Sérülések*

Sütő András a közérzetéről, a megosztottságról és a kisebbségi sorsról

– Az utóbbi időben ritkán hallatta hangját a hazai szellemi-politikai élet fontos kérdéseiben. Mi ennek az oka?

– Ritkán? A hazai életben? Melyik hazai? Itteni? Ottani? Nem firtatom, ugyanis akárhonnan nézem: hetvenhét okot hozhatok föl a ritkuló megnyilatkozások ügyében. Befejezendő munkáimat említem legelőször. Aztán az ellenem irányuló, de egész családomat veszélyeztető merényleteket. Hogyan? Hát valószínűleg az 1989 nyarán kiadott Ceauşescu-parancs változatlan érvényének a jegyében. Levegővel való keveredésre alkalmasan elhelyezve a sikaszói házban: egy kiló cink-foszfid 1992-ben, másik kiló 1994 áprilisában. Isten csodája, hogy szülők, gyerekek, unokák, összesen tízen, életben maradtunk. Erről bővebben máskor. Most csak azért említem, mivel a merényletek az én szerény tapasztalatom szerint nem kedveznek sem az írói munkának, sem a közügyi szereplésnek. Lótás-futás, toxikológia, törvényszéki orvostan, rendőrség, bíróság, tökéletes eredménytelenség, a tettesek kiderítésének teljes lehetetlensége és mi minden emészt el alkotó energiákat!

Üldözöttek ügyében azért magam is megszólaltam több esetben. Olyan műfaj ez, amely Voltaire óta minden írástudóra nézve kötelező, bocsánat, hogy magamat is közéjük számítom. Mit tehet az ember! Napjainkban több az üldözött Calas család, mint volt a Candide szerzőjének éveiben.

– Legújabb művében, a Heródes napjaiban fölkavaróan drámai képet fest az erdélyi magyarság sorsáról, a meghasonlottság szaporodó eseteiről. Naplójegyzetei 1987-tel zárulnak. Hogyan élte meg az ezt követően lezajlott rendszerváltozást, milyen reményei voltak?

– Erről részletesen írtam Szemet szóért című könyvemben, amelynek megjelentetését a Heródes napjai cíművel együtt a debreceni Csokonai Kiadónak köszönhetem.

– Módosította-e a rendszerváltás – az ottani és az itteni – az ön írói, valamint értelmiségi szerepét, feladatkörét? Változott-e a magyarországi szellemi élettel való kapcsolata?

– A romániai változások sem írói, sem közösségi jellegű feladataimat nem módosították. Magyarországi szellemi kapcsolataim sem igen módosultak, legföljebb újakkal gyarapodtak a rágalom s a tényhamisítás műfajában. Támadóimat személyesen nem ismerem; annál ismerősebb az indulat, mely a tollukat vezeti. Valaki legutóbb az Élet és Irodalom hasábjain fente rajtam a nyelvét, mivel a Nemzeti Színház igazgatói és főrendezői álláshelyére meghirdetett pályázat bíráló bizottságának tagjaként Ablonczy Lászlóra szavaztam. Horribile dictu! – színházi ügyben színházi szakemberre, az összmagyar szellemi életben ismert és becsült színikritikusra. Ám az, hogy engem „dicséretekkel” korrumpálható szavazónak minősít valaki: imádságos szelídlelkűség ahhoz a már-már irracionális gyűlölethez képest, amivel egyesek már kinevezése óta gyalázzák Ablonczyt és a Nemzeti Színházat is, úgymond a szakma nevében. Holott szerintem a szakma nem ott van, ahonnan lőnek, ott sem, ahová lőnek mindenféle kotériák gyorstüzelői, hanem mindkét oldalon, jónak és rossznak, sikernek, kudarcnak törvényszerű keveredése folytán. Így jutunk el tehát az irányzatok kérdéséhez, meg az abszolútumok jól ismert kinyilatkoztatásaihoz. „A kutya ugat, a karaván halad!” – vágta valaki vitafelének képébe a mondást egy színházi eszmecserében. De honnan tudja, milyen istenség pecsétes okmányával igazolja, hogy ő a karaván, a másik meg a kutya? Fordítva nem lehetséges? Itt abbahagyom, ne kalandozzunk el.

– Mi a véleménye a magyarországi kulturális-művészeti közélet megosztottságáról? Vannak-e ennek jelei és következményei szűkebb pátriájában?

– Ami lezajlott és zajlik még: eufemizmus megosztottságnak nevezni. A népi-urbánus ellentét ürügyén indult, aztán médiaháborúvá fajult hatalmi harcban, megannyi fejvadász ténykedése folytán a magyar társadalom értelmiségi rétege olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy hosszú évek kellenek a felgyógyuláshoz. Kihatásai természetesen a romániai magyarság körében is tapasztalhatók. Ideológiák omlása közben minálunk is föltűnt hordozóinak megnyilatkozásaiban az alapítvány-világnézet. Ezen belül van dolláros, meg forintos elkötelezettség is. Rubelesről, złotysról nincs tudomásom.

– A mai – egyetemes értelemben vett – magyar kultúra mely értékeivel, vonulataival érez szellemi rokonságot; mely törekvések inspirálják a leginkább?

– Ötven évvel ezelőtt az enyedi Bethlen-kollégium diákjaként azt mondtam volna: Móricz, Tamási, Veres Péter. 1945 nyarán Kolozsvárott elsőnek már Babitsot említettem volna, meg Illyést és Jékely Zoltánt, atyai barátomat. Még későbben, látván, hogy írót leginkább íróval szoktak agyoncsapni, meg azt is hallván a szellemi kalandozásokban, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll: marxista barátaim figyelmeztetése – „borzalom! eklektikus leszel!” – már nem fogott rajtam. Ebből nem következik, hogy átalugorhattam volna saját árnyékomat. Szellemi erőfeszítéseim nagy részét az önkény természetrajza és kisebbségi sorsunk tragikus rosszabbodásának krónikája emésztette föl. Adjon isten jobb termést önfeledt játékból is a magyar irodalom ifjú nemzedékeinek.

– Naponta tapasztalhatjuk, hogy a világ végül is képtelen kezelni – pláne megoldani – az etnikai konfliktusokat. Van-e kiút? Reménykedhetünk-e egyáltalán valamiben?

– E kérdéskomplexumból hadd említsem most csak a legdrámaibbat, a vértiszta nemzetállam kelet-európai fanatikusainak háborús bűntettét: a véres és vértelen etnikai tisztogatást. Egy Ceauşescu nevű rabszolga-kereskedő még dollármilliárdokat is nyert azon, hogy Romániát megtisztította a zsidóságtól és közel egymilliónyi német lakosságától. A falurombolással mindenekelőtt a székelységet, a jórészt színmagyar Székelyföldet robbantotta volna föl, hogy diribdarabjait a Mezőség szórványmagyarságának sorsára juttassa. A nemzetinek nevezett cél változatlan. Ma már nem lehet falut rombolni, de lehet építkezni: kaszárnyák hálózatát a Székelyföld kellős közepében, ortodox püspöki palotát, teológiát néhány ezer görögkeletinek Csíkszeredában, a római katolikus székelyek búcsújáró központjában. Beszélgetésünk befejezéseként pedig hadd mondom el: a tartuffe-i kegyes képmutatás, amellyel a Jugoszláviát egyberagasztó győztes hatalmak végigcöcögték a náci időkre emlékeztető tömegmészárlásokat: napjainkban ugyanolyan árulás, amilyen Anglia és Amerika kormányainak árulása volt 1936 táján a hitleri Németország megsemmisítésre ítélt zsidóságának ügyében. Mert barbár erőszakot csak erővel lehet megfékezni. Minden egyéb: falra hányt borsó, szenteltvíz és demagógia.

 

(B. E.– K. D., 1994)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]