a keleti fronton, nekem ostorfonogató barátom volt. Az említett bárónéval nem fonogattam ostort, ellenben ő volt a református elemi iskola védnöke. Karmantyút kötögetett nekünk karácsonyra. Az esetleges lelkiismeret-furdalásnak ez is egyik altató módszere. Nyáron a bárónénak teadélután-illata volt. Amikor szorultságunkban kezet csókoltunk neki, hunyt pilláink alatt kalácsvégek és madártejes bögrék kezdtek röpködni. Esős délutánokon aranyozott szegélyű, piros fedelű könyvekből Benedek Elek meséit olvasgatta nekünk…

– És Anica néni?

– Épp hozzá térünk vissza, csak légy türelemmel. Talán nem érdektelen a párhuzam. Ugyanis, a táltos lovakon felszálló hősök szinte fizikailag rántottak magukkal ismeretlen világokba. Szemem – miközben arcomat a két öklömre ejtve a szőnyegen hasmánt feküdtem – belefájdult a gyémánthegyek, ezüsterdők ragyogásába. Elek apó meséivel a szépséges báróné egyik mesevilágból – parfümös közelségéből és kastélyából – a másikba: szakállas manók s tündérlányok közé emelt bennünket. Anica néni, ugyancsak a mesék erejével, az ellenkezőjét mívelte: visszarántott a földre, megmártott a porban; csodái elkeveredtek a sánc martjára kicövekelt malacainkkal, szegénységünk egész tárgyi világával. Creangă tündérlányai az ő felfogása szerint aranyköntös helyett kenderinget viseltek; a messzi útra indulók nem aranykását, hanem közönséges kukoricadarát hintettek el az ösvényen. A moldvai mesemondó tehát – akiről csak később szereztem tudomást az enyedi Bethlen Kollégiumban – úgy repített föl, hogy meg is kötött egyben; a szociológus tárgyi hűségével bugyolálta mesébe saját paraszti életformánk változáslehetőségeit. Amit ilyenformán neki is köszönhetek: az írói szándéknak az a szeme járása, amely képtelen átsiklani a valóság csaholó tényei fölött. Indulj el Creangă valamely hősével az erdőbe fát vágni; magad is a hidegtől meggémberedve s éhesen térsz meg vele. Persze túlzás lenne azt állítanom, hogy kenderinges valóságunkra ő nyitotta rá a szemem; de ott tartom számon tanítómestereim között. Olyan korban, amikor a valóságról annyi mesét írnak, ő még mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot írni.

– Milyen fordítási nehézségeid voltak Creangă tolmácsolása közben?

– A műfordítások nagy része: az eredetinek halvány lenyomata. Cervantesszel szólva: a mintás szőnyeg visszája. Nagy részt mondok, mivel a kiváló tehetségeknek igen kis része vállalkozik műfordításra. A magyar irodalom persze kivételnek látszik. Legnagyobbjai életművüknek egy részét majd mindahányan odadobták a fordítás áldozati oltárára. Gondold el: egy Tamási Áron mellett a paraszti romantikának micsoda híg leveként hörbölnők például Gionót, ha azt nem Illyés zamatosítja nyelvünk csodálatos fűszereivel. Vagy vesd össze Csengerit Babitscsal, s a példálózást abba is hagyhatjuk. A fordítás legelső nehézsége ugyanis nem az a nyelv, amelyből, hanem amelyre fordítasz. Creangă stílusát – mert hisz erdélyi gyökérnyomású – már kisdiák koromban árnyalatai szerint is felfogtam; alig-alig kényszerültem az írásaihoz mellékelt szómagyarázatokra. Creangă gyermekkorának színhelye, annak hangulata majdnem hogy tükörképe a mezőséginek. Kecskét ugyan nem tartottunk, de létünk tápláló forrásai hasonlóképpen csak kecsketőgyűekre sikerültek. Mondogattuk is: minekelőtte ide potyogtunk az isten markából – amely aztán végleg meg is feledkezett rólunk –, millió kecske rágta le az erdeinket; ami leveles ág a reményeinkben megmaradt, láthatatlan kecskék azt is naponta föleszik. Egyszóval, nemcsak értettem: éltem is, az idegeimben hordoztam Creangă világának testvérmását. Húszévesen – amikor meséit először lefordítottam – hiába fogtam föl mondandójának minden kis rezzenetét: saját kifejezőeszközeim voltak tökéletlenek. (Néhány éve ezért fordítottam újra majdnem minden meséjét.) S bár a románt úgyszólván a bölcsőből kifelé fülelve, az anyanyelvemmel együtt tanultam meg, a munka nehezen haladt. Önmagamban húst szaggatólag vájkálva kerestem a másik elbeszélőt, a hasonló hangút. Hónapokig szerzőm bokája szintjén kerengtem. Néha úgy éreztem: tilinkószavára büröksíppal, hagymaszár-dudával válaszolok. Keserűségem is a büröké volt. Mondom, az átdolgozáskor enyhült a szám íze.

– A tavaly megjelent Mesék című kötet fordításával tehát meg vagy elégedve?

– Azt épp nem mondhatnám; újra kezembe véve, tovább babrálnék rajta: író számára, ha agya el nem lustult, nincs végleges szöveg. De úgy gondolom: rossz munkát bizonyára nem végeztem. Ugyanis ez ideig senki egy árva szót sem szólott róla. Ezt nem a magam panaszaként mondom: prózafordításaink általában észrevétlenül húzódnak meg a könyvesboltok polcain. Ezért örültem annak, hogy Zaharia Stancu talán legszebb regényének – a Sirató-nak – fordításáért elnyerted az Írószövetség díját. Creangăhoz visszatérve: fordítói munkám öröme akkor kezdett elécsörgedezni a nehéz szöveg labirintusából, amikor Ariadné fonalának végét a saját nyelvem alatt megtaláltam. Amely ezúttal nem ki, hanem befelé vezetett: Creangă titkaihoz.

– Ezt miként fogalmaznád meg?

– A fordításhoz fűzött megjegyzéseimet vagyok kénytelen megismételni. Creangă a nagy szentségtörők fajtájából való. Mint Rabelais vagy Arisztophanész. Halhatatlanságának titka: megbotránkoztató kedve s bátorsága, ahogyan a halált is tarisznyába kötve fára akasztja, hogy ott kuksoljon, míg ő Iván nevében az istennel tárgyalást folytat. Mert amiként a földön: az égben is otthonosan mozog. A gondolatnak olyan szféráiba, ahová a kor szelleme szerint – hisz papok fogták a nemzetben a lelket – alázatosságba görnyedten, szenteltvíztől csöpögő ujjakkal, sűrű keresztvetések közepette lehetett csak belépni, Creangă kopogtatás nélkül nyitott ajtót, barackot nyomva a Konvenciók fejére. Olvassuk csak újra Tarisznyás Iván-ját; követelései, melyeket az Úr elé terjeszt, már-már ultimátumszerűek. A szegénynek igazságot, a halandónak örök ifjúságot kér, s önmagának egy tükörcserepet abból a fényességből, melyet Humuleşti gyümölcsöskertjeiben gyermekként megálmodott.

Csupa követelődzés akkor is, ha földi hatalmasságok közé keveredik. Amikor Ion Roată apóval megszólal: a tettetett naivitás mögül arcpirító fölény és vitriolos irónia csap ki, s a bojár hiába próbálja tréfával elütni a dolgot; Creangă egy eljövendő hatalom megsejdített erejével veti vissza a replikát. Hallgassuk csak figyelemmel ezt a mesemondót, s ne tévesszük szem elől a mozdulatait sem. Fehér Szerecsen elnyeri jutalmát; a szerelem kardot nyújt feléje, s elkezdődik a hetedhét országra szóló lakodalom. Békéltető, idillikus jelenet. A mezítlábas, kopacra nyírt parasztgyerekek a boldog hősök nyomába szegődnek. Bizonyára emlékszel még erre a képre. „Mentek, mendegéltek, nem is érezték, hogy mennek. A hosszú út rövidnek tűnt, s az idő még rövidebbnek. A nappalok órákká s az órák mintha percekké zsugorodtak volna…” Figyeled, ugye, hogy szerzőnk a boldogság számára kiutalt időt majdnem a káprázatig lerövidíti. A pillanatfelvétel villanó fényében – mintegy a boldogság szövetségeseként – a hold is megáll az égen. Kacagni kezd, miként a mesemondó hallani véli. Hogy annál nagyobb legyen a csend, amikor játékainkat földhöz verve visszaránt bennünket a valóságba. Az ősi zárómondat helyett – és boldogan éltek, míg meg nem haltak – tőröket göngyölget ki a mese színes kelméjéből. S míg a király termeiben muzsika szól, és az öröm a medréből kicsapva versbe kívánkozik, legalábbis rímeket aggat magára, a tőrök összekoccannak. A nép pedig, mondja szerzőnk a hangjukkal: hallgat s éhezik. Ilyen zárómondat a meseirodalomban tudtommal nem ismeretes. S ha meggondoljuk, hogy Creangă mindezt nem valamilyen plebejus-sipkában, hanem a diakónusok fekete szoknyájában hangoztatta: annál bátrabbnak kell tekintenünk őt a szentségtörésben. (Hiszen, hogy pap létére csókákat lövöldözött a templom tornyáról, potomság a gondolati kihágásaihoz képest.)

S ha már Creangă lényeges vonásai felől faggattál, hadd mondom el azt is, miért érzem őt magamhoz oly közel állónak. Mert sorsa szüntelen hányódás volt, végeszakadatlan küzdelem szellemi függetlenségének, önbecsülésének védelmében. Az iskolából száműzött zseni: szívszorító látvány a dohányáruda szűk ablakában. A román irodalom egyik legnagyobb nyelvteremtője, az ősi példázatok, jelzők, metaforák krőzusa – gondold csak el – nyolc-tíz szivarféleség és szipka nevét s árát mormolja naphosszat a kisváros dohányosainak. A széklábat faragó Michelangelo drámája. De életereje, kedélyállapota változatlanul: a moldvai paraszté. Ezzel gyúr át minden rázúduló tragédiát megtartó, kenyeret pótló derűvé – sótalan szellemű kritikusok szerint anekdotává –, amely sohasem a beletörődés, a keresztényi megnyugvás kábítószere, hanem táplálék nehéz napokra.

Hogyan lehetséges, hogy Eminescu barátsága révén nem hatott rá a romantika pesszimizmusa? A magam részéről ezt mással, mint a parasztság legmélyebb rétegeibe nyúló szellemi gyökérzetével nem magyarázhatom. Az egyházi és világi előítéletek ellenséges területén, aknák, csapdák fölött lépdelve, lélekben mindig sebzetten állt odébb egy-egy csínytevése után. A közoktatásügyi miniszterek szörnyülködése közepette új s új mesébe, példázatba fogott; ha történetesen nem válik íróvá, a moldovai tájak Naszreddin Hodzsájaként tartaná számon az utókor.

Amint magad is tudod: volt idő, mikor Creangă faluképét idillikusnak bélyegezték. Ugyanazok persze, akik a negativizmustól való félelmükben magát a realizmust vették üldözőbe. Nos, mifajta értékelés volt ez? A nyomorromantikában fogant bornírtság vaksi matatása; szerzőnk erejében kutatták a gyöngeségeit. Nyilvánvaló pedig, hogy tréfacsiholó kedélyvilága, derűje nem a létező világok legjobbika felé, hanem épp a hőseire sugárzik; visszavetül önnön forrására. Egy nép történelmi teherbírásának jele nemcsak a jajkiáltás és a kiegyenesített kasza, hanem a derű is, amely két felkelés között a komiszkenyeret pótolja. Megszerettem ezt az óriást a gyöngédsége miatt is. Ahogyan emlékeiben visszahajol a humuleşti bölcső fölé, ahogyan anyja képét aranyrámába örökíti: az igazi férfilíra példája. S mivel lábát a szülőföldön vetette meg, és nem hivatkozott az olvasmányaira, műveletlennek, afféle sültparasztnak nézték egyesek. Nem vették észre, hogy jelzőikkel épp az erényeit hangoztatják. Az akkortájt is divatos nyugatmajmolásban – amit köztudomásúlag Caragiale vett erős tűz alá – az eredetisége és egyszerűsége tévesztette meg őket. Álruhás királyfi volt ő zsinóros szolgafiak között. Az marad a mai zsinórosok között is.

– Kivel rokonítanád Creangăt a magyar irodalomból? Miben hasonlítanak, miben különböznek? Van-e értelme, s milyen értelme lehet az ilyen hasonlításoknak két irodalom nagyjai között?

– Kétszer is meg kell gondolni, kit kivel rokonít az ember. A provincializmus tapsikoló természete szerint boldog-boldogtalant összerokonítottunk már. Kicsiket nagyokkal persze. A becsvágy, a bugyborékoló kivagyiság, mint szellentés a vízben, felfelé igyekszik. Csizmadia nagybátyjukkal nem a hercegek szoktak eldicsekedni. Egészséges irodalmi szellem először a colstokot veszi elő, hozzáméri magát az egyetemes értékekhez, majd azután rokonít, ha magánya szorítja. Az atyafiságot – a világba vezető szálként – kezdetben nyilvánvalóan a magunk családi körén belül keresve. Poétánkat, még mielőtt odaültetnők Pindarosz aranyszékébe, először egy Csokonaival, József Attilával szembesítjük. Nemzetiséginek hívott irodalom kiváltképpen hajlamos arra, hogy hagyományomlásai esetén – gondolj például az ötvenes évekre – megüresedett klasszikus állásait félnormás halhatatlanokkal töltse be. S hogy kérdésedhez visszakanyarodjam: Creangăt a föntebbi aggodalom nélkül, mert hisz régen átesett a vámon, alkati jegyei szerint Tamási Áronhoz érzem közelállónak. Meséinek hangvétele, hőseinek színtere és pszichológiája sajátosan moldovai, vagyis konkrét helyhez kötött, szociográfiai meghatározottságú; Tamási mesenovelláiban való és költői, csodás elem és realista tényszerűség fénytörése kelti ugyanazt a hatást a székely valóság elemeivel. A Bölcső és bagoly s a Gyermekkorom emlékei kánonszerűleg majdnem ugyanazt a dallamvonalat követik. Hogy miben különböznek? Amiben például a pentatonikus magyar népdal a román dojnától.

Azt kérded továbbá: van-e értelme az efféle összehasonlításnak? Úgy gondolom: van értelme, közelítő haszna tehát, amiként ezt a közelítő hasznot kell keresnünk a közös sorsnak minden más dolgában. Figyelembe véve, hogy ez a sors nemcsak térben: időben is zajlik. Sőt abban igazán! Történelemben. Az összehasonlítást, közelítő hasznot nézve pedig – mindenféle rokonítást, mert hisz a művelet nemcsak irodalmi, elsősorban nem is irodalmi – legfőbb követelményünk a tárgyilagosság és a dialektikus szemlélet. Enélkül, amint gyakorta megesik, a közösben elsikkadnak annak összetevői: a különbözőségek. Számos toll- és nyelvforgatónk vulgarizálódott buzgalmából születtek a rokonítás sziámi ikrei. Kötöttségüket nem nehéz elképzelnünk; egyik a másik nélkül megmozdulni, sőt mozdulatlanságban maradni is képtelen, ha teszem azt, valamely nagyságunk szobráról lenne szó. „Dózsa és Horea, Petőfi és Bălcescu…” – iramodik neki a vezércikkíró tolla, s ezzel máris fölmentette magát a kötelezettség alól, hogy az említettek közül bármelyiket is külön-külön s alaposan megismerje. Adjuk meg természetesen kellő tiszteletünket a mindenkori kivételnek.

– Pusztakamarási emlékeid közül nagyon sokat megírtál már. Mégis, mint bővizű forrásból, úgy törnek elő tovább is az élményeid. Az Anyám könnyű álmot ígér egészét idézhetném a kamarási magyarok és románok együttélésének példázatára. Ezenkívül milyen élményed maradt megíratlan ebből a tárgykörből?

– Bizonyára emlékszel Engelsnek arra a megállapítására, miszerint a francia regény magasabbrendűsége a német regénnyel szemben abból adódna, hogy az emberi-társadalmi kapcsolatok ábrázolását ott folytatja, ahol emez rendszerint abbahagyja. Vagyis a mézeshetek virányos mezejéről a házasság zsombékosabb területeire merészkedik. Azért említem ezt, mert úgy érzem, ránk nézve is tanulságos. Az egymást keresés valamikori reménysége után – magunk mögött a költői látomások, ifjúságunk paradicsomi szigeteivel – ideje alaposabban számba vennünk az együttélés hétköznapjait is. Amit ebből megírtunk, csak kezdetnek tekinthető. Mi ez a kezdet? A két világháború közötti irodalom néhány remeke, majd azután az elmúlt negyedszázad rengeteg próbálkozása. Olvasd újra ezt a rengeteg próbálkozást; a kép, mely az együttélés dolgában végül is kialakul benned: mindannyiunk kinyújtott jobbja. Csak jelzése tehát egy társadalmi-történelmi folyamatnak, amelyet megfelelő távlatból, tapasztalataink összegezésével ezután kell megörökítenünk. Miért Ma, miért Holnap, miért nem Tegnap? – kérdezhetné valaki, amiként könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor valamely kritikus az Utunk hasábjain megkérdezte. Több okból is. A prózai műfaj, melyet regénynek nevezünk, nem úgy tanúskodik a történelemről, mint a házmesterné a családi perpatvarban. Igenis, láttam, midőn az úr ma reggel hét órakor ezt meg ezt művelte. Szóban forgó kritikusunk a könyvemnek szegezett kérdéssel – olyan esztétikai magaslesről, ahol társadalmi-politikai-nemzetiségi folyamatoknak még csak a szelét sem érzi – azt a látszatot óhajtotta kelteni, hogy kötésig merül naponként a szókimondás bátorságába. Tettetett tájékozatlansággal azt már nem kérdezte meg: Sánta Ferenc a Húsz órá-t miért nem 1949-ben, Marin Preda az ötvenes évek eseményeit miért nem AKKOR írta meg? Erről a viszonylagos megkésettségről – mert hiszen az idő végül is nem az előjegyzési naptárak szerint fog valamennyiünket a helyünkre rázni – sokat írtunk már; közülünk némelyek már akkor, amidőn kritikusunk még hátulgombolós nadrágban csigabigázott. Hogy miféle magyarázata lehet mégis a kérdésnek? Esztétánk a más szájából szeretné hallani, pontosabban: újrahallani egy adott történelmi korszak bírálatát, amelyért ellenben saját bőrét sosem volt hajlandó vásárra vinni. Ennyi az egész, a többi esztétizáló habverés.

– Melyik román hősödet szereted leginkább, s miért?

– Azt kellene legjobban szeretnem, akit a legjobban sikerült megírnom. Ezt pedig másnak kell eldöntenie. Hanem inkább azt mondanám, hogy magyar írónak román hőst nem könnyű megformálnia. A történelem egy helyre rázott bennünket, de nem rázta ki egyikünkből sem a sajátos nemzeti tudattartalmakat. Mindazt, ami valakinek a hovatartozandóságát jellemzi. Aki például román paraszti hős ábrázolására vállalkozik, annak ismernie kell a román parasztság társadalmi-politikai történelmét, hitvilágát, folklórját, még konyhaművészetét is. Maximalista követelmény? Természetesen. Az igényeket Sadoveanuhoz, Marin Predához mérjük, nem kordivatok felszínes követelményeihez. Az együttélés hiteles írói föltárásának tehát elemi feltétele, hogy az írók a testvéri román népet ne csak vasárnapjában, hanem a hétköznapok tengerében is alaposan megismerjék. Belülről tehát, a közös gond vállalásával. Egy távoli és láthatatlan bolygó létét zárt szobában, számtani műveletek segítségével lehet igazolni; egy nép érzésvilágát, ha az nem zúdult keresztül az író idegrendszerén, képtelenség megragadni.

– Falud román lakói után, immár fiatal íróként, kikkel ismerkedtél meg a román írók közül?

– Ha nem sietsz, elmondom neked.

– Nem sietek.

– Akkor hallgasd végig az alábbi kislexikont. Végigutaztam a Német Demokratikus Köztársaságot Ion Alexandruval, és végtelen vitákat folytattunk a francia és német irodalom viszonyáról, valamint az emberi lét magányosságáról; közös főszerkesztői gondokat csereberélünk sok-sok éve már Alexandru Andriţoiuval. Az is összefűz bennünket, hogy a román nyelvnek ugyanazt a lágyított dialektusát beszéljük, mint az erdélyiek általában; szinte kamaszkora óta ismerem és becsülöm Paul Anghelt. Közös fejedelmi gondjaink vannak: ő Mihai Viteazulról írt drámát, engem Bethlen Gábor foglalkoztat, más szóval: a megmaradás titka; ifjúkori barátság fűz Baconskyhoz, aki a maga nemzedékéből elsőnek ugrott ki a lírai sematizmus árkából; nem volt könnyű dolga, sokat támadták, a magam részéről pedig pártját fogtam. Illyés Gyula verseihez kértem tőle előszót, azzal kezdtem, hogy tudod, kedves barátom, ez a nagy magyar költő… S épp nekem magyarázod? Nevetett, hisz egyik fordítója és népszerűsítője Illyés Gyulának is; sok éven át koptattuk a padot közös gyűléseken Eugen Barbuval, Alexandru Balaci-csal, aki most a római Román Akadémia vezetője; a groteszk műformák iránti közös hajlam s régi barátság fűz a mindig jókedélyű Ion Băieşuhoz; borbereki nyaralások emlékét idézgetjük Maria Banuşsal; húsz esztendeje majdnem hetenként találkozom Aurel Barangával minden rendű és rangú gyűléseken, ritkábban – mivelhogy időközben megszaporodott a hivatali elfoglaltsága – Ion Dodu Bălannal, a kitűnő Goga-szakértővel; míg az Irodalmi Könyvkiadó igazgatója volt, majdnem atyai szigorral követelt szüntelen, román nyelvű kiadás végett, kéziratot Ion Bănuţă, s új munkakörében is a régi jó barát maradt; mintha saját filmje lett volna, oly őszinte odaadással stilizálta szcenáriumom román változatát Băran Vasile; úti tűnődéseimben olvasható, mily tanulságos napokat töltöttem Mihai Beniuckal Rómában, Velencében, Bécsben. József Attila s jó néhány más magyar költő román tolmácsolóját emberként, kommunistaként is nagyra becsülöm, akárcsak Geo Bogzát, akiről egyik színdarabom bukaresti román bemutatásakor, a műsorfüzetbe írott meleg szavait olvasva tudtam meg, hogy novelláimat már kezdettől számon tartotta; Pompeji romjait s a Vezúvot bámultam Demostene Botezzel, bensőséges – tehát családias – kapcsolat fűz immár két évtizede Boureanuhoz, és fűzött a megboldogult Marcel Breslaşuhoz s az ugyancsak korán elhunyt Eusebiu Camilarhoz; senkitől annyi baráti szemrehányást, mint Ion Bradtól – hogy mért nem viszem már neki az új színdarabomat – nem kapok; Savin Bratuval húszvalahány éves korom óta cserélgetek eszmét közös irodalmi ügyben, s Asztalos Istvánra, Szabédira emlékezünk gyakran – szinajai, borbereki nyaralások hangulatában – Nina Cassiannal; az Írószövetség némely összejövetelén még hallhattam Călinescu hangját, kardvillanású érveléseit, s baráti leveleket őrzök Ion Chinezutól, aki Móricz Zsigmondot fordította románra; Chiriţă Constantinnal együtt örültem első regénysikerének, s funkciónknál fogva egyazon fazékban főzetünk az Írószövetség tűzhelyén; először egy palack vörösbor, majd azután egy olaszországi közös utazás hitelesítette barátságomat Ilie Constantinnal; Dumitru Corbeától pedig már 1951-ben kezdtem tanulni moldovai tájszólást; első főszerkesztőm Balogh Edgár volt, a második pedig – 1948-ban a bukaresti Ifjúmunkás-nál – Paul Cornea, a kitűnő irodalomtudós, aki akkortájt a Tinărul Muncitor-t és annak magyar nyelvű változatát vezette; ez idő tájt, de inkább valamivel későbben drukkoltam végig magam is Crohmălniceanu megvesszőztetését állítólagos intimizmusa és negativizmusa miatt, mit azzal vont a fejére, hogy néhány rossz novellát eltanácsolt az irodalomból; George Dannal Borbereken szoktunk volt nyaranta pihenni – ezt úgy hívta mindenki, hogy alkotási szabadság –, majd azután közös iráni élményeinket osztogattuk gyakran; szegény Balla Karcsival egyik tréfát a másik után eregettük Davidoglu számlájára, de olyanformán mégis, hogy ő maga velünk együtt mulatott, hol Szinaján, hol bukaresti otthonában; Lucia Demetriusnak magyar tárgyú elbeszélését próbáltam – ilyen-amolyan – tájékoztatással hitelesebbé tenni, s némely tekepartiban Geo Dumitrescuval szerettem közös csapatba kerülni; B. Elvinre gondolok hálával, hogy színdarabom útját a bukaresti Comedia Színházban oly buzgón egyengette, s hosszadalmas műkedvelő versenyek bíráló bizottságaiban tanulhattam egy-egy oda-se-neki gesztust Paul Everactól; rengeteg publicisztikai jegyzetet, riportot „hegedült ki” belőlem Sergiu Fărcăşan, s kér mai napig – szinte hetenként – jelentést, mi mindent – mert hisz hivatali kötelessége – Laurenţiu Fulga, részben sorstársam az Írószövetség alelnöki tisztségében; könyveim román megjelentetésének mindenkori bábája volt Mihai Gafiţa, s áldozatos természetű fordítóm V. M. Galan, kit azután Bözödi György fordított hasonló szellemben; Paul Georgescut hosszú éveken át mint kritikust ismertem, s el nem árulta sohasem, hogy titokban regényen dolgozik, amiként Móricz, Illyés, Mikszáth és Gárdonyi fordítója: Emil Giurgiuca sem hozná szóba mai napig sem, hogy hiszen ő is költő – a jobbakból való; már jó két évtizede, hogy irigykedve észlelhettem Mihnea Gheorghiu nagy műveltségét, aminek egyebek között Rómában magam is hasznát vehettem esti sétáinkon; lengyelországi világifjúsági napok emlékeire mosolygunk föl Ioan Grigorescuval, a kezdet szorgalmas kolozsvári reggeleire Aurel Gurghianuval; Romulus Guga az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet fordította románra, s jólesett tudomásul vennem, hogy mellékesen vállalt műfordítói munkájának olyan fedezete van – számomra persze, vagyis az elfogultság érzületében –, mint A bolond és a virág című kitűnő regénye; Ion Horea szülőfalujának képviselője voltam, érthető, hogy mai napig is hidakat, aszfaltutakat kér tőlem számon, konok otthonpárti lévén ő is; néha kalapot lenget az ember némely Sartre-szakértőnk előtt, de Georgeta Horodinca ilyen irányú ismeretei mintha bővebbek lennének, kedves szerénysége pedig nyilvánvalóbb; Traian Iancut nem illik fennhangon dicsérni, mivel az Írószövetség pénzügyeinek felelős embere, s ami szigor van benne, nem azonos a természetével, csupán a törvényekkel, amelyeken mindannyiunk érdekében járja tojástáncát; a gyermekirodalom szelídségével mosolyog magyar barátaira Gica Iuteş; a felejthetetlen Florica Cordescu halála után fájdalmas komorságba esett Eugen Jebeleanu, kit Jenőnek szólítunk, pedig ez az ugrabugra név nem is illik reá; Petőfi nagy román fordítójára a Sándor illenék inkább, de azt a véletlen Ivasiucnak ajándékozta, holott ő vidámabb természetű – ifjúkorának sorsánál derűsebb mindenesetre; sorsa s természete között immár nincs különbség, mondom magamban Labişról, akivel megittam néhány kupa vörösbort, és sohasem ültünk villamosra, hanem kilométereket gyalogoltunk; azt hiszem, épp arra az egyre akart felszállni, amely – egy hátgerinctörés indulatával – ellökte magától; de menjünk tovább: Ion Lăncrănjan Cordovanii című regényének számos fordulatáról tárgyalva mondhattam el: nálunk is épp így történt ez, s Lesnea Georgénak egy tőlünk már messzire költözött nagy erdélyi költőről beszéltem, Áprily Lajosról, mivelhogy ő is – akár Lesnea – az Anyegin egyik fordítója; Luca Remus „az én fordítóm” volt már az ötvenes években, jómagam pedig Horea Lovinescu drámáját, a Petru Rareş-t ültettem át magyarra, sajnálván közben, hogy nem mondhattam el neki, miszerint a moldovai fejedelemnek – magányos menekülésének éveiben – Csicsó vára felé menet, s Moldovából jövet, a Székelyföldön nyilván székelyek állottak pártjára, és igazították őt útba a testvéri szövetség jegyében; úgy emlékszem, ezt épp Luca Ştefannak magyaráztam volt Budapest felé menet, annakelőtte pedig egy varsói utunkon Toma George Maiorescut világosítottam föl a lengyel–magyar történelmi kapcsolatokról; a jelent azonban fontosabbnak tartva, Eugen Mandric sürgeti tőlem „a mai falu hiteles filmszcenáriumát”, minekutána Mirodan Alexandru vesékig hatoló könyörtelenséggel állította színpadra – bírálat elé tehát – a közelmúlt értelmiségi köreit, nevezetesen azokat az újságírókat, akikkel mindketten együtt dolgoztunk Bukarestben; ne felejtsem el, hogy ott izzadott az alkatára vicsorgó napi szövegek fölött Teodor Mazilu is; honnan sejthettem volna keserűségében az eljövendő remek szatirikust; vagy például Dumitru Micu mindig mosolyos félszegségében – még Kolozsvárt, 1949 táján – a konok kritikust; a másik Dumitru barátom, a tősgyökeres mezőségi, a Mircea névre hallgat, s jobban esne, ha a Fehér kenyér-nek oly régi megjelenése óta új könyve fölött énekelhetnénk cegei román népdalokat; mert Vicu Mindrával nem lehet, elméleti ember, Francisc Munteanu pedig danolás helyett a háborús élményeit sorolja legszívesebben; modern hangvételű íróként dicsérték nekem hozzáértő emberek Gellu Naumot, míg imigyen föllelkesülve magam is észrevehettem írásain, hogy Diderot úrral, Stendhallal, Kafkával társalog; Fănuş Neagut, ha netán a kiáltó angyalát nem is olvasta valaki, a mindétig robbanásos természete hozza fülünk s figyelmünk ügyébe, Olteanu Ioanichiét pedig ellenkezőleg: a csöndes és nyugodt modora s mindig lankadatlan kedve, ha épp magyar írót-költőt kell a román olvasónak bemutatni; Marin Preda nem olvas magyarul, ami nem is föltétele annak, hogy – megítélésem szerint – a legközelebb álljon Móricz realizmusához és drámaiságához; azt mondja: egyszer nekiült, csak úgy kísérletképpen, végigfésülni egyik novellámat; állítja, hogy lirizáló jelzői nélkül sokkal jobb lett volna; emlékezetes marad számomra, hogy gyakran találkozhattam Camil Petrescuval; Tóth Árpád-hangulatú szeme volt, odatapadva mégis – akkori nagy munkája közben – Bălcescu és 1848 fellobbanásaira; hát Pop Simion… Weimarban, Drezdában osztogattuk az erdélyi sorsot, apja talán vagy más közeli rokona tizenkilences vöröskatona volt; Dumitru Radu Popescuról, akit becézve DÉRÉ-nek szólítunk, közismert immár, hogy a kolozsvári román írók vezéregyéniségeként, a testvériség szónoki formáit megvetve, a tényleges együttműködés kereteit bővíti szüntelen; akár Titus Popovici, akinek írói vajúdásaiból, bátor be-ki huzakodásaiból – gondolj legutóbbi filmjére, amelynek szövegkönyve valójában regénynek indult, s ha jól fordítom: Hatalom és igazság címmel –, a kínból, amellyel legigazabb önmagát keresi, mindig csak tanultam; és jóleső érzéssel nyugtáztam – írásban is – Veronica Porumbacu emberi-művészi igényét, amely őt arra késztette, hogy – mintegy válaszképpen a mi buzgalmunkra – ő is megtanulja Vörösmarty nyelvét; mármint a műfordítás végett; Aurel Răuval, aki maga is képviselő, a közügyi gondok hoztak leginkább össze; érdemes lenne írásban is nyomon követnem az esztétikai eszmecserének afféle változásait, amikor is a modern verselés formai kérdéseit boncolgatva, valamelyikünk csak nagyot botlik, gondolatainak porcelánkészlete csörrenve hull szét a mindennapi valóság kavicstömegén: „Mondd, Aurel, végül is a választóid megkapták az engedélyt a kenyérsütésre?”; ismertem Sadoveanut is, gyakran hallgattam szűkebb körű felolvasásait; valamiféle eszmecserén karon ragadott, s felszólalásomnak egy mondatára visszatérve ennyit mondott: „Örülök, fiam, hogy a valóságot te is tisztelni óhajtod.” „Másképp nem tudjuk megváltoztatni, Mester; a tiszteletnek ugyanis éppen ez a célja.” Ezt ő nálamnál jobban tudta már; könyveinek a nyugalmával mosolygott rám; meleg kézfogását úgy vittem haza, ahogy az eligazítást viszi az ember, aki épp keresi legjobb útirányát; s egyebek között annak a cethalnak is a titkait, amely Babits után – szinte párhuzamos fürkészés közben – Marin Sorescut vette a hátára, s engem is a költő közelébe a rokon tűnődésben: Jónás vajon miként vágja ki magát összegubancolódott sorsából? Csak határozott karcsapásokkal persze, küldi rögtön a választ Nichita Stănescu, akinek szelídsége mögött példátlan költői konokság feszül, s rokon arcként villan mellé a Virgil Teodorescué; Méliusszal és Lászlóffyval szoktam őt rokonítani: vagyis az avantgárdnak azt a vonulatát látom bennük, amely nem a félrebeszédben, nem a „Concubines et concubistes” – vagyis éljenek az ágyasok és a kubisták!-szerű polgár–elvtárs-pukkasztásban, hanem közösségi elkötelezettségben keresi értelmét; s vajon távol állhat-e ettől a filozófus-esztéta: Tertulian, Lukács György román tanítványa – ha meg nem sértődik a beskatulyázástól –, akivel Rómában, az akkor még elhagyatott Román Akadémia omladozó épületében lakva húztuk a hazajövetel idejét, s gyűjtögettük szorgalmatosan az élményt; Tertulian közben német nyelvű Lukács-kötetekre vadászgatott; nagy izgalommal készült a „nagy öreggel” megbeszélt budapesti találkozójára; e kislexikon végén a „hőskorszak” éveiből hívom elő Victor Tulburét és Utan Tiberiut – Tibit –, aki hazai magyar gyermekirodalmunk román pártolója s Creangă-fordításaim igazgató keresztapja volt; s be rég volt az, amikor Mircea Zaciu és Pervain Iosif oly lelkes-önzetlenül vállalkozott első, Hajdú Zoltánnal írott színdarabom román lefordítására! Éppoly távoli – élő is egyben – ez az emlék, akár a Mezítláb első olvasmányélménye; oázis a konjunktúr-sematizmus sivatagában; Zaharia Stancu a népi hatalom kezdeti korszakában ennek ellenére amolyan ködbe rejtezett havas hegy maradt még jó néhány évig számunkra; nálánál kisebb tehetségek körül mintha nagyobb lett volna a zajongás; az idők tisztulásában a román prózának ez a nagy mestere nem társadalmi rangjával, hanem a könyveivel nyomult előtérbe; szövetségesének nézem József Attilát is, aki a műfordításhoz szükséges rokonérzéssel fordította őt magyarra; meg Beke György is – bizonyára hallottál róla –, aki Ce mult te-am iubit! című regényének fordításáért az Írószövetség díját nyerte el. Siratót kellett volna mondanom – te így fordítottad az eredeti címet –, de nem tartom a legsikerültebbnek. Gondold csak el: ott áll a sírnál az öreg baragáni paraszt, feleségét siratva hajtogatja: „Milyen nagyon szerettelek!” Ha ez táncdalcím, akkor gyerünk vissza az ősforráshoz, ahol pótolhatatlan veszteségét a balladahős így siratja: „Árnyéktartó ágam voltál!” Ezen most már ne tűnődjünk; Stancu legszebb regényét te fordítottad le magyarra.

Kislexikonom végére értem. Ha óhajtod, folytatom.

– Köszönöm.

– Nem tudom, kit ismertek elődeink a román írók közül. Ez a mi ismeretségünk, baráti körünk; a fölsoroltak nagy része: fegyvertársunk az emberség mindennapi védelmében; abban a törekvésünkben is, hogy az egységben a természetes különbözőségek értékeivel képviseltessük magunk. Nemcsak írókként: egy közösség küldötteiként is. Persze nem mindenki tekinti magát küldöttnek. „Senki mást – csak önmagamat képviselem!” – hangzik föl néhanapján a sápadt becsvágy rikácsolása. Mert úgy gondolja: akár az isten, önmaga által létezik. Ilyenformán gondolkodása sem egyéb bolondistókiságnál: a látszatok gyors átmenete a nyilvánvaló komikumba.

– Mit tartasz egy nemzetiségi író magatartásában negatívumnak?

– A feledékenységet. A memória konjunkturális zavarait.

– Vagyis?

– Vagyis, amikor valaki elfelejti: anyjától a nyelvet nem játszadozás végett kapta, hogy majd azután az anyja sírjon helyette. A jelenség különben: a sikkasztásnak egy formája. Térjünk egyébre.

– Titus Popovici az utóbbi időben írt esszéiben példás bátorsággal leplezte le a felszabadulás előtti román nacionalizmust. Közben magyar író barátainak az együttműködését sürgette e vonatkozásban is. A felszólítás őszinte, de hozzátenném, hogy hiszen éppen a te munkásságodból nagyon sok példát említhetnék a fasizmus, a nacionalizmus leleplezésére vonatkozólag (Zászlós Demeter ajándék élete és mások). Idézhetném bátran Szabédi önvizsgáló verseit, Nagy István, Asztalos István, Méliusz József, Balogh Edgár vagy Kacsó Sándor s annyi más magyar író munkásságát. Titus Popovici az Anyám könnyű álmot ígér román kiadásához írt előszavában, amely lényegében hozzád intézett nyílt levél, további levelezésre szólítja föl magyar pályatársait a közös ügyek megbeszélésére. A magad részéről a Nagyenyedi fügevirág című írásodban olvasottakon kívül – folytatni kívánod-e ezt a nyilvános levelezést? A barátság elmélyítése dolgában milyen eredményt várnál egy ilyen eszmecserétől?

– Engedelmeddel korrigálnám a párhuzamaidat. Titus Popovici jól ismeri – talán egy-két mű kivételével – az említett magyar írók munkásságát. Magad a Zászlós Demeter-t említed; Popovici azonban nem szépirodalmi munkákra gondolt, hanem történelmi dokumentumok írói feldolgozására. Így említi például a szárazajtai tömeggyilkosságot. Ez a bestialitás a maga korában legföljebb újságírók tollából került a közvélemény színe elé; hasonlóképpen az ippi mészárlás, a Horthy-fasizmus bűne is. Emlékszem, a negyvenes évek vége felé Asztalos István írt erről terjedelmes beszámolót. Kiszállt a helyszínre, napokig barangolt az élők emlékezetében. A vállalkozás azonban maga is válasz Titus Popovici mai igényére: a sátánnak mindkét arcát meg kellett volna mutatni – az ippi mellett a szárazajtait is; ehhez akkor – jelek szerint – nem akadt író. Vagyis bátorság. Tollforgatóink tekintélyes része túlságosan lefoglalta magát az önkritikával. Pontosabban: az önostorozással. Különösnek, mi több: tragikusnak tartom, hogy miközben helyes népfronti elgondolás szerint Bánffy Miklós választási irodalmi esten olvasott föl, Szabédi László – ha nem is egyidejűleg, de ugyanazon közéleti hangulatban – indokolatlan bűntudattal mérte föl egész írói munkásságát. Soroljam neked a példákat? Asztalos, az Újesztendő, a Vád és panasz szerzője hosszú éveken rettegte azoknak haragját, akik szerint állítólagos sztrájktörőként került be valamikor valamiféle gyárba munkásnak; Horváth Istvánt – a Sinka–Veres Péter–Szabó Pál-vonulat ózdi feltüremlését – a narodnyikság kimondott vagy kimondatlan vádja kerülgette; Kacsó Sándort, az utóbbi fél évszázad legnagyobb erdélyi magyar publicistáját, hogy munkásságának csak ezt az oldalát – baloldalát – említsem, valamely hajdani taktikai félrefogásának drótsövényes emléke kísérte; Kós Károly feje körül a vulgarizáló értelmezések rajzása, Bözödi hátán – Székely bánja szerzőjének hátán! – egy félre-, ezúttal jobbra magyarázott biblikus tárgyú regényrészlet bűnének krétajele: a purifikálásé volt látható. Nem sorolom tovább. Ebből is kiderül, gondolom, hogy az irodalomtörténeti kép, miszerint 1944 után az egész, haladónak minősíthető írói gárda teljes fegyverzetével és tökéletes pszichológiai fölszabadultsággal vetette magát az új feladatokra: kissé idillikus. A nagy nekihuzakodásban olykor titkolt írói félelmek bujkáltak; a lelkesedés vitorlái némely rázósabb fordulatban le-lehanyatlottak; a kombattivitás elcsukló felhangjaiból az érzékenyebb fül kihallhatta a lehangoltság sóhajait is. A lehangoltság szüli az idillt; a kép pedig, amely a nagy átmenet, a történelmi fordulat éveiből való – legalábbis irodalmi síkon – meglehetősen idillikus. Popovici különben nem nyúlt volna hozzá. S íme, az akkor föltáratlan tények egész sorozatát veti föl, kérdést intézve hozzánk: erről semmi mondandótok? Már hogyne lenne! Volt is, lesz is. Azok a korlátok, amelyek adott történelmi korszakban a valóság részleges föltárását tették csak lehetővé: jórészt a korszakkal együtt múltak el. Időbeli távlatunk is nagyobb: jöhetne tehát az eszmecserének konkrétabb, tényszerűbb formája.

– Egy-egy irodalmi jelenség láttán gyakori jelző: a „szorongásos”. Ezzel nyilván a világszemlélet valamely újabbkori megnyilatkozását jelzi a kritika. Erről, közösségi vonatkozásban, miként vélekedel? Továbbá, a közelmúltban oly sokat vitatott pozitív-negatív ábrázolás kérdése szerinted eléggé tisztázott az irodalomban?

– Talán ne használjuk a szorongás fogalmát; kissé ködös, meghatározhatatlan állapotra utal. Az ősember szorongott, amikor feje fölött megdördült az ég. No meg az a fajta tollforgató, aki anyósával összezördülve kozmikus szorongásait kiáltja világgá. Azt mondanám: beszéljünk inkább arról, amit jobb szó híján most életérzésnek neveznék. Egyebek között mi más az írás, ha nem ennek az emberi állapotnak a rögzítése; bizonyos érzelmi telítettség villamos kisülése. Ami pedig a fehér-fekete, pozitív-negatív kérdését illeti: ha egyszer együtt, dialektikus egységben van jelen az életükben: mi jogosítana föl egyeseket a siratóasszony, másokat a bohóc szerepére? A társadalmi igazság kimondását nem lehet sem kisajátítani, sem bérbe adni, következésképpen kétfelé osztani sem, pozitívumra, negatívumra stb.

– Régi közmondás: seperjen ki-ki a maga portáján. Írói-közösségi eszmecserékben erről miként vélekedel?

– Seperjen ki-ki a maga portáján, valóban. Akinek külön portája van. De hol itt a külön porta? A valamikor oly kínos pedantériával alkalmazott taktika a véleményelfojtásnak egyik neme volt, mi több: az egyebugya oktondiságnak is nevetséges példája sok esetben. Emlékszel tán a mesebeli tökkelütöttre, aki baltával hessenti el a legyet saját homlokáról.

– Miként fogalmaznád meg – a magad számára – a testvériség írói-művészi szolgálatának örömét?

– Mint minden tisztességes szándéknak és munkának, ennek is öröme van: a jó lelkiismereté.

– Értek-e csalódások ezen a téren?

– Nem román olvasóim, nem a kislexikonban fölsorolt román író barátaim, hanem némely felfogások részéről igen: eszerint ugyanis vannak a barátság eszméjét hirdető írók, és vannak „rendes” írók, akik ezt a munkát afféle szellemi pótadónak tekintve, gondtalanul mehetnek a maguk feje után. Említett, persze négykézláb járó felfogás néhány évvel ezelőtt még Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényének megjelentetését is lehurrogta, mondván, hogy „szerző nem tér ki a testvériség konkrét kérdésére”.

– No, igen, Kemény Zsigmond! A klasszikus erdélyi magyar írók újrakiadását becsületbeli ügyednek tekinted. Az első Kemény-kötet a te szívósságod eredményeként jelent meg végre. Önismeretünkből hiányozhatnak-e Kemény, Jósika és mások művei? S ezekből mit adnál elsősorban a román olvasók kezébe?

– Annak párját, amit a magyar olvasó már fordításban kézhez kapott. Vagyis a klasszikus román örökség viszonzásaképpen a mi örökségünket. Nem illendő többet kapni, mint amennyit ad az ember.

– Tamási Áron „hazatérése”, műveinek immár mind szélesebb körű beolvadása a romániai magyar olvasói tudatba a te kitartó erőfeszítéseidnek is köszönhető. Talán Tamási alakját lengte körül a legtöbb babona, az értetlenség köde. De babonaűzőnek, úgy látszik, mégis érdemes lenni. Nem tartanád időszerűnek azt is, hogy Tamási Áron legjobb munkái immár románul is megjelenjenek?

– Annak sohasem volt elvi akadálya, hogy Tamási románul is megjelenjék. A nyelvi készségben egyenrangú fordító hiányzott. Hiányzik ma is. Annál nehezebb volt kivágnunk magunk a megfoghatatlan – s már-már gazdátlan – akadályok sűrűjéből, abból, amelyet épp romániai magyar irodalmi tényezők gabalyítottak köréje. A Tamási-ellenes hadjáratnak egy viszonylag rövid korszaka után nagy csend támadt körülötte: mintha a rossz lelkiismeret csöndje lett volna. Más pályatársai körül hasonlóképpen; Illyésnek egy verseskötetén – emlékszem – még ott száradott a sár, amit egy publicisztikai írással vágtak volt hozzá, valahogy úgy, hogy Gálfalvi Zsoltot is eltalálják, mivel ő recenzálta a verseket. De, mondom, ez is elmúlt, annak ellenére, hogy akkori válaszcikkemet ez ügyben az illetékes szerkesztő nem adhatta le.

Azután a nagy csöndben hallgatózva, azt kellett tapasztalnom, hogy Tamási kiadásának szubjektív akadályai – a szubjektív lények puha lépteivel – észrevétlen elsomfordáltak. Válogatás Tamásiból? Csak természetes! – mondotta a kiadó, s lett ebből a mondásból a Rendes feltámadás első és második kiadása, majd azután mindaz, amit magad is jól ismersz.

– Szinte jégzajlásszerűen indult a Tamási-művek hazai méltatása és kiadása, színdarabjainak előadása.

– Igen. Halála után ez így történt. Más példát is mondok. Évekkel ezelőtt újságolta valaki: hallottam, hogy meghalt Kemény Zsigmond? Már megint? Ugyanezt jósolta valaki nemrégen egy terjedelmes tanulmányban is. Akkor szántam rá magam, hogy tőlem telhetőleg az ellenkezőjét fogom terjeszteni; néhány hónapra behúzódtam a mindig porosnak csúfolt kabátja alá, s ha perdöntő munkával nem is jöttem elé, az Özvegy és leánya, ahogy ez már szóba került, nálunk is megjelent. Jönnie kell magának a teljes életműnek is. Ha minden valamirevaló írónk elszegődne bojtárnak egy-egy klasszikusunk mellé: szolgálatát a nép bizony meghálálná. Köszönöm a türelmedet.