Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról^*

– Június 17-én ünnepled hetvenedik születésnapod. Ez alkalomból a Szabad Újság olvasói nevében is köszöntelek, jó egészséget, boldogságot, töretlen alkotókedvet kívánva, s köszönöm, hogy válaszolsz kérdéseinkre. Alkalom-e ez a születésnap valamiféle számvetésre, vagy az író egész életében folyamatosan számvetést készít?

– A számvetés folyamatos az ember életében. Nem hetvenedik születésnapi kalamitáshoz alkalmazott vizsgálódás. Ám ha kérded: elmondom néhány önvizsgálati számvetésemet. Egyik az volt, mikor tucatnyi novella, karcolat és elbeszélés után az ötvenes évek közepe táján abbahagytam az olyan tematikájú és hangvételű történetek írását, amelyek a kollektivizálás drámai folyamatáról szóltak kedélyesen, idillikusan, sematikusan. 1955-ben megírtam Félrejáró Salamon tragikomikus történetét. Akkori megítélés szerint siker volt, vagyis nagy visszhangot keltett a megnyomorított parasztok világában. Több kiadást nyomtak belőle, közel százezer példányban, Turcu György bukaresti rendező filmet készített belőle, a Román Kommunista Párt központi napilapja pedig a forgatókönyvet is, a filmet is revizionistának minősítette. A filmet betiltották, a kisregényt sok ideig anatéma alá vették.

Egy másik számvetésem az volt, amikor a fiktív történetek mellőzésével a dokumentumregény műfajában véltem fölismerni a továbblépés lehetőségét. Az igazmondás fájdalmas igénye fordította figyelmemet a szülőfalu, a család, a mezőségi szórványmagyar közösségek élete felé. Az indulás romantikus kerülője után úgy jutottam vissza oda, ahonnan a szegénység móriczi, Veres Péter-i jellegű ábrázolásával elindultam: a szülőföld, a szülőfalu kisebbségi gondjaihoz.

Harmadik számvetésem volt, amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a „világ megváltásának” ifjonti szándékát a „világmegváltók” és „boldogságtervezők” nevetségessé tételének szándéka váltotta föl bennem. Ennek összegző műve talán a Pompás Gedeon, amely a Tékozló szerelem című vidám játékomnak volt a tagadása, és az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényemnek volt színpadi nyitánya.

Negyedik önvizsgálati számbavételem volt a nemzetiségi létünk sorskérdéseit feszegető úti tűnődések sorozata (Rigó és apostol, majd Istenek és falovacskák). Ezek már a hatalom természetét vizsgáló drámák felé vezettek engem (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán). Önvizsgálati állomás volt az is, amikor a hagyományos elbeszélő mód föladásával az esszéregény műfaját próbáltam ki új mondandóimhoz.

Nos, kedves barátom, így sorolhatnám tovább azokat a fordulatokat, amelyek az én munkámat meghatározták, mígnem a mostani kalamitás: a hetvenedik esztendő be nem következett.

– Emlékezetes a hajdani erdélyi „nem lehet”-vita arról, hogy mennyire vállalható a kisebbségi lét. A magad hetven évének távlatából, visszatekintve életutadra, miként vélekedsz erről a lehet-nem lehet dilemmáról? Hogyan lehetett magyar írónak lenni Romániában az elmúlt évtizedekben?

– Ez a lehet, nem lehet-vita engem különösebben soha nem foglalkoztatott akként, ahogyan nemegyszer vitatták azt írók, közírók, politikusok. Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába; hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is. Ez soha nem volt számomra divat kérdése, konjunktúra dolga, hanem az erdélyi valóság követelménye. Ma is úgy látom ezt, hiszen az etnikai arányok tényét az idő nem módosította. Mármost: hogyan lehetett és lehet Romániában magyar írónak lenni? Azt hiszem, erre nincs szabadalom, nincs minden koponyára érvényes szabály. Magam – ha voltam, ha vagyok – úgy lettem íróvá, ahogyan munkáim mutatják. Hogy ezektől maholnap elváló személyes sorsomban mit kellett elszenvednem: nem irodalmi kérdés. Ám annyi bizonyos, hogy a romániai magyar író élete, akár a felvidékié, délvidékié: nehezebb az anyaországiakénál. Magam ennek ellenére sem tudtam rászánni magam arra, hogy budapestivé legyek. Vigyázat! Ez nem afféle hűségrikkantás, hiszen a magyar írók mindenkori Budapestre vándorlása, megragadása a szellemi centrumban irodalmi korszakok, nagy fellendülések eredője volt. Talán most is hozhat minőségi fordulatot, legalábbis gyarapodást a határokon túliak budapesti megtelepedése. Én azonban öreg vagyok már az ilyesmihez.

– Erdélyben, különösen Trianon óta a magyar irodalom szorosan összefonódott a közélettel, az írói alkotás a közéleti szerepvállalással. Hogyan békíthető össze az irodalom és a közügyek? Összeférnek-e a közösségi gondok az esztétikai elvekkel? Egyáltalán: elzárkózhat-e a magyar író a közösségének gondjai elől?

– Azt hiszem, újból fölerősödött a babona, miszerint az „esztétikai lény” és a „közösségi lény” tűz és víz, egyik a másikat kizárja. Erre az ostobaságra annyi szót és tintát fecséreltek már, hogy elképesztő! Etika és esztétika összeférhetetlenségét meggyőző módon senki sem bizonyította, legföljebb oly módon, hogy az előbbit homályos, misztikus régióba emelték, az utóbbit pedig elkeverték a mulandó társadalmi szokásokkal, de még a politikával is. Különben az efféle doktrinerkedés hívei úgy tesznek, mintha sosem hallottak volna Petőfiről, Adyról, Móriczról avagy a politika megszállottaiként is ismeretes francia írók nagy csapatáról.

Különben ez is értelmetlenség, ez a példakeresés részemről. Az igazolás szándéka, hogy lám, micsoda értékek a tagadott értékek is! Az általad említett, s valóban sokat vitatott kérdés abszurditása menten kiderül, ha József Attilát például „közügyi” feljajdulásai nélkül képzeled el, vagy pedig Weöres Sándor költészetében hiányolnád nemzeti sorskérdéseinket. Innen már csak egy rikkantás az átkozott népi-urbánus vitáig, pontosabban annak napjainkban oly szégyenletesen elindult, mocskolódássá züllött változatáig. Ha ennek a szellemi maffiának a szájára kerül az ember: reggeltől estig ordibálhatja, hogy ne lőjetek! „Kettős lelkületű vagyok! Népi urbánus és urbánus népi vagyok!” „Dögölj meg! – hangzik a válasz. – Kacsacsőrű emlős vagy!”

– Már ötödik gimnazistaként közöltél a kolozsvári Világosságban. Milyen élmények fordítottak a közösségi gondok vállalása felé? Milyen hatással volt rád e tekintetben szülőfölded, a Mezőség sajátos világa?

– 1945–46–47-ben újságíróként dolgoztam Kolozsvárott, politikai napilapnál. Az erdélyi magyarság drámai sorsfordulóját élte, újból román hatalom alá került Észak-Erdély. Nos, ilyen időben az égig csapnak a nemzeti, közösségi gondok. Tedd hozzá, hogy dél-erdélyi magyarként éltem át ezt az időszakot.

– Kántor Lajosnak egy interjúban igen hevesen beszéltél az „égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárokról”, akik egy „nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket. Mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene.” Változott-e e tekintetben ítéleted? Sokan eleve provincializmusra ítéltnek tekintik a nemzeti kisebbségi irodalmat. Valóban az-e? Mit tud adni egy nemzetiségi-kisebbségi irodalom az egyetemességnek?

– Ítéletem változott. Bár harisnyát kötögető irodalmárokról, és nem alanyi költőkről szóltam, egyesek úgy vélték, hogy válogatás nélkül minden alkotó erdélyi magyartól Ady nemzetféltő szenvedélyét, váteszi szavait várom, alkatától függetlenül. A homályos „irodalmár” kifejezéssel sem kerültem el a bántás veszélyét. Későbben pontosabban fejeztem ki az írás művelőinek változatosságát. „Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.” Megrovást így is kaptam eleget, aminek az oka az, hogy aminek létjogát elismertem, azt nem dicsértem is egyúttal. Ami meg azt illeti, hogy mit tud adni egy kisebbségi népcsoport irodalma az egyetemességnek, talán azt felelhetném a kérdésedre: itt megint összekeverünk valamit valamivel; kisebbrendűségi érzést tematikai kérdéssel; nagy becsvágyat kicsi képességgel; divatoktól remélt világsikert a csöndben is tagadhatatlan értékkel. Megvallom neked őszintén, és kérlek, ne vedd kérdésed lebecsülésének, ha azt mondom: engem ez az erdélyi egyetemesség-komplexus soha nem érdekelt, nekem soha gondot nem okozott. Az ember úgy ír, ahogyan a képességei engedik, lehetővé teszik. Akkor az vagy részévé lesz az egyetemes szellemi értékeknek, vagy nem lesz része. Teljesen mindegy, hogy e fölött virraszt-e, vagy sem az ember. Mindegy, milyen okosat, vagy mekkora szamárságot mond az ő egyetemességi igényéről. Munkájának kisugárzása, ereje, maradandósága immár nem rajta múlik. Senkit sem akarok bántani, mondván: hogy egyetemes értéket alkot-e valaki, nem elhatározás dolga, és pláne nem a normatív kritikai oktatás kérdése. Hanem… de hiszen köztudott ez, hagyjuk abba.

– Sokan manapság a rendszerváltozást követő átmeneti években a társadalom morális értékválságáról, az irodalom csökkenő népszerűségéről beszélnek. Miként ítéled meg a magyar és ezen belül az erdélyi magyar irodalom mai helyzetét, kilátásait? Egy válságos időszakban mi lehet az irodalom, különösen a kisebbségi irodalom szerepe, feladata?

– Bizonyos, hogy irodalom és közösség eltávolodott egymástól. Farkas Árpád még ezerfőnyi hallgatóságnak mondta az erdélyi zord időkről szóló, ma már klasszikus értékeink közt számon tartott poémáit. A mai fiatal költő csak álmában szól ilyen nagy hallgatósághoz. Közösségi gondjaink politikusok vállára kerültek, ám ebből nem következik, hogy a többes elsőt az idő kiverte volna a költő szájából. Nem hiszem, hogy a szentséges individuum varázsköréből tilos kilépnie a költőnek. Csak arról vagyok meggyőződve, hogy képességeinek határát nem szabad elhagynia. A totalitárius évek legtöbb író-költő áldozata azokból került ki, akik – a tehetségesek persze! – saját alkatuk ellen cselekedve árulták el önnön legjobb képességeiket. Ó, azok a „forradalmi fordulatok” 1946 után!

Azt mondod, a kisebbségi magyar irodalom szerepe és feladata. Hát igen! De bizonyosan egyetértesz velem, ha szavaidat így értelmezem: kisebbségi és magyar, ahogyan például Tamási Áron életműve hordozza erdélyi létünk csodáit, halálunkat és remélt rendes feltámadásunkat. A szerep és feladat pedig égi magasságba száll. A teremtés örök emberi feladataként válik a költészet részévé.

– Visszatérve a közösségi gondokra: korábban gyakrabban hallottuk intő szavad közös ügyekben. Újabban hiányoljuk szavad, vajon miért? Hogyan látod a határon túli magyarság jövőjét? Miként ítéled meg a romániai magyarság megmaradásának esélyeit a bukaresti fordulat óta? Valós lehetőségek nyíltak-e meg, vagy újabb illúziók áldozatai vagyunk?

– A romániai magyarság politikai küzdőterén két irányzat hívei csatáznak egymással. Egyik – önmagát radikálisnak nevezve – azt állítja a másikról, hogy megalkuvó, „neptuni árulókat” dédelget, és együtt fog bukni a mostani kormánnyal. Ebben a hatalmi vetélkedésben, amelynek fanatikusai a személyemnek szóló, halálos fenyegetésektől sem riadnak vissza, egyelőre nem látom lehetségesnek régi publicisztikai munkásságom folytatását. Ez viszont szépirodalmi terveimnek válik hasznára. Nem biztos tehát, hogy közügyi gondjaim pihentetésével haszontalanságra adtam a fejemet. Illúziók fenyegetnének? Nem hiszem! Az RMDSZ kormánycsapata a józan cselekvés híveként próbál megragadni olyan történelmi lehetőséget, amely – mint minden cselekvés – ugyancsak kockázatos. Jobb lehetőség viszont nem mutatkozik.

– Felelős magyar értelmiségiek mind jobban sürgetik egy átfogó nemzetstratégia kidolgozását. Véleményed szerint melyek lehetnek e kidolgozandó magyar nemzeti stratégia legfőbb alapelvei? Melyek a legfőbb magyar nemzeti gondok és teendők?

– Olyan nemzeti stratégiára van szükség, amelynek fokozatos megvalósításával a határon túli magyar nemzeti közösségek elnyerik autonómiájukat. Azok a példák, amelyekre hivatkozni szoktunk, modell értékűek. Ilyen a katalán, a dél-tiroli, a finnországi példa: az európai megoldás lehetősége, amelyet gyarmattartóink eszelősen tagadnak.

Maradna még egy számvetés: a közéleti kalandok összegzése mostan, hogy minden tiszteletbeli „funkcióról” lemondtam. Ez is hosszadalmas történet, fordulatairól bőven írtam Szemet szóért című könyvemben.

 

(Beke Mihály András, 1997)