Az alamizsna nem elég^*

– Az idő elhomályosítja az emlékeket, vagy mi az oka a tapasztalható amnéziának?

– Az okok változatosak. A román nacionalisták – régi, jól bevált módszerrel – saját magyarellenes pogromjukat önvédelmi, hős küzdelemmé, hazát mentő, véres áldozattá hamisítják. Újabb mítoszt agyaltak ki. Most ott tartanak, hogy amivel másokat átejtettek, azt lassanként önmagukkal is elhitették. Bejöttek a Görgény völgyéből gyújtogatni és gyilkolni, hogy azután – napjainkban – Marosvásárhelyt a saját nemzeti fájdalmaik városának kereszteljék. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy 1990-ben a bukaresti vizsgálóbizottságok minden lehetséges módon meghamisították a valót, a tényeket. Az Európa Tanács félrevezetésének szándékával a magyarellenes pogromot kölcsönös bűnök miatt keletkezett etnikai konfliktusként kürtölték világgá. Ebben magyar mulasztásnak is része volt. A kölcsönös engedmények követelménye a sikeres politizálás egyik feltétele, ám ez a pogromok kivizsgálásában nem lehet érvényes. Ügyészségi kivizsgálás helyett politikai érdekek szerint zárolták az ügyet.

– Milyen előzményei voltak a március 19–20-án történteknek?

– A decemberi fordulat után a város magyarsága azt követelte, hogy Marosvásárhely vezetésében, a gazdasági életben, az állami hivatalokban a méltányos, arányos képviselet elvét érvényesítsék. Ez a román politikai elit köreiben roppant indulatokat keltett. A diktatúra éveiben kapott nemzeti előjogaikat féltették sokan, nagyon sokan. Az 50-50 százalékos nemzetiségi arány ellenére 10 százaléknyi sem volt a magyar vezetők létszáma. Egy másik oka volt a magyarfóbiának, hogy Kolozsvár, Szatmárnémeti, Brassó, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy példájára városunk magyar diáksága is követelni kezdte ősi iskoláink, főleg a volt Református Kollégium visszaadását, valamint a nagyrészt megszüntetett orvosi egyetemi oktatás anyanyelvi kereteinek létrehozatalát. Elképzelhető mindazok riadalma, akik sok ezer magyar lélek asszimilálói voltak, a magyartalanítás fanatikusai. Utóbbiak szinte naponta vonultatták ki diákjaikat az utcára sovén jelszavakat kiabálni. A korábbi szászrégeni cigányirtás után Marosvásárhelyt március 16-án tartottak pogromfőpróbát a 28. számú gyógyszertár előtt. Közel kétezer „hazafi” verődött össze az ellen tiltakozni, hogy magyar szó került – egyetlenegy! – a kirakati üvegre: Gyógyszertár. Aznap már sok embert megnyomorítottak magyar szavai miatt. Szervezőik pedig éberen figyelték lakásunkat, amely egyik szellemi központja volt a helyi nemzetiségi kezdeményeknek.

– Mi történt március 19-én?

– Délelőtt törtek ránk a Görgény-völgyi fejszés hadak. Teljes készületlenségben ért ez bennünket. De nem úgy a rendfenntartó, fegyveres alakulatokat, rendőrséget, csendőrséget. Nem lepődtek meg, és nem tettek semmit a garázdálkodók ellen. Jómagam az államelnököt is kértem közvetett módon, hogy intézkedjék kötelessége szerint. Jó későre, dél felé üzent vissza Ion Iliescu, hogy meglátja, mit tehet. Én már nem láttam meg, de mások sem, akik ép szemekkel figyelhették a pogromot. Az egyetemen gyülekező magyar diákok részint a vártemplomban kerestek menedéket. A rádió magyar szerkesztőségének széjjelverését sikerült megakadályozni. Annak elmesélése, hogy néhány társammal együtt mi mindennel próbálkoztunk aznap a vérontás megakadályozása végett, maradjon máskorra. Elnökként elemi kötelességem volt az RMDSZ székházába menni, az ott várakozó magyarokhoz szólni. Azt mondtam nekik, hogy gyilkos szerszámokkal felszerelt, minden jel szerint katonai módon irányított, leitatott tömeggel szemben üres kézzel, spontánul összeverődve nem remélhetünk győzelmet. Ártatlan emberek, asszonyok, gyermekek eshetnek áldozatul. Be sem fejeztem mondandómat, a fejszés románok máris megrohamozták székházunkat. Tölgyajtókat összetörve, borzalmas bömböléssel törtek ránk, akik felmenekültünk a padlásra, ahol azután elbarikádoztuk magunkat, s órákon át védekeztünk a gyújtogató szándékkal működők ellen. Amikor bizonyossá kezdett válni, hogy tűz áldozatai lehetünk, valaki összeírt mindnyájunkat: 79-en voltunk. Akkor még nem tudhattam, hogy miként vadásznak rám még a fordulat előtt szerzett, pártállamiságban és nemzeti gyűlöletben panírozott ellenségeim. Most csak azt említem föl, hogy feleségem és barátaim érdeklődésére a rendőrségen azt mondták: ne aggódjék, páncélkocsival már kimentettek engem a támadók gyűrűjéből, rövidesen hazaérkezem. Székelyudvarhelyről közölték telefonon, hogy fölmentő sereget küldenek, ha kell, ha ott vagyok s vagyunk még a székházban, életveszélyben. Feleségem elmondta, mit közölt vele a rendőrség. Megnyugvás. Nem jöttek. Hanem elkezdődött két főtiszt rókaravasz rábeszélő mesterkedése. Hol egyik, hol másik tűnt fel a padlásfeljáróban a nevemet kiáltván: tárgyalni akarnak velem. S kérték, követelték, ajánlották, tanácsolták, hogy hagyjam el „az ifjú hazafiak és forradalmárok” által megszállt székházat, különben az életemet kockáztatom. „Miért az életemet? Miért nem az életünket?” „Hát akkor az egész társaság életét!” – mondta az ezredes, és azt ígérte, hogy katonai teherautót küld értünk. Társaim, sorstársaim tiltakoztak. Sehova nem mennek! Maradnak! Hosszan tűnődtem. A Bolyai téren ordibáló tömeg gyilkos indulatai mind magasabbra csaptak. „Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!” „Halál Tőkésre! Halál Kincsesre! Vesszen Bolyai!” Egyik sem volt közöttünk. Bolyai pláne! A szobra pedig – a két Bolyait ábrázoló – ott állt a tér közepén. Ahol egy idő után benzineskannákkal jövő-menő személyeket láttunk. „Ebből tűz lesz!” Fölmásztam a gerendaácsolat legmagasabb pontjára tájékozódni: merre nyílik menekülési lehetőség, ha alánk gyújtanak. Csak repülni lehetett volna az ég felé vagy leugrani a gyilkosok közé. Máglyás színdarabom jutott eszembe, s elteltem magam is szegény Szervét Mihály félelmével. Rettegett a tűztől már gyermekkorában is. Akár jómagam, ősz fejjel immár, tökéletes reménytelenségben, amikor semerre sem mutatkozott kiút. Teljesen világossá vált előttem, hogy büntetni akarnak engem mindazért, amit kivált 1980–1989 között elkövettem a hatalom ellen, sajtó és rádió útján szertekürtölvén a ránk szakadt jogfosztást, magyartalanítást, miáltal a pártállam kötelező nyelvén magyar eredetű románokká lettünk, már-már teljesen kifordítva nemzeti kultúránkból, anyanyelvünkből. És a társaim? Rájuk is tűzhalál vár – miattam. Mondják ugyan konokul: nem megyünk! Maradunk! Meddig? Mit remélve? Hogy kudarcot vallva az éj leple alatt elvonulnak az ostromlók? A részegségben rohamosan növekvő bátorságukkal? A kerek padlásablakon át újból megláttam egy sötét alakot – teherautó tartályából üzemanyagot csurgatott műanyag kannába.

A két katonatiszt után egy civil személy is a padlásajtóhoz kéretett. Súgva mondta nekem románul, szánjam meg magamat és társaimat is a tűzhaláltól. Kövessem őt a távozásban. Azóta sem tudom, ki lehetett. Akkor döntöttem. Megyek. Társaim indulatos tiltakozása ellenére is. Néhányan követtek engem. Nem volt – nem lehetett – szavam, sem tagadó, sem igenlő a személyes döntésük dolgában. Mentünk s mentem hát, emlékeimben, a szívemben Szervét Mihály félelmével s anyám riadt kérdésével: „Miért írsz olyasmit, fiam, ami azután betelik rajtunk?”

Önként akartam a halál torkába rohanni? Mert ezzel vádolt később a sátánlelkületű ezredes. Dicsőségvággyal. Abszurd vádaskodás volt az.

– Milyen gondolatokat forgatott akkor a fejében? Reménykedett-e valamiben?

– A teherautóhoz vezető utat védelmező rendőrök láncolatától reméltem biztonságot. Hisz láttam, hosszan elnéztem őket, komor arcukat, egyenes tartásukat, látszólagos jeleit a hivatástudatnak. Aztán a szervezők terve szerint elsőként ők hagytak cserben, valósággal fölkínálva engem a fejszés gyilkosoknak. Egy harmadik katonatiszt elkiáltotta magát: „Itt vannak! Vegyétek kezelésbe az öreget!” Eget szaggató üvöltés volt a tömeges válasz: „Az öreg! Az öreg!” Az ősz hajú! Akire órák óta vártak! Akinek megbüntetésére kaptak parancsot! Mi okból? Nyilván mindazért, amit 1980–1990 között a pártállam szentsége ellen elkövettem. Szigorú és dühödt tiltás ellenére Magyarországra titkon kijuttatott és előadatott drámáim miatt. A külföldi sajtóban közzétett, jogfosztottságunkat hírlő írásaim miatt. A vásárhelyi lakásunkban, majd Sikaszóban fölfedett lehallgatókészülékek világgá kürtölése, a cinikus jogtiprás leleplezése miatt. Főtitkári rosszallással súlyosbított kudarca, szégyene miatt egy kanál vízben is megfojtott volna engem a szeku. Ezért ötölték ki a tűzhalált, avagy a fejszés kivégzés módozatát. Isten csodája, hogy a pontosan kitervelt gyilkossági kísérlet ellenére életben maradtam. A csodához persze áldozatkész, bátor férfiú is kellett, aki katonaként az életét kockáztatva kelt a védelmemre. Látván, hogy a husángos-fejszés gyilkosok ütéseitől már vérbefagyottan fekszem az úttesten, társaival felvonszoltatott a teherautóra. Ott a ponyvát leszaggató és engem újból tapodni, ütlegelni kezdő parasztokat félrelökdösve fölém hajolt, úgy védelmezett, miközben őt is ütlegelték, zubbonyán pedig jókora lyukakat égettek sósavba mártott, avagy marószódás rongycsomókkal. Később mutatta nekem a kabátját – a két szememnek szánt vakító oldatok következményeivel. S végül ő indíttatta el az engem és ugyancsak sebesült társamat szállító katonai teherautót a sürgősségire. Az említett bátor katonát Gábor Józsefnek hívják. Míg élek, hálatelt szívvel gondolok rá.

– Mi történt azután?

– Amit sejtettem korábban. A gyilkolás kéjes érzésében ellágyult, kielégült tömeg gyorsan elhagyta a Bolyai teret. Padláson rekedt társaim bántatlanul, békében távozhattak a feldúlt és kirabolt székházból.

– Másképp cselekedve el lehetett volna mindezt kerülni?

– Nem lehetett volna elkerülni, mert nem lehetett másképp cselekedni. Abból a mozgalomból, amely Erdélynek majd minden városában kezdetét vette például ősi iskoláink visszaszerzése végett, Marosvásárhely magyarjai szégyen és gyalázat nélkül nem vonhatták volna ki magukat. Mást és más módon én sem cselekedhettem volna.

– Igaz-e, hogy Marosvásárhelyen tudatosan előkészített akció történt azért, hogy bizonyítani lehessen: igenis szükség van a korábban feloszlatott Securitate újjászervezésére?

– Igaznak tartom ezt, azzal a kiegészítéssel, hogy a pogrommal egész Erdély magyarságát akarták megfélemlíteni. Ma már gyakran hangzik el és olvasható sajtóban is, hogy ezt Bukarestben kezdeményezték.

– Mekkora szerepe volt ebben Ion Iliescunak?

– Abból, hogy őexcellenciája 1990 januárjában milyen hamar vonta vissza saját szavait a mi kollektív jogainkról, sok mindenre lehet következtetni. Hírhedtté vált példázata, miszerint ha egy szenegáli néger francia állampolgárságot kap, akkor az már franciának számít, következésképpen mi, román állampolgárságú magyarok sem vallhatjuk magunkat magyaroknak. A példázat ugyancsak árulkodó jele szélsőséges nacionalista gondolkodásának. Személyes tapasztalatom a jellemére vonatkozik. 1990. március 19-én a segítségét kértem; közvetett módon kaptam kitérő válaszát. Semmit nem segített. Bukarestben, a katonai kórházban azt ígérte feleségemnek, hogy merénylőimről tudomása van, el fogják nyerni büntetésüket. Nem nyerték el. Jól tudom: az államelnök nem bíróság. Ő is jól tudta viszont, hogy mi történt Marosvásárhelyen, mégis magyar nacionalista agresszióról szónokolt későbben.

– Miért nem vontak felelősségre senkit a pogromszervezők közül? Mi a véleménye a parlamenti bizottságok jelentéseiről?

– Mindmáig titok, hogy valójában – személy szerint – kik szervezték a pogromot. Sokan sokakról – volt pártaktivistákról, katonatisztekről és szekusokról – mondják, hogy akkor hol és mit cselekedtek. Eljárást azonban senki nem indított ellenük. Még ismeretlen tettesek ellen sem indult nyomozás. Az ügyemben önként s önzetlen módon bírósági eljárást kezdeményező ügyvédet megverték, munkájához még a helyi RMDSZ-szervezet is csak ímmel-ámmal nyújtott segítséget. Országos szinten pedig saját képviseletünk eltűrte, hogy hamisított jelentést küldjenek az Európa Tanácshoz. Az általam ismert francia nyelvű jelentés legfőbb törekvése, hogy kölcsönös bűnökről, szokványos etnikumközi konfliktusról adjon képet a strasbourgi fórumnak. A hamisításban szerepe volt Petre Roman akkori miniszterelnöknek is. Nemzetközi fórumokon is hangoztatott állítása szerint a marosvásárhelyi románok önvédelmi harcra kényszerültek 1990 márciusában. Indoklás: mi, az RMDSZ helyi képviselői lándzsákkal támadtunk a békésen tüntető románokra, másfelől pedig magyar zászlókat lobogtatva sok ezer magyarországi turista lepte el Marosvásárhelyt románellenes, agresszív szándékkal. A budapesti Honvéd Kórházban feküdtem már akkor, ott voltam kénytelen nyilatkozni a televíziónak: miniszterelnökünk állításainak egyetlen kötőszava sem igaz. Akkorákat hazudik, hogy neki lehet támaszkodni. Mi hogy indul, úgy végződik: Marosvásárhelyt csak cigányokat és magyarokat ítéltek börtönre, köztük Cseresznyés Pált tíz esztendőre.

– Az RMDSZ-t terheli-e valamilyen felelősség ezen a téren?

– Szövetségünk mulasztásai kétségtelenül megállapíthatók – minden személyes jóindulat és vizsgálati igyekezet ellenére. Az RMDSZ-nek sem helyi, sem országos vezető testületei nem voltak képesek megakadályozni a koncepciós pereket, a történtek meghamisítását. Igaz, hogy ez a törekvés minden román fórumon egységes volt, körkörös és titkos hátterében fölfedhetetlen. Az is tény viszont, hogy az RMDSZ saját keretéből, saját legalkalmasabb embereiből soha nem is kezdeményezett vizsgálóbizottságot, hogy tényekkel cáfolhassa a gátlástalan hamisításokat. Ezzel szemben a Vatra vezérei minden lehetséges módon maszlagolták a román közvéleményt, vaskos könyveket írattak a vásárhelyi magyar „vérengzőkről”, a Legfelsőbb Ügyészséghez fordultak perindítás végett Kincses Előd, Sütő András, Király Károly és – ha jól emlékszem – Tőkés László ellen. Ez ellen én az államelnöknél tiltakoztam. Nem tudom, mi okból, a pör elmaradt végül.

– Miután 1996 őszén az RMDSZ bekerült a koalíciós kormányba, nem merült fel a történtek újra kivizsgálásának a követelése?

– Erről nincs tudomásom. Csak arról, hogy szövetségünket már sok esztendeje belső ellentétek gyengítik. Az elmúlt években egymás ellen feszülő platformoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a marosvásárhelyi pogrom újabb vizsgálatánál.

– Ha visszatekintünk, azt mondhatjuk: az egyetemen a magyar karok nem jöhettek létre, a tanárok állandósulni látszó konfliktusokról panaszkodnak, a volt Református Kollégium ma is vegyes iskola, gazdasági téren a magyarság továbbra sem tölt be arányához viszonyítva vezető tisztségeket, s mostanság aggodalmak támadnak amiatt, hogy a vásárhelyi magyarság a polgármesteri széket és a városi tanácsban a többséget is elveszítheti.

– Ez a veszély fennáll. Talán elhárítható, ha az RMDSZ helyi és országos testületei mindent elkövetnek a választási győzelemért. Mi ez a minden? Az okos cselekvés, a retorika mellőzése és az egység megteremtése. Hogy ne kelljen majd Petőfivel az égre sóhajtani: Tartottunk volna össze… Szoktattuk volna le magunk a retorikus rózsasándorkodásról.

– Milyen hatással volt 1990 márciusa az erdélyi magyarság küzdelmére?

– Talán nem tévedek, hogy sok helyütt megfélemlítette, bénítólag hatott rá. Főleg a polgári engedetlenség törvényes módozatainak dolgában. Azt hiszem, a pogrom hatása, hogy némelyek ma már a februári könyves-gyertyás, százezer magyart mozgósító tüntetésünket is „provokálásnak” minősítik. Mert úgymond nem hozott hasznot. Ily módon haszonelvű megítélés szerint történelmünknek majd minden nagy hullámverését értelmetlennek kéne nyilvánítani.

– Megbocsátott azoknak, akik gyilkossági kísérlet közben a szemét kiverték?

– Bocsássak meg nekik, miként a pápa megbocsátott merénylőjének? Őszentsége megtehette, hiszen a vétkest fölkereshette a börtönben, az én támadóm pedig soha nem került rács mögé, nem is hiszem, hogy a szeme közé nézhetek valaha. Nincs hát kinek megbocsátani. Ezzel szemben az egyik Görgény-völgyi ortodox pópa azt üzente nekem, hogy megbocsátja bűneimet. Megbocsátja nekem, hogy Isten házából Marosvásárhelyre küldte a híveit – gyilkolni, rabolni –, megbocsátja nekem, hogy imádságba kevert uszításaival ő is hozzájárult hat ember halálához és a szemem kiveretéséhez. Vajon humorérzéke van-e, vagy semmi érzéke nincs a nagy tudatlanságú lelki nyájterelőnek?

– Ez az esemény hatással volt az életére.

– Műtétek sorozata, a csonkítottság nyomorúsága, tíz esztendő kálváriája megviselt engem. De bizton mondhatom: maradtam, aki voltam. S mert románok támadtak rám, nyilván sokirányú volt a gúnyos nevetés, a szemrehányás is. „Kellett neked?” Amerikában főpapi szájból is elhangzott az ostobaságnak kijáró megvetés: „Testvériségről papoltál, román ígéretekben hittél. Most megnézheted magad!” Arról nem szólva, hogy erdélyi magyar író is akadt, aki a fejszés merénylők oldaláról sercintett felém feddést, kioktatást. Hogy román író barátaim közül néhányat elvesztettem, ugyancsak tanulságos volt. Mégis megismétlem: ha én nem tűrhetem, hogy a magyarságot kollektív bűnben marasztalják el, akkor mi jogon vádolhatnám kollektív bűnnel a románságot? Ez alapállásom a pogrom megítélésében is. Nem következik ebből a pártállami korszak klapanciás testvériségi kurzusának naivitása.

– Az erdélyi magyarságnak milyen tanulságokat kellene levonnia a történtekből?

– Egyrészt, amit személyes tanulságomként is említettem. Hogy tehát ne essék hamis általánosításba. Másrészt: hogy a fordulat után elkezdett, nyílt küzdelmét az önrendelkezésért semmilyen körülmények között sem szabad feladnia. Az eddig kapott alamizsnával nem elégedhetünk meg. Törvényes küzdelmünkben pedig bátrabban kell élnünk a polgári engedetlenség alkotmányos lehetőségeivel is. Tömegek és képviselőik között óriási szakadás mutatkozik már. Szövetségünk tagságát aktívabbá kell tennünk minden alapvető követelésünk dolgában. Ha esőleső társaságként nyújtogatjuk a nyakunkat Európa, Amerika felé, ott maradunk, ahol vagyunk, senki a mi gesztenyénket a tűzből ki nem kaparja. Aki pedig csak kibicként kritizál, és alternatívát nem nyújt: Grigorescu fabulájának legyeire emlékeztet. Az ökör fülében zümmögve zsörtölődnek, hogy az bizony nem húz rendesen, teljes erejéből. Az erdélyi magyarság – általában a határon túli közösség – nem engedheti meg magának a magyarországi belpolitikai pártvillongások „áthozatalát”, itteni meghonosítását.

– Az eltelt tíz év, a közeledő választások vajon rádöbbentik-e a magyarságot az összefogás szükségességére?

– Eddigi tapasztalatunk, hogy bármilyen ellentétek dúltak is köreinkben, minden választás alkalmával példás egységben szálltunk síkra alapvető érdekeinkért. Talán él még bennünk annak tudata, hogy egyetlen plussz szavazat már győzelmet jelenthet, és egyetlen mínusz szavazat is oka lehet a vereségnek. Igaz, hogy az általános romlás, valamint a meghirdetett célokért gyengén küszködő kormánynak megannyi kudarca rendkívüli politikai passzivitást okozott az egész társadalomban. Azt mondom mégis: a reménység kötelező. A reménység minden emberi cselekvés csírája, ígéretes sziklevele. Ha ezt kivetjük magunkból, azok reményét hizlaljuk, akik boldogan hoznák koszorúikat a sírhoz, amely nemzetként fogad be minket.