XXVIII. Ősz van

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, – azt hiszem,
nincs célja; …miért is volna? – És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha, – nem törődve semmivel –
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Ősz van megint… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, – de engem
hív már a születés s az elmulás
tavasszal víg és ősszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Ősz van… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van… Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt…
Fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai…
Ősz van… Sötét barlangja hüvöséből
előjött már a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon
– barátként mellém heveredve – némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]