Az emlékezés is küzdelem^*

Barátaim üzenik a Király-hágón túlról, hogy kétszáz éves a nagyváradi magyar színház. Tetemes életkor! Torony- és jövőiránt rohanva meg kellene állni, örömünnepet ülni: hálával hozsannázni, hogy tökéletes balsorsunk ellenére, rossz századok magyartalanító csapásainak dacára vagyunk még, itt vagyunk Szent László és Ady városában, jelenünket azzal bizonyítva, hogy múltunkra emlékezünk.

Ez így helyénvalónak látszik, tanulságot is kínál, hiszen: rohantunk mi már álmaink egén fénylő szabadságba, rohantunk a forradalomba, majd azután követ kövön nem hagyó békébe, sorsunkat megváltó hazug ígéretek helyén pedig teljes kifosztottságunk állapotába.

Emlékezés végett nem kell hát megállnunk, mert amúgy is állunk, bénultan vesztegelünk – azóta, hogy egy forradalomnak nevezett, álcázott államcsíny delikvensei packáznak velünk, magyarokkal ugyanúgy, mint saját nemzetüknek européer gondolkodóival.

Úgy tűnik föl tehát, hogy a történelmi idő nem a legalkalmasabb ünneplésre, annál inkább régi vádak felújítására.

Nézzétek csak! Ezek már megint jubilálnak! Nem múlik el esztendő, hónap, hét, keddi nap, hogy ne lennének nyelvileg sok ezer, államilag ezerszáz évesek, kollégiumaikkal, egyetemi oktatásukban félezer évesek.

Ezek múltittasok!

Úgy van, mondjuk csöndesen, még mindig túl higgadtan: minden nép múltittas, ha azt tapasztalja, hogy a jövőjétől akarják megfosztani.

Az időnek hármas dimenziójában: önrendelkezési jogaink mai siralmas állapotában történelmi emlékké foszlott, múltbeli nemzeti létünk bizonyítékaival ostromoljuk a jövőt. Ezért: az emlékezés is küzdelem.

Kétszáz éves színházunkról szólva ne várja senki tőlünk örömünnepnek önfeledt hangjait. Sírás-rívásnak se adjuk a fejünk, ám éppoly méltatlan lenne komor sorsunkhoz, Ady Endre alvadtvér-szín látomásaihoz az olcsó vigaszt keltő kuplédal, az operett és Bartókot tagadó verklis ihaj-csuhaj.

Az ünnepen is történelmi létgondot viselő magyar nemzeti közösség nem mutathat más arcot, csak mi sorsának lényege. Kétszáz éves színházát is úgy veszi számba, miként azt a léte megkívánja. Boldogabb népek állapotát nem mondhatja sajátjának. Kultúrája, művészete önvérében áztatott Nesszusz-inge; túladni rajta, elcserélnie lehetetlenség. Önáltatás lenne azt képzelnünk, hogy diktatúrák bukásával a nemzeti létében földarabolt magyarság máris a nyugati népek kulturális viszonyai közé került. Önáltatás lenne csupán? Hisz hallhattuk és halljuk egyre sűrűbben az újnak vélt színházi ars poeticákat: mindent, bármit a színpadra, nemzeti ügyet, gondot kivéve! Mindent a világot jelentő deszkákra, bármit, ami színtiszta, cseppentett, mézédes esztétikum, de kötőszónyit sem, ami politikum, legyen az akár egy Arisztophanész is, aki Athén zsarnokával hadakozik.

A nagyváradi magyar színház közönsége is kollektív sorsával bizonyítja, hogy Thalia papjai új reformkorban réges-régi nemzeti gondok súlya alatt kénytelenek kigyöngyözni az esztétikai értéket.

A kétszáz éves templom jubileumi ünnepén joggal ismételjük hát Németh László figyelmeztetését. Legyen szó bármely alkotó művészről: aki csak Szép: szajha. Mai és itteni nemzeti állapotunkat, emberlétünket tükröző bánatok „égi másából” közösségi gondot tudatosan száműzni, politikusok gondjává hazudni: szajhaság.

A szentséges individuum és a tiszta esztétikum jogát meg nem sértve, abban a színházban, amelynek hajdani, tapsos estéiben Ady lánglelke lobogott: a nemzeti gond a 201. év kezdetével sem kaphat obsitot.