Állapotunk: Csáky szalmája^*

– Kedves Sütő András! Az Erdélyi Napló olvasói nevében is kívánok békés, boldog, írói sikerekben gazdag új esztendőt! Hadd kérdezzem meg: milyen volt 1993 az írói életmű szempontjából? Mit vár Sütő András 1994-től?

– 1993-ban megjelent néhány könyvem, bemutatták néhány színdarabomat, ám ezekről a szerzőnek nem kell bőven beszélnie. A megírt munkák önmagukért beszélnek. Akik olvasták ezeket a könyveket, vagy Marosvásárhelyt, Budapesten, Veszprémben és Debrecenben megnézték a színdarabjaimat (Az ugató madár, Vigyorgó búbánat, Pompás Gedeon), azoknak újat nem mondhatok. Akiket nem érdekelnek: nyilván más auktorok vallomásaira kíváncsiak. Így hát kívánjunk mindenkinek boldog új esztendőt.

Hogy mit várok az új esztendőtől? Hadd fogjam vissza repdeső reményeimet. Hadd mondjam el inkább azt a sejtelmemet, hogy az előttünk álló esztendő az elmúlthoz hasonló módon vonszolja magát a következő decemberig. Fontos, döntő fordulatra nem számítok, sőt olyan jelek is mutatkoznak, amelyek új veszélyeket hordoznak. Mégis lehetséges, hogy a román társadalom robbanásainak mindenkori késleltető eszköze: a túlfűtött nacionalizmus, a kisebbségekre mutogató bűnbakkeresés, a Nagy-Románia álmát lobogtató birodalmi becsvágy 1994-ben is bevethető fegyver marad Ceauşescu szellemi-politikai utódainak, örököseinek kezében.

Hogy ezzel szemben mire lesz képes az RMDSZ? Véleményem szerint minden azon múlik, hogy megannyi botrányos és szégyenteljes, ügyünknek iszonyatos károkat okozó hatalmi koncmarakodás után 1994-ben befejezheti-e lényegi törekvéseink, minden jogos követelésünk elvi-gyakorlati programjának megismertetését és elfogadtatását az emberi jogok dolgában illetékes nemzetközi fórumokkal is. Világos, hogy a mai román vezetés, amely holnapi vezetésnek is elképzelhető, lényegében semmit, jottányit sem hajlandó módosítani azon a koncepción, amelyet az ország nemzeti kisebbségeinek jogait illetően Ceauşescutól örökölt. Pontosabban szólva: amelyet Ceauşescu diktatúrájának utolsó fél évtizedéből örökölt, mikor a gyermek is láthatta már, hogy a falurombolási terv valójában a romániai magyar és német lakosság etnikai megsemmisítésének, Endlösungjának a terve. Ceauşescut és híveit nem az nyugtalanította, hogy régi falvakban árnyas paraszti udvarok, gémeskutak és vadszőlős erkélyek maradtak meg, hanem attól félt, hogy a magyaroknak, szászoknak, sváboknak egyszer újból eszükbe jut önrendelkezést, autonómiát követelni. A mai román vezetést pedig nyilván nem Magyarország rendkívüli katonai ereje nyugtalanítja, hanem attól fél, hogy a kétmilliós magyarság helyben marad. Attól tart, hogy ez a nép nem fog kivándorolni. Sajnos, a romániai magyarság kivándorlása nem csökken, hanem inkább növekszik. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy mire megnyugszik az egységtől rettegő divatpolitológusaink lelke, már nemigen lesz kinek jogokat találni a megüresedett asztalnál. Hangsúlyozni kívánom, hogy amikor egységet mondok, nem a gondolkodás szabadsága ellen, hanem a céljaink eléréséhez szükséges közösségi cselekvés, együttes fellépés, közös küzdelem érdekében szólok.

Velünk minden megtörténhet, mirajtunk minden átok beteljesedhet; egyedül az a csoda nem eshet meg, hogy egységes küzdelem nélkül sokáig fennmaradhatunk ezeréves szülőföldünkön. De hadd zárjuk reménnyel e röpke beszélgetést. Biztató jelenségnek tartom, hogy SZKT-szinten az RMDSZ új vezetősége, Markó Béla szövetségi elnökkel az élen, következetes munkával kezdi rendbe rakni a szövetség szénáját, amely azelőtt Csáky szalmája volt.

 

(Tófalvi Zoltán, 1994)