Harminchat év

Szabó Lőrinc és felesége levelezése
(1945–1957)

Párhuzamosok

(Szabó Lőrinc és felesége levelezése 1945–1957)

1945-ben már majdnem negyedszázada házasok. Összetartoztak? Vagy mégsem? Állandó lázadásban éltek kötöttségeik ellen: a férj a szabadságot kívánta, a feleség ugyanezt csak fájdalmas panaszok közt tűrte. De hiszen – tudjuk – a kudarcok is összekötnek.

Ekkor már nincsenek látványos lázadások, de nincsen már lázas reményű összebékülés sem. Beletörődés annál inkább. És talán megbékélés. Vágyakozás formájában mindenképp. Verseket nem ihletnek e témakörben ezek az évek, már távol vagyunk a Semmiért Egészen önmegtisztító indulatától, de a Rossz férj panaszá-nak kritikus-önkritikus háborgásától is. Mégis a harminchat év leveleinek nagyobb része ezekből az évekből való. A jó barát okos felesége rá is csodálkozik erre a bőségre. De hát aki nem élt évtizedeken át szinte minden percben végveszélyben, az nem is értheti ennek a két embernek ekkori egymásrautaltságát. „Tessék megérteni, hogy valamiféle háborúban élünk, a lövészárkok a szobáinkon mennek keresztül.” Ennél pontosabban nem is fogalmazhatnánk meg ezeknek az éveknek a család életkörülményeit is meghatározó külső helyzetét. Az „ötvenes évek” Szabó Lőrinc számára – részben korábbi viszonylatok következéseképpen – már 1945-ben elkezdődtek és tartottak szinte haláláig. (Legfeljebb temetése zajlott már a korszakos költői nagyságához méltó gyászpompával.) Ennek a „valamiféle” háborúnak a napi helyzetjelentései ezek a levelek.

Mi is történt Szabó Lőrinccel 1945 után? Állását elvesztette, verseiből alig, legfeljebb műfordításaiból élt és tartotta családját. Sújtotta egyéni sorsa – felnagyított legendák visszahatása – állandó védekezésre kényszerítve: további pályáját ellenséggé lett korábbi barátok nem bocsátó indulata ellenpontozta, és zavarta a megmaradó barátok lassan oldódó bánata is. De a negyvenes évek végétől a közös sors is beárnyékolta életét: ha eddig csak a múlt hatott zavarólag, most a legtöbb kiváló kortársával közös veszély kényszeríti hallgatásra. Saját verssel a Válasz megszűnésétől, 1949-től 1954-ig nem is jelentkezhet, átütő erejű újrajelentkezése az Illyés méltó bevezetőjével 1956 könyvnapjára megjelenő Válogatott versei-nek kötete lehetett, amelyet A huszonhatodik év szonettciklusa követ, majd a Tücsökzene bővített, újabb változata, mindhárom megjelenést azonnal követő második kiadással. Csakhogy ekkorra már két infarktus nyomasztó emlékével, állandó vesebántalmaktól gyötörten, a sokízületi gyulladástól megkínozva vonszolja magát vendégségről vendégségre, hogy a nyugodt körülményeket biztosíthassa alkotómunkája számára. Mert rákényszerült erre, végül hozzá is szokott, hogy baráti környezetben élhetett csak jobb, zavartalanabb körülmények között. Mégis állandó lelkiismeret-furdalástól gyötörten: mi van családjával – feleségével, leányával, fiával – akikért felelősséggel tartozik. Ha ő – ideig-óráig – jobban élhet, az – paradox módon – csak a költői (ekkor jobbára csak műfordítói) teljesítményért hozott áldozat, amelyet, hátrahagyva családját a segítő baráti együttestől kénytelen elfogadni. Ezért neki szigorú munkarend szerint dolgozni kell. Akár akarja, akár nem. Még ha beteg és pihenésre szorult, akkor is. Mert ezt mérte önmagára. Szigorú moralistaként. Legfeljebb mindemellett, ha még marad valami rejtett idő: csak akkor készülhet saját vers is. Így erről már ezek a levelek nem adhatnak hírt. Pedig ezalatt két versciklus is készül, a gyászszonettek 1950–1951-ben és egy újabb szerelem röpke pillanatainak, de még inkább az elmulasztott találkozásoknak szösszenete 1953-ban. (Az elsőre fény derül, elkészülte után – kiadásakor – már témává válhat a levelekben, az utóbbira évtizedekkel a költő halála után figyelhetünk fel, rejtelmes körülmények között.)

A levelek: a vendéglátás megszervezése, az otthon anyagi egyensúlyának biztosítása, újabb munkák szervezése, az elvégzett fordítások célbajuttatása és lebonyolítása (korrektúra, kész könyv adminisztrálása). A sornyitó vendéglátásra 1945 zimankós telén (benne karácsonnyal és újévvel) Nyíregyháza melletti Sóstóhegyen kerül sor, egy régről ismerős család, Thomasék vendégszerető hívása indítja útra: a maguk is nyomorgók csodálatos idillt teremtenek a náluk is nyomorultabb körülmények közé szorult városi költő számára. Ez egyszeri csoda maradt, amelyet szinte Szabó Lőrinc szeme láttára szüntetett meg a történelem: a vonatról elszabadult szovjet katonák drasztikus éjjeli rablótámadása űzte szét az idill szereplőit. Ezután következik Igal, a Baumgartner család nagyszerű baráti oázisa, ez már szinte évenként ismétlődően. És aztán benépesül a térkép, előbb még távolabbról, (mint Ózdon Dóczi Antal református lelkész családja), aztán főként a Balaton mentén: míg a barátok nyaranta üdülnek, Szabó Lőrinc mellettük dolgozik, kötött napi munkarenddel. Vannak, akik csak alkalmanként tudnak otthont nyújtani számára, mint Kovács József balatonboglári vaskereskedő vagy az utóbb feloszlatott apácarend tagjai, a keresztes nővérek Hévízen, akik – miután egyszer Tompa Kálmán doktor, az írók segélyező barátja szeretetteljes gesztussal kifizette a költő vendégeskedését – annyira megszerették, hogy ingyen vendégül hívták másodszor is, vagy az a Kelemenné Takáts Ilona, aki a költő második infarktusa után szinte ismeretlenül biztosít számára rövid pihenést Fonyódon az Uzsoki utcában, amely utcát azóta már régen Szabó Lőrinc utcaként ismerünk, talán elsőnek írva a költő nevét utcanévtáblára, e pár nap emlékét idézve. Vannak, akik csak pillanatnyi megállót jelentenek az állandó helyek közötti körutak alkalmából: Dobrovitsék – míg ott lehettek – Siófokon, Szikláné Lám Ilona Szemesen. Egyes barátokhoz minden „balatonozós” útján beköszön: Kodolányi Jánosékhoz Akarattyán, Baránszkyékhoz Tihanyban. Az évenkénti szinte menetrendszerű tartózkodási helyek pedig: Bernáth Aurélék Kisörsön majd Ábrahámhegyen, Illyésék Tihanyban és Liptákék Balatonfüreden.

A mások segítségére rászoruló: érzékeny ember. Hányszor szikrázik a levél, a legtöbbet segítő barátra neheztel meg leghamarébb. Kifelé nem is mutatja, de a levélben nyoma marad: dörög, villámlik; persze aztán hamar elvonul a vihar. Bárha valami bizonytalanságérzés mindig is megmarad. Az évek mind több rétegét gyűjtik a csak feleség érthette elégedetlenségnek. Magában bízom! – zárja így, kiemelten egyik ilyen levelét. Mert ki is érthetné más a fájdalmat, amit a legjobb barátok között kitört vihar jelent. A kiszolgáltatottság nyomasztó kényszerét, amely a legszebb emberi egymásmellérendeltség, az egyenrangú barátság tiszta kapcsolatát is kikezdi egy-egy pillanatra. A tűréshatárt. A feleség ennek a Szabó Lőrincnek a társa. Mert fordított esetben: otthon ő a tűrő fél, aki vállalja a „Semmiért egészen” kényszerét. Ha néha panasszal is, de még férje halott kedvesének sírját is magáévá fogadja. (És ez olyigen sajátjává válik, hogy nemcsak férje életében, de halála után is meg-meglátogatta virággal nagy ellenfele – valahai barátnője – sírját.)

Egy minden eresztékében recsegő, minden tagjában széthúzó család összetartásában tudtak partnerek maradni. Szabó Lőrinc, aki költészetében és kapcsolataiban mindig is függetleníti magát, életvitelében a családjáért felelős, lelkiismeretesen dolgozó ember példájává magasodik. Főleg azok a levelek tanúskodnak erről, amikor ő marad otthon. Ilyenkor rászakad a család és a háztartás pokla. Felesége 1951-es több heti ózdi, majd 1952-es majd kéthónapos kékesi tartózkodása alatt szinte naponta – rendszerint sűrűngépelt négy oldalon – küldött levelek jelentik: micsoda tojástánc volt az otthon egyensúlyának biztosítása. A már sajátos egyéniséggé fejlődött gyermekek, az elrontott háztartási alkalmazott és a betegségeivel küzdő költő kétségbeejtő együttese tarthatatlan világról számolnak be. Ezt a világot hordta a vállán a beteg Atlasz.

Hogy igyekezett szabaddá is tenni magát? Emberfeletti erőlködéssel. A levelek naplószerű pontossággal tudósítanak mindennapjairól. Nagy részletességgel. Másnak három napja is kitelne az ő egyetlen napjából. „És még amit ezen kívül nem írt meg!” – tette hozzá a feleség bölcs pontossággal évtizedek múlva. Valóban, arról már beszámol, hogy a halott kedves sírjánál talál néha megnyugvást, de az élő kedves (és kedvesek) jelenlétéről csak anekdoták és újabb versek tanúskodhatnak. Ez is hozzátartozik ennek a két embernek az életéhez. Természetesen. Mint ahogy nemcsak a barátok, de a házastársak között is – ekkor is – nem egyszer dörgött és villámlott. Veszekedések nyomai a levelekben is találhatók. De inkább csak egy-egy mondat erejéig. Morgolódások, hogy veszekedés miatt pontatlan volt a csomagolás. Most már nem tágas levelek, legfeljebb egy-egy bekezdésnyi könnypárás sóhaj, amellyel a feleség elsírja élete fájdalmát: a szeretet hiányát környezetében. Már nem szerelmet, szeretetet kér csak. Amikor a férjnek van erre szüksége, például amikor kedvesét elveszítette, ő boldogan ugrik, új korszakot remélve kettejük történetében; ha ő jelentkezik, a férj oktatóan – néha ingerülten – leinti. Mert az igényt indokolatlannak érzi. Nem érti mit hiányol az asszony. Hisz a maga módján mindig is tartja a kapcsolatot. Élete: áldozat a családért.

Válogatásunk a levelezés jellegét veszi alapul. Szabó Lőrinc minden eddig ismert, feleségéhez írott levelét közöljük. A feleség levelei közül mutatványban egy-kettőt, amely a háziasszony ténykedésére leginkább jellemző, és mindent, amely irodalomtörténeti jelentőségű információkat tartalmaz. Igen gyakran azonban – elhagyván a teljes levelet – a jegyzetben bővebb idézetet közlünk azokból a levelekből, amelyek a Szabó Lőrinc-levelek megértéséhez szükségesek vagy amelyek érzelmi megnyilvánulásúak. A publikálásra nem kerülő levelek gépiratát a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában az érdeklődők rendelkezésére bocsátjuk.

Annak az életnek, amely ebben a levelezésben bemutatásra kerül zárójelenetét maga a költő már nem írhatta meg. Mégis megszületett leírása. Ugyanez a család és ugyanaz a baráti kör, amely a kötetben levélről levélre jelen van, felvonul még egyszer a fiú látomásában. Épp ezért legszerencsésebben ezzel az írással zárhatjuk a dokumentumok sorát. Egyetlen pillanatban együtt az a legszűkebb közösség, mely meghatározta a költő utolsó évtizedét.

A feleség, aki szinte megismerkedésük pillanatától betegeskedett, jóval túlélte férjét. Segítségével indulhatott meg a Szabó Lőrinc-életmű méltó feltárása. Hősnő lett, aki tárgyszerűen igyekezett beszélni a múltról. Amikor utolsó otthoni találkozásunkkor kezembe adta saját leveleit és ifjúkoruk naplóját, csak ennyit mondott: „úgy közölje, hogy az ne ártson Lőrincnek”. Nem magára volt tekintettel ekkor sem.

Nyolcvankét éves volt, amikor távozott az élők sorából. A tulajdonképpen már előre sejthető, mégis váratlan gyász pillanatában így láttam alakját, akit akkor már több mint másfél évtizede szerencsém volt ismerhetni, hosszú időn át szinte naponta kapcsolt össze vele hosszas – személyes vagy telefon – beszélgetés.

„Mi történik még velem? – kérdezte a műtét előtt, azt hittük, a nyugtatóktól, fájdalomcsillapítóktól, orvosainak megfigyelése szerint a gyengeségtől bódultan. Ha lehetne kottázni a hangsúlyt, akkor egy élet, nyolc évtized szenvedését, veszélyérzetét visszhangozná ez a kérdés. Mert Szabó Lőrincné, született Mikes Klára, baráti körének szóhasználatával Nagyklára, mintha egy életen át vonzotta volna a tragédiákat. Talán azért, hogy helyt álljon a veszélyek közepette, hogy védje, segítse, gyámolítsa mindazokat, akik rábízták magukat. Holott ez a kemény, viharedzett asszony nagyon is szerette volna, ha becézik, védik, gyámolítják és ápolják.

Mennyi szenvedés, veszteség érte, mennyi beteljesületlen remény kísérte életútját! Hiszen fiatal lányként nagybeteg édesanyját; öreg, törődött asszonyként pedig évekig haldokló lányát Kisklárát (a Gáborjáni Klára néven ismert és népszerű színésznőt) kellett látnia fokozatosan összeomlani, elsorvadni; de szinte élete minden mozzanata a súlyos betegség, a korai halál pusztításával kapcsolódott. Halottak emlékével élve-viaskodva, majdnem megvakulva hosszú évekig életben maradni, közben újra és újra búcsúztatni, búcsúzni – görög sorstragédiába illő élet.

Nagy költő környezetében élni, ezt a környezetet összetartani, a történelem és a magánélet viharait átélni, megszenvedni, percenként hinni és percenként mégis feladni a harcot, aztán megint újra kezdeni és ismét összeomlani, hogy végül is a nehéz percekben mégis jelenthesse az összetartozást, a biztatást, az erőt – dosztojevszkiji sors.

Pedig nem volt hősnő, csak egy szenvedő asszony, aki végül talán már nem is tudott örülni, ha nem panaszkodik, aki sokszor azzal védekezett, hogy keményen szembefordult, de aki ezt a nehezen összetartható családi környezetet mégis minden viharon átmentette. Feleség volt.

És ezért köszönet sem járt. A „fájó glória”, a szenvedély lángolása más nőket vont dicsfénybe. A verskedvelők körében népszerű szonettek mást sirattak el. Az otthont, a feleséget a „rossz férj panaszai” idézik csak költeménybe. A köztudatban azután ez, a költészetből megismert kép élt tovább: legendák keltek Szabó Lőrinc szerelmeiről és a házastársak vitáiról, ellentéteiről.

De más a költészet és más az élet. A feleségnek ahhoz mindig volt ereje, hogy férjének a szabadságot felajánlja. Ha a költő csapongott is, a családapa és az alkotóművész sohasem fogadta el a felkínált szabadságot, sohasem adta fel az otthont, amely egyszerre volt műhely és menedék élete viharzásában. És ezt az otthont a feleség teremtette meg és tartotta fenn. Haldokló férje búcsúzó szavaival ezt az asszonyt ölelte magához.

Az Est-lapok bölcs irodalmi szerkesztője, a húszas évek fiatal íróinak, költőinek felfedezője, támogatója, dr. Mikes Lajos hiába óvta leányát ettől a szerelemtől: A Babits házasságát ünneplő összejövetelen összeismerkedett fiatalok szülői beleegyezés nélkül, titokban kötöttek házasságot 1921 szilveszterén. És ha az elkövetkező harmincöt év rengeteg megpróbáltatást hozott is e kapcsolatra, Mikes Klára méltó társává edződött férjének.

Ő lett az otthon őrzője, és a költő titkára. Vezette levelezését, gépelte kéziratait, megépíttette könyvtárát, biztosította nyugalmát. Levélváltásuk eléri a másfélezer gépelt oldalt: a napi tennivalók pontos megbeszélése, egy nagy költő életmenetének, alkotói munkájának részletes leírása, irodalmi és magánéleti kapcsolatainak jelzése és jellemzése. És még valami átsüt ezen a levelezésen, amit még a legközelebbi ismerősök is alig mertek hinni, ismerve keménységét, sorsedzettségét: asszony volt, szenvedélyes szerelemmel szerette meg a férfit, és ez a gyönyörűség tartotta meg minden fájdalmas tapasztalat közepette, ez visszhangzott utolsó, még néhány nappal ezelőtt is hangoztatott megjegyzéseiben, amikor kapcsolatukra visszaemlékezett; egy megjegyzésre („nincs is igazi szerelem, minden csak illúzió”) büszkén válaszolta: „akkor csak én voltam szerelmes ezen a világon”. A szenvedély, a szerelem éltette, még akkor is, ha az életében jobbára keserűséggel vegyült. Ha a férfinak az élet volt a szerelem, neki a szerelem volt az élet; mint ahogy ezt a tragikus különbözést, minden fájdalma okozóját oly pontosan írta meg egyik versében a költő.

Ez az asszonyi szerelem mégsem jelentett öncsalást: számolt minden realitással, pontosan, illúziók nélkül ismerte a költő életének minden mozzanatát. És ebben is társa tudott lenni férjének. A kíváncsiság, a megismerés, a tudás vágya éltette. A mindent megismerni vágyó költő tanítványa volt. Öregen, betegen, amikor évek óta már olvasni sem tudott – friss figyelemmel követte filmrendező fia, a versekből jól ismert Lóci útját; és barátai, tisztelői híradásaiból a világ eseményeit. A telefonja állandóan szólt, mindent tudni akart. És mindenben segítette azt a kutatómunkát, amelynek során a Szabó Lőrinc-életmű teljes egészében közkinccsé válhatott. Tapasztalatból mondhatom, ideális segítőtárs volt. Még a kórházi ágyon is kérdezhettük, pontosan közölte a szükséges adatokat, emlékeket.

Az életmű nagyrésze már megjelent, az a kötet, amely Nagyklára szerepét tisztázza, egy élet félreértéseiért elégtételt adhat a számára, most készül. Ennek megjelenését már nem érhette meg. Sokáig élt, sokáig szenvedett – ő tudta magában, hogy miért és hogyan tette. A sok keserűség ellenére végül talán elégedett is volt. Hiszen, hogy eddig is, a sorscsapások ellenére is életben maradt, emberfeletti erőt követelt tőle. Mi pedig majd már csak utólag ismerhetjük meg a költő feleségének szerető, fájdalmas, áldozatos történetét.”

Egy nagy életmű létrehozásának anyagi megalapozása és egy nehezen összetartható családért érzett felelősség tartotta össze a két embert. Különbözött a világuk? Lényegileg. De az alapvető dolgokban – a költői teljesítmény értékében és a rájuk bízott emberekért érzett felelősségben – egyetértettek. Egymásba kapaszkodtak. Görcsösen, fojtogatóan is. Összetartoztak.

Kabdebó Lóránt

Kötetünk a költő és felesége hagyatékában maradt levelezésük 1945 és 1957 közötti részének publikálása.

Folytatása ez a kötet az 1989-ben megjelent Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944) kötetnek, és az 1990-ben publikált Napló és védőbeszédekkel, az 1945-ös évet bemutató kötettel (Bírákhoz és barátokhoz) együtt kiadja a költő életrajzát.

A kötetben a szövegeket az érvényes akadémiai helyesírás szerint adjuk közre, a művek címeiben megtartottuk Szabó Lőrinc egyéni helyesírását (pl. Örök Barátaink helyett Ö. B. stb.). Szabó Lőrinc pontatlanul, Szabó Lőrincné többnyire kiejtés szerint írja a neveket, ezt kijavítottuk. A jegyzetekben csak a magyarázandót kurziváljuk, a címeket a ragoktól elválasztó kötőjellel emeljük ki.

A kötetbe néhány, a témához kötődő dokumentumot illesztettünk. Így például nyitányul Szabó Lőrincnek a katonaság felszólítására írott életrajzát, amely összefoglalja a levelek hátterét adó életrajzi eseményeket és jellemzi egyben keletkezési korszaka történelmét; vagy a sógornő, Szabó Zoltánné – Szabó Lőrinc segítségével készített – naplóját, amely a család mindennapjáról ad keresztmetszetet; hasonlóképp a barátok számára készített összefoglalót, amely a Korzáti Erzsébet halála utáni állapotot jellemzi a házaspár életében.

A családhoz és szűkebb baráti körhöz tartozó neveket esetenként külön nem jegyzeteljük. Családtagok: Kisklára (Kk., a Kicsi): Szabó Lőrinc és felesége (Nagyklára) leánya (1923. április 8.–1972. augusztus 8.), Gáborjáni Klára néven színésznő. – Lóci: Szabó Lőrinc és felesége (Nagyklára) fia (sz. 1929. december 14.), G. Szabó Lőrinc filmrendező. – Irma (Mikes Irma, M. Irma): dr. Mikes Lajosné Havas Irma (1883–1985), Szabó Lőrincné (Mikes Klára) mostohaanyja. – Ilu, Gyuri: Szabó Lőrincné féltestvérei. – Füsi (F. Jóska): Füsi József (1909–1960) író, műfordító, Mikes Ilu férje. – Manci: Mikes Margit (1897–1976) költőnő, Szabó Lőrincné testvére. – Laci (K. Laci): Kemény László (1901–1978) festőművész. – Zsuzsi: Kemény Zsuzsi, Kemény László és Mikes Margit leánya. – Zoli: G. Szabó Zoltán. Szabó Lőrinc bátyja, MÁV-mérnök, felesége Rózsika, fia Zoltán (beceneve: Kiszoli), leánya Éva (beceneve: Vica). – Szabolcs (Szabi): Várady Szabolcs, Kisklára férje, fogságból való hazatérése után elválnak, színész. – Kálmus (Kálmán, Kálmánék): Gáborjáni Szabó Kálmán (1897–1955. június 19.) festőművész és grafikus, felesége Magda, fiuk Péter építészmérnök.

A baráti kör tagjai: Gyuszi (I. Gy., I. Gyuszi, Gyula): Illyés Gyula (1902–1983), felesége Illyés Gyuláné gyógypedagógiai egyetemi tanár (Flóra, Flóri), leányuk Ika. – János (K. János): Kodolányi János (1899–1969), – Aurél (Au): Bertnáth Aurél (1895–1982), felesége dr. Pártos Alisz (1901–1966) balneológus főorvos, Alisz (B. Alisz, Aliszka), leányuk Bernáth Mária művészettörténész, Marili. – Baránszky (Bari, B. Laci): Baránszky-Jób László (1897–1987) esztéta, kritikus, felesége Gizike, a Szilágyi Erzsébet fasor 8. alatti Klotild Intézet leánykollégium (utóbb Koltói Anna Otthon) igazgatónője. – N. László (N. L.): Németh László (1901–1975), felesége Ella (N. Ella); – Szegi (Sz. Pali): Szegi Pál (1902–1958) költő, újságíró. – Szegi B. (Sz. Bözsi, M. Bözsi): Markos Erzsébet, Szegi Pál első felesége, grafikus. – Lili (Szeginé II.): Szegi Pál második felesége, keramikus. – Frici (Gomba): Gombaszögi Frida (1890–1961) színésznő, Miklós Andor özvegye, az Est-lapok volt tulajdonosa. – Béla (R. Béla, Radnaiék): Radnai Béla (1891–1962) a hazai gyorsírás rendszerének megújítója. – Margot (S. Margot): Simonffy Margot (1897–1959) előadóművész. – S. Márta (Sárköziné, Sárközi Márta): Sárköziné Molnár Márta, a Válasz kiadója. – V. Irénke: Varga Irén tanárnő, utóbb Garai Lászlóné. – V. Elemér (V-ék, Elemér): Vass Elemér (1887–1957) festő, felesége Jane (Dzsén). – Dizsi: Horváth Boldizsár ortopédprofesszor. – N. Lajos: Nagy Lajos (1883–1954. október 28.) író, Szabó Lőrinc szomszédja. – Mara: Thury Leventéné, a Kis Újság újságírójának felesége, Szabó Lőrincné barátnője. – Sándor, Oszi, Csóky, Pityu: a Baumgartner család tagjai, Dr. Baumgartner Sándor orvos, testvére Oszkár, annak felesége és gyermekük, Szabó Lőrinc igali vendéglátói. – Stefi (Magayné, M. Stefi): Dr. Baumgartner Sándor ismerőse, Igalban majd Pesten gyógyszerész. – Gabus (Gábor): Lipták Gábor (1912–1985) író, felesége Pulcsi (Piroska, meghalt: 1988), házuk rokonai Melinda, Erzsébet, Szabó Lőrinc balatonfüredi vendéglátói. – F. Feri (Feri, Farkas Feri): bisztrai Farkas Ferenc (1903–1966) a parasztpárt egyik vezetője, 1956-ban a forradalmi kormány minisztere, gazdasági szakember, Szabó Lőrinc régi barátja. – Ilus (Sz. Lám Ilus, Szikláné Ilus): Szikláné Lám Ilona festő és tűzifakereskedő. – Alisz (Aliszka, Gaál Alisz): Dr. Gaál Andrásné Ábel Alisz, (1903–?), Szabó Lőrincék közeli szomszédja. – Kálmán (T. Kálmán): Dr. Tompa Kálmán (1897–1978) orvos.

A baráti kör több hasonló keresztnevű tagja esetében külön kellett esetenként a neveket megjegyzetelni, ahol a szövegösszefüggésből nem egyértelmű az azonosság; például Alisz lehet Bartos, Bernátné, Gaálné, Trettináné vagy Kálmán lehet G. Szabó is, Tompa is, de Kálmus már csak G. Szabó Kálmán lehet.

A korabeli utalások megfejtésében és a szereplő személyek azonosításában – a kézirat sajtó alá rendezése idején elhunyt – Szabó Lőrincné valamint fia, G. Szabó Lőrinc állandó és segítőkész tanácsai mellett köszönettel tartozom Baránszky-Jób Lászlónak, Baumgartner Oszkárnénak, Békés Istvánnak, Boglári Békés Istvánnak, Belia Györgynek, Bernáth Máriának, Dickinsonné gróf Teleki Ellának, Dr. Gaál Andrásnénak, dr. Gál Istvánnak, Garainé Varga Irénnek, G. Szabó Kálmánnénak, Hárs Ernőnek, Illés Endrének, Illyés Gyulának, Illyés Gyulánénak, Kálnoky Lászlónak, Kardos Lászlónak, Keresztury Dezsőnek, Kéry Lászlónak, Kelemenné Takáts Ilonának, Kovács Józsefnek, dr. Kulcsár Adorjánnak, Kun Zsigmondnak, Lakatos lstvánnak, Lipták Gáboréknak, Magyar Pálnak, Marton Katalinnak, dr. Mikes Lajosnénak, Dr. Moll Károlyéknak, Radnai Bélánénak, Réz Pálnak, Rudas Pálnénak, Sándor Juditnak, Soósné Baranyai Denyse-nek, Thury Leventénének, Thomas Mariannak, Tompa Kálmánnak, Vas Istvánnak, Dr. Vigh Józsefnének. A kéziratos szöveg gépelése Bernáth Istvánné munkája.

Kabdebó Lóránt

Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza
(1951)

Szabó Lőrinc író vagyok, a Magyar Írószövetség tagja, a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának tagja, Budapest, II. kerület, Volkmann utca 8. szám alatti lakos, vagyontalan, nős, két gyermek apja. Részt vettem az első és második világháborúban, mint a magyar honvédség tagja, fronton soha nem szolgáltam. Legmagasabb rendfokozatom a főhadnagyi volt, azonban ez a kinevezés – hallomásom szerint – az időpontja miatt érvénytelen, úgy hogy csupán kötelességszerűen említem meg, miután mostani behívójegyemen is így szerepelek.

1900. március 31-én születtem, Miskolcon. Édesapám néhai Szabó Lőrinc volt, néhány esztendei gimnáziumi tanulás után a latin miatt lakatosnak ment, majd a Magyar Államvasutaknál fűtő, mozdonyvezető majd főmozdonyvezető lett és mint mozdonyfelvigyázó halt meg 1947-ben, Debrecenben. Apai nagyapám 1848-ban tábori lelkész volt Kossuth Lajos seregében. Családom ekkortájt általában még használta a Gáborjáni előnevet; én magam ezt legfeljebb szükségből, megkülönböztetésül, hivatalos okmányokon használtam s például valamennyi megjelent könyvemen kezdettől fogva csak mint Szabó Lőrinc jegyeztem a nevemet.

Édesanyám, néhai Panyiczky Ilona, falusi gépésznek a lánya volt és 1948-ban halt meg Miskolcon.

Ifjúságom első esztendeit Miskolcon és Balassagyarmaton, a serdülő kort egészen 1918 végéig Debrecenben töltöttem. Ennek a vándorlásnak az volt az oka, hogy apámat a MÁV többször áthelyezte. Elemi iskoláimat Balassagyarmaton kezdtem, majd Debrecenben fejeztem be és a debreceni református kollégiumban végeztem középiskoláimat is. Könnyen tanultam, szüleimnek bizonyára nehezükre esett volna három gyermek taníttatása, ezért saját magam körülbelül 12 éves koromtól kezdve óraadásból pénzt szereztem, bizonyítványaimmal pedig iskolai jutalmakat. Így például évenkénti színjeles bizonyítványaimért a MÁV-nak nem tudom milyen alapítványából évenkint kaptam néhány aranyat, ami tízkoronás akkori bankjegyeknek felelt meg. A magyar vidéket és falvakat és a nép életét ezekből az ösztöndíjakból ismertem meg vakációs nyaralásaim során, többnyire rokoni társaságban. (Életemet egyébként részletesen feltárja Tücsökzene című 1947-es munkám háromszázötven verse.)

Irodalmi érdeklődésem 14–15 éves koromban kezdődött, akkor ismerkedtem meg a Nyugat folyóirat íróinak, Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak, Tóth Árpádnak az eszmevilágával, akik később barátaim lettek. Ekkoriban tárult fel előttem a Huszadik Század című folyóiratnak, a radikalizmusnak és szocializmusnak az eszmevilága is. Mindent igyekeztem megtanulni, amihez hozzájuthattam, így minden melléktantárgyat, például a gyorsírást, külföldi nyelveket. Különleges vonzalom fűzött a természettudományokhoz, gépészmérnök akartam lenni. Aránylag jól megismerkedtem már akkor a külföldi modern irodalmi és művészeti irányzatokkal, nagyon elméleti hajlandóságú, álmodozó gyerek voltam, úgynevezett könyvmoly, noha ugyanakkor rendkívül érdekelt és izgatott minden realitás. Az első világháború miatt, amely a vége felé már előbbre tette a katonakötelezettség időpontját, a rendes időpontnál mintegy negyedévvel hamarabb tettem úgynevezett hadiérettségit 1918 kora tavaszán, mert engemet is behívtak a debreceni 3-as honvédekhez.

Ekkor kezdődött az első katonáskodásom. Gyalogsági kiképzésünket tiszti-iskolai tanfolyam keretében foganatosították. Meg kell vallanom, féltem magától a katonáskodástól is, mint elméleti és kissé ügyetlen, esetlen fiú, még jobban féltem azonban a tiszti-iskolától, mert nyomát sem éreztem magamban semmi olyanféle „snájdigság”-nak, amely jobbmódú fiatal bajtársaimat kitüntette. Azt hiszem, az eszem és jótékony ijedtségem együttes ereje azonban váratlan eredményhez segített: a gyalogsági tiszti-iskola valamennyi növendéke közül én lettem az első, a rangelső. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezett bajtársammal együtt iskola után hadügyminiszteri rendeletre áthelyeztek a tüzérséghez. A dolog magyarázata az volt, hogy a gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködésének elérése céljából ebben az időben a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzettségét: 1918 nyarán tehát valamennyi gyalogos tiszti-iskola három legjobbnak talált növendékét még egy tiszti-iskolára, tüzérségibe vezényelték át.

Átvezénylésemkor tisztjelölt-tizedesi rangom volt. A szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz kerültem, onnan csakhamar tovább vittek az említett különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. Ekkor azonban már mindenki érezte az összeomlás előszeleit, a tisztek is, de még jobban a legénység és az iskola növendékei: szaktanulás helyett többnyire inkább politikai, társadalmi, forradalmi elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkoztunk, persze titokban, úgyhogy én magam például még lovagolni sem tanultam meg. De különben is a tanfolyam alig kezdődött meg, a Károlyi-forradalom máris szétfújta, úgyhogy bár tüzérek voltunk, a tüzérség dolgaiból úgyszólván semmihez sem értettünk. Az októberi magyar forradalom híre az egész iskolát szétugrasztotta, legtöbben már egyénileg vergődtünk haza. Én Budapesten szereltem le és beiratkoztam az egyetemre.

Először a Műegyetemre mentem, érdeklődésem igazi iránya azonban napok alatt átvitt a bölcsészeti tudományokhoz. Latin, magyar, német, esetleg francia tanár akartam lenni. Az egyetemen Babits Mihály mellé kerültem, akit verseimmel és versfordításaimmal már előbb felkerestem a Nyugat szerkesztőségében és aki csakhamar barátjává fogadott. Ekkori egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan tisztviselője lettem az 1919-es Közoktatási Népbiztosság úgynevezett „Könyvtárügyi Megbízottak” című intézményének, amelyből később az Országos Könyvtárügyi és Bibliografiai Intézetet szervezték. Az intézet vezetője dr. Dienes László volt, én pedig a helyettes vezetőnek, Kőhalmi Bélának a titkára lettem, amit elsősorban gyorsírói tudásomnak – percenkénti 350–400 szótag – és irodalmi tájékozottságomnak köszönhettem. Párttag nem voltam ugyan, ahogyan később sem léptem be semmilyen pártba, mindamellett részben ez a tisztviselői szereplésem volt az oka annak, hogy a Tanácsköztársaság megszűntével nem tértem vissza az egyetemre. Író lettem, Babits Mihály pedig, mint ifjú költőt, magához vett: mintegy két esztendeig közös lakásban éltünk s tőle tanultam sok mindent, bölcseletet, esztétikát, együtt dolgoztunk, sok görög és latin auktort olvastunk közösen és ő tanított meg angolul, úgy ahogy ezt a nyelvet ő tudta, vagyis pusztán szemmel, a kiejtés tulajdonképpeni ismerete nélkül.

Ezutáni életemet elmondani meglehetősen terjedelmes regény volna. Mint író, egész életemben ennek a nyersanyagát dolgoztam fel, úgyhogy a részletei meglehetősen közismertek. Költő voltam és a tudományok vonzottak. Minthogy tanár nem lett belőlem és élnem kellett, újságíró lettem, az Est-lapok munkatársa, amivé első versfordítás köteteimnek és saját könyvemnek bizonyos sikere, de még inkább a már említett gyorsírás-tudás tett. A lapnál nagyon keveset írtam, inkább a riporterek stílusának javítása lett a feladatom, lektor voltam tehát, olyan tanárféle segédszerkesztő, amilyen Tóth Árpád is volt ugyanott.

Csakhamar megnősültem, néhai dr. Mikes Lajosnak, a kritikusnak és műfordítónak, a Kommün alatti Marx-fordítóbizottság volt elnökének a lányát vettem el, Klárát, akitől két gyermekem született.

Gyermekeim: az 1923-ban született Klára, művész nevén Gáborjáni Klára, jelenleg és már évek óta a Magyar Rádió színtársulatának tagja, és az 1929-ben született Lőrinc Lajos, a verseimből ismert „Lóci”, a csepeli RM művek adminisztratív tisztviselője, a Csepeli Vasas röplabda-csapatának, bajnokcsapatunknak a tagja, országos válogatott, aki pár héttel ezelőtt nyerte el „a Népköztársaság kiváló sportolója” című legnagyobb jelenlegi sportkitüntetést.

1921-től kezdve tehát újságíró, segédszerkesztő, lektor voltam, ez volt megélhetésem alapja, mindvégig lényegesebb volt azonban a szépírói tevékenységem, amely az ország csaknem valamennyi folyóiratával kapcsolatba hozott, elsősorban, mint már említettem, a Nyugattal s a későbbi Magyar Csillaggal.

Szépirodalmi munkásságom saját verseim írására és kritikai munkásságomra tagozódik, másrészt pedig a versfordításaimra. Latin, görög, angol, francia és német lírai művek tolmácsolásán kívül szláv és egzotikus népek költői alkotásainak elég szép számú termékét Vittem magyar közönség elé. Mintegy ezer eredeti versem és ugyanannyi versfordításom jelenhetett meg három évtized alatt. A szláv és az egzotikus fordításokat közvetítő nyelvek vagy versfordítások segítségével végeztem; a külön felsorolt nyelvekből közvetlenül tolmácsoltam, említettem, hogy angolul és franciául jól értek, de gyengén beszélek, németül beszélni is jól tudok.

Utaztam: Erdélyben, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Dalmáciában, Bulgáriában, Ausztriában, Németországban, Olasz- és Franciaországban és „bekukkantottam” néhány napra Egyiptomba is.

Hogy a fentebb körvonalaiban jelzett idő és élet során mint író, mit dolgoztam, csak összefoglalóan tudom itt jelezni, kezdettől fogva mindmáig egybefoglalva versesköteteim és műfordítás köteteim címét, megjelenési évszámát és kiadóját.

Verskötetek:

FÖLD, ERDŐ, ISTEN, 1921, Kner, Gyoma

KALIBÁN, 1923, Atheneum, Budapest.

FÉNY, FÉNY, FÉNY, 1925, Kultura, Budapest.

A SÁTÁN MŰREMEKEI, 1926, Athenaeum, Budapest.

TE MEG A VILÁG, 1932, Kner.

KÜLÖNBÉKE, 1936, Athenaeum.

REGGELTŐL ESTIG, 1937, Bibliofil-Szövetség, Budapest.

VÁLOGATOTT VERSEK, 1934, Debrecen, majd 1937, stb. Debrecen, majd Budapest, Singer és Wolfner.

HARC AZ ÜNNEPÉRT, 1938, Singer és Wolfner.

RÉGEN ÉS MOST, 1943.

SZ. L. ÖSSZES VERSEI, I. és II. kiadás, 1943, Singer és Wolfner.

TIZENKÉT VERS, Szalay Lajos tizenkét rajzával, 1943, Singer.

TÜCSÖKZENE, 1947, Magyar Élet, Budapest.

Versfordítás köteteim:

Omar Khajjám: RUBÁIYÁT, 1923, 1930, 1943, Táltos, Kner, Új Idők.

Coleridge: A VÉN TENGERÉSZ, 1921, Kner.

SHAKESPEARE SZONETTJEI, 1921, 1924, Genius, Budapest.

Baudelaire: A ROMLÁS VIRÁGAI (Babits Mihállyal és Tóth Árpáddal együtt), 1923, 1925, 1942, Genius, Révai.

Verlaine: VÁLOGATOTT VERSEI, 1926, Athenaeum.

GOETHE-ANTOLÓGIA (Turóczi-Trostler Józseffel), 1932, Kner.

Villon: TÍZ BALLADÁJA (Hincz Gyula rajzaival) 1939, Új Idők.

Villon: A NAGY TESTAMENTUM, 1940, 1941, Új Idők.

Shakespeare: ATHÉNI TIMON, 1936, 1948, Új Idők, Franklin.

Shakespeare: AHOGY TETSZIK, 1936, 1948, Új Idők, Franklin.

Shakespeare: MACBETH, 1939, 1948, Új Idők, Franklin.

H. Kleist: AMPHYTRION, 1938, Új Idők.

Shakespeare: TROILUS ÉS CRESSIDA, 1948, Franklin.

Racine: ANDROMACHE, 1949, Franklin.

ÖRÖK BARÁTAINK I. kötet, a költő kisebb műfordításainak első gyűjteménye, 1941, 1942, 1943, Új Idők.

ÖRÖK BARÁTAINK II. kötet, a költő kisebb műfordításainak második gyűjteménye, 1948, Egyetemi nyomda.

SHAKESPEARE SZONETTJEInek új fordítása, kétnyelvű kiadásban, 1948, Franklin.

Molière: AZ EMBERGYŰLÖLŐ, 1950, kiadás előtt, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Molière: PSYCHÉ, 1950, kiadás előtt, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Szabó Lőrinc: VÁLOGATOTT MŰFORDÍTÁSAI, 1950, Franklin.

Kiadványok:

Tóth Árpád ÖSSZES VERSEI, 1941, 1948, Athenaeum.

Tóth Árpád ÖSSZES VERSFORDÍTÁSAI, 1942, stb., Révai.

Megemlítem, hogy fordított műveim közül számos színdarabot játszott a Nemzeti Színház, például tavaly illetve tavalyelőtt Shakespeare AHOGY TETSZIK-jét és a MACBETH-et. Sok munkám jelent meg a felszabadulás utáni antológiákban, így a Puskin-, Goethe-, Nyekrászov-, Lermontov-, Mickiewicz- stb. antológiákban. Mostanában Heine-, Horatius-, és sok más fordított versgyűjteményben való részvételre kaptam megbízást, szinte felsorolhatatlanul sok és sokféle kisebb-nagyobb munkával szerepelek a kiadás előtt levő Egyetemi Világirodalmi Olvasókönyvek köteteiben. Puskin fordításaimért Puskin éremmel tüntettek ki. Egyetlen művem sincs indexen.

Műveimnek ez a felsorolása, minthogy csak így, folyamatos felsorolásban tekinthető át, egész a jelenig, előreszaladt az időben. Életem körvonalazását ott hagytam el, hogy évtizedeken át dolgoztam. Vagyont semmit sem szereztem vele, megbecsülést elég sokat. Kiterjedt írói munkásságom természetesen megzavarta a második világháború. Körülbelül két évtizednyi katonáskodási szünet után úgy a 30-as évek legvége felé ismét nyilvántartásba vettek. Arra a kérdésre, hogy hol szolgáltam utoljára, csak azzal felelhettem, hogy a tüzérségnél, magyarázkodásom, hogy csupán a gyalogsági dolgokhoz értek és tüzérségi kiképzésem nincs, nem ért célt a rubrika és a bürokratizmus szelleménél. Mint öregedő embert, a tüzérséghez osztott be a hivatal, az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához kerültem. Hiába magyaráztam feljebbvalóimnak tudatlanságomat, veszélyes tájékozatlanságomat tüzérségi és lőszerügyekben, ennél az alakulatnál szolgáltam több ízben. Közben HM-rendeletre lőszerkezelői tanfolyamra vezényeltek, három napos előadás meghallgatására, ez azonban a lényeges alapdolgok ismerete híjján nem segített tudatlanságomon. A lőszerkezelő-oszlopnál értem el – akkori rendeletre, mely szerint az első világháborúban tiszti-iskolát végzett tisztesek négy heti hadgyakorlat után közvetlenül hadnaggyá lépnek elő – a tiszti rangot. Tüzérhadnagy lettem tehát, s helyettes parancsnoka is időnkint az oszlopnak vagy részlegének, anélkül, hogy értettem volna a rámbízott feladatokhoz. Így szolgáltam hosszabb-rövidebb időkig az oszlopnál, a józan észre és a szerencsére bízva magamat. Ez a helyzet azonban érthetően idegesítő volt és újabb, tíz napos majd négy hetes szaktanfolyamok sem segítettek rajta, sőt azzal az eredménnyel jártak, hogy mint lőszerkezelésben szakképzett tüzértisztet a HM engem is „fölmenthetetlen és áthelyezhetetlen” kategóriába sorolt. Amikor szerkesztőségemben szinte újságíró-tanoncokat is fölmentettek, nekem számtalanszor kellett tovább is végeznem és megoldanom olyan feladatokat, amelyekhez nem értettem. Közvetlen feljebbvalóim magánérintkezésben sokat és szívből nevettek furcsa helyzetemen, de beosztásomon már nem változtathattak. Így teltek az évek. Végül – bizonyára irodalmi érdemek elismerése következtében – mégis áttettek a Honvédtudósító Osztályhoz, ahol – nem volt titok – csak látszat munkám volt. Békén hagytak tehát, sőt három-négy ízben megvédtek a tiltakozó tüzérségnek, a lőszerkezelő-oszlopnak visszavezénylési kísérleteivel szemben. Itt ért az összeomlása a Horthy rezsimnek. Közben már hónapokkal előbb eltelt az a három év, amelynek múlásával hadnagyból automatikusan főhadnaggyá kellett a helyzetemben levő tartalékosoknak előlépniük. Budapest fenyegetettsége következtében családommal, bajtársaimmal együtt nyugatra akartak vinni. Mindent elkövettem ennek megakadályozására. A dunántúli Csepregről, ahová még elvittek, visszakerültem Budapestre, sőt ebben az időben már gyorsan változó s általam alig ismert fölötteseim valamelyike Budapestre november végén visszahozott, majd leszerelt, november 30-án. Leszerelési jegyem, mely ma is megvan, és régi katonai igazolványi lapom mindezt tanúsítja, az időközben megtörtént főhadnagyi előléptetés jelzésével együtt, (melynek kétes érvényességét bevezető soraimban már említettem). Egyéni kitüntetést nem kaptam, csak erdélyi és délvidéki emlékérmet; ellenben sok súlyos és csak nehezen kivédett újságtámadást szélső jobboldali részről emberi hangú és az akkori szellemnek meg nem felelő katonaverseim miatt.

A felszabadulás óta szabad író vagyok. A Magyar Írók Szövetsége, illetve a Magyar Újságírók Szövetsége és a már felszámolás alá került MAGYARORSZÁG című napilap igazolóbizottsága 1945-ben igazolt. Mint költő és műfordító, tagja vagyok, mint már említettem, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának.

Elmúltam 51 éves, sokat dolgozom, az utóbbi években, sajnos, elég sokat betegeskedtem, uréter kövekkel a Babics klinikán, szívbántalmaim erősödnek, tavalyi tüdővérzésem óta a Haynal klinika megfigyelés alatt tart.

Budapest, 1951 év június hó 22-én

Szabó Lőrinc

II. Volkmann u. 8.

Levelek
(1945–1949)

Pest, 1945. május 18.
péntek reggel

Kedves Klára –

nem tudtam előbb értesíteni. Szombaton délután-este érek haza. Kisklárát igazolták, szeptember 1-ig szilenciummal; ideiglenes igazolványát kiváltottam, beszéltem a drága jó Abonyival, Gyurka ma viszi el neki (Klárának) az igazolványt. Ő különben új bajba esett: segítenie kell, nagyon fájó lábbal, a Nürnberg utcában, ahol az anyósa lakását kiürítették az oroszok.

Az én igazolásom elmaradt, – igazolások többé, ezen a pályán, úgy látszik, nem lesznek. Nagy zúgások, félremagyarázások, kísérletezések, kavargások. Kár hogy Gyuszi nincs itt. Fodor Jóska kicsit paprikás volt I. Gy. ellen. Már szívesebben vettem volna a csöndes megoldást. Így most nem látom tisztán a jövendő megoldást. Farkas Ferivel kiadósan és nagyon jól beszélgettem, a lakásán is; felesége üdvözleteket küld. Megnyugtató volt. Még inkább Révai József szenzációs cikke a tegnapi Szabad Szó-ban: a cikk egészen új kultúrpolitikai gyakorlatot kezdeményez. Egy Fodor-interjút s a Révai cikkét mellékelem.

Szeretném Gyuszit itt megvárni, mára esedékes, ezért csak holnap, szombaton megyek haza. Remélem, többet pihenhetett, s javult a lába. Mintha általában könnyült volna a világ… Erzsikéék aranyosak, Lászlóék szintén. Sok mindenkivel találkoztam. Részleteket majd otthon.

Minden jót, sokszor csókoljuk

Lőrinc

Pest: a két városrész akkor külön életet élt. – Abonyi: Abonyi Géza (1892–1949) a Nemzeti Színház színésze, 1945–48-ig a színészek szakszervezetének elnöke. – Gyurka: Rosnyay György, Simonffy Margot előadóművész férje. – Anyósa a Nürnberg utcában: Kisklára anyósa, Várady Miklósné. – Nürnberg utca: most Ilka utca. – Fodor József: (1898–1973) költő támadta az írói igazoltatás megszüntetését, lásd: Napló, levelek, cikkek 634–636. oldalak. – Révai cikke: Szabad Szó május 18-i számában, hozzászólás Darvas József Új szellemi frontot! című, a Szabad Nép május 13-i cikkéhez, lásd Napló, levelek, cikkek, 632–634. oldalak. – Erzsikéék: Baranyai Erzsikéék, Baranyai Zoltán diplomata felesége és leánya. – Lászlóék: László István és felesége Mária (beceneve: Micu), a budapesti zöld WC-k tulajdonosa, Baranyai Erzsikéék ekkor náluk laktak.

Budapest, 1945. december
szombat délelőtt 10 óra

Kedves Klára,

igen jól értem ki, üresnek mondható, gyorsan jött villamosokkal, egyetlen autóbusz-várással. Csakugyan megy a vonat, de még mindig nem látok senkit-semmit az enyéim közül. Egy tanárnő hasonló vonattal Miskolcra megy, az őrzi a csomagomat, ismeri Zoltánékat egy kicsit, üzenek vele.

A dohányjegy nálam maradt, ha beválthatom a 28-ast, megteszem még, ha nem, akkor azt is, az egészet, beleteszem indulás előtt a levélbe és feladom.

Ez a levél most olyan, mint régen a hazaszóló utolsó telefonok voltak. Lóci aggaszt.

A Népszava mai nagy vezércikke (Horváth Zoltán) a Tildy-beszéddel foglalkozik s beismerést-vezeklést kíván az együttműködéshez, helyesli az írói vizsgálatokat, mindenkiben bizalmatlan, aki „fasisztamentő”, csak József Attila és Bartók a kifogástalan, szidja Kodolányit és Sinkát, rólam azt írja, hogy „pár héttel ezelőtt Sz. L. csúszott át az igazoltatáson”… Végeredmény: ha nem, akkor „lemondanak” rólunk és büszkék lesznek a „szegényebbségükre”…

Hát itt Devecseri közbeléphetne. A II. írói védőbeszéd végének jó lett volna (s általában a teljes két apológiának) megjelennie.

Most kinézek a hidegbe és folytatni fogom, ha megtudok valami véglegeset.

Nagyanyótól mintha nem köszöntem volna el: sokszor csókolom!

10.15

Lassan gyűlnek. Kormányzati különvonat! Engedély kell, az nincs, a parasztpártiak meg nincsenek.

10.20

Victor János szolnoki kommunista képviselő protezsál, tán feljutok. Őrült zűrzavar. A p. párti titkárok közül egynek sincs engedélye. Victor Szabó Kálmánnak küld egy sálat; átvettem, majd egyszer átadom.

10.40

Egy iparügyi csoportban megláttam Farkas Lajost, régi ismerős: 16-an vannak közös engedéllyel, tovább protezsál, talán eljutok.

Jegy kell, gyorsvonat I. o… Bárcsak már ott tartanánk!

10.45

A dohányjegyemet (28) beváltottam, a többit KIárának ideiglenes használatra idezárom.

Lehet hogy személyesen hamarabb hazaérek, mint ez a levél. De fel kell adnom, az utolsó percekben nem lesz idő.

Minden jót, csók, ölelés:

Lőrinc

Szabó Lőrinc 1945. december 8. és január 20. között régi, a költő atyai barátja, Gráf Ferenc révén megismert barátjuknál, Thomas Ernőéknél időzött, a Nyíregyháza melletti Sóstóhegyen, itt írta a Tücsökzene jelentős részét; a Thomas-család tagjai: Thomas Ernő (1876–1949) nyugalmazott pénzügyminisztériumi főtanácsos, a Köztisztviselők üzlethálózat volt igazgatója, felesége Nyiry Mária (1892–1950), leánya Mariann (beceneve: Ici). Indulása előtt, december 2-án így foglalja össze ekkori helyzetét a költő régi ismerőséhez, Moldvai Klárához írott (tévedésből 1945. helyett 1942-re dátumozott) levelében (a levelet a címzett juttatta el hozzám):

Édes jó Klára!

Dátum nélkül írta a legutóbbi lapját, a szegedit; a hatpengős bélyeg azonban arra árulkodik, hogy régen írta. Nagyon jólesett. Tudja, hogy a lap előtt, már nem tudom, mikor, talán ősz elején, kerestem a lakásán? Biztosra vettem, hogy nem lesz otthon, de aztán senki sem volt otthon, hozzátartozók sem; úgyhogy végül csak egy névjegyet dobtam be az ajtónyíláson: észrevette valaki? Vagy még mindig ott hever a kövön? Maga nem vehette észre, akkor már biztosan szegedi osztályfőnök volt, gratulálok hozzá s örülök a jó érzéseinek, várakozásainak. Az üdvözletét és rámgondolását pedig szívből köszönöm, a szeretetét, a lelkes szemeit s az egész lelkendező túláradást, ami magát jellemzi s nem egyszer zavarba hozza… Régóta akarom ezt megírni, ezt is, de nagyon összevissza élek, vidékre készülök már hat hete, a hideg elől, és autó, teherautó után szaladgálok, amely hajlandó lenne felvenni, zsáknak, hátul valahol, és levelezek ide-oda az ügyben, és minden oly lassú! Most azonban nagyjában kész a program, illetve az rég megvolt (majd kitérek rá), de most már, mondom, nagyjában kész egy reális útiterv: a hét végén, valamelyik nap, megy egy kocsi és elvisz innen, jó esetben három hónapra. Nem megyek könnyű szívvel, mert izgat a távollét, mindig történhet valami, ami szükségessé teszi az ember személyes jelenlétét, s vidékről képtelenség csak úgy felutazni manapság. Meg az is rosszul esik, hogy – valószínűleg – jó koszton leszek, mindenesetre jobbon, mint az itthonmaradók még annak a szerény földi paradicsomnak, amely állítólag vár, még annak is vannak tehát lelkifurdalásos gócocskái! (Jaj, de cifrán sikerült kikerekíteni ezt a mondatot!) Egyszóval megyek, s most búcsúzom magától is egy időre.

S miért megyek? A fentebb írt program nemcsak egyéni, a kis paradicsom, ha ugyan az lesz, fűtött szobából és magányból áll: dolgozni akarok, amit itthon, három hete, négy hete, nem tehetek meg. Míg nem volt itt a tél, itthon is kitűnően haladtam egy nagy kompozícióval, amelyről maga még nem tud de biztosan szintén örömmel hall: valami verses, lírai önéletrajzfélét írok. Igen, egész hatalmas arányú munkát, amely 250–300 részből fog állni, egységes, egy-formájú és egy-terjedelmű lírai versekből. És most jön a java: a dolgot úgy kezdtem el, hogy sejtelmem se volt az arányairól, az egészről, csak egy kis verset írtam meg, s az hozta a társait, s mikor négy-öt már megvolt, akkor jött csak az egésznek az elképzelése, a kiszélesítés, stb. Az az első vers még a nyári tücsökzenéről szólt, amely bezengett az éjszakai ablakon. Három hónap alatt, augusztus 15-től eddig, többet dolgoztam, mint eredeti költő, mint az utolsó öt egész esztendő alatt. Sokfelé elmondtam, megírtam már ezt a kezdetet és ezt a jó haladást, de még mindig borzasztó jól esik emlegetnem. Képzelje: eddig 115 vers van kész, 115 eredeti vers, 115 része, tehát a kisebbik fele, az elképzelt műnek! Ugye, hihetetlen? S milyen körülmények, izgalmak között készült el! Kezdem elhinni, hogy… de hagyjuk ezt. Ha Pesten lenne, szívesen mutatnék belőle, itt-ott baráti körben már felolvastam egyes részeit. Lehet, hogy a főművem lesz. (Ebben a szörnyű esztendőben csináltam ezenkívül, még a bajok előtt, a 97 orosz fordítást, Puskint, Lermontovot és Tyutcsevet, s öt-tíz kisebb fordítást angolból, franciából, s vagy tíz saját verset, kívül ezen a „tücskös” cikluson: ugye rengeteg?!)

Közben lezajlottak az igazoltatásaim is. Három hétig tárgyalt az Újságírószövetség bizottsága, nagyon rendesen, s talán olvasta, hogy végül feddéssel igazoltak. Ez szeptember 25-én volt. Közben változatlanul írtam a „tücskeim”-et. Egy hónap múlva magántisztviselői igazolás a Magyarország néhai szerkesztőségében: ez teljesen simán és gyorsan lefutott az előző vizsgálat iratainak alapján. Már kerestem is pénzt, az elsőt ebben az évben: két hete, nem is tudom, miért, kiutalt részemre a rádió Hatszáz, azaz 600 pengőt!! Sőt azóta megjelentem a „Magyarok”-ban (látta? egy Shakespeare-szonett jött, egy Saint-Amant, egy nagyszerű Puskin és – Shelley híres ódája a nyugati szélhez!) és ezért a fordítás-sorozatért is kaptam valamit: 5000 pengőt! Ez volt az idei irodalmi (vagyis minden) keresetem.

A legfontosabb most a nagy kompozíció, tavaszra el akarok és szerencsés körülmények közt el is tudok készülni vele. Ezért húzódom vidékre, meleg szobába. A könyv Püskinél („Magyar Élet”, a „népiek” egykori kiadója) jelenik majd meg, előre valószínűleg akkor sem adok belőle folyóiratnak, ha lehetne vagy ha lehet: legyen ez csak teljes meglepetés és újság. Az ilyesmi azonban sose biztos elhatározás… A kora gyermekkorom már elég jól meg van rajzolva, a 8.–11. év emlékei hiányzanak, nagyrészt, sok van a 12.–16. év dolgaiból, majdnem semmi a 16.–20.-ból; a pesti ügyek persze már csak messziről érintődnek majd, a későbbiek, hiszen ez már más emberekkel keveredik, ez az idő, s egyre jobban, kényesebben…

Csak lenne most már csakugyan megfelelő a várvavárt munkahely. Jaj, úgy érzem, nem is említettem, hova készülök. Nyíregyháza mellé, ott van, nyolc km-re, Sóstóhegy: Thomas Ernőék, irodalmi barátok, vendége leszek. Írna oda? Kívül az ő nevükkel meg az enyémmel egyszerre. Igaz, hogy én nagyon keveset fogok válaszolni, még a levél is olyasmivel foglalkoztat, amire nem lesz időm! S Nyíregyháza környéke posta szempontjából egyike az ország legrosszabb területeinek, vidékeinek, három levélből átlag csak egy jön meg, néha hetek múlva; de igazán! Legmegbízhatóbb még a nyílt lap. Hát istenem, életjelnek az is jó.

Mintegy ezeket előre érezve és átélve írom most ezt a hosszú-hosszú levelet.

Kár, hogy most kell mennem, mikor oly rideg és pocsék minden. Tavaszra vissza. Épp tavaszra, amikor kezdődnék a szépülés. De, ismétlem, velem most nem lehet beszélni, csak a munkám érdekel s az elkészülése. És természetesen drukkolok is titokban, hogy milyen baj történhet közben, milyen helyi zavarok támadhatnak, derülhetnek ki Sóstóhegyen, a vendéglátóknál. Édes, naiv, drága, egykor jómódú, idősebb emberek a házigazdáim, a leendők, biztosan nem bennük lesz a hiba, ha egyáltalán lesz. Ha e tekintetben rossz meglepetés érne, átmegyek talán Sárándra, ahol az apám él, a szöllőskertben, valami parasztházikóban… Legjobb az lenne, ha itthon maradhatnék.

De itthon nincs tüzelő. Maradt ugyan valami koksz tavalyról, amit megspórolt a háború és a bunkervilág, de az csak a kis Klára szobáját fűti át úgy-ahogy, mind odaszorulunk, s az lehetetlenné teszi a munkát. Különben is félek, hogy Szilveszterre ennek a kevés fűtőanyagnak is vége lesz.

Kérdezte a többieket. Kis Klárának nincs szerződése, nem keres semmit; tulajdonképpen épp a maga városában kéne most lennie, a volt kolozsvári gárdával vagy hogyan; de hát Lehotay – ? Rejtélyes a mai élet. Lóci VI. gimnazista s kitűnően táncol. Nagy Klára a II. ker. Mandesz-nél [MNDSZ] dolgozik, már havi 15.000 a fizetése; a szám nem tévedés. Ebből s a többiből következik, hogy irtózatosan jól élünk, felvet a pénz, nem adjuk el a holminkat és hogy adósságaink viharosan fogynak, ugye?

Ah, még valamit! Az újságírói igazolásnál Szép Ernő, Keresztury Dezső és mások tíz-húsz baráti levele közt magától is felolvasott az ügyész egy levélrészletet. Ez tévedésből került a kezébe, de szintén jól jött. Tudom, hogy bizonyára készséggel engedélyt adott volna a felolvasására, de minthogy nem kértem s nem is volt már szükség rá, feszélyezett a rögtönzés. Szóval: bocsásson meg érte… Jó társaságban szavazott vele rám!

A késedelmi kamat már hat oldalra nyújtotta a levelet, a várt vendégek nem jöttek (nem gondoltunk a villamosjárat napközi szüneteltetésére, mikor megegyeztünk); még írok, búcsúlevelet az apámnak; s azzal eltelt a fele vasárnap. Nincs, nincs, semmire nincs idő!

Isten vele, Kedves Klára! Sok sikert, jó kedvet és fűtött szobát magának is! Mindnyájan üdvözöljük.

Kezét csókolja régi barátsággal

Szabó Lőrinc

Megy a vonat: a levelet Szabó Lőrinc az indulás előtt írja. – Horváth Zoltán: (1900–1967) a Népszava újságírója, gyakran támadta Szabó Lőrincet és ellenezte igazolását. – A II. írói védőbeszéd: Bírákhoz és barátokhoz címen az írói majd újságírói igazolásra írott kétrészes védőbeszéd része.

Nyíregyháza, 1945. december 12.
szerda

Kedves Klára, Nagyanyó, Többiek!

E sorokat dr. Papp György kanonok úr, kisgazdapárti képviselő, akivel idejövet ismerkedtem meg személyesen, adja le. Fogadják szívesen. A Csalogány utcában lakik, ha Pesten van, közelebbit nem tudok.

Szombaton 1-kor indult a futármotor, amelyre nagynehezen felvettek; gyönyörűen hozott, s véletlenül még Nyíregyházán túl is dolga volt, így közvetlenül levitt Sóstóhegyre. Ott másfél óráig bolyongtam éjjel térdig érő hóban, de ½ 11-re már bezörgettem Thomasékhoz.

Házigazdáim aranyos népek, ismeri őket. Sok minden hiányzik, maguk gazdálkodnak, dolgoznak, egyben-másban én is részt szeretnék majd venni. Jókat ettem máris! Csak irtózatos drága minden; az ipari cikkek 70–100%-kal magasabb árúak, mint Pesten (szóval ahogy ott meg az élelmiszer drágább).

Nincs fa, nincs elég; hideg szobában alszom; a közös szobában délutánig alig vannak a háziak, de délután is csak összeférünk, megszokott zaj már nem zavar, úgyhogy jól, elég jól dolgoztam máris. – A többit, hogy meddig maradhatok majd meglátjuk. A nagy hófúvástól nem lehet közlekedni vagy csak nagynehezen.

Most Nyíregyházán vagyunk, behozott, Máriával, egy kocsi, a rendőri bejelentést próbáljuk elintézni esetleg Bánky megyei r. főkapitánynál, a parasztpárt emberénél, hogy ne kelljen egy Sóstóhegy melletti faluba menni ebben a hóban 5–5 km-t a jegyzőhöz. Vissza alighanem gyalog megyünk.

Már 120 „Tücsköm” van.

Ismerősöm még itt Barta helybeli parasztpárti képviselő és Páll József párttitkár. Ezt csak úgy írom… Itt a polgármester ígérte, hogy esetleg kiutal számomra valami külön fát az erdőből; majd meglátjuk. Mindent lehetetlenné tesz a rossz közlekedés.

Szeretnék tudni magukról. Lóci meggyógyult már? Aggaszt ez az elzártság. De hát mit tehetünk? Írjon leveleket is, 2–3 hét alatt csak megjön. S táviratozhatna hetenkint, ha nem túlságosan költséges, akkor is, ha nincs semmi különös. Egyenesen így, csak ennyi címmel: Thomas, Sóstóhegy.

Hogy mikor mennék vissza, nem tudom, majd kialakul. Zalaegerszegre írok, későbbre, bizonytalan időpontra, kérve a vendéglátást s érdeklődve a leutazás lehetősége iránt. Badacsony–Lábdihegyet lemondom.

Apával postán lépnék érintkezésbe, s esetleg visszautazáskor térek ki hozzá Debrecenből. Az ottani parasztpárti képviselőkkel (Gém Ferenc és Kondor Imre) szintén együtt utaztam. Utóbbi régi barát, a könyvtárigazgató; ő esetleg itt meglátogat.

Püski véletlenül kint volt az indulásomnál, kölcsönzött még százezer pengőt, ezen olajat veszek s majdcsak hazaviszem vagy hazajuttatom. De még üveg sincs itt! Juliskáék rendesek voltak, most még nem jelentkeztek.

Ez a levél tehát alkalmi úton megy. Ha a kanonok urat nem terhelné meg, próbáljon küldeni (ha van otthon) pár darab mosószappant, egyéb nem kéne.

Igyekeztem kis helyen sok tárgyit közölni. Sokat gondolok magukra! Mindnyájukat csókolom. Isten velük.

Lőrinc

A kanonok úr útján esetleg gyors levél jöhet!

Zalaegerszegre írok: Baráth Ferenc (1915–1952) irodalomtörténész, Szabó Lőrinc újságírótársa a háború előtt, ekkor Zalaegerszeg polgármestere hívta meg a költőt. – Badacsony–Lábdihegy: Tatay Sándor (1919–1992) író ekkor az itt lévő Rodostó turistaház gondnoka; Szabó Lőrinc tőle is érdeklődött, nem lakhatna-e ott a Tücsökzene írása idején. – Apa: Szabó Lőrinc szülei különváltan éltek. Apja Sárándon nyugdíjasként; édesanyja a két fiúnál felváltva: a Volkmann utcában illetve Miskolcon Zoltánéknál. – Püski kölcsönzött még: Püski Sándor vállalkozott a Tücsökzene kiadására, és előlegeket fizetett, pénzt és élelmiszert. – Juliskáék: A háború alatti háztartási alkalmazottja, Juhász Júlia (sz. 1907), a háború után egy ideig Thomaséknál volt alkalmazásban, majd ajánlatukkal egy orvosnál szolgált 1956-ig. Utána Budapesten élt haláláig.

Sóstóhegy, 1945. december 17.

Kedves Klára,

nagyon várom a nyíregyházi kisgazdaképviselőt, dr. Papp György kanonokot, akivel a múlt héten levelet küldtem, aki megígérte, hogy be is megy hozzánk. – Lóci? Koszt? Egyebek? Mindent szeretnék tudni. Egész elzár a világtól a hó vagy az olvadás. Semmi forgalom. Képtelenség kiszámítani valamit, utazást apához vagy effélét. Jó kosztom van, híztam. A munka csak igen lassan megy, nincs meleg és nincs elkülönültség. Csak 12 új darabot írtam; de hát ez is valami. Thomaséknál maradhatnék, de szívesen el is mennék már újév elején. Nyíregyháziakkal nem érintkezem. Vettem 2 liter olajat, csak nem tudom felküldeni. Itt semmi sincs, s az is irtózatosan drága. Juliskáék eddig nem jöttek. Írtam Illyés Gyuszinak Sarkadra, csak pár sort. Milyen lesz a karácsonyuk, újévük? Ici, a házikisasszonyunk (egészen olyas természet, mint Júlia volt) ma bemegy Nyíregyházára, ezért írom ezt a kis híradást, télikabátban, kora reggel. Két nap óta megint van villanyvilágításunk. Itt is segítek fát vágni stb.

Hallom, kiabálják, hogy valami szekér jön. Isten velük, mindenkit csókolok. Írjon hetenkint, röviden, nem baj, ha kárbavész is, és úgy, hogy más is elolvashassa.

Devecseri? Püski? Mi van a pénzzel, igaz, hogy bevonták? Itt semmit se tudunk. Manciék? Szegi? Fodorék? Aliszka? F. Klára? Szegi B.? nyugodt ünnepeket és újévet! Egyenkint üdvözlet mindenkinek. Lóci biztosan meggyógyult már. Kis Klára tervei? Nagyanyó? Szabolcsról semmi?

Vigyázzanak a tüzelőre.

Indul a szekér. Csókolom.

Lőrinc

Júlia: Lázár Júlia Szabó Lőrincék 1944-ben meghalt barátnője. – Mi van a pénzzel?: nem bevonták, hanem lebélyegezték, a pengő inflációjának egyik állomása, nem új pénzt nyomtak, hanem bélyeget a régire, amely egynegyedére csökkentette az értékét. – Fodorék: Fodor József költő és második felesége, Donáth Klára. – Aliszka: dr. Gaál Andrásné (sz. 1903.), férje az ostrom után tüdőgyulladásban elhunyt; utóbb kölcsönkönyvtárat rendezett be, megnyitóját Szabó Lőrinc tartotta; később nyelvtanárnő. – F. Klára: a fekete Klára, Szabó Lőrincné barátnője, Frey Andrásné, 1949-ben férjével külföldre távozott. – Szabolcsról semmi?: Várady Szabolcs 1944. december 31. és 1948 karácsonya között hadifogoly, 1944. december végén szovjet katonai ellenőrzésen volt a környék férfilakossága (Szabó Lőrinc és Lóci is), innen került fogolytáborba.

Sóstóhegy, 1945. december 27.

Jaj, Istenem, csak lehetne hírt kapni és küldeni! De innen még a posta is csak alkalmilag megy el! A pap tehát nem járt nálunk? Benne bíztam legjobban! Igyekszem okos lenni és tárgyilagosan szorítom magam a munkára. 141 versem van, Szilveszterre tán meglesz a 150. Rengeteget gondolok ezekben az évfordulós napokban haza; és Szabolcsért is nagyon fáj a szívem. Ernőék mind kimondhatatlanul kedvesek, barátiak, önzetlenek, kitalálják a gondolataimat is, és számtalanszor megszégyenítenek szeretetük állandóságával és realitásával. Hazamenetről nem akarok még írni, mert minden bizonytalan; roppant várom már Kondor Imre ideérkezését: az dönti el, hogy hogyan lehetne célszerűen mozdulnom. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

A torkom fájt, ma már csak 36,9-em volt.

A levélrészletet Szabó Lőrinc Thomasné leveléhez írta.

Sóstóhegy, 1945. december 28.

Kedves Klára!

Hogy jut magának eszébe az elválás? Még egyéb se kéne! Nem tud békén maradni? Ez a szegény Mária majdnem sírva fakadt, mikor felolvastam a levelét s benne persze ezt a részt is. Csak ne biztassa magát egy évvel és effélékkel, ne biztassa keménységekre meg egyebekre, semmi szükség rá. No! Érti? Hát akkor jó.

A levele, a december 11-én írott, ma, 28-án délelőtt jött meg. Pedig ismer már és szeret a derék postamesternéni (ez az írógép is tőle van, Szabó Lajosnénak hívják, férje tanító s jelenleg favágó), s így, mint ismerősnek igazán nem fektette a postámat. Nem megy innen, nem jön ide semmi! Vagy a hó zár el még a nyíregyházi nagyvilágtól is, vagy a sár. Most a sár. Egyszer voltam csak bent a városban, még az elején, Máriával. Rokonainál, ismerősöknél viziteltünk, Bánky megyei rendőrfőkapitány sajnos épp Pesten volt. Akkor ígérte meg Papp György görög kanonok, itteni kisgazdaképviselő, hogy személyesen elvisz, sőt bead hozzánk Pesten egy levelet. Azóta semmi hírem róla, tán nem is volt Pesten. Azt reméltem, ő lesz az állandó postásunk. Szert tettem néhány igen szívélyes ismerősre; viszont a parasztpárti ismerősök közül mindmáig egy se jött ki, bárhogy ígérte. Kondor Imrét várom legjobban. Minden szinte rajta fordul meg, a mozgásom, esetleges apához való átmenetelem vagy benézésem. Szendiékhez majdnem kizárt dolog, hogy átmehessek, az a falu aztán igazán duplán háta megett van az istennek.

Itt három napig most beteg voltam, meghűlés ment a torkomra, a többit tudja. Hogy Ernőék milyen aranyosak, azt nem lehet elmondani. Nyugodtan maradnék, s tán maradok is, még jó ideig. Sajnos nincs elég fa, és sok más, és minden beszerezhetetlen. Ami van, azt borért cserélik nap-nap után. Délután 4-től este 11-ig van villany, többnyire van, úgy, mint Pesten. Itt a szőlőben Thomasék rokonai laknak, nincsenek valami áldásos viszonyban. Ernő tényleg egész nap tesz-vesz, dolgozik, mászkál, fát vág stb., mert nincs cseléd és semmilyen munkaerő. Mindent anya és lánya végez, ma már rám (is) mostak. Úgy kuksolok a nappal is fűtött szobában, amelyben ők hárman alszanak, mint a tücsök: a tűzhely mellett. Munkám lassan megy, nagyon sok a forgács; a terv, az ötlet. De írtam már 26 darabot, köztük egynéhány igen nehezet.

Ezt a levelet Ernő viszi a postára. Valahogy elmegy, hírlik, ma begyalogol vele valaki Nyíregyházára. Már jön is, hogy hagyjam abba. Ez tehát csak toldalék a tegnapi sorokhoz, jelezni, hogy megjött az első hír.

Köszönöm értesítéseit. Csak írjon, így is jó tudni a hazai dolgokat. Megkapták a dohányjegyemet? Szabolcs? Illyésnek írtam Sarkadra, a többieknek is fogok.

Üdvözlet a múltkor írottakon kívül Baránszkyéknak, Mihályéknak stb.

Muszáj abbahagynom. Mindenkit csókolok. Magát is.

Lőrinc

Hogy jut magának eszébe az elválás?: december 10-i levelében Szabó Lőrincné ezt írja: „Nagyon szörnyű volt a hideg? Sajnáltam és sajnálom a keserves útért, de az ottlét azt hiszem mégis jó lesz. A különlét tőlem pedig különösen. Ez már nagyon ránk fért. Pihenje ki magát a családtól és viszont, egy kicsikét, azután majd meglátjuk, mi lesz. Ezt az évet azt hiszem muszáj még együtt átszenvedni, a helyzet nem olyan, hogy most kívánatos volna bármilyen változtatás, de a tűrhető életet muszáj azért megteremtenünk egymás mellett, mert legalább kibírni kell ezt a sok keservet.” – Szendiékhez átmenni: Szabó Lőrinc unokatestvére, az 1945. nyarán meghalt csaholci református pap, G. Szabó Mihály leánya, dr. Bartha Tibor későbbi református püspök felesége, ők is hívják a költőt Csaholcra, tudván, hogy versciklusát a Mihály bácsira való emlékezés indította el. – Mihályék: Piros-Vitális Mihály a háztömbmegbízott, Veres Péter titkára.

Sóstóhegy, 1945. december 31.

TÁVIRAT

Mindnyájuknak BUÉK, jól vagyok. Csók

Lőrinc

Sóstóhegy, 1946. január 11.

Kedves Klára!

A legjobbkor jött meg a nagy levele, melyet karácsonykor kezdett s Szilveszter előtt adott fel. Már nagyon izgultam, hogy mi van otthon. Ez a levél most gyorsan jött, 12 nap alatt. Így aztán most már csak azt nem tudom, amit a január, az új év hozott. Apa ugyancsak ma felelt: hív, kedves, látom, hogy dolgozhatnék nála, szeretne összehozni Székely főúrral, aki szintén vár; ha lehet, át is megyek hozzá Sárándra, hazautaztomban, s úgy sejtem, meg is ülök majd nála egy darabig. Innen azonban nem lehet mozdulni. Csaholcra gondolni is képtelenség. Mindenki cserben hagyott, aki – képviselőféle – azt ígérte, hogy hozzájuttat valami mozgáshoz. Aki idejön, az itt hal meg Sóstóhegyen. Újév óta megint nagy a hideg, de igazi hó nincs. S azóta villany sincs. Újság, posta addig se volt. Nagy esemény: tegnap ollóval megnyírt a tanító úr! Egész jól! A betegségem? Legutóbb már gyógyultságról írtam; teljesen jóhiszeműen; viszont még ma is köhögök; komisz légcsőhurutom, influenzám volt, hőemelkedésekkel, most már szájban is csak 37-et, 36,9-et mutat a hőmérő. A betegség végigment Ernőn, Mária ma kelt fel, Ici valószínűleg holnap esik ágynak. A környék eddig olyan volt, mint mindenütt; újabban, tegnap óta nőtt az izgalom. Zúzmarás szöllőskertekre látok ki az ablakon, a vasútnál egy hosszú-hosszú szerelvény áll katonákkal; néha ide is ellátogatnak s bort kérnek. Rengeteg a varjú. Lehangoló a petróleumvilágítás, a nap túlrövid. Érintkezés úgyszólván senkivel; nálunk lakik egy kis tanítónő, kedves gömböc lány, ingyen, és egy kerítésen belül itt vannak még Antal Sándorék, a rokoni „két szomszédvár” másik része. A legtöbb környékbeli régi birtokos, ha megmaradt egyáltalán valamije, olyan külső körülmények közt él, mint régen, mondjuk, egy kocsis. Igen nehéz a helyzet. Az Ernőéké is. A pénznek semmi értéke; csak az van, amit a helyszínen borért cserélni lehet. De a bornak most akár egy éjszaka alatt lába kelhet.

Karácsonykor sokat meséltem persze, ahogy az évforduló az eseményeket idézte, a tavalyi dolgokról. (Hogy az a Szabolcs még mindig nem jön!) Ahogy, a leveléből látom, maguk is tették. Az otthoni karácsony tehát a nagy forgalom, nagy szeretet, kis haszon jegyében zajlott le! Itt nem állt fa, Ernőék vagy nyolc éve, mióta a másik lányuk meghalt épp karácsonykor, kerülik a fát; most az én kedvemért felszalagoztak egy kis ágat cserépben; s kekszet kaptam rágcsálni, nagyon jó hadi kekszet, házit. Jó, hogy megmaradt a kis rumom, azt adtam a háziasszonynak, meg a maradék cigarettámat (dohányt kapok Ernőtől s vágok). Délelőtt 11-kor szoktam munkának látni, előbb nem lehet a ház ügyei miatt, s ebédmegszakítással este 7-ig írkálok: ez az átlagos munkaidő. A karácsonyhoz még annyit, hogy egy nyíregyházi könyvkereskedőtől, Bálint Sándortól, kaptam egy kötet Babitsot ajándékba és levélpapírt; – ezt –; egy bőrkereskedőtől pedig, szintén Máriáék barátjától, akit Bakó Bélának hívnak, dohányt és cigarettapapírt. Kosztunk nagyon rendes és nagyon gazdag, csak semmi sütemény és cukor nincs, persze méz se, s tej is csak nagynéha. A szétosztott kis disznó viszonzásául a környékbeliek időnkint hozzák a maguk kóstolóit, úgyhogy hús is elégszer akad. Bor bőven, alma még eltart két hónapig, tojás és dió nincs. Egy nyíregyházi ügyvéd, rokon, hallván ittlétemről, küldött Máriáéknak két kocsi gallyfát: többnyire karvastagságú akácrudakat. A szomszédvárbeliekkel csak tűrhető a külső viszony; ott jobban főznek, de szörnyű lakásviszonyok közt élnek; vasárnap ott fogok ebédelni, kakasleves lesz és fánk! Onnan átküldtek egyszer egy pohár tejszínhabos kávét is! Szilveszterkor azonban együtt volt ez az egész rokonság, jó sonkát ettünk, éjfélkor, rádió hijján, mi énekeltük a himnuszt, s utána játszottunk sok mindent, többek közt „gyilkos”-t, aminek nagy sikere volt Sóstóhegyen.

A maga részletes leírásai csábítottak ilyen részletekbe. Örültem nekik, láttam az otthoni életet. Egy darabig fagyva volt az én ballábam két ujja is; már rendbe jött. Igaz, hogy alig járok ki! Híztam… Devecseri nem vitte haza az apológiámat? Furcsa… Legjobban Déri hazaérkezésének örültem, s a híreknek, bár nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem. Kedvesek voltak hozzánk az emberek, úgy látom a távolból. Mindenkit üdvözlök, Szegiéket, Mihályékat! Klára nem látta Dickinsont? Krecsányi utca 1. a címük; csak vasárnap délben, vagy esténkint érhetők el, 7 óra után. Ezerféle vak hír járja itt is. Ha betegségben kellene segítség, keressék dr. Rottenbillert, régi barát, a nyáron melegen beszélgettünk, a II. ker.-nél van, 9–11 közt; lakása pedig Fillér u. 34. Amennyiben megjönne a remélt 500 cigarettám, adja kölcsön Mihálynak vagy más dohányos embernek, ne száradjon ki, majd visszakapom. Újévkor Gombának gratuláltam táviratban. Baráthnak is, s azóta írtam. Az Egyetemi Nyomda ügye nyilván elalszik. A svájci írói kiküldetést kár forszírozni, nem mehet az. Illyés eddig nem felelt Sarkadról; már otthon lehet.

Most olvasom egy vendég újságában, hogy „holnap kivégzik Bárdossyt”. Tegnapelőtti újság.

Ittlétem alatt 45 verset írtam, a „Tücskök” összlétszáma tehát 160. Ezek túlnyomórészt nehezebb témák, a „Debrecen II.” és „Budapest III.” csoportba kerülők, nagyon sok elképesztően meglepő lesz s oly fokig viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egyrésze némi áthangolásra szorul, hogy ne legyen túlhirtelen az átmenet a gyermeki hangból az érettbe: most inkább ezen dolgozom, az összehangoláson. Rengeteg még a hiány. Öt év kéne, ha úgy írnám meg, ahogy ma látom, az egészhez. De meglesz tavasz végére, ami máris kiadható és egyelőre „teljes”, érthető, zárt valami.

Ha mozdulok innen, rögtön megtáviratozom. Marasztalnak, egész tavaszig. De már mennék. A három liter olajat képtelenség felküldenem. Pénz nem kell most. S kapok kölcsön, ha majd kell.

Ezt a levelet előre írom, remény van rá, hogy holnap beviszik Nyíregyházára. Ha nem indul el, nap-nap után hozzáírok még valamit. – Sok-sok üdvözlet Dériéknek, Baránszkyéknak! – Nagymama kezét csókolom. Lóci, kis Klára: jól élhetnétek itt nyáron, csak unalmasan!

Isten velük! Mindnyájukat sokszor csókolom. Magát is.

Lőrinc

Ui. A levél ma, vasárnap, 13-án indult el, szekéren. Villanyunk két nap óta este 8 és 9 közt van. Sok az idegen látogató. A munka most nem ment, a javítgatás se. Szeretnék már elmenni. Sok csók. Lőrinc

Dr. Déri József: Szabó Lőrincék szomszédja, a Salgó jogtanácsosa, Svájcban járt ekkor, december 25-i levelében ezt írja Szabó Lőrincné: „Találkozott barátunkkal, aki éppen Afrikába utazott. A vonathoz ment ki utána. Pontosan azt küldte, amit vártunk”. Majd december 29-i levélben: „John nagyon rendesen viselkedett. Ő jelentkezett kétszer is telefonon, és mikor jött haza Jóska, indulás előtt megjelent a peronon, épp csak átnyújtotta. Meghagyta a címét. Barcelona, követség. Jó dolga van. Most mehet utazgatni. Emlékezett magára.” Az említett barát, John Knittel: (1891–1970) indiai születésű svájci német író; Szabó Lőrinc 1942-ben Weimarban ismerkedett meg vele; a háború után segítette a költőt anyagilag, majd 1957-ben svájci látogatásra hívta. – Dickinson: (1910. június 13. – 1962.) angol állampolgár, aki egy angol csoporttal érkezett Magyarországra, amikor el kellett hagyniok Romániát. A Price Waterhouse hites könyvszakértője volt Berlinben, és Varsón át vergődött Bukarestbe. Budapesten 1940. február 20-án ismerkedett meg Teleki Ella grófnővel, aki Budapesten 1918. november 13-án született, ugyanitt járt a zárdába, és érettségizett 1938-ban. 1940 július végén házasságot kötöttek: mivel Dickinson quaker volt, pápai, mivel angol állampolgár, miniszterelnöki (Teleki Pál) engedéllyel. Fiuk John Michael 1942. július 6-án született Budapesten. (Jelenleg Skóciában él, holland felesége van, és mind ő, mind négy gyermeke büszke magyar származására.) Dickinsont sok intrika következtében Zágrábba helyezték, onnan éppen Indiába készültek, amikor azt, aki az itteni intrikát elkezdte, azt kitoloncolták Magyarországról, így visszaköltözhettek 1940 augusztusában. A háború kitörésekor 150 angol állampolgárral együtt ittragadtak. Kapcsolata angol vállalatával megszűnt, így egy svéd gyufagyárban kapott állást, amely gyár évtizedek óta kapcsolatban állt az ő eredeti angol vállalatával. Ezután került kapcsolatba a svéd vöröskereszttel és Wallenberggel is. Családostul baráti kapcsolatban voltak a nyugati orientációt képviselő Balogh Józseffel, a Nouvelle Revue de Hongrie 1944-ben eltűnt szerkesztőjével. Az Orsó utcában laktak, szomszédaik a szintén ittrekedt Guy Martinék, és Gratz Gusztáv volt külügyminiszter családja. Guy Martin, a kerepesi Mérőműszer Gyár tulajdonosa, kiváló felfedező is volt. A háború alatt és után gyakori volt náluk a zeneestély. Mindkét család résztvett az üldözöttek mentésében. Amikor a német megszálláskor Gratz Gusztávot internálták, Auer Pált Kossuth Lajos álnéven ők rejtegették. Velük volt Mansfeld orvosprofesszorék kutyája is, akit gyakorta sétáltatni kellett. Mentéseik során egy Kis Pál álnevű emberrel is kapcsolatba kerültek, aki később mint az izraeli külügyminisztérium Reseff nevű munkatársa kereste fel Stockholmban a családot: 1944-ben ő hozta-vitte az „iratokat”, tartotta a kapcsolatot a „mosómedvék” és a „beírók” között. Szálasi hatalomra kerülésekor Teleki grófnő barátnőjénél bujkált ideiglenesen, Halász Margitnál, aki később osztrák férje után a Zukari Wassertal nevet viseli és Londonban él jelenleg. Ebben az időben a család szétszakadt. Dickinson Gratz Dórával együtt a svéd követségen tevékenykedett a Gyopár utcában, Gratz Ottó főorvos által szerzett orvosi foglalkozást igazoló papírral, de mivel mind a magyar, mind a német kiejtésén erősen átütött az angol hangsúly, Bakay Lajos professzor igazolásával némának tettette magát. Teleki grófnő fiával és szobalányával a Kelenhegyi Csonka-villában és Gratz Ottó Szalag utcai lakásában bujkált, és sétáltatta Mansfeld Vera kutyáját. Erről az időszakról szól Dickinson és Gratz Dóra közösen vezetett német nyelvű naplója (1944. december 24-től 1945. február 27-ig). Szabó Lőrinc és Dickinsonék kapcsolata még 1944 elejéről datálódik. Ekkor Carl Rothe német író, akit a költő még Weimarból ismert, feltűnik Budapesten, és hazai ellenzéki írókkal találkozott Szabó Lőrinc segítségével (lásd Illyés: Naplójegyzetek 1929–1945, 311–312. l.) valamint esténként bizonyos svédekhez járt, az Orsó utcába. Az ostrom után, amikor egy rendőr Szabó Lőrincet munkára kényszerítette, és az Orsó utcából egy konyhai tűzhelyet akart vele elvitetni egy garázsból, a tulajdonos rájuk ripakodott. Szabó Lőrinc a Lear királyból vett angol idézettel mentegetőzött. Innen a személyes ismeretség. Aki védte tulajdonát, az idősebb Teleki grófné volt: Teleki Gézáné szül. gróf Béldi Margit, aki Kolozsvárt, 1881. február 10-én született, meghalt Stockholmban 1974. május 27-én. Utóbb meghívták a költőt Martinék zeneestélyére, ekkor azonosította Naplója tanúsága szerint Rothe svédjeivel a családot: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai! Az angol, akivel érintkezésbe lépett… Felesége is egy Teleki lány…” Egy 1948. szeptember 22-i német nyelvű levélmásolat a költő hagyatékában pedig ugyanettől a Rothétől eredő szöveg, valamelyik közös ismerősnek írhatta: „Rólam és családomról tudnia kell (ti. Szabónak) a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül […] Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor [… ])”. A háború után a szovjetek a keletre került, fogságból szabadult angol hadifoglyokat és az ittrekedt angol állampolgárokat Odesszába akarták vinni vonattal, és onnan haza Angliába; de Dickinson ez ellen tiltakozott, így hosszas várakozás után Moszkvából jött engedéllyel 1946. április 13-án egy angol bombázóval Bécsen keresztül családjával Angliába repülhetett. Martinék még maradtak, őket később mint „angol kémeket” orosz repülőgépen Bécsbe kitelepítették. Dickinson angol cégénél vállalt ismét állást, 3 évig Stockholmban, 3 évig Koppenhágában, majd haláláig ismét Stockholmban dolgozott. Felesége 1966-tól a Bermudákon él. Amikor Magyarországról kikerülve Svédországba érkeztek, ott figyelmeztették őket, hogy a háború alatti dolgokról ne tegyenek soha, sehol említést. (Magam is, bárha monográfiáimban a történet egy-egy mozzanatára utalhattam, csak az utóbbi években tudtam az azóta elhunyt dr. Szabó László ügyvéd, Guy Martin Londonban élő hegedűművész leánya, Ellen Lusher, és az ő révén megtalált Dickinsonné Teleki Ella grófnő segítségével kiegészíteni a történetet. Maga Szabó Lőrinc sem beszélhetett ezekről. Védőbeszédében ezt mondja: „azok, akik nem ismertek vagy félreismertek, éveken át gyaláztak, s nekem tűrnöm, hallgatnom kellett. Most se szívesen mondtam el ezeket a dolgokat, s talán még most sem tárhatok fel mindent…” – Az Egyetemi Nyomda ügye: Az Örök Barátaink második kötetének előkészülete. – A svájci írói kiküldetés: Szabó Lőrincné december 10-i levelében írja: „Most találkoztam Baránszkynéval. Svájci nő 30 írót fél évig ellát. Ez után kezdünk közösen futkosni”. – Most olvasom… kivégzik Bárdossyt: A kivégzett miniszterelnök sógora, Matuska-Comaromy Péter valahai oslói követ volt az ostrom előtt a Volkmann utcai ház – ahol Szabó Lőrincék laktak – tulajdonosa.

Sóstóhegy, 1946. január 17.

Kedves Klára,

ma nincs írógép, kézzel írok, főképp azért, mert nem megy a munka. Tegnap nagyon jól ment és tegnapelőtt: kilenc lett a szaporulat, úgyhogy most 175 darabom van! Itt semmi újság; a villanymizéria állandósult úgy, hogy most minden este 8–9 közt van fény, egyébként petróleumlámpánál vagyunk. Már elmúltak a köhögéseim is. Tulajdonképpen beteg lehettem az érkezésemtől kezdve. Ki alig járok. Karácsony óta egyszer voltam a postán, a gépért, melyet most visszakért a postamesterné, egyszer meg Zsuzsival, a „szomszédvár” kacér lányával megnézni, hogy Sanyi, az apja, nyugalmazott alezredes, hogy dolgozik egy irtott erdőben, mint tényleges favágó. Sok idegesség van itt az életerős-önző és az ábrándos-elvont részei közt a családnak, s persze nem tudom magaméivá tenni Ernőék minden reális vagy képzelt keserűségét. Most a kedvemért enyhült a feszültség; de igen óvatosnak kell lennem, hogy se igazságtalan, se barátiatlan ne legyek. Rendszerint 11-től ülök a cserépkályha mellett, s dolgozom, kb. olyan zavarás mellett, mintha otthon volnék – levonva persze abból azt, amit maga Pest még jelentene. Ilyenkor, hogy szürkül, beszélgetünk. Ma levelet írok. Kint -8 fok van, hó nincs. Riadalmak naponta, más- és másfélék.

Bárdossyt most már olvastam. Zsilinszky és ő, azt hiszem, az első két személyes ismerős, akit így végzett ki a politika.

Ma valaki hozott egy Szabad Szó-t, látom, hogy Illyés Gyuszinak megint baja lehet a gyomrával. Ezért nem felelt.

A maga legújabb levele is megjött, a január 4-i, rögtön az előző után. Tehát ez volt a leggyorsabb. Látom belőle milyen fáradt. Igazán sajnálom. Az a gáz, az a gáz!

Még mindig nem tudom, megkapták-e az indulás előtt Pesten feladott levelemet (s benne a régi dohányjegy megmaradt részét). A kanonok nem jelentkezett, a vele küldött levél is elveszett! – S nem értem a John-dolgot sem. Nem írhatok Barcelonába, az nagyon körülményes volna, s nem is sejtem, miről kéne, lehetne; s melyik követségre? Nyilván az ottani svájcira, ugye? – az ötszáz cigarettával, ha meglenne, tegyen belátása szerint. – Van itt a sokatemlegetett 3 liter olaj – képtelenség felküldenem! Mindenki cserbenhagyott. Egy parasztpárti fiatal költő járt csak nálam (rossz) verseivel, az írt ma, hogy Barta képviselő és Bánky kapitány „majd teszik tiszteletüket” nálunk. Most már bemennék, Nyíregyházára; csak nem olyan egyszerű a dolog. – Utólag jut eszembe, hogy egyszer részletesen írtam a postamesternéről, de siettemben (mert vitték a levelet) kihagytam a lényeget: őhozzá lehet akár telefonálni is, átadja az üzenetet. Igaz, hogy nincs honnan, s a kapcsolás beletelnék két napba. – És furcsálltam, hogy Devecseri nem hozta vissza az iratot. – A törökbálinti ügy nem nagyon vonz; de előbb csak lássuk a medvét, azután eresszük el. – Juliska még mindig nem jelentkezett. – Mi lett a közmunka ívekkel?

De azt látom, kár ilyen részletekbe menni, ilyen messziről s ilyen késedelmes postaforgalom mellett külön, magának kell döntenie, nem segíthetek. Legyen nyugodt és reális, akkor mindent megold erre az időre egyedül is.

Szeretnék már menni innen. Nem hiszem, hogy terhére lennék ezeknek az aranyos embereknek. De mégis. Már öt, sőt hat hete itt élek, teljesen elzárva. Egyedül csak elalvás előtt vagyok az ágyban, amikor olvasgatok is, csak az ujjaim hegyét nyújtva ki, a könyvet tartva a takaró-gubóból. Átmegyek apához mihelyt tudok. S ezt persze rögtön megtáviratozom, az elindulást is, majd (az egy-két napos valószínű debreceni közjáték után) az érkezést is.

(Már vagy tíz perce úgy írok, hogy nem látom a betűket. Most szünetet tartok, s lámpagyújtás után folytatom.)

A szobában 17 C° van. Néha 19 is, néha 15. Az én hálómban 5–9 közt. Ez jobb, mint otthon. Késő vacsorázunk, utána „mesélni” szoktam, tartottam már vagy tizenöt rögtönzött „rádióelőadást”, így, zárt kör számára, magamról, a Walkür-ről, Egyiptomról, mindenféle témáról, amit a „tücskök” hangulata éppen felvet. Ezeknek nagyon örülnek. Roppant megszerettek, azt hiszem.

… Közben kint voltam s vágtam egy nagy kosár gyújtóst az előszobában. Milyen remekül hasadó akácfa! Szörnyű pazarlással folyik itt az élet, kikerülhetetlenül…

Megint átnéztem a levelét, s nagy részét felolvastam.

Újabban keveset eszem, én is csodálkozom rajta. Jól nézek ki. Megismerkedtem néhány szomszédos (volt) birtokossal. Mind tönkrementek; s mennek tovább…

A versekkel – az egész készülő kötettel – nemrég igen elégedetlen voltam. Aztán megnyugodtam. Jól kerekedik a történet. Azt hiszem, római számozású részekre fogom osztani: I. Nyitány, II. Miskolc, III. Balassagyarmat, IV. Debrecen, 1914-ig, V. Tiszabecs, VI. Debrecen, 1914–18, VII. Budapest és külföld, 1918–39, VIII. Budapest és külföld, 1940–44, IX. 1945., X. Lezárás. – A helymegjelölések elmaradnak, s idővel erősen bővülhet a VII., VIII. és IX. rész. A most elkészíthetőben a VII–IX. rész aránylag kicsi lesz s a fokozott elvontság felé halad; a kibővítés majd teljesen intellektuális természetű lesz (ha lesz), és nem érinti az egész mű regényszerű, emberi stb. vonatkozásait, hanem mintegy összefoglalja majd, egy felsőbb síkon, mindazt a rezdülést, ami az előzményekben már szétszórva megtörtént. Csak hasonlatképpen, hogy sejthesse, mit gondolok: képzeljen el egy Faust I.-et, amelyhez egy Faust II. nem folytatásképpen csatlakozik, hanem úgy, hogy beilleszkedik a már most megformálható „zárlat” elé. – Az egész még csak forrong, bennem is, gomolyog csupán, s lehet, hogy az „okosságok”-ból elég lesz annyi is, amennyi már a tavaszi anyagba belekerül. Ne szóljon erről senkinek, tartok tőle, hogy nevetséges ez a hősi tervezgetés.

A szilveszter tehát lefutott maguknál is. A miénkről már legutóbb írtam. Szeretném látni magukat, sokszor aggódom, még többször sajnálkozom. Lóci, vedd elő a tankönyveidet is; hogy „megvagyok”, azt jól írtad, egybe. Kis Klára, csókollak! Üdvözlet az összes ismerősnek, Szegiéknek, Fodoréknak. Horvát Henrikékkel rém régen érintkeztünk! Menjen fel egyszer Tüdős Kláráékhoz, csak úgy: oda is üdvözlet! Nagymamának kézcsók.

A levélről megint nem tudom, ki mikor viszi el innen. Majd ráírom az indulás dátumát. Isten vele, Klára! Jó egészséget. Szeretettel csókolja

Lőrinc

20-án délután

Közben semmit sem írtam az előző levelemhez. Pedig sok minden történt. Semmi baj, ne ijedjen meg.

Holnap bemegyek Nyíregyházára és megpróbálok tovább jutni. Ha lehet, apámhoz, kiszállva Debrecenben. De lehet, hogy két napig kell várni a vonatra. A levelet előre elkészítem s ott majd bedobom. S táviratozok azonnal; azt tehát jóval előbb megtudja, hogy elmentem, mint ahogy ezt a levelet kézhez kapja.

Őrületes gond ez a mozgás. Csomagom könnyű lesz, mégis őrületes gond. S azért könnyebb a koffer, mert megkevesbedett a fehérneműm. Igen, jól érti, az történt. Más baj nincs. Megmaradt ötből az ing, amely rajtam volt, meg egy szennyes; továbbá a használt pizsamám; három pár harisnyám; a 14-ből 4 zsebkendőm (melyet elejtettek); három lábravalóm. A gyönyörű bélelt téli kesztyű is elment. A télikabátom is, de azt visszadobták később, a sállal együtt.

Apához talán így is elmehetek, gondolom. Legalábbis ezzel a lélekkel készülök az útnak. Ha jó helyem lenne (képtelenség) a vonaton, akkor viszont talán nem szállok le Debrecenben.

A tegnap éjszakai közjáték után (¾10–¾11) Mária és Ici átmentek a szomszédba, Sári-Antiékhoz, a sógorékhoz, s ott aludtak öten egy konyhaszerű szobában. Nem esett bajuk, de nagyon reszkettek, mert hiszen hát hideg is volt. Én és Ernő itt maradtunk. A lakás már rendben van.

Egy hét vagy tíz nap múlva már különben is elmentem volna; most a fehérneműhiány siettet.

De jó volna valahogy nem vonaton menni! Majd eldől Nyíregyházán. Az olajat viszem magammal, legyen közelebb. Ha Nyíregyházán ácsorognom kell, egy-két nap Széllnénél lakom majd, a szomszéd rokonlány, Zsuzsi anyósánál, kedves néni, kétszer volt itt nálunk, s a vasúthoz közel lakik. Az aktatáska nagyon kapós útközben, úgyhogy csak egy csomagom lesz. A kéziratom (már jó vastag, hiszen 179 „tücsök” van benne) a zsebemben lesz.

Máriáék nagyon le vannak sújtva, idegesek. Be akartak már költözni a városba. De mégis maradnak itt egyelőre.

Ernő most jött vissza az állomásról. Neki egy órája, karóra, veszett el. Mondja, jelenleg nem ácsorog, nem császkál szerelvény a síneken.

Megyünk csomagolni. Mária kedves kis „Sz. L. sarkot” állított össze a falon, két ablak közt, egy „Tücsök-szerkesztőség és kávéház” feliratú táblából, egy rámás fényképből meg egy (már itteni) kéziratból.

Isten vele. Nagyon ideges vagyok. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

január 21.

Hétfő. Nem sikerült bemenni. Zsuzsiék begyalogoltak. Délre úgy alakult a helyzet, hogy Ernőék becsomagoltak, mindent igyekeztek elrejteni. Én is becsukom a „szerkesztőséget”, s úgy látszik, ebéd után begyalogolunk (én a kofferrel) a városba. – Ott majd folytatom, ha beérünk. L.

Zsuzsi: Antal Zsuzsi, Thomasék unokahúga. – Illyés Gyuszinak megint baja lehet a gyomrával: A Szabad Szó 1946. január 10-i számának első oldalán írja: „Illyés Gyulát kórházba szállították”. „Hosszabb egészségügyi vidéki tartózkodás után I. Gy. tegnap visszatért Budapestre, hogy egészsége helyreállítása céljából az egyik fővárosi kórházba vonuljon”. Az a gáz: Szabó Lőrincné január 4-i levelében írja: „Tegnap gázmérgezést kaptam, majdnem végem lett. Nem jó halál, mondhatom. Azt éreztem, hogy a fejem, szívem szétreped bennem, így vettem észre. Bevánszorogtam a konyhából az én szobámba, ott feküdtem egy darabig, azután tovább dolgoztam, de közben hánytam stb., s volt egy jó félórám, amikor ülni kellett, mert az egész testem reszketett. Persze sírtam, de ez már csak az idegek kimerülése miatt van. Ezért is jó, hogy maga nincsen itthon. Még szidna, és veszekedne is velem, rettenetes volna. Így is nagyon sok bajom van a családdal.” – A törökbálinti ügy: Kitelepített svábok házát ajánlották fel; Szabó Lőrincné január 4-i levelében: „találkoztam egyszer Németh Imrével, nagyon kedvesen, szeretettel beszélt magáról. Ő intézi a törökbálinti dolgokat, most lesz a második turnus, magát is be akarja ebben venni. Kíváncsi vagyok mi lesz. Eddig Kodolányi kapott, Németh [László] nem, őt is ebbe akarják bevenni.” – Németh Imre (1893–1970) újságíró, politikus, a háború előtti Válasznak egy ideig főszerkesztője. – Horvát Henrik: (1877–1947) műfordító, Szabó Lőrinc verseit németre fordította. – Tüdős Klára: (1895–1980) Zsindely Ferenc volt államtitkár és miniszter felesége, református közéleti személyiség. – Megkevesedett a fehérneműm: eufemisztikus körülírása a vonaton átutazó szovjet katonák éjszakai rablótámadásának, ami befejeztette a sóstóhegyi idillt.

10.

Igal, 1946. július 22.

Kedves Klára!

Tegnapelőtt jöttem meg, útközben Siófokon megfürödtünk a Balatonban, rém szomorú magányban és gyönyörű időben és tájban, estefelé érkeztünk ide, Igalba, a többiek továbbmentek s ma talán visszajönnek: ezért írom ezt a pár sort. Előzetesen Gyulának (D.-nek) írtam, kicsit kiadósabban, s őt kértem, referáljon az első benyomásaimról. De aztán mégis külön írok, bár nincs mit: minden kitűnő, szép, tiszta, pedáns, csodálatraméltóan gondos és okos, a ház, a lakás, az életmód, a gazdálkodás, a táj, – csak épp dolgozni nem fogok: nem lehet, nincs rá, úgy látszik, nincs rá elég elkülönültség.

Itt van Vargha Szabolcs, szép, kedves, karcsú, 14 éves fiú, a kaposvári Margitnak és néhai Varga Árpádnak a fia. (Ez a V. Árpád volt az a jogász, tudja, akitől valaha Tiszabecsen, Mihály bácsinál, először hallottam gyorsírásról, és akitől sakkozni megtanultam; most ő sakkozik velem, a fiú.) Aztán itt van a háziak 11 éves fia, most megy Pécsett I. gimnáziumba. Én tulajdonképpen olyan embereknek lettem a vendége, akiket sose láttam, tudniillik Sándor saját maga is vendége a bátyjának. Ez a bátty: B. Oszkár, volt banktisztviselő, akinek tüdőbaja volt, ezért ide jött s itt gazdálkodik, gyönyörű kis kúriát épített ki magának egy dombtetőn, a falu szélén. Felesége vasi lány, Mária, olyan magaféle alkat, csak egészségesebb. Sándorral egész hihetetlen családias melegségben, szeretetben, s talán valami sose látott vagyonközösségben élnek. A 3 szobás, kis hallos ház mintha Németországban lenne valahol, olyan ügyes, tiszta, szép. A fal minden tenyérnyi helye tele képekkel, metszetekkel, olajfestményekkel. Aba-Nováknak és körének voltak jóbarátai Baumgartnerék. S milyen szép, nagy könyvtáruk van! Hát még a kert! Ciprusok, ezüstfenyők, puszpáng. Egész táblák rózsából. Rengeteg gyönyörű, nagylevelű, magas dohány, aztán minden, ami konyhakerthez kell, aztán gyümölcsös, aztán csűr, pajták, kukoricaszárító, és gazdasági udvar, műhelyek, pontos-gondos szerszámokkal, ügyesekkel, sokfélével, üvegház és ablakos disznóólak és sok lakó bennük s még több liba, kacsa és gyöngytyúk meg tyúk és csirke. Olyan jól élek, mint tán soha, és persze nagyon fáj a szívem maguk miatt; meg amiatt, hogy semmit se küldhetek haza. De a visszautazásra mégiscsak remélek valamit, majd csereberélünk a háziakkal. A háziasszony, Mária, tulajdonképpen nem is tudja elképzelni a pesti valóságot. Nagyon jó szív, rengeteget dolgozik, tegnap 27 emberre főzött; hogy ez a szám hogyan jön ki, nem is sejtem.

Oszkár ma bement Kaposvárra, Sándor átment a rendelőbe, én írom a levelet, Mária gyúr a konyhában, messziről dohognak a cséplőgépek, és az egész ház körül mint motorzúgás zsong a rengeteg: rengeteg méh döngicsélése, a méheké, amelyek a falakat borító ampelopszisra gyűlnek. Cseléd is van; s mindenféle gazdasági munkások, többnyire orvosi honoráriumot dolgoznak le. Vidéki ismerősök közül eddig ez az a hely, ahol Maga, ha meghívnák, a legideálisabban érezné magát.

Írtam, hogy írtam Gyulának; most már maguknak is. De a kocsi csak nem jön! Ha más úton fordulna vissza Pécsről, akkor majd (holnap; holnapután) postán adom fel a két levelet. Szeretném tudni, mi lett Lóci vidéki kirándulásával.

Mindnyájukat sokszor csókolja szeretettel:

Lőrinc

Már szombat van, s a levél a kezemben; a bankosok visszatérőben nem erre jöttek, úgy látszik. Nagyszerű helyen vagyok itt; ezt a helyet, életet és környezetet (beleszámítva Máriát, a háziasszonyt is) azonban szinte magának találták ki! Küldeni semmit se tudok; talán majd viszek. Itt van a kaposvári Maci és 14 éves fia, Szabolcs. Már a munka is halad. Ha Lócival rendben a dolog, akkor talán nem reménytelenül kívánok egy kis jó pihenést! Kisklárával együtt sok csók.

D. Gyula: Dobrovolszky Gyula (1900–1987) banktisztviselő és műgyűjtő, ő ismertette össze Szabó Lőrincet Baumgartnerékkel, 1956 után Münchenben él (életéről lásd a Petőfi Irodalmi Múzeum hangfelvételét: 1985. április 13. K/353–354. sz.)

11.

Igal, 1946. július 23.

Kedves Klára,

ma váratlanul megjött a levele. Szívdobogva olvastam végig: mi baj sül ki belőle? Úgy látom, semmi. Kiskláráért különösen drukkoltam. Igazán jó volt? Szörnyű bátorság lehetett tőle, hogy vállalta a Nagyhercegnőt; s nem kis becsvágyra mutat. Lóci is igen izgatott; örülök, hogy mégis elment; csak vissza ne szökjék a vasárnapok címén!

Örülök, hogy maga egy kicsit mégis pihen. S hogy M. Bözsit odahívta, annak is. Igen sokszor üdvözlöm! Itt, erről-arról mesélgetve, aránylag sokszor említettem őt is, mint idealistát, aki szükségképpen hoppon marad…– – –

Ezt a levelet Kaposváron dobják be, s talán egyszerre kapja kézhez a múlt szerdán írt, szombaton megtoldott s tegnap (hétfőn) feladott igali levelemmel. Tudniillik Varga Árpádné („Maci”) itt volt, most megy haza s magával viszi ezt a levelemet, tán még meg is toldja. Maga mindkét asszonnyal igen jól kijönne, ha ismerné; tudniillik Macival és a háziasszonnyal, Máriával (B. Oszkár feleségével), aki, nem tudom mért, Csóky névre (is) hallgat. Szeretném, ha ismernék egymást, ha összejönnének valahogy. Maciért mindjárt jön egy teherautó: a szomszédhoz áll be egy bociért, aztán őt is felveszi. A fia, Macié, Vargha Szabolcs, a kitűnő mintagyerek még ittmarad: hizlalják, hogy ne legyen olyan elegánsan karcsú.

Engem is hizlalnak, s én nem állok ellen. Mindig fogadkozom, hogy leírom, összeírom, miféle jókat ettem már, mióta itt vagyok. Minden elképzelhetőt. Azt hiszem, egész életemben nem láttak el még úgy, mint itt, most. Roppant ügyes, okos, becsületes, tehetséges család ez, igen szerencsés az együttműködés a két testvér közt. Már megismerkedtem néhány falubeli társaságbeli lénnyel, nincs róluk mit mondani. A jövedelem fő forrása itt a föld termékei, s a szintén természetbeni orvosi honorárium.

Rádiónk rossz, a világról semmit se tudok, híreit köszönöm. Egy hete ma láttam először újságot, valami kaposvári hetiújság lehet. Rémes a világ. Ártinger barátunk sorsa meglepett; még ebből se tanul?

Legjobban biztosan a munkám érdekli. Hát elég jól haladtam, tíz darabbal előbbre jutott az egész mű, viszont rájöttem, hogy a meglevőből nagyon sok a használhatatlan. Ugyanis háttérbe kell szorítani a pusztán életrajzi jellegűeket, s vagy másképp kezelni az anyagukat, másképp feldolgozni, vagy pedig egészen mellőzni, úgyhogy a teljes könyv elsősorban, legelsősorban lírai hatású legyen… Nem tudom, mit csináljak… Sokat át kell még írni… Szerencse, hogy a ciklus eleje teljesen kész… Az itteni tíz is revízióra szorul még…

Itt most nagyon csomagolnak. A levelet záratlan hagyom, Maci majd hozzáteszi a saját sorait, s még ma feladja – ígéri –, hogy az éjféli vonattal elinduljon.

Körülbelül egy hétig itt leszek még, attól kezdve naponta várni fogom Gyula embereit, kocsiját. Nem biztos, mikor jönnek. Ha, mint látom, érintkezésben áll vele, maga hamarabb fogja tudni a hazaérkezésem dátumát.

Mostanában többször esett, nagy vihar és szél volt, enyhült a kánikula, melyre maga is panaszkodott. Ha nem esik, a nagy kert végébe szoktam kimenni, van ott egy kis saját fenyves, oda állítom ki a lugas piros, kerek vasasztalát s ott gondolkozom, írok, olvasok. Azt a pöfögő traktort, amely a szomszédságban szakadatlan hajtja a cséplőgépet, már nem is hallom, csak a sok-sok sárgarigót. Igen-igen gyönyörű ez az egész hely, az egész életmód, amit folytatnak a háziak; – már amennyire az ilyesmi megítélhető.

Isten vele, Klára, használja ki távollétemet, távollétünket, s pihenjen csakugyan. Sokszor emlegetem ebédnél, vacsoránál, igazán csupa részvét vagyok maga iránt ezekben az időszakokban: látja, nem vagyok én olyan egészen rossz ember és férj!

Gyuláéknak írok még egyszer s akkor gratulálok a kislányhoz. Kenyérért maga jár? Kisklárával együtt sokszor ölelem, csókolom:

Lőrinc

Üdvözlet az ismerősöknek, barátoknak, Baránszkyéknek, Illyéséknek, Szegi Palinak stb.! Ezután a levelem után már ne írjon, azt hiszem, úgyse érne itt; – én még írok egyszer.

Kisklára vállalta a Nagyhercegnőt: Szabó Lőrincné július 19–20-i levelében: „Ma este Kispestre megyek, Kisklára játszik a Szibillben. Honthy Hanna szerepét énekli, a Nagyhercegnőt. Díszelőadás lesz, meg vannak híva a pártok, Abonyi is kinn lesz, beszédet mondanak az előadás előtt stb., stb… Túl vagyunk a Szibillen. Nagyon jó volt. Kisklára ezt is igen jól meg tudta oldani. Nem mondom, jobb szeretném valami hősnő szerepében látni… Abonyi fivérek is kint voltak. Tivadar külön bement Klárához és nagyon melegen gratulált. Neki nagyon tetszik is Kisklára.” – Ártinger sorsa: Oltványi Imre (1893–1963) Szabó Lőrinc egyetemista kori barátja, ekkor pénzügyminiszter, Szabó Lőrincné július 19–20-i levelében ezt írja: „Árt. Imrének s még néhánynak le kell mondania. I-ről az hírlett, hogy ankarai követ lesz, de úgy látszik megfúrták ezt a dolgot. Nem tudom mi lesz vele.” Berni követ lett, utóbb a Nemzeti Múzeum főigazgatója.

12.

Igal, 1946. július 28.

Kedves Klára!

Gyuláéknak egy kocsija befutott, Keresztes Ferenc úr viszi ezt a pár sort, Gyuláék majd magához juttatják, postán vagy másképp.

Jól vagyok, nagyon jól, sokat dolgoztam, 19 új versem van, és elég sokat véglegesítettem. Örültem a levelének, biztosan megkapta már a választ; és sajnálom, hogy azt írtam: többet ne írjon már, mert hisz – utólag kiderült – írhatott volna, és szeretnék híreket. Főleg Lóciról! Szibill-nek örültem!

Sajnos, attól tartok, semmit se vihetek haza az itteni javakból. Majdnem biztos. Vagy csak lényegtelen dolgokat, például talán dohányt valamit. Ez nagyon bánt.

A kocsikísérő úr mondja, hogy Gyula számontartja a visszamenetelemet. Őneki is írtam (vágotthegyű tollal, tehát úgy, mint egy festő: magam se hinném el, hogy ez a saját kézírásom) – azt írtam neki, hogy 31-én vagy 1-jén, de legkésőbb 2-án otthon kell lennem. Maga előbb fogja tudni a döntést. Úgy látszik, 31-én, szerdán megyek. Gyula most Ozorán van.

Sokat híztam, barna lettem, minden nagyszerű; szeretném, ha Lóci itt lehetne pár napra s ha maga egy-két hétre! Egyszer, talán…

Kisklárát, magát csókolom, mindenkinek üdvözlet: a kocsi csak beszólt s már megy tovább.

Lőrinc

H. Henriket csak hazulról intézhetem. S minden egyebet. L.

13.

Budapest, 1946. augusztus 6.

Lőrinc, kimentem én ma Kispestre, hogy holnap maga mehessen, mert a kultuszosokkal fontosabb, hogy maga találkozzék. Így nem kell velem együtt mutatkoznia. Vendégeit feltétlenül külön fogadhatja, ennek semmi akadálya. Elég ok az, hogy én beteg leszek. A cselédszobára fölösleges engem szorítani azért, hogy láthatatlan legyek idegenek számára. Erről különben hülyeség is beszélni. A maga éretlensége mondathatott csak magával ilyesmit.

Nagyon kérem, segítsen állást keresni, hogy 27 évi szenvedése megszűnjön, de az enyém is. Tudja jól, hogy már ostrom előtt el akartam menni. Mikor augusztus 10-én találkoztam magukkal a villamoson, ezt megbeszéltük egészen világosan. Maga akkor s azóta is megmondta, hogy kit választott, ez úgyis befejezett dolog volt. Csak az országos események s maga s a gyerekek sok baja, nehéz helyzete tartott itt, hogy segítsek. Maradni akartam addig, amíg tisztázódik az egész helyzet, azt hittem, addig feltétlenül szükségük van az én úgynevezett cselédmunkámra. Viszont az a sok pofon, amit az ostrom befejezése óta adott nekem, megakadályoznak abban, hogy tovább maradjak. Tudom, hogy innen nekem kell elmennem, mert a maga szobája mozdíthatatlan, meg különben is. Legyen nyugodt, semmi anyagin nem fogok veszekedni. Azért kár a fejemhez vágni, hogy minden a magáé. Ha utánagondol, ez nem is egészen igaz, de sokkal nagyobb értékek elvesztése sem volt fontos. De ezek távolabbi dolgok, most az állásom a fontos, mert e nélkül nem tudok mozdulni, s most már feltétlenül akarok. Legyen szíves megmondani, ha semmiképpen nem akar segítségemre lenni, hogy valami más utat keressek.

Klára

14.

Budapest, 1946. augusztus 6.

Klára, jól tette, hogy kiment Kispestre. De nem amiatt, amivel indokolta.

Vendégeimet nem kívánom külön fogadni.

Felingerelt állapotban tett kijelentések nem kell hogy kössenek. Cselédszobára komolyan gondolni hülyeség.

Állást keresni nem tudok. Ellenkezőleg: mindenütt b-listázás folyik.

Fejünkön a szerencsétlenség, a ház ég, nem lehet hülyéskedni. Semmi oka zavart kelteni.

Semmi pofont tőlem nem kapott.

Minden egyéb hiszterizálás.

Térjen észre és nyugodjon meg. De ez alkalommal már kiadósabb időre.

Lőrinc

Ui. – Miért nem fizetnek közmunkát az emberek? Holnap már magának kell elszámolni este a tömbúrral!

A Barlay-terv, hogy egy lakó se fizessen, minthogy úgysem tud, helyesnek látszik. Fellebbezni nincs hova. Mályval már tegnap beszéltem. A béreket nem központi fűtéssel számította ki. Lehet, hogy Pest fele nem bír lakbért fizetni.

Nem tudom, miféle ívek vannak Mártonnál.

Kint van öt kiló fehér liszt. Még jön öt.

Némi pénzhez jutottam.

Reggel végigjárom a közmunkásokat, s megyek Bárdoshoz. Rettenetes.

Legyen esze már, no.

Barlay László: házbeli lakó. – Mály József: a kommunista párt mint ideiglenes háztulajdonos megbízottja. – Márton: Bensórth Márton házmester. – Bárdos: háztömbmegbízott.

15.

Békés, 1946. augusztus 19.

Kedves Klára!

Apát csak pénteken temethették, rengeteg időm elveszett, Püski távirata nélkül elhagytam volna Békést és Bél-Megyert, most itt vagyok, Karácsonéknál, az ünnepség tegnap lepergett, elég kevesen voltak, vagy 120–150 ember, nagyon kifáradtam. Kár hogy nem küldött ruhát Püskivel, az a meleg fekete szörnyű volt már a temetésen is. Most itt egy rám illő fehér vászon ruhában járok, amit kölcsön adtak. Semmihez nincs kedvem, és szörnyen izgat a házbér, Lóci tanulása és sok egyéb. De már csak legyen minden, ahogy van. Úgy látszik, a jövő hét közepén, kedden este vagy szerdán leszek otthon. Rengeteg minden elmaradt! A legnagyobb tanulsága a túrának, látogatásnak az volt, hogy 10 éven át teljes tévedésben voltunk apám élete és helyzete felől. Az a Mária kitűnő rokon nő, semmi közük nem volt egymáshoz. A hely szép, sőt több mint szép: egész nagyszerűen dolgozhattam volna. Senki se tudta elmondani milyen. Másképp nem hagytam volna annyira magára az öreget. A munkahely, amit egész évben kerestem, megvolt, csak nem tudtunk róla! Maga is egész jól pihenhetne, hízhatna ott! Istenem, de hülye, de szerencsétlen az élet!

Sok rokonnal ismerkedtünk meg. A Péterfia folytatásában, a Magoss György tér 21. alatt laknak Zágonyi Imréék: a férfi vasutas vagy postás, a nő G. Szabó Erzsike lánya, szintén Erzsike, a gyerekük pedig Boriska, Mihály bácsi fiának, Szabolcsnak a menyasszonya. G. Szabó Erzsike, az idősebbik, vagyis az anyós, unokatestvére apámnak, s Mihály bácsinak; az ő húga az a romániai G. Szabó-lány, aki egyszer Ploeştiből jelentkezett rádióelőadásomra, s néhányszor azután is írt. Nagyon szerény, jószívű, lelkű népek, ők strapálták magukat legtöbbet a temetés körül. Másik rokoncsoport a Csernyus-család (Wesselényi u. 9.): ezek Mária révén (Kálmánchelyi Mária) rokonok, náluk volt pénteken ebéd az összrokonságnak. Sok vesződség volt anyuka irataival, várható nyugdíjával is, gyalog kellett bemennünk érte Zolival Mikepércsre a jegyzőhöz, hogy adjon ki bizonyos iratokat a kérvényhez. És a többi! Hiszen 1000 Ft volt a III. osztályú temetés. A pénzt Mária teremtette elő, eladván egy disznót (600 Ft) meg egy süldőt (300). Ezt meg kell majd adni. Pénz éppúgy nincs sehol, mint Pesten.

Juhász Gézáéknál voltam megszállva. De csak egy éjjel. Kardos Palival is találkoztam, ő kijött a pénteki temetésre. Gézáék s az itteni ilyesféle emberek körülbelül a parasztpárt balszélsői, tulajdonképpen a Kálmus pártjába valók, Géza is meg a felesége. Kellemes volt felfrissíteni egyes gyerekkori emlékeket egyes mozdonyvezetőkkel, akik már – nyugdíjas öregurak, holott csak nemrég együtt játszottunk a Varga-kertben! Bosznai Istvánnak pl., a fiatalnak, szép háza, gazdasága van, gyönyörű szöllőt termel; érettségizett, színjeles, szép lánya most tanítónő lesz. Péntek éjjel nála háltam, egyszerű, kitűnő emberek, magyarok, jó volt velük lenni. Gábor pénteken jött, vele is beszélgettem, sokat; továbbment Nyíregyházára, a fiához; esetleg felkeresi néhány ottani ismerősömet, még tán Thomasékat is. Jolánka nagybeteg, a lábaival. – Két napig Sárándon voltunk, Zoli és anyuka is.

Itt a könyvnapok folynak. Pang minden. A papék roppant kedvesek, sokat kellett mesélnem mindenről, magukról is. A cipőt nem lehetett eladni, most meg már nincs csere. Majd! Az öreg nagytiszteletű kedélyes medve-természet, s nagyon jószívű házigazda. Most kosztra is itt vagyok. Ismerősök közt kisebb-nagyobb összezördülések. Írók közül Sinka István van itt; és lejött Boda Gábor is, a szobrász: nagyon lekötő, nyugodt, sőt elegáns stílban beszélt általános művészi kérdésekről; nem néztem volna ki ázsiai-primitív művei alapján, hogy ilyen könnyed és érett elme.

E sok hányattatás közben dolgozni nem lehet. S az izgalmaktól. Legfőképp Lóci bosszant. Ha sokat olvasná, maga is megtanulhatná a leckét, s vizsgázhatna. Így isten csodája lesz csak, ha átmegy. Csak jönne meg az esze, csak ne nézné le a nehézségeket! Megint a VI-at akarja járni? Jár hozzá az a Székely Zoli a Lotz Károly u. 4-ből? Laci is taníthatná; akarta!

Azt reméltem, Püski hoz levelet Magától. De hogy még ruhát, még inget se! Folyton mosatom ezt az egyetlen váltást. Majd csak elkínlódom most már.

Viszont elveszett az augusztusi megjelenés lehetősége a Magyarok-ban. Lesz dolgom, mire megint feljutok, lesz bőségesen! Csak a „Tücskök” fognak tovább hallgatni. Őrület!

S biztosan történt közben egyéb, új kellemetlenség! S fog történni!

Nem bírom ki ezt a förtelmes életet.

* * *

Nagy a meleg, azt mondják, 40 fok! Töltött paradicsomot, darázsfészket és sárgadinnyét ettünk ebédre. A nagy Karácson-fiú is itthon van. Apja sokat betegeskedik; jó ember, egészséges lélek. Délelőtt felkereste a bárándi református pap, aki velem járt a kollégiumba valaha, azaz pár évvel alattam.

Ha ez a levél szerdán a kezébe jutna, írjon azonnal ide, Karácson Sándor címén, Békésre. Talán még megkapom, ha csütörtökön elindul a levél Pestről; Püskiék innen magukkal hoznák. Hogy Bél-Megyerről hogy jutok vonathoz és haza, még nem sejtem.

Isten velük. Lócit, Klárát, magát ölelem, csókolom:

Lőrinc

Az ünnepség: Bélmegyer nagyközség önállósodásának ünnepén rendezett irodalmi műsorban szerepelt a költő. – Mária: Kálmánchelyi Mária, akivel id. Szabó Lőrinc Sárándon töltötte élete utolsó évtizedét. – Juhász Géza (1894–1968) és Kardos Pál: (1900–1971) debreceni egyetemi tanárok, Szabó Lőrinc diákkori barátai. – Kálmus pártja: Magyar Kommunista Párt. – Gábor: G. Szabó Gábor, Szabó Lőrinc apjának testvére. Jolánka: G. Szabó Jolánka, Szabó Lőrinc apjának testvére. – A papék: Karácson András református lelkész és családja, akiknél Szabó Lőrinc feleségével már 1946 pünkösdjén kilenc napig tartózkodott kiadója, Püski közvetítésével. – Magyarok: a felszabadulás utáni első irodalmi folyóirat, Szabó Lőrinc csak műfordításokkal szerepelhetett benne.

16.

Ózd, 1946. szeptember 20.

Kedves Klára!

Megjött a levele, ebéd közben kaptam meg, örülök a gyors híradásnak, s annak, hogy nagyjában jól halad minden. Legfontosabb az állás, ugye? Váratlanul jónak látszik a kilátás. Tasnády-Kubacskának én kézirattal tartozom; nem beszéltük meg ugyan fixre, de tartozom; viszont amikor ő írt, én megkezdtem ezeket a vidéki járkálásaimat, s azóta alig voltam otthon, s amiatt is vártam a fixálással, hogy ne nála és külön, csak egy helyen, kezdjek saját dolgokkal megjelenni. Azért írom ezt így, részletesen, hogy közölje vele, ha majd találkoznak; s melegen üdvözlöm mindkettőjüket, őt s az asszonyt, akivel futólag szintén találkoztam.

Úgy látom, maga szokás szerint minden pénzt összekapar, amit csak lehet. Mi lesz így elsejére?

Most aztán magamról. Tudja-e, hogy 15 órás utazással értem ide? Este 10 után érkeztem, Miskolcon ugyanis másfél órát, majd Bánrévén hármat kellett ácsorogni. Közben beszaladtam Zoltánékhoz. Ő maga nem volt otthon, sőt vidéki út előtt állt, s a háznál nem volt pénz, úgyhogy én hagytam ott számára 20 forint kölcsönt. Jól vannak, két szoba már rendes-féle, az udvar s a külső rész még teljesen ostromkori. Megebédeltettek. Anyuka élelmezési kijelentését kérik; majd elintézem, ha hazaérek.

Itt roppant kedvesek a házigazdáim, modern, világotjárt férj és feleség, egy hatéves lánykájuk él, a másik rövidesen esedékes lesz már. A nő, Piroska, igen tevékeny szellem, folyton dolgozik. Belgiumban ismerkedtek össze. Türelmes népek minden ellenvéleményre, és igen sokat csalódtak újabban. Nem igaz, hogy a nagytiszteletű urat a nyáron internálták; csak akarták! Jó, nagyon jó közepesen élnek, én nem náluk lakom, hanem egy öreg és igen tiszta özvegynél, öt percnyire innen, bizonyos Szászi néninél. De naponta kétszer idejárok étkezni, a reggelit felküldik; s esténként nagy dumák folynak, melyekbe az itt lakó másodlelkész is bevonatik: vele tetőzötten egyetértünk, a pappal csak tetőzetlen-teljesen.

Már első nap felkerestem a pappal, Dóczi Antallal együtt, Majorné Lilyt, (A levélnek ezt a részét nehéz lesz elolvasni, de már csak rágja át magát rajta! A rossz írógépről átköltözöm egy jobbikra!) a gyári nőorvos feleségét, a mi Aliszunk húgát; másnapra volt esedékes a pesti utazása, jó, hogy azonnal kerestem. Erről már biztosan régen tudnak, kértem, mondja meg, hogy szerencsésen ideértem stb., s így legyen mintegy ő az első levelem pótléka. A maga levele is meglepetés tulajdonképpen, úgy hittem, majd Lilyvel küldi az első híreket. Neki ma vagy holnap kell visszaérkeznie.

Kuzman Leóék és Györgyék külön meghívtak már egy-egy (kitűnő) ebédre. Egyik helyt liba, a másikon kacsa volt! György, a zömökebb, elnöke a helyi szocdem pártnak; Leó, a sovány s a lírikusabb, a helyi munkáslap szerkesztője, s mindketten az ózdi Független Nyomdavállalat főemberei. Igen szívélyesek, elláttak cigarettával, írópapírral, s még leszünk együtt, hogyne. (És bizonyos nem kis csalódás belőlük is kiérezhető; sőt!) Eléggé összebarátkoztunk. Dóczi tiszteletes felvetette előttük a gondolatot: nem lehetne-e egy nyilvános felolvasó estét rendezni? Hát a párt keretében nem. De mondták, hogy esetleg a Munkás Olvasókörben; majd segítenek. Azt hiszem azonban, elmarad a dolog, forszírozni nem akarnám. Pedig nem lett volna rossz hazavinni a házbért.

Lakásom jó, csendes, a néni a pincében alszik, akár négy szobában is lakhatnám. A legkisebbet választottam, mert az napos és itt már érezhető az ősz. A zöld kölcsön-kabát félelmesen pocsék és lyukas, de ez nem izgat, esténként már hordom, s a háti pántját Piroska majd megvarrja. (Piroskával maga nagyszerűen kijönne!) Ma este az új ciklusból olvasok fel, házilag, hadd lássák a vendéglátóim, mi is az, aminek érdekében meghívtak. Már belejöttem az üdvös megszokottságba, és dolgozom; a versek létszáma 244, vagyis a szaporulat öt darab. Szeretném, ha eljutnék a 20-ig.

Cs. Szabó írt, közvetlenül, megbeszélés szerint, két angol vers kéziratát küldte meg, amelynek szeretné a fordítását még az antológiájába.

Juhász Ilonka újabb akciójának igen örülök, szívesen lemennék Mezőtúrra, illetve Túrkevére. Tudja, hogy e két falu egyike, inkább Keve, mint a másik, kinek a pátriája? Révész Ágié! Most már okvetlen írok nekik. S hátha éppen hazamehetne ugyanabban az időben? (Ez ugyan szamárság; hol van már az a pap, akinek ő a gyermeke?!)

A Keresztury–Pátzay-féle dolgok: majdnem luft! S későbbi esedékességek, legjobb esetben.

Kóréh Bandi feleségénél ott van a nyíregyházi operaíró barát kézirata stb., véleményeztetésre; nagy baj, hogy nem hozták vissza; most már mikor jutok majd hozzá?! Nem lehetne még utánamenni?

Mindenről írt, csak Kisklára ügyeiről nem. Biztosan nem történt haladás bennük. Lóci, Lóci, de jó volna, ha egyszerre kitartóan megkomolyodnál! Van rá remény?

Almásiné tehát az Örök Barátaink iránt érdeklődik? Az van a jobbik helyen!

Mindnyájukat sokszor csókolom!

Lőrinc

Ózd: Szabó Lőrinc Dóczi Antal református lelkész vendégeként Ózdon a Tücsökzenén dolgozik. (Lásd: Dóczi Antal 1973. június 21-i emlékezését a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 635/1. sz.) Szabó Lőrincné szeptember 16–17-i leveléből: „Ma délelőtt itt volt a Zsindelyné-féle Juhász Ilonka (titkárnő), aki az ózdi dolgot is intézte. Nagyon örült, hogy maga odament végül, ő nagyon jónak gondolja az egész Ózdot.” – Állás: Szabó Lőrincné szeptember 16–17-i leveléből: „Tegnap felmentem Illyés Gyusziékhoz… Flóra elmondta a következőket: Állásom napokon belül lesz! Tasnády Kubacskánál. Ez állami tudniillik s itt meg lehetett csinálni, hogy státusba vegyenek fel. A VIII. fizetési osztályba kerülök valószínűleg, körülbelül 350 forinttal.” – Tasnády Kubacska András: (1902–1977) geológus, természettudományi író, ekkor a Földtani Közlöny szerkesztője, az ő segítségével kapott Szabó Lőrincné az MTA Növénytárában állást. – Szokás szerint minden pénzt összekapar: Szabó Lőrincné szeptember 23–24-i válasza: „Olyan rossz kedvem lett a levele után, hogy ki nem mondhatom. Úgy érzem, hogy tele van szemrehányással. Szokás szerint összeszedek minden pénzt, mondja. Igaz, ha nincsen nálam, kénytelen vagyok összeszedni annyit, amennyit lehet. Így sem főztem be azóta se semmit s igazán krumplin és kenyéren élünk jóformán. Ma kellett vennem legalább egy félliter olajat, mert a 30 dkg hájból is elfogyott már a zsiradék. Azzal főztünk s kenyérre is azt ettük reggel. Gondolhatja, milyen vastagon kenve. Nem panaszkodni akarok, mert kibírom az egész mindenséget, de ha szemrehányást kapok, azt nem tudom viselni már a tetejébe mindennek. Ma nagyon szomorú vagyok, egész éjjel rosszul voltam a szívemmel, nem aludtam, ma persze fáj a fejem s erre kaptam a levelét, amit lesek már egész héten. Rossz volt! No, mindegy. Eggyel több vagy kevesebb szomorúság, már szinte nem számít.” – A mi Aliszunk: Dr. Gaálné Alisz. – Kuzman Leóék és Györgyék: G. Szabó Kálmánné testvérei, Kuzman György (1908–1973), az Ózdi Független Sajtóvállalat igazgatója, a Szociáldemokrata párt helyi elnöke; Leó az Ózdi Munkás Élet, a szociáldemokrata lap felelős szerkesztője majd az Ózdi Vasas első szerkesztője. – Cs. Szabó antológiája: a Képzőművészeti Főiskola akkori tanára kultúrtörténeti előadásai illusztrációjaként készítette Márvány és babér (Versek Itáliáról) című antológiáját. – Juhász Ilonka újabb akciója: Szabó Lőrincné szeptember 16–17-i leveléből: „Újabb meghívással jött ma. Mezőtúrra hívják előadni s onnan két heti pihenésre Túrkevére.” – Révész Ági: Beczkóy Józsefné, Szabó Lőrinc diáktársa Debrecenben. – A Keresztury–Pátzay-féle dolgok: Szabó Lőrincné szeptember 16–17-i leveléből: „Keresztury igen mérges volt Flóra szerint, mert ő már hosszú ideje kiadta a parancsot, hogy magát bízzák meg fordítással a kultuszon keresztül. Ő azt hitte, hogy ez rég folyik már. Talán Pátzay fektette a dolgot?” Pátzay Pál (1896–1979) osztályvezető Keresztury minisztersége idején. – Kóréh Endre: (1906–1960) basszista operaénekes, 1946-tól a bécsi operához szerződött, búcsúzni jött Szabó Lőrincékhez. – Almásiné: Almási Gusztávné (1897–1983) főszerkesztő volt a Singer és Wolfner kiadónál; Szabó Lőrincné szeptember 16–17-i leveléből: „Singeréktől kaptam 100 forintot. Almásiné nagyon főzött. Magával sürgősen akar beszélni. Amint megjön, keresse fel, vagy megy ő magával valahová tárgyalni. Az Örök Barátaink-at akarná visszaszerezni. Pénz nem számít, mondta. Azt mondtam én S-ellenes vagyok, maga megértőbb. Próbálta a Timárt – kicsit szidva – menteni, magyarázni. Illés Béla bemutatkozott, hallva, hogy Sz. Lné vagyok. Helyes volt.” A pénzt az Új Időkben megjelent fordításért kapta. Háború előtt a Singer és Wolfnerrel volt Szabó Lőrincnek állandó szerződése, a kapcsolat 1945 után megromlott a megbízott vezető, Timár Andor ellenséges magatartása miatt. Almásiné mindig is kedvelte a költőt. Illés Béla az ekkori új igazgató. (Lásd Timár Andor emlékezését a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában: 1974. október 31. 632/2. sz.)

17.

Ózd, 1946. október 1.

Kedves Klára!

Megjött a 28-i levele, tehát a negyedik; a régsiratott másodiknak úgylátszik végleg nyoma veszett. Köszönöm a sok hírt. Rögtön nekiültem a válaszírásnak. Én valószínűleg hamarabb vagy egyidőben érkeznék e sorokkal, ha a levelet feladnám, azonban Kuzman Gyuri fogja magával vinni, s így szerdán már, estefelé, gondolom, megkapja. A szereplések miatt sietek.

A mienk, az itteni, igen kitűnően ment. Azt hiszem, 400 Ft tiszta marad! Igen megszerettek az emberek itt, mindenfélék. Valószínűleg szombaton, esetleg pénteken érkezem. Kitolódott minden az est következtében, s óriási hangsúlyt nyert a társadalmi életem. Szerdáig minden estém foglalt, s már nem fogadok el meghívást régóta. Egy s más elől mindamellett lehetetlen lesz kitérni.

Először az állásról. Csak azt írhatom róla, hogy örülök az örömének, s magának a segítségnek is, amit a pénz jelenteni fog. Hogy a zsákban milyen macska van, azt már csak otthon fogom megtudni.

Most pedig sorra veszem a dolgokat. A XI. kerületi parasztpárt ünnepségén részt veszek. Először rögtön menni akartam; de a vonat elég kora este vagy délután jár, úgy három után, Pestre, tehát nincs szükség az itteniek felborítására. Még szombaton érkezve is kényelmesen, átöltözködve stb. mehetek a 6 órás kezdetre. Jó volna, ha Baránszky Jób Laci értem jönne mondjuk 5-re, át, hozzánk, s együtt indulnánk.

Az injekciókat meg fogjuk szerezni. Biztos, hogy segít. Nekem is szörnyen ajánlották, de nincs rá szükségem. Nagyon bízom a feljavulásában. Viszont szörnyű veszteségnek tartom, hogy nem ment el sehova vidékezni, enni, pihenni! Tompáékat sokszor üdvözlöm, ha látná őket. S felszaladok hozzájuk!

Basilides Mária halálát tegnap hallottam társaságban. Most maga ír róla. Írok nekik. Roppant sajnálom.

Anyuka kijelentése rendben. Nem értem Zoltánék teljes érdektelenségét: vizitre, lapra s telefonhívásra sem jelenkeztek egyetlen sorral sem. Tán csak nem komoly beteg?

Borzasztóan jólesett a hír Szabolcsról. Úgy éget az az utolsó perc, az az utolsó pillanat, amikor még együtt voltunk! Ott, Budakeszin, azon az udvaron! Az utolsó együttlét! Folyton azt érzem, hogy ő váltott meg a maga szenvedésével bennünket, őt vezekeltette valahogy helyettünk a vak és igazságtalan sors, mint áldozatot, ártatlant ártatlanokért: őt kínozta meg. Hogy Lóci meg én hazajöhettünk s ő nem,… nem bírom folytatni ezt a témát. Én azt hiszem, Kisklára fogja még másképp látni az emberi értékeket. Óriási érték a morális mélység, s Szabolcsban és sok egyszerű keresztényben az van: mi túlságosan megszoktuk az esztétikai értékelést az élet dolgaiban is, a jellemekben, pedig ez csak felszíni jelenség, bármilyen mozgalmas és mutatós stb. Szabolcsban épp elég van tudás is, tehetség s minden efféle és képesség a gyors és mély fejlődésre – tehát arra, ami a szellem felszíni jelentkezése –; s ami a legfontosabb, van benne annyi becsület, odaadás, lelki erő, mint kevés emberben, fiatalban, akit ismerek; mélység és nemesség! Csak lenne már itthon! Hogy boldogulhatna az a két összetartó, rendes fiatal ember, ő meg Klára, most majd, ha rendeződnek a dolgok. Könyörtelenül egyszerűsödik a világ, s az egyszerű értékek súlya csak nőni fog, ha igaziak. Ne mutassa meg Klárának ezeket a sorokat, nem akarom irritálni. Mindezt egy távolabbi, de nem nagyon távoli jövőre mondom; ők még fiatalon meg fogják érni, ha életben maradnak.

Mondták tegnap, hogy volt egy nagy parasztpárti gyűlés, amelyen Kovács Imre bejelentette a Válasz-t s az „eddig hallgatásra kényszerült vagy ítélt írók” megszólalását, a rádió is közvetítette a nagyon forradalmi hangulatú beszédeket. Izgat nagyon, hogy mi lesz. Legutóbbi levelem aggódással volt tele. Írtam, ne beszéljen róla! K. Gy. szétnéz a szocdemeknél, mondta, s megmondja a véleményét. Ezekről majd otthon. Az ő Pestrekerülése (vezérigazgatóhelyettesnek a Rimához) most kitolódott; egy itteni szövetkezet élére kerül.

Mit írjak még? Olyan ez már, mintha szóban beszélnék. Tegnapi napomat teljesen megették „az idegenek”. Otthon nem lesz fűtés, ugye? Hogy lenne?! Vajon hogy végezett Lóci az estjével? A nagy üvegburát, a kávéfőzőhöz, viszem. Nem tudom áttekinteni a napjaimat.

A Tücsök-be, látom, be lehet illeszteni néhány szükséges kései verset, 38 körülit, meg 20 körülit, kis változtatással vagy épp változatlanul. Most ezeken a megoldásokon töprengek. Irtózatosan kevés lesz a 20 utáni. Amiket csináltam itt, máris újraírtam. A debreceni részben sok a félkész áru! Nem tudja: adtam én verseket, „Tücsköket”, a Magyarok-nak is? Van hír a Sorsunk-ról? Marsinak már írtam egy lapot, abban jeleztem, hogy hamarosan keresem. Mezőtúrról semmi hír. Tüdős Klárának írtunk, közösen. Dócziék még csak nem is ismerték őket személyesen!

Lehet mégis, hogy elhagyok mindent, s hazamegyek Gyurival egyszerre. Úgyis csupa izgalom vagyok már! Attól teszem függővé, hogy a mai napon hogy megy a munka. Gyuriék meghívtak, hogy folytassam náluk az őszölésemet, maradjak még, most már náluk a papék helyett; nem fogadhattam el.

Tudja meg, kérem, a közmunkáról legalább azt előre, hogy hogyan kell behajtani most a váltságot, készítse elő a papírokat, akkor aztán két óra alatt be lehet szedni az egészet.

Egyéb? Tán már nincs. Többet nem írok innen.

Mindnyájukat szeretettel ölelem és csókolom.

Lőrinc

Várady Miklóst szeretném látni. Reagálnunk kellett volna valahogy Irénkénél az ítéletkor. Írnék neki, de nem tudom a házszámukat.

Parasztpárt ünnepsége: Szabó Lőrincné szeptember 28-i leveléből: „Tegnap átjött Baránszky s a következő levélértesítést hozta »Kedves Lőrincem! kedves kötelességemnek teszek eleget, amikor a Parasztpárt XI. kerületi szervezete nevében megkérlek arra: légy olyan jó és vegyél részt október 5-én este 6 órakor rendezendő irodalmi estünkön. Baránszky-Jób László majd elmondja Neked, milyen rendes közönségünk van. Az esten Illyés Gyula, Szabó Pál, Dallos Sándor szerepelne Rajtad kívül. [A levél gépelt, tintával van beleírva, hogy: Mindnyájan nagyon várunk!!] Tegnap Keresztury volt a vendégünk. Ugyancsak ezen a levélen kérem meg G. Szabó Klárát, hogy ő is szerepeljen az irodalmi esten, amit a pártvezetőségünk nevében előre is hálásan köszönök. Szeretettel köszönt régi híved és barátod Dékány András.«”, Az estet Marsi Pál (a rómaiparti Bivalyos csárda vezetője) rendezte. – Az injekciók: Szabó Lőrincné szeptember 28-i levelében panaszkodik fájdalmakra, magas vérnyomásra; Tompa Kálmán hormoninjekciókat ajánl. – Basilides Mária: (1886–1946. szeptember 26.) operaénekes, Kisklára tanára volt. – K. Gy.: Kuzman György. – Rima: Rima-Murányi Vas és Acél Rt. – Sorsunk: pécsi irodalmi folyóirat (1941–1948), szerkesztője, Várkonyi Nándor többször kér és közöl Szabó Lőrinctől verset és fordítást. – Várady Miklós, Irénke: Szabolcs szülei. – Ítélet: népbírósági tárgyalás.

18.

Budapest, 1947. március 19.

Kedves Klára!

Hogy van? Üzenjen. Holnap különben bemegyek, mint megbeszéltük, az orvosokhoz (is). Lóci a levelet fekete Klárának tegnap tegnapelőtt ma elvitte. Pénz nincs. A rádió külföldi versantológiát ad ki, s az Ö. B.-ból 11 verset elkért az Egyetemi Nyomdáéktól: onnan hozzám utasították Rubletzky szerkesztőt-igazgatót a kéréssel: természetesen örömmel átengedtem a kért fordításokat. A két Mikes-verset összevontam eggyé, így jobb; s majd folytatom a témát valami személyessel. Ma délután Válasz, máris neki kell ülnöm a kritikáknak, az olvasásnak. Kis Karinthynak írtam, vasárnap délelőttre kérve esetleges vizitjét. Baránszkynénak, sajnos, csakugyan végleges az öregasszonya. Ez gondot ad, többfélét. Semmiesetre sem akarom Katherint csak úgy kitenni, utóvégre miattam csúszott le két jó helyről, s egyébként is… Nem tudom, helyes-e, okos-e elküldeni, mikor maga csak egy vagy két hétre akar itthon lenni: inkább azutánra kellene megszőni a szálakat, hogy maga már végleg hazajött! Tolja ki a dolgokat! S egyelőre csak tűnődjön. Pénteken beszélünk az ügyről. Úgy tudom, ma Laci megy be magához. Minden jót! Csókolom

Lőrinc

Fekete Klára: Frey Andrásné, Szabó Lőrincné barátnője. – Ö. B.: Az Örök Barátaink második kötetét az Egyetemi Nyomda adta ki, a kötetet dr. Kulcsár Adorján, a Diárium szerkesztője szerkesztette, a korrektúrákat is ő vitte a Babics-klinikán fekvő költőnek. – Mikes vers: Dr. Mikes Lajosról, apósáról szóló versek. – Kis Karinthynak írtam: Karinthy Ferenccel könyvéről, a Szellemidézésről beszélgetett.

19.

Igal, 1947. július 30.

Kedves Klára,

az utazás jól haladt, tegnap este Igalba érkeztünk, most a falut járjuk, csak a két házigazda van itthon, Csóky valahová Badacsonyba ment egy hétre. Sok kalandunk volt Bernáthéktól idejövet, majd elmondjuk, a vége az volt, hogy elnöki kocsin kerültünk Sándorékhoz. Itt nagy könyvtár, nagy meleg, hűvös, szép lakás, jó ágy és koszt, meleg kádfürdő és zsongó kert várt. Most megyünk a falut nézni. Ma reggelre befutott az első posta is, a levél. Talán Perr Viktor plébánosnál is kapunk hírt Szekszárdon. Közben közmunka-, s mint látom, szavazólap-dolgai akadnak, mint helyettesemnek. Nem igen lesz nehéz. Itt három napig leszünk, tehát alighanem pénteken vagy szombaton megyünk át Tolnába. Kisklára gyógyulásának nagyon örülünk. Gizike 31-én és 1-én otthon lesz Pesten. Ha maga is lejutna Tihanyba, nagyon örülhetne! A nővérek is vittek közben egy kis beszámolót, inkább a szavukban, mint betűimben. Majd jelezzük még a pontos érkezést. Minden jót! Kézcsók, sok üdvözlet! Isten velük.

Lőrinc

Elnöki kocsi: Boglárról vendéglátójával, Kovács Józseffel (lásd: 72. sz. levél jegyzetét) átgyalogoltak Lellére, ahol a köztársasági elnök nyaralójában felkereste a költő Tildy Zoltánnét, aki az autót rendelkezésére bocsátotta (lásd: Laczkó András: Szabó Lőrinc hét levele. Dunatáj, 1978. december.) – Perr Viktor: (1891–1964) ekkor plébános Szekszárdon, korábban pécsi tanár.

20.

Szekszárd, 1947. augusztus 3.

Kedves Klára!

Legutolsó lapunk óta megjártuk Igalt. A háziasszony nem volt otthon (pont arra a Kisörs-Szöllőshegyre utazott, ahonnan mi eljöttünk Bernáthéktól). De így is igen sok jó traktát élveztünk végig. Még Lóci se unta magát, pedig Igalon igazán csak pihenni és olvasni lehet. Reggel 4-től este 8-ig utazva értünk aztán ide, Szekszárdra, ahol most, vasárnap este, vacsora közben (torta és gyümölcs közt) ezt a lapot írom. Lóci délután tanult valamicskét, aztán a református pap fiával valami kézilabdameccset néztek végig, aztán a hegyre mentek ki, a pincékbe, végül egy lányos házhoz zsúrra és táncra – éjfélig. Mi, házigazdám meg én, a Babits-házat néztük meg. Izgatott, hogy meg tudja-e oldani a hivatalos elseje körüli és választási teendőket, de bízom benne, hogy igen. Kedden délben ülünk majd vonatra és este ½8–8 közt otthon leszünk. A közmunka dolgok esetleges hiányos intézését majd 6-án kézbeveszem. Jól vagyunk, sok jó barátot szereztünk. Kisklárával együtt sokszor csókolom.

Lőrinc

21.

Budapest, 1948.
szombat

Kedves Klára!

Mellékelve levél Igalból, csak az Oszkárét kell elolvasni, a Sándoré már érthetetlen a viccelődésektől s különben sincs benne konkrétum.

Ma estére uzsonna-vacsorára meghívtak Radnaiék, a lányt leküldve, rögtön a maga távozása után; mi ketten megyünk s még Lóci. Kisklára bement, 2–3 körül visszajön, este s éjjel rádió kerti ünnepélye lesz a Hűvösvölgyben.

Ha Baránszky átjönne, okvetlen szeretnék vele beszélni: tehát délután jöjjön újra el vagy mondja meg, mehetek-e én hozzá s mikor.

A Zsuzsi-délutánt tegyük lehetőleg koránra, hogy este 6-kor indulhassunk fel a Rózsadombra. Autóbuszon, ugye? S vissza majd gyalog.

Holnap 5 és 6 közt Békés Pistáék.

Délben igyekszem haza.

Csókolom.

Békés István: (1900–1980) író, Szabó Lőrinc debreceni osztálytársa, ekkor a Parnasszus kiadó vezetője, az első magyar Majakovszkij-kötetek szerkesztője.

22.

Dunavecse, 1948. július 21.

Kedves Klára!

Dunavecsén sülünk a csónakban, a part mellett, csaknem meztelenül. Az éjjel jól megháltunk egy faluban, a motor néha remekelt, máskor állt; most meg épp eltört, és keresik hozzá a hegesztő embert. Nagyszerű az idő, már én se bánom, ha felborul minden program. De nem fog felborulni: egy óra múlva – állítólag – az evezést és a „csurgást” újra felváltja a gép. Estére szeretnénk Szekszárdnál lenni. Egészen vad életet élünk, azt hiszem máris szörnyen lesültem. Itt van Petőfi apjának (lehúzott redőnyű) mészárszéke. De én nem láttam, a csónakot őrzöm éppen egy árterületes parton. Minden jót mindnyájuknak. Csókolja:

Lőrinc

A költő útitársai: a postai levelezőlapon Marton Lajos, Kelemen József és Sándor aláírás szerepel, a Dunán való „lecsorgásról” lásd a Vers versek helyett című verset; Marton Lajos: látszerészmester, Marton Optika Foto (Egyetem utca, most Ferenciek tere 11.) tulajdonosa, a kontaktlencsét és az akril műszemet dr. Györffy István szemklinikai tanárral közösen honosították meg; és társa Kelemen József (utóbb mindketten a Nónay szemklinikán dolgoztak), „Művész” néven becézték, festett is, és műtétek előtt a szemfenékről rajzokat készített; Nagy Sándor optikus.

23.

Foktő. 1948. július 23.
péntek reggel

Kedves Klára!

Vecséről írtam először egy lapot. Azóta rengeteget hányódtunk, igen mulatságosan, kalandosan. Az út sokkal viccesebb, mint várni lehetett. A vicceket főképp a motorok okozzák. Háltam már parasztházban, aztán sátorban egy gyönyörű parton, vízicserkészek közelében, és az elmúlt éjjel egy rendes csárdában, itt, Foktőn. Lócinak lett volna csak pompás ez a kirándulás! A fiúk kimondhatatlanul kedvesek, szívesek, jókedvűek. Eddig naponta borotválkoztam, amiből jóra következtethet. Olyan ez az út, mintha valami operettbe illő mozgósításnak s egy kollégiumi coetus-diákéletnek az elemeit keverné a technika vívmányaival. Sok halászlét ettem, nem ártott meg; a spriccerek sem. De igen lassan haladunk, szinte a világon kívül élünk, s nem tudni, ma mi lesz. Megint javítják a motorokat, két szemészünk odaát van egy kompgazda- és szerelőmesternél; lehet, hogy ők ma Pestre mennek, agyonverni a motor-generáljavítójukat, s új gépet szerezni, én meg elválok tőlük, mert még mindig a Dunán vagyunk, s az idő repül. Hajó, busz, szekér, csónak, miördög majd csak felvisz már Siófokra; ha viszont rendbejönnek a mi gépeink, velük maradok. Remélem, semmi baj. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Ui. – A rossz nadrágom tele van új moly-lyukakkal: nézzék át a ruhaszekrényt!

24.

Szekszárd, 1948. július 24.
szombaton reggel

Végleg leálltak, elromlottak a motoraink. El kellett válnom a társaságtól, bármilyen kedves volt, úgy telt az idő, oly gyorsan és oly eredménytelenül. Foktő volt az utolsó állomásunk, ez már mélyen Paks alatt van. A korcsmában szálltunk meg, csodajó halpaprikást ettünk, harcsa volt a nagyrésze. Reggel (pénteken) egy révész a túlsó parton alaposan megvizsgálta a gépeinket, s kiderült, hogy gyenge bronzanyaguk teljesen kikopott. Most már csak evezve lehet előre jutni. Így a Sió csatorna elején elbúcsúztam barátaimtól, s rengeteg kaland után buszon Szekszárdra kerültem (péntek délután). P. Viktor csak ma jön meg. Helyettesei roppant szívesen láttak, reklamálták Lócit. Ma kimegyek Kakasdra, s délután vissza, holnap pedig, mivel autóbusz csak vasárnaponkint megy, Siófokra. Nagyon jól vagyok. Csók.

Lőrinc

P. Viktor: Perr Viktor. – Kakasd: Voit Lászlóék, Mikesné Irma testvérének családja lakott akkor ott.

25.

Siófok, 1948. július 25.

Kedves Klára!

A Sió csatornát lezárták! Erről én csak utólag értesültem, ma, mikor Dobrovits Panni + Viktorékhoz érkeztem. Nincs benne, vagy alig van, víz. Motoros kollégáim talán még mindig eveznek; sajnálom őket. Mit fognak most csinálni azzal a megbénult, nagy csónakkal? Itt Panniéknál nagyon szép és helyes minden, rengeteg a szőttes és a szőnyeg, minden tarka és ízléses. Egy sereg vendég van náluk, de estére mind hazamennek. Úgy látszik, itt tartanak holnapig. A mai vasárnap óriási embertömeget hozott Pestről, kiszorítják helyéből a Balatont a vendégek, azt mondják, 12 filléres gyors jött és fordul vissza. Lapja már itt várt, a short azonban késik, biztosan a mai vasárnap miatt. Talán reggel kihozza a postás, akkor mindenképp elviszem magammal, s esetleg itt hagyom a csónakba szánt külön meleg holmit. Különben épp most nagyot dördült az ég, és esni kezd. Azt hittem, több hírt ír. Igaz, hogy 23-án még nem sokat írhatott. Itt van Siófokon az „egész” Nemzeti. Nem keresem őket. Kristóf Károly kalauzolt ide, a Rákóczi út 4. alá. Szekszárd kitűnő volt; 7 óra hosszat Kakasdon is voltam: költöznek Rákoscsabára! Most szárazföldön bumlizok úgy, ahogy eddig vízen. (Mi lett a barackkal?) Úgy sajnálom, hogy „beteg” vagyok s hogy vissza kell sietnem! Szeretettel csókolom magát és Kisklárát. Ha Lóci rendes, őt is.

Lőrinc

Dobrovits Viktor és felesége Panni: utóbbi az Est-lapoknál gépíró volt, ekkor a Siófok, Rákóczi u. 4. szám alatti OTI-üdülőt vezették. – Kristóf Károly: (1904–1994) hírlapíró, színpadi szerző.

26.

Tihany, 1948. július 27.

Kedves Klára,

tegnap Tihanyba fújt át a szél, este Illyésékhez, Kálmusékhoz mentünk át, ma délelőtt értem jött, mint kiránduló, Panni (és Micu, aki végre szintén befutott Siófokra), megjártuk a hegyet, csak az Inturist csodaszállót nem néztük meg, amely a volt főhercegi kastélyban rendezkedett be, s most déli 12 van, s indulunk vissza Siófokra. Ha autóval jöhet, okvetlen jöjjön el Gizikéhez, Flórához. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Micu: László Ivánné.

27.

Igal, 1948. július 30.

Kedves Klára!

Tegnap óta Igalon vagyok, ez a hely megközelíthetetlen Magyarországon, annyi kalandba kerül az idejutás, ha az ember nem a legegyenesebb utat választja. Már pedig én anélkül is csavarogni akartam. Tudja, hogy belejöttem a korcsmázásba, csárdában-hálásba, spriccerezésbe? Én tulajdonképpen már a múlt hétfő óta vagy mióta jövök, vagyis jöttem ide! És már úgyszólván mehetek is: ijesztő a dátum! Most reggel van, tíz óra, a teraszon ettünk, én elszedtem a Sándor föles kávéját, aztán beszélgettünk, végtelen hosszan és sokfélét, megint, köröttünk ez a gyönyörű és nagy-nagy kert, özön napfény és rigófütty. A világ menetét tárgyalgattuk, amihez nem értünk, meg az írók búját-baját. Pityu Pestre kerülésének ügye egészen megkomolyodik; elférne nálunk. A háziasszony Kisörsön van. Még nem mosdottam és nem borotválkoztam, az előszobában ugyanis megállított ez az írógép, s levelet kezdtem írni, mint látja. És Oszkár máris utánam hozott egy csésze friss aludttejet, olyan „májas” törésűt, azt hörpingetem kopogás közben.

Levelének örültem, tegnapelőtt jött meg, ebből már tudták, hogy igen-igen esedékes vagyok. Hát be van fejezve a nagy mű, igen? Maga biztosan mégsem pihen. Üdvözlöm ez alkalomból Juliskát is! Kisklárát csókolom! Lóci csak ne nyafogjon annyit a rossz ruhája miatt, inkább szerezzen pénzt, tisztességes, kitartó munkával, ahogy kell, s ha én vinni akarom valahová, akkor ne tarttassa vissza magát Pesten a rossz cimborái által. Közben persze sajnálom is. Hány alkalommal eszembe jutott a tavalyi közös utunk, mikor azonos helyzetben voltam, s mikor kérdezősködtek utána!

Hanem hadd beszéljek egy kicsit a csütörtök előtti dolgokról. Nem írhattam közben, olyan zsúfolt volt minden nap. Pannikáéknál csodavilág van, ami az ellátást s a szeretetet illeti. Nem is értem, miért szeretnek annyira. Vagy csak most tud megnyilatkozni valami, ami eddig is élt bennük? Ott volt talán hétfő óta Mária is, „Micu”, ők ketten hajóztak utánam-értem, mikor átrándultam hétfőn Baránszkyékhoz Tihanyba. Összekevertem bizonyos autóbusz-dolgokat, s emiatt elmaradt a keddi továbbutazásom, ideutazásom, majd szerdán elmaradt maga az autóbuszjárat, minden bejelentés nélkül, ami már irtózatos idegességbe hozott. Szerdán előzetes siófoki terv szerint Akarattyára mentünk, én meg a két nő, buszon. De mondtam Viktornak, hogy oda nem állíthatunk be váratlanul ennyien, csak úgy. Hát mi kell? Láttam, milyen gazdagon élnek, gazdagabban még az igaliaknál is, hát viccből listát készítettem: három rántott csirke, egy kiló kenyér, félkiló fagylalt, 30 deka felvágott, egy torta, főzelék, gyümölcs stb. És a házigazda szó nélkül, s komolyan véve a dolgot, összeállított egy csomagot reggelre. Enyingen még egy kilónyi vadász-szalámit is feladott buszunkra az ottani hentes, mikor átmentünk a falun, így aztán csak természetes, hogy János, mikor meglátott, hogy jobbról-balról egy-egy angyallal kezdek beállítani a kertjébe, akárcsak egy címer, alig tudta leplezni megrökönyödötöttségét: mit adok én ebédre ezeknek az embereknek?! S mikor tízóraira terített Juckó, pár szelet kenyérke jött és sok zöldpaprika meg egy fél borospohárnyi libazsír. „Kenyeret keveset fogtok kapni”, mondta János, „az magunknak is csak a jegyre járó van.” Erre előhúztuk a fürdőruhák és lapulevelek alól a két szatyorból előbb a szalámit, majd a 20–30 darab sült húst, majd a többit és a puncstorta-szeleteket, s egyszerre hogy fölragyogtak az arcok! Ők levest s valami felfújtat készítettek meg uborkasalátát, s irtózatos trakta következett. (A fagylaltot csak szállítóeszköz híján nem lehetett elvinni.) Hát szóval ez volt az akarattyai kirándulás lényege, s ezt én intéztem így, sőt magam is kaptam egy nagy darab szalonnát, amit biztosan nem fogok megenni Pest előtt.

Csókyhoz, az itteni házitündérhez, meg Bernáthékhoz most már képtelenség eljutni. Pedig szeretnék, s nagyon sajnálom, hogy az a klinika-ügy visszaparancsol. Jövőre, vagy legközelebb, másképp rendezem a dolgot, főleg, ha Panniék változatlanul Siófokon lesznek (nagyon fúrják őket!): akkor központjaim lesznek, tán épp Siófok, meg Igal, ahová vissza-visszatérek stb. Most jut eszembe, hogy magára esetleg egy gyorsvizit vár autón Tihanyba és vissza izéékkel no, Gyuriékkal! Csak meglenne! A szabadságát jó volna augusztus 10–25 vagy 15–31 közt kivenni a második részt, s akkor talán együtt is indulhatnánk valahová. Siófok egészen különleges hely számunkra, pár napra most is, de főleg későbben. Szereti a remek fagylaltokat? Panni rosszul van, ha naponta nem eszik egy-egy dézsányit. (Samu is szereti, nagyon. Samu: egy rút-rút öleb, valami fajtiszta terrier, ugatás helyett iázik.)

Baránszkyék roppant kedvesek voltak. Gizike levelére jól felelt mégis; az autós gyorsvizitre azonban okvetlen s nyugodtan elmehet!! Gizike nagyon megkedvelte a lányt, Pannit, mindenféle naivságaiért. (Például a lány a Balatont úgy hívja, hogy: a Bodrog.)

Bernáthék számára megpróbálom ma megcsinálni a francia röpiratot. Ha meglesz, innen elküldöm nekik. Oda most már nem mehetek el klinika előtt. Nem írt Aurél semmit a fordításról? S vajon mennyi volt a honorárium? Nem fontos különben. De miért intézi a dolgokat onnan a fene messzeségből és elérhetetlenségből?

Gyönyörű ez a hely, ez az igali lakás és kert. Egy kis zárt paradicsom a földön.

Dobrovits Viktor meg: szervező zseni! Elképesztő a munkabírása, szaktudása, energiája, simasága. Az intézmények, melyeket vezet, toronymagasságban minden hasonló felett!

No de megyek a fürdőszobába. Úgy hiszem, harmadikán vagy inkább negyedikén leszek otthon, akkor még idején megcsinálható a közmunka. A háztömb úrhoz nézzenek át! A listába a mi házunknál most be kell vezetni a hazatért hadifogoly nevét is. S mondja meg Somogyi, hogy mi vele a teendő.

Köszönöm magának és mindnyájuknak a nagytakarítási fáradalmakat. Kisklára ne sírjon, nem kell aggódnia semmin. Érdekes, hogy Bartos Alisz megmozdult a betegségre. De hogy jutunk hozzá az orvossághoz magához? Meg kell ezt kérdezni Babicstól. Ahogy hazaérek, jelentkezem nála. Csak pénz lenne! Flóra szeptemberig Tihanyban marad, Gyuszi úgy 20 körülig. Izgat az Egyetemiek döntése az Ö. B. I. sorsáról, az most már esedékes. Shakespeare-ben túljutottam a 100. szonetten, azt épp egy útelágazásnál készítettem el, Tab mellett, a jelzőtáblánál, szekérre vagy autóra várakozva, és szalonnázva a forró, ragyogó, zöld somogyi tájban.

Isten vele, Klára. Még írok. Maga már ne írjon. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

Juckó: Kodolányi János leánya. – A francia röpirat: Bernáth Aurél szerkesztette ekkor a Magyar Művészet-et, a Szinyei Társaság folyóiratát, ennek a számára fordított, illetőleg stílszerkesztett Szabó Lőrinc. – Bartos Alisz: ekkoriban külföldre távozott régi barát. – Babics Antal: (1902–1992) sebész-urológus, akadémikus, ő kezelte Szabó Lőrincet veseköves megbetegedésben. – Egyetemiek: Egyetemi Nyomda. – Shakespeare-szonettek: Szabó Lőrinc ekkor átdolgozta fiatalkori fordítását.

28.

Budapest, 1948. július 29.

Kedves Lőrinc!

Három lapot kaptam eddig magától. Úgy látom, hogy az út sikertelensége dacára, a maga számára sikeres volt. Olyan életet élt, amilyet eddig soha. Ezt is megpróbálta hát. Hála az égnek, nem lett beteg. Én csak ettől féltem. Egyik lapon sem írta, hogy tulajdonképpen hová is megy végül. Gondolom, megmaradt az eredeti tervnél, s Igalon köt ki. Én oda írtam már, s küldtem a Bernáth-féle francia cikket. Remélem meg is kapta. Ha nem képes ott megcsinálni, írjon egy lapot legalább nekik. Most oda nem megy, ugye? Kár, hogy meg kell szakítania a szabadságát, de azért talán úgy sem lesz rossz, hogy utána még egyszer elindul. – Lelli itthon van Tihanyból. Tegnap keresett engem, de én Pesten voltam, mert Juliska kitiltott tegnapra bennünket a házból, hogy kimeszelhesse a szobáját s a konyhát. Mind a kettővel készen van, egészen szép lett. Mindent kitakarítottunk már, a ruhásszekrényt is újra poroltam. Dédétével behintettem. Ezen a nyáron már nem először cselekszem. Ha nem rakom el a ruhát ládába, légmentesen, nem tudom a molyoktól megvédeni, hiába igyekszem. Az a ruha különben teljes rongy, a többi része még inkább, azért adtam útra. – Tegnap nem jött semmi érdekes posta. Lellivel ma fogok délután találkozni, úgy tudom, hogy Flóráék is nagyon hívnak, Gizikéék szintén. Gyuri megy majd autóval, s akkor akarnak vinni. Ha megoldhatom az itthoni helyzetet s a hivatal s a maga klinikája miatt, akkor ilyesmiben esetleg résztvennék. Majd meglátjuk. – Kisklára volt szemorvosnál, mára meg is lesz a szemüvege. Egy kicsit inkább javult a szeme, valami tengelyhibája volt, s az elmúlt. -4-es a szeme. Elég sok! Én még nem voltam ott, magával szeretnék inkább menni először. Talán eljön velem, ha itthon lesz. – Mikorra jön haza? Nem sürgetem, csak kíváncsiskodom. – Tegnap megbeszéltem Erzsikével a bútorvásárlást. Két szekrény 600 Ft, egy asztal 200 Ft, egy kicsi, egy nagy szalmás-faragott karosszék, egy picike toalett asztal 150 Ft. Mindezt Kisklárával közösen vennénk. Egy szekrényt, egy karosszéket, a pici asztalt ő veszi. A többit sem kell egyszerre fizetni, valahogyan csak kinyögjük. Nagyon jó vétel, mert minden bútordarab régi és szép, jó állapotban, csak az egyik karosszék párnázatát kell megcsináltatni. Eladna még egy gyönyörű rekamiét, epeda párnázattal, huzattal 7–800 forintért. Azonkívül három nagyszerű lószőrmatracot 150 forintért. Ezt azért írom meg, hogy hátha kell valakinek valamelyik. – Barackot kaptunk 12 kilogrammot. Be is főztem azonnal reggel. Valami befőtt is lett belőle, mert volt közte még éretlen. Nagyon szép és jó lett minden. Jó lenne még eltenni kis vegyes lekvárt s őszibarackot is, de most már nincsen pénzem. Mézre is fizettem előre, és rendeltem öt kilót. Télre akarom eltenni. A takarításhoz is kellett még sok minden, mosás is lesz pénteken, ágyneműre fizettem, házbért kifizettem, gázt. Villany ebben a hónapban nem jön, az mindig így van júliusban. Augusztusban jön kettő hónap.

Ma kicsit borult az idő, hála istennek, már nem bírtam sehogyan sem a meleget. Nem lehet itt lélegzeni. Voit Lacika azt hiszem már Pesten is van, Irmánál fog lakni, nem találkoztam vele. Biztosan nagyon örültek magának. Én is szerettem volna egyszer látni azt a Kakasdot. Már ezt sem fogom. Nem baj. – Irmának volt 26-án a szül. napja, ott voltam. – Érdekes, hogy Szilkáné nem reagált a levélre s a pénzre! Vele nem találkozik útközben, ugye? Lóci volt evezni kétszer, feketére sült. Mancinak segített a szenet haza szállítani. Ezzel keresett tíz forintot. Tőlem talán kétszer kapott egy-egy forintot. Cigarettát adtam neki. Fáradt nagyon folyton. És éhes szünet nélkül. Ugyanakkor azt állítja, hogy nem jó a gyomra. Fekete, de sovány. – Kisklára sokat futkos. Sok a próba és kín odabent. Teljesen el van keseredve, s nem látja reményteljesnek a jövőjét ott. – Lehet, hogy az állandó pozíciónak ára volna, amit nem ad meg. Ez is eldől augusztus 15-én, akkor felelnek arra, hogy az egész lesz-e, s kik maradnak. – B. Alisznak feleltem rögtön, mert nagyon helyesen írt. Különben is, ha maga nincsen itthon, a levelezést rögtön pontosan teljesítem. Ez érdekes. –

Nem írok most többet. Juliska megy bevásárolni, fel akarom adni. Ha tudja, írja majd meg, mikor jön. Ha vasárnap itthon lenne, akkor jön maga is Margot-ékhoz, ugye? – Kedden hivatalba megyek már, sajnos. Mindenkit ölelek, csókolok, kit mi illet. Isten vele, vigyázzon továbbra is magára. Mindnyájan csókoljuk, és minden jót kívánunk továbbra is. Isten vele!

Klára

Két levél (Szabó Lőrinc július 30-i és felesége 29-i) közlését felcseréltük, nem a megírás, hanem az érkezés dátuma szerint soroljuk be. – Gyuri: Kuzman György. – Lelli: Korb Stefánia, Kuzman Györgyné, Mercedes autójuk volt. – Voit Lacika: a kakasdi orvos fia, később a Sportkórház sebésze.

29.

Igal, 1948. július 31.

Kedves Klára!

Ma megjött a második igali levele is, igen örültem a beszámolóknak. Maga egész jól megtanult írni mellettem: látja, mégiscsak ér valamit a sok diktálás alatti korholás és írásjelbemondás! A lényeges dolgokhoz innen nem tudok hozzászólni, különben is kedden vagy szerdán este otthon leszek. Bőségesen írtam ismerősöknek: Várady Miklósnak, Tompa Kálmánnak, Tasnády-Kubacskáéknak, Zollschán dr.-nak, Radnaiéknak, Békés Pistának, Máté Karcsinak, Babics prof.-nak. Persze csak lapokat. Ha még írt, azt már aligha kapom itt, hétfőn valószínűleg tovább megyek innen. Csókyról azt mondja Oszkár, hogy szeptemberben szeretne Pestre menni, a Lukács fürdőbe kell járnia: hozzánk jön majd. S a kisfiú pesti iskoláztatását is szeretnék, most megy a IV. gimnáziumba. – Itt a postás, sürget! Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

Zollschán József: ekkor tanársegéd, urológus. – Máté Károly: az Egyetemi Nyomda igazgatója.

30.

Budapest, 1948. augusztus 6.

Nem levelezést akarok, kedves Klára, csak pár sort megnyugtatásul, ha ugyan ott érheti még ez a lap Tihanyban, megnyugtatásul a mai röntgen eredménye tekintetében. B. prof. a lehető legkedvesebb és legbarátibb volt, maga intézkedett, majd a megfelelő doktor igen-igen alaposan, sokáig megfigyelte Lócit, átvilágította. Ha bármit találtak volna, lényegeset vagy gyanúsat, felvételt is készítettek volna. Csak halvány nyomai látszottak régi, gyógyult helyecskéknek. Az egész szöveg: „A jobb subapex mediális részében pár köteges árnyék, egyébként tüdőmezők tiszták. – Rekeszek jól mozognak, sima szélűek, sinusok szabadok. Dúsabb hilusok. – Szív: alaki, nagysági eltérés nélkül.” A „dúsabb” hilusok miatt nem kell napozni, s általában vigyázni kell, de semmi baj nincs. Ezt megírom, egyéb újság nincs. Most jöttünk haza. Maguk nyilván ebédnél ülnek Viktoréknál. Irigyeljük magát az utazásáért. Lóci is! Igen, ő is. Mikor Illyésnének telefonáltam, már nem volt otthon. De már nem is nagyon igyekszem elérni. Profnak mondtam Zotyit, Andrásékat, Beznákot, nem tudott róluk. Én jövő csütörtökön megyek hozzá, s majd megbeszéljük, mi legyen, hogy legyen; semmiesetre sem sürgős most már semmi. Posta nem volt ma semmi. A Béranger-s embert Kardos Laci küldte tegnap, lefordítottam nekik Az yvetoti király című sanzont, amit Arany is elkezdett (állítólag), de másra nem érek most rá. Ölelem és csókolom egész Tihanyt.

Lőrinc

B. prof.: Babics Antal. – Mondtam Zotyit, Andrásékat, Beznákot: Bay Zoltán (1900–1992) fizikaprofesszor, Frey András (1904–1983) újságíró, Beznák Aladár élettanprofesszor külföldön maradására céloz.

31.

Budapest, 1948. augusztus 8.
vasárnap délelőtt

Kedves Klára!

Úgy sejtjük, pompás időt foghatott ki. Az első hír mindig a legizgatóbb s most az hiányzik; biztosan a vasárnap miatt, amiatt, hogy nincs postás. Nem tudom, hova írjak, hol jut el inkább magához ez a pár sor. Mindkét helyre elküldöm hát ugyanazt a levelet, amit, mint tán látja, indigóval írok.

Először is: semmi baj. Lapom s később Flóra jelezte már, hogy mi a röntgen-lelet. Semmi, úgyszólván semmi; csak épp vigyázni kell. És enni! Tulajdonképpen emiatt írok.

Lóci ugyanis majdnem lekerült vasárnap, ma reggel, Siófokra. A Csepel csapat, a kézi vagy röplabdázók, egy hétre oda rándultak, hivatalosan, mint a WM üdülőtelep beutaltjai. Nem sportolni, versenyezni, hanem pihenni mentek. Lócit kihagyta a tréner, mint beteget, az egész dologról onnan értesültünk, hogy eljöttek a dresszéért. Délután átmentem a fiúval Csalótzkyhoz, véleményért; majd este Lóci egymaga. A válasz az volt, hogy a betegsége felől mehet, csak ne mulasson, ne napozzon, ne erőltesse magát. Hátra volt a tréner megdolgozása. Erre az este s az éjjel nyújtott alkalmat, amikor tegnap, szombaton este, éppen valami szép nagy új pályát avattak, melyen villanyfényben lehet játszani. Sokféle huzavona után azonban a dolog nem sikerült. Így Lóci itthon maradt.

Egész elképzelésem erre a siófoki hétre azon épült, hogy szállás és egyszerű koszt van, s hogy Lóci napközben sokat lehet Pannikáéknál, sőt talán állandóan ott – azaz: ott is – kosztolhat, kivéve a vasárnapot. Ha náluk változás állt be, az más. De miért állt volna be épp most? Ha magától jött volna, jöhetett volna már valami értesítés, akár csak általános, hangulati, lett volna több támpontom igenre is, nemre is. Maga, úgy hiszem, a hét elején mégiscsak átkerül hozzájuk, s rendezheti a dolgokat. Így hittem. S talán ez is a helyzet.

Ezért írok most. Mert ha ezek a sorok Siófokon találják, s talán már hétfőn, akkor megkérdezhetné: lemehetne-e Lóci most, rögtön, úgy, hogy náluk reggelizik, ebédel és vacsorál, de nem ott hál. Hálóhelyet ugyanis alighanem mégiscsak ki tudnak sikeríteni számára a Weisz Manfrédban. S ha nem tudnak, hát akkor tán még el is hálhat magával egy szobában, valami kényelmes pótágyon, fekvőszéken. Mindez attól függ, hogy milyennek ítéli a Panniék szeretetét, és lehetőségeit. Lócinak azért fontos ez a mostani hét, mert a következőn talán már iskolai előkészítő munkája lesz vagy lehet. Ezért forszíroztam a kis nyaralását lehetőleg erre a hétre.

Beszélje meg mindezt őszintén és egyszerűen Viktorékkal. E levél kíséretében én is írtam nekik erről, csak nem ennyire részletezve. S ha kedvező a válasz, küldjenek táviratot, vagy még inkább: telefonáljanak azonnal a házból – van telefon – mondjuk Margalitékhoz. Elég a legrövidebb üzenet: Lóci azonnal utazhat, Klára eddig meg eddig marad. Útiholmit máris összeállítottunk eleget. A névnapi inget csak akkor árulom el, ha előbb volna szükség rá, vagyis menetel esetén. Lóci pár nappal magán túl is ott maradhatna, bár Panniéknál épp a szombat-vasárnap a kritikus.

A maga szabadsága ügyét telefonon s a legkedvesebben Szemző Piroskával intéztem el. „Maradjon akár péntekig!” – mondta; ezt utólag homályosnak érzem: szombatot akart tán mondani? Mindenesetre megvan, amit kértünk; s ha maga csütörtökre nem állít be a hivatalába, bemegyek én, úgyis nagyon hívott az intézet privát megtekintésére Piroska, s közben bemondom, hogy szombaton itt lesz.

Bernáthék végre megkapták a fordítást, a másodikat, s küldték az újabb 100 forintot; abból lébecolunk. Az Írószövetség az újságírókkal közös szanatóriumegyesületet alapít, megküldték a belépési nyilatkozati blankettát.

Nagyon sokat jártam, próbáltam intézni, kevés sikerült. Pénz felhajthatatlan, csak hitegetnek: később, később! Egyetemi Nyomdánál nincs döntés.

Babiccsal a legeslegbarátibban és igen kiadósan beszélgettünk, a dékánsága hátteréről, Zotyiról, Andrásról; vicceket meséltünk; csütörtökön vizsgál meg, s akkor majd eldöntjük, hogy mi a legokosabb teendő.

Motorcsónakos embereim szintén Szekszárdon kötöttek ki, a motort mégis rendbehozták, további baj aztán nem lett, már rég itthon vannak. Ősszel majd egy hármas, illetve négyes kis együttlétet kell nálam megrendezni számukra.

Az igaliak iskolaügyében is mozogtam, még semmi fix nincs az iskolák körül; majd Baránszky Jóbék ittlétekor szedem össze végleg az eszemet az ügyben. Oszkáréknak írtam.

Ma vizitelt nálunk röviden Gabi meg a mamája, aki némi csomagot hozott Debrecenből, volt osztálytársamtól.

A külügyi kultúrfolyóirat, az a soknyelvű, amelyben tisztességes híradást reméltünk az Ö.B.II-ről, megjelent, de csak néhány sornyi adatnélküli és abszolút szürke kis közlést hozott a könyvről, olyan szövegezésben, amely a legalkalmasabb arra, hogy még az se tudjon meg semmit a könyv tartalmáról és kvalitásairól, aki észreveszi. Hát ez lesújtott. Angol, francia, szlovák, román és bolgár változatában van csak ez is; az oroszban s a lengyelben még ez se, semmi se.

Én jól vagyok, Kisklára szintén; ő tegnap a Svábhegyre ment a szokott házistrandjára, ma itthon ebédelnek.

Ha megkapom a programtervezetét, hollétei jelzését, amire hétfőn már számítok, hiszen nyilván már pénteken tisztázódtak a dolgok, akkor rögtön írok még, ha mást nem, lapot.

Szeretném, ha jól érezné magát. A Szemző Piroska „péntekig”-je nyilvánvalóan „szombatig”-ot jelent. Mint mondtam, ha szerdán este nem jön meg, csütörtökön reggel én látogatom meg őt s az intézetet: ennélfogva, ha lehet s ha érdemes, maradhat tovább is, péntek estig.

Tompa Kálmán megjött Raguzából, hétfőn vele ebédelek.

Most feladom ezt a kettős levelet a két címre. Ha tehát Siófokra kerül át hétfőn, ne bosszankodjék, hogy ott is megkapja ezt a már ismert levelet. S a Lóci ügyben adjon rögtön hírt, táviratot vagy telefont Viktorral.

Ölelek, csókolok mindenkit. Magát is!

Szeretettel

Lőrinc

Manci, Juliska üdvözli, összes névnapok elhalasztva!

Dr. Csalótzky Károly: szomszéd orvos, barát és körzeti orvos. – Margaliték: Margalit Ödön építész és lánya Gaby, szomszédok, amíg nem volt Szabó Lőrincéknek telefonjuk, addig ők közvetítették a telefonértesítéseket. – Gabi: Bosznai Gabi, Szabó Lőrinc debreceni iskolatársának leánya, Baránszkyné intézetében lesz nevelőtanár.

32.

Budapest, 1948. augusztus 10.

Kedves Klára!

Ma jött meg második tihanyi lapja. Milyen nagyszerű, hogy minden elképzelhető ismerőst és barátot együtt talált! Ezt igazán a sors rendezte így! Nagy kíváncsisággal vártuk és várjuk a kis híradásait s részletesen megtárgyaljuk, mi hogyan történhetett. S hogy még vihart is látott! Nagy levelemet, úgy hiszem, két példányban is megkapja, ha csak kedden délután ment át Panniékhoz. Lóci különösen izgul. S azt kéri, hogy ha ő nem mehet, akkor legalább maga szóljon be a fiúkhoz, a Weiss Manfréd üdülőbe (a vasút mellett van) és adja át az ő üdvözletét: Antalpéter Tiborra bizonyára emlékszik, az volt az a kiváló és csinos válogatott röplabdás a Lónyayban. Ha a helyzet megfelelő, akkor maga talán még vissza is megy Jánoséktól megint Siófokra. Akárhogy döntenek, az idő, a hivatali, ne izgassa: mint írtam, elég szombaton jelentkeznie. De akkor kell! Ugye, hogy szép az a nagy víz, ugye, hogy nem is olyan körülményesek a dolgok? Most bizonyára tanult egy kis bátorságot a mozgásban, és sok helyismeretet. S kedvet kapott egy s más kisebb útra, amit még mai helyzetünk is megenged. Viktorékat hívja meg; már én is sürgettem, hogy ha Panni jön, csak hozzánk szálljon! Itthon semmi újság, peregnek az órák, napok, a lakás igyekszik hűsölni a leengedett esslingeniek árnyas védelme alatt. Juliska hűséges, rendes. Franklin fizetett. Lóci megkapta névnapi ingét, többi névnap mind elhalasztva. Csütörtökön Babics, de nem befekvés. Legjobbakat mindnyájuknak. Csókoljuk.

Lőrinc

Csak azt a külön motorhajót hogy sikerítették ki?!

Lónyay: Lónyay utcai református gimnázium. – Juliska: Sáska Juliska (sz. 1925) Szabó Lőrincék új háztartási alkalmazottja, öt évig tartózkodott náluk, utóbb férjhez ment Pintér Bélához és megromlott a viszonya a családdal. (lásd az 1952-es Kékestetőről írt leveleket.) – Franklin: könyvkiadó.

33.

Balatonszemes-Öszöd, 1948. szeptember 17.

Az idő hol jó, hol rossz, a hely azonban, ahova kerültem, egyelőre pompás. Kedves Klára! Csak az a kár, hogy csuknak éppen, s mennem kell. Még nem teljesen biztos, hogy szombaton. Dolgoztam. Igalon biztosan vár értesítés. Holnap Sziklánénál ebédelek. Minden jót, mindnyájukat sokszor csókolja

Lőrinc

34.

Balatonszemes, 1948. szeptember 19.

Kedves Klára!

Tegnap beszéltem Sándorral telefonon, megyek hozzájuk. Már ott lennék, de éppen mondta, hogy a pest-kaposvári busz leállt, csak hajnalban lehet Igalt elérni. (Csóky, a háziasszony, szintén ma érkezik haza, nem tudom, honnan.) Így aztán megint bejöttem Szemesre, ma, vasárnap reggel, és most Szikláné Ilus kertjében dolgozom, és írom ezt a levelet. Közben Öszödön voltam, egy óriási modern üdülőben, ahol ismerősök nagyon kedvesen fogadtak, majd elmondom szóban a részleteket. Sajnos, nem lehetett tovább időzni velük, mert éppen zártak, hamarább kellett volna jönnöm… Csak hát sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen pompás a hely. S még egyszer „sajnos”: tanúja kellett hogy legyek annak a szerencsétlenségnek, amely Lugosit, a gondnok-ismerőst, érte: telefonon, minden indokolás nélkül, épp e napok egyikén tette ki az állásából (iparügyi miniszteri tanácsos) valami felső rendelkezés. (Maga is ismeri: a II. kerületi parasztpártban volt egy ideig vezető is; ő az, aki 45 telén azt a bizonyos aprószemű szenet szállíttathatta nekünk a szénínség idején.) Összebarátkoztam a másik gondnokkal, Vörös Gyulával is; de ki tudja, hol lesz jövőre?! Szóval hát nagyon jól indult az utam, csak most lesz rossz az autóbuszozás, ismerem a vidéki buszok rettenetes megbízhatatlanságát még júliusi csavargásaimból. Újságokat, rádiót láttam, hallottam. Nagyon izgat azonban Lóci iskolaügye, hogy s mint áll a felvétel. A többiek, maguk, már komolyabb emberek, valahogy csak elboldogulnak vagy elboldogtalankodnak. De ő olyan – tudja, hogy milyen kölyök! Békés Pistának idején és köszönettel vissza kell juttatni a kölcsön-kritikáit, ha használtak, ha nem; vigye haza Lóci őket, Pista aligha lesz otthon, de majd csak átveszi valaki. Aztán a fog-ügy és T. Kubacska a második és harmadik fő-aggodalmam. Ilus (aki szállásra nem hív meg férfit, bár rengeteg üres helye van, de ezenkívül nagyon helyes) holnap vagy holnapután két napra Pestre megy; talán beszól telefonon Baránszkyékhoz. Igaz ugyan, hogy semmi különöset nem mondhat. Mesélte, hogy az utolsó előtti szállítmánynál még Vigh Sándorral dolgozott, s akkor Vigh semmit sem számított a tűzifa fuvarért! (Ellenben azóta nem újították meg az autóengedélyét.) A Szonettek egy részén túl vagyok, s körülbelül 60 oldalt kijavítottam a röntgenanyagból máris. Ezt a részt Igalból postán elküldöm dr. Schiffernek, s mire hazamegyek, készen akarok lenni az egész 200 oldallal. De mi lesz azután? Esedékes a döntés az Ö. B. I. ügyében. S hátra van a Szonettek korrektúrája, s némi próza eléjük és mögéjük. De mi lesz azután, azután? – Az éjjel iszonyú orkán volt, teleholdas, tiszta ég mellett; most is nagyon fúj, de a meleg nem csökkent túlnagyon. Egyszer voltam csak a vízben. Csókynak Ilus tanácsára (minthogy a cigaretta otthon maradt) két doboz finom szardíniát viszek, más tekintetbe jöhető dolgot nem lehetett itt kapni. Talán Panniéknak is írok Siófokra, s visszajövet betérek egy napra hozzájuk. Ma éjjel valószínűleg Földváron leszek, onnan vagy Szárszóról érhető el a hajnali busz, s hétfőn ½10 körül, reggel elérem Igalt. Isten velük. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

Hallom a központi fűtéses rendelkezéseket: ránk az idén már nem vonatkozhat, bár a fát magát csak el tudnók adni valahogy.

Vigh Sándor: Szabó Lőrinc volt katonatársa (1940-ben), Mateosz fuvaros vállalkozó, fűtőanyag-kereskedő, Szikláné társa. – Szonettek: Shakespeare-szonettek. – Dr. Schiffer Ernő: röntgenorvos, egyetemi tanár, családjával Bernáthné baráti köréhez tartozott, a könyv, amelyet Szabó Lőrinc stilizált: Urológiai röntgen-diagnosztika, 1950. Tudományos Könyvkiadó. – Ö. B. I.: Örök Barátaink első kötete.

35.

Igal, 1948. szeptember 21.
este

Kedves Klára!

Mint írtam, hétfőn reggel átjöttem ide, Csókyékhoz. Kellemetlen volt a korai kelés, hajnali négykor már borotválkoztam, még teljes éjszaka volt, mikor előkanyarodott Szárszóról az autóbusz, csak a telehold világított. Szvatkóék már hazavonultak Pestre. Germánék udvarán viszont autó állt, és nagy sürgés-forgás volt. Bementem, szívesen fogadtak, néztem, hogyan bridzsel a társaság, aztán beszélgettünk. Tibor csak víkendre jött le, s este 8-kor indult vissza a társaságával (nem tudom kik voltak, valószínűleg orvos és felesége: utóbbi kellemesen emlékezett vissza rám egy 44 végi rövid és véletlen telefonbeszélgetésre hivatkozva, melyet ismeretlenül folytattunk, amikor ő a szomszédságunkban Molnár Farkaséknál bujkált). Gizike júniustól nagyjából lent volt Földváron, pár nap múlva költözik Pestre. „Még mindig olyan tehetséges?” – kérdezte. Férje igazi szívélyességgel kérdezgetett mindenről; hívtak, hogy keressem fel őket Pesten. Még mindig a Püski-szomszédságban laknak.

Itt kiváló dolgom van. Hát persze! A háziasszony érkezésem délelőttjén érkezett vissza Kaposvárról, s ő vezeti a háztartást (mely különben nélküle is csodás). A maga levele is ugyanakkor futott be. Lesújtott, hogy Lócit visszautasította a színiakadémia. Egyelőre nem tudom, mit lehetne tenni, mi mást kezdeni… Örülök, hogy Tasnády-Kubacska a helyén van… A fogakat, mindkettőjükét, forszírozza! Nem fontos a kinézés, a beszéd!… Hát az ablakozás? Semmi se lett még belőle? Lassan kihull a három évvel ezelőtti mozaik a Kisklára-szobában a keretekből! Pedig már hideg van. Tegnap meg remek nap volt, majdnem teljes nyár az előző 20 óra éjjeli-félnappali szélvihara után, amely még Öszödön ért, és Szemesre is átkísért. Olyan remek, hogy – először és valószínűleg utoljára az idén – felvettem végre a rövid nadrágot, s napozva dolgoztam itt, a kertben, egész délelőtt és délután. El is készültem már olyan sokkal az orvosi kéziratból, hogy az első 101 oldalt ma becsomagoltam, s holnap postára adom; a második rész már csak 90 oldal lesz. Este a szomszéd Csigás utcában nagy tűz tört ki, mind odarohantunk, két szérűskert kazlai és gazdasági épületei lángoltak, s félő volt, hogy átcsap a veszedelem a többi sok-sok kazalra, melyek közt akkorák is voltak, mint egy kétemeletes ház. Rengeteg ember, fejetlenség, kialakuló rend; szekerek hordóban vizet szállítgattak, mindenki oltott, a növekvő sötétben fantasztikusan szép volt a rémes kép, emberek locsolták a roppant kazlak oldalát, fák, épületek lángoltak, de szerencsére nem volt szél, s félóra múlva már látszott, hogy elszigetelték a tüzet. A naplemente is gyönyörű volt, az este szép és meleg.

Ma viszont borús ég, csepergő eső, kint 10 fok, bent 15. Dolgoztam, beszélgettünk. Madártej is volt ebédre; és két vendég, aki 5-ig maradt. 7-kor meg egy újabb jött, itt marad vacsorára. Oszkár közben befűtött az én szobámban kukoricacsutkával, persze csak mutatóba. Erről eszembe jutott, hogy vajon maguk is –? Sándort folyton el-elhívják, sok a beteg, nagyrészt ingyenbeteg. Csókynak foggyökérgyulladása van, szelíden jajong (ahogy általában is szelíd-jajongó természet). Hogy miért nem került Pityu hozzánk? A mama riadtsága miatt, aki máris háborútól félt…!?

Este 11-kor folytatom.

Most ment el a vendég. A levelet korán fel kell adnom, különben még 24 órát vár. Tehát nem várhatom meg a délelőtti postát, amely biztosan hoz valamit hazulról. A hőmérő közben kint lement 8 fokra, s az átmenetileg kiderült ég megint csupa felhő. Az a bolond Sándor meg, akinek mániája a friss levegő, kinyitotta az ablakokat és elherdálta a kevéske előző meleget. De azért a paplan alatt így se fogok fázni. Csókynak szűnik a fogfájása, mert megkezdődött a dagadás az arcán. Sok lappangó feszültség van itt is a házastársak közt, persze nem látni bele a dolgokba. Holnap délután Sándorral alighanem bemegyünk Kaposvárra. Pityu nem Macinál van (kevés a férőhely), hanem valami volt iskolaigazgatóéknál, 100 forintot fizetnek érte és természetbenieket, nem tudom, mennyit-mit.

Megyek aludni. Csókolom Kisklárát, Lócit, Magát.

Szeretettel:

Lőrinc

Szvatkóék: Szvatkó Pál (1901–1959) újságíró, a Prágai Magyar Hírlap főmunkatársa, majd 1939-től a Magyarország főszerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke lett, a német megszálláskor mint angolszász orientációjú újságírót letartóztatták és deportálták, 1957-ben elhagyta az országot. – Germán Tibor: (1888–1951) fül-, orr-, gégész egyetemi tanár, 1951. február 12-én feleségével, Bajor Gizi színésznővel öngyilkos lett; lásd A huszonhatodik év Öngyilkosok című szonettjét. – Molnár Farkas: (1897–1945. január 12.) Bauhaus építész, a CIAM magyarországi csoportjának vezetője, a Lotz Károly u. 4/b alatt lakott, az ostrom alatt bombatalálat érte a házat. – A három évvel ezelőtti mozaik: A front után Szabó Lőrinc ragasztotta össze apró üvegdarabokból.

36.

Kaposvár, 1948. szeptember 24.
péntek

Kedves Klára!

Alig tudok írni, dermedezik a kezem a hidegtől. Tegnap megint bejöttünk ide Kaposba, ismerősöket látogattunk végig, éjjel 12-kor kerültem haza Macihoz, ott háltam. Sándor meg azoknál (Nyiryéknél), akiknél az Oszkár fia van. Most megyünk vissza Igalra, a menetjegyiroda asztalán írok, még hideg van. De jó nap lesz, látszik, csak még nincs ereje ennek az őszi napnak.

Csakugyan egész kemény a bőröm, nem hajlanak az ízületeim. A hidegtől.

Írni pedig azért írok, mert egy negyedéves közgazdász fiútól hallottam, hogy Pesten, mint már évek óta, alig van valaki új ember a jogi karon. A mai világban „nem érdemes”. Hát ez igaz. De Lócinak nagyon jó volna bármilyen főiskola. Hiszen ott tanulni katonasági halasztással jár. Meg aztán mindenféle tudásnak csak van haszna egy okos ember életében, akárhogy kiiktatta is a mostani élet a római jogot a gyakorlatból. Azt mondja ez a fiú, hogy jogászok csak tengenek-lengenek a jogi karon, s hogy „kötéllel fogják az új hallgatókat”. Ott nincs felvételi és egyéb miskulancia. A tandíját pedig kibírnók valahogy.

Szóval: jobb híjján és időnyerésül! Lóci nézzen körül, érdeklődjék. Legjobb, ha rögtön érintkezésbe lép Baránszkyval, elmondja ezt az értesülésünket, tanácsot kér, esetleg vele együtt felkeres előzőleg valaki egyetemi jogász professzort. Nem akartam várni ezzel a tippel addig, míg hazamegyek: legalább a tájékozódást készítsék elő. Hír szerint – ami megbízhatatlan – jogra még október elején is be lehet iratkozni, s hallgathat akármit az egyéb karok előadásaiból is, csak az alapvizsga kötelező majd a második vagy harmadik félév végén.

Hát ezt akartam megírni csak hirtelenében.

Igalban biztosan lesz levél.

A tanárnak a 101 első oldal elment, nagynehezen, mert olyan nagy és ½ kilón felüli ajánlott levelet nem vesz fel a posta: ki kellett hagynom belőle a nehéz keménypapírtasakot. Most aztán nekiállok a maradéknak.

Október elején otthon leszek, pontosabbat később. Egy napot esetleg Siófokon is töltök. Érintkezésbe léptem, már előbb, Viktorékkal; Válasz jött: szeretettel várunk.

Lóci csak menjen el a fogorvoshoz! Hó elején, illetve szeptember végén az Írószövetségbe be kéne fizetni az orvosi könyv havi bélyegilletékét. De ez megvárhat engem. Kisklárának vettem ajándékba itt egy alkalmi Jászai Mari emlékiratai-t; ha ugyan nincs meg máris. Meg egy Színházi Lexikon-t. Rögtön jól továbbadható könyvek… Jól vagyok, már a kezem is fölengedett, mindjárt 10 óra, akkor indul a busz.

Mindnyájukat szeretettel csókolom

Lőrinc

37.

Igal, 1948. szeptember 26.

Kedves Klára!

Azóta, hogy Lóci jogászkodása ügyében Kaposvárról írtam, elcsüggesztő információt kaptam az ügyre vonatkozólag: hogy ott is az a helyzet, ami mindenütt. Mindegy, meg lehet, meg kell próbálni.

Levelei megjöttek. Az akadémián is heti három napja van? Találkozik K. Aladárral, Voinovich-csal? Üdvözölném őket. Rém sajnálom Lóci fog-bajait. De csak menjen el! Maga meg sokszorosan.

Legfőbb izgalmam, most, a döntés napjaiban, az Ö. B. I. sorsa. Mire hazamegyek, nyilván kész helyzet lesz.

Kisklárát láttam múlt pénteken vagy csütörtökön, éjjel, a rádióműsorban, elkésve.

Az orvosi kéziratot befejeztem. Nem igen adom már fel. Úgy gondolom, kedden (legkésőbb szerdán) elmegyek innen. Úgyhogy ide többé már ne írjon. Hanem még egyszer Dobrovits Viktorné, Siófok, Rákóczi út 4, OTI-üdülő címre, de oda is csak kedden vagy legkésőbb szerdán délben, a többi már bizonytalan. Elsejére vagy rögtön az után otthon leszek. S beállok a házmegbízotti főakadémiára hallgatónak. Nem tud róla, meddig tart stb?

Szombathelyre szerettem volna, de teljes lehetetlenség elmennem. Rosszul számítottam, nagyon kiesik. Talán később, ha még…

A Shakespeare-rel is szépen haladok. Nem nagy munka már, nem igazi. Csak szöszmötölés. Igaz, hogy épp ezért végefogyhatatlan.

Élelmiszerdolgot itt megbeszélni nem lehetett. Túlságosan igénybe vannak véve; s nagyon impresszionisták. Csókynak még mindig dagadt és fáj az arca, s nem huzathat. Egész héten le volt törve, rosszkedvű. A fiú kaposvári elhelyezése így sokkal jobb számukra, folyton ki-bejárnak.

Tegnap az itteni jegyző (vagy mi) vendégeként az itt időző Bock Hilda régi kedves (bécsi) énekesnő baráti körben kis házihangversenyt adott, szünetben feketével, személyenként 5 Ft-os belépődíjjal. Voltunk vagy 25-en, 30-an. Kedélyes, szívélyes volt: grinzingi hangulat.

Az elmúlt napokban többször fázogattunk. De kibírtuk bemelegítés nélkül. Pláne a többiek, akik szakadatlan mozognak, dolgoznak. Tegnap már jobb volt a nap, sőt az éjszaka is, ma pedig egyenesen visszajött a nyár. Derékig meztelen ülök a napozóban, néha leakasztok egy fürtöt, s eszem, s így írok. Egyetlen felhőfolt sincs az égen. Most kellett vona indulnom talán? De hiszen ez se tartós már, ez a meleg.

Üdvözlöm Aliszkát, Baránszkyékat, mindenkit. Mikor lesz a Radnai-est? S mi lesz: Troilus? vagy Szonettek? Vagy Tücsök? Szerettem volna megkapni a Válasz verslevonatait, bár a korrigálást S. Mártára bíztam. Szabad Nép-et, Népszavá-t naponta látok, este rádiót hallgatunk. Általában: nagyon ideges vagyok. Biztosan híztam, erősödtem. Radnaiéknak írok valahonnan útközben, Siófokról. A felolvasás akár már vasárnap is lehetne.

Isten velük, kedves Klára. Lócival, Kisklárával együtt sokszor csókolom.

Lőrinc

Az akadémián: A Növénytár MTA palotájában működő részlegében dolgozott. – K. Aladár: Komjáthy Aladár (1894–1963) költő és természettudós, Szabó Lőrinc pályakezdése éveinek közeli barátja, ekkor az MTA Könyvtárának osztályvezetője. – Voinovich Géza: (1877–1952) irodalomtörténész, 1935–49-ig az MTA főtitkára, 1936–1952-ig a Kisfaludy Társaság elnöke, ebben a funkciójában került kapcsolatba Szabó Lőrinccel. – Aliszka: dr. Gaálné Alisz. – Radnai-est: felolvasás Radnai Béla gyorsíró-tanárnál, baráti körben.

38.

Hévíz, 1949. február 10.

Tegnap érkeztem meg, kedves Klára. Nagyon kényelmes volt az utazás, és az idő szép. Barátunk már Keszthelyen várt, autóbuszon jöttünk be. Én egy csöndes kis panzióban lakom, nem vele tehát, de sokszor vagyunk–leszünk–együtt. Csinos szobám van, jól fűtik, a koszt jó. Ma délután fogok először fürdeni, biztosan jót tesz. Furcsa ez a kénes szag a fürdőben s a tó környékén. A víz teljesen fehér párába burkolózik, párolog, hogyne, hiszen meleg, s nem fagyhat be soha. Tegnap sokat sétáltam a szép időben, az üres parkban meg a környéken. Csak az alvás megy nehezen; itt is tulajdonképpen hajnaltájt jön rám az igazi álom. Még nem tudom, meddig maradok, a doktor ideje is bizonytalan; a második vasárnapot azonban valószínűleg elérem még itt. Sok aggodalommal gondolok haza, de tán csak nem lesz semmi különös. Postámat nem kérem, csak egészen fontos ügyről értesítsen Kálmán címén. Lócinak nyugodt munkát kívánok a gyorsírásban és az írógépen. Kisklárát, Szabolcsot, magát és mindnyájukat ölelem, Juliskát üdvözlöm. Erősödjenek, nyugodjanak, használják ki távollétem nyugalmát. Isten velük. Csókolom.

Lőrinc

A költő itt tartózkodására lásd még: Szabó Lőrinc hévizi versfüzete, bemutatja Kadbebó Lóránt. Magyar Helikon, 1980. – Barátunk már Keszthelyen várt: Tompa Kálmán doktor hívta meg Hévízre a költőt, és ő fedezte az üdülés költségeit.

39.

Hévíz, 1949. február 12.
szombat éjjel

Kedves Klára!

Most jöttünk haza dr. Molléktől, aki már két nappal ezelőtt megvizsgált. Jó meleg van, megkedveltek ezek az apácák, meghízva fogok hazaérni. A doktorral s egy régi miniszteriális ismerőssel voltunk vizitben vacsora után. Bizony, ha nem tekintenének bennünket sok helyen osztályidegennek vagy minek, Lóci fürdőtitkár lehetne itt a nyári szezonban, mulatságszervező ifjú, épp olyanra van szükség, de hát reménytelen dolog, – csak úgy beszéltünk róla.

Mindennap fürdöm. Kádban. 20–25–30 percet, fokozatosan többet minden nap. Iszapra nincs szükség. Dr. Mollhoz, aki a vezető fürdőorvos, Kálmán vitt el. Megvizsgált. A szívem elég jó; a fő-baj, szerinte, a nyakban van, onnan megy a reuma a jobb vállba stb. Hisztaminkezelést rendelt (s ingyen adja). Csak majd a Rózsikának kell adnom valamit. Ez valamiféle villanyozás: az ember vállát, nyakát megrakják vizes rongyokkal, körbe sztaniolpapír rétegeket helyeznek el, arra kis zsákocskákat, s az egészbe áramot vezetnek, amit különben az ember keze is szorongat egy vizesruhás szerszámot markolva; s aztán, mikor bekapcsolják a gépbe, bizseregni kezd a kéz s a megrakott testrész, mintha belülről kis tűk ezrei szurdosnák a bőrét kifelé, vagy mintha csalánnal simogatnák. Nem komoly fájás, sőt, egyáltalán nem fájás; csak valahogy pezseg a hús, és vagy 15 perc múlva egészen vörös és hólyagos, – ez az utóbbi azonban percek alatt elmúlik. Már kétszer kaptam efféle kezelést. Eredménye az volt, hogy pompásan kihozta a reumámat: nemcsak az ízület, de a jobb felsőkarom közepén is élesen fájt reggelre a csont és fájtak az ujjaim is, mint már régen nem. Ez a gyors reakció igen jó jel. S a fájdalom nem jelentkezik, ha aszpirinféléket eszik napközben az ember. Azóta eszem, s a reggeli fájás ma már nem jelentkezett.

Kálmán roppant kedves. A maga lapja igen meghatotta. Reggelenkint csakugyan úszik a szabad tóban. Egész divatot csinált a hősiessége. Persze rengeteg embert ismer; én is összekeveredtem egy csomó férfival-nővel, sose ismerem meg őket.

Holnap írok Barabás Tibornak, őt kérve meg, hogy Tyihonovnak továbbítsa – ha jónak látja – azt az Umetolinak szánt pár sort, oroszra fordítva.

A vizsgálatról még annyit, hogy dr. Moll is rémesnek találta a manduláimat; szerinte igen fontos volna (s nem veszélyes) a kivételük.

Olvasok, próbálok dolgozni. De nehezen megy. Még nem találtam közvetlen kontaktust a témáimhoz. S a témák? Ami eszembe jut; minden. Két vers azonban úgy nagy körvonalakban már megvan; az egyiken harmadnapja dolgozom.

Az idő normál-februári, minden éjjel fagyott, napközben enyhés, ha ugyan nincs szél. Sokat sétálok is. Esténként Kálmánnal vagyok, délután a rövid hisztamin-kezelés húzódik szét másfél órává a várakozások miatt, délelőtt meg a fürdő szólít ki a szobámból.

Haza valószínűleg a 11. napon megyek, vagyis majd egy hétfői napon. Doktorunk talán még tovább marad.

Szeretnék hazalátni. Lóci, remélem, jól halad a gyorsírásban. Csak komolyodjon, rendesedjen! Spóroljanak fűtéssel, mindennel! Újságot alig látok, rádió nincs, illetve nem érdekel. Ha orvos kéne, menjen el; a könyv érvényes akkor is, ha nincs benne a havi bélyeg. (Csak két hónapi tagdíj-hátralék után tilos elfogadni!) Ha Kisklárának kéne a Tyihonov: a kéziratot megtalálják a „történelmi” könyvespolcon keresztbe tett egyik mappában, legfelül, abban, amelyben kötetbe még nem került versfordítások vannak. Megjött az Athenaeumtól a Puskin-kézirat? Sajnálom, hogy nem hoztam magammal Miltont. Préseltem egy szép lótuszlevelet.

Hétfőn, gondolom, kapok írást hazulról. Ceglédről volt esedékes író-tanító barátunk vizitje. Toljanak ki lehetőleg minden effélét egy héttel. Isten vele. Csókolom (a gyerekekkel együtt).

Szeretettel

Lőrinc

Üdv Baránszkyéknak, Kodolányinak!

Barabás Tibor: (1911–1984) ekkor a Magyar Írók Szövetségének főtitkára. – Tyihonov: Nyikolaj Szemjonovics Tyihonov szovjet–orosz költő ekkor Magyarországon járt, A lenini zászló című válogatott kötetében jelentek meg Szabó Lőrinc fordításai. – Termirkul Umetoli: az 1908-as születésű kirgiz költő Pavel Szavanok újságíróval együtt 1945 telén megmentette Szabó Lőrinc lakását, Szabó Lőrinc sokszor nagy hálával emlékezett rájuk. – Puskin-kézirat: hévízi útja előtt fejezte be A bahcsiszeráji szökőkút fordítását. – Ceglédről író-tanító barátunk: Lente Gábor.

40.

Hévíz, 1949. február 15.

Kedves Klára,

– hát hogy lássák egy kicsit ezt az én mostani kis hazámat: itt a képe. Lapja megjött, köszönöm. Vasárnap v. hétfőn megyek haza, K. még elsejéig marad. Ma kedd van, talán 15-e? Csókolom mindnyájukat. Hízom. Szeretettel:

Lőrinc

41.

Hévíz, 1949. február 16.
szerda délelőtt

Kedves Klára és Lóci!

Tegnap este kaptam egyszerre két írást, a levelet s a lapot. Örültem a híreknek, bár az a nagy fejfájás nem örvendetes valami. A fekete semmiképpen nem jó orvosság, ezt még írásban adva se beszéli be nekem! – A tojás-szénre bizonyára szükség volt már; remélem folyton enyhülni fog az idő, túl vagyunk a fél-februáron. Itt rendes, de kitűnő (fekete) szénnel fűtenek, szinte éjjel-nappal. A kazánjavítás roppant jó lenne: pénzben körülbelül ugyanúgy járnánk, de megspórolnánk vele az utánjárás gondját és a sok piszkot. – Gyurihoz rögtön átmegyek, mihelyt hazaérek. – Remélem, Máriát még ott találom; kezét csókolom addig is. – A Juliska kívánta mázsát nem fogom ugyan elérni, de megközelítem! – Lóci íráshibáit külön kis papírra írom, hogy magához vehesse, és kiadósan tanulmányozhassa őket.

Ennyit válaszképpen.

Az itteni helyzetről, eddig, csak jót írhatok. Jól szeparálódva töltöm az időt; ami különben nem nagy szó, tekintve, hogy a beutalt szanatóriumbelieken kívül alig akad ember az egész telepen. Van itt vagy 20–30 szálloda és panzió, de a szezon: májustól szeptemberig. Dr. Pásint, akivel dr. Mollnál voltunk, Kálmánnal együtt, már hazament, az ízületi nyavalyája sokat enyhült. Kálmán viszont ismét kapott meghosszabbítást, épp ma, úgyhogy ő 28-áig maradhat. Sokat veszít a praxisában ezalatt.

Tegnap a nővéreknél egészen különleges ebéd volt, mert – mint megtudtam – évfordulója volt a rend alapítónőjének. Elmondom, mit ettem. Húslevest; csirkepaprikást rizskörettel és savanyúsággal; kis kerek lekvárszemű süteményeket és madártejet. És mindenből elég sokat, – még Lóci is megdagadt volna tőle! Mióta felfedezték, ki vagyok, láthatóan becéznek. Az egyik apáca, Chrysostoma nővér, már kétszer beszélgetett velem, egy-egy órát; tanárnő, földrajz-történelem-szakos, de most, hogy nem taníthat, ide került, s falut jár, konyhában dolgozik, fűrészel, tuskókat hasgat stb., pedig elég cingár, szemüveges, tipikusan értelmiségi lény. A Chrysostoma Aranyszájút jelent (nőnemben). Csakugyan kitűnően beszél, filozófiailag, szociológiailag igen képzett, egyáltalán nem reakciós teremtés. Mondta, hogy a kultuszba osztálytanácsosnak vagy miniszteri tanácsosnak hívták, kész állásba, ha leteszi a reverendát. De nem teszi le. Nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy „az író” „szóba áll” vele. Egy másik apácának Kálmán májinjekciókat ad. Az az érzésem, hogy ezek a nők mind igen rokonszenves őrültek (az odaadásban, a hitben). A főnöknő kerekképű, parasztos, de szintén rendkívül intelligens nő, az majd kicsattan az egészségtől. Tartanak tőle, hogy elvesztik szeretetotthonukat, ezt a panziót. Keresztes nővéreknek hívják őket, valami svájci rend.

A közvetlen szomszédságba sokat ki-kijárok, meg a tó köré. Kálmán egy nagyobb társaságot rávett a minap, hogy este 9-kor kimenjenek a tóba, fürödni. Telihold volt, a gőz csakúgy szállt ég felé, eltűntek benne mind a víz fölé messze benyúló kabinsorok is, csak a törökös kupolák álltak ki feketén a képből, a fehér gomolygásból. Én véletlen bukkantam rájuk, s majdnem egy teljes óra hosszat figyeltem hancúrozásuk hang-játékát (mert látni nem lehetett őket). Közben a békák szerenádja szólt, mintha nyár volna – de csak a tóban s a tó felett – s a part mentén kibújtak a piros lótuszvirágok a vízből. Furcsa látvány volt. Jó, hogy ezt télen láttam.

Dolgozom is. Ha így megy (nagyon lassan), akkor viszek Sárközinének vagy öt-hat verset. Ennyin dolgozom egyszerre.

Ezzel a levéllel egyidejűleg írtam Barabás Tibornak, kérve, hogy – ha jónak találja a dolgot – Tyihonov útján s oroszra is lefordítva juttassa el Temirkul Umetolihoz pársoros üdvözlő levelemet. S kérve azt is, hogy ha nem lehet terhelni ilyesmivel a vendéget, küldje vissza (haza) az én Kirgizisztánba szánt soraimat.

Úgy látszik nem vasárnap, hanem hétfőn megyek haza. Kálmán tovább is tartana, amilyen őrült.

Ideteszek 20 forintot. Lóci vegyen belőle két csomag Kossuthot, s folytassa a napi 10 cigis adagolást, négy forintot pedig fordítson nőkre, italra stb. – 10 Ft az anyué.

Isten vele, Klára. Nyugtassa meg az idegeit és szívét. Most megyek rendszeres délelőtti fürdőmbe. A tóba még nem merek. A hisztamin-kezelést tovább kapom. Isten velük. Szervusz!

Mindnyájukat csókolom. Szeretettel

Lőrinc

A nagy fejfájás: Szabó Lőrincné február 13-i levelében ezt írja: „Rettenetes fejfájásom volt; tegnap este kezdődött, éjjel felébredtem a kínra s egész álló nap kínzott. Mindenfélét beszedtem, feketéket ittam, mindig ez használ a legjobban, s most estére valamennyire enyhült. Talán, ha tudok éjjel aludni, holnap már jól érezhetem magamat. Ma sokat gondoltam magára, mert meghatott, hogy maga is érzi, milyen fárasztó sokszor magával az élet. Már ennyi, pici kis belátás is segít nekem, s rögtön több a szeretet s a megértés is bennem. Higgye el, általában mégis csak a jósággal lehet jóságot kiváltani. Belőlem legalább is. Ma egész nap azt éreztem, hogy ez a rettenetes fejfájás a gutaütés előjele. Elgondoltam, hogy hirtelen meghalok vagy ami a legrosszabb, megbénulok. Soha többé semmit sem mondhatok meg senkinek, nem tudom többé megmagyarázni magamat. Rossz érzés volt. Most jobban vagyok, írhatok még, de magyarázkodni most sem tudok. Tulajdonképpen nem is akarok. A szónak csak akkor van értelme, ha olyan pontosan tudja, tudná az ember használni, mint maga, főleg írásban. Nekem még kísérletezni is kár volna. Úgyis elkönyvelt már valamilyennek, ezen a szó úgy sem változtatna semmit.” – Gyuri: Kuzman György. – Mária: Thomas Ernőné; dr. Salacz Pál kezelte a Sportkórházban, műtétre a Bethesda kórház Ilka utcai szanatóriumába került végül is sor (bárha Szabó Lőrincné február 13-i levele szerint ekkor még nem került műtétre a sor). – Chrysostoma nővér: Radich Márta tanárnő. – A főnöknő: Serafina nővér, Faluhelyi Magda.

42.

Hévíz, 1949. február 19.

Kedves Klára,

minden értesítésüket megkaptam. Radnaiéknak (s még valakinek, akire figyelmeztetett) írtam. Sárközinének feladtam hét verset, rábízva a korrektúrát. K. szombatig, 26-áig meghívott; pár napot mindenesetre igénybe veszek belőle. Ma, épp ezért, mosattam egyet-mást. A hisztamintól óriási fejfájásaim voltak egy hétig, már nincsenek. Szabadban is fürödtem. Minden jót! Üdvözlöm Szabolcskát! A túloldalra leírok egy helyrajzi szonettet. Kisklárával, Lócival együtt szeretettel csókolom.

Lőrinc

Héviz, télen

Hogy füstöl a csúzölő csodató

sárkánytúrta, büdössár krátere

a téli fák közt! hogy száll ég fele

a kék víz, az őrült víz! Mintha hó

pelyhezne, fölfelé; vagy illanó

ingét tündér-raj vetné szakadatlan,

(bujkálva persze, mert máris amott van,

mikor itt szinte látod villanó

szépségüket). Hogy játszik, imbolyog

lassan s puhán a fehér pára! Hogy

böfög s foszlik végtelenbe a táj!

Lótusz nyit pirosan, zöld levelén a

nyarat vartyogja kollégám, a béka,

s a parton didereg a február.

Szabó Lőrinc

Még valakinek: Baránszkyéknak.

43.

Hévíz, 1949. február 21.
hétfő délelőtt

Kedves Klára,

ma este kellene indulnom, de nem megyek még. Mint jeleztem, a hét végéig maradhatnék, de nem biztos, hogy megteszem, bár barátunk igen szívélyesen marasztal. Ő szombaton, esetleg pénteken megy; pár nap alatt eldől, bírom-e még itt a sok jót. Talán igen. Erről majd írok még. Egyelőre a legtávolabbi terminust, a szombatot veszem: csütörtökön délelőttnél később tehát ne adjanak fel semmi postát. A nagy levele megjött, az új gép csakugyan új; főleg a henger kicserélése nagy dolog, nem a szalag s nem a tisztítás. Súlyosan aggódom a Tyihonov-ügyben, már azt is kétlem, hogy a kötetkében benne lesz-e az én hármam. A Puskin is egyszerre kétessé válhatott, láttam a bizottság névsorát, s ez még csak előjele valaminek. Megint visszajöttek rossz álmaim. Borzasztó, hogy az ember milyen védtelen velük szemben! Kisklárának is írtam; ő nem; megkapta lapomat? Filléreket ő azért nem kapott tőlem, mer hisz ő „úgyis keres”. Jaj, jaj! Itt féltavasz van, nappal 9–12 plusz fok között. Dolgozni nem tudok, a feladott darabokat ma kapja meg Márta, elküldésükkel egyszerre összeestem, semmire nincs kedvem, erőm. I. Gyusziékról nem írt; vajon mi van velük? Kuzmannékat, Kálmusékat így üdvözlöm. S Juliskát! És mindenkit! Testileg jól vagyok. Ha hazalátnék, megnyugtatna. Legyenek okosok. Mindnyájukkal együtt csókolom.

Új gép: Szabó Lőrincné február 17-i levelében: „Radnaiék teljesen rendbe hozták a gépet. Kaptunk új hengert, új szalagot. Olyan ragyogó tiszta, fényes az egész gép. Jó vele írni.” – Aggódom a Tyihonov-ügyben: „Most nyitottuk ki a rádiót, most megy a Tyihonov-est, a maga fordítását nem hozzák.” – írja Szabó Lőrincné ugyanebben a levélben.

44.

Hévíz, 1949. február 23.

Kedves Klára!

Azt hiszem, 23-a van, mindenesetre szerda. A kölcsönkönyvtári tervekről tegnapi levele számol be. Csak károgni tudok rá, az ügyre, sajnos, – ahogy maguk mondani fogják. Ha ilyen egyszerű volna pénzt keresni! Kálmánnak egy betege nemrég bukott bele épp egy körúti kölcsönkönyvtár-vállalkozásba: nem ment sehogysem. A körutak vidéke, a látszattal ellentétben, rossz erre a foglalkozásra, ott nagy a trafik- és rikkancs-fajta forgalom, de elfutnak az emberek még egy csak annyira komoly vonzás előtt is, amilyen egy népszerű regény olvasása. És az üzletbér ott megfizethetetlen! A Szilágyi D. tér e szempontokból, bár csöndes, sokkal jobb: ott is vannak nagy bérházak, tehát sok lakos (ellentétben pl. a villaépítkezéses Pasaréttel), de unalmasabb az élet, s ezért jobban olvasnak az emberek. Minderről azonban majd otthon inkább. Most még csak azt a szempontot említem meg, hogy vállalkozónak lennünk roppant veszélyes; ezt maguk nem érzik eléggé. Ma alkalmazottnak kell lenni. Havi 3–400 Ft-nál több ebből nem jöhet ki! Minden más csak gonosz ábránd. Az üzletnek közel kell lennie a lakáshoz. Engedélykérés az én nevemre más szempontból veszélyes. Az egész ügy jól átbeszélendő mégis. És Zágoni A.-nak hálásnak kell lennünk a tippért.

A hisztamin-esetben meg vagyok győződve, hogy a magas lázat egyidejűleg, de egyéb miatt kapta.

Szóval a jó Juliska is célozgatott sűrűn a nevenapjára? Hát persze.

Mancinak még tegnap írtam egy lapot a Kisklára-megadta címre. S Illyéséknek, Martonnak, Krammer szabónak, Igalra. Beczkóyék iránt érdeklődni kéne. S hátralékban vagyunk Németh Antalékkal.

Szabolcs? Hát istenem. Ez így lesz, míg egyáltalán lesz; ha nem az én lélektanom szerint fut a dolog. Nem szólok bele.

Most már közel a hazautazás. Tegnap csirkepaprikás volt. Csoda jó a koszt még mindig. Minden nap egyforma. A jó idő tart, sőt ma megint ködnélküli, nagyon ragyogó, már a gerle is szól, az ég teljesen felhőtlen, biztosan lesz ma is 10–12 fok meleg. Délelőtt fürdés, délután hisztamin, este duma. Már egészen gépies. Tegnap este a főnökasszony vizitelt nálam, már másodszor. Chrysostoma sokáig itt maradt, hármasban tárgyaltunk, most újra igen jó és teljesen emberi (nem színházias) benyomást tett, Kálmánra is. Kálmán rendszerint ½ 12-ig marad nálam vacsora után. Őrült sokat beszélgetünk. Unalmamban megint sikerült írnom egy keveset.

A küldött vers – hát persze hogy az csak afféle derűs realista-impresszionista kép. De igen jó, eleven. Két társa van, mind más és más hangú, s a három együtt már gazdag rajz belsőleg is.

Tegnap küldtem 20 Ft-ot. Ma viszont egy receptet mellékelek. Nem tudom, hogy jutottam hozzá, a főnöknő küldte be ma reggel a lánnyal. Biztosan megdicsértem valamikor egy tökfőzeléket, s emlékeztek rá. Kedvesek.

Ma este különben (a tegnapesti beszélgetés folyományaképp) szenzációs irodalmi est lesz Hévízen (talán az első?) Én fogok felolvasni zárt baráti körben itt, a Szent József panzióban a nyári ebédlőben, melyet ez alkalomra befűtenek. A hallgatóság: a 7 apáca közül az, aki ráér, aztán Kálmán, talán a hisztaminos Rózsika és esetleg Moll doktorék, este ½8-kor, vacsora után. Egyéb nem lévén a (véletlenül magammal hozott) Puskin-féle Szökőkut-at olvasom majd fel, a főnöknő is óriási izgalomba jött. Hiszen ők legfeljebb a Szentek életé-t és ilyesmiket olvashattak eddig. Ez az este óriási kivétel. Legalább mintha egy bál volna. Röviden ismertettem persze előzetesen a tartalmat, hogy utólag botrány vagy megbánás ne legyen ilyen szerelmes-félprofán téma miatt. Amit itt rólam tudnak, azt a Vigiliá-ban megjelent fordításoknak köszönhetem, s néhány antológiabeli versnek. Szívesen csinálom az estét, nekik roppant érdekes esemény, s én igazán hálás lehetek.

Azt már írtam, hogy pénteken este érkezünk. Az is kétes, hogy a csütörtökön délben feladott posta még itt ér. Tudniillik délelőtt is és délután is hoznak ki küldeményeket, s a délutáni már elkésnék. Ne is írjanak e levelem megkapása után.

Sajnos nem mértem meg magam, hogy mennyit nyomok, s így hiába nézem meg majd, hogy mennyivel távozom. Érzés szerint azonban jól gyarapodtam.

Borzadva gondolok Miltonra, a nagyszerűre, akit most már komolyan el kell kezdeni; s Racine-ra, aki az Andromaque-kal megelőzi!

De jó volna valami kölcsönösségi vendéglátásban megállapodni ezekkel a nővérekkel: itt igazán pompásan menne minden munka. Ez a hely tán még Igalnál is jobb.

Csókolom, Klára. S a többieket is mind. Szeretettel:

Lőrinc

Kölcsönkönyvtári tervek: Szabó Lőrincné február 21-i levelében jelzi. „Itt volt szombaton kora délután Zágoniné a következő tervvel: Neki van egy kölcsönkönyvtára a Szilágyi Dezső tér 4. sz. alatt. Tőkéstársa van, illetve ő alkalmazott ott. Kap havi 400 fixet s 10%-ot. Ma ott voltam már nála körülnézni, üldögéltem ott egy darabig s néztem a forgalmat. Szünet nélkül nyílt az ajtó, jöttek-mentek a cserélők. 580 fix előfizetője van. Szóval: van valaki, aki szintén akar nyitni könyvtárat a nagy körutak valamelyikén, de mivel a férj gyáros s igen gazdag ma is, a feleség nevére nem lehet kérni az iparengedélyt. Kérjem én s társuljak. Szerinte egy, esetleg kétezret is lehet majd keresni. Elmondtam a hivatali dolgomat, amiben biztat Flóra most is, mire kisütöttük, hogy a család valamelyik tagja nevére kell kérni. Én azt gondoltam, hogy legjobb lenne a maga nevén s a család egésze kitanulná s az dolgozna bent, aki éppen ráér. Szóval ez lehetne egy családi vállalat. Erre sürgős válasz kell. Amint haza jön, be kell hozzá menni, beszélni vele, majd a nővel, Reiher Bandival, aki ügyvédileg adjon tanácsot s majd a szerződést csinálja. A társ teljesen névtelen kíván maradni. Esetleg ő is dolgozna bent. Ezeket a részleteket azonban nem tudom ma még pontosan. Az engedélyt nem olyan nehéz megkapni. Flóráék biztosan segítenek s rövidesen meg lehetne nyitni. Medveczky Bella a hét elején szintén nyit egyet valahol a belvárosban. Bella is Z. Anna nyomán csinálja. Könyvet az emberek megvenni nem tudják, viszont igen sokan érnek rá olvasni s a heti 2 forintot ki bírják fizetni.” – özv. Zágoni Dezsővé Pajor Anna (utóbb Barcza Istvánné) a költőnek az Est-lapoknál volt kollégája, Ráth (Reicher) Endre (1897–1981) ügyvéd, volt kisgazdapárti politikus. Medveczky Bella: (1897–1969) költőnő. – Mancinak lapot: a február 21-i levélben Kisklára írja: „Manci nagyon rossz állapotban van. Írhatnál egy lapot neki a kórházba. (Széher u. 45. Szt. Ferenc kórház)”. – Marton: Marton Lajos optikus. – Németh Antal: (1903–1968) rendező, 1935–44-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt, ő készíttette Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításait. – Szabolcs?: 1948 karácsonyán tért meg a fogságból, a fiatalok válnak, Kisklára ezt írja az idézett levélben: „Szabolcs nagyjából változatlan. Tegnap volt valami enyhülés. Kikezdés, puszik, miegymás. Kicsit bolondos. Dehát úgy látszik én már csak ilyeneket tudok kifogni. – Nem kell vele beszélni ilyesmikről. Jobb, ha ez kettőnkre marad. – Jellemző, hogy első versnek az »Elhunyt nőm, a hercegnőt« tanulja. – Fáradt vagyok már nagyon.” Szabó Lőrinc igen becsülte és szerette vejét, a válás után is tartotta a kapcsolatot vele; az idézett vers Browning híres költeménye.

45.

Hévíz, 1949. február24.
csütörtök

Holnap este hát otthon leszek, kedves Klára! Ezt már csak végső megerősítésül írom. Tegnap barátias kör meghallgatta A bahcsiszeráji szökőkut-at, itt a házban. Úgy hiszem igen sokat javultam. Az idő mára elborult, de még nem esik; hideg azonban nincs. Kálmán meghűlt, tegnap két teljes órát volt a szabad vízben; én csak 23 percet. Olyan sokat írtam, hogy már nem lesz mesélnivalóm otthon. De ideje, hogy lássak, tudjak. Isten velük. A viszontlátásig mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

46.

Hévíz, 1949. május 3.
kedd délben

Kedves Klára!

Jól megjöttem, s minden rossz, amitől tartottam elmaradt. Még sose voltam májusban a Balatonnál, és nem hittem, hogy ilyen szép lehet, ilyen friss és meleg egyszerre.

Házigazdáim igen örültek, s úgy látom, örülni is fognak. Volt egy s más sikerük, amire igen büszkék. Például nemrég valami „csöndes napokat” tartottak, amiket férfiakra is kiterjesztettek. Közben nagyon drukkoltak, hogy lesz-e férfivendég, vagy szégyenben maradnak. 87 asszony és 47 lány vett részt a másfélnapos magábaszálláson. „S mit gondol, kedves író úr”, – kérdezte a főnöknő tőlem –, „hány férfi jött el? Meglepően sok!” – „Hány?” – „Mit gondol?” – „Hogy húsz…” – „Százötven!” – S következett a felsorolás, hogy a jegyző, a nyugdíjas jegyző, a rendőrség vezetője, ez a doktor meg az, és így tovább. Az államosítás se történt meg mindmáig. A választás nagy türelmet parancsol.

Külsőleg éppúgy vagyok itt, mint ahogy februárban voltam. Radnai Béláról tudnak, igen örültek, hogy hoztam valakit. Ő pénteken jön, „ha valami közbe nem szól”. Jól fog dolgozni, az erkélyen vagy az udvari lugasban. Vendég még alig-alig akad; inkább bejárók kosztolnak.

Elhatároztam, hogy mégiscsak fogok fürdeni. Ha hamarosan előkerülne a fürdőnadrág, küldjék le postán. Egyébként Tompa Kálmántól kérem el – szintén postán – a fürdődresszét, még ma írok neki.

Otthon felejtettem valamit még, amire szükségem lehet, a Racine-kéziratot. Üljön le, kérem, az íróasztalomhoz, ahogy én szoktam. Balkézről, majdnem a sarkon, az írógéppel ferdén szemközt, van a gépelt kézirat második és harmadik másolata, a gépírt szöveg, egy üres könyvtábla-tartályban, a kézirat bizonyára ki is látszik. Hát a jobban olvasható példányt tegye egy megfelelő borítékba (Ilu a minap nagyobb alakúakat is adott; az indigók táján vannak, fehér mappában), és küldje le; nem kell ajánlani. Vagy ha Radnait személyesen látná, ő is elhozza… De jobb volna postán, hadd maradjon új az ő számára is.

Fontosabb: nem mondta le (látja!) a Zsindelyné meghívást! Telefonáljon rögtön, egyszerűen és őszintén. Cím: Zs. Tüdős Klára, XII. Istenhegyi út 92, „Református Nőszövetség”. (A szövetség maga nem ott van ugyan, de csak írja így.) Telefon legutóbb ez volt: 361-998.

Már dolgozni kezdtem, de nyilván „bele kell szoknom” egy kicsit az új környezetbe. A hely így egészen más, mint amilyen télen volt. Sokkal szebb; üdébb! (Épp ezért zavaróbb.) A szandál és a fehér rövid nadrág igen fontos lesz, úgy sejtem; itt délebben vagyunk, mint Pest, erősebb a nap.

Délután igyekszem érintkezést találni dr. Moll-lal.

A nővéreknek hoztam az utolsó pillanatban egy tábla csokoládét, s látom, hogy nagyon jól tettem.

Szabolcs mondta, hogy ha pénzhez jut, felkeres. Komoly ez? Jó volna. Esetleg úgy, hogy együtt menjünk haza. Nem hinném, hogy a két héten túl maradok. (Sok a gondjuk.)

Juliska otthon van? Üdvözlöm. Érdemleges postát továbbítson. A többit: józan ész szerint. Isten velük. Szeretettel csókolja

Lőrinc

47.

Keszthely, 1949. május 5.

Kedves Klára!

A keszthelyi állomáson írok. Bejöttem a reggeli busszal R. Béla elé, bár nem tudom, biztosan jön-e. E pillanatban kissé kótyagos vagyok, valósággal ingadozom: ittam ugyanis egy forró teát, s a pincér megkérdezésem nélkül féldeci rumot zúdított bele: attól az ingás. De azért dolgozom itt is, várás közben, szörnyű keményen. Az idő remek, a táj pompás, házigazdáim becéznek. A teát viszont azért ittam, forrón a forróságban is, mert dr. Moll szerint bronchitiszem van, s én csak megerősíthetem a diagnózisát. Rengeteg kinint és germicidet eszem, és sokat alszom, hogy visszanyomjam, ha lehet. Különben, mondják, 2–3 hétig is eltart. De úgy látszik, megbirkózom vele. Mollék felajánlottak egy kölcsön tavaszi kabátot, ezt ma este veszem át; este ráfér még az emberre. Ha Béla befut, még ideíratom vele a nevét. Legközelebb küldök Szabolcsnak egy névnapi új, jó borotvapengét, s egyet névnap nélkül Lócinak. Lázam persze nincs, feküdnöm se kell. Rendben lesz minden, az az érzésem. Semmi posta. Pénz meglesz? Megvan? Írjon! Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

Ui. – Béla nem érkezett meg. Tán holnap?

48.

Hévíz, 1949. május 8.

Kedves Klára!

Hogy esik! És hogy esett tegnap egész este és éjjel! Nem bánom persze, s az idő se hűlt le nagyon. A pulóver mindamellett elkelne. De pótolja a kis alsó-ing, s ha kimozdulok, az az átmeneti kabát, amelyet Molléktől kölcsönkaptam.

Béla, ahogy mondta, pénteken megjött; én számítottam rosszul. Munkaidőn kívül – amely nem fix dolog – sokat vagyunk együtt. A járása igen nehézkes, bokája jól meg van dagadva, a víz azonban láthatóan jót tesz neki. Sakkban folyton megver; mert írtam neki, hogy hozzon magával egy készletet, s hozott is egy gyönyörűt és óriásit. Úgy látom, meg van elégedve. Furcsán keveredik benne – itt – valami diákossági hajlam meg a majdnem merev polgári korrektség. Amikor jött, hiába vártam a rendes autóbusz-helyen: taxin jött, „hátulról”, így kerültük el egymást. Fürödni is együtt járunk, és csodáljuk a rózsaszín lótuszokat. Ma, a hűvösebb időben, az eső egy szünetében, be sikerült bizonyítanom neki téli versem igazát, vagyis hogy hogyan párolog és imbolyog saját ködében ez a kék tó. Fürödni különben csak tegnap mertem először, az orvos is tiltotta. De azért már nem vagyok beteg, csak a torkom vörös még, azt ecsetelni fogják még egy-két nap.

A fürdőruha pont abban a percben jött meg, amikor az első fürdésre indultunk. Éppen esküvő volt a kerti kápolnában, én is végignéztem, ott adta át az itteni Zsuzska, az a kis jókedvű neveltlánya a háziaknak, akit háztartási alkalmazottnak kell most nevezni. Üdvözlöm, csókolom a másik Zsuzskát, az otthonit!) Kálmánnak majd írok még egy lapot, megköszönöm, hogy oly gyors volt. Napi 1,50-et spórolok vele. Ugyanakkor jött a levele a Racine-nal. Itt, úgy gondolom, pénteken rendezzük meg a Racine-felolvasást, három felvonást az első alkalommal. Ennyi már készen van, a negyedikben járok, s talán sikerül írógépet is kapnom: akkor maga megmenekül ettől a gondtól.

Leveléből különben azt a gondot, azt az aggódást vélem kihangozni, hogy fél, nem jön meg idejére a pénz. A Válasz-nál esetleg sürgesse meg, Márta 12-ig bent szokott lenni, aztán úgy ebéd után megint. Van viszont ott egy „kis Márta” is, kedves fiatal egyetemista, titkárféle, friss asszony: az mindig ott van, s tud mindenről. Már azt is restelték, hogy hétfőre nem volt meg a 160 forint. A Válasz új telefonszáma: 380-303; rajta van a lap belső borítéklapján is. S próbálkozzék Zádor Annával; június elsejére készen leadom nekik az egész Andromaché-t, ha pedig sehonnan se fut be ami esedékes: vegyen kölcsön 160 forintot Aliszkától a Válasz-pénzre, illetve többet a Franklinra. De ebben az esetben roppant vigyázni kell, s ahogy a pénzespostás megjön, rögtön átküldeni az összeget. Egyéb ebben a hónapban már nem lesz. (A Franklin 500-ig várható.)

Lóci kabátja kész? Az én ruhám, ez amelyik rajtam van, szörnyen koszolódik, tisztíttatni kéne, s főleg: kifordíttatni. Belülről nagyon szép. Lócinak küldöm a borotvapengét, és Szabolcsnak, 2–2 darabot, mind új.

Németh Antal írt ide, kedvesen, mentegetőzve; küldi a Vízöntő-t; de az nem jött meg még mindig; a posta igen szeszélyes.

Furcsa (és veszélytelen) következménye lett a téli itteni felolvasásnak: bizalmas nyomozás a keszthelyi államvédelmiek részéről. Persze megnyugodtak. A dologról nem szabad beszélni. Most viszont 14 ingyen fürdőjegyet kaptam Szekeres elvtárstól, aki az itteni főhatalom.

Minden jó, hízni fogok. Esik az eső. De kimegyek, mert indul a posta. Mancinak, Kláráéknak, Lócinak, Juliskának, mindenkinek ölelés és üdvözlet. Csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Zádor Anna: (1904–1995) művészettörténész, egyetemi tanár, ekkor a Franklin Társulat könyvkiadó irodalmi vezetője. – Vízöntő: Kodolányi regénye, utóbb Vízözön címen jelent meg.

49.

Hévíz, 1949. május 9.

Kedves Klára!

Remélem, ma már jön valami postám, mert eléggé izgat engem is a pénz-ügy, bár annak rendben kell lennie. Legutóbb, úgy rémlik, írtam, hogy G. Aliszka ígérte, mikor legutóbb együtt mentünk be Pestre s szó esett ilyesmikről, hogy szívesen kisegít. Sokszor üdvözlöm őt, őket, általában mindenkit, bár az ilyen általános köszöntést semminek szokták tekinteni azok, akiknek a nevét nem írjuk ki külön és határozottan. Külön és határozottan üdvözlöm tehát Mancit és Lacit (a kis Zsuzska okosabb; ugye az vagy, Zsuzskó?) Még jobban izgat azonban olyasmi, hogy mi van Lóci indexével, meg Kisklára ügyeivel, Illyésékkel találkozik-e, jön-e Szabolcs, és hogy utánam küldik-e a szavazási nem-tudom-mit. Ezt az utóbbi dolgot Lócira bíztam az utolsó percben; esetleg nézzenek át Piros-Vitálisékhoz, hogy hogy áll ez az ügy, mit kell – s kell-e – tenni.

Béla megjött, a dátumban én tévedtem. Együtt reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk; délután meghív uzsonnára (forró teára) valahová a szomszédságban, este járkálgatunk, és időnkint sakkozunk is. Valami, rendszeréhez méltó, őrülten logikus gyors és kemény technikával játszik, s szörnyen bosszantja, ha kikap. Egyszer ugyanis már megvertem, bár csak úgy, hogy fölényben voltam, s erre feladta – mérgesen – a partit; roppant haragszik magára, ha baklövést csinál. Pedig azt a játszmát végül mégiscsak diadalmasan zárta volna. A nagy teraszon írja a gyorsíráskönyvét, a legújabbat, noha fölöslegesnek tartja. Az emeleten lakik, a virágzó kert felett. Nagyon fáj a lába, a bokája dagadt, ma kerül Moll dr. elé.

Az én torkom javul, már majdnem rendben van. Úgyhogy tegnap nem is mentem ecsetelésre. Ugyanakkor jelentkezett egy – egyetlenegy – tüsző a torkomban, ezt szokásos sikerrel kioperáltam, s most már teljesen rózsaszín vagyok belül, semmi kaparást nem érzek. Sok orvosságot szedtem, komisz hurutot kellett visszanyomni. De lázam nem volt, ágyban nem maradtam, nem kellett, s munkaképességem se csökkent. Egy nap dolgozom, változó, de mindig rendes eredménnyel, egy nap lazsálok: körülbelül ez a beosztás.

Tegnap este a főnökséggel s egyéb házigazdáimmal vacsora után sokáig elbeszélgettünk, irodalom, festészet és ég és föld minden dolgáról. Úgy látszik, most ez lesz a rend. Németh A. könyvküldeménye még mindig késik, pedig egyszerre adta fel, mint írja, a levelével. Baránszky Gizikének írtam egy lapot, köszönöm, hogy figyelmeztetett. Az meg teljes meglepetés volt, hogy a T. Klárának szóló lemondásról nem felejtkezett meg. Érthetetlennek tartom, hogy nem vette igénybe a meghívást. Jól járt volna. Én kapva-kapnék az ilyesmin. Remélem, csak elhalasztotta!

Van a szobában két szúnyogom. Tegnap úgy megcsíptek, hogy egész táskás volt egész napon át a bal szemem alja. Nem tudom meglátni őket, csak hallani. Úgy félek tőlük, hogy már hajnalban arra a vékonyka cincogásukra felébredtem: épp rám akart szállani, mikor aztán elhessentettem, csak úgy vaktában, békén hagyott.

V. Irénkének innen írtam; bizony máig elfelejtettem zsebrevágott levelét, pedig sürgős volt. Május végén jön haza, vakációra. Én persze már rég otthon leszek. Szintén gondolt rá, hogy a Balatonra jön egy kicsit; üdvözli magukat; s Shakespeare-jét tovább ajándékozta; itt majd megadom neki a négy kötetet.

S a hivatal? A kinevezés? Ugye, kár kérdezni?!

Lehet, hogy pénteken vacsora után felolvasom itt az Andromaché 2–3 felvonását s később esetleg a végét. Május végére máris elkezdhetnénk egy szokott házi bemutató előkészítését. Néhány új embert is meg kell majd hívni.

Isten velük. Mindnyájukat ölelem és csókolom:

Lőrinc

V. Irénke: Bernből a Shakespeare-kötetet tovább küldte Anna főhercegnének (Habsburg József Ferenc feleségének).

50.

Hévíz, 1949. május 11.

Kedves Klárák és Lóci!

Két nap óta szörnyű hideggel borzongatnak bennünket a fagyos gonoszok. Béla azzal rémitget, hogy esetleg már ma meglép. Lehet, hogy én is követem, ha… A Racine-nak a vége hiányzik, ma a felét felolvasom… Igazán tél lett! Miért nem írtak? Szóval tán én is menekülök a hideg elől. Üdvözlettel, csókkal:

Lőrinc

51.

Hévíz, 1949. május 13.

Kedves Klára!

Tegnap két levele jött, illetve a magáé s a Lóci vidám és ügyes beszámolója. S ugyanakkor a Szabolcsé. Minden közlésnek nagyon örültem, s meg is nyugodtam, a Szabolcsé pedig úgy meghatott, hogy táviratozni akartam neki, majd telefonáltam, mint tudja, hogy csak jöjjön, nem törődve a rossz idővel: van itt elég szép mindenképpen, s talán el is áll addig az eső. Remélem, ma már úton van, s délutánra itt lesz. Csak a reggeli vonat igazán jó. Emiatt lesz rövid a mai levelem is: sietnem kell a darab legépelésével, mert holnap este lesz a második rész felolvasása az elkészült Racine-ból. Ha pedig közben csakugyan megjönne Szabolcs, nem nagyon akarnám külön tölteni tőle az időt. S mint írja, jön esetleg Nagy Ilonka is, sőt Maga is jöhetne. [Három zavaros sor.] Menjen le azonnal Ilonkához, s jelentkezzék útitársnak! S majd együtt megyünk haza. Én a jövő hét legelején akartam menni, Szabolcs s a Maga vagy kettőjük kedvéért maradnék pár napot. Különben is vannak nekem helyecskéim a Balatonon, ahol szintén el lehet időzni valamicskét, vendégként akár, de olcsó áron mindenesetre. Ilonka ügyében már tájékozódtam személyek felől, akiknek helyzetmegítélésében bízhat. Ha ő jön, lehetőleg jelezze táviratilag, s keressen rögtön engem s a főnöknőt. Nem jöhetne a Kisklára is? És Lóci? Persze az útiköltség, az a legsúlyosabb ilyen kurta leugrások esetén! – A Szabolcs esete az más, őneki jár az élettől most legjobban, hogy könnyelmű is lehessen s el akarjon fogni még itt. Balatoni vágyakozása még a fogság idejére nyúlik vissza. Kisklára pedig csak ne féltse tőlem a barátságukat! – Szóval: én hétfőn mentem volna vissza, de ha Sz. vagy maguk jönnek egy-két napot még itt tölthetek. A vendégség felől maradhatnék ugyan még, de mégiscsak feszélyezi az embert ez a helyzet. Habár igen szeretnek, s igen nagy hatása volt a felolvasásnak is. – Vajon mikor jön az a fiú, s jön-e egyáltalán? Jöjjön. Nem lesz kidobott pénz! Csak miért ilyen későn? Azonnal kérek végleges és legsürgősebb értesítést. A szavazóigazolványt várom. A Budagyöngyébe átküldhet 9 napon át, egy-egy családi sörért, ott fel fogja írni Bodméri vagy a felesége vagy a pénztárban ülő anyósa a kiadott árút, s majd velem számolja el külön: ezt előre így intéztem el, csak hát mindeddig elfelejtettem megmondani és megírni. Bocs érte. Ezzel megyek is feladni a levelemet. Még Szabolcsnak írok, az ő címére, hogy ha otthon van, még hamarább értesüljön a kívánságomról, az akaratomról, s így jobban teljesíthesse vagy szeghesse meg. Az idő e percen borult, langyos, szél nincs, eddig csepergett. Itt nem igen leszünk sokáig. Isten velük, csókolom az egész családot, Lócinak nem tudok külön felelni. Béla tegnap elmenekült az eső elől.

Lőrinc

A gépelést át se nézem.

Jön esetleg Nagy Ilonka is: Szabó Lőrincné május 10-i levelében: „Nagy Antalné esetleg ezen a héten megjelenik Hévízen, mert szeretne a nyári hónapokra ott nyitni eszpresszót. Ha tud előre egy kicsit tájékozódni ilyen irányban vagy ismerősökre szert tenni, tegye meg. Fel fogja magát keresni ott, megadtam a címét. Reggel megy, este vissza is jön már. Engem is mindenáron akar magával vinni, hogy segítsek neki nézni, fizeti az utamat, de nekem nincsen kedvem.” Nagy Antal Szabó Lőrinc iskolatársa volt, építész, ő építette a Volkmann utcai házat, ahol Szabó Lőrincék laknak.

52.

Hévíz, 1949. május 14.

Kedves Klára!

Ebben a percben fejeztem be az Andromaché-t. Sőt többet is: a darab végig gépelve fekszik előttem. Persze, lesz még rajta egy kis simogatnivaló. Szerdán este 8-kor megtartottuk az első három felvonás bemutatóját. A nyári ebédlőt befűtötték a nővérek, ott ültünk kis asztalok mellett, én legközelebb a cserépkandallóhoz. Nem voltunk sokan, talán 15–16 ember, panzióbeliek, szomszédok, dr. Mollék, pár ismeretlen, köztük egy igen kulturált öreg hölgy, aki a szünetben nagyon okosan beszélt Jászai Mariról, aki nyilván barátnője volt, bizonyos Ságiék, egy itteni üdülő mai gondnoka s a felesége, már régebbi ismerősök, és Radnai és vagy öt-hat nővér. Béla másnap utazott haza a hideg elől, ezt az estét még megvárta. Szünet közben, a II. felvonás után, melegítőül mindenki teát kapott némi száraz süteménnyel, úgyhogy valóban irodalmi tea volt az összejövetel. Keresztesék, a helyi főfő megbízottak, nem értek rá: választási hét dereka volt. A darab várakozáson felül élő és hatásos, és szép, sőt felolvasásra is igen alkalmas. Lefuthat egy darabban is, ha a III. felvonás után tart szünetet az ember. Okvetlen meg kell ismételnünk otthon, még tavasszal, esetleg ősszel. Addig nem jelenik meg, dehogy jelenik! Ma este 8-ra tűztük ki a befejező részt, ugyanazoknak a számára; az ugyancsak 8 órai kezdetű mai Rákosi-beszédre való tekintettel – a rádióban – azonban elhalasztottuk vasárnap délután 4-re. Így egy kis lélegzethez is jutottam, amire főleg a legépelés miatt szükségem volt. No hát erről ennyit.

Közben Béla biztosan járt már kint, úgy hogy mindez nem is új hír már. Ő megszökött, amit nem csodáltam, de annál jobban sajnáltam. Az idő az elmenetele óta folyton javult, főleg a meleg tekintetében; de napocska is volt már aznap estefelé, pénteken délre meg teljesen kiderült, s egy kis szünettel egészen reggelig tartott a teljes ragyogás és boldogság. Ma kora délután ború, csepergés, aztán teljesen kék ég, most viszont, vagy egy órája, nagyon fekete lett az ég, és szabályszerű nyári vihar paskolta végig, felhőszakadással, a környéket. De úgy látom, innen, egy klastromi különszobából, ahol befűtöttek nekem már Béla napjaiban is, hogy újra derül. Az utolsó morgások most hömpölyögnek.

Mindezt főleg azért írom, hogy nyugodjon meg, s hogy Béla esetleg irigykedjék. Kár volt úgy megijedni. De nem tudhattuk előre. Már-már én is majdnem megléptem a fagyosszentek hírére meg egy hivatalos meteorológiai jelentés olvasása után. Estére sok takaróm van.

S azért is írtam mindezt így részletezve, mert nagyon mérges vagyok Szabolcsra, hogy nem jött. Akkor minek írt? Minek jelentkezett? Minek kérdezte, hogy nem jöhetne-e, s hogy mennyibe kerülne stb. Nagy elszánás volt tőlem, hogy 12 forintot kiadtam arra az első telefonra, de megnyugtatott, hogy épp Gizikéhez jutottam: bíztam benne, hogy azt hangsúlyozza, amit én hangsúlyoztam, vagyis, hogy olyan alkalom adódott, amilyenre nem is lehetett számítani. Nem hívtam ugyan meg Szabolcsot, nem hívhattam, de az én ítéletemben meg lehet bízni, hogy ha ennyire sürgetek valamit, akkor nagyon jó és részletezhetetlen kilátások vannak. Persze pénteken már itt kellett volna lennie, s itt lehetett volna. S még ma se jött meg, szombaton! A maga új levele jött helyette, s a csodálkozásuk. Csudálkozásuk a második telefon után is. Ságiéknál voltam épp, onnan ment a hívás. Ezt igazán nem hittem volna, hogy az „átvinni neki az üzenetet” nem azt jelenti, hogy át, igen, át mihozzánk, tőlünk azonban, ha ő véletlenül nincs ott, akkor át őhozzája, a Kuruclesi út 19/b-be! Éppúgy meglepett a pénz is. Nem az, hogy nem jutott hozzá a járandóságához, hanem hogy nem találtak valami megoldást az előlegezésre. Ma megint írtam neki, utoljára megsürgetve, hogy mi lesz, s biztatva őt: expressz levelet írtam, melyet sajnos, csak vasárnap reggel fog kézhez venni, holott milyen jó lett volna ha legalább vasárnap délre itt van! Az idő most már mindegy lenne, minden időben szép ez a vidék s a Balaton. Vasárnap délre már megszereztem neki egy kitűnő ebédet: dr. Mollék őt is meghívták friss libapecsenyére. Na. S szállásmegoldást is találtam, ingyeneset. Két helyen is! A mindenségét annak a hadifogolynak, de megveti a tippjeimet! Egész kis pénzből is jól el lettünk volna itt három napig, amennyivel még hajlandó voltam meghosszabbítani vendégeskedésemet. Hát aztán hozzá írtam még a végén, hogy ha hétfő reggel vonatra ül, még megvárom. Később azonban ne jöjjön. Mikor leszek én megint itt? El tudom képzelni, hogy hazamenet itt-ott kiszálldogálva talán még további három napot is átbalatonoztunk volna. S ha hétfőn megjön, akkor körülbelül így is lesz még mindig. Tehát többet már ne írjanak, hacsak nem tudják, hogy ő közben elindult. Hogy mikor s hova mennénk, azt még nem tudom biztosan, csak annyit, hogy mindenesetre egy délután fogunk tovább menni, és szerencsét próbálni. Az igaz, hogy neki nem szabad könnyelműsködnie a pénzecskéjével: azonban, ha én mégis csak a háta megett állok, ahogyan ez alkalommal látszott, hogy állhatok, akkor úgyis rengeteget spórolt volna, s a kiadott részért pedig ötszörannyi mindenhez jutott volna, mint máskor, mint nélkülem. S így már lehet egy kicsit könnyelműsködni is… Az ember ne legyen őrült, hogy akkor okoskodjék, mikor annak nincs helye. Persze maguk nem tudták, hogy milyen ideácsingózó levelet írt szegény feje.

Ha ő hétfőn nem jön meg, kedden kora délután elmegyek. Hétfőn délelőtt feladott korai levél tehát minden valószínűséggel itt ér, bár a posta itt igen rendszertelen. Hogy lesz-e kiszállással kísérleteznem valahol a magam kedvéért, nem tudom, s az időjárás is belejátszik a dologba.

Kár, hogy a pénznek máris a nyakára hágott. Megmondtam, hogy vége a bevételeknek májusra. Illetve még egészen kis valamicske várható. De Manciékat ne ejtse el. Rettenetes, hogy az a nő mennyire nem bír uralkodni magán, s milyen hősi dicsőségnek tartja, hogy nem tud. A kis Zsuzskát csókolom, örültem sorainak. Most nem érek rá neki külön írni, legközelebbi kirándulásomkor majd pótolom. Mondja meg a mamájának, hogy ha meg nem változik, Donna Quijota lesz a neve.

Hát ezzel körülbelül el is daráltam mindent, ami a darálómban volt. Csakugyan daráltam ezen a rozoga kis gépen, nem is hittem volna, hogy már így írok. Nemsokára lefőzöm Lócit.

Kisklára lapot írt, „részeg” lapot, s sírversemmel. Elszörnyedtem. Azon külön, hogy ígérete ellenére megfeledkezett a lapot borítékba zárni: s pont a főnöknő kezéből vettem át. Biztosan látta! A patikába bemegyek, pár szóra. Vagy veszek szódabikarbónát, az sosem árt, ha van. Lóci a kaland folytatását már ne írja meg. S a pengék? A négyek? Hallgatnak róla az ifjurak.

Ami egyebet írt, a híreket részben lógó orral vettem tudomásul, részben mosolyogva, melyiket micsodásan. Nincs értelme, hogy részletesen kitérjek rájuk. A N. Laci havidíja érdekes volna. Erről már csak otthon fogok megtudni valamit. De alighanem humbug az egész. Megszokhattuk. S az állása? Legjobb az volna, ha helyben maradna, ugye?

Jó időt kívánok, mire hazaérek, sőt, ha még időznék errefelé, előleget belőle mindnyájuknak.

Mindnyájukat csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Az Ahogy tetszik-et, úgy sejtem, mégis levették műsortervről.

Melyik az a Laci? akinek írnom illenék? Baránszky? Már írtam neki a felesége címén, s fülük bojtját se…!

Juliska nekem üzeni, hogy jó legyek? S ő csinál kravallt!

Ui. Egyszóval: Szabolcsot igyekezzenek csak lehajtani, ha már elkövették azt a szörnyűséget, hogy a második telefon tartalmát se írták, s küldték le neki a lakására. Persze jó volna, ha pénzt hozna magával. De még akkor is jöhet, ha csak ideutazásra volna 40 pengője. Útközben ne sörözzön, ne vegyen semmit. Így is jól eltengetem legalább 3 napig. De az persze már igen szoros élet volna. Jöjjön Gaál Aliszka 200-ával, amit nevemre felvehet, majd megadja, s igyekszünk abból annyit megmenteni, amennyit csak lehet és – érdemes.

– Keresztesék: valószínűleg azonos a korábbi levélben szereplő Szekeresékkel. – Manciékat ne ejtse el: Szabó Lőrincné május 13-i levelében: „Mancival voltam punkciót csináltatni. Egészen könnyen ment. Tegnap ment a leletért. Negatív volt. Tehát nem bolond, úgy látszik, ideggyulladása sincsen. Mi van tehát? Tegnap összeveszett Juliskával, Zsuzsit levitte, nem kell neki semmi. Majd ő dolgozik. Én is meg fogok már bolondulni. Nem elég a saját családom különféle bolondériája, rettenetes nehéz természete, a magamé, mindenféle betegségemmel súlyosbítva s most még a Manci ilyenfokú szörnyű természete… Olyan jó volna békében, nyugalomban élni egy-két évig, még mielőtt meghalok. Rettenetes dolog nekem a veszekedés. Szeretet, béke. Ennyi se juthat nekem. Nálunk mindig van valami valakivel, s nem lehet pihenni. Túlságosan mindenki a maga életével törődik külön s nincsen vagy legalább nincs eléggé tekintettel a többiekre. Nem kíméli egyik a másikat. Egészen természetes az, hogy a fő ütközője, szemétlerakodója a családnak én vagyok. Ezt én nem is bánom, sőt tulajdonképpen örülök annak, hogy a gyermekeimmel tudok olyan viszonyban lenni, hogy el tudják mondani a legintimebb dolgaikat is. Nemcsak el tudják, hanem el is akarják.” – N. Laci havidíja: Szabó Lőrincné május 10-i levelében írja: „N.[émeth] László tényleg kap havi ezer forintot a kultusztól, fizetéses szabadság címén egy évig. Egy év után döntik majd el, hogy milyen állásba kerüljön vagy kerülhet. Ez nagyon jó. F.[lóra] azt mondja, hogy úgy tudja maga is fog ilyesmit kapni. Nem hallottam mástól erről még. Nem is szabad erről nekünk beszélni. Különben ő is hallja rólunk a különböző híreket a magas pozíciójú emberekkel való állítólagos tárgyalásairól. Nevetve fújta el ő, amikor én kezdtem róla beszélni. Ez nem is fontos, hiszen pletyka.”

53.

Hévíz, 1949. május 16.

Kedves Klára,

Szabolcs tegnap, vasárnap este, táviratilag lemondta érkezését, így aztán én se maradok tovább. Dr. Mollék meghívták magát. Kedden délután megyek innen. Esetleg benézek Siófokra vagy Akarattyára. Nincs nagy kedvem, csak hát ha már itt vagyok… S nehéz megválnom a Balatontól. Munkám teljesen elkészült, a felolvasás is szépen lefutott. Milyen kár, hogy Sz. elszalasztotta az alkalmat!… Szóval hát megyek, s nem tudom, mikor érkezem. Szeretettel csókolja:

Lőrinc

Lapja megjött, gratulálok a hivatali kezdethez.

Hivatali kezdet: Szabó Lőrincné május 14-i leveléből: „Most jöttem meg, letettem a fogadalmat… O.[ltványi] Imre tőlem külön vette ki a fogadalmat. Nagyon kedves volt. Olyan izgatott vagyok, mert a hivatalomban rettentő nagy szeretettel fogadtak, éljenezve stb., stb.” A bizonytalanná vált állása végül hivatalos kinevezéssel biztosíttatott. Oltványi Imre ekkor a Nemzeti Múzeum főigazgatója és mint ilyen az országos múzeumi hálózat, a MOK (Múzeumok Országos Központja) elnöke.

54.

Igal, 1949. július 9.

Kedves Klára!

Nagy szeretettel fogadtak Csókyék, és Sándor; nagyon jól érzem magam. Csak az idő gyenge, még a pestinél is hűvösebb és esősebb; azazhogy inkább csak állandóan borult. Egyelőre a koszt, a régi jó koszt érdemli a fő-fő-magasztalást: most még jobb, mint valaha. Kedvem nem valami jó, szorongásaim és aggályaim változatlanul kísérnek. Szeretném, ha Kisklára elutazna, s ha végre csakugyan megjavulna – neki – az idő. Dolgozni még nem próbáltam, inkább olvasok; Sándornak van egy regiment új könyve (régi könyvek, potom áron szerzett érdekességek). Azok közül, amiket én hoztam magammal Mickiewicz Tadeusz úr című eposza a legnagyobb szenzációm, ez a régi lengyel epikus-idill; angol prózai fordításban olvasom. Most is a nagy kert kőlugasában vagyok. Szöllő még nincs, nagyon nincs; csak barack. A környezet, a kis „fenyves”, a gyümölcsös, minden a régi, olyan, amilyennek Lóci is ismeri, amilyennek már sokszor leírtam. Sokat akarok aludni, munkám nem igen lesz. A gyerekek közül csak a szörnyen megnyurgult Pityu van itthon, vele latinozgattam már egy kicsit, mert itt, helyben, vizsgázott a VIII. általánosból, viszont a latin vizsgája őszre maradt. A faluban két ifjú irodalombarát is van, a ház barátai; ma délután találkozom velük. – Na, most már megint csepereg! Ide ebbe a kőlugasba már egy szénazsákos vaságyat is beszerveztek, itt írok félig fekve, azért olyan különlegesen gyalázatos az írásom. Sokat kell mesélnem, de nincs kellő tájékozottságom semmiféle vitális irányban, úgyhogy aligha tudok megfelelni a várakozásoknak. Csóky még mindig nem tudja, mikor indul Kisörsre; de úgy látom, itt maradok két hétre. Jelenleg még egy vendég van itt, egy kedves öreg papné. Az imént egy furcsa beteget hozott Sándorhoz a férje: egy morfinista parasztasszonyt. Láttam a füvön a ház előtt összeroskadva, rettenetes volt, pedig már kapott egy morfin-pasztillát: külső jelek szerint úgy szenvedhetett a szer hiányától, ahogy tavaly én a vesekő lététől. Tűz most nem fogadott a faluban, mint tavaly, de hallom, hogy a közelmúltban három is volt. Undok ez az örök-felleges ég, ez a szemergélő eső: így akár magashegységben lehetne az ember, nem alföldön meg dombvidéken. A táj azonban gyönyörű, ez az egész Somogy: megint úgy élveztem, mintha először hozott volna ide az autóbusz. Többet kellene utaznom, hiszen már úgyis nagyon kifelé megyek mindenből, nincs sok idő. Egyelőre főképp azt szeretném tudni hazulról, hogy hogyan futnak be a várt pénzek. Magának is okvetlenül el kell mennie Tihanyba! Van egy reggel 7 órakor induló délivasúti személy (vagy sebes; de nem gyors) vonat, amely az északi Balatonparton szalad végig (s Kelenföld és Fehérvár közt szintén nem áll meg): annak jó hajócsatlakozása van Tihany felé. Ezt az utat ajánlom leginkább. De bárhogy menne is, vegyen menettérti jegyet, s vigye magával az otthoni bejelentőlapját; igaz, hogy állami tisztviselőknek, féláron utazóknak, nem igen hinném, hogy ilyen második kedvezménye is legyen. A nagytakarítást ne engedje túlzásba vinni, tudja, az a Juliska menynyire mértéktelen! Induljon el az után, hogy Lócit Miskolcra expediálta. Franklin-levél érdekelne nagyon, hogy tisztázódik-e a függőben maradt rész. Csak lenne már valami biztos körvonalazottsága a jövő esztendőnek! Isten velük, Klára, csókolom. Üdv. mindenkinek. Szeretettel:

Lőrinc

Megjött az egyik ifjú, Rajnainak hívják, még egyetemi hallgató. Pá!

Kisklára elutazna: Szabó Lőrincné ugyaneznapi levelében: „Kisklára hétfőn megy egy hétre Zamárdiba.” – Két ifjú irodalombarát: Rajnai László (1924–2001) esszéista, az 1947-ben megjelent Igen című antológia szerkesztője Igalon barátjánál, Pajor Károlynál (sz. 1924. június 6., Nagykónyi) vendégeskedett, aki ekkor (1948–49-ben) Igal rendőrkapitány-helyettese volt. Lásd: Petőfi Irodalmi Múzeum felvétele, 1988. június 7-én, K/586, K/582, 583, 584.

55.

Igal, 1949. július 11.
délután

Kedves Klára!

Levele, az első, a Basch-betéttel, megjött. Már írtam neki; a dolgot örömmel vállalom, s kértem, ha lehet, küldje le előre az anyagot, ide, postán, hogy megismerjem, mire (augusztus közepe előtt) összeülünk. – A londoni csomagnak nem örülök, ha nem viszonozhatom; és biztosan rengeteg lesz a vám. Levelét tegye félre; ha M. az ottani címet jelezné, írja meg, hogy esetleg még innen megköszönhessem a dolgot. – Nem értem, ki az az I. K., aki a meleg levlapot írta stb. Nem tévesztette el maga a betűket? Talán Illyés Gy. ? – A Lóci-hírnek örültem, de a szereplés maga – ugye? – elmaradt. A siófoki 30-at oda kéne adni; mindenesetre viziteljen rögtön a Rákóczi utca 4 alatt Dobrovits Viktoréknál, Panninál. – Az Írószövetség biztosan elküldte a pénz-maradékkal együtt az orvosi bélyeget: ragassza be. – Kisklára csak menjen Zamárdiba; remélem, ír ide; a napi 10-et megkapja, csak nem tudom, mikor. Mi az ő címe? – A két Báránszky Laci és dr. Sándorffy írt egy közös lapot, főleg az Ahogy tetszik-ről, amely nagyon tetszik nekik. –

Hát ennyit a levélre. Itt semmi újság. Úgy látom, nyugodtan maradhatok 25-éig. Az idő gyenge, sőt rossz, bár hideg épp nincs. Tovább olvasom a Pan Taddeus-t az angol prózai ford.-ban. Fordítottam 53 sor Ovidiust, a Daedalus és Icarus-részletet, amelyet Pityu számára preparáltam, s amelynek megverselésére is kedvet kaptam. (Daedalus a repülő apa, Icarus az ikáriai tengerbe zuhant meggondolatlan gyerek; nagyon ismert rege.) A két igali ifjú most már majdnem naponta itt van, talán terhére is a háziaknak. Nagy realista-spiritualista viták folynak. Találtunk egy fészkéből kiesett kis sárgarigót, annak próbáljuk négyen-öten pótolni légyfogással és hernyókereséssel az egyetlen édesanyját. Rosszul alszom, most is fáj a fejem. A koszt olyan kitűnő, hogy csak ránéz és már jóllakott az ember; – sajnos! Remélem, Ferenczyné (Magyar Könyvhivatal) már elküldte a Fórum-tól a 400-at, s hogy közben a Franklin 500-a is befutott. Szükség esetén és rém pontos, azonnali visszafizetéssel: Aliszkához! Itt sok az aggály. A Balatonra maga is okvetlen menjen le. Mindenkit ölelek, csókolok, üdvözlök. (Csóky csókolja, azt mondja: augusztusban Pestre megy.)

Szeretettel:

Lőrinc

Levele a Basch-betéttel: dr. Basch Lóránt (1885–1966) ügyvéd, a Baumgarten-alapítvány jogászkurátora, Babits hagyatékának gondozója. Levele:

1949. július 7.

Kedves Uram,

visszatérek a Babits-beszélgetésekre. Az Officina nagyon kívánná és örülne, ha Ön vállalná. Ezt szeretném Önnel megbeszélni. A kéziratot én is elhozhatom. De Önnek útjába esne, és nekem könnyebbség, ha Ön keres fel. Kedd, csütörtök délután, vasárnap délelőtt zavartalanul állhatok rendelkezésére.

Mielőbbi találkozásunkig régi híve

Basch Lóránt.

Ki az az I. K.?: Szabó Lőrincné július 14–15-i levelében: „A lapot Tompa Kálmán írta, a kedveset, a meleget.” majd a július 18–19-iben hozzáteszi a többszöri érdeklődésre válaszolva: „Nem értem magát. Legalább harmadszor írom, hogy Tompa Kálmán írt kedves lapot magának, talán másnap érkezett, mikor maga elutazott. Azonnal megírtam. Még azt is, hogy vágyakozott maga után, bár ott lenne vele.” – A Lóci-hírnek örültem: Szabó Lőrincné július 9-i leveléből: „Lócit bevették a válogatottba. (Tartalék.) Holnap a híres román–magyar mérkőzésnél mint válogatott tartalék fog szerepelni. Nagyon boldog. Úgy látszik mégis megy Siófokra néhány napra.” – A két Baránszky Laci: Baránszky-Jób László és fia szintén László, a későbbi művészettörténész és költő. – dr. Sándorffy István: a Baránszkyné vezette kollégium orvosa. – Ahogy tetszik: a Nemzeti Színház június 10-én mutatta be Shakespeare színdarabját Szabó Lőrinc fordításában. – A Fórumtól a 400 Ft: A bahcsiszeráji szökőkút című költemény fordítása megjelent a Puskin-évfordulón a kommunista irányítás alatt álló folyóiratban. – Aliszka: dr. Gaálné.

56.

Igal, 1949. július 15.

Kedves Klára!

Nem írta, ma megjött beszámolójában, hogy a Poe-fordításokért mit utaltak ki. A kötetről tudtam; biztosan azt pakoltatta be, mint tiszteletpéldányt, Zádor Anna. Csakhogy igen kétes: egy kötet járt volna-e vagy több. („Járt volna…!” – micsoda régimódi beszéd!) Az Aliszka 400-át rögtön meg kell adnia, mihelyt a Franklin-pénz megjön! Örültem, hogy lassan mégis összeállt, amit júliusra elképzeltem. Végre! Azonban rossz hír is van: nem lesz fa. Levelezek Szikla Ilussal, megint valami tilalom jött ki, nem szállíthat. Igyekszem bekanyarodni hozzá Kisörs előtt, akkor majd átbeszélem vele a dolgokat.

Lócinak tehát Siófokon is egy egész hete lesz? Már írtam, hogy okvetlen menjen be Panniékhoz. Ez az újabb figyelmeztetés már nem éri otthon; de tán csak lesz esze.

Kisklára írt Zamárdiból, rögtön feleltünk neki egy lapon; azóta már otthon van.

Zoltán nem írt? A helyzetkép, amit írtam neki, talán csüggesztette. Pedig igen jó volna B.-J. Imrussal összeismerkednie: kár az ilyesmit olyankorra halasztani, amikor éppen sürgős, s valószínűleg úgy adódnék neki valami, ha előre tudnak róla, személyéről, szükségleteiről, képességeiről. Ha ő írna, maga csak ajánlgassa neki a megismerkedést.

A könyvporolás. Hát, istenem, az is kell. De ne engedje túlságosan dúlni az ösztöneit, és Juliskát se. Juliska mikor megy Tihanyba? S mikor maga? Érintkezik Flóráékkal?

Icit üdvözlöm. Hogy vannak szegénykék?

A kesergés itt is nagy, főleg a háziasszony részéről, aki nagy impresszionista, de mindig kedves. A házat féltik, amely igen vonzó, és többféle célra megfelelő volna. Minden fejlődik vissza, nem lehet idegen kezeket alkalmazni, mert szörnyen drágák, s mert az ilyesminek egyéb következménye is van. Szorongás az egész világ. Baschnak most már én várom újabb levelét, s esetleg a gépírt Babits-szövegeket.

A Miltonhoz nincs erőm. Hiszen amúgy is bizonytalan még mindig a sorsa. Ideges vagyok. Bizonyára erősödöm, barnulok; de inkább csak olvasni tudok. Rosszul alszom, sokat beszélgetünk Sándorral. Ma írtam egy sor levelet, rövideket. A négy Miczkiewicz-szonettet elkészítettem és postáztam, annak a honoráriumát várom ide, már csináltam is rá adósságot.

Csak Kodolányival nem léptem még érintkezésbe. Pedig visszamenet, augusztus közepe előtt szeretnék elmenni (egynapi koszttal felszerelve) őhozzájuk is.

Maga mikor gondolja Tihanyt? Juliskával egyszerre kéne mennie. Van egy reggel pont 7-kor induló személy- (vagy sebes) vonat a Déliről Balatonfüredre, amelyhez ott úgy ½ 12 tájban csatlakozik a tihanyi hajó; de mehetnek a ¾ 7-es személlyel, ugyancsak a Déliről Siófokig, s onnan (esetleg Panniéknál ebédelve) délután hajón tovább; vagy akár rögtön a csatlakozó hajóval még délelőtt, – de ebben az esetben sietni kell a vonatról a kikötőbe. Ha döntött, az irányról legalább, megírhatom menetrendből a pontos részleteket is. Nagyon fontos volna, hogy menjen, s mennél tovább ott legyen. Ha augusztus 3–5-e körül utaznék, talán találkozhatnánk is Tihanyban, föltéve, hogy megoldható Gyusziéknál az egyikünk elszállásolása. Juliskát aztán hamarább hazapostázhatná. A lakást Kisklárára bízná és Manciékra. Írjon erről!

Dr. Tompa? Furcsa, hogy nem írt Baranyából.

A Lukács Györgyöt érintő cikkről nem tudtam. Egyelőre elég ennyi is.

Az a gyanúm, hogy Szegiéknél a Goethe-cikk mégiscsak – el fog süllyedni! Könnyelműség volt a részéről, hogy kérte.

A spiritualista pécsi ifjú, aki nagyobb (és sehol napvilágot nem kapott) cikket írt a Vízöntő-ről, elutazott; az utolsó napokban sokat itt volt; tőle hallottam, hogy a Babits-féle anyagot Ilonka már rábízta – vagy rá akarta bízni – egy fiatal költőre, sajtó alá rendezés céljából, arra, akinek épp az elutazásom előtt gratuláltam a friss kötetéhez, – ejnye no, nem jut eszembe a neve… A Válasz-ba írt, sokat, s már az ostrom előtt is járt nálam… Megvan: Lakatos István a neve! (De lehet, hogy az ifjak túlkorán pozitívumnak vesznek egészen lebegő dolgokat.) Ez a Lakatos különben az Aeneis-t, a Vírgíliust, fordítja a Franklinnak. A fiú kitűnő tehetség; de azt hiszem, éretlen effajta munkákra még, tapasztalatlan, nyugtalan.

Megígérem, hogy nem fogok mindig ennyit fecsegni. Üdvözlöm az egész tisztelt baráti és ismerősi kart. A viszontlátásig szeretettel csókolom mindnyájukat.

Lőrinc

Ui. Lóci írja meg rögtön a címét! S ha előre biztosan tudja, mielőbb kérném a lillafüredit is.

A Poe fordításokért mit utaltak ki?: Szabó Lőrincné július 13-i levelében ezt írja: „Zádor Annánál is fent voltam. Ma adták fel azok is a pénzt. Itt kaptam váratlanul a Poe-fordításokért, úgy hogy a kezemben is van pénz.”; majd a kérdésre a július 18–19-i levelében válaszolja: „A Poe-fordításokért írtam a honoráriumról, nem? 252 forintot kaptam. Szerencse, hogy ez a pénz legalább bejött, mert így is… de hagyjuk, majd csak lesz valami megint. Csak a pillanatokat tudhatom megoldani, többet nem. Ma jött meg a Fórum-pénz: 397 Ft.” – B. J. Imrus: Baránszky-Jób László testvére, kitűnő műszaki szakember, vasúttervező mérnök, ő tervezte például az Árpád sínautóbuszt. – A Lukács Györgyöt érintő cikk: Szabó Lőrincné a július 14-ről dátumozott (13-i postapecsétű) levelében írja: „Rudas László támadja Lukács Györgyöt a Társadalmi Szemlében.” Rudas László (1885–1950) Lukács Irodalom és demokrácia című tanulmánygyűjteményéről írt támadásával (1949. 6–7. szám) kezdődött a Lukács-vitának nevezett sajtóhadjárat, amely az irodalmi dogmatizmus egyik megnyilvánulása volt. Lukács válasza Bírálat és önbírálat címmel a 8–9. számban jelent meg. – Goethe-cikk Szegiéknél: Szegi Pál ekkor a Szabad Művészet és a Film, Színház szerkesztője. – Ilonka: Török Sophie (1895–1955. január 28.) költő, Babits özvegye. – Lakatos István: (1927–2002) költő, műfordító, Aeneis-fordítása 1962-ben jelent meg. – Lóci címe: Szabó Lőrincné július 17-i leveléből: „Ma Lóci utazott Siófokra. Kedden este vagy szerdán reggel jön vissza. Nem tudom, hogyan intézte dolgait, mert először egy hétre akart menni, azután kisült, hogy ha elmegy, nem lehet válogatott, mert az edzőtábor előtt nem utazhat nyaralásra vagy mi. Mégis kiforszírozott két napot. Remélem e miatt nem esik ki a válogatottból. 24-én utazik, ha minden rendben van Lillafüredre.”

57.

Igal, 1949. július 20.
délben

Kedves Klára!

17-i levele ma jött meg, most jött meg. Épp Baschnak írtam, reggel óta, egy nehéz levelet, válaszul a Babits „beszélgető füzetek” dolgára, és impresszióimról és elgondolásaimról. Igen körülményes munka lenne – vagy lesz – a sajtó alá rendezés; olyan szilánkos az anyag. Persze csak egy része használható. Az egész nagyon megrendítően hatott rám. Csupa roncs, hiszen beszélgetések felét, negyedét, tizedét tartalmazza, csak az egyik fél szavait, távirati tömörítésekben. De igen gazdag témakörű; sok tekintetben kényes, egyénileg is, magánsértődésekre való kilátásokkal, és politikailag is. Sok benne az ismétlődő, porszerű anyag, a beteg utasításai, kérései, panaszai ápolóknak; ez a rész nagyon rövidítendő lenne; a többi meg sokszor homályos, sőt érthetetlen. Ilonka már sok mindent megjegyzetezett, mások is. (Igen rosszul jár benne Szerb Antal, Pap Károly, Tamási Áron! Rólam is esik benne kétszer vagy háromszor szó, csípősen, sőt a hiányosság miatt még kellemetlenebbül ható módon… Erről csak magának kell tudnia…) Manci dicsérete viszont nem csupán odavetett megjegyzés, hanem egész rendes indoklás is fűződik hozzá, aminek szegény igen fog örülni; majd kiírom a megfelelő szövegrészt legközelebb s elküldöm. – Szeretném, ha az egészből legalább valami tragikus, roncs „Eckermann”-t lehetne összeállítani, mely egyúttal a néma esztendők – vagyis a betegség – történetét is hozná… Basch elgondolásokat is küldött, külön levélben; én a magaméival feleltem. Részletesen azonban csak élőszóval megy ilyesminek a megtárgyalása. Majd augusztus közepe táján. Nagyon szívesen megcsinálnám a munkát bármily hálátlan; de ha másra bíznák, akkor is teljes szívvel mellette leszek, és ha kérik, segítek…

Hát erről ennyit.

Itt, mint biztosan Pesten is, abszolút rosszra vált az időjárás. Folyton esik, a kert majdhogynem úszik a vízben s rettenetes a szél. Csókyék utazása emiatt kitolódott pár nappal, bár ifjú rokonai egy 16 éves fiú meg egy 17 éves lányka, már megjöttek érte. Bernáth Alisz igen kedvesen és részletesen írt; e hó végére volna nekik is a legjobb, ha odaérkezném; hogy közben apró vizitek hol s hogy alakulnának, az bizonytalan, s többek közt az időtől is függ; azt hiszem azonban, hogy 28-án már okvetlen náluk leszek. Ide tehát most már ne írjanak, bár egyszer még tán lehetne, legfeljebb továbbküldik Sándorék. Az ottani cím: Bernáth Aurél festőművész úr lev. Sz. L. számára, Kisörs-Szöllőhegy (Badacsonyörs), Zala megye, Csendes villa. – Elég hosszú, ugye?

Most a levél részleteire:

Lócit sajnálom, hogy úgy kifogta a legrosszabb időt. Járt Panniéknál? Nem írt. Lillafüredről okvetlen írjon, persze már Kisörsre. Hátha tudok hasznára lenni. Szörnyen vigyázzon, a meghűlési veszély ott fokozottan nagy.

Kisklára jól járt a Balatonon is, otthon is. Juliska úgy látszik nagyszerűen működött! Köszönöm a szorgalmát és gratulálok az ügyességeihez és a kitartásához. Őszintén. Megérdemli a Balatont!

Szabolcsnak mikor mi a címe? Szeretnék vele lenni egy-két napig a Balatonnál.

A Fórum 400-a egyre késik? Bosszantó, sőt… De mit lehet tenni? Igen, azt adja majd vissza Aliszkának. A Szabolcs 100-a várhat, máskor is jól jön majd neki. Szegi? Óh Szegi Pali! Jót akart.

A cserépkályha-ügy igen veszedelmes. – Írtam már, hogy Szikláné nem szállíthat?! Ez rémes. Hogy készpénzért talán – azt nem tudom. Igyekszem benézni hozzá is, vagy beszólni; levelét várom. – A központi fűtés kényszer hogy áll? Ez is beleszól a cserép felállíttatásába. Az én szobámban fér csak el igazán; (de hol?); másodsorban a Kiskláráéba. (De ott rossz a huzat.) A magáét agyonnyomná. Az én szobámban esetleg a fakályhát kell felállíttatni: a fal mindenesetre máris áttörhető volna a cső számára, akármi lesz a végső megoldás; a lyuk, ha fölösleges, kétoldalt pléhkörrel lezárható.

A csomag-ügy: rémes! Londonban teljes árat adtak érte, s mi egy majdnem teljeset hozzá. Valahogy, valamikor meg kell adni! Mi fix értéke van a megérkezett dolgoknak? A címet csakugyan megtaláltam, majd írok köszönőlevelet. – V. Irénke? Utazzék le a Balatonra, ha megjön!

A könyv leszedést ne vegye túl komolyan. A fiókokban és szekrényekben pedig egyenest borzasztó lesz, ha dúl! Ami zárt rész, oda nem megy vagy alig megy por, azt ne bántsa.

B. Laci csakugyan vihetné Juliskát. Még jobban örülnék, ha magával menne, s Tihanyban mi is találkoznánk. J. maradjon lehetőleg több napig. Küldjön vele levelet Flórának is, hogy hátha épp jól jönne neki egy napra (koszt-kvártély fejében) vagy kettőre, segítő kéz. Báránszkyékat nem lehet túlterhelni. Ezt megtárgyalhatja Lacival is, Flórával is és Juliskával is egészen nyíltan. Sándorffyéknak gratulálok. Báránszkyékhoz aligha érkezhetem 5-e előtt. Majd megírom nekik Kisörsről. Ő írhatna oda máris helyzetképet a tihanyi villáról.

Kisklára szobája rengeteget javulhatott a meszeléssel és a rolókkal.

Szeretném, ha a kaposvári Varga Árpádné (Maci) színjeles és most VIII-ba kerülő fiát, Szabolcsot, augusztus második felében vendégül látnánk egy hétre. A sportünnepségek vonzanák fel; most a vasútnál pályamunkás, hogy pénzt szerezzen a felutazásra. Lehet, hogy ugyanakkor Pesten lesz Csóky és fia, Pityu, de nem nálunk. A két fiú jóbarát. Az is lehet, hogy „Szabi” pár napra elszállásolást kap valami népi helyen. Mindenesetre máris meghívom.

A Franklinnal én se tudom, hogy állok. Mindenesetre nem a legrosszabbul: valami lesz, Örök B. I., vagy Milton. Lehet, hogy még e hónapban jön onnan, haza, 500 Ft, ez nagyon jó volna. Megígérték, de nem veszem biztosra, s lehet, hogy ez már augusztusnak számítana. Mindenesetre tegyen úgy, hogy várta, s hogy augusztusban ugyanerre számítunk. Rajtuk nem lehet eligazodni, illetőleg a fölötteseiken. Nyomdász-barátunk 300-át szeretném (részünkről) az augusztus elindítására (lakbér) fordítani; majd írok neki, maga ne jelentkezzék. Ez a pénz sose biztos.

Mindenkit csókolok, Juliskát is, de őt magán keresztül, mert megijedne másképp. Isten velük.

Szeretettel:

Lőrinc

A Miltonon még nem dolgoztam; (nem tudom, érdemes-e); és írtam egy szonettet és feldolgoztam egy mohamedán legendát, egy 50 sornyi kis elbeszélő versben: Salamon és Azráel.

„Eckermann”: (1792–1854) Goethe titkára, neve fogalommá vált, miután kiadta a Beszélgetések Goethével című jegyzeteit. – A csomag-ügy: A csomagot Bender Magda, Londonba távozott ismerős küldi (Szabó Lőrinc angol-nyelvű Milton-kötetet kért tőle), Szabó Lőrincné július 17-i leveléből: „Látja, folyton fizetek olyasmire is, ami nem volt felírva, s amitől már akkor is elájult. Igaz, kiváltottam a csomagot is. 145 forintba került. Ez teljes érvágás. Volt benne 92 dkg nyers kávé, erre volt vám: 54 Ft; 45 dkg tea, erre 54 Ft; 20 dkg kakaó: 14 Ft; 20 dkg datolya (ezt kilopták egyszerűen, de megvámolva meg volt) 9 Ft; valamilyen halkonzerv: 10 Ft; plusz szállítás. Szóval együtt az összeg. Teát lehetne eladni esetleg. A kávénak nagyon örülök, mert folyton venni kellett s nem tudok dolgozni kávé nélkül, hiába… Rettenetes a vám, de így is olcsóbban jutunk az anyaghoz, mintha itt vettük volna. Ebből csak a halkonzerv olyan, ami nem fontos.” – Sándorffyéknak gratulálok: július 29-én volt Pesten az esküvője. – Nyomdász barátunk: Kulcsár Andor az Attila Nyomda Rt., tulajdonosa, Püski dolgoztatott nála.

58.

Igal, 1949. július 22.

Kedves Klára!

Nagy fejtörést okozott nekem az az Örök B. I. kötet, amelyet tegnap este hozott meg a posta. Már írtam, hogy felmerült ez a remény a Franklinnál; persze rögtön konkretizálódásra gondoltam, s ezt megerősítette – most már kezdek hinni benne – a mai levele s a Zádor Annáé. Ebben az esetben az újabb 500 Ft biztos(ra vehető) még erre a hónapra! (A Milton viszont úgy süllyed…)

A Kisklára szobájának kimeszelése és a rolók: igen jó hír; erről már beszéltünk. Hanem Juliskának ez a huszárvágása Hektorral, ez direkt mulatságos, amellett, hogy kitűnő dolog, s hogy mennyire fognak örülni nekik Baránszkyék.

A minap igen kiadós levelet írtam, most főleg csak az Ö. B. ügy miatt nyúltam a tollhoz. A kötetet magát kár volt Zádornak leküldetnie, pláne otthoni kerülő-úton, dupla postázással. Nem akarja az a nő elhinni, hogy ez a kötet változatlanul jön, jöhet! Címemet különben is megkapta, ideirányíthatta volna egyenesen. De ez nem fontos, csak hát egy kilóval súlyosabb most már a fölösleges poggyászom. (Neki, ha látná, ne mondja meg ezt!)

Báránszkyékhoz szóval csak augusztusban? Én 5-e előtt aligha leszek ott. Ma írtam nekik.

János egy lapot írt, nagy jégkáruk van. Itt is hideg az idő, esik; ma felvettem a lélekmelegítőt is.

Vas Pista Goethéjének örülök. Majd otthon látni fogom a Poe-val együtt.

Hanem nagy hír a tudóspótlék is! Gratuláljak? Úgy érzem, mintha magamnak tenném. Hát ez jó, végre; mert állandó valami. Igen, a fogát kell először rendbehozni! A valószínű Franklin 500-at, az újat, most már–óvatosan–igénybeveheti igazi szükségletekre.

Kozocsának írok: nekem nem volt semmi személyes érintkezésem Romain Rolland-nal, majd Mikesnéhez utasítom, bár – azt hiszem – fölöslegesen.

Tompáról csak ma lehetett végleg érteni a maga közléseit, hogy írt stb. Írok neki is. Radnai magától sose jelentkezik? Megy Hévízre? Onnan egyébként a legrosszabbakat sejtem; a nővéreim aligha fogják visszaadni már sok-sok kölcsön-könyvemet.

Maga ott még az eső jövetelének örül; én meg annak, hogy itt végre talán már eláll. Legalább öt napja folyton dühöngött a szél s most egyszerre szélcsönd lett. Csak maradna így s jönne ki a nap!

A négy szonett ügye a következő: a Magyar–Lengyel Társaságnak vállaltam négy Mickiewicz-vers fordítását. Radó György kérte. Itt készítettem el őket, 240-et ígértek értük. Közben azonban az M.–L. T. egyszerre csak megszűnt, minden efféle kiadványt egy újabb állami szerv készít, s Radó a pénzről, melyet rég és epedve várok, azt írja – egyébként is igen tartózkodó hivatalos soraiban, melyek ma értek el – hogy „majd”. A pénz már roppant kéne, ez volt a fő-bázisom, most azt se tudom, hová irányíttassam okosan a címeim közül, mert „8–10 nap múlva” remélhetem csak, azt pedig már tudom (ha másból nem, a Fórum-pénzből), hogy mit jelent náluk határidő és egyéb. Más kis bosszúságom is van az ügy körül, de nem érdemes részletezni, s Radó bizonyára nem saját ösztönéből ír olyan mereven-hidegen, mint egy jégcsap.

Itt Pityunak segítek a latin vizsgájára nagy tempóban (s az ő nagy mérgére). Kedves rokonai vannak itt, együtt mennek Ábrahámhegyre és Kisörsre, – ha ugyan közben le nem sújt valami villám. Csupa szorongás az élet, abszolut kiszolgáltatottság.

Óvatosságból azt írom, hogy most már Bernáthékhoz írjon; azazhogy vasárnap délelőtt még ide is feladhat egy levelet. Különben is utánam küldik…

Még Lócihoz: igen komisz dolog lehetett sátor alatt lakni Siófokon a legrosszabb napokban. Ezért remélem viszont, hogy behúzódott napközben Panniékhoz (akiknek én az ő esetleges apró vizitjét előre jeleztem).

No de most már igazán elég. Úgy elszoktam a kézírástól, egészen görcsbe áll a kezem.

Intézzen mindent a legjobban! Csókolom Kisklárát is. Üdv a Laci-Manci-Zsuzska hármasnak és Juliskának. Visz.-lát!

Lőrinc

Egész sor üdvözlet a háziaktól!

Itt küldök egy szép tollat; most ejtette elém egy banka (vagy szarka? vagy harkály?)

Juliska huszárvágása: Szabó Lőrincné július 18–19-i leveléből: „Majdnem elvitték Baránszky Hektor kutyáját. Juliska mentette meg, vette le a drótot a nyakáról, melyet már a sintér tett rá. Csinált egy nagy ordítást az utcán s bőgést, mire elengedték a kutyát. Nagyon büszke erre is. Felment a házba azután veszekedni, hogy nem vigyáznak Hektorra.” – Vas István Goethéje: Vonzások és választások fordítása. – Tudóspótlék: Szabó Lőrincné július 18–19-i leveléből: „Felelt dr. Kardos L., értesít, hogy a tudóspótlékom a tud. tanács késlekedése miatt 15-én ment csak. Szóval megkaptam.” – Kozocsa Sándor: (1904–1991) író, bibliográfus. – Mickiewicz-versek és Radó György: (1912–1994) a Mickiewicz Válogatott írásai kötet a Révai kiadónál, Kardos László és Kovács Endre szerkesztésében 1950-ben jelent meg; a Radó Györgynek írott Szabó Lőrinc-levelek a Petőfi Irodalmi Múzeum kéziratában találhatók.

59.

Budapest, 1949. július 23.

Kedves Lőrinc!

Úgy látom, hogy most már egy kicsit megjött a munkakedve. A legenda már tulajdonképpen saját vers, ha jól értem. Nagyon örülök. Írjon már valamit, úgy szeretném! Olyan rosszakat álmodom állandóan magával kapcsolatban. Nem beteg; nincsen semmi baja? Azt álmodtam, hogy szerzetesnek ment. Itt hagyott minket, de nem rosszból, hanem, mert mindenáron papnak akart menni. Elindult hazulról, kispap-ruhában, s húzott egy üres, négykerekű targoncát, mondván, hogy ezentúl minden ilyen munkát magának, egyedül kell végeznie. Sírtunk, mind a ketten, de maga ment. Egyszer csak észreveszem, hogy otthon hagyott két bicskát, maga után rohantam s az Olasz fasorban értem utol. Ott leültünk ketten az üres targoncára, átadtam magának a két bicskát, hogy az egyiket adja Zolinak, a másik a magáé. Szeleteltem magának zöldpaprikát s valami szalonnafélét, maga ette, s mind a ketten tovább sírtunk. Rémes rosszul voltam, úgy ébredtem fel. Nagyon rossz volt. – Lóci holnap nagyon korán reggel indul. Ez után a lillafüredi pihenés után viszik őt is Prágába. Erre kell neki négy fénykép, amit a rendőrséghez kellett ma beadnia, nálunk. W. Klárinál sokszorosíttatott négyet megint. Újabb pénz, harminc forintot kért a három hétre. Ezt odaadom, nem is tartom soknak. Még egynémely drogéria dolgot is kell vennem, s egy doboz Kossuthot is vettem neki. Azt hiszem, ez a pénz bejön majd nekem a három hét alatt azzal, hogy nem eszik otthon. Kisklárával egyedül leszek, csak húst fogunk enni egy-egy keveset s zöldséget. Juliska pedig főzzön magának paprikáskrumplit, ez a kedvenc étele. Megírom, bár meglepetésnek szántuk: kimeszelte Juliska már mind a négy szobát ezen a héten. A maga szobájában csak a plafont festette át, most az is tiszta. Fiókokhoz nem nyúltam, ne féljen. Belül, szinte minden, ugyanúgy maradt. Nem bántottam. A polcokat sem kavartam. Nyugodt lehet, csak tisztaság és rend lett. Ezen a héten még az előszoba, fürdőszoba, konyha, kamra kerül sorra. Juliska különben holnap nagy levelet készül magának írni, majd feladjuk. Ezt is már Bernáthékhoz küldöm. Flórának írtam, tőle függ, hogy én mikor kerülök Tihanyba. Remélem, lesz annyi pénzem, hogy otthont s magamat is el tudom látni. Talán igen.

Most már itthon vagyok, szombat délután van. Ma ebédeltem is, itthon a gyerekekkel. Kivételesen itthon voltak. Lóci elrohant még intézni dolgait, csak későn este jön haza. Szerdán kimegyek Vácrátótra egy napra. Kint van az igazgatóm a feleségével, gyerekével s az egyik fiatal kollegám. Magát is szerették volna ott látni. Majd ősz felé egyszer kimegyünk együtt megnézni mindent. Ott most nagy építkezés folyik. Új biológiai állomást rendeznek be, mint Tihany, de egy kicsit kisebbet. – A Babits dolognak nagyon örülök, Mancinak írja ki az idézetet, nem szóltam még róla neki. Hadd legyen valami öröme. Biztosan rögtön fog tudni verset írni. Ez kell, a biztatás tudniillik. – Tegnap befőztünk 20 kg barackot, hétfőn fogjuk a másik húszat. Ha nem jutok több pénzhez, akkor többet nem is teszek el. Ez már mégis valami. – Baránszkyék az én levelemre még nem feleltek. Flórától sem jött még válasz. Juliska folyton azt emlegeti, hogy nincsen kedve a Balatonhoz menni, inkább haza menne két napra, mert a Balatonnál biztosan dolgoznia is kell, mert ő úgy sem tudja nézni, hogy más dolgozik s főleg, ha rosszul dolgozik. Szóval neki nem öröm, hogy a munkájáért legyen ott. Flórához nem írok ebben az ügyben. Ott elég, ha én ott leszek. Maga átmegy? Mikor? Ha én megyek, majd megírom magának is. Úgy látom, maga egy levelemet nem kapta meg. Az egyikben volt Kozocsa Sándortól egy lap, amiben irodalmi dolgot kérdez papával kapcsolatban. Ez a levelem is megérkezett? Kodolányival elég sűrűn levelezek újabban, nagyon melegen, kedvesen ír mindig. Azóta biztosan megkapta már a maga levelét is. Ha lehet, menjen be hozzájuk. Én is szeretnék eljutni oda. Lehet, hogy eladják az egészet, s én egyszer sem voltam ott. Írta, hogy Baránszkyék voltak náluk az egyik nap. Az Örök Barátaink korrektúrát megkapta? Ez is nagyon izgat, mert nem adtuk fel ajánlva. Ide tudniillik ajánlva küldte Zádor. Igaz, a Zádor levele is abban a levelemben volt, amit reklamálok. Ebben a levélben kéri, hogy minél előbb küldje vissza az átnézett anyagot. Remélem, megkapott végül mindent.

Ma véletlenül találkoztam Kulcsárékkal az autóbuszon. Csak a végén ismert meg az asszony, s szólt az urának, hogy köszönjön nekem. A férfi háttal állt tudniillik, én ültem. Semmi nem volt, kérdezte mi van magával, én mondtam, hogy vidéken van. Üdvözlik mind a ketten. Ennyi volt. Igen, a kaposvári gyerek természetesen jöhet, ha maga jónak látja. Lóci valószínűleg itthon sem lesz, de ha itthon lesz, akkor is megoldhatjuk. Csóky feljövetelében már egyáltalában nem hiszek. Talán soha se fogom látni. Tompa Kálmánnak írt? Úgy tudom, még nincsen Pesten vagy éppen mostanában fog haza érkezni. Manci kereste nem nagyon régen, s még nem volt itthon. – Maga megkapta azt a pénzt, amit várt? Van még pénze? Mit csináljak magával? Írja, ha kell valami, mert szerezni azért, ha másképp nem, kölcsön, lehet. – Irtózatos az idő. Szegény János majdnem sírva írt egy mostani jégverésről, ami kis jövedelmüket is tönkre verte. Nem tudom elgondolni sem, hogy ők miből élnek. Folyton jajgat, de nagyon sokat dolgozik, s még készen sincsen ez a regénye, egy másik motoszkál már a fejében. Júdásról akar írni egyet. Ez biztosan nagyon érdekes lesz és nagyon neki való. Erre igen kíváncsi vagyok. – Most Sándor Juditék vannak Kiskláránál. Egy nagy verse jön a Rádióban Ernőnek, Kisklára fogja mondani. Azt hiszem szép, talán maga is látta. Nekem egy részét felolvasta Kisklára, az tetszett. Nagyon nagy a sikere Kisklárának bent. Folyton szerepeltetik és dicsőítik. Éves szerződést azonban mégsem kapott. Azt hiszem, azért nem, mert bizonyos emberek gyávábbak, mint amilyennek lenniök kellene. Előre visszakoznak már ott is, ahol úgy képzelik, hogy valami ellenkezés lehetne. Pedig valószínűleg simán ment volna az egész. Nem hiszem hogy anyagilag jobb lett volna, csak a valahovátartozás lett volna meg. Talán januárban lesz újabb szerződtetés a Rádiónál, mert akkorra már üzemmé alakul s akkor talán lesz ilyesmi is. Ki tudja nem jobb-e így. Különben is mindenbe bele kell nyugodni ami változtathatatlan. Most elég jó hónapja lesz Kisklárának, szeretném, ha valami pénzt tudna télikabátra félre tenni. Vagy anyagot venni vagy valamit, mert egyáltalában nincsen kabátja. Különben ez egyikünknek sincsen. No majd egyszer az is lesz. Igaz? Maga nem hiszi! Én igen. Hétfőtől nem megyek már be. Elsején azonban bemegyek egész napra dolgozni, ez leszámít a szabadságomból, s ha addig nem alakul jól az utazásom dolga, esetleg bejárok egy darabig még hogy később legyen több napom. Majd meglátom még, hogyan alakul minden. Ezt a levelet feladom még Sándorékhoz, legfeljebb maga után küldik. Sokszor csókolok mindenkit. Izgat még a fa-ügy, de azért ebben is bízom. Valami majd csak lesz. Dobróéknak is írjon valahonnan legalább egy lapot. Radnainak szintén. Mancinak is. T. Jenőéknek van telefonjuk. A számuk megvan. Ugye, Jenőke milyen ügyes? Ez olyan lesz úgy látszik, mint az apja. Az anyjához igazán rettentő aranyos, ilyen fiút álmodna az ember magának. Lócinak kellett vennem borotvakrémet is. Magának van még elég? Lóci azt mondta ugyanis, hogy elfelezték ami itthon volt, s az itthoni elfogyott. Ma azt is vettem. Persze ez meg fog maradni, már nagyrésze legalább is. Isten vele, Lőrinc. Igaz, Magda írt magának egy lapot, valahonnan a tengerpartról, ahol üdül. Csak üdvözletet küld. Írt oda? Denyse írt Kisklárának, igen érdekes levelet. Érdekes ahogyan élnek. Augusztus közepén fog szülni. Ilu is akkorra várja. Borsónénak megszületett a gyereke, kislánya lett. Igen picike. Az apja dühös, mert ő fiút rendelt. No most már igazán nincsen más újság. Dolgozzék, nagyon örülnék, ha jól tudna pihenni és dolgozni egyszerre. Lóci írt ma magának, talán még azt is megkapja ott.

Csókolom

Klára

Bocsánat, folyik a tollam!

Olasz fasor: Szilágyi Erzsébet fasor. – W. Klári: Wachter Klára fényképészmester, Szép u. 5. – Kulcsárék: Kulcsár Andorék. – Júdás-regény: Én vagyok című, Jézusról szóló regény terve, ennek egy részlete Jehuda bar Simon emlékiratai címen 1957-ben jelent meg. – Ernő: Hárs Ernő (sz. 1920.) költő és felesége Sándor Judit (sz. 1923.) operaénekes (Kisklára barátnője) Szabó Lőrinc családjának baráti köréhez tartoztak; az említett vers: Hány Istók, Szakáts Miklós mondta el a rádióban. – Dobróék: Dobrovolszkyék. T. Jenőék: Trettina Jenő újságíró az ostrom után meghalt tüdőgyulladásban, felesége Mikesné Irma testvére. – Jenőke: ifjabb Trettina (utóbb Tibold) Jenő. – Magda: Bender Magda. – Denyse: Baranyai Denyse. – Borsóné: Szomszéd házmester felesége.

60.

Igal, 1949. július 25.

Kedves Klára!

Csak pár sort most, s egy rossz kis képet, Csóky és Pityu van rajta, s a ház legjelentéktelenebb oldala, a terasz, melyen esténkint (vagy aki bírja a napot, annak nappal is) jó üldögélni. Ma teljes szélcsönd van, s teljesen felhőtlen ég, a jó eseménytelenség hangulata. (Bár a rettegés állandó.) Úgy látszik holnap megyek vagy ma délután; most már Kisörsre írnak, ugye? Az itt vasárnapra előretett Anna-nap itt (s az egész Balatonvidéken) még mindig nagy ügy: minden faluban ricsaj van vagy volt, körhinta, vásár, céllövölde, búcsú, förtelmes cukrok és mézeskalács-szívek és minden, ami kell a népnek. (A céllövöldében a mi Zsuzsánk 3 lövéséből 3 talált, igaz, hogy férfiak „szívét” vette célba, Pityu viszont, a mesterlövő, háromból háromszor rontott.) És este, hajnalig, tánc! A reggeli zenés ébresztőt egész elfelejtettem! Már nem tudok enni, majd meghasad a szívem a sok jóért. Lócinak levélben küldtem 20 forintot és 2 jó pengét a borotvájába. Mi újság? Ma még biztosan jön levele. Intéznivaló – innen – mintha már nem lenne egyelőre. Egy lapon megreklamáltam Radnai B. érdeklődését; maga se hívta fel őt? Most már írja meg, mikor megy Tihanyba. Én 5-én vagy 6-án gondolom, hogy oda érek. Egy dolog mégis van: a Kulcsár-féle pénz. Van telefonja a nyomdájában, de nem könnyű rátalálni; a szaknévsorban „nyomdák” címszó alatt, még hamarább megleli, ha kellene: ott ugyanis, emlékszem, kis keretbezárt hirdetése van a megfelelő helyen, s abból kiugrik a Kulcsár név, s hogy Szász K. utca és hogy „volt Attila nyomda”… ezeken eligazodhat… De nem, majd én írok neki, maga „ne tudjon” továbbra sem erről a segítségről. Mi van a foga dolgával?

Innen mindenki sokszor üdvözli, öleli; Kisklárát is. Nagyon sokszor esik szó otthonról, a leveleket rendszerint megbeszélem velük, a hazai levelek tartalmát. Hogy Csókyék mennek-e augusztusban Pestre, az kétes lesz az utolsó percig. Sándor nagyon biztat, hogy nyugodtan állítsak be Magaynéékhez is Fonyód mellett Bétatelepen, három Magay-villa is van, testvéreké, s mind tudnak, mondja, rólam. Majd meglátom. S itt van Öszöd, Bogláron a könyvkiadó Békés István; faügyben okvetlen benézek Szikla Ilushoz. Fonyódra Sándor is megy a napokban, de úgy látom, neki soha nincs afféle szabadsága, mint például Tompának, még Pestre is csak 1–2 napja jut.

Fáj a szívem, talán soha többé nem leszek itt. Csókolom, Klára. A „kicsinek” tegnap írtam, s elküldtem neki a héber-mohamedán parabolát Salamonról meg a Halál Angyaláról.

Szeretettel:

Lőrinc

Békés István: Bogláron Püski bizományosa volt ekkor, Boglári Békés István néven közli életrajzát a Tények és tanúk könyvsorozatban.

61.

Kisörs, 1949. július 29–30.

Kedves Klára!

Egész szép kis postám gyűlt össze itt, amikor ma ideértem. Magától új levél, s már előbb, a vácrátóti lap. Hogy is lehetne úgy írnom, hogy mindent érintsek? Útközben tudniillik már nem feleltem az utolsó igali levelére sem. Megpróbálom sorra venni a kérdezett dolgokat, s ami fontosabbra megjegyzésem van.

Az a „legenda” persze hogy saját vers. Szövegét Kisklárának elküldtem. Amit még Igalon írtam, az egy szonett; véglegesen készen van már, majd mellékelem egyik későbbi levelemhez. – Lóci képeslapja itt várt, aznap írt, amikor haza, azonos tartalommal. – Vácrátót csak akkor vonz, ha bizonyos kényelem és magány is járna vele. De egy kirándulásra ezek nélkül is. – A Babits-anyagról írt elég kimerítő levelemre Basch igen melegen felelt: „annyi megértést mutatok a szöveg iránt, hogy már az a levelem is predesztinál erre a munkára”. Szerintem a könyv lényegbevágó csonkítások nélkül nem jelenhet meg. A könyv összeállítását azonban ő, úgy látom, elég hamar szeretné. Túlhamar! – A Zádor A., illetve az Ö. B.-ügy rendben van; nem kell a kötetet rögtön visszaküldeni; otthon tízszer gyorsabban elvégezhetem rajta a kevés változtatást, mint itt, könyvtár és későbbi kiadások nélkül. – Kulcsárnak írni fogok, s ha küldhet még segítséget, ide dirigáltatom, s nagyrészben a fás Ilusnak, akinek az újabb 200 forintos törlesztés után is még mindig 245 forinttal tartozunk. Rettenetesen sok adósság volt nála. Megbeszéltem vele a jövőt: sajnos teljesen bizonytalan; üzlete egyelőre csukva van; de remél valami engedélyfélét még egy utolsó, 30 vagonos tételre, s abban az esetben, ha megkapja adni fog további hitelt. – Juliska nagy levelét megkaptam. Nem azt írja, hogy nem megy Tihanyba, hanem hogy jobb szeretne haza menni. De hát csak menjen egyszer a nagy kék vízhez! Levele kedves volt, és hűséges szív bizonyítéka mindenben; majd felelek neki. Jegyváltásnál menettérti iránt érdeklődni! Ugyanakkor Baránszkyék azt jelzik: hogy megy hozzájuk Juliska, sőt soraikból azt kell sejtenem, hogy tán épp ma utazik le. Az a harmadik nap, amelyről régebben írogattam, nem fontos. Csak háljon ott kétszer, s töltsön ott két és fél nappalt. – Nem bánom, ha a Franklinnal beszélget, csak aggódom, hogy rosszat talál mondani. Az ügyek most úgy állanak, hogy az Ö. B. I. új kiadása esedékes karácsonyra, s a Milton kissé lóg az 1950. szeptember 1-i terminussal is. Ami pénzt kapok; azt nem a Miltonra kapom tehát: arra Z. A. most nem mer adni. Ez a Milton-ügy nagyon kényes viselkedést igényel: se lemondani, se egészen vállalni nem akarom. – Mancinak magával egyidejűleg írok, ezért a Babits-jegyzeteknek őróla szóló idézeteit magának nem írom le: elolvashatja az övében. – Igen rossz, amit az idegességéről, gyötrő álmairól, fejfájásairól ír. Az álom (tudniillik az én elmenetelem és kocsitologató remeteségem) egészen megható, viszont nem igen aktuális; és bizonyos értelemben én már régen ilyen mindenes-munkása vagyok a családnak – a valóságban! Nincs magának nagy, magas vérnyomása időnként? Ezt Alisz kérdezi, akinek mondtam a maga tüneteit, s kérdeztem látatlanban a véleményét. – Irmát nagyon sajnálom, okvetlen írok neki egy meleg lapot. – Egry Jóska, akivel Badacsonyban összejöttem, melegen beszélt Mikesről, aki segített valaha rajta; s üdvözli magát; az átlőtt képet pedig hajlandó volna alkalmilag restaurálni. Göngyölegként keménypapír-burokban, le fogom egyszer küldeni neki a Balatoni vihar-t. – Közlök egy pálinka receptet: végy 7 deci (bármilyen rossz) vörös bort, tölts hozzá 2 deci rumot, továbbá 25 deka cukrot, lehetőleg karamellizálva (vagyis pörkölve) és rázd össze. Nagyon jó meggyízű pálinkát ad ki a keverék. Erről jut eszembe: a kávélikőrt, azt a kissé híg, de jó házi dolgot, kipróbálta? – A Goethe-regény természetesen a „lélekrokonság”; a cím-választást részletesen magyarázza valahol a fordító, az előszóban, vagy a kötet „mancsettáján”. A „Wahlverwandschaften” – kémiai műszó, pszichológiai térre átvíve; nem lehet magyarul jól megoldani a fordítás pontosságát és rögtöni érthetőségét. – Radnainak írtam, ő nem; azt se tudom, hol van. – Hévízi nővéreim panziója nem változott; Chrysostoma esetleg könyveket küld vissza, talán Budapestről, onnan írt. – A rádióban elhangzott saját versem ügye nagyon érdekelne! –

Hát mintha ezek volnának az apróbb-nagyobb tények és tudnivalók vagy mik.

Péntek óta vagyok Kisörsön. Ma már szombat van. Most sokkal jobban tetszik a nagy présház-villa, mint két évvel ezelőtt, a környék meg pláne! Óriási körben dombok, tele szőlővel, őszibarackfával, erős zöldben; szemközt meg a nagy víz, és jobbra és balra. Igen gazdagon tagolt táj. Vendégként itt van Marilinak egy kis unokahúga s egy ifjú festő, Aurél „tanársegédje”; Aurél maga Pesten van, „pokoli rossz” hangulatban (nem boldogul kedve szerint a freskó-dolgokkal), bár velem vagy előttem már meg kellett volna jönnie. Irtózatos forró volt a péntek. Fürödtünk is. Ott találkoztam Csóky fiával s a rokon-gyerekkel, az igalival. Majd átmegyek hozzájuk. Viziteltünk Pátzayéknál, épp Tapolcán voltak, vacsora után viszont ők jöttek át, s az erkélyen éjfélig együtt voltunk, beszélgettünk. Közben lehűlt a levegő, egy kis eső jött, s nagy szél, amely ma is tart. Most már szabadságon van maga is. Okvetlen döntse el, hogy mikor érkezik Tihanyba. Énnekem talán 6-án délelőtt kéne indulnom, délre Füreden volnék, s együtt mennénk hajóval Füredről Tihanyba át. Az én vonatom 11,28-kor érne be Füredre, a magáé (a reggel 7-kor a Déliről induló személy) 11-kor ugyanoda. Megvárna az állomáson, s a 13,30-as hajóra ülnénk a kikötőben. Ezt csak úgy felvetem, másképp is lehet, ha megírja rögtön. Bélatelepen nagyon kedves emberekre bukkantam, Magayékon kívül is; másodszorra (mert kétszer voltam ott) egy urológiai klinikai orvosnak, dr. Szendrői Zoltánnak a vendégeként. Kipihentem magam, s most majd megint dolgozom valamit. Itt „ameddig jól érzi magát” a határidőm a háziak részéről, de 5-e körül már elmennék… Mindenkit üdvözlök, ölelek, csókolok

Lőrinc

Kisörs: Szabó Lőrinc július 9-től Bernáth Aurélék vendége. – Igalon írt szonett: Július csatája. – Alisz: Bernáthné. – Egry: Balatoni vihar: a Szabó Lőrincék tulajdonában volt festmény az ostrom alatt megsérült. – Marili egy kis unokahúga: Bernáth Magda, utóbb zenetanárnő. – Aurél „tanársegédje”: Kiss László, jelenleg Oslóban élő festő. – Magay Ferenc: gyógyszerész, felesége Stefi.

62.

Kisörs, 1949. augusztus 1.

Kedves Klára!

Ez már igen, ez jó hír volt, ez csoda volt, még pedig valóságos: a hír a Nemzetiről s a meglepetés átvétele! Csak most aztán, a szükségesek kifizetése után, fogja meg jól a dolgokat, mert ez a segítség nem ismétlődik. (Ez tehát az a kellemes hír, amelyről Mészáros Ági suttogott nekem valamit az egyik próbán, s amelyet nem vettem, nem vehettem komolyan…)

Hogy nekem pénzt küldött, bizony már jól tette. Mennyit? Mielőtt felelne, tudni fogom. S így aztán nem kell okvetlen hazamennem a hónap közepén. Bár dolgok hívnak haza. Így a Franklin, az Ö. B. I. Most már jól látja, jól érti a helyzetet az Ö. B.-vel is, a Miltonnal is. Ne felejtse azonban, hogy ez az optimális eset, s miért a legjobb következzék be? Magán a Miltonon én bizony egyetlen sort sem dolgoztam eddig. De akarok. Viszont úgy látszik, magam is írhatnék verseket. Kár, hogy egyik agyoncsapja a másik munkát. A nagy versfordítási feladat ugyanis egészen elszívja az ember erejét, minden érzékelését, gondolatát.

Irmának írtam, születésnapjáról nem tudtam, így aktualitás nélkül mentek jókívánságaim. A Zoltán-Imrus találkozónak örültem. Lóci ma írt, azaz hogy 29-én, ahogy meghagytam neki, jól van, de szigorú pórázon, a 20-at megkapta, s ő is kapott ott 40-et. Legközelebb már csak Tihanyban kapok tőle értesítést.

Radnai hírének örültem, ide még nem írt, én is csak egyszer egy levlapot neki, még Igalról. Tompa Pesten van. Írt, ide, kedvesen.

Margot-ék: igen, csak éppen a Basch-délutánt nem említették. Igaz, hogy mit tegyenek? Gyurka külső képe engem is megijesztett legutóbb.

Engem most Tihany érdekelne már, hogy mikor megy oda, hol lesz, valószínűleg hány napig leszünk együtt stb. A helyzet javulása következtében hazamenet okvetlen útba ejthetjük Jánosékat; a siófoki Panni is alighanem csatlakozik egy nappalra, ezt még le kell majd levelezni Tihanyból: ő valószínűleg hozna magával kiadós harapnivalókat.

És Juliska! Úgy szerettem volna, ha látom, hallom, ha jelen vagyok, amikor meglátja a mi tengerpótlékunkat! Már bizonyára otthon van.

Kisklára rosszul néz ki? Mit tehetnénk? Csókolom. Talán elmenne még egyszer valahová?

Marconnay – rémes!

Tihanyban szeretnék kirándulni az Aszófő s a félsziget közt valahol lakó Borsos Miklósékhoz, a szobrászhoz.

A Szűcs Laci említette Macbeth alatt rádióelőadást kell értenem, ugye?

A szemesi Ilusnak ne küldjön pénzt; azt hiszem rendeztem már itt-ott szerzett hitelekből, csak értesülésem nincs még, hogy csakugyan ment is a dolog.

A fogait igen; s főképp a hazautazás után.

Leutazásához nem fontos a Farkas Feri autója. Hiszen félárúja van már, s mi valahogy még mindig elég kívül esünk a szeretetükön.

Aurél még mindig Pesten van, s tegnap hazautazott Pátzay is, felesége és 3 éves szép, erős kisfia azonban itt maradt. Mindennap találkozunk vele. Többnyire a strandon. Alisz és Csóky megismerkedtek, este madártejre át is hívtak Csókyék a maguk kis présházi lakába; másfélórás tévelygés után értünk el csak a hegyi „barázdákon” át a holdtalan sötétben a nem is nagyon messzi lakásba.

Kisörs maga sokkal jobban tetszik nekem, mint a múltkor. Pedig itt aztán igazán semmi sincs azon a sokon kívül, amit a természet ad. Erről jut eszembe, hogy írtam végre Magdának Londonba, beszámolva mindenről, ami a csomaghoz tartozik, s magamról, s beleírva a levelembe két szonettet, amit Igalon, illetve már itt írtam: biztosan ennek örül legjobban. S az ő levelében is majdnem szószerint használtam azt a mondatot, amelynél most áttértem reá: „azon a sokon kívül stb.” Tegnap az úgynevezett strandon három-három játékossal kézilabda meccset rendezett az ismerős fiú- és lányifjúság, én voltam a bíró. Minden másodnap fürdöm, egyébként a vizet jobban szeretem, az egész Balatont, a szememmel, mint a bőrömmel.

Aurélt napról-napra várjuk. Az építőmunkás-freskó pályázati határideje kitolódott szeptember 1-re, így hát nagy lélegzethez jutott, bár most meg – mondja Alisz – augusztus végéig halogatni fogja a munkát, a terv befejezését, a mégiscsak fenyegető munkától viszont nem fog tudni hozzálátni valami saját igazi művéhez.

Csodálatosan jó, zajtalan és mindenttudó írógépjük van Aliszéknek, élvezet rajta írni, csak még nem jár rá könnyen a kezem, s egyet-mást nem értek a csapok, billentyűk, nyomattyúk és huzattyúk játékából.

Legnagyobb gondom itt a mosogatás lesz, a vizet a Balatonból kell felhoznia a lánynak, s az szörnyű munka. A vízzel majdnem bunkerszerűen kell gazdálkodnunk. A lány élénk, becsületes, hálás; egyébként undorodó menyasszonya egy pesti műasztalosnak, aki fülig szerelmes bele. Ma Keszthelyre ment át, hajón, hogy megvásárolja nagy búsan a jegygyűrűjét. Tegnapelőtt Csókyék a szomszéd Ábrahámhegyre vitték el, este 9-kor Marilit meg a másik rokonlányvendéget, s éjfél helyett csak hajnali négykor érkeztek vissza nagyvidáman; ami persze átmeneti anyai mennydörgéseket eredményezett.

Hívnak ebédelni. Megyek. Minden jót. Mindnyájukat csókolom, üdvözlöm.

Szeretettel:

Lőrinc

Nem nézem át, mert megy a posta!

Jó hír: Szabó Lőrincné július 30-i leveléből: „Itthon rettentő jó újság várt. Gondolja el! Még járt az Ahogy tetszik-ből majdnem négyezer forint. Kihozták szerdán a pénzt, de nem adták ki Juliskának. Látja, hogy vannak csodák!! Felvettem azóta a pénzt s rögtön minden adósságot kifizettem… Ne mesélje senkinek az Ahogy tetszik újabb pénzt. Mindenkinek azt mondom, hogy kaptunk pénzt, természetesen, de az elment a múlt évi tüzelőre s adósságokra.” – Most már jól látja, jól érti a helyzetet az Ö. B.-vel: Szabó Lőrincné ugyanebben a levélben: „Zádorral is beszélgettem egyik nap. Kérdeztem, mi van ezzel-azzal. Azt mondta, hogy magával teljesen megbeszélte azt, hogy maga a szabadsága alatt nekilát a Miltonnak s fogja látni, hogy miképpen bírja csinálni. Ha jól megy a munka, akkor vállalja, ha nem, akkor sincsen baj, mert ők ebben az évben adnak magának minden hónapban mindenképpen ezer forintot. Ha nem akarja a Miltont csinálni, akkor elszámolják majd az Ö. B.-ra, ha pedig csinálja, akkor tovább megy minden s majd a kettővel együtt számolnak tovább. Ötven őszére nem meri vállalni biztosra a kiadást, mert nem tudhatja ilyen messzire, hogy akkor kell-e majd Milton. Ez egészen világos beszéd s érteni lehet, hogy miért sürgeti a kiadását ennek a könyvnek. Viszont az Ö. B.-at tegye postára, írjon hozzá néhány sort, hogy akar-e valamit kihagyni a könyvből vagy változtatni, mert neki nincsen más példánya. Ezt a kiadás céljára vette meg s neki szüksége van a maga szavaira, hogy nem akar változtatni rajta. Ezután mutatják be a cenzúrán. Ő majdnem teljesen biztosra veszi, hogy minden akadály nélkül mehet a könyv majd a nyomdába. Szóval a maga érdeke is, hogy a könyv minél előbb hozzá jusson.” Sem a Miltonból, sem az Ö. B. I.-nek újabb kiadásából nem lett semmi, 1950 elején az Ö. B. I. és II. alapján készült egy Szabó Lőrinc válogatott műfordításai kötet. – Zoltán–Imrus találkozó: Szabó Zoltán és Baránszky-Jób Imre mérnökök megismerkedése. – Radnai híre: Szabó Lőrincné ugyanezen levelében: „Azóta Radnai volt kint nálunk, amikor én Rátóton [munkahelyi kiránduláson] voltam. Másnap, mikor bent jártam, felmentem hozzá, soká beszélgettünk, nagyon meleg volt, majd ebédelni is együtt voltunk, azzal az igazgatóhelyettesnővel, Erzsikével együtt. Ebéd után még a Dunapartra is kivitt bennünket fagylaltozni. Ígérte, hogy együtt elmegyünk majd a városligeti Gundelhez vacsorázni. Én hívtam, hogy jöjjön ki hozzánk hamarosan. Még nem volt sehol. A könyve még mindig nem jött vissza a cenzúráról s addig nem akar Pestről elmenni, míg ez nincsen engedélyezve.” (Erzsike: Németh Erzsébet, utóbb Radnai Béla második felesége.) – Szücs László: (1901–1976) akkor még a Nemzeti Színház dramaturgja, a Machbeth-et Szabó Lőrinc fordításában csak 1950. április 22-én mutatják be. – Szonettet, amit itt írtam: A Valóság címűt július 31-i dátummal ismerjük Bernáthné hagyatékából.

63.

Badacsony, 1949. augusztus 4.

A badacsonyi Kisfaludy-házból üdvözli az ismerősöket és magát csókolja:

Lőrinc

(Szombaton érkezem.)

Több aláírás mellett: „Kezét csókolja még és szeretettel öleli Somlay Artur”; kiolvasható aláírások még: Dayka Margit, dr. Baumgartner, Magayné.

Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből

Kedveseim! Klára már vagy öt napja itt tartja a levelét (mely engem rosszul hangolt) s kér, hogy írjak hozzá. Örömmel írtam volna máris. De nem olyan könnyű! Ő azt érintette, ami belsőleg központi problémánk, mihelyt napokra vagy órákra felejtkezni tudunk egyebekről, amik kívülről szorongatnak. Ti közelebb álltatok és álltok hozzánk, semhogy meg ne érdemelnétek annyi fejtörést, amennyibe annak összeszedegetése kerül, hogy mi is van és hogy hogyan van most a szívünkben. Aztán meg: még az ő számára s a magaméra sem fölösleges talán, ha magamba nézek egy kicsit. Viszont hogy lehessen ekkora, ily régi s ily bonyolult ügyet utóiratban, levélben föltárni? De azért megpróbálom. – Bármily rendetlen volt az életem, közben mégiscsak igen nagy áldozatot hozott olyasmiért, amit a rend, a család stb. fogalma fejez ki. Áldozatokban különben mindegyikünk meghozta a magáét: erről nyilván én tudhatok legtöbbet. Amióta hármunk közül az, akit főleg most utólag visszanézve annyi esztendőre, a legelhagyatottabbnak, legkárpótlásnélkülibbnek s így a legönzetlenebbnek kell mondanom, úgy összeroppant, énbennem csakugyan szörnyen elapadt minden életkedv; apasztja amúgy is elég minden. Ilyen érzelmi csapás még nem ért. Ne mondjátok itt most azt, hogy mindennek egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie; hiába: ezen nem változtathatunk. Én azt a riasztó, vérköpéses dolgot, a felugrott vérnyomást stb. mind innen indult testi visszahatásnak tulajdonítom. Mindamellett jobban látom, mint valaha, hogy öreg vagyok, öregek vagyunk. Klára pár héttel a halál után nagyon szépen ajánlotta fel a segítségét. Ami eddig nem borult fel az most már igazán céltalanul borulna. Nem azt a szenvedés-porciót látom legnagyobbnak, ami Klárának jutott. Múlt s mai érzéseimnek s ügy-megítélésemnek teljes és szívszerinti átvétele, annyi – egyébként érthető – gyűlölködés, fájdalom és torzítás után, most közelebb hozhatna, s lehetővé tehetné valami konstruktív szemléletét az elmúlt 25 évnek s mindannak, mi, mint emlék, gyász, mint valami hagyaték, tovább él és kikerülhetetlenül keveredik a jövővel. Nagy örömömre és megnyugvásomra szolgálna az összebékülésünk, vágyom rá, szeretném, jólesik bíznom benne. Sok válaszfal máris eltűnt köztünk: hálás vagyok érte. Hisztéria azonban, s további rombolás-rombolódás sejtetése vagy éppen előidézése, formalisztikus-jogi szemlélet s olyan bekebelezési törekvés, melynek viselésére én alkalmatlan voltam, vagyok és leszek, időnkint megingat a siker tartósságának reményében: fenntartja azt az örök, imbolygásos, ideiglenességre mutató érzést, amely miatt még nyugodtabb kis korszakaiban is mintegy mindig tengeribeteg volt az együttlétünk. (Ahogy egyébként a másik is.) Ilyesmit, úgy látom, nem jóságnak, nemességnek, nem is a ragaszkodásnak a hiánya váltja ki, hanem egyrészt kicsinyhitűség, másrészt valami totális birtok ösztön s rejtett gőg, illetve a kettő egymásba játszása. Amikor ez nincs így, kapcsolatunk jobb, mint… tán jobb, mint valaha volt. De ha tartósan jelentkezik, félő, hogy robbant. Önvádjaimról nem írok. Ami a Klára „félreállását” illeti, utólag én is úgy látom, hogy jobb lett volna. Most viszont teljesen értelmetlen volna, s csak tovább rongálna mindent. Bizonyos nehéz kényszerektől eltekintve, melyek azonban vitális természetűek, úgy vélem, hogy nem vagyok alkalmatlan élettárs hátralevő éveimre. Az én hűségem a kötelességtudás. Higyjétek meg ez sem utolsó dolog. Most nagyon fáradt és kedvetlen vagyok. Mindez sokkal inkább lírai megtárgyalást kívánna, mint ilyenféle okoskodót. Ami történt, az sorsnak, tragédiának tekintendő; Erzsike pedig lelkiismeret szerinti, halott feleségemnek: bárhogyan gondolok rá, iránta féltékenységnek vagy gyűlölködésnek helye nincs, azazhogy nem lehet anélkül, hogy ne veszélyeztetné az élő iránti bizalmat, szeretetet. Klárához már csak mint fájdalmaim és sorsom osztályosához is ragaszkodni tudok; s mennél bensőségesebben és önkéntesebben alakul ki benne a megfelelő lelkiállapot, annál jobban erősödik a harmóniánk. Kérlek, olvassátok szavaimat lassan, átérezve; csak külsőleg józanok, nagyon a szívemből szóltam. Mindezt sokszor átbeszéltük Klárával is, nagyon emberien, őszintén, s az ő magatartása eddig általában lehetségesnek ígérte jó jövőnket, vagyis a múlt és a jelen ilyesféle összefoglaló és kibékítő látását. Az egész ügy szinte nem is „bizalmas”, bár kettőnk ügye csupán; sőt szeretném is, hogy, ha majd tartósnak bizonyul a hitünk, valahogy deklaráltan is így vegyen tudomásul bennünket „a baráti világ”. Legközelebb könnyebb s tarkább dolgokról; most ez volt soron. Mindhármótokat szeretettel ölellek és csókollak:

Lőrinc

Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből. Gépírásos másolat a Szabó Lőrincnéhez írt levelek között. – Erzsike: Vékesné Korzáti Erzsébet halála utáni helyzetértékelés. – Riasztó vérköpéses dolog: Szabó Lőrinc 1950 április végén történt érpattanása a tüdőben. – A levél valószínűleg 1950 nyárelején keletkezett.

Gáborjáni Szabó Zoltánné Sz. Madarász Rózsa 1950. május 2-ától vezetett naplója

melyet Szabó Lőrincéknél a náluk Budapesten töltött vendégsége idején írt

1950. május 2. kedd. Dél tájban érkeztem Lőrincékhez a szép budai villába. Juliska – Lőrincék alkalmazottja – fogadott, tudta, hogy érkezem. Lefektetett, mert Lőrinc így rendelkezett. Lőrinc otthon volt, valakivel tárgyalt, akit nem hagyhatott ott. A másik szobában házivarrónő dolgozott, Sztovitsné, míg ott voltam, majdnem minden nap találkoztunk. Sztovicskának hívtuk. Nemsokára jött Lőrinc, beszélgettünk az utazásomról, tüdővérzéséről. A telefon 5 percenkint szólt. Sztovicska kezelte, barátok, ismerősök érdeklődtek Lőrinc után. Sokan halálhírét hallották. A halálhír a tüdővérzés és Klára gyászruhája miatt terjedt el.

Délután körutat tettünk autóbuszon Máriaremete, Pesthidegkút, Balázs-vendéglő. Lassan elsétáltunk a Nagyrétig és tovább s virágokat gyűjtöttünk. Megnéztük a „Szentföld-múzeumot”, a főnöknő és Chrysostoma nővér kedvesen fogadtak. Villamoson mentünk haza. Az utcájukban, egyik villa kertjében csodaszép magnólia-fa volt tele virággal; megálltunk és gyönyörködtünk. – Nem bánom, akármi lesz, de ebből szerzek. Becsengetek és ha otthon vannak, kérek, ha nem, bemászok és lopok – mondta Lőrinc, és megnyomta a csengőt. Egy férfi jött ki, Lőrinc bemutatkozott, és előadta kérését. – Igen? Az író? Nagyon szívesen. Dr. X. ügyvéd vagyok. – Metsző ollót hozott, és egy szép csokorral adott. Megköszöntük s jöttünk. Egy másik villa kerítésénél virágzó orgonabokrok. – Ebből lopok – mondta Lőrinc, de kérésemre elállt szándékától… Klára és Kisklára már otthon voltak. Kisklára elbeszélte, mennyi izgalommal jár munkája a Rádiónál… Horváth Mariskáék jöttek részvétlátogatásra. H. Mariska Kláráék régi alkalmazottja volt… Lóci későn ért haza, azzal mentette ki magát, hogy sok időt tölt a menyasszonyánál, meg sportügyek, ruhaanyag vásárlás.

Május 3. szerda. Lócit ½ 6-kor hallottam elmenni Csepelre. Klára 8-kor a Növénytárba, Kisklára 10-kor a Rádióhoz. Ez minden reggel így volt. Gáz- és villanyszámlát hoztak, 138 Ft volt. Sütkéreztem az erkélyen, Lőrinc fejemre tette trópusi sisakját, és Kairóról mesélt. Jászai életrajzát és Genthon Bernáth-monográfiáját olvastam. Juliska takarításkor veszekedett, hogy a vadvirágok miatt tele van a szoba szeméttel. (Vízcsap-javítás 40,– Ft.) Délelőtt Bernáth A. festőművész telefonált, meghívta Lőrincéket vacsorautánra. Lóci hazajött, bemutatta menyasszonyát, a kispesti Csöpit, 19 éves, fekete, cimbalmozik. Feketére váratlanul vendégek jöttek: dr. Baránszky-Jób Laci egyetemi magán tanár, irodalmi kritikus, iskolaigazgató, tréfás, helyes ember. Dr. Joó Sándor II. kerületi református pap, Baránszkyné Gizike intézet vezető, Komjáthy Aladárné. A telefon gyakran szólt, Lőrinc haláláról érdeklődtek Haraszti Sándorné és Ignácz Rózsa. Ignácz Rózsa meghívta Lőrincet üdülni a Balatonra. Kisklára megjött, és kimerülten, ruhástól elaludt. Vacsora után ½ 10-kor Klára, Lőrinc és én autóbuszon elmentünk Bernáthékhoz. Útközben Lőrinc felhívta figyelmemet a Margithídról látható éjszakai Duna-képre. Bernáth A.-nak felesége: Alisz és egy kislánya van: Marili. Ott volt a Haynal klinikáról két tanársegéd és dr. Radnai Béla gyorsíró; megbeszélték, hogy Lőrinc bemegy pár napra a klinikára kivizsgálásra. Bernáthék lakása szép, érdekes a műterem, sok nagy ablak néz a Dunára a III. emeletről. Feketét, kisörsi bort és tortát szolgáltak fel. A beszélgetés a főiskoláról és május 1-ről folyt. Bernáth rögtönzött képbemutatót tartott: Lánchíd, Kisörsi táj, Veranda, Marili képekre emlékszem; utolsónak egy most készülő: „Műtermi csendélet”-et láttunk. ½ 12-kor Radnai autón vitt haza… Itthon nagy orgonacsokrot találtunk és Juliska bolondos levelét, melyben azt írta, hogy ő nagyszájú ugyan, de nagyon szereti a családot, és hogy íme az ő virágai mennyivel szebbek, mint a mi hűvösvölgyi vadvirágaink és galagonya-ágaink.

Május 4. csütörtök. Lőrinc bement a klinikára. Szőnyi Istvánt és Ferenczy Noémit olvastam és Mikes Mancival, Klára testvérével beszélgettem, kik férjével, Kemény László festőművésszel alattunk laknak.

Május 5. péntek. (Juliska egész délelőtt sorbaállt.) Délután lementem Keményékhez, ott Magdával Lőrinc unokatestvérének, G. Szabó Kálmánnak a feleségével találkoztam. (G. Sz. Kálmán is festőművész.) Este Kisklára napi dolgait mesélte, fáradt, kimerült.

Május 6. Lőrinc a klinikán van. Betegsége még nincs megállapítva, csontvelő-kivétel szükséges, vasárnapra hazaengedik.

Május 7. vasárnap. Tegnap s ma az egész napot Alagon, szüleimnél, családi körben töltöttem. Sógoromnak Bobbynak két lova első díjat nyert.

Május 8. Lőrincékhez visszaérve, Lőrinc 3 könyvet készített ki számomra: Illyés Gyula: Válogatott versei, Kodolányi János: Boldog Margit és Lamb: Shakespeare mesék.

Május 9. kedd. Délután Lőrinc hazajött a klinikáról, vizsgálata még nincs befejezve. Keményékkel Magdáékhoz mentem. Később Klára és Lőrinc is odajöttek. Hazajövet Lőrinc bimbós ágakat tört le a villakerítéseken kihajló jázminbokrokról. Érdekes levél jött Ausztráliából: pléh-házakról, rengeteg juh-nyájról és két évi jól fizetett közmunkáról… Meg akartuk látogatni a Csillagdát, de ez elmaradt.

Május 10. szerda. Lőrinc felolvasott a Macbeth-ből, a saját fordítású szöveget, felhívta Klárát telefonon egy délutáni találkozásra, és visszament a klinikára Kroogh-vizsgálatra. Délután Lőrinccel kimentünk a Szép Ilonáig busszal és Budakeszi felé, majd az úttörő-vasút végállomásra. Söröztünk. Ütközben Lőrinc elmesélte emlékeit 1944 decemberében ugyanezen az úton megtett utazásáról. Klára a végállomáson várt fekete ruhájában. Ő sört, mi tejet ittunk. ½ 7-kor voltunk a volt Golf-szállónál, ahol Lőrinc részben a Tücsökzené-t írta. 7-kor hazaindultunk. Jött Kemény Laci, felolvasta Kodolányitól kapott levelét és saját válaszát. Váratlanul jött Tamás Henrik volt kiállító szalon-tulajdonos Lőrinchez beteglátogatásra. Művészeti, tárlati dolgokról beszélt, majd Lőrinc levitte Kemény Laci műtermébe… Dr. Tompa főorvos, a család barátja vacsorára jött. Ötvenes, jókedvű férfi, őszhajú, nagy művészbarát. Elmesélte, hogy Mezei Mária színésznőt kezeli, aki idegbeteg… Este rádiózenét hallgattunk.

Május 11. csütörtök. Lőrinc dolgozott, én krémest sütöttem, mert estére vendéget vártunk. Lőrincnek Franklin bejelentette az új fordítás-kötet megjelenését. Délután dr. Tompához mentem. Négyféle orvosságot adott, miután alaposan megvizsgált… Hazaérve, Lőrincnél Marsi Pál parasztpárti elnök vizitelt, most nyári vendéglős a Duna-strand környékén. Klára megjött, vacsorát készítettünk, mert Juliskának kimenője volt. A bejelentett vendég Bujdossy Éva angol tanárnő volt. A vacsora: töltött tojás, majonézes saláta, krémes és fekete volt. Váratlan vendégként Baránszkyné (Gizike), Balogh László filmügyi főember és felesége, ki külker tisztviselő és rajzoló-művész, Magda két bátyja: Gyuri és Leó. Utóbbi Kisklárát 300,– Ft-os szavalásra hívta meg az ózdi Kultúrházba, de Kisklára a Rádió miatt nem vállalhatta. Tréfás vallási villongás volt hívők és hitetlenek közt.

Május 12. péntek. Lőrinccel a Frankin telefonon közölte, hogy az új kötet néhány első tiszteletpéldányát ma küldönccel küldik, s még lesz pár ezer forint honorárium és a dedikálandó példányok aláírása hétfőn. A clevelandi egyetem magyar lektorától: Reményi József professzortól, aki nemrég az egyetem angol nyelvű folyóiratába 7 oldalas tanulmányt írt Lőrinc költészetéről, levél jött, ebben a Tücsökzene egy példányát kéri. Másik levélben dr. Moll Károly hévízi fürdőorvos (a súlyfürdő feltalálója) Lőrincéket levélben meghívta. Lőrinc ebédig felolvasta Illyés Gyula Lélekbúvár című, a pszichoanalitikus túlzókat gúnyoló parasztvígjátékának első felvonását, kedvet kapva, a többit magam olvastam el… Délután váratlanul Németh Antal jött s érdekes, régi színészpletykákat elevenítettek fel Kisklárával. Németh magával hozta Szondi teszt-adatfelvevő iratait. (Test angol szó, annyit jelent, hogy próba, vizsgálat.) Egy csomó fénykép közül ki kellett választani a rokonszenveseket s az ellenszenveseket, miáltal az illető mélylélektani árulkodást tesz saját ösztönvilágáról. Lőrincet már harmadszor „tesztezte” meg. Illyésné – Flóra – is, „szondista”, gyógypedagógus. Radnai Béla vasárnapra ebédre hívott mindnyájunkat.

Május 13. Klára ma a Növénytár helyett a Szőlészeti Intézetben dolgozott, korán megjött. Juliska mindenért órákig sorbaáll. Lőrinc halálhírében ma is két telefon: Zolnai Béla és Dobrovolszky Gyulától, a Nemzeti Bank főellenőrétől… Délután kirándultunk Kuruclesre, Takáts Ferenc volt szocdem miniszterékhez. Édes kis házban lakik a feleségével, teljesen visszavonultan, mindent maguk végeznek. Hódmezővásárhelyi paraszt. Pálinkával, almával kínáltak. Ügyes kis ház, óriási zöld völgykatlanban. Sok könyv… Itthon Sóstóhegyről vendég várt: Thomasné. Vacsora után feketén dr. Déri Józseféknél (aki jogtanácsosa volt Salgónak) voltunk.

Május 14. vasárnap. Radnaiéknál ebéden a Rózsadombon. Villájuk kertjében két Medgyessy-szobor van. Bent minden szoba, s a lépcsőfeljárat minden része teleaggatva nagy festők műveivel (Bernáth, Szőnyi, Derkovits…) és főleg sok szobor (Pátzay Pál). Nagy ebéd. Radnai, a felesége, az öccse és egy gyorsíró-tanárnő: Németh Erzsébet. Bensőséges beszélgetés ½ 6-ig. Vissza gyalog sétáltunk, 35 perc. Lóci a bécsi osztrák–magyar meccset hallgatta rádión, majd lázasan elment sporttársaival a Margitszigetre. Kisklára pedig Sándor Judittal ment el valami kiskocsmába. Vendégek: Mikes Irma és Csengery József tanár, volt külügyminiszteri titkár.

Május 15. hétfő. Délután vendég Devecseri Gábor író, az Írószövetség titkára. Lőrincet nem találta itthon, ő csak ½ 6-kor jött haza, egész nap nem evett. Meghozta a most kiadott könyv első példányait. Én is kaptam egyet s egy illusztrált naptárt. Uzsonna közben jött Tasnády-Kubacska András, a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója, aki évekkel előbb először szerzett állást Nagyklárának. Kláráékkal átmentünk Magdáékhoz, ott voltak Baránszkyné és dr. Csalótzkyné Nóra. Lőrinc lement Zoltán elé, de elkerülték egymást. Zoltán megérkezett.

Május 16. kedd. Este színházba megyünk, a Macbeth-et nézzük meg. Juliska is kapott jegyet. (Most morog, mert sokat ácsorgott megint a bevásárlásnál.) Zoltán 6-kor hazament. Lőrinc és Kisklára részleteket olvastak a Macbeth-ből. A színházban Klára meghívta a páholyba Tasnády-Kubacska Andrásnét és Varga Irén külügyi tisztviselőt.

Május 17. Séta és villamos a Svábhegyre Lőrinccel és Kisklárával. Ebéd a „Pacsirta” vendéglőben. Kisklára elmesélte egy kalandját. Erre sétálgatott egy kollegájával és betértek egy kis kápolnába. Az illető beesett egy romos kriptába, honnan csak segítséggel s körülményesen tudták kihúzni. Este Nagyklárával Magdáékhoz mentünk.

Május 18. Vendégek: Németh Antal, Peéry Piri.

Május 19. A rendőrségtől jöttek Lőrinchez kábítószer-fogyasztást ellenőrizni, mert Lőrinc betegsége alatt morfium-injekciókat is kapott. – Ja, ön a híres író? Akkor nagyon örülök. – S elmentek. Lőrincnek levelet írt egy ifjú kaposvári költő-jelölt rajongója, aki kommunista.

Május 20. Lőrinccel a Szépművészeti Múzeumba mentünk a 85 éves Csók István jubiláris kiállításának megnyitására. A hivatalos szónok után Bernáth A. üdvözölte a mestert, aki frissen mondott köszönetet. Megismerkedtem itt dr. Mihályfi Ernő volt miniszterrel és feleségével, Szegi Pál kritikussal, Márffy Ödön, Berény Róbert festőművészekkel, Róna Emy könyvillusztrátorral, s másokkal. Ott volt G. Szabó Kálmán festőművész, Bernáthné is és vagy száz meghívott. Magát a tompaorrú kis öreget (Csók) is közelről láttam: Lőrinc pár szóval üdvözölte, mosolyogtak, kezet fogtak. ½ 3-kor mentünk haza. Találkoztunk Miskolczy László építészmérnökkel, a Kékes szálló építőjével, ki Lőrincnek régi barátja… 6 órakor megérkeztek Lőrinc diákkori barátai: Dienes Kató és férje, Czellár Ferenc mérnök, Révész Ágnes – Zoltán volt osztálytársa és férje. Aztán jött Devecseri Gábor. Este 10-kor mentek el. Már megágyaztunk, mikor jött dr. Tompa. Megvizsgálta Lőrincet és engem s orvosságot írt. Lőrinc új könyvét dedikálta és neki adta. ½ 12-kor feküdtünk le.

Május 21. vasárnap. Nagyklárával a Zugliget környékére mentünk Sárköziné Molnár Mártához, a New Yorkban élő öreg vígjátékíró lányához. Előkelő és lecsúszott lipótvárosi és rokoni, vegyesen idős és fiatal társaság volt nála, köztük lánya, Eszter – férjezett Horváthné. Kis vityillója van a hegyoldalon, műstoppolásból él. Pénze ráment a „Válasz” folyóiratra. Romániáról, Palesztináról, Amerikáról, Molnár Ferenc zsugoriságáról és annak új könyvéről esett szó. 2 órakor hazamentünk… Lőrinc egy apácától 2 nagy jázmincsokrot kapott… Ebéd: sült csirke és krémes… Délután Komjáthy Aladár érettségiző fia, Sándor Judit és férje: Hárs Ernő költő jöttek. Mikes Manci is feljött és siránkozott a művész-klikkek ellen, kik Lacit (férjét) elnyomják. Laci rettenetes sovány, gyenge, kimerült, aluszékony. Panaszaikban van igazság, de több a tehetetlenség és hisztéria. Sándor Judit klasszikus dalokat és balladát énekelt Wagner Bolygó hollandi-jából. Gyönyörű volt.

Május 22. hétfő. Buday Tibor – volt újságíró – jött el, és nagybátyjának, a New Yorkba került Zilahy Lajos írónak fájdalmas levelét mutatta. Zilahy azt írta, hogy 18 éves fia tavaly november végén céllövési sportgyakorlaton agyonlőtte magát. Zilahy és felesége Piroska most egészen vallásos embereknek tűnnek fel. Ararát című regénye amerikai kiadásának jövedelméből öröklakás-félét vettek panzióval… Kirándultunk, de teljes kánikula van, a szobákban is 26–27 fok meleg.

* * *

[Gáborjáni Szabó Zoltánné sz. Madarász Rózsa utóirata a naplóhoz:]

Az eredeti naplót, mely egy zöld szótárfüzetben van leírva, s melyben Lőrinc segített, javított, s részben diktált; – ereklyeként őrzöm – s 1961-ben átírtam, de befejezetlen maradt. Mert másnap, 23-án jött értem Zoltán fiam s hazautaztunk. Pár nap múlva levélben megköszöntem a szíves látást, mire Lőrinc a következőket válaszolta:

Budapest, 1950. június 3.

Kedves Rózsika és Zoltán!

Változatlanul szűkszavúak vagytok, ezt a spártai erényt úgy látszik sehogysem fogjátok már elveszíteni. Jó, jó, tudom, hogy idő sincs nagy beszámolókra, ha mulasztásokért kell vezekelni a háziasszonynak. De a kis Zoltán most szintén megereszthetett volna már egy lapot a maga dolgairól; utólag nagyon drukkoltam érte s az összekapkodott mondatokért, s még inkább a hiányokért. Írja meg rögtön, mi volt a témája (értsd érettségi tétele), s hogy túljutott-e a nagy hegyen.

Rózsikám, nem mondom, hogy elutazásoddal kiürült a ház, de nagyon elcsendesedett, az biztos. Azazhogy csak később csendesedett, amikor Juliska is hazament a két hetére. Épp most írt, ma; „szörnyen aggódik a családért, folyton a nagys. asszonyt látja maga előtt, amint halálfáradtan támolyog fel a lépcsőn, s minden rántott csirke falatnál – mint írja – eszébe jut, hogy vajon itt mi van?” Rém megható.

Eleinte nagyon számontartottunk. Aznap, hogy elmentél, sok vendég volt hivatalos, és sajnáltuk, hogy nem lehettél köztünk, Radnaiék s az egész ismert társaság feketére. A nagy meleg azt súgta, hogy újítsunk: a teraszra vittem ki székeket, asztalt, az íróasztalom melletti nyurga állólámpát átszereltem Kisklára szobájába, és megnyújtottam házilag a zsinórját, úgyhogy világításunk is volt. Kár, hogy nem láttad azt a szép, nyugodt képet, a baráti kört a nagy szabad kékségben és feketeségben, enyhe sárga fényben, a csillagok alatt: a nagy terasz olyan volt, mint egy hajófedélzet, köröskörül meg a sok kert és virág és az erősödő olajfavirág szaga és így tovább… Körülbelül akkor mentek el, amikor ti hazaérkezhettetek.

Azután már erősen neki kellett állnom a munkához (Molière: Psyche) s ezért, mint mondtam, elcsendesedtünk, amióta pedig, hogy nincs Juliska… Nagyklárának persze ez az egyszerűsített életmenet is alaposan fárasztó, hiszen 5-kor kél, ellátja Lócit, takarít és dolgozik a nap elé, majd megy a Növénytárba; este jön meg, s akkor főz vacsorára, esetleg nekem másnapra. A bevásárlást, ami éppen kell, magam intézem, egészen jól megy és gyorsan, az asszonyok szívesen segítenek, tetszik nekik a férfi gyámoltalansága. A szomszéd kertészné hozza fel reggelenkint a tejet. (Egy nap csúnyán elégettem, munka mellett megfeledkezve róla, az egész másfél litert!)

Kisklára élete…

Lócinak volt egy kis szív-riadalma.

Előszobánk főrondaságát: valami ősrégi rongyszőnyeg rongyait, eltávolítottam, s vettem helyére szép, új rongyot, egy 3 m-es és egy 3 és fél méteres darabot, s ágyelőt Nagyklára és Lóci ágya elé: ennyivel csinosodtunk.

Most napközben csak én vagyok itthon, a nyitott ablaknál ülök, az íróasztalom előtt, s dolgozom néha 14–16 órát. Június végére meg kell lenni körülbelül 2200 verssornak.

Tegnap este Tihanyból feljött Illyés Gyulánál voltunk, majd éjfélig Bernáthéknál, mindkét összejövetel igen kellemes volt és tanulságos.

Tartanak a könyvnapok, engem igen kevéssé érintenek. Hogy lesz-é munkám ez után a Molière után, kétessé vált. A Macbeth viszont ősszel majd „sokszor megy még”, mondta tegnap Major igazgató.

Ma este Németh Antaléknál leszünk vacsorára: most van pénzük, három nap múlva már nem lesz.

Isten veletek. Szombat lévén, Nagyklára már megjött, most főz (a disznóhúst én szereztem be tegnap) és mindnyájatokat csókol.

Várom kis Zoli értesítését.

Kézcsók, ölelés, kinek mi jár. Szeretettel üdvözöl mindnyájatokat

Lőrinc

Gáborjáni Szabó Zoltánné… naplója: A napló abból az időből származik, amikor az öccsét gyászoló Szabó Lőrincné látványa és a költő „vérköpéses dolga” okán elterjedt Szabó Lőrinc halálhíre. – „Szentföld-múzeum”: Máriaremetén részben felépített Szentföldi épületegyüttes, a Hévízről ismert Chrysostoma nővér ekkor itt lakott.

Levelek
(1950–1951)

64.

Balatonföldvár, 1950. július 25.
19.50

Kedves Klára!

Tegnap megjöttem: lakás rendes, a háziasszony aktív, erős, bár idős, beszédes és kedves néni. Ma megkezdtem a munkát; hét órát ültem egyfolytában; üdülni kijöttem jó messzire, a vasútra; s venni egyet-mást; a hegytetőn aztán folytatom majd Molière-t egy padon, míg be nem sötétedik. A legjobb pléh-cigi-dobozt hozza majd magával. A Jókay utca itt az ellenkező világvége, mint ahol eddig élni, járni szoktam. Ismerős senki. Utoljára az induláskor írjon; vagy mikor már teljesen biztosat tud. Mindnyájukat csókolom

Lőrinc

Szabó Lőrinc balatonföldvári címe: Jókai u. 3. – Molière: a Franklin számára (amely a Racine-összes után a Molière-összest tervezi) ezen a nyáron az Embergyűlölő-t és a Psyché-t fordítja. A kötet ekkor nem jön létre.

65.

Balatonföldvár, 1950. július 26.
szerda

Kedves Klára!

Csak az első levelét akarom szinte nyugtázni: ma, szerdán délben jött meg. Jól vagyok, házilag kosztolok Vértes Ilonka („néni”) társaságában, akivel igen megszerettük egymást. Egyszerű, okos, tevékeny, melegszívű és igen aktív magyar úriasszony. Fia, 29 éves, motorcsónakja van.

Sokat dolgozom, jól; csak hát rengeteg nagy a feladat. A Bakony érdekében szeretnék előreszaladni benne, s behozni mulasztásokat. Így aztán én még aligha megyek szombaton Tihanyba, kedden azonban okvetlen. Ellenben várni fogom a szombati gyorsnál, ha csak addig egyebet nem ír. Flóra is akkor jön? Tompát próbáltam rávenni, hogy csatlakozzék magukhoz szombat-vasárnapra; nem igen teheti.

Földvár nekünk már nagyon kietlen. Gáspár Bandiék vannak itt, beutalva, láttam őket; s hallom, Kassák is.

Kisklára nem ér rá „hétvégre”?

Szombaton esetleg maga maradhat itt. Ezeket majd megbeszéljük akkor. A fogkefe: csakugyan otthon maradt!

Itt ez a Jókai utca nagyon messze van a vasúttól; visszafelé, belül a vasúti töltésen; messzebb az állomástól még a Sellő hátsó épületénél is, ha merőlegeset állítok a töltésre s úgy mérem… De a Vértes nevet a közelben tudják, ha az utcát nem is. Kerítés nincs, a házat rét övezi, itt dolgozom, napban és fa-árnyékban, néha csorda vonul át köröttem…

Lócinak szombatonkint 10 Ft jár. Kisklára fele-vonatját fizetem, ha jön. Jöhetne magával? Itt hálna.

Fürödni – még nem voltam a vízben. Minden átalakult. A strand is. Nem érek rá; csak napozok és szellőzöm. A koszt: házi, s csak kivételesen jutok hozzá, Tompa dr. miatt, és mert megszerettek. Más ide nem jöhet. A motorcsónak elég olcsó, és szinte házi összeköttetést teremthet majd köztünk – Tihany és Földvár közt.

Isten velük. Jó lesz, úgy érzem, az egész. Mindenkit ölelek, üdvözlök.

Csókolja

Lőrinc

A levél dátumozása tévesen 27.; szerda: 26., a postabélyegzőn is ez szerepel. – A Bakony érdekében: együtt készülnek odautazni. – Gáspár Endre: (1897–1955) műfordító.

66.

Balatonföldvár, 1950. július 27.
csütörtök délután

Kedves Klára,

már csak azért, mert szombaton jön, s többet nem írhatok, hogy Pesten érje a posta. Semmi újság, megvagyok, jól. Szombaton délelőtt a gyorsnál várom (hacsak közben egyebet nem ír). Fogkefét vettem, ne hozzon. Jól dolgozom. Átnéztem Jankovicstelepre és Szemesre, de csak úgy rögtönözve. Az előbbi hely nagyon csinos, tiszta, mindenképpen kellemes volna. Kisklárát nagyon sajnálom hogy sehol se volt ezen a vidéken. Juditékkal együtt utaztam, igen kedvesen (ezt mindeddig elfelejtettem megemlíteni). Tehát szombaton! Csak lenne jó időnk a kirándulásra! Minden jót. Ide utoljára szombaton írjanak a gyerekek, ha éppen kell; de máris jobb a tihanyi cím. Csók.

Lőrinc

Juditék: Sándor Judit és Hárs Ernő.

67.

Badacsonyörs, 1950. augusztus 6.

Kedves Klára!

Tudja, hogy értünk ki; hogy találkoztunk Baránszkyval, Borsosékkal stb. Szemelni kezdett, mire a hajó átvitt Füredre, karomat jól meghúzta az egykilométeres út fölfelé a vasúthoz, a vonat negyven percet késett, nyolcra értem ide, Alisz épp meglátott, vacsorára menet, s rögtön együtt ültünk asztalhoz, a szomszédban, ahol tavaly Somlay lakott. Tévedtem: a koszt kitűnő! A szoba, melyet ismer, jó munkahely. Velem együtt a jó idő is megjött. Aurél épp Pesten van, zsűrizi a 2000 versenyképet.

Rögtön szóvátettem az érpattanást (vagy mit) a szemében. Alisz azonnal a vérnyomása iránt érdeklődött; s úgy véli, hogy valószínűleg nyomtalanul lefut a baj. Sok ártalmatlan esetre hivatkozott, amely a gyakorlatában fiatalokkal is előfordult. De azért nyugtalanságom megmaradt, s nagyon szeretnék többet tudni. Vigyázzon mindenképp magára, s ne vegye viccnek a fekete- és cigaretta-ellenes dörgedelmeimet. Egyéb se kéne nekem, minthogy baj érje! (Ez a „nekem” itt egy úgynevezett dativus ethicus.)

Hazulról nem várt semmi írás. Sürgettem, hogy ha a Franklin-pénz megérkezik, azonnal írják meg, hogy ne kelljen tovább aggódnom. De, mondom, semmi lap vagy levél; egy Franklin-levél jelentéktelen ügyben: ennyi volt az egész postám.

Rosszul aludtam; de most már jól fogok. Éjjel a fehér shortommal bíbelődtem valahogy, álmomban; s most látom, reggel, hogy alighanem ott maradt Tihanyban. Magának viszont egy tiszta hálóingét látom a batyumban.

Nagy sár volt, s most erősen szikkad. Marili templomba karikázott. Reggeliztem, borotválkoztam, Alisszal beszélgettünk egy kicsit, s most ültem íróasztalhoz először. Kisklárának is rögtön jelzem, hogy itt vagyok. Alisz mondta, hogy földvári tartózkodásunkról már tudott Gáspár Mancitől, aki még Pesten érte, s telefonált neki; s érdekes, hogy az itteniek a tihanyi villámsújtotta kislány esetét is pontosan tudták már. (Füreden Kalmár Jánosék szórakoztattak a vasúti ácsorgás ideje alatt: villájuk van a móló közelében.) Alisz mondta még, hogy Lázár Klári, Júlia unokahúga, egykor orvostanhallgató, régesrég Ausztráliában él valahol; tán összejöhetne B. Erzsikéékkel.

Idegesít munkának ülnöm, de ez elmúlik, mihelyt az első nap meghozza a maga hozamát: azután majd, azt hiszem, „mint a karikacsapás” megy majd a munka. Ez a próbanap, az első. Marili mondja, hogy nap-nap után együtt strandol Csókyékkal. Majd elmegyek hozzájuk.

A szeméről biztosan rögtön ír, de írjon a jöttéről is. A hajóút látszik a legkényelmesebbnek. Ha tudom, mikor és hogy is jön, kimegyek maga elé nem az örsi állomásra, de a hajó elé Badacsonyba. Jöjjön csütörtökön, és menjen haza vasárnap. Hallom, innen még egész üresek Pest felé vasárnap is a vonatok. Tegnap rengeteg ember utazott, véges-végig álltam, rossz volt. Kell valami olvasnivaló, s a hajóút elröpül (már tudniillik az ideje). Féláru jegyet van joga váltani, ne felejtse!

Lellén nyaralnak Pátzayék, mégpedig Kandó Lászlónál, akinek 4 szobás, gyönyörű villáját épp Aurélék helyett, bérlik és mentesítik. Aurélékkal együtt Gyusziékhoz készülnek egy napra a közeljövőben; csak hát igen körülményes egy nap alatt a forduló; már ki is néztem nekik hogyan csinálható meg mégis, ha vállalják, hogy éjfélre érjenek vissza ide. (Pátzaynét itt nem nagyon kedvelik.)

Hát ilyesmik foglalkoztattak itt eddig, ilyen ügyek és témák…

Ha itt lesz, azt hiszem, már diktálhatom az Embergyűlölő-t, ha ugyan a szeme nem lesz akadály. Nem baj, ha nem készülök el még teljesen vele; ami pedig a „végső kezet” illeti, az a simítás már olyan kevés változtatást jelent, hogy nem teszi tönkre egyáltalán a gépelt kéziratot… Telefon kéne ide csak, néhány megnyugtató szó innen meg onnan, s jól dolgozhatnék.

Hanem unatkozni, azt aztán remekül fog majd, ha itt lesz!

Ablakomból Bélatelepre látni, a hegyére, a helyére. Megint sokfelé szeretnék lenni egyszerre. Tihanyt se hagynám ki a sorból. És Magát se.

Az állomáson csak Kossuthot lehetett kapni, azért küldtem azt Gyuszival; s egy kis pénzt, amiről beszélni elfelejtettünk. Ezt utiköltségnek.

Ha csütörtökön jön, menjen vasárnap, s akkor még két szabad napja lesz Pesten. De kell egyáltalán szabad nap? Elég, utólagos otthoni pihentetőre, egy is, gondolom.

A hajót csak ajánlom persze; jöhet vasúttal is. S ha pénteken, akkor menjen tovább hétfőn. De mindenképp értesítsen idejében; a postát itt naponta egyszer délután 3–4 közt hozzák ki.

Üdvözlöm Gyuszit és ölelem; s hálásan gondolok az egész társaságra, főleg Flórára. Legyen jókedvű, bizakodó.

Sokszor csókolja

Lőrinc

Ebédre itt is rántott csirke volt ma.

Badacsonyörs: Szabó Lőrinc augusztus 5-én érkezik Bernáthékhoz, ez évben Kisörs helyett a Badacsonyörs helyjelölést használja, augusztus 28-ig marad itt. A Molière-fordítás mellett itt is írja A huszonhatodik év szonettjeit. – Gáspár Manci: Gáspár Endréné. – Júlia: Lázár Júlia 1944-ben meghalt régi barátnő. – B. Erzsikéék: Baranyai Erzsikéék. – Kandó László: (1886–1950) festő, főiskolai tanár.

68.

Tihany, 1950. augusztus 6.

Kedvesem,

alighogy elmentek Gyuszival, jött a postás, hozta Zoli levelét. Mellékelem. A szemem mintha javulna. Tegnap látta egy sebész prof. Ő azt mondta, nem hiszi, hogy nagy baj, de nézessem meg szemésszel; addig borogassam kamillával. Tegnap óta ezt cselekszem. Kérdeztem, lehet-e az, hogy kimerültem, a vérnyomásom esetleg felment, s e miatt megrepedt egy ér a szememben, azt mondta, lehet, de mástól is lehet. Ma mintha halványabb volna már egy kicsit. Van egy fehér közepe. Lehet, hogy az már javulás, lehet, hogy valami hólyag vagy genny-központocska. Közbe borogattam, s most bekötöttem. Félszemmel igen rossz lenni. Nem hiszem, hogy baj lesz ebből, sőt remélem, péntekig egészen elmúlik. – Tegnap du. majdnem meglátogattam. Itt volt Szegi Pali, Philip Rudi s a felesége, autóval. Pali szeretett volna átmenni magához, Aurélékhoz, de kifogytak az időből. Ma Gizikééknél ebédelek, délután Magdáék is átjönnek, s estefelé visszajövünk. Gyuszi, Flóra dolgoznak együtt, a Figaro házasságá-t kell sürgősen beküldeni a Nemzetibe, mert 14-én már kezdik próbálni. Kicsit jobb az idő ma, de szél van, hűvös van. Ülök a szobában, s közben nézem a Balatont is. Ma különlegesen gyönyörű. A nap süti, a szél kicsit fodrozza. Úgy csillog-villog az egész, hogy alig lehet ránézni. – Örülök, hogy voltunk a Bakonyban, ha nem is úgy sikerült, ahogyan én szerettem volna. Nagyon jóknak kell már egymáshoz lennünk, igazán rövid az idő már, s oly sokat mulasztottunk. Pótolni úgy sem lehet, ami elmúlt, de megjavítani, széppé tenni egymásnak, ami még van, azt lehetne. Ez nem kérés, nem kívánság, csak vágy. Nem szabad szánalomból csinálni semmit, mert azt nem kívánom, nem kérem. Ha belülről tud jönni, akkor jó, akkor érdemes csak csinálni. Őszinteséget kérek minden vonalon, hogy bízni tudjak, hinni tudjak. Inkább a rosszat tudjam, ha az van, mint hinni valamiben, ami nincs, s későn jönni rá az igazságra. Erre már egyáltalában nincs időm, nincs erőm, nem akarom. A háziakat ölelem.

Sok szeretettel

Klára

Zoltán bátyja augusztus 3-i levelében részletezi az előforduló problémát: „Nagy nehezen kaptam egy napi eltávozásra engedélyt. Pesten voltam, és beszéltem Kisklárával is. Elsején meg kaptam a vádiratot, és felvettek velem egy jegyzőkönyvet is. A vád az, hogy nem rendeltem jó minőségű szenet; a télen egy 2000 tonnás mozdony rossz szenet kapott, és nem tudott menni, nyilvánvaló a két esemény összefüggése és a szabotázs cselekmény; 1950 évben a vitézi címet használom. Ha már a türelmedet igénybe veszem, elmondom a következőket: 1. Szénrendelés nem tartozik a hatáskörömbe, mi a szenet a közlekedési minisztérium I. főosztályának kiutalása szerint kapjuk. 2. A szóban forgó 2000 tonnás mozdony a legjobb szenet is szerelhette volna, mert volt; de szabálytalan szerelés történt, és ezért a hibás mozdonyvezetőt meg is büntettük. 3. A nevemet 20 évvel ezelőtt is úgy írtam, mint most; rosszindulatúan belemagyarázták az aláírásomba a v betűt, mint a vitéz szó kezdőbetűjét. Ezeket a vádakat a legalaposabban és legtárgyilagosabban megcáfolni gyerekjáték, mégis úgy érzem, hogy el fognak ítélni, ha nem is súlyosan. Pesten még az egész dologról nem tudnak, mert csak a jövő hét közepén küldik fel az iratokat a Külön Fegyelmi Tanácsnak.” – Philipp Rudolf: utóbb Dés Mihály (meghalt: 1990), ekkor fővárosi tanácsnok, Szegi Pál barátja. – A Bakony nem úgy sikerült: ottlétük alatt esős, rossz idő volt.

69.

Badacsonyörs, 1950. augusztus 8.

Kedves Klára,

levele csak ma ért ide, bár – mint láttam – vasárnap írta. Zoltánnak rögtön feleltem. Nem tudtam meg leveléből ő mikor járt fenn Pesten; azután-e, hogy Kisklára már megkapta az informáló levelet, melyet Kálmussal együtt írtunk? Ha előbb volt ott, aligha indíthatott el érdemlegeset. Úgy látom, Imrust se kereste. Ugyancsak ma jött Imrus igen baráti levele az ügyben; ismerőse nincs, de az egyetemi részen tud tanácsot adni, s Zoltán személyes közléseit szeretné hallani. Hogy ő megy-e Tihanyba, nem említi. Ha maga 16-án már otthon lesz, jobban segíthet Z.-nak.

Azt, hogy Szegi és Ph. Rudi nem jöhettek el ide, nagyon sajnálom; még a Z.-ügyről is beszélgethettünk volna.

Nem írja, hogy mikor jön! Pedig engem már csak távirattal értesíthetne, ha idejekorán hírt akar adni. Egy vasárnap feladott levelemben ajánlottam, hogy akár már csütörtökön jöjjön, és pedig hajón. Erre vártam a választ. A kisörsi állomásra mindenesetre kimegyek csütörtökön is!… Azazhogy, most veszem észre; ma még csak kedd van, a holnapi posta, amit itt délután 3-kor hoznak ki, még hírt adhat az esetleges csütörtöki érkezéséről is. Ha tudom a napot, már Badacsonyban várom! Egyébként a hajó 13 óra 20-kor ér oda, a móló 2 percre van a kis állomástól, s a vonat 13,30-kor indul Örsre, mely onnan a második megálló: egymaga is könnyen elboldogul, csak ne ijedjen meg! – A szeme folyton aggaszt, bár nyugtatgatnak. – Éppúgy az, hogy Kisklára ide sem írt még. Mi lehet azzal a pénzzel?! – Jól dolgozom; mire maga itt lesz, valószínűleg készen leszek az egésszel. Gyusziéknak sok meleg üdvözlet és a többieknek. Várom és csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Imrus: Baránszky-Jób Imre.

70.

Badacsonyörs, 1950. augusztus 15.

Kedves Klára!

Hazaért rendesen? Biztos. De azért szeretném tudni. Én Kővágóörs-Révfülöpön gyenge másfélórát ácsorogtam, az egész idő alatt dr. Palágyi Róbert ügyvéddel ténferegve együtt, aki ott nyaral s meglátott. Nagyon kedves volt; remekül néz ki ez a 63 éves ember; mindenben irigyeltem. Az Anna-villa panziót, ahol laknak, megnéztem, remek hely s elég olcsó. Este fél 8-kor otthon voltam, rántottát vacsoráztunk. Az idő szelesre, hidegre fordult. Igen rossz éjszakám volt, fél 3-kor aludtam el.

Rozi néni fél 10-kor keltett. Szörnyen fájt a fejem, és még álmos voltam. De felkeltem, hogyne, hisz éjszaka még az itt maradt másodpéldányát is átnéztem félig az Embergyűlölő-nek, s azt meg akartam csinálni egészen. A rettentő gyors átnézés elég sok géphibát hagyott benne; a javításokat most át kellene vezetni abba a kéziratba, amit magával vitt.

Reggelinél Alisz azt mondja: – Mi van a szemével? – Mi lehetne? Mutassa csak!… S mikor megnézte, elhűlt: – Hát pont, ami a Kláráéval!! Érrepedés!!… Igen, itt a borsónagyságú élénkpiros folt, a bal szemben. Most is itt van, biztosan nőni fog ma, s aztán tíz nap alatt felszívódik. Ha nem lett volna előttünk a maga esete, most meg lennék – lennénk – ijedve. Aurél így is emlegette már az orvost, aki Ábrahámhegyen él. De nem kell. Csakugyan pihenni fogok, és sokat alszom majd… Szörnyű ez a papír, folyton beleakad a gép és tépi…

A szemem egészen enyhén fáj is; de csak egészen enyhén, ahogy a kialvatlan szem szokott. A jobb is!

Nem szabad okot adni semmivel izgatásra. Ezt nem a külső élet dolgaira értem: ott nagyon is jó mielőbb tudni akár a legrosszabbat!

Egész el vagyok hűlve. Ilyen vérzékenység?!

Alisz megmérte a vérnyomásomat. A múlt héten 150 volt. Ma 170. Reggel. Szedem máris a barbilettát. Alkalmilag felnézhetne az újságíró-orvosunkhoz, hogy legyen küldhető szer, vagy hogy legyen kéznél, ha hazamegyek. Tompával is beszéljen. Tenni nem kell semmit.

Délelőtt megcsináltam a kézirathibák jegyzékét, melyeket át kell vezetni abba, amelyik a Franklinhoz kerül. Megcsinálhatja Kisklára vagy maga. Csak jó, olvasható írással! A sorjelzés, a szám nem mindenütt pontos az iratomban, a tört sorok meg a személyek miatt. De mindenütt könnyű eligazodni rajta. Lehet, hogy itt-ott ki van javítva, amit kérek, s az én itt maradt példányomból hiányzik csupán. Amennyiben Klára máris bevitte volna a kiadóba, menjen el, kérem, megint, s kérje ki félórára a kéziratot Csatlós Jánostól vagy valakitől: ott a helyszínen adnak neki egy asztalt és elkészülhet vele.

Éjjel esett, délelőtt csepergett, egy felhő-sziget most is épp mifelettünk ácsorog, de az ég alja köröskörül kék és derült. Újra meleg van. Most jöttem haza Anna nénitől, csirkepaprikás volt. Azért siettem, mert még ma el akarom küldeni ezt a híradást s a hibajegyzéket. Már pedig mindjárt itt a postás.

Aurél halálosan kimerültnek érzi magát, még délelőtt is folyton aludt.

Szemem: a délelőtti. Nem lesz vele semmi baj.

Mindnyájukat csókolom, híreket kérek.

Isten velük!

Lőrinc

Csatlós János: (1920–1993) lektor a Franklinnál majd a Szépirodalminál, utóbb külföldre távozott. – Anna néni: Schönbauerné (A helyi szóhasználat szerint: Sámpárné) Badacsonyörsön a szomszéd házban lakott, oda jártak étkezni Bernáthék és vendégeik.

71.

Badacsonyörs, 1950. augusztus 17.
csütörtök délután

Kedves Klára!

Levele csupa jó hírt hozott, igen örültem a segítségnek. Irénkének rögtön írtam pár meleg sort, jelezve, hogy maga bizonyára hamarosan felkeresi; a hagyakozó gondolatot nem tettem szóvá: nem biztos. B. Lórántnak is írok rövidesen egy képeslapot. Tegnap pár sorban jeleztem, melyet a szaladó vonatba dobtam be (nem tudom, elvitték-e a lapot), hogy a szemem javul. A javulás mára határozott lett; az eredeti vérzés négyszer vagy ötször akkora volt, mint magáé; ez a terület már a harmadára csökkent. Ma ½ 11-ig aludtam. Érzem, hogy igen fáradt lehettem. Tulajdonképpen tegnap volt a legelső pihenő napom. Sokat fogok aludni a pár napig, amíg még itt leszek. Jártunk, ketten, Egryéknél, nagyon kedves az öreg, kár, hogy akkor nem szaladtunk be hozzájuk. Aurél holnap, pénteken este megy vissza Pestre. Nem igen tudom, mit tegyek. Jövő hét elején tán átmegyek Igalra. Mindenesetre ide írjanak, míg új címet nem adok. Kisklára javult hangulatának igen örülök; az utónyaralási lehetőség számára s Lóci számára is fennáll. A pénz felét én eltettem volna jövő hónapra. Bort fogok küldetni, tán egy kis hordócskát. Csendesékkel végleg összeismerkedtem. Szeretnék csatangolni. Ma elővettem, csak felszínesen még, a Psyché-t; Maci kutya kedd óta elveszett; siratják, keresik, kerestetik. Minden jót, mindnyájukat csókolom.

Szeretettel:

Lőrinc

Igen örültem a segítségnek: Szabó Lőrincné augusztus 15-i leveléből: „látja, mennyire nincsen igaza a pesszimizmusával?! Itt várt, tegnap érkezett 2000 Ft. Baumgarten alapítvány küldte, téli beszerzésre. Felhívtam [Basch] Lórántot, megköszöntem. Azt mondta, nem egészen az ő érdeme, szegény Schöpflin bácsi utolsó akarata, cselekedete volt, halála előtt négy nappal. Azt mondta, nemcsak a legnagyobb magyar költőt szereti magában, hanem az embert is, nagyon. Feladok reggel magának kétszázat. Veszek télre való dolgokat és félre is teszek jövő hónapra. Schöpflinnének azonnal írjon, én felhívom és el is megyek hozzá személyesen valamelyik délután.” – Csendesék: Csöndes István a felszabadulás előtt ezredes és földbirtokos, a Bernáthék által bérelt „Csendes Villa” tulajdonosa; amikor a házat államosították, akkor kapták a kormánytól Bernáthék nyári tartózkodásra az ábrahámhegyi villát.

72.

Kővágóörs-Révfülöp, 1950. augusztus 22.
délután

Kedves Klára!

Csak pár sort. Jól vagyok. Most megyek haza, vissza Badacsonyörsre. Boglárról átkísért két barátom, Békés István (Kisfaludy u. 9. sz.) és Kovács József, akinél a jövő héten lakni fogok (cím: Báthory u. 4). Pénteken már oda írjanak, ha írnak; ha közbe nem jön valami, hétfőn reggel búcsúzom Örstől.

Most azért írom ezt a pár sort, hogy jelezzem: kályha áll a házhoz, új, amelyet itteni új vasas barátom Pestről liferáltat. Az ügyet személyesen intézi, de lehet, hogy Vágó Géza (volt gyáros) barátja útján. Ha tehát ő vagy Vágó telefonon érdeklődik a hét elején a szállítás ideje felől, tudják (tudja Juliska is!), hogy miről van szó.

Lehet, hogy a szállítás mégis elhúzódik esetleg a hét végére.

A kályha egyszerű lesz külsőre, bent azonban egészen kitűnő; esetleg „Ferro-ciklop” fajta; s természetesen samottos és modern. (Vagy Koch-féle „Csibi” ez – kiváló és zománckülsős…) Átvételnél borravalón kívül csak aláírás adandó. Borravaló – 2-től 5 forintig a fuvarosnak. (Csöveket és két könyököt visznek hozzá.)

Fél óra múlva indul a vonatom.

Szabolcsot a jövő hétre meghívtam Boglárra, 3 napra. Ha ugyan otthon van Mosonban, és munka nélkül…

Kíváncsi vagyok mindenre, mindnyájukat ölelem, csókolom.

Lőrinc

Békés István: Püski volt bizományosa, papírkereskedő, ő ismertette össze a költőt Kovács József vaskereskedővel (1911–1990), aki a horvátországi Vöröspusztán született, apja bognár volt, hat elemit járt, a négy polgárit magánúton végezte, 1940-től Budapesten a Révész és tsa cég utazója, 1942-ben önállósul, vasnagykereskedő a Vígszínház u. 5. alatt, 1945-től fióküzletet nyit Bogláron, 1950-től oda vonul vissza, 1952-ben átadja a boltot a Földszövnek, amelynek 1958-ig a vezetője lesz; meghívására Szabó Lőrinc és Sinka István gyakrabban tartózkodnak Bogláron; lásd még: Laczkó András: Szabó Lőrinc hét levele, Dunatáj, 1978. december.

73.

Balatonboglár, 1950. augusztus 29.

Kedveseim!

Tegnap délután eljöttem Örsről. Aurélék nagyon kedvesen bántak velem, szinte még az utolsó perc után is marasztaltak. De nem lehetett már tovább. Írtam, hogy az utolsó időben – a múlt péntek óta – már mintegy fizetővendégként voltam ott, vagyis magam fizettem az ebédet-vacsorát. – Aurél százszor megtiltotta Anna néninek, hogy elfogadja a napi 16-ot, én mindamellett kijátszottam figyelmét, s minden barátság és hála elismerése mellett úgy látom, hogy jobb volt ez így. Azt hiszem jelentkezni fognak, ha otthon lesznek. Az eddigiek szerint csütörtökön este érkeznek haza.

Kővágóörs-Révfülöp, ahonnan hajó visz át Boglárra, az a kis hajó vagy a társa, amelyet maga is látott, Nagyklára, egészen közel van még Badacsonyörshöz. A vonat azonban késett, lekésette velem a hajót, ott kellett tehát rostokolnom a mólón ¾ 6-tól majdnem fél 9-ig, amikor az utolsó menet indul. Úgy álltam bosszút a sorson, hogy dolgoztam. Bementem a Földművesszövetkezet korcsmájába, s előbb az utcai részen szabadban, majd sötétedéskor bent az ivóban folytattam az aznapit: Eminescu egy szörnyen dörgedelmes és valóban nem lendület nélkül való hosszú versét a romlott, céda és hazafiatlan ifjúság ellen, amely nem akart anno dazumal részt venni a forradalomban. Nagy részét el is készítettem, ami nyilván nem lett volna meg, ha rendes időben átkerülök erre a partra s barátaimmal töltöm az estét.

Hanem ezek micsoda népek! Mire a kikötőből bevánszorogtam csomagjaimmal a Báthory 4. alá, már mindenki aludt. Elintézettnek vették, hogy lemaradtam s hogy másnap jövök. De felkeltek, kaptam rántotta-vacsorát, bort, miördögöt, egészen háziasan, s majdnem 11-ig beszélgettünk a házigazdával. (Egyébként ma délben mondta, hogy a kályha-ügyben ma telefonáltak neki, hogy minden rendben, már csak a szállítás van hátra. Nehéz ma rendes kályhát találni, mondja. Mindenes kályha lesz, egyaknás, 100 négyzetmétert befűtő, csövekkel.)

Ma befejeztem a hosszú Eminescut. Most már mindennel megvolnék a magammal hozott anyagból, kivéve egy másik igen hosszú és vicces Eminescut, melyet tán vissza is adok Vas Pistának; hiszen úgysem politikai vers. Jött azonban máris a pótlék, amit maga, Nagyklára küldött, a szovjetnépek versei. Mind megcsinálhatnám; csak egyiket-másikat nem értem, helyenkint, s némelyik mellől hiányzanak a formai dátumok. Mennyivel rendesebben dolgozik a Révai vagy a Franklin! Majd lelevelezem valahogy a dolgot.

Hanem most már sietek. Szabolcs írt: nagyon örült a meghívásnak, nyolc éve nem volt a Balatonnál. Ma érkezik, megyek eléje, befejezem a levelet. Azzal a hajóval kell jönnie, amelyikről tegnap én lemaradtam. 2 napig lehet csak itt, megy vissza Kiskunfélegyházára.

Ha bírják a fáradságot, nagyon jó lenne, ha vasárnap itt teremnének azzal az Ibusz-vonattal. Nálam rendbe hozhatják magukat, bármily kicsinyke is (az egyébként rendes) szoba. Eszményi koldus-dolgozószoba egy írónak: majdnem hálókocsifülke, könyvtárnak berendezve, rádióval s írógéppel. Mellette fürdőszoba. Boglár maga nem szép, csak hajóról: poros. De biztosan vannak remek részei is, hiszen rajonganak érte.

Próbáljak vajat szerezni? Zsír van, 16 Ft. De hogy lehet szállítani?

A túlpartról két liter csoda szesz kis demizsonban a minap elment.

Mindenkit csókolok!!

Lőrinc

Nem érek rá már átfutni se!

Balatonboglár: Szabó Lőrinc augusztus 28-án érkezik Boglárra és itt tartózkodik szeptember 9-ig Kovács Józseféknél; a Molière-fordítás mellett itt is írja A huszonhatodik év szonettjeit. – Eminescu: (1850–1889) Romlott ifjak című verse; a Román költők antológiája egyik szerkesztője Vas István volt.

74.

Balatonboglár, 1950. szeptember 5.

Kedves Klára!

A papírból látja, hogy megkezdtem a Psyché gépelését: csak ilyen papír van, ilyen irkalaptömeg, ezt még Badacsonyörsön vettem. Jaj de nehezen megy, de jó volna segítség! Sürget azonban az idő, egyrészt az ígéret a Franklinnak, másrészt az, hogy hamarosan megyek innen, már pedig Igalban rossz az írógép, ez pedig kitűnő.

Most keltem, mosdottam, reggeliztem. Maga is biztosan csak az elmúlt éjjel aludta ki magát rendesen. Vasárnap túlfáradt lehetett, s a beszélgetés is kurtította az éjszakát. Hogy vannak? Tűnődtem, ne Kisklárának írjak-e most, vagy Lócinak, akinek még régebben írtam már; de aztán csak magánál kötöttem ki. Jól hangolt ez a reggel. Először történt az egész idő alatt az egész távollétem alatt, hogy nagyot aludtam: 10-kor ébredtem. Most 11 van. Az ég felhőtlen kék, a nap süt, talán visszajön a jobbacska idő, ez is animál. A kis szobámban vagyok.

Ahogy maga elment, az integetés után sokat gondoltam a fáradságos útra. Előbb Békésékhez mentünk vissza, ott poharaztak a többiek, Pista meg velem szociologizált világarányokban és világkérdések szerénytelenül nagy kérdéseiről, aztán hazajöttünk s megvártuk a maga érkezését Pestre. Örültek a zsírnak, vajnak? Most már talán csak van valami érzékük a valóság iránt a kicsiknek is. A 13 kilós háztartási bádogáru-csomag lesz a mai életjelem a ház számára, tegnap csomagoltuk s adtuk fel (adatta fel J.). Nagyon szerettem volna jelen lenni a kibontásánál. Hozzátettünk még egy fűrészt, amelyet Lóci majd összeállít (ahogy a nyelet is beleüti a kalapácsba), meg egy afféle „kéttojás-rántotta” sütőt. Tulajdonképpen nem sok az egésze, de nekem egyszerre ennyi mégiscsak valami dúskálásfélét jelentett anyagban, beszerzésben.

Egyúttal megszerveztük tegnap, hétfőn délután a felolvasást is, a Molière-estét. Lesznek vagy 14-en, ha jól megy. Magam részéről azt akarom, hogy jól menjen, hogy megfogja őket. Bözsike háziasszonynak szabadságában áll angolosan meglépni a szalonból, ha elfárad. De már tegnap készült rá: hamar ágyba ment. Mi, ketten, még „tücsköztünk”. Van vagy két éve, hogy úgyszólván kezemben sem volt igazán ez a munkám. Változatlanul tetszik. De a rögtönzésnek mennyi barbár zordsága van a nyelvében! Hiszen egy másféléves rögtönzés vagy mi volt az egész. Máskor tíz évig készült volna.

Tehát: ma este. Lelléről átjönnek Dobrovitsék, telefonon magam beszéltem Viktorral, kocsi megy értük s viszi majd haza őket: 3–4–5 km az egész táv. A többieket nem ismerem vagy csak alig. Talán Békés beszél előtte pár percet Molière-ről.

Posta ezekben a napokban nem jött, de hát ez természetes. Most a jó idő a legfontosabb nekem, egész feltámadt a jókedvem. Mert tegnapelőtt és tegnap is igen csúnya volt ég és föld; s hideg volt és por és szél; ma azonban máris ingujjban gépelek nyitott ablaknál. Mára elkészülök a két első felvonás gépelésével, s ha egy – mondjuk – az igali rossz gépre marad, az már nem olyan istenverés: néggyel biztosan elkészülhetek.

Tegnap egy kicsit a faluban is járkáltunk. Ott van a dombon, a domb mögött. Sose tudtam, láttam. És milyen szép, tiszta, nagyvonalú falu! Kár, hogy nem kanyarodtunk fel arra is egy kicsit! Nélküle olyan ez az egész Boglár, mint egy balatoni Rákóczi út, vagy éppen Angyalföld. A Hétház utcában szép, kertes házban (Livia-villa) napi 8 forintért kaphattunk volna igen rendes szobát. De hát a cél most a közelség volt. Bár az sincs messze.

És hát a szemem, majd elfelejtettem! Tegnapra egy negyedére zsugorodott a makacs vörösség, mára már nyoma is alig van. Várjon, megnézem. Igen: talán egy fél borsónyi az egész. Hogy eltűnt! Ma a nyolcadik napja, hogy bevérzett. Nyilván segítettek az orvosságok is, szedem ezt az édes-sós émelyt s a port is…

Igalra, gondolom, a napokban átszólok telefonon az üzletből. S pénteken vagy szombaton reggel indulok, ahogy jobban kijön a lépés az autóbuszközlekedéssel. Ma tán mosatok.

Szeretnék otthon lenni is. Ha csak kis időre. Nézze: ha maga lejött, mért ne fel én is? Kovácsné csütörtökön megy, Józsi szombaton hajnalban. Nem érnek rá most jelentkezni. Valami lakodalomra mennek.

Kisklárának azt üzenem, hogy októberre áthúzódó pihenője esetén is hajlandó vagyok, ha akarná, vele lenni egy kis időt itt vagy amott, föltéve, ha ilyen szép marad vagy ha újra megszépül az idő. Az azonban nyilván már egy újabb leruccanás lesz a Balatonra. Ugyanez áll Lócira is.

Jóban vagyok magukkal, úgy érzem.

Visszafelé jövet lehet hogy Kovács Józsi betársul hozzám egy-két napra Tihanyba. Ebben az esetben a Bariék villájában laknánk, a fehérnemű-kérdést majd megoldjuk… De mindez még messze…

Kisklárának melléketek egy cédulát, újabb változatot annak az átkozott Petrinés-verssornak a megoldására. Lám, mennyi zavart okozhat egy pontatlan, azaz hiányosan informáló nyersfordításos mondat!

Üdvözlet Laciéknak, Némethéknek, Tompának, mindenkinek. N. Lacitól itt olvastam egyetmást a Minőség-ből, vele is szívesen lennék. Tompa írjon Igalra rögtön, hogy hogyan végzett Jánosnál. Ha feszélyezi írásban hagyni észleleteit, akár vissza is küldöm postafordultával a levelét, csak írjon meg mindent érthetően!

És hát Isten velük! Háromnegyed 12, ideje, hogy nekilássak a Psyché folytatásának.

Szeretettel csókolom mindnyájukat.

Lőrinc

N. Laci: Németh László, A minőség forradalma című művét olvassa.

75.

Balatonboglár, 1950. szeptember 6.

Kedves Klára!

Józsi kéri, hogy adassa le a kis kofferkét az alábbi címre: Vígszínház u. 5., Tóth János-féle vendéglő. A vendéglő közvetlen a Vígszínház mögött van, Kató néni a vezetője. Legjobb volna, ha munka után maga vinné be, Józsi szombaton délután megy érte. Kérdezze meg s jegyezze fel egyúttal a vendéglő telefonját, s szombaton délután vagy este vagy vasárnap érdeklődjenek, hogy nem hozott-e J. számunkra csomagocskát (nyilván valami kis krumplit, vajat), s ha hozott, menjenek érte. Gyönyörű őszi nap van megint. Este volt a felolvasás, minden jól, előírásosan ment. Kaptam Kisklárától egy lapot; csókolom. Szememen már alig látszik a vérzés. A sapka megjött, meg a pénz is, köszönöm. Bözsike csütörtökön utazik, Józsi szombaton. De most nem jelentkeznek. Mennék már Igalra; de igen komisz az autóbuszmenetrend ide, azaz a szomszédságba, Szárszóra vagy Lellére. Tegnap este Panni is átjött; most hallott először felolvasni, őrülten meglepődött és élvezett. Ő különben szombat és vasárnap este kint volt a maga vonatánál; hiába! Megérkezett a vascsomag? Most már csak Igalra írnak, ugye? Még fáradt vagyok a tegnap éjszakától, a vendégek éjfélkor mentek el. Most nyiratkoztam, a boltban írok, sietek vissza gépelni az Ádleren. Legkésőbb szombaton hajnalban Igalba indulok. Mindnyájukat szeretettel ölelem és csókolom.

Lőrinc

Panni: Dobrovitsné.

76.

Igal, 1950. szeptember 10–11.

Kedves Klára!

Megjöttem, előírásszerűen. Szörnyen udvarias volt hozzám az idő, a boglári távozásnál, tudniillik az éjszakai csepergés éppen elállt, de a világ fekete és kietlen, aztán szürke és kietlen volt, s az maradt egész nap, és hideg, vagy legalább hűvös, és pláne az hajnalban, az autóbusz utazás alatt. Fél 7-kor már itt voltam, az Igal felső megállónál épp Pityu lépett fel a leszálló vendég helyére. Oszkár is kint volt, várt. Ami már nem is enyhe túlzás. Az eső elverte a port. Éktelen hosszú volt a nap. Nem akartam aludni, s fáztam. Már itt borotválkoztam, reggeliztem. Egész nap igen szomorúan ténferegtem, akár egy őszi légy. Közben folyton szemergélt újra; s igen korán sötétedett. Semmi kedvem nem volt visszavágyni a Balatonra, s bár nagyon szomorú volt az egész látható világ, s az igali közeljövő, örültem, hogy ezeket a keserves napokat ilyen szép és jó otthonban töltöm. Este korán feküdtünk, Sándor dr. rábeszélésére nem vettem semmi orvosságot, s 10-től megszakítás nélkül aludtam ma reggel 8-ig. Ez aztán sokat segített.

Még többet azonban az, hogy nap sütött a szobámba, kék ég nézett be az ablakon. Mondom, az udvarias idő tudta, mit kell tennie: megbarátkoztatott az eljövetellel, s megvigasztalt a mával, az itt-tel. Oszkárék roppant örültek a csapadéknak, agyoncsépelt kertjük sem akar egyáltalán hasonlítani ahhoz a pusztasághoz, aminek előre leszólták; őszies, de kellemes, sőt majdnem szép. Most is a kertvégi „kőlugasomban” ülök, ingujjban, és nem fázom, bár a nap lemenőben van már. Előttem a száz méter hosszú szöllő-folyosó, véges végig kétméter magasan tele gyönyörű fürtökkel, gyepszőnyege is zöld, felfrissült, végén ott az ampelopszisos ház, egész picike már a távolságtól, a ház körül néhány gömbölyű taxus vagy buxus zöldel, meg az ezüstfenyők, s egészen messze, ennek a zöld folyosónak a meghosszabbításában, de már fent, az égben, a nagy kékségben, az igali templom ezüstözött kalapja ragyog ide. Ilyesmi a kilátás innen; legfeljebb azt tehetem még hozzá, hogy rögtön itt, a kezdetnél, a köralakú kőlugas két oszlopa közt vízszintes lécre függesztve és madzagra fűzve száradó piros paprikák függönye rácsozza az egész képet: így aztán nem sajnálom túlságosan, sőt semennyire sem a Balatont.

Levele s egy lapja megjött, még tegnap délután. Benne a két Umetoli Temirkul. (Ők kissé kitekerik a név nyakát; de lehet, hogy mi tudjuk hamisan.) Gyenge dolgok, főképp az egyik. De rendben van. Levele 7-ét mond, tehát – ugye? – csütörtököt. Jó cifra napja lehetett! Ebben a levélben ír először a vasas csomagról. A kis drapp tálacskára nem emlékszem; a melegítő-cső-szerkezetet láttam, hogy ott maradt, de nem volt lelkem szólni érte, a szenesvödörről pedig bizonyára nem a jelenlétemben esett szó. Szerettem volna jelen lenni a kibontásánál. Mit szólt Lóci, Juliska? Nem ingyen lesz mindez; hanem úgy, egyszer-majd-ra, ha-jól-megy-re. Józsi helyzete még az ottlétem alatt hirtelen süllyedt egyet, s ez már így lesz egészen a rövid végig, amikor megszűnnek. De változatlan szívélyességgel bánt velem; úgy látom, igen megszeretett (ami nála nem nehéz dolog magamfajta embernek), és sajnálja, hogy megváltunk. Ő hamarabb távozott hat órával, mint én: még péntek este fel kellett utaznia az esküvőre; úgyhogy a lakásban szombat hajnaltól csak a nagymama maradt a két gyerekkel. Amit Józsi magával vitt, abból sem hagyta, hogy én fizessem a tojást, sajtot meg a vajat s a krumplit, – a kolbász meg a… nem is tudom, volt-e még valami… az az enyém. Sajnos több ilyen küldemény nem lesz. Pedig legalább egy napra még visszamegyek Boglárra. Csomagom felét (s a vászonruhát kimosatni és vasaltatni) otthagytam.

Írja a Molière-kéziratot. Előbb úgy olvastam, hogy Babitsné kéri. Hát ő neki valami részletet ajánlottam volna fel inkább – ugyan minek neki, szegénynek? Most látom azonban, hogy Flóra akarná. Hát nekik természetesen.

Már előbb akartam írni: remélem, a kistáska idejekorán odakerült Tóthékhoz, s nem okoztunk külön gondot Józsinak a késéssel. Ő különben megígérte, hogy még pénteken éjjel felhívja telefonon a lakást, mikor 11 tájban megérkezik.

Sok mindenkinek írtam Boglárról az utolsó napon, estén. Zoltánnak is. Kisklára levelébe röviden beírtam azt, amit volt nászasszonyomnak részletesen: hogy tudniillik Szabolcs számára adódott Bogláron egy kis mosoni remény. Most látom a leveléből, hogy Szabolcs épp Pestre készül dolgavégezetlen. Ezért megismétlem a lényeget: Kovács J. barátja és volt társa egy Vágó Géza nevű vegyészmérnök, 47 éves, igen derék (kissé nagyothalló) magyar ember. Épp lent járt a barátjánál, együtt utaztak vissza. Nekem, nagy fiával együtt, régi, komoly ismerőim és tisztelőim; igen nagyot nézett, hogy személyesen láthat stb. Régebben komoly vagyona, tán gyára is volt. Főleg zománc-dolgokhoz ért. Ilyen minőségben most is nagyobb megbízásokat kap, bár nemrég menesztették valami pesti gyárból. Egy Moson-Magyaróvárott most épülő mű-korund (vagy műkorong?) gyárnak valamilyen megszervezési része őreá tartozik, több jóembere van ott. Könnyen lehetséges, hogy nyomatékosan beajánlhatja Sz.-t alkalmazásra ott. Vagy másutt. Sokat beszéltünk erről, mindent tud már. Megígérte, hogy Irénkééket két héten belül felkeresi, s lesz, ami lesz. Minthogy azonban Szabolcs épp nálunk van (vagy lesz), jó volna, ha ő maga jelentkeznék, rám, Józsira hivatkozva, a pesti, vagyis pesterzsébeti lakásán: mert hátha szóba se jöhet Sz. számára, ami odahaza készül. Vágónak Pesten is vannak még kapcsolatai. Okvetlenül keresse! Cím: Vágó Géza mérnök, Budapest, XX. ker. (vagyis Pesterzsébet), Nagy-Győri István u. 13. Lakástelefon: 144-507.

A másik Szabolcs – Varga – úgy tudom, még csak várja ügye elintézését, s reménykedik.

…Sötétedik. Az imént kihívtak: két vendég jött, nem akarok-e én is bemenni? Sándor kisfia szaladt le értem a szöllőlugason át. Hát majd egy negyedóra múlva. A borbélyoknál gyöngyfüggöny szokott lenni vidéken a nyári legyek ellen; olyan ez a paprika-füzér-függöny is, egész bőrszerűen zörög, ahogy félrehajtom ki- meg bejövéskor. A faluból hang bömböli, hogy Magyarország–Albánia futballeredménye – 4:1. Itt Igalon ma nagy ünnepségek vannak; szüreti mulatság, kanizsai csapat futballmeccse, talán valami motorbicikliverseny is. Rengeteg varjú zajong az égen. Kezdek nem látni. Néhány tücsök megszólalt. A szép nap eredménye, hogy kijavítottam a teljes Psyché-t. Holnap feladom, ajánlva; vigyék be mielőbb a Franklinhoz, Csatlósnak. Ez már rég ki van fizetve. A Misantrope-ra még semmit se vettem fel: meg akartam várni az új kollektív szerződést: azzal sokkal jobban járhatnék!! De ha nagyon muszáj, kezdjék el felvenni, körülbelül 2000 jár érte, három részletre szoktam elosztani az ilyen pénzt. Az új kollektív egészen más (soronkénti) díjazást ígér. Csak hát egyre késik.

Nagyon jól esik, hogy olyan melegen gondolnak rám. Csak hát miért aggódik olyan nagyon, mit érez (az általános külső és testi) rosszakon kívül, hogy folyton az utolsó órákról, sőt percekről ír? Ha jó hozzám (s most igazán az), az hasonlót vált ki. Én is szeretettel gondolok magára. Csak nincs igazi életkedvem, s valahogy én is búcsúzkodom folyton mindentől, mindenkitől, s minden erőm szörnyen megapadt. Egészen másképp vagyok elégikus ma, mint eddig. Jaj! Sajnálom, hogy a Kisklára együttlét körülbelül lehetetlenné válik a folytonos kitolódás miatt.

Már alig látok. Illő is, hogy bemenjek a vendégekhez. Itt a lugasban meleget tartanak a falak, kint már hűvös van. Munkám hátra egyelőre már csak a hét szovjet vers van. Lassan munkába veszem őket. Szedelőzködöm. Már sok tücsök szól. A ház felé menet lecsípek egy fürt szöllőt. Ma rántott csirke volt ebédre és fánk. Vacsorára is az lesz.

Ezt a levelet holnap, hétfőn délben viszik el, szerdára lesz a kezében.

Isten velük. Csókolom, mindenkit csókolok.

Szeretettel

Lőrinc

Még az jut eszembe, hogy az a régi dátumtalan levél, melyet a Becher-versekhez Szász I.-nak írtam, nagyon tárgytalanná kezd válni, hiszen újra nyaracska van. Talán ne is adják át, és csak szóban mondják el neki az (esetleges) tartalmát. 15-ére volt esedékes ez a Franklin-kézirat.

Hétfő: ma is pompás az idő. Isten velük!

Igal: Szabó Lőrinc szeptember 9-én érkezik és 19-ig itt tartózkodik; itt is írja A huszonhatodik év szonettjeit. – Levelében két Umetoli Temirkul: Szabó Lőrinc a következő levelet küldte Árkos Antal lektornak, visszaküldve három más költő versét: „Szívesen vállalom. De némelyik helyenkint érthetetlen vagy bizonytalan. A nyersfordítás itt-ott zötyög. A hét versből négyet egészen értek, azokat magamnál tartottam. Hármat visszaküldök még idejekorán. Ha hamar kijavíthatók, akár ezeket is vállalom; vagy három mást, ha esetleg újabb volna még. De akkor sürgősen! Nehéz így, messziről érintkezni. Szabadjegy? Üdvözlet a szerkesztőbizottságnak. A visszaküldöttek közül kettőben nincs is megadva a versforma s a rímképlet! A kirgiz Temirkul Umetoli személyes ismerősöm: tőle akárhányat!” – Irénkéék: Várady Szabolcs édesanyjáék. – Sándor kisfia: Dr. Baumgartner Sándor fogadott fia. – Becher-versek: Johannes R. Becher (1891–1958) antifasiszta, kommunista német költő, az 1951-ben megjelent A hazatérő című kötet számára fordított Szabó Lőrinc három verset. – Szász Imre: (sz. 1927) író, ekkor 1949 óta a Franklinnál majd a Szépirodalminál szerkesztő, ő maga is fordított a Becher-kötetbe; Szabó Lőrincné szeptember 11-i levelében számol be, hogy leadta a fordításokat Szásznak.

77.

Igal, 1950. szeptember 12.
délután

Kedves Klára!

Ma már írtam röviden Kisklárának abban az ajánlott levélben, amely a Psyché-kéziratot s az Egyetemi Könyvtárba visszaszállítandó francia kötetet viszi. De váratlanul olyan jólesően nagy volt a déli postám, hogy fellelkesedtem, s hirtelenében megint írok. Maga írt levelet és lapot és Thomas Ici, szegényke meg Illyés Gyuszi.

Ici kesereg, beszámol, elismétli, amit maguknak nyilván már előbb megírt. Örül, hogy a család veszedelmesnek tartott Zsuzsija igen rendes házasságot kötött. Majd felelek neki.

Gyuszi írja, hogy bármikor szívesen lát, valószínűleg egész kis férfiakadémia gyűl össze majd 20–30 közt, s jelzi, hogy ha F. Feri is – ő korábban – lemegy még, s ha a kocsija ott maradhat, esetleg meglátogatnak itt Igalon. Ez e héten, a hét végén lenne, ha egyáltalán lesz. Rögtön meghívtam őket újra Csókyék nevében is. (De ebből aligha lesz valami.) Én innen még visszamegyek Boglárra; ott félbehagyott tervek is várnak még. (Például Józsi szeretne Hévízre elnézni…) Körülbelül 20-a után, legkésőbb 22-én azonban Tihanyba érkezem. Örülnék, ha 23-án (szombat) Flórával maga is odajöhetne. Gyuszinak majd jelzem a pontos érkezésem.

Most pedig a maga levelére térek át.

Hát meghűltek! S Lóci a legjobban! Ami a 300 haviját illeti, ebből is láthatja, milyen nehéz a negatívumokból – a nullán át – a pozitív tételekbe átlendülni. Hogy az edzőtáborban mulattak a leveleimen? Hát a tízesek és pengék elmaradtak, el. De el, velük, az ő lapjai is! Nem baj! A sorozáson holtbiztos, hogy beveszik; ezen csak főiskolásság, azaz most a gyári alkalmazottsága segíthetne. Ölelem őt. Minden együttérzésem. De azért nem kell kétségbeesni, az is kibírható.

Józsi csomagja, úgy látom, jól elintéződött, a krumplis-egyebes. Meglepetés, hogy nekünk küldte a nagy alumíniumfazekat! Eredetileg az új párnak szánta. Hogy (a múltkor már írottakon lívül) kimaradt a nagy postacsomagból a két vagdaló deszka s a kis zománcos tál, azt én is sajnálom. Tudja, ott feküdtek a holmik a pulton, a vevők hétfőn folyton nézegették, tologatták, biztosan el is szedtek belőle, útban volt – ha én hétfőn délután nem megyek le, s nem proponálom a rögtöni csomagolást, még több tűnt volna el szemügyből. Fejből aztán nem emlékeztünk már jól az egyes tárgyakra. Tudatos kihagyásnak csak a lyukas cső-vastagító készüléket gondolom, – az meg mintha nem lett volna hibátlan darab. Nem tettem szóvá. A két vagdalódeszkát majd pótolom én magam Pesten, azok nagyon tetszenek nekem. A kést élesíttetni kell.

Kodolányinak írtam egy barátságos nyílt lapot, s bemegyek hozzá. Még akkor is, ha nem ír ide; mert megadtam ezt a címet. Ha meg ír, akkor teljesen jó szívvel.

Mariliéknak jár az Összes, jól van. Újonnan kötöttet adjon oda. Később majd dedikálom.

Baryék villa-kulcsa folyton a zsebemben; nézegetem, elképzelem, hogy benyitok, ott lakom. Örülök neki. Üdvözlöm őket.

Ide nem jöhetne víkend-formában, nem is szólva a vácrátóti kirándulásról. Csak hajnalban van autóbusz, az reggelre ér ide Lelléről, s délután 2-kor már kéne visszafordulni. Hanem Tihanyban, ahogy írtam, a második szombaton. Ne vasárnap induljon! Hanem már szombaton. Nézze ki jól a menetrendben (akkor már alighanem új lesz) a vonatokat, a hajót, a kompot (Szántód), s esetleg szombat este, ha már nem lehetne átjönni az esti gyors vagy sebes után Földvárról, hát akkor én megyek maga elé oda s majd csak találunk szállást (például Vértes néninél) éjszakára, s reggel érkezünk Tihanyba.

Az írógépünkön csak egészen parányi javítanivaló van: a szalagot föl-letáncoltató kis szerkezet fölött egy álló-háromszög-alakú, drótszerű rész – [lerajzolta] – van eltörve, s az akasztja meg minden leütésnél a szalagot. Nem lehetne ideiglenesen otthon megforrasztani? Erőt, munkát nem fejt ki a tört részecske: vagy lecsíphető harapófogóval az egész – bár talán szükség van rá –, vagy a tört rész – ez még jobb volna! – például pecsétviasszal összefogható!! Lóci nézze meg s próbálkozzék vele. A rajzocskámban az egyik oldalt két kis párhuzamossal [lerajzolta] áthúztam: ott van a törés; de lehet, hogy a másik szárán a háromszögnek.

Vérnyomásom minden ok nélkül tegnap estefelé 182 volt. Sándor jelentéktelenségnek mondja. Nem érzem magam rosszul, s eddig kitűnően aludtam altató nélkül az egész éjszakát egy tagban. Megint szedem a port s a tablettákat.

Máskor nem írok már ennyit, ez túlzás. (Szombat délig feladott levele még idejöhet.) A gyerekekkel együtt szeretettel csókolom

Lőrinc

Thomas Ici örül Zsuzsi házasságának: Antal Zsuzsi, Thomas Mariann unokatestvére, Sóstóhegyen egy udvarban laktak.

78.

Budapest, 1950. szeptember 14–15.

Kedvesem!

Ma itt volt nálam Flóra. Egyedül voltunk, még Juliska is kimenős volt. Nagyon jól beszélgettünk. Gyuszi várja magát, a lapját megkapta. Gondolom, jövő szombatra már ott lehet maga, én is valószínűleg. Most Feri van Tihanyban, azután Keresztury lesz pár napig, azután maga ameddig akar. Ezek közül egyik sem keresztezi a maga menetelét, mert hely van most bőven. Jóskára is azt mondta Flóra, hogy ott alhat 1–2 napig, míg ott lesz. – Szeretném, ha Jóskával úgy utazgatna, hogy nem fárasztaná magát. Ne gyalogoljon, ne másszon hegyre. Komolyan ne tegye, Lőrinc. Nincs még rendben. Amíg a vérnyomása ilyen megbízhatatlan, vigyázzon! Látja, az isten figyelmeztető jeleket adott nekünk kisebb, nagyobb bajaival, vegyük komolyan őket s kerüljük el az esetleges nagyobbat. – Ma már négy előtt itthon lehettem, mert itt dolgoztam a hegyen s kész lettem az előirányzott munkával gyorsabban. Varrtam, stoppoltam, olvastam, sőt hazajövet vettem ½ kg zsírt, l liter olajat. Zsírt csak ennyit adnak egy embernek. Cukor most inkább van. Most zsírt s szappant szedek össze valamit. Most jött haza Lóci. Jó náthás. Már napok óta rosszul érzi magát, szedi a porokat. Ma jobban van, de a náthája erős. – Itt is szép az idő, ez jó, de este már nagyon hűvös. Fél hétkor olyan sötét van már, hogy az olvasást abba kellett hagyni, mert gyújtani nem akartam. Rémes, hogy vasárnap ki kell rándulnom. Fáraszt nagyon a kényszerítő dolog s elég egész héten hivataliakkal lenni. ½ 8-kor már indul a vonat s este valamikor 10-kor jönnek vissza. Ha lehet, én délután visszalógok. Nem biztos, hogy lehet. – Flóra elég sokat beszélt. Nagyon emlegette, hogy Gyuszi mennyire restellte, hogy úgy kínozta magát, mikor a maga halálhírét kapták. Még Flóra előtt is restellte. Flóra folyton hangsúlyozta, hogy még ő sem tudta, hogy Gyula magát ennyire szereti. Októberben is maradhat náluk. Nagyon pártolja, hogy vidéken maradjon minél tovább. Ugyanazt mondja, amit én. Ma nem tudom van-e levelem a hivatalban. Ezt majd úgy adatom fel, hogy előbb bemegyek s érdeklődöm. Hátha van, amire választ vár. A könyvek megjöttek tegnap, vagy ezt már megírtam? Elintézzük. – Vágó G. telefonált, holnap utazik Óvárra, s szombaton már reggel itt is lesz. Azért telefonált, hogy Szabolcs akkor hívja fel. Nagyon érdekes ez is. Zavarban volt velem, úgy éreztem. Szabolcs. Kisklára nincs itthon. B. Margit is volt itt e héten, senki sem volt itthon. Most búcsúzom. Még érdekes volt, hogy Flóra mennyire csodálkozott azon, hogy sűrűn levelezünk. Ők szinte nem írnak egymásnak. Ő inkább beszélni tud, mondta, mint írni. Az írás odamerevedik a papírra, visszavonhatatlan, megváltoztathatatlan. Beszédben segít a hang színe, a mimika, a pillantás stb. Igaza van, de, mert én szégyenlem magam, majdnem mindig, a papír előtt sokkal kevésbé, és inkább írásban tudok sok mindent elmondani. Tetszett neki, hogy még a betegségeink is egyformák. Furcsák vagyunk, mondta, s nyilván nagyon összetartozunk mégiscsak mindenek dacára. Talán, talán valami mégis lehet, hogy ilyenformán van. Szeretném, ha így lehetne igaz. Szeretném, ha magából a szeretet nemcsak azért jönne felém, mert belőlem ilyesmit érez. Ez nem szeretet, ez legfeljebb hála. Ez is meleg érzés lehet, nem mondom, de nem akarom már, hogy sajnálva szeressen, illetve sajnálatból, jutalmul, jó vagy helyes cselekedeteimért. Örülnék, ha tudnánk mind a ketten feloldódni egymás iránt és pótolni valamit, amit még egy kis ideig talán lehet. No még nagyon el találok szomorodni, ha sokat beszélek erről. Én nem akarom restelni magam maga előtt most, ha jön valami olyasmi melegség, amit nem mutattam azelőtt, amikor volt, ami volt, hogy nem is volt. Szeretném, hogy bennem is legyen, mert adni a szeretetet is nagyon jó nemcsak kapni. Isten vele, Lőrinc. Közben felkeltem Szabolcsnak vacsorát adni, mert megjött. Kisklára még nincs.

Sokszor csókolom, ölelem

Klára

Megjött a szombati helyes levele. Örültem. Körülbelül mindenre talál választ úgyis ebben a levelemben. Sietek feladni, hogy még megkaphassa. A következő levelem Boglárra írom már. Sokszor csókolom.

Klára

Halálhír: 1950. április végén Szabó Lőrincnek kétszer is volt érpattanásból következő tüdővérzése; felesége féltestvére Mikes György hirtelen halála miatt gyászruhát hordott; e két esemény következtében elterjedt Szabó Lőrinc halálának a híre; Tihanyból táviratilag hazahívták Illyéséket, akiket Farkas Ferenc hozott haza a kocsiján; lásd részletesebben: Kabdebó Lóránt: Az összegezés ideje. 323. kk. – B. Margit: Bethlen Margit írónő (1882–1970).

79.

Igal, 1950. szeptember 16.

Ha aggódna, Klára, hogy megfázom a hűvösödő időben, hát nyugodjon meg. Ma éjjel ugyan beállt az ősz, de még mindig 18 fokot mutat a hőmérő. Fehér sortomat nyugalomba tettem. Mint előrelátó utas ember, cipőmet, melynek már lyukas volt két hete a talpa, itt Igalon megcsináltattam. Mint máshol, bőr itt is csak kiutalásra van. De gumitalp van, rászögezték a régire, a szomszéd suszter két óra alatt szállította is. 26 forintba került. Tegnapi levele alapján vásároltam három mosdószappant.

Az éjszakai őszi fordulat azonban még mindig dörgéssel és villámlással járt, úgyhogy valamicskét bízom a nyáriasságában. Csepereg az eső, néha nekibuzdul, most épp erősen behallik a suhogása a nyitott ajtón át. Csóky ugyanis kitette az íróasztalról a két papagájt a kalitkájukban, hadd levegőzzenek, s hogy ne zajongjanak olyan éktelenül itt mellettem. Valószínűleg az írógép ingerelte őket: ez a kattogás, akármilyen lassan pötyögök a három ujjammal, nekik dobpergés lehetett vagy épp gépfegyverropogás. Negyedtíz van, most mennék ki a kőlugasomba, de nem lehet az esőtől.

Pityu tegnap iskolai kiránduláson volt, Badacsonyba mentek, s mivel későn vissza, már nem jött haza Igalra, hanem Macinál hált meg Kaposvárott. Maci fiát, Szabolcsot, mint tegnapelőtt hallottuk, felvették, azt hiszem, gépészmérnökhallgatónak.

Ugyancsak tegnap történt, hogy felhívott telefonon, csak úgy semmiért Kovács Józsi. Ígérte még Bogláron, hogy beszól majd, ideszól, s megtartotta szavát. Azt hiszem, szerette volna, ha szombaton, vagyis ma visszamegyek: valami fiatal rokon-házaspár van náluk, vagy volt, s szeretett volna kedvesen prezentálni engem is változatosság okából. De nem változtatok a programon, csak hétfőn megyek. S utána már Gyuszihoz. Ebbe legfeljebb az szól bele, ha megjavul az idő, s neki kedve támadna, Józsinak, csakugyan elmenni velem Hévízre vagy máshová.

Mi újság lehet az Írószövetség körül? Láttam a tegnapi Nép-ben, hogy cikkeztek a Csillag-ról s a készülő írókongresszusról. Nyilván valami átszervezés van útban megint. Mi lehet Devecserivel, Kuczkával? Nem fontos, hogy érdeklődjék, rövidesen úgyis megtudom a lényeget Tihanyban, s az igazi lényeg, sajnos, az én számomra még mindig nem lényeg.

Simogattam még a kirgiz, tatár, baskir és mariec verseket. Még nem teszem postára, de nem fogok késni, és 21-én jelezheti Árkos elvtársnak, hogy küldhet a kéziratokért. Ez a kiadó a múltban igen sanyarúan fizetett. A várható új kollektívot a Franklin persze hogy nem tette szóvá: az csak az én saját kis tervem és reményem volt!

Legutóbbi levele, mely olyan hirtelen lekurtult, s más is már előbb, azt a hitet keltette bennem, hogy mégis van valami kellemetlenség a szokott napiakon kívül. Igen sajnálom magát, hogy olyan keményen kell dolgoznia. Kálmusékat is! Tihanyban Magdával egyszer, azazhogy a hajón, Földvárról hazamenet, mégis beszélgettünk valamit. Nem volt idegen minden aggodalomtól; akkor én már sejtettem az árnyékokat. Üdvözlöm őket, s Gyuriékat is.

Kisklára? Nagyon elhallgatott a levlapjaival! Lócinak tegnap írtam még egész nyárias hangulatban, próbáltam frissíteni emlékeit s idefájdítani a szívét. De hát az ő igazi fájdalmai most egész másfele néznek. Ölelem őket, a gyerekeket. És Szabolcsot. Van valami, ami több, mint remény az állásra? Volt már ott Irénke?

Gyuszi írt tegnap egy lapot, hogy ne vasárnap, hanem hétfőn vagy hétfőtől kezdve bármikor menjek: vasárnap nem lesznek otthon. Nem értem a dolgot: erről a vasárnapról még nem volt, nem lehetett szó. Csak a következőről, amikor már maga is ott lesz. (Vagyis: a 23/24-i víkendről, melyet esetleg nem is Tihanyban, hanem Földváron töltünk, ahogy írtam. Csak értesítsen idejében; most már Gyuszihoz.)

Kodolányi írt igen szívélyes lapot, s én vissza, hogy hazamenet előtt betérek hozzá, most már egészen biztosan. Tompa dr. szintén írt. Orvosságot szedek, szemmel, alvásommal semmi baj.

Most már szeretnék otthon lenni. Hadd figyelmeztessem én is, hogy vigyázzon magára, semmi kedvem teljesen egyedül maradni. Feküdjön le mindennap 8-kor, és el kell hagyni mindent, ami nem pénzhozó munka. Vendéget nem muszáj mindig fogadni, a szomszédok meg körülülhetik az ágyát: az is pihenő. Egész komolyan aggaszt valami a feketecicás rémálom óta… Csak nem tudom mi. Csókolom, Klára, ölelem. Szeretettel:

Lőrinc

Szikláné majdnem biztos, hogy még Szemesen van, késő-késő őszig szokott maradni. Rögtön írok neki kérdéssel, s azzal, hogy haza feleljen, ha van szene.

Délután

A mai posta, 1 óra után, hozta 15-i levelét és ugyanakkori lapját. Kisklára 16-i lapja (expressz) figyelmeztet a Rákóczi hangjátékra vasárnap este, meghallgatjuk! És Baránszky Laci is írt, levelet; és Csatlós megjegyzései is megjöttek, minden további nélkül, nem sok s nem nehéz: helyenkint nincs igaza neki. Kár, hogy nem írt dátumot a visszaküldésre. Azt hiszem, maga fogja visszavinni a kéziratot a jövő víkenden. Egész hosszú sor lapot írtam, beszorulva a lakásba, így: Sziklánénak (hogy ha van szene, írjon magának), Barinak, Csengery J.-nak, Magyar B.-nak, Járitz Máriának, Fábián és Kertész D.-nak, Szabó Gézánénak, Gellérinének, Baschnak, Sárközi M.-nak, Beczkóyéknak, Gombának. Ha ilyen rossz maradna az idő nem is várom meg az elsejét… A háziak üdvözlik… Még becsempészem ezt a pár sort a délelőtti levélbe és isten vele! Mindnyájukat külön csókolom.

Lőrinc

A Szabad Népben cikkeztek a Csillagról: 1950. szeptember 15. Aczél Tamás: A Csillag – az Írószövetség folyóirata. – Devecseri Gábor és Kuczka Péter: az Írószövetség titkárai ekkor. – Gyuriék: Kuzman Györgyék. – Irénke: Várady Szabolcs édesanyja. – Rákóczi hangjáték: 1950. szeptember 17-én a Petőfi Rádión 19.30-kor bemutatott Kacsóh Pongrác Rákóczi című daljátékát (szövegét Bakonyi Károly nyomán Dékány András írta) Fischer Sándor és Török Tamás rendezte, Rentholm Magda szerepét Gáborjáni Klára játszotta. – Csengery J.: Szegzárdy-Csengery József (1915–1991) költő és műfordító, a szomszédban lakott. – Magyar B.: Magyar Bálint (1910–1992) színháztörténész, 1945–1955-ig a Nemzeti Színház főtitkára. – Fábián Dániel: (1901–1980) orvos, a Bartha Miklós Társaság valahai elnöke. – Kertész Dániel: közgazdasági író, Fábián Dániel barátja. – Dr. Szabó Gézáné: Dr. Osváth Ilonka, Arany János u. 1. alatt lakott, a Halgazdasági Trösztben dolgozott, – Gellériné: Gelléri Andor Endre özvegye. – Beczkóyék: debreceni diáktárs Révész Ágnes és férje.

80.

Igal, 1950. szeptember 18.

Elmenőben vagyok, kedves Klára. Csodálatosképpen kisütött a nap. Már este sejtettem, amikor 12-ről 14-re, majd 15-re emelkedett a hőmérőben a higany, már este vártam az első csillagokat. Reggel aztán biztosra vehettük a jó változást, 9-re itt már ki-kisütött a nap, most meg majdnem mindenütt kék az ég, s a hőmérő árnyban is 19-et mutat. De azért rajtam a szvetter, így jöttem be a kőlugasból. A konyha előtt a füvön két mosónő mos, nagy bádogkazánban üstben főzik a ruhát. Sándor dr. megint pizsamában szaladgál a kertben meg az alagsor s a ház közt: lent a pincében van a rendelője. Ma nem jött már semmi postám ide. Tegnap délután befejeztük a Misanthrope-ot. El voltunk ragadtatva, mondja most Csóky, s hozzáteszi: hát még ha igazi jó hallgatópartnerek lettek volna! (Pedig azok voltak, mindenki az volt; a megfigyelés azonban jó.) Az esti Rákóczi-hangjáték csak épp hogy valamicske fogalmat adhatott Kláráról, annyira áthangzott-zúgott-cincogott-dörgött jobbról és balról a sok egyéb hullámvonal. De így is nagyon megdicsérték, a hangját főleg! Most hát Tihany. Szombaton jön, ugye? Csókolom! A többiekkel együtt! Szeretettel:

Lőrinc

81.

Balatonboglár, 1950. szeptember 19.

Itt vagyok hát megint, kedves Klára, s a lehető legrosszabbkor. A háziasszony őszi nagytakarításban nyakig és lelkesen, az egész ház felfordult, még meszelnek is, mint látom. Nem jöttem jókor. A házigazdát meg egyéb gondok terhelik, egész délelőtt adóemberekkel volt dolga, úgy hallottam a Konkurenciánétól, hogy foglalgatnak javában – s ha ez nem igaz is egészen, vagy így, ideje meglépnem… A kirándulási tervekből persze semmi se lehet. Ezt különben egyáltalán nem bánom. Megyek Tihanyba. Csak egy lapot küldök magam elé, ahogy Gyuszi kérte. Furcsállom, hogy ide semmi postám nem jött! Igalba sem az utolsó két napon, vasárnap és hétfőn.

Az idő rossz, de nem a legrosszabb: nem fúj és nem esik.

Nem tudok mi ördögöt csinálni a szalmakalapommal.

A Konkurenciáné meghívott télre.

Szombaton vagy vasárnap látjuk egymást. Bár most már nincsenek Ibusz-vonatok, a sebesek is megszűntek, s Földvárról már nincs Tihanyba hajó. Tehát vagy Fürednek kell jönni, vagy a déli vonalon, mint eddig, de Siófokon s aztán hajóval, Füred fölösleges, de kikerülhetetlen érintésével Tihanyba, vagy pedig a Földvár előtti állomáson, Szántódon kell leszállni, kigyalogolni a révhez (2 km), s a kompon jönni át Tihanyrévbe. Ritka a közlekedés már nagyon. Hogy tudjon számítani, ide írom mindazt, ami tekintetbe jöhet.

SIÓFOK–FÜRED–TIHANY

Siófok

Bfüred é.

Bfüred i.

Tihany

10,20

11,15

11,45

12,05

14,30

14,50

17,00

17,55

18,50

19,10

TIHANY–BFÜRED–SIÓFOK

Tihany

Bfüred

Bfür. i.

Siófok

7,00

7,20

8,15

9,10

14,00

14,20

15,00

15,20

15,30

16,25

SZÁNTÓD RÉV–TIHANY RÉV

Szántód:

Tih. rév:

8,30

8,45

12,30

12,45

16,30

16,45

TIHANY RÉV–SZÁNTÓD RÉV

Tihanyrév:

Szántódrév:

8,00

8,15

12,00

12,15

16,00

16,15

Mindezt jövetre-menetre egyeztetni kell a vonatokkal. Az adatokat a vasútállomásokon kifüggesztett hivatalos hajómenetrendből írtam ki, tehát jók; 10-étől érvényesek. A vonatokat nem tudom. De hát maga Flórával együtt terveli ki az utat, s ő már gyakorlott ezekben a dolgokban. (Földváron tehát nem találkozhatunk! Igaz, hogy Szántód már egész közel kell hogy legyen Földvárnak ahhoz a végéhez, ahol megszállnánk: Vértesnéhez.)

Hanem csomagolni kell, szaladok. Postámat, ha lesz még ide, utánam küldetem. Nagyon sajnálom ezeket a Józsiékat. A kisfiút meghívtam hozzánk jövőre – ha élünk – két hétre viszonzásul: ez nagyon jólesett az apának. Majd ellesz, eljátszik Zsuzskával.

Szaladok. Sokszor csókolom! Mindenkit!

Szeretettel:

Lőrinc

Át se nézem, csak a menetrendi részt.

Konkurenciáné: Boglár két vaskereskedője hívta így egymást: Kovács József volt a Konkurencia úr, Meszlényi Gyuláné a Konkurenciáné.

82.

Szárszó, 1950. szeptember 20.

Kedves Klára,

úgy látom, a délpesti vonalon csak úgy jöhetnek Tihanyba, ha szombaton du. a Déliről a 13,20-kor induló személlyel indulnak. (A 17,50-es gyorshoz se szántódi rév, se siófoki hajó,) Az említett személy 16,10-kor van Siófokon. Onnan hajó indul 17,00-kor, Füredre érkezik 17,55-kor, a füredi (valószínű) átszállás után másik hajó csatlakozóan indul Tihanyba 18,50-kor, és odaér (csak a fő-mólóhoz) 19,10-kor.

Csak vasárnap az út szinte hiábavalóság, olyan kevés idő marad. Ha mégis, akkor a 6,17-es személlyel kell indulni. Siófokra ér: 9,43-kor. Siófokról hajó indul Füredre 10,20-kor, Füredre ér 11,15-kor, vár félórát (átszállás?) és 11,45-kor indul Tihanyba, ahová 12,05-kor befut. Déli 1 órára így Gyusziéknál lehetnek. De, ha hajóval, akkor már délután 3-kor a fő-mólóról, vagy 4-kor a Révből komppal indulni kell haza.

Van még éjszakai (23,30) személyvonat is a Déliről, ez Szántódra ½ 4-kor ér, s ½ 9-kor van kompcsatlakozása. De ez őrült fárasztó lenne.

Úgy gondolom, csak a szombat koradélutáni indulás érdemleges. Tihany-mólónál várnók magukat.

Ha Füredre induló vonat (amiről nincs menetrendem) jobb volna, jöjjenek azzal. Füredre kell azonban érniük oly korán, hogy a hajót elérjék.

Kérdés azonban, ugye, nagy kérdés, hogy elengedik-e magát a hivatalból szombaton is oly korán, hogy 13,20-kor már indulhasson!?

Ha tudnak, adjanak értesítést.

Legjobb volna, ha már hazamennék.

Én csütörtökön reggel kompon érek Gyuszihoz.

Jól vagyok. Csak hűvös az idő. Meleg ruhám és alsóm és pizsamám van. De így nem jó itt lenni, fűtetlen házakban.

Várom. Amit a törődöttségre, a magáéra, gondolva, írtam, azt ne értse félre! Igen örülök, ha látom; s igen megnyugszom akkor is, ha otthon marad. Szóval hát mindent okosan és szeretettel. Csókolja

Lőrinc

Semmit ne hozzon. Inkább hazavinni való van!

Meleg ruhám: ugyanezen a napon írja Szabó Lőrincné: „A barna bársony kabátját el fogom vinni, mert az nagyon jó lesz ott Tihanyban s elég meleg is pulóverrel.” A későbbi Bernáth-festmény ebben a kabátban örökíti meg a költőt.

83.

Budapest, 1950. szeptember 21.

Kedvesem,

megjött a két menetrendes levele. Helyes magától, hogy utánanézett. Viszont, szombaton reggel indulunk Flórival. Füredre érkezünk, s a ½ 1-es hajóval leszünk Tihanyban. Ez nagy öröm így nekem. Már délben ott lehetek, s Flórival utazhatom. Lócit „csapatszolgálatra nem alkalmas”-nak ítélték. Kis fogyatékossággal a szeme miatt. Majd mindent elmesélek szombaton. Nincs semmi bajunk, rendben vagyunk. Csak sehogy sem érek rá írni. Nincs idő! Elég jó a kedvem ma, mert örülök a hétvégnek. Finom lesz, remélem. Nagyon legyen nyugodt, maradjon minél tovább, legyenek jóban Gyuszival. Mindnyájan csókoljuk. Gyuszit ölelem sokszor. Szeretettel csókolom

Klára

84.

1950. szeptember 21.

Kedves Klára,

küldöm a „szovjetnépek versei”-t. Nem hiszem, hogy fontos volna azonnal leadni; de ha tudja, értesítse Árkos elvtársat. Honoráriumról még nem volt szó, maga se térjen ki rá. Esetleg Kardos Lacin át majd…

Várom. Ma szépen indult a nap. Megyek át Tihanyba. Csókolom

Lőrinc

U.i. A levelet ott adom fel, ahol ácsorognom kell.

A fordításokról másolat nálam van.

A nyersfordításokat lehetőleg tartsuk meg.

Útban Tihany felé. Szeptember 21-től november 5-ig (megszakításokkal) tartózkodik Illyésnél és Illyéssel Tihanyban. Itt is A huszonhatodik év szonettjeit írja.

85.

Balatonfüred, 1950. október 4.

Kedves Klára!

Szerda este van, azaz estefelé. Átjöttem Tihanyból, Kodolányihoz megyek, s útközben írok, egy padon. Magammal hoztam a Shelley-t, azon dolgoztam, az imént egy korcsmában. De már hűvös van, megyek új ismerőseinkhez, akiket Maga még nem ismer, Liptákékhoz: ott hálok meg, s reggel a legkorábbi vonattal indulok, még aznap este visszajövök, s megint Liptákéknál hálva meg pénteken a déli hajóval indulok haza Gyuszihoz. V. Irénke megjött Tihanyba, nagyon kedves, ajánlkozott fél-szakácsnőnknek, de nem fogtuk be; ma átkísért a hajóval ide, de tíz perc múlva már vissza kellett mennie. Útközben kaptam lapját, a 2-at. Mennyit jegyzett? S részletekben? Majd megtudom! Az államtitkári levelet fejből bizony nem tudom megmondani, hol van! Kisklárát napokig vártam vagy értesítését. Azt tudtam, hogy ma v. holnap nem jöhet, ezért tettem mára és holnapra a kirándulást. A Sport hotel Tihanyban nem ad kosztot; most már a Fellegvárban kellene lennie, de egészen jól ellenne! Az idő elég jó, eddig minden reggel jól indult s estére romlott. Ma, 5-kor még ragyog az ég. Csak hűvös van. Lakásban nem! Ha pénteken jönne automatikusan összefutunk a hajónál! Jó lenne! Legalább egyikük jöjjön! Jól vagyunk. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Liptákék: először jelentkezik ez a név, a balatonfüredi háznak (Petőfi u. 34.) ettől kezdve gyakori vendége a költő. – V. Irénke: Varga Irénke a közelben üdült.

86.

Budapest, 1950. október 5.
kora reggel

Kedves Lőrinc!

Ma először írok az itthoni gépen, mióta megjavították. Egészen jól megjavították. Kisklára mióta szabadságon van, betegen fekszik, de ma be kellett neki mennie hétre, már nincs is itthon, pedig negyedhét múlt valamivel. Én már négy óra óta fenn vagyok, most felkeltem, hogy írhassak magának, mert a hivatalban lélegezni sincsen már időm. Kisklára levelét megkapta biztosan. Szegény gyereknek nagyon rosszul esik, hogy a maga kedves hívására sem megy, de nem bír. Most még közbejött a betegsége is, tehát nem is tudott volna menni. Tegnap délután hivatalból Flórához mentem ki. Együtt eszegettünk s beszélgettünk. Ő közben új babát varrt Ikának. Az én szombati lemenetelemet nem tudtuk egészen meghatározni, mert különféle lehetőségek is vannak. Ha nincsen más, akkor a szombat délben induló vonattal mennék Füredre s onnan hajóval Tihanyba. Flóra valószínűleg már szombaton reggel el tud menni. Sajnos, mondom én, mert akkor egyedül megyek. – Aznap, mikor maga elutazott csak estefelé sikerült nekem Gergely Sándorral beszélnem. Az Írószövetségben kétezerre kellett volna befizetni, s akkor még semmi pénz nem volt a kezemben, azt ajánlotta, hogy valamelyik kiadójánál jegyezzünk. A honoráriumot is szóvátettem. Erre azt felelte, hogy mások is panaszkodtak, de amíg a kollektív nincsen érvényben, nem tudnak ezen segíteni, bele kell nyugodni. Ha a kollektív hamarabb kijön, mint ahogy a könyvet kiadják, akkor pótlólag kifizetik majd a különbséget, ha a könyv közben előbb készen lenne, akkor nincs segítség. Másnap beszéltem Illés Endrével, aki utánanézett, hogy lehet-e jegyezni, de már be is küldték leszámolva. Ezután próbáltam meg a Franklint. Ott, azt hiszem Rácz Edittel beszéltem, akivel megállapodtunk abban, hogy leszámolunk azokkal a dolgokkal, amik még ott vannak, s ebből levonja a Béke-kölcsönt, 800-at. Így is történt. Most tehát egyszerre van kifizetve az egész 800. Maga úgyis így szerette jobban. Én nem. Küldtek elszámolást is: Shelley: 1000 Ft, Becher 400 Ft. Ebből levontak 800-at, maradt 600, kézhez kaptam: 540-et. Ma felveszem majd még a Nemzetiből is, ami két előadást jelent, egyet még a múlt hónapban vettem fel. Ez nem lesz sok, mert pár száz forint egy-egy előadás. Nem voltak telt házak. Szidták, akik látták. Így, ez a hónap meg lesz oldva, még egy-két mázsa szenet is szeretnék venni, mert alig van itthon. Magával mi van? Csak a Kisklárának írt levelét, lapját kaptuk meg eddig. Lóci elvonult az edzőtáborba. Az oroszok lemondták a mérkőzést Bulgáriában, így lehet, hogy a bulgárok nem tartják meg a mérkőzést nélkülük. Akkor Lóci ma hazakerül. Ha elmennek, s ő is mehet, akkor csak Bulgáriából jön haza. Ma kiderül. Eddig nem telefonált. Vett magának cipőt, nadrágot, pulóvert, ehhez én is beszálltam 50 forinttal, amit még a névnapjára ígértem kettőnk nevében. Két alsónadrágot is vett, egy nyakkendőt is. Viszont van egy csomó adóssága, amit a bulgár útból megtakarított pénzből akart kifizetni. Ha nem mennek, akkor majd nyögheti jó ideig. Csöpivel rendben vannak a dolgok, nem kellett operálni. Ez nagyon jó, örültünk neki mind a ketten. Sőt, valószínűleg mind a hárman, Csöpivel nem beszéltem mostanában külön. No, most még mi is az újság itthon? Azt hiszem, mindenről beszámoltam. Ezen a héten nem tudtam úgy írni magának, mint eddig. Ennek két oka volt: nagyon sok dolgom van, a másik pedig, nagyon szomorú vagyok, erről pedig, az az érzésem újra, nem kell beszélnem. Mikor elment, még azt hittem, haza megyek, s rögtön írok magának, s elmondok mindent, amit az utolsó hétről gondoltam, de azután megbénultam, s fölöslegesnek éreztem a beszédet. Beszéddel lehet sokszor segíteni, de nem mindig. Ha az alap abszolút rendben van, akkor ki lehet beszélni azt, ami fáj valamelyiknek, s a másik föltétlenül tud segíteni, ha nem így van, akkor úgyis minden hiába. De nem akarok most sem sokat beszélni. Ennyit is csak azért, mert magyarázni akartam, hogy miért nem írtam annyit, mint eddig. Nagyon, nagyon fáradt vagyok és szomorú. Igazán nem érdemes nekem élni, csak hát nem tudok most mi egyebet tenni. Remélem, majd leszek azért még vidámabb hangulatban is. Maga vigyázzon magára mindenesetre, hogy legyen a családban valaki, akiben még van valami erő. Remélem Gyuszival jól megvannak s tud maga is diákosan élni s jól is érezni magát így. Hozatnak valami ebédet? Mert valami meleget ebben a hidegben most már muszáj enni. Dolgozott valamit? Vagy ez is olyan, amit ne kérdezzek inkább, ugye? No, így is jól van. A sok ne kérdezzembe sok más is ottreked a lélekben, amiért esetleg kár. De csak esetleg. Elég szép idő van ma, bár nagyon hideg. Még nem fűtöttünk egyszer sem. Szegény Kisklárának pedig talán egy-egy kicsit be kellene gyújtani, hogy ne a hideg szobában kelljen ugrálnia. Tizenöt fok körül van a lakásban. Ezt télen sem szoktuk bírni. Már ezen a héten semmiesetre nem fűtünk, talán Kiskláránál begyújtunk, ha itthon lesz egész nap. Búcsúzom, szombaton remélem, hogy valamiképpen ott tudok lenni. Minden jókat, mindkettőjüknek. Gyuszit ölelem, magát csókolom.

Most már rohanhatok! Isten vele!

Klára

DÉLUTÁN A HIVATALBÓL ÍROM

Kedves Lőrinc!

Ma már másodszor írok viszont, legalább bepótolok valamit a heti mulasztásomból. Bent voltam a színházban, hát bizony, egészen szégyenteljes dolog, hogy ezért a három előadásért milyen keveset lehetett beszedni. A három előadásból nem lett még 900 forint sem. A múlt hónapban, az első után ötszáz valamit kaptam, ma pedig a kettőért háromszáz néhány forintot. Ez az egész. Marad most még a Molière-ből valami, illetve azt nem számolják most el, mert félretették egy időre az egészet, hogy miért, nem tudom, mert csak telefonon át mondta, azt hiszem, Rácz Edit. Gyuszi talán többet tud erről. Már csodálkoztak a színházban, hogy a múlt héten nem ment senki a pénzért. Elő volt készítve már borítékban, leszámolva. Veszek ezen a héten talán két mázsa szenet megint. Vettem két törülközőt s két konyhatörlőt, mert ez a kétféle dolog majdnem teljesen hiányzik már. Ebben az évben szereztünk talán nyolc darab konyharuhát, csak ezek számítanak már, mert a többi teljes rongy. Ki lesz minden fizetve. Adót is fizettem a múlt hónapban is, ebben is. Valami még marad a jövő hónapra, s akkor az is, OTI is teljesen rendben van. Most már csak ruhaadósságom van, más nincsen. Ez viszont lesz, mert apránként fizetve tudok csak egy-két dolgot beszerezni. Most a kosztümöt kell fizetni, de annak is egy része törlesztve van már. Szóval ez a helyzet pénzügyi téren. Míg a színházban voltam, bent járt Lóci nálam, kilógott a táborból. A szerencsétlen még csak üzenetet sem hagyott itt nekem. Rettentően sajnálom, mert hátha utazik, s akkor már nem is láthatom, míg vissza nem jön. Ma beszéltem Borossal a főigazgatóval, mert megint rossz híreket hallottam magamról, s gondoltam legjobb a fejhez menni s informálódni. Megnyugtatott s nagyon rendesen beszélt. Beszéd közben meg tudtam szerencsésen mondani neki magamra vonatkozóan minden fontosat. Ezt helyesnek tartom. Majd elmesélem részletesen, ha beszélgetünk. Más újság nincsen. Haza telefonáltam most, de még Juliska sincsen otthon csütörtök lévén. Kisklára már bent van a Rádióban, mert ma van a nagy békegyűlés házon belül, ahol minden vezető jelen lesz, s neki majdnem egyáltalában nincsen hangja. Köhög rettenetesen. Légcsőhurutba ment át az egész hűlése. Elküldtem ma Juliskát Csizyhez újra orvosságokért, remélem kap tőle mindent. A maga nevében is megköszöntem a szívességét s üdvözletét küldtem. Remélem ott lehetek maguknál szombaton én is. Hogy reggel írtam, egy kicsit feloldódtam s nincsen olyan rettentő rossz hangulatom. Bár reggel négy órától kezdve fent vagyok annak dacára, hogy minden este veszek be valami altatót. Igaz, hogy a Borossal való beszéd is adott most egy nyugalmat nekem, mert hetek óta nagyon gyötört a sok különféle hír s elképzelés amiket magamban forgattam ide-oda. Ha fixet tudok, esetleg sürgönyt küldök majd, ha autóval mehetek, akkor semmit, mert akkor úgyis házhoz szállítanak majd. Lehet, hogy Wessely is megy Tihanyba. Hallom, hogy most Péter van maguknál. Tóth Bandiék is mennek, lehet, illetve talán mennek, lehet, hogy Ferkóék is. Szóval minden bizonytalan. Viszont lehet, hogy maga nem is nagyon kívánja, hogy menjek, mert egy sort sem kaptam még magától ezen a héten. Még egyszer isten vele. Ölelem.

Klára

Nem olvastam át.

Gergely Sándor: (1896–1966) író, Szabó Lőrincnek pályakezdése idejéből közeli ismerőse, 1945 és 1951 között az Írószövetség elnöke. – Csöpi: Csurgay Erzsébet, Lóci ismerőse. – Dr. Csizy László: az újságírók orvosa. – Wessely László: (1904–1978) Illyés ifjúkori barátja, 1948-ban tért haza a Szovjetunióból, ekkor a Magyar–Szovjet Közgazdasági Szemle szerkesztője, ez után vállalja el az orosz és szovjet műveket kiadó Új Magyar Könyvkiadó irodalmi vezetését. – Péter: G. Szabó Kálmán fia. – Tóth Endre: (sz. 1914) Debrecenben élő költő, G. Szabó Kálmánék baráti köréhez tartozik.

87.

Balatonfüred, 1950. október 11.
délután

Kedves Klára!

Most szaladtam (és hajóztam) át ide Tihanyból. Azt akartam, hogy reggel okvetlen kezében legyen már a bejelentőlap; s onnan még expressz is csak akkor indult volna. Délután 2-kor jött a lapja, épp ebédeltünk.

De különben is nagyon járt az eszemben már napok óta, hogy kimozdulok a félszigetről. Szinte jókor jött hát az ürügy, hogy induljak. Panniékhoz vágyódtam Siófokra; úgy tudom, ott vannak szeptember 23-a óta már egyedül.

Mindenekelőtt kikészítem azonban s idezárom a bejelentőt; a másik, az 1945-ös, szintén megvan, azt magamnál tartom.

Nagyon megörültem lapja hírének, hogy Lóci elment Szófiába! (De csakugyan elment? Tán csak nem jött közbe valami az utolsó estén!) Ha semmit sem végez, ha semmit se hoz (s ez biztos), még akkor is szép siker, szép dolog tőle, neki; kétségbevonhatatlanabb és komolyabb, mint amíg csak idehaza volt országos válogatott. Szívesen áldoztam volna akárhogy is száz-százötven forintnyi hozzájárulást s talán megadtam volna neki az Eliszabveta Bagrjana címét… De hát ez már késő, rá kell bízni a saját képességeire és szerencséjére, mintha már nem élnék… Reggel ezzel ébredtem, s úgy hittem ma, szerdán délelőtt indulnak. Épp mondtam is a fiúknak ebéd közben, hogy na, ha elment Lóci, akkor most ért Lökösházára (a magyar–román határra). S akkor jött a lap!

Fiúk, mondtam az imént. Mert most már hárman vagyunk. Tegnap délben ugyanis beállított Wessely László; Flóra tudja, kereste reggel a Keletin, a vonatnál. Jókedvű, eszes, világjárt (de mennyire világjárt!) entellektüel; Moszkvában is élt közben. Úgy látom engem is szívlel, Gyuszinak meg ősi, párizsi haverja. Délután a halászoktól, akik épp megjöttek, vettünk vele halat, egy csukát (40 dekásat), meg egy egykilós harcsát, s ebből – főleg W. – estére halászlét főztünk, igen kevés hagymával és teljesen paprika és fűszer nélkül. Nagyon jól esett, nagyon jó volt így is. Ma még mindig az volt a fő-ebéd-rész, sőt holnap is alighanem az lesz az otthonmaradtaknak. Mindenki jól van.

Az idő tegnap délután elfátyolozódott, éjszaka csillagos lett az ég, mára azonban borult, sőt már esett is, és most is esik, hallom a suhogását, ahogy a füredi postán, állva, az íróállványon, ezeket a sorokat írom. Már telefonáltam Lipták Gáboréknak, ottfogtak éjszakára. Úgyhogy csak reggel indulok az első hajóval Siófokra, s nyilván az utolsóval, este 5-kor, indulok majd vissza ide.

Most meg kiderült: a nap még besüt, épp a tollamra, papíromra! S elég meleg van!

Nincs kedvem már (nagy kedvem) itt lenni. Nem, mintha szeretetben és vendégszeretetben hiány lenne. Dehát, csak ődöngök…

Egész nap nagyon fájt a fejem, és újra ettem a port s kortyintgattam a maradék brómos folyadékból.

Liptákéknál most jó lesz, okos, csöndes, „szívbeli” este, semmi fárasztó mozzanat.

A két levele is megjött, tegnap vagy tegnapelőtt. Benne, a korábbiban, a rejtélyes célzás – nem tudom, mire. Hát az csak lehangolt. (De már elmúlt.)

Vass Elemérnétől angol detektívnovellákat hoztam el, azokat olvastam.

Kis Klárára már nem számítok. De azért nem lehetne három napot – –? A jövő hét elején–? A dolog az idő miatt egyre rizikósabb– –

Jó lenne, csakugyan, ha Farkasék lehoznák. Nagyon komisz lehetett a vasút hazafelé! Sajnáltam!

Üdvözlöm Bariékat, Juliskát. Kisklárával együtt sokszor csókolom.

Lőrinc

Bejelentőlap: Szabó Lőrincné október 10-i leveléből: „Azonnal tegye postára – inkább express – a bejelentőjét, mert burgonyát csak a bejelentővel együtt tudunk szerezni hivatalosan.” – Eliszaveta Bagrjana: (1893–1991) bolgár antifasiszta költőnő, Szabő Lőrinc 1942-es bulgáriai utazása során ismerkedett meg vele, 1942 őszén Weimarban felszólalásában kifogásolta, hogy nem hívták meg politikai magatartása (háború elleni aláírása) miatt; az Örök barátaink második kötetében tőle is fordított. – Vass Elemérné: angol származású asszony.

88.

Budapest, 1950. október 12.

Kedves Lőrinc!

Megjött a bejelentő, még idejében. A hivatalomon keresztül tudom intézni ezt a dolgot. Persze, hogy mikor lesz belőle valami kézzelfogható dolog, azt nem tudom még. A Bari-féle intézet valószínűleg az Angolkisasszonyok volt épületébe kerül. Ez elég közel van hozzánk. Szarvas Gábor út 7. Jó, hogy közel maradnak, sokféle okból. Kisklára tegnap kelt fel először, de még mindig nagyon köhög s náthás, a hangja rémes és nagyon gyenge. Viszont rém élvezi, hogy ágyban fekve, milyen sokat tudott olvasni, s milyen finom volt ez. Sok Storm verset akar magával lefordíttatni, talán el is viszem őket magammal, s fizet értük darabonként 10 forintot. Hát ez vicc félig, de a fordítási munka komoly kérése. Tegnap este nekem olvasott fel belőlük, úgy, ahogyan maga szokott. Előbb magyarul, azután németül. Gyönyörűek. Sok mindenfélét mesélt az olvasmányairól és azokkal kapcsolatban. Nagyon élveztem. Jó lenne olvasni nekem is, ez rettenetesen fáj, hogy nem tudom megtenni. A Rádió kér magától valami sürgős versfordításokat egy bulgár író 75. születésnapjának ünneplésére, itt a hivatalból nem tudom az író nevét. Nem tudtunk eddig érintkezésbe kerülni az irodalmi osztállyal, Kisklára hiába próbálgatta tegnap egész nap. Szombatig csak elintéződik, s akkor ezt is vinném magammal. Valószínű az, hogy Flóráék pénteken délután indulnak. Értem talán csak bejönnek szombaton, úgy ahogyan a múltkor. Maga biztosan bejön akárhogyan is, ugye? Lehet, hogy ezt a levelet is azonban csak hétfőn vagy kedden viszik ki magának. Nem szeretnék egyedül menni este. Tudja, én milyen vagyok ezekben a dolgokban. Lóci elment, én nem tudok nagyon örülni ennek, de rábízom ezt is a sorsra, mert egyebet úgy sem tehetek. A mai írói dologra kapott maga is meghívót, a Művészek Házában tartják. Tamás Aladárnak az előadása ez, amihez hozzászólások vannak, a Gyuszié az egyik. Flóra ott lesz. Nem megyek el, nem hiszem, hogy kellene. Ma van a Figaro premierje is. Mi majd akkor nézzük meg, ha Gyusziék is itt lesznek, s ők is mennek. Ma Némethék mennek. Nem tudom, hogy Laci Pesten van-e. V. Irénke felhívott, csak vasárnap este indult ő is Tihanyból. Úgy látszik az előttem induló vonattal mehetett. Kár, hogy nem jött el délelőtt, együtt indulhattunk volna.

Úgy látszik Flórának teljesen igaza van a magáról alkotott véleményében. Abszolút gyerekes kedély, akit talán nem is kellene egészen komolyan venni. Levelem célzásait még csak meg sem érti, ez is azt mutatja. Már bennem is elültek azok a rossz érzések, amikről írtam. Bár, mint felhőt, állandóan a fejem felett érzem. Csak nem akarok mindig tudomást is venni róla. Tegnap először fűtöttünk be egy kicsit, rettenetesen füstölt. Még este is egész füstszagú volt a lakás. Kiskláránál rossz a huzat, vagy más baj van, nem tudom. Ma átmegy Borsó, s megnézi, esetleg már csinálja is a kályhák felállítását s a lyukak kifúrását. Pénzem egyáltalában nincsen, s ebben a hónapban már csak az a kis 16-i fizetésemre van kilátás. Pedig még kellene szenet is szerezni valamennyit. Kisklára is adott haza, minden hónapban ad. Utazni is csak úgy tudok már, hogy valamit kérek kölcsön. De változatlanul bízom a csodákban, s biztosan jön valami majd megint, s akkor újra rendben leszünk. Most ugyan teljesen rend van, mert mindent kifizettem már. Most a telefon csak 60 Ft volt, a gáz is kevesebb, mint szokott. No, abbahagyom az írást, dolgozom tovább. Ezen a héten 3 napig rettentő beteg voltam. Olyan gyomorfájdalmaim voltak, amilyenek még soha. Csak úgy fetrengtem mindig délután. Itt is csak kínlódva tudtam dolgozni. Ma jobban vagyok, illetve már tegnap délután óta. Enni sem mertem. Rémes, hogy mostanában mindig jön rám valami vész! Wesselyt ismerem, kedves ember. Mindenkit üdvözlök, magát ölelem.

Holnap nagy termelési értekezlet lesz, megint késő estig bent lehetek! Csókolom

Klára

Theodor Storm: (1817–1888) német költő és elbeszélő, Szabó Lőrinc a verseiből is fordított, valamint az Aquis submersus című elbeszélését 1940-ben fordította. – Borsó: szomszéd ház lakója, villamoskalauz.

89.

Tihany, 1950. október 19.

Kedves Klára!

Délután bemegyek Füredre, ott hálok s a holnap déli – péntek déli – hajóval jövök haza. Liptákék ígértették meg ezt a vizitet még a múltkor, s örömmel megyek. Dalmáciai utazásuk színes felvételeit fogják levetíteni keskenyfilmen, a mi utunk nagyrészt közös volt az övékével. Hívom Gyuszit is, ő nem jön.

Ma reggel megjött a levele. Nincs benne még végleges információ a szavazási tennivalókról. Az ideiglenes bejelentés gondolatát reménytelennek tartom, de esetleg, ha mást mondanának majd Füreden, mégis jelentkezem a községházán. S ha maga mást nem ír, ha olyasmit nem ír, hogy Pesten tudomásul vette a körzeti bizottságunk a távollétemet, s felmentett a jelentkezés alól, akkor felutazom, bármennyire szorít is a pénz. Hogy Magától a végső percig kaphassak információt, csak vasárnap reggel indulnék a 7-es hajóval, 8-kor Füredről tovább a személlyel, s 1 órakor érnék vagy a körül Pestre, nem tudom, melyik pályaudvarra, s délután leszavaznék. S majd aztán vissza egy kis idő múlva. Végszükség esetén tehát akár még táviratozzon is, úgy, hogy legkésőbb szombat este itt legyen, utazási hívás vagy nem hívás esetén egyaránt, mondjuk így: Lőrinc maradjon; vagy: Lőrincet várjuk; vagy – ha Flórával megbeszélte a dolgot s a dolog ugyanúgy áll Gyuszira is, akkor: Mindkettőjüket várjuk; illetve: Mindketten maradhatnak. Jó lesz ez így? Persze lehet, hogy mindez már tárgytalan. Alapelv az legyen, hogy én csak határozott, személyi engedély, személyi bejegyzettség, s így előre elintézett jó esetben maradok távol az ügytől.

Lócitól is kaptam ma egy lapot, már Szófiából. Gyönyörű, tavaszias útjuk volt, élvezi helyzetét, kedvességgel találkozik, s reméli, hogy szerezhet irhabundát. Napi 60 leva költőpénzt kapnak, ami körülbelül 25 Ft. Dátum: Október 14.

A rádiótól kért román verset ugyancsak ma feladom Füreden, közvetlenül oda; a másolatot a maga leveléhez, ehhez, mellékelem.

Hideg van, csepergős, borulásos idő, időnkint erőlködik a derülés, nem nagy sikerrel. Sokat beszélgettünk, bolondoztunk, dolgoztam is, mint mindig.

Gyuszi várja Flórit, ha ugyan jöhet a szavazástól! Írtam Szabolcsnak és Baumgartner Sándornak. Szabolcs jól megférne velünk ebben az egyszerűségben, hívtam is, Gyuszi nagyon szíves hozzájárulásával; de az állása miatt reménytelennek tartom, hogy kimozdulhatna. Sándor meg öreg.

Maga most szombaton nyilván szintén nem jöhet, vagy aligha. Majd a következő hétvégen! Addig mindenesetre kibírjuk itt. Még nem is fűtöttünk igazán, egy-két bemelegítés történt, s most itt melegítettük meg a levest (amit tegnap főzött számunkra Kovácsné, egyúttal palacsintát is készítve).

Szaladok. Mellékelek egy meghatalmazást is, hátha kellene, hátha használható volna valamire.

Még egyszer: ha szombat estig távirat, vagy megnyugtató lemondás nem jön (esetleg orvosi bizonyítványt vigyen oda!), akkor vasárnap délre Pesten vagyok.

Maguk fűtsenek már rendesen!

Mindkettőjüket sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Ui. – Csak futva értem el a hajót.

– Utolsó percben expressz Flórától: Gy. valószínűleg szavazhat itt (én sehogysem). – Franklin-levél is jött: betervezetlen apróságok. Nem fontos.

[melléklet:]

MEGHATALMAZÁS

Alulírott Szabó Lőrinc Budapest II. Volkmann utca 8. szám alatti lakos, a Magyar Írószövetség tagja, meghatalmazom feleségemet (szül. Mikes Klárát), hogy orvosi tanácsra történő tihanyi tartózkodásom alatt a községi választásokkal kapcsolatos ügyeimben helyettem és nevemben eljárjon, aláírást adhasson és – amennyiben ez lehetséges – nevemben le is szavazhasson.

Tihany, 1950. október 15.

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc dátumozása tévesen 20-ika. – Román vers: Alexander Toma (1875–1954) Éljen a Kommün! című versét a költő 75. születésnapjára fordította le.

90.

Balatonfüred, 1950. október 20.

Kedveseim,

no lám, amire nem számít az ember! Gáboréknál (Lipták) voltam bent, ahogy írtam, s kitört rajtam a tüszős mandulagyulladás. A doktor, akit L. áthívott, nem akart hazaengedni, de én erőnek erejével kijöttem, s majd Tihanyban fogok feküdni. Utaznom képtelenség. Csókolok mindenkit.

Lőrinc

A doktor: Dr. Keserü Béla ny. járási tisztiorvos, tb. vármegyei tisztifőorvos állította ki az igazolást.

91.

Tihany, 1950. október 24.

Kedves Klára!

Nagyon le vagyok törve. Nehéz itt még barátnak lenni is. Házigazdám változatlan, kedves, előzékeny, jól megvagyunk. Mégis arra kérem hogy írjon, vagy ha majd lejön, beszéljen úgy, hogy szeretné, ha már otthon volnék. Erről a kérésemről ne szóljon másnak! Persze, ez így, rejtélyes, talán ijesztő is. De csak azért, mert nem részletezem a dolgot. Annyit mégis, hogy volt tegnap egy nagy, barátias, őszinte beszélgetésünk. Fájdalmassá vált lassankint (bizonyára őneki is). De késő este, éreztem, mindketten azért maradtunk még és még és még együtt, hogy meggyőzzük egymást változatlan érzelmeinkről. Ő igen rendes ember, tetteiben is jó és hűséges. Nem erről van szó. Azonban egy másik ember is lakik benne; s az nekem több mint idegen: dermesztő. (Talán mindnyájunkban van egy ilyen másik.) Egyszóval rettentően elárvultam. Ma délelőtt és délben folyton ezt hessegettük egymásról, ezt a lenyomó árnyékot; már nem szóval, de viselkedéssel. Én ma Füredre voltam esedékes, itt is vagyok már, a postán írok. Egy kis távlatot nyerni, időbelit, nem megyek holnap haza, hanem átmegyek Boglárra, és csütörtökön délután vagy este kerülök haza. Ő kimondatlanul és nagyon finoman igyekezett visszatartani. Úgy hallom, az öregúr, az apósa, rosszul van. Beszélje meg, hogyan lesz a víkendjük; Flóra aligha jön. Ellenben a jövő hét elején-közepén több napra készül ide F. Ferivel. Talán magával mennék haza. Szeretném, ha mindebből senki se tudna, érezne meg semmit: úgy kell visszavonulnunk, hogy ne látszódjék semmi seb. Lóci mikorra várható? Az ő érkezése szintén adhatna külső apropót a csöndes hazasürgetésre.

Mindez még nagyon fáj, de kibírom akár végig is. Borzasztó milyen gyenge, milyen beteg vagyok, milyen lelkibeteg! Nem akarom elsietni a dolgot. De sajnálom, hogy itt töltöttem ezt a hónapot. Úgy akarok távolodni, hogy ne látszódjék. S hozzá még én tartozom új hálával!

Szóval: csütörtökön este megint „otthon” leszek. S ha nagyon fáradt, el se indulok Boglárra, hanem már holnap „haza”; s alszom egy rettenetes nagyot, még egyet, az egészre.

Itt, Liptákéknál, talán levele vár.

Mindenkit csókolok. Szeretettel:

Lőrinc

Magában bízom!

Magában bízom!: Október 25-én Szabó Lőrincné így kezdi válaszát: „Megkaptam ma szomorú levelét. Nem tudom elgondolni, miket beszélhettek, mi történt. Úgy viselkedem, ahogyan kívánta, ez természetes. Közben nagyon elresteltem magamat, mint mindig, amikor nagyon megsajnálom hogy elkeseredetten írogattam mostanában. Ha valami baja van, akkor nagyon, nagyon maga mellett vagyok, igaz, hogy én is úgy érzem, ha van valami magával, akkor végeredményben csak hozzám jön. Ez is elég sok, ugye, s miért akarjak én még többet? Ha elég egészséges leszek szombatig, akkor megyek. Nagyon vágyódom a lemenés után. Én szeretek ott lenni. Ott? Innen el! Jó az a bizonyosság, hogy nem tudhatok meg semmit se azon az egy napon s nem szólíthatnak fel semmire se, pihenhetek. Pedig nem lehet mondani, hogy az ide-oda-utazás pihenés. Igazán, olyan fáradtan érkezem haza mindig, hogy csak.”

92.

Balatonfüred, 1950. október 25.

Kedves Klára,

tegnap, kedden befutottam Gáborékhoz, már a lépcsőn elűzte rossz hangulatom háromnegyedét a „kitörő” fogadtatás, melyben részesültem. Este nagyszerű fürdőt kaptam, pompásan aludtam, s reggel nem utaztam el a hajón Siófokra, hogy onnan tovább menjek Boglárra. Ezt a tervet fáradtságom miatt már esti beszélgetésünk során is úgyszólván feladatták velem a háziak, végleg így döntött azonban az, hogy hajnalban észrevettem: milyen makacs eső kerekedett. Most is hideg van, látom, hogy a kinti hőmérő plusz négy fokot mutat. Egyenesen visszamegyek hát a délután három órás hajóval Tihanyba.

Levele itt várt, s ez még otthoniasabbá tette a Lipták villát. Higyje meg, őszintén sajnálom magát a sok strapa miatt, amire a hivatali nettó-dolgok kényszerítik, s hozzá még a bruttó. Hogy a meghűlési hírére nem reagáltam, azt restellem: magamban azonban igazán megtörtént az együttérzés, csak hát, tudja, az ember azt gondolja messziről, hogy ilyenféle betegség már elmúlik, mire a sajnálkozás befut. Ez nem tökéletes mentség, gondolja (sőt mondja) e pillanatban Lipták, aki olyan gyorsan gépeli diktandómat, akár egy karcsú és ifjú gépíróleányka. Igaza van. (Éppen ezért nem teljesen hiteles-érvényűek a háziakra vonatkozó megjegyzések, mert állandó kontrollom alatt állanak. – A gépíró: Lipták.)

Reggel elmentem bevásárolni. Melinda volt kedves megvenni számunkra az egy tyúk helyett két jércét. Meg is kopasztotta és kibelezte, úgy hogy most négy napig lesz kitűnő meleg Újházi-tyúklevesünk, a receptjét leírtam, az egyik jérce ma délután már fazékba kerül, a másik péntekig, sőt szombatig nyugodtan elállhat a mai hidegben. Kétszersültet, Koestlin-félét, melyre szintén volt megbízásom, sem a telepen, sem a falu boltjaiban nem kaptam, – kaptam azonban helyi gyártmányú, kalácsból szárított kétszersültet, abból vettem Gyulának 80 dekát, remélem jó lesz. Végül bent a faluban, egy órás utánjárással, kaptam öt méter villanydrótot is, úgy hogy most Gyuláéknak is van, azaz, hogy lesz világításuk közvetlenül az ágyuk fejénél. Ezt a beszerzési körutat Lipták Gábor féle esőköpenyben végeztem, úgy hogy csak a nadrágom és őszi-kabátom alja, amely túl-lógott a ballonkabáton, ázott át alaposan.

Képtelenség ilyenkor utazni a hideg, de főképp az eső miatt. Az eső elállhat, megindulhat, de úgy látszik most már inkább állandósul. E miatt – és csak emiatt – azt ajánlom, hogy ezen a hét-végen mégse jöjjön Tihanyba, – ha nincs autó. Hanem jöjjön az ide szombat este hatkor érkező vonattal Füredre: Liptákék meghívtak bennünket huszonnégy órára (nem kötöttük időhöz: a gépíró); itt maradnánk, laknánk, vasárnap este hatkor Maga visszautazna, én pedig a háromnegyed hetes hajóval hazamennék Tihanyba. Különben alig maradna idő együttlétre, óriási volna a strapa, a gyaloglás szombat este ki, és vasárnap kora délután már vissza, s még hozzá esetleg esőben. Ebben az esetben is vasárnap kora délutántól Liptákéknál kellene töltenünk az időt, s így teljesen felesleges a pár óra végett kimenni Tihanyba. Szombaton hatkor mindenesetre várom a füredi állomáson, ha tehát így alakítja programját, erről akár már ne is adjon külön értesítést. Flóra – úgy tudom – aligha jön most a hét-végen. Ő inkább a jövő hét első felében várható több napra, és alighanem F. Feri kocsiján.

Úgy látszik, a hideg miatt mindenképp vége még az őszölésnek is. Szeretnék már otthon lenni. Gyusziék esetleg nem közvetlenül Pestre mennek, hanem útba ejtenek még valami dunántúli rokonokat.

Néha úgy érzem, hogy Flórának talán megnyugtató tudat, hogy Gyuszi most betegen nincsen egyedül. Ha valóban ez a helyzet, szívesen maradok mindaddig, amíg ők. Ezt rájuk kell bízzuk.

Tegnapi ideges hangulatomat felejtse el.

Kisklára óvári útjának én valahogy örültem, nagyon kedves emberek között volt Ő ott, csodálkozom, hogy csak másfél napig bírta őket.

Lóciról úgy gondolom, pénteken este érkezik: a mai szerdai Szabad Nép-nek egy utolsó oldali kis híre szól így. Vendégül látta őket Cservenkov, a Bolgár minisztertanács elnöke. Szerettem volna jelen lenni az érkezésekor, – a vasúton is, odahaza is.

Nem akarom kimeríteni gyorsujjú Mancikámat (ez csak kifogás: a gépíró. –), így hát búcsúzom.

A tihanyi postást, pártiskolára vitték, Isten tudja, milyen lesz most a kézbesítés sűrűsége, ezért ha ír, most igazán csak express írjon, úgy hogy péntek délelőtt postára tegye utolsó küldeményét. Ha nem kapok semmit, szombaton este várom a füredi állomáson.

Most ebédelünk, aztán megyek a hajóhoz.

Mindnyájukat sokszor csókolom, kezeit csókolom (a Feleségének mindig kézcsókot is küld az ember: a gépíró. –)

(sőt a gépíró is kézcsókot küld!)

Lőrinc

Nem nézzük át a géphibákat!

Meghűlési hírére nem reagáltam: Szabó Lőrincné október 22-én így ír: „Magától is rosszul esett, hogy a múltkori levelemben már írtam, hogy milyen beteg vagyok s egy szóval sem reagált, még csak meg se kérdezte, hogy hogy vagyok. Igaz, hülyeség várni dolgokra, amik maguktól úgy sem jöttek soha s úgy látszik nem is fognak jönni. Mert ezeket megtanulni nem lehet, az ilyesmit, amiket én várnék vagy szerettem volna megkapni a sorstól, a szeretet diktálja. De hiszen nekem úgyis mindegy már minden, de amíg élek, mégis csak fáj egy csomó dolog. Szerencse, hogy úgy be vagyok fogva, mint egy állat s így aránylag keveset foglalkozhatom a magam külön bajaival. Ezért nem is jó itthon lenni tulajdonképpen, mert amíg itt fekszem egyedül, csak gondolkozom s a gondolataim kutya rosszak” – Kisklára óvári útja: Magyaróváron éltek anyósáék és volt férje.

93.

Budapest, 1951. január 28.

Próbálja meg Lőrinc, komolyan, türelemmel olvasni ezt az írást, mert én úgy hiszem, utolsó kísérletem arra, hogy menteni próbáljam közös életünket. Nagyon félek attól, hogy nem tudom magamat jól kifejezni, hogy maga eleve ellenségesen olvassa, hogy szégyelni fogom magam utólag ezért az újabb megalázkodásért. Bár tulajdonképpen ezt az utóbbit már is hülyeségnek látom, hiszen semmit nem akarok, nem kérek a magam számára. Érteni akarok mindent, tisztán látni, hogy tudjam pontosan mit akarok, mit akarhatok és mit bírok csinálni.

Elmondom, hogy én mit is vártam ebben a megváltozott helyzetben. A legelsősorban teljes nyíltságot, bizalmat, s ezen keresztül az együvétartozás igazi megerősödését. Amikor én azt éreztem, láttam, hogy maga nyíltan beszél velem – fájdalmáról, szomorúságáról, mindenről –, akkor, ha fájt is valami, magáért s a közös élet javulásáért szívesen szenvedtem magával együtt, akkor látnia kellett, hogy segíteni akarok s tudok is.

Másodsorban azt reméltem, hogy az a szeretet, amit mégis csak érzett irántam 29 év alatt, megerősödik magában s bennem is. Ez majd erőt ád, szinte mindenhez. Maga sok mindent ígért nekem, kisebb-nagyobb dolgokat, ami azt hitette el velem, hogy nemcsak toldani-foldani akarja közös életünket, hanem megszépíteni, igazi együttéléssé akarja változtatni. Nem egyszer azt is mondta, hogy sok mindenért kárpótlást is akar nyújtani. Tudom, mikor ilyesféléket mondott, sajátmaga is komolyan hitte és akarta. De mi lett mindebből? Talán nekem nem kellett volna saját fájdalmamról beszélni, mert maga nem tud, – vagy nem is akar? – megérteni. Nem tudja elhinni, hogy amikor én panaszkodtam erről-arról, az csak egyszerű sírás volt, feloldódás, megértésre vágyódtam. Nem zsarolás, mint azt maga nekem állandóan mindenre mondja. Azt reméltem, hogy a maga fájdalmán keresztül talán most már az enyémet jobban fogja érteni. Hogy mi történt, hogy történt, dacára a mindkettőnkben lévő jószándéknak, szeretetnek, ilyen csúnyán elfajult minden. Nem tudom. Maga talán tudja? Ha igen, mondja meg nekem. Mikor visszajött a klinikáról, akkor kezdett romlani minden. Én magával kapcsolatban olyan vagyok, mint a hőmérő, megérzek mindent, ha nem is tudok mindig mindent. Az alatt a néhány jó hónap alatt minden, amit hosszú évtizedek munkájával sikerült eltemetnem, lenyomnom magamba, felszínre jött. Nincs már erőm arra Lőrinc, hogy újabb tíz-húsz évig erősítgessem magamat erre vagy arra, és nyomjak le magamba újra mindent. Erre idő se volna, ha erő volna is. Olyan kimerült vagyok, hogy nem bírom így élni az életet. Ez sem zsarolás, magyarázat. Közben egészen komikusnak érzem, hogy ebben a nagy világégésben az egyéni problémám ennyire előtérbe kerülhet. De mit tehetek erről is. Ha visszanéz hármunk életére, akkor láthatja, hogy hiba volt, hogy velem nem volt teljesen őszinte. Mindig úgy viselkedett a legkomolyabb, az én legelszántabb pillanataimban is, hogy azt hittem, körülöttünk mindenki más is, hogy maga engem tart fontosnak, engem érez segítségnek, s nem mertem magára hagyni. Okuljon ebből, Lőrinc! Tisztább, rendesebb élet lett volna mindhármunknak, ha én elmegyek. Szomorú lettem volna akkor is, természetesen, de talán nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett volna az életem, de főleg a gyerekeink élete. A maguké talán boldogabb. Egy időre mindenesetre, de ez már a maguk dolga lett volna. Vele, mint maga mondja, nagyon jól tudott beszélgetni, vele minden nagyon jó volt, sok minden dacára. Velem mindez nem volt. De ez már elmúlt. Ha velem ma sem tud olyasféle élet kialakulni (sőt jobb) ami minden vonalon jó, akkor… Van értelme?

Legyen jó hozzám, Lőrinc, és beszéljen magyarul. A legnagyobb jó, amit még velem tehet, ha magába néz, nem szentimentálisan, hanem nagyon őszintén, bátran, s az eredményt elmondja nekem.

Így, ahogy vagyunk, nem tudok élni magával. Annyira fáj minden pillanat, minden szó, tett, hogy minden testi és lelki erőm már majdnem teljesen elhagyott. Nem is az fáj, hogy nem tud szeretni, hanem hogy még mindig nem tud annyira becsülni, hogy ezt megmondja. Látom a viselkedéséből, hogy írja a verseket, tudom, érzem, hogy állandóan vele foglalkozik, én teljesen ki vagyok zárva a maga világából. Ez látszik abból, hogy semmiről sem beszél. Ebből a helyzetből is a hallgatását nem bírom elviselni. Rám úgy néz, velem pontosan úgy beszél, mint 29 év alatt szinte mindig, mint fő ellenségével. Nem csoda, ha én ma is azt érzem, amit régen is, hogy félre kell állnom az útjából. Higyje el, ezt sem mondom ellenségesen, még csak nem is nagyon szomorúan. Mit tehetek még, ha mind az, amit eddig tettem, semmi se volt, és nem hajlította magát felém. Nem kell félreértenie, nem akarok most elválni, herce-hurcát csinálni – ha csak maga nem kívánja –, ennek az ideje majd eljön, mikor rendeződik minden. Addig meg is halhatunk mind vagy egyikünk-másikunk. Lélekben akarok rendbejönni, s tudni, hogy mi legyen a további sorsom. Ezt a Dosztojevszkij-levegőt már nem bírom. Vagy szeretetben magam körül akarok tovább élni, vagy hadd legyek tisztában végre azzal, ilyen sok idő után, hogy igenis, mától kezdve teljesen egyedül vagyok. Ha mindent megmond majd szép nyíltan, belátom, hogy tényleg nincs közöm semmihez, amit csinál, hogy nem kérdezhetem meg mit ír, hová megy, hol volt, kivel beszélt, ki írt stb. Ilyenhez tényleg csak annak van köze, aki szeret s akit szeretnek. Akkor igaza lesz, semmi közöm nem lesz semmihez. S ebben az esetben, míg egymás mellett élünk majd, igyekszem a legkevesebb terhet jelenteni magának.

Kérve kérem, legyen emberséges velem, s legyen teljesen őszinte. Akármerre is dől el a sorsom, jobb lesz, mint így élni, ebben a felemás helyzetben.

Legalább tíz napja gyötrődöm, gondolkozom ezen a levélen. Ma reggel, mikor odabújtam, azzal fogadott, ki az, aki már megint gyötör. Délután ez az oktalan rámförmedés, hogy már miket műveltem magával egész nap, harminc éve ostorozom, szívom a vérét, megerősít abban, hogy az ösztöneim még mindig meglehetősen normálisan érzékelik a valóságot. Nem dühös, hanem józan választ szeretnék kapni, s a részleteket majd megoldjuk, elintézzük közös jóakarattal. A maga szájából akarom hallani a tényeket.

Isten vele.

Klára

Írja a verset: A huszonhatodik év.

94.

Balatonfüred, 1951. március 9.

Kedves Klára,

szabályszerűen pergett minden. (Még a vonat-információ se volt egészen hibás: indul gyorsmotor 7,35-kor, de nem a Déliről, hanem a Keletiről; Fehérváron átszálltam a sebesvonatomról, s 10-kor már Jánoséknál voltam.)

Szeretettel fogadtak, sokat és jól beszélgettünk; délben megjelent – ahogy tavaly is tette – véletlenül Varságh János, egy öreg költő, aki most Akarattyára szorulva él. Nem fűtenek eléggé Jánosék, bizony fagyoskodtam. Húst a faluban sose látnak, biztosan jól jött hát a kis vadászkolbász; paradicsomlevest, főzeléket ettünk, és sok jó szilvakompótot.

Délután tovább, személyen. Piri várt a füredi állomáson. Már előző nap is kint volt: „hátha…” Egész nap borús volt az idő, ma is az. A vendégszobába befűtöttek már délután; pár nap alatt átmelegednek majd, remélem, a falak. Gábor vastag házikabátjába, mely fejtől bokáig takar, burkolózva ülök az asztalnál, dolgozni próbálok. Előbb a hátralevő két nehéz Horatius-szal akarok végezni; akkor kerül majd sor a Kardos Tibor-félékre, a középkori anyagra.

Gáborék jól megvannak, mindenben a régiek. Koszton s egyebeken érezhető a helyzet súlya, de azért minden igazán jó, s ők maguk nagyon kedvesek.

Az éjjel jól kipihentem magamat, 11-kor keltem; már előbb, ½ 9-kor ágyban reggeliztem; de csak tovább aludtam, míg a teljes pihentségtől – magamtól – kellemesen át nem izzadtam. Nem fogok meghűlni.

Füredből még csak az utat láttam idáig, a vasúttól a házig terjedőt; hajó hír szerint rövidesen lesz. De nem nagyon fogok még kimozdulni se, olyan pocsék, csepergős az idő. A meleg kint +6 fok. Bent becslésem szerint 16–18; de biztosan több lesz lassan. Igen gyatra barnaszén van itt csupán.

4 óra: most feketéztem! És rágyújtottam. Erről jut eszembe: ne cigarettázzon sokat! Mindig csak a felét annak, amit akart, s mindig csak negyedórával később: ez a nullával lenne egyenlő. Nagy cél!

Igazán nincs semmi…

Most hallom, hogy bizonyos Vásárhelyiék pár napra ma este érkeznek. De én ebben a szobában maradok, magam.

Meg fognak utálni gazdáim a fagyoskodásom miatt? Lehet.

Isten velük. Mindenkit üdvözlök. A gyerekeket és Magát sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

(5-kor viszik a postát.)

Balatonfüred: Március 8-tól Liptákék vendége, itt állítja össze A huszonhatodik évet. – Varságh János: (1875–1953) költő műfordító. – Piri: Liptákné. – Két nehéz Horatius: az egyetemi Világirodalmi antológia első kötete számára több Horatius-fordítást készített. – Kardos Tibor-félék: A Világirodalmi antológia második kötetének Kardos Tibor (1908–1973) professzor volt az egyik szerkesztője. – Vásárhelyiék: lásd Szabó Lőrinc március 11-i levelét.

95.

1951. március 11.
vasárnap délben

Kedves Klára!

Ma reggel szép napsütés keltett s a Szépirodalmi (és maga) expresszlevele. Őrület, hogy az emberre – az „alkalmazottra” – hárítják a postaköltséget, ami ekkora expresszlevelek visszaküldésénél nem is jelentéktelen. S még inkább, hogy a korrektúrákhoz az újabb években nem mellékelik a kéziratot, azt, amivel össze kell vetni. Igazán véletlen szerencse, hogy lassan mindenütt eszembe jutottak a kétes helyek, szövegek. A címzésről láttam, hogy Vas Pista a feladó. Az is túlracionális dolog – vagyis butaság –, hogy sohase írnak egyetlen sort sem a küldeményekhez, noha a korrektúra beszél magáért. Mégis… A Heinékről egyetlen szó sem esett e levél alkalmából sem… Vajon mi van e mögött?

Felkeltem, a fürdőszobában rendbehoztam magamat, megcsináltam (s még ma visszaküldöm) a korrektúrát Vasnak. A szobám jó langyos; a nap-nap utáni, állandó fűtés érezhetően segít, már nem kell magamra vennem Gábor – „Gabus” – nagy köpenyét. Valószínű, hogy elérjük a 20 fokot, s tán állandósíthatjuk. Ez már elég. És máris – edződöm!

Vásárhelyiék megérkeztek. A férfi bátyja vagy öccse (s ellentéte) annak a Vásárhelyi Ferinek (nem jut eszembe a keresztneve, utólag talán beírom) aki politikai riportere volt Az Est-nek. Jókedvű emberek. A férfi pénzügyi államtitkár volt újabban évekig, sokat küldték külföldre (Moszkvába is); tán másfél éve ment nyugdíjba. Roppant vidám lelkek, remekül illenek harsogó nevetésükkel ide. Az asszony két prédikátumos alacsony, fekete, gyöngéd nő, úgy érzem vallásos katolikus. Minden jel szerint nagyon szerettek már előbb is. Tegnap este óriási irodalmi felolvasást rögtönöztettek velem (Ovidius + Összes Versek), s láttam, hogy jól ismerik a műveimet. ½ 10-től ½ 1-ig nem telt be vele a társaság. Akkor még hazakísértünk egy nem messze lakó helyi asszonyvendéget. Szinte ez volt az egyetlen kimozdulásom a házból mindeddig. – Gondolom, ezekkel a Pistáékkal jóban leszünk, az Olasz fasorban laknak; lehet, hogy a nő, Zsóka, telefonon felhívja magát.

Az idő, sajnos, megint elborult. Szürke, tompa az ég.

Vásárolni abszolúte semmit sem lehet. Se ennivalót, se borotvaszappant, krémet vagy pengét, se papírt. Azt se tudom, miben küldjem vissza a korrektúrát. (Talán majd hajtogatunk és ragasztunk megfelelő nagyságú borítékot… S esetleg Vásárhelyiékre bízom ezt a postát.)

Keményen dolgoztam, rengeteg idő megy ezekre a dolgokra, csak este, vacsora után vagyok a többiekkel. Kisklára kijelölt adásaival elkéstem! Sajnálom! De majd figyelek, itt is van Rádióújság. Szeretném, hogy ők is hallják, s legalább a hangja legyen itt néha.

Nem írja, de úgy sejtem, hogy megint kapott egy hetet az OTI-tól. Az írása rettenetesen kusza! Lóci megnézte az írógépet? Talán segíthet. De vigyázzon: tapasztalásból tudom, hogyha elkezd szétszedni bármilyen apróságot rajta, az egy-két percnyi munka visszacsinálása, az összerakás, nem egyszer órákig eltart! Nem túlzok! Legutóbb az volt a helyzet a géppel, hogy ha a szalag a bal tekercsről nem a rendes útján futott a középső, ugráló kis ketreckébe, hanem a hengerrel párhuzamos, alacsony, fekete pléh-pánt mögött húzódva jutott oda, akkor lehetett írni rajta. Másképp viszont minden egyes ütésnél, a ketrecke nem esett vissza s a szalag fennakadt, összegubancolódott. Emlékszem, ez őrjített az utolsó éjszakán.

Üdvözlöm barátainkat. Ella – ugye – N. Ella volt? Az írása biztosan a 200-as vérnyomástól olyan rossz. Kisklára is vigyázzon magára! A Casanovát szeretnék ide. (Lócinak nem kell ajánlgatni.) Én itt S. Maugham Ashenden című művét olvastam már el: oly szörnyen tanulságos, amennyire nyomasztó. Úgy látszik az Intelligence Service embere volt az első világháborúban: irtózatosan figyelmeztető, hideg könyv. Szeretném majd hazavinni. Kodolányi Nagy Lajos önéletrajzát nyomta kezembe, elhoztam. Jó, száraz. De az első világháború kitörésénél abbamarad egyelőre. – A Balatont még csak messziről láttam. – A két végső Horatius-szal körülbelül készen vagyok; 15-ére megkapja mind dr. Szilágyi.

Juliskát is üdvözlöm. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

Korrektúra: Eminescu-versek a Román költők antológiája című kötetből, amelynek egyik szerkesztője Vas István volt. – Heinék: Heine válogatott versei című kötet számára, amelyet szintén Vas István szerkeszt, csak később (lásd 1951. június 11. levél) válnak aktuálissá a fordítások. – Szilágyi János György: (sz. 1918), klasszikus filológus, a Világirodalmi Antológia első kötetének egyik szerkesztője. – Nagy Lajos önéletrajza: első kötete, A lázadó ember 1949-ben jelent meg.

96.

Balatonfüred, 1951. március 13.

Kedves Klára!

Egy perc alatt hogy megváltozott ma minden! Teljes kék ég és nagy nap keltett; az volt az érzésem, hogy kint melegebb van, mint idebent. Úgy is volt. Délután – ebéd után – lementem az erdőn át a partra. Nagyon szép, friss, újjászülető volt minden. Már ibolyákkal és egyéb első virágokkal találkozik az ember. S tulajdonképpen oly szomorú mindez (egyszerűen csak azért, mert olyan öregnek érzem magam!) De a testi jóérzés győz a lelkin. Jó volt sétálni, sütkérezni. Itthon láttam aztán, hogy 17 fok körül állhat a hőmérő. Most láttam Tihanyt is először, messziről, az oldalképét. Hajó még nincs, senki se tudja megmondani, mikor lesz. Szeretnék átnézni Vass Elemérékhez.

Itt egyre nehezebb a megélhetés, a bevásárlás. Naponta rémüldöznek a háziasszonyok. Ha reggel ½ 5-re sorba álltak, eddig hetenkint háromszor volt valami húsféle; ma megtudták, hogy ezentúl csak szombatonkint lesz. Most három háziasszony is van a házban, s indulnak a kerti munkák. Én a legtöbb időt a szobámban töltöm, kész akarok lenni terminusra a vállalt dolgaimmal.

Tegnap este vagy ma reggel Vásárhelyíné biztosan referált már rólam, megígérte, hogy rögtön telefonál, ha megérkeznek. „Szóbeli levelet” vitt, bár nincs itt írnivaló semmi, minden nap egyformán megy. Mellékelek ide egy borotvapengét Lóci számára. Nagyon becsülje meg, ez „a” legjobb angol penge, Vásárhelyi Pista adta, most használja el (s osztogatja szét) legutoljára hozott készlete végső maradékát. Kettőt-kettőt kaptunk, én és Gábor. A pengét Lóci használtan is tegye el.

Ma a postán – csak ma – lehetett végre repülőpostai levélborítékot kapni. A fekete Klára levelét így hát holnap kiegészítem és feladom.

Dolgozom; belekezdtem az Archypoetá-ba, a középkori latin versbe. (Most látom – eddig sehol se került elém efféle utalás – hogy a hang és a „világnézet” mennyire rokon a Villonéval: ez a poéta és csavargó diák társai 2–300 évvel korábban csibészkedtek bor és nő körül éppúgy, ahogy Villon a maga korában…) Vas I.-nak hétfőn már kezében lehetett a korrektúra, amit hazulról kaptam. Nem írtam hozzá semmit kíséretül.

Kisklára nevét nem láttuk az eheti rádióműsorban. Ha szerepel, írják meg, mind szeretnők hallani. S hogy zárult a Csepel-Vasas?

Már ennyi kis séta is – körülbelül két kilométer – elfárasztott. Lábam, derekam fáj, enyhén, s egészen álmos lettem. Igaz, hogy az utóbbi napokban rosszul aludtam. Még egy Maugham-regényt olvastam, kitűnő volt; címe: Akkor és most; nem nagy könyv; főalakjai: Cesare Borgia és Macchiavelli. Erről jut eszembe, hogy ha kiolvasták mindhárman a Duff-Cooper-féle Talleyrand-t (ott van az én guriga-asztalom alsó részén), akkor vissza adhatják a könyvet Tompa Kálmánnak, tőle kaptam. Azazhogy nem, nem: én még nem olvastam a harmadik részét!

A húsvéti napokat (ha közbe nem jön valami) még itt töltöm, tegnap megbeszéltük a háziakkal. Most szombaton autóján idejön (s hétfőn vissza) Horváth Boldizsár orthopéd-professzor, a ház jóbarátja: örülnék, ha véletlen itt teremne vele. Ma majd direkt szóvá teszem este, vacsora után, hogy kisikeríthető-e a dolog. Az OTI felől bizonyára rendezhető volna a kis út. Nagyon magam vagyok ebben az élénk társaságban.

Veszprémből hoztak számomra kilenc ceruzát. Itt semmi nincs.

Hadd kérjem meg, hogy ha a H. Boldizsár-dolog nyélbeüthető volna, maga részéről ne merüljön fel akadály.

Csókolom a gyerekekkel együtt.

Lőrinc

Ui. Megyek ki az előkertbe, Gabi most zörgetett be ablakomon a mankójával, szörnyen vidámak, a bokrokat nyesegetik, ő meg Piri… Négy óra van, s a nap még mindig süt…

Duff-Cooper: Alfred Duff Cooper (1890–1954) egyik regénye a Talleyrand, fordította Harsányi Zsolt, 1932. és 1938. Singer és Wolfner kiadás.

97.

Balatonfüred, 1951. március 14.

VEGYE ELŐ A NAGYÍTÓ ÜVEGET AZ OLVASÁSHOZ!

Kedves Klára!

Lap helyett megint levél: írtam a fekete Klárának szóló levélhez, de fel kell küldenem, Gábor úgy véli, hogy jobb így. Adjuk fel ott.

Sajnos bedöglött a Horvát-féle autó-terv: a prof-nak megvannak már az útitársai (köztük egy rokonlány ide), legközelebb pedig csak egy idő múlva jön újra; meg úgy látom, attól is tartanak, hogy túlsokat dideregne… Hát ez sem sikerült. Sajnálom.

Tegnap délután levele jött, ebben írt Lóciék sportsikeréről. (Mennyi volt a gólarány?) És kérdezi a pénzt. Nem, nem jár sehonnan. Mindamellett van valami remény. Megadtam dr. Kardos Tibor telefonját; hívja fel őt vacsora után, s közölje vele óvatos, de szívélyes hangon, amit „élő levél”-ként, „szóbeli levélként” én üzenek neki. 1. Kérem, hogy a Ronsard-részletet a Discours-ból (ejtsd: diszkúr) ő jelölje ki; én a könyvet, sajátomat, magammal hoztam ugyan, de nem látok olyan 40–50 soros részt, ami egyértelműen jó volna, biztosan jó volna; ezért, mint szerkesztőre, mégiscsak rá kell bíznom a kijelölést. (Magának: ez a Beszélgetések című hosszú tanköltemény helyzetkép az akkori Franciaország állapotáról s mindenféle tanács a helyes uralkodásról a királynak és az anyakirálynőnek.) – 2. Nagyon várom az összes kézirati anyagot, amit elküldeni megígért; azonkívül az autóbuszon sebtében ideadott Ziska-induló-hoz a ritmikai és rímképletet. – 3. Az Archypoéta nagy latin versének már nekiláttam, jól megy. – 4. Kérem, bármi késés vagy zavar merül fel, írja meg ide; címemet tudja; a húsvéti napokat még itt töltöm. – 5. Utoljára pedig azt, hogy ha tud, utaljon ki újabb honorárium-előleget (eddig 300-at adott!), a pénzt haza, Pestre küldve; tájékoztatásul megemlítem neki, hogy az Egyetemi Olvasókönyv I. részébe kért 10 Horatius-versért előre lehozott Devecseri 500 forintot; ő viszont a II. rész anyagába már eddig is 20 verset vett kézhez, így tehát nem igen lép túl arányt még akkor sem, ha akár 1000 Ft-ot kiutal. – Mindezt kedvesen kell mondani; üdvözlettel; megemlítve, hogy házbér stb. esedékes; és nem szabad forszírozni, ha nem mer. (A pénzt esetleg rövid úton átveheti Bernáth Marili? Ja, persze, nyugta kell!… A nyugtának „elismervény” a neve!)

Hát ezzel talán azonnal, talán rövidesen segíthetek Magukon. Szükség esetén kérhet kölcsönt, pár száz forintot valakitől? (Bernáthék? A 12-es lakóék, a 4-esek? Zárt időre: hazamenetelemig, s könnyedén és zavar nélkül!)

Végső szükség esetén pedig forduljon (de idejekorán) az Írószövetségben Devecserihez: kérve, hogy közvetítsen erre meg erre – visszafizetésre – az Irodalmi Alaptól gyorshitelt, kölcsönt; feltárhatja – panaszos szavak kísérete nélkül! – az előleg-arányt is előtte. Legjobb egyszerű hitel volna az Alaptól, kölcsönadás; de rögtön. (S Devecseri tán még egyebet is csinálhat: átalakítja esetleg a dolgot nem-tudom-mivé; ezt szó nélkül rá kell bízni.)

Ha Devecseri elérhetetlen (vagy nem hívja vissza), akkor keresse telefonon az Alapnál Bölöni Györgyöt (láttam a hétfői Szabad Nép-ben, hogy beszélt valahol!), vagy a távollétében Németh Ilonát, s kérdezze meg, kaphatunk-e gyorskölcsönt, s hogy mi ennek az útja.

Egészen kimerültem ebben az aprólékos gondolkozásban és magyarázkodásban.

Sándor egy lapot írt ma Igalról: e hét végén három napra Pestre megy, és sajnálja, hogy így nem fogja látni. Hívja fel előre Stefit!

Azt hiszem, Sándor nap közeledik…

A Lócinak ígért primissima angol zsilettpengét tegnap kifelejtettem a levélből; most küldöm, már kikészítettem.

Magának és Kisklárának, sajnos, nem tudok ilyen örömöt okozni: egyelőre Lóci a könnyebben kielégíthető.

Levelem első részéhez nagyítóüveg kell, hogy olvashassa; most már nagy betűkkel és elrángatva írok csak. Gábor gépe a Fekete-szöveg után elromlott megint. Mégse jó benzin helyet törkölypálinkával finom gépalkatrészekhez, csuklókhoz nyúlni.

Vass Elemérék írtak; hívnak; de nincs hajó; tán húsvétra lesz, bár jele ennek sincs még semmi. Ma megint egész nap esett és hűvös van.

Üdv. mindenkinek.

Csókolom.

Lőrinc

Ui. Mi lett a jegyekkel, a vaj-jeggyel?

98.

Balatonfüred, 1951. március 15.

Kedves Klára!

Tegnap felküldtem magának a repülőpostai levelet, s írtam pár tippet, hogy hogyan próbáljon pénzhez jutni. Felhívta dr. K. Tibort? Biztosan, még tegnap este. (Ma reggel különben írt, a kérdezett dolgokban, de hiányosan, úgyhogy máris írtam neki egy lapot.) – B. Évi levelét is ma kaptam, apróságokat kért, igyekszem elvégezni neki. – Ma jó idő volt. – A kedvem igen silány, alvásom rossz. – Hajó még mindig nincs Tihanyba. – Kezdek hozzáedződni az itteni hűvös szobai klímához. – Ha tudná valahonnan, írja meg, kérem, Esztike néni – Mihály bácsi felesége – új címét. Üdvözölni akarják, velem együtt, Gáborék, ismeretlenül. – Magay Stefihez is írtam ma egy lapot Sándornak. – Isten velük. – Nincs semmi különös. – Tulajdonképp az Esztike-cím miatt írtam csak ma. Csókolom.

Lőrinc

B. Évi: Bujdossy Éva angol tanárnő, a Puskin utcában lakott, egyházi fordításokért ajándékcsomagokat juttatott Szabó Lőrincnek. – Esztike néni: G. Szabó Mihály, a Tücsökzene tiszabecsi tiszteletesének özvegye.

99.

Balatonfüred, 1951. március 16.

Kedvesem,

nagyon rosszkedvű voltam az utóbbi napokban, s az vagyok ma is. Én sűrűn írtam, azt hiszem, mindennap. Mostani levele azonban – épp e percben hozták délután ½4-kor – olyan sok mindenről szól, hogy ma is írok, és pedig azonnal. Előbb sorra veszem, amire reflektálni akarok.

1. Horváth Boldizsár. – Csakugyan szeretettel hívtam, aztán egy nappal később lemondtam a dologról, hallva, hogy a prof.-nak már megvannak az utasai, s hogy a weekend-vendégek ideszállnak. Erről hát – most – le kell mondanunk. Majd máskor.

2. IKKA. – A liszt még megjöhet. Nézze meg magához odaadott feljegyzéseimben azt a református címet, amelytől Zsíros J. a lisztet ígérte: úgy emlékszem, ott ez az I. V. Dyke név van megadva: neki kell megköszönni a csomagot, majd ha megjön. Ő a titkára a küldő helynek. Talán az történt, hogy Zs. már megkapta az előzetes köszönőlevelemet és apróságokat is küldet? (Erről jut eszembe, hogy írt-e Asbóthnénak Patakra?)

3. A cipők rondaságával tizedsorban kell csak törődni. Csak vegyék ki a gyerekek!

4. Zoltán híreinek nagyon megörültem. A bpesti találmányi hivatalról van szó? Czellár Feri ott dolgozik, nem is kis állásban. Legalább is gyorsabban elintézhet egyet-mást.

5. Ózd. – Jó volna, húsvét után.

6. MARSI. – Nagyon jó; és nagy kár, hogy épp most oly nyavalyásan vagyunk pénzben. Nem előlegezhetne?

7. Juliska. – Üdvözlöm. De lesz-e pénz? Számít reá! – Ha Kardos Tibor küld, akkor a nehezén túljutunk. Dr. Szilágyi János Györgytől is kértem, hogy amennyiben van még előlegre mód, küldjön. De ez nem fog. Az ő latin verseinek ügye kapcsolódott össze Devecseri januárvégi esti vizitével és az 500 Ft-os előleggel.

8. Takarítás. – Köszönöm.

9. Idő. – A lapból látom, hogy 14° meleg is volt már Pesten. Másodnapja itt is remek az idő. Egy mandulafának, amely[nek] két fehér fal közt különleges meleg helyzete van, ma – láttam – kivirágzott a legnapsütöttebb ponton az egyik ága. Az első virágzó fa az idén, amit láttam.

10. Lóci foga. – Nagyon helyeslem. Mondja meg neki, hogy minden hónapban igyekszem majd (de komolyan igyekszem) átvállalni a havi részlet felét, s visszatérítem neki. – A borotvapengét azóta biztosan megkapták új levélben.

11. A Kossuth-díjasokat ma olvastam a lapból. Fülöp Zoltánnak írni fogok; mi a címe? És mi a Mihály bácsi özvegyének, Esztikének?

12. Kisklára. – Nagyon sajnálom, hogy úgy be van fogva, hogy úgy elhúzódik a betegsége, hogy úgy megvágja magát a családért és hogy egész héten nem fogtuk el a hangját. Csókolom.

13. Magayné Stefinek (azaz Sándornak) írtam egy lapot, Pestre.

14. Bujdossy Évi tegnap küldött három zsoltárát máris lefordítottam (bizonyára húsvéti dolgok és különlegesen sürgősek), s ma már fel is adtam címére a fordításokat. Talán ő is küld valamit! Egyebet nem tudván tenni a másolattal, hazaküldöm.

15. Megkapta a fekete Klára-féle légipostás levelet? Abban volt a borotvapenge is, azt hiszem. Mindenesetre elment.

16. Baránszkyéknak. – Baránszky Katót itt nyáron simán vállalhatná az itteni növénybiológiai telep igazgatója (Sáray), de csak akkor, ha agrárszakos; ha orvos vagy kémikus, akkor nem lehet! Tihanyba még nem jutottam át, de Sáraytól (akivel tegnap barátkoztam össze itt a házban) hallom, hogy a Halbiológiára aligha lehet számítani: az állati részt ott máris visszafejlesztik, s ott is növénykísérleti intézet lesz (vagy van). Tehát: meglenne az idekérés, de csak ha növény-dolgokkal kapcsolatos Imrusék lányának a tanulmányköre. Erről írjanak rögtön! Mit tanul az a gyerek, milyen biológiát?

* * *

Jaj, de hosszú volt ez a lista! De legalább volt mit írnom. Minden nap egyformán megy: nagy iramban dolgozom. Esténkint olvastatnak, s vendégeket hívnak rá. Már három nagy ilyen esténk volt. „Borzasztó siker”! Nagyon szeretnek itt. Nem hívhatom szombatra a vonattal; de szeretném, ha itt lenne; s majd csak adódnék megoldás az elhelyezkedésre… Szeretettel gondol magára és sokszor csókolja

Lőrinc

Hymn 196.

Miként jósolta régi

próféták száza már,

együtt leszünk mind, egy lesz

a Pásztor és a Nyáj.

Zsidó és nem-zsidó ma

sok földről egybe gyűl

s közös Urát imádja

közös oltár körűl.

Múljék minden különbség

köztünk ma s tűnjön el,

miként az árny, midőn a

reggel láng-napja kel.

Amíg közös, legyen mind

tartósabb, édesebb,

és szorosabb frigy áldott

hazádban, Szeretet!

Hymn 139.

Ha velem jár a Szeretet

s e napnál nincs fenségesebb;

nem kínoz többé félelem,

érzem, az Úr itt van velem;

biztos kincs tölti szivemet,

ma velem jár a Szeretet.

Kit Ő kisér, a Szeretet,

Vele beszél és csak szeret;

az Ur gyógyító igaza

mindenkié, s a válasza;

felhőt elűz s ugy hív, vezet

ma mindenkit a Szeretet.

Jöjj, vezessen a Szeretet,

töltse gyermekhit lelkedet;

merj bízni és örűlni ma,

csapjon szét szived árama

s boldog béke lesz ünneped.

Jöjj, vezessen a Szeretet!

A részlet-idézetek:

Lelkem ha néha döbben

a vésztől odaki,

Isten itt van köröttem,

s csüggeszthet valami?

Reményem Benne minden,

élet-utam szabad;

Atyámnál van a kincsem,

és Ő velem halad.

Az egész „In heavenly Love abiding ”:

Biztos háza szivemnek

az Ur szeretete:

kételyt hozzám nem enged,

nem változik sose.

Lelkem ha néha döbben

a vésztől odaki,

Isten itt van köröttem,

s csüggeszthet valami?

Utján, legyek akárhol,

gát nem vár sohasem;

oldalamon a Pásztor

és megvan mindenem.

Bölcs szeme mindig éber

s mindig tisztán ragyog;

utjáról sose tér el

s én Vele haladok.

Zöld legelők előttem

nem-ismert édenek;

fény deríti a ködben

a táruló eget.

Reményem Benne minden,

élet-utam szabad;

Atyámnál van a kincsem,

és Ő velem halad.

Zsiros József: régi sárospataki ismerős, ekkor az USA-ban élt, a Michigan állambeli Hollandban, IKKA-küldeményeket juttatott Szabó Lőrincéknek, a feladó neve John Van Dyke, ő a magyar segély bizottság titkára. – Asbóthné: Asbóth Aladárné a költő egyik vendéglátója sárospataki irodalmi estjei idején. – Czellár Ferenc: (1893–1980) Szabó Lőrinc iskolatársa, mérnök, ekkor a Műszaki Könyvtár osztályvezetője, Dienes Kató (1900–1979) férje. – Ózd: Szabó Lőrincné Dócziékhoz készül pihenni. – Marsi Pál: volt parasztpárti politikus, a római-parti Bivalyos csárda vezetője, Szabó Lőrincéknek segít az élelmiszerek beszerzésében.

100.

Balatonfüred, 1951. március 21.
délután

Nem sürgetem éppen, de írhatott volna már, kedves Klára! Igaz, hogy Gabiék ma kaptak pár sort magától, s az egy kicsit nekem is szólt. Sajnálom Lócit a fogfájásáért – ugye, az volt az éjszakai riadalom? Kiskláráról meg éppenséggel semmit se tudok újabban. Dr. K. Tibor írt, igen szívélyesen; majd megtudom, mit intézhetett. Keményen haladok a dolgaimmal. Ma írtam Illyéséknek, Tompának, Fülöp Zoltánnak és Bernáthéknak pár-pár sort. Ez az első tavaszi nap. Gyönyörűen jött, mondhatom: reggel +1 fok, délben +5. Napközben, már három hirtelen hózivatar kerekedett, eredménye szerencsére tíz perc alatt eltűnt. De nagy szél fúj. Ez azt is jelenti, hogy a szobám különlegesen meleg: az óriási kéményhuzatban ez a rossz szén is teljesen elég! Még mindig nem írta meg Esztike néni címét; s hogy Baránszky Imrusék lánya növényszakos biológus-e. Húsvétra egész sor vendég, Litván-féle kör, érkezik, bár nem pont a házba. Igen nehéz bármilyen lakást, kosztot kapni. – E percben jött meg a beszámoló levele: minden rendben van, ahogy csinálta. A Kardos-féle dolgokkal nem késem el; a Csorba-pótlék várhat. Írok nekik. Üdvözlök mindenkit, Manciékat, Bariékat, Magdáékat, Juliskát. (Üzenem neki, hogy csak jókedvből szabad morogni, vagyis úgy, ahogy én szoktam!) Marsinak örülök. Kedden délben vagy este otthon leszek. Addig persze még írok. Mindnyájukat szeretettel csókolom (amiből maga sincs kivéve).

Lőrinc

Litván József: (1900–1988) minisztériumi textilszakértő ekkor, Liptákék gyakori vendége. – Csorba-pótlék: Csorba Tibor (1906–1985) festőművész, Szabó Lőrinc lengyel fordításainak nyersfordítását készítette, ekkor Jan Kochanowski (1530–1584) Treni (Gyászdalok) című ciklusából küldött verseket; „célzatos versek ezek? vagy csak küldi? nem értem” – írja Szabó Lőrincné március 20-i levelében a költő gyászára utalva.

101.

Ózd, 1951. április 11.

Megérkeztem Miskolcra, Rózsika várt, Zoli, Kis Zoli is hazajött. A jegyem nincs meg, ki kellett fizetnem. Az egész utam elromlott ezzel, mert annyira izgat. Ha otthon megtalálja az arcképes igazolványt, ne adja fel Ózdra. Felküldöm a jegyeimet, az igazgatósághoz kell majd a kérvényt beadni, bemutatni a jegyeket, igazolványt, amely a kabátom zsebében volt, de nem találtam meg idegességemben. Otthon kicsúszhatott a maga szobájában vagy az enyémben, vagy az ebédlőben, mert este emlékszem rá, hogy beraktam a táskámba. A kottaállványon lévő zöld kottában, ahol a leveleim maradtak, is meg lehet nézni. Ha otthon nincs végképp, akkor a táskámból valahogy kicsúszott. Nagyon rossz, hogy még ez is hozzájött a ma reggelhez, s a tegnap esti szidásaihoz. Szomorú vagyok. Este 7-kor megyek tovább. Különben az út jó lett volna. Köszönöm, hogy kikísért. Az egész családot csókolom. Rózsikáék is.

Klára

Ózd: Szabó Lőrincné Dóczi Antal református lelkész és családja vendége április 10. és május 1. között.

102.

Budapest, 1951. április 11.

Kedves Klára!

Képzelem, mit izgult még, ráadásul a mi értelmetlen összezördülésünkre, a jegy miatt, az igazolvány itthonhagyása miatt. Nem kérdezem, megtalálta-e mégis valahol a papírjai között: majd megírja. Én keresni se tudom a könyvecskéjét, nem tudnék elindulni, hol kezdjek hozzá. Juliska se tudja. Felszíni helyeken semmiesetre sincs. Bár megtalálta volna, és pedig idejében! Mert az ilyesmire még aludni sem elég egyet, hogy felejtse az ember a bosszúságát, a méreg élességét. Akárhogy van azonban, most már ne eméssze magát miatta.

Biztosra veszem, hogy e rossz hangulat miatt még többet gondoltam magára. De másképp is csak kísértem volna a vonat útját, meg az időét, hogy most itt van, most már ott, na, itt a tizenegy óra, most száll le Miskolcon… vajon várják-e csakugyan… és hogy vajon rájöttek-e – ahogy jeleztem fent a kocsiban! – hogy nem estefelé kell továbbindulnia, hanem már ¾4-kor s hogy este ½7-kor érkezik Ózdra… Gondolom Tóniék tudják, hogy a felületesen bemondott délutáni miskolc-ózdi sebesvonat csak szombatonkint jár, s így már félhétre kimegy valaki maga elé az állomásra… Ahogy a Keletiről kiment a gyors, visszamentem a jegyváltási csarnokba, a tájékoztató irodába, ott derült ki számomra végleg a tévedés. Aztán villamosra ültem, hazajöttem.

Itt Piri épp Juliskával tárgyalt a hátralék pénzéről. Megkapta. Kisklára már indult is a rádióba. Juliska megvette a vasárnapi húst is, remélve, hogy a hidegben s pláne a jégen szépen eláll szombatig-vasárnapig. Feladta az OTI-pénzt is. Szóval ezek rendben vannak.

Aztán dolgozni kezdtem. Két-három nap alatt most sokat kell pótolnom, hogy 15-ére mindent leadhassak. A szobámban belangyosítottunk. Most múlt tizenegy. Gondolom, Rózsika oldalán most lépked a Nagyhídon. Szeretnék odaszólni, hogy ne haragudjon, ne szomorkodjon. S néha egy kicsit azt hiszem, hogy magától is csak belém lát, hazalát. Hiszen csak kimentem rögtön maga után. Nem jó, hogy időnkint mindaketten sértődékenyek és dacosak vagyunk. Igazán kedvem ellenére voltam az.

Majd később folytatom ezt a túlkorai, levél-előtti-levelet, elmondva benne a nap történetét, ahogy alakul; most még csak annyit, hogy hazaérkezve felhívtam a Növénytárat: mintegy a maga megbízásából közölten Irmussal az elutazását, üdvözletét küldtem az összes kollégának s kérdeztem, hogyan zajlott le a tegnap délutáni irodalmi ünnepség. Hát azt mondta, hogy este 7 óráig eltartott; a vezetőség, látva a hangulatot és a sikert, arra a belátásra jutott, hogy a termelési értekezletet el kell halasztani (át is tették, rögtönözve, ma délután 5 órára). Margit jó volt, Péter is beszélt. A társaság kilencven százaléka ott volt és ott maradt. Az egész, mondta Irmus, érdekes volt és nagyon jó; s hozzátette, hogy majd kijön s mesél „egyet-mást a megfigyeléseiből”. Reméli, hogy maga ír neki vagy nekik.

* * *

Tizenkét óra. – Reggel óta dolgozom az egyik elmaradt Becheren. Fenségesen egyszerű akar lenni, s nem tudom, nem csupán fenségesen lapos, vagy éppen nem egyszerűen csak lapos-e. Kardos Lacinak kell. S még két másik is.

Maga most már biztosan bent van Zoliéknál.

Végig az utcánkon cserélik a villanypóznákat, az eddigiek mellett felvágták az aszfaltot, mély gödröt ástak, a régi árbocok helyébe újak, nagyobbak kerülnek, az ablakom alattit épp most állítják égnek, már meg is van. Kezdik a beföldelést, vezénylés és munkazaj vonul el Margaliték felé.

Posta: csak az Írószövetségtől. Előzetes figyelmeztetés, hogy a 28–29–30-i írókongresszusra ki-ki tegye idejében szabaddá magát.

* * *

Nyuszink láthatóan jól érzi magát. Majdnem behoztam a magam szobájába. Már nem liheg. Egészen biztos; hogy a minap lázas volt. A ládájában van, zörögve eszi a száraz kenyeret, fülei éberek, egész mivolta friss erőre vall. De nagyon éhes lehet. Mindjárt viszek neki egy keveset a harmadnapos jó fonnyadt kelből.

* * *

Megebédeltünk. (Maguk is.) Egyedül voltam. Előzetesen alhattam, úgy látszik, vagy félórát a díványon, úgy riadtam fel, mikor benyitott Juliska a tálcával. Grízes leves volt, rántott disznóhúsocska krumplival és szeletelt zöld salátával s kenyér és víz. Melegem van megint, s „egy kicsit rendben a világ”.

A nap csak nem akar kisütni. De azért így is 18 fok van Lócinál, maguknál 17, odakint pedig 12.

Milyen kiadós így a nap, így, ha korán kezdi az ember! Nem szabad sokáig aludni, későn feküdni!

Olvastam a Balthasar Graciánból, amit visszaküldött Bariéknak. Rettenetesen okos könyv. Olyan okos, hogy már nem is aljas. Lépten-nyomon megszégyenít az igazságával, pedig berzenkedem ellene (valahányszor érzem, hogy nem tudnám követni a tanácsát).

* * *

Most két óra van. – Átnéztem a verseimet a tartalomjegyzékben, hogy vajon mit ajánlhatnék fel annak a Hajnal Gábornak, tudja, aki budapesti verset kért tőlem valami várospropagandai füzet céljára. Hát mind jajveszékelés! Vagy pedig: idejétmúlt szemlélet (mint például a Hajnal a nagyvárosban). A Hangverseny után-ban csak éppenhogy jelzett kulissza a város. Azt hiszem hármat fogok mondani neki, három címet: Májusi éjszaka, A szomorú tavaszhoz és Kilátón Budapest fölött. – A Tücsök-beliek közül talán egy se volna elszigetelt közlésben érthető vagy alkalmas; tekintetbe jöhetnek a mérlegelésre: Budapest, Kövek és látomások, Megtiszteltetés, Emberek, Idő…

* * *

Végre megszólalt a telefon: Fülöpné nagy sajnálattal közölte, hogy semmiképpen se lehet Lóci számára jegyhez jutni a Mesterdalnokok-ba. De, ha idejében, bármikor, bármennyit (persze pénzért). Vasárnap reggelenkint kezdik a jegyeladást, délre már egy sincs, pláne a Mesterek-ből. Megígértem, hogy felszaladok. Kell vinnem valamit?

* * *

Ezt a levelet szeretném még a délutáni postával kiszedetni a sarki ládából, hogy nagyon korán ott legyen Ózdon. Csak szólnának haza a gyerekek addig.

* * *

Közben mindig a Becherek. Egy másik lassan, de megy.

* * *

Semmi. Csönd. Juliska be: „Hánykor jöhet meg az a Kicsi, hányra fűtsek be nála?” Mondtam, hogy hétkor, az egy olyan középarányos idő. Aztán „a Béla”, telefonon. Juliska hangja: „Annak én nem örülök.” „Én jobban szeretem, ha itthon az asszonyom.” „És köszönj tisztességesen, ha a gazdám veszi fel a hallgatót.”

* * *

A 40 kiló kifizetett fát se hozzák, a mosdószerelők se jönnek. Még Lócit várom, hogy hívjon. Olyan teljes a csend. Körülbelül most indulnak vissza Zoliéktól. Csak ne essen bemenet az eső! Dolgozom: szövöm a szöveget. Jé, még sose gondoltam rá, hogy a szöveg szó is a szőni ige gyökéből ered: mesterségem szeretete ezzel is közelebb hoz a pókok szeretéséhez! (El-nem-gondoltan talán inkább a szó settenkedett a fejemben, mint gyök, a szöveg mögött, egészen indokolatlanul; most helyreállt a kép.)

* * *

Háromnegyed négyre jár. Lóci még mindig nem szólt haza, úgyhogy nem zárhatom vele az írást. Juliska azt mondja, hogy ő is levelet ad fel, s hogy Lóci nem egyforma időkben telefonál a gyárból, nem várhatunk rá, mert szedik a ládát. Üzenni még nem tud semmit, csak kézcsókját küldi, s majd írni fog.

Szívből üdvözlöm és ölelem Pirit és Tónit, nagyon hálás vagyok nekik a szeretetükért. Magát még egyszer melegen megtetyegetem gondolatban. Legyen jókedvű, egyék (ha van mit), napozzon, ha lesz napfény, és erősödjék mindenképpen. Isten vele. Csókolom.

Lőrinc

Piri: Bensórth Mártonné házmester. – Nagyhíd: miskolci vasúti felüljáró, lásd a Tücsökzene 23. versét. – Irmus: Alladiatorisz Irma, Szabó Lőrincné kolléganője. – Margit: Lukács Margit (1914–2002) színművész, Kisklára barátnője. – Péter: Veres Péter (1897–1970) Szabó Lőrinc kérte fel a Növénytár számára az előadásra, lásd Napló, levelek, cikkek 162. sz. levelet. – Nyuszink: Balambér nyuszi történetét 1951-es íróasztali naptárában feljegyezte Szabó Lőrinc: március 24.: „Muc-muc Balambér nyuszi a házba került.” Május 16.: „nyuszi öngyilkos lett. du. 3.”; május 17.: „nyuszi 9-kor meghalt, ½10-kor eltemettük”; Lóci emlékezete szerint „öngyilkossága”: az erkélyről leesett. – Gracián Balthasar: (1601–1658) spanyol jezsuita aforizmaíró, morálfilozófus. – Hajnal Gábor: (1912–1987) költő, a Fővárosi Tanács Népművelési Központja Budapesti műsorfüzeteket adott ki évente az ő szerkesztésében, ebben ekkor mellőzött írókat is szerepeltetett; az 1951-es kötet címe: Művelt Budapest; Szabó Lőrinc nem küldött verset. – Fülöpné: Fülöp Zoltán, az Operaház díszlettervezőjének felesége. – „A Béla”: Sáska Juliska udvarlója, utóbb férje.

103.

Budapest, 1951. április 12.

Kedves Klára!

Ma reggel a takarításnál Juliska megtalálta az arcképes igazolványát. Az ablak felé közelebb eső sárga fotelben volt megbújva, félig becsúszva. Minthogy igazolványnak is jó, rögtön küldöm, ajánlottan.

A pénz miatt most már ne bosszankodjon. Ellenben őrizze meg, ha eltette, a vasúti jegyet s a kalauztól kapott ráfizetési bárcát: állítólag itt vissza lehet kapni – kérvényre – a vasútigazgatóságtól.

Ezt Gizike mondta. Délelőtt ugyanis, telefonkérelem után, átjött Bosznai Gabival, valami hivatalos írást kellett összeszerkeszteniük és három példányban megírniuk. A kis munkát én végeztem el nekik.

Hanem ha az arcképes megvan, a fél-harisnyám még mindig bújkál valahol. Emlékszik rá? Tűvé tettük érte a szobát. Talán maga vitte el!

A gyerekek tegnap rém későn jöttek meg, Klára 12 körül, Lóci ¾1-kor. Valami lánnyal sétifikált és „nagyon jól” beszélgetett. Titkolta teljes kimerültségét, de ma reggel már nem titkolhatta: alig tudott feltápászkodni s kivánszorogni a házból.

Én tegnap 13 órát ültem egyvégtében és dolgoztam. Közben rájöttem, hogy nem lehet az ember eléggé pesszimista, ha meg akarja közelíteni a valóságot, mert az mindig még szörnyűbb. (Betegségemre gondolok.) Utána átmentem Bariékhoz, de azok Gyula-napon voltak valahol, s így továbbmentem Aliszkáékhoz, kis időre csak, s egy nagy közgazdasági könyvvel jöttem haza, aminek Lóci nagyon örült: ilyesmivel akar foglalkozni éppen.

A három Becheren nagyjában túljutottam. Van abban az emberben becsülni való! Ma Martialisokat nyúzok, igen nehezen megy: sorok egy félnap alatt. Nem is csinálnám, de megígértem…

Juliska megrándította a lábát, sántikál; átküldöm a Virágárokba. A ruhát lehoztuk a padlásról; ma fajchtol.

Tschurlné telefonált tegnap késő délután: hívott bennünket péntek estére, Kállayékkal; én talán elmegyek.

Hivatalából jött egy levél, díjátalányozva; de csak referátum a Veres Péter-estről; mellékelem. Feladó: dr. Stiller Jolán, VIII. Baross u. 13.

Kisklára ma csak 10 utánra mondta hazajöttét. Mogorva. A nyuszi egészséges és éhes. Még nem láttam, hogy újra kiugrott volna a ládájából a betegsége óta. Talán fázik is. Elég hűvös van. A torkom kellemetlenül fáj és nagyon piros. Mindjárt veszek be valami enterosolvens-félét.

Aztán telefonálok Illyésnek Gyula-napra.

Közben nyúzom ezt a Martialist, förtelmesen nehéz, tömör és tele van egykori célzásokkal.

Juliska mondja, hogy átmegy Magdához, mert az meg Lellihez készül, aki viszont Ózdra készül: valami harisnyát vagy mit akar magához eljuttatni.

Hanem most már jöhetne írás magától. Biztosan az első, miskolci lapja közölni fogja már, hogy hogyan és mikor érkezett. Pedig hogy Ózdon várták-e, az az izgatóbb, várakoztatóbb hír, s az csak holnapután lesz itt.

Ertsey Péter, Szegedről, Pesten járván, telefonon ideszólt. Csak úgy. Üdvözli. Beírást kér egy könyvbe, majd.

Vigyázzon a meghűlésre, azaz a meg-nem-hűlésre! Mindenkit üdvözlök. Csókolom.

Lőrinc

A fél harisnyámat maga vitte el!: Szabó Lőrincné április 3-i leveléből: „A fél harisnyája viszont itt van. Az én pongyolámba csavarodott valahogyan bele. Bizony nagyon idegesen csináltam akkor reggel mindent.” – Aliszkáék: Dr. Gaálné Aliszék. – Martialis: (Kr. u. 45–104) római költő, epigrammáiból fordít Szabó Lőrinc a Világirodalmi antológia első kötete számára. – Tschurlék: Tschurl Ferenc a Vadászkürt majd 1947-ben a Szabadsághegyen a Golf (utóbb Vörös Csillag) bérlője, itt látta naponta vendégül a Tücsökzenét készítő Szabó Lőrincet. – Kállayék: Kállay Miklós (1885–1955) a Napkelet majd a Híd segédszerkesztője, kritikus, felesége Boriska, fiuk külföldön élt. – Magda: G. Szabó Kálmánné. – Lelli: Kuzman Györgyné. – Ertsey Péter: (1921–1971) költő, irodalomtörténész, 1947-től hosszú éveken át a szegedi Tiszatáj szerkesztője volt.

104.

Budapest, 1951. április 13.

Nem értem, Klára, mért nem adta fel megbeszélésünk szerint azt az előre megcímezett lapot még szerdán délben, Miskolcon. A másikat pedig, csak két sor szöveggel, Ózdon. Még mindig nincs semmi hírünk.

Tegnap délután egyre rosszabb lett a hűlésem, a cigarettafüst végig úgy kapart, ahogy a kéményt kaparhatja a kotrószerszám, az egész toroküreg égett és vöröslött, mellem szúrt. Láz azonban nem volt, csak a két szemem égett, mint két tükörtojás a serpenyőjében. Folyton teáztam, forrót, s beszedtem összesen hat enterosolvenset. A gyerekek elég hamar megjöttek, este még átnézett (majd influenzámtól félve villámgyorsan menekült) Baránszky. Tizenegyig dolgoztam, tetőzve a tegnapelőtti teljesítményt is – sajnos, csak fáradságban – és elég jól aludtam reggel 9-ig. S örömmel éreztem, hogy majdnem az egész baj visszafejlődött! Létezik egynapos influenza? Akkor ez az volt. Majdnem hibátlanul érzem magamat, csak a cigit csökkentem a felére. Azt hiszem, valami végtelen kimerültség jött ki rajtam, azazhogy amiatt próbált kitörni gyenge pontjaimon a vész, s aztán meghátrált.

Lóci tegnap nagyon kedvesen lírizált a telefonban délután: visszatért az előző éjszakai hosszú és „jó” beszélgetésére ama bizonyos lánnyal, akiről csak annyit tudok, egy a Nagyszempillájúnak egy másik barátnője. Előadta, hogy tanulni akar, gondolkozik az egyetemen, mindent szeretne tudni, természettudományt és közgazdaságtant, nyelveket, művészetet. Hogy lehetne ezt csinálni? Eddig nem vonzotta, de most egyre jobban. S hogy Öcsinek már régóta beszél ilyesmiket, Öcsinek, akiben efféle gondolat fel se merült mindeddig, s hogy a mostani beszélgetések csak megerősítették ezt a vágyát. Csak hát túlsok fronton túlsokat akarna egyszerre.

A maga értesítése helyett Liptákék levele jött, s egy sereg fényképfelvétel rólam, mind jó, sőt vénség tekintetében leleplezően kitűnő, éles kép, s néhány kellemesebb, kicsik és levlapnagyságúak. És írt egy tatabányai ismeretlen ügyvéd, tisztelőm, elmondva egyoldalú ismeretségünket és könyveken keresztül kötött barátságunk történetét, s kérve, majdnem kislányosan, hogy eljöhessen, ha egyszer majd megint Pesten jár. Kedves, meleg szívnek látszik, neve: dr. Etter-Domoszlay Ferenc.

Ma szép idő van, majdnem teljesen felhőtlen ég, kék és arany és zöld minden, ez is gyógyít. Ránk fért már. S bizonyára ott is javult a világ.

Folytatom az elmaradt Martialisokat, sorok órákba kerülnek, de ígéretem köt. Aggaszt a házbér.

Juliska bicegve jár, sokat nyög, igyekszem csökkenteni a mászkálásait, a régi ínszakadásos helye sérült meg újra a bokájában, borogatja (éjjel). Ma a vasalónő jött el, már reggel ¼ 7-kor munkába állt, hogy hamarabb végezzen délután.

A szerelők a hét végén várhatók. A hét vége van.

Az ajánlottan tegnap elküldött igazolványát azóta biztosan megkapta már. Ezt a levelet majd csak délután zárom le, hátha történik közben említésre érdemes dolog. Most délelőtt 11 az óra.

Fél 3. – Lent voltam, vettem Balambérnak répát és kelt. Tegnap este rágni kezdte a lámpazsinórt, s egyszer csak egy retteneteset ugrott, s utána még soká reszketett: megrázta a villany. Kisklára ma beszédesebb volt, déltájban elment. Nemrég Veres Péter telefonált ide, magát keresve, mivelhogy ott nem látta. Elmondtam neki a dolgokat, s e hó végére jeleztem a Szolgaság elolvasását. Elborult a nap, de az idő csak langyoskásabb, mint volt. Most már nem írok több soronkívülit. Posta most se jött. Isten vele.

Lőrinc

Öcsi: Haefler István, az MTI háború előtti igazgatójának fia, Lóci barátja. – Szolgaság: Veres Péter a Balogh-család története (eredeti címén: Három nemzedék) című regénytrilógiájának első kötete, 1950-ben jelent meg.

105.

Budapest, 1951. április 14.

Kedves Klára!

Mégis írok, mert ma már jött értesítés magától. Érthetetlen, mennyit késett a szerdán írt miskolci lap: együtt jött az első ózdival. Hát mégis volt sebesvonat?! Nagyszerű! Csak hogy ez az örvendetes tény még jobban megingat a MÁV információs irodák szavahihetőségében! Az igazolványt sajnos ajánlottan már elküldtem; most már tartsa ott, s majd májusban utánajárunk a visszatérítésnek. Tegnap 7,5-öm volt szájban; Tompa tanácsára nem mozdultam ki, így Tschurlék elmaradtak. Ma dr. K. Tibortól megszereztem a házbér-körülieket, rendben vagyunk. Vas I. 15 Heinét kért júliusra, ez is valami, az időpont pedig direkt jó. Már nem fáj semmim; csak eddigi oldott köhögésem lett száraz, kemény. A mai hőmet majd beírom a lap végére. Judit ma hajnalban befeküdt a klinikára; mindenki izgatott. A csipketea általános kíváncsiságot keltett itthon, a szárazkolbász általános irigységet. Juliska sántikál, de mintha jobban volna; a maga távolléte miatt nem akar kevesebbet költeni; lehet, hogy ma este színházba viszi Béla. Lóci jól megvan, Kisklára is. A nyuszi is; tegnapi magányomban teljesen rászorultam, behoztam a szobámba. A hőmérő 37,1-et mutat, délelőtt fél 11 van. Kint 13 fok. Ma tán jön végre már a szerelő. Az orvos hétfőig szobában akar tartani; csak dróton át konzultált. Juliska járt Magdánál: az autóutazás bizonytalanra maradt; mit tegyünk a kis csomaggal? Csak lenne már jó idő! Gyulának Maricin át gratuláltam; ő maga nem reagált. Legyen nyugodt és okos és vidám és szeressen engem. Mindenkit ölelek. Csókolom:

Lőrinc

Judit ma hajnalban befeküdt a klinikára: Sándor Judit és Hárs Ernő leánya ezután megszületett: Hárs Bori, lásd 106. levél. – Marici: Illyés Gyula sógornője.

106.

Budapest, 1951. április 16.

Kedves Klára!

Judit gyermeke szombaton délután 3 körül megszületett, kislány, 2,90-es. A méh működése fél időben leállt, a jövevényt fogóval kellett világra segíteni. Egészséges, és feltűnően szép. Az ifjú apa szombaton este bent volt náluk, Kisklára sokat bejár az anyához.

Én befejeztem a munkámat, mára már csak a postázás maradt hátra; lehet, hogy személyesen adom le őket. A Heine-dolgokban megpróbálok változtatásokat elérni, mert mintha túltengene a zsurnaliszta-versíró a költő kárára. A házbért ijedten s időelőtt leadtam, hogy baj ne legyen.

Vasárnap telefonon bejelentkeztek délutánra dr. Schnellék; Varga Irénkét is magukkal hozták; egy-egy csésze fekete mellett este 10-ig itt maradtak. Az öreg Báránszky is itt volt; ők előző este egy nagy porció maradék pirított grízt adtak át, háromnegyedét Manciékhoz továbbítottuk. Belőlük csak Zsuzskát látom, tegnap is felszaladt egy kölcsön labdáért, a magáét ugyanis valahogy beleteniszütőzte egy szomszéd lánnyal játszva a kanálisba. Nem volt (labda). Egyébként Manci piacra indulva épp feljött, jajveszékel, hogy kenyérjegy (amiről már tud a lapból), és hogy hogyan kell azt értelmezni, és hogy az anyósa a kórházban a rákjával, és hogy épp most kellene jól táplálni, és hogyha Zsuzsi nem volna, már rég öngyilkos lett volna, és hogy így is éhenhalunk, és hogy most volna még szabad liszt, és magának milyen pechje van a rossz idővel, és hogy nem adhatnék-e kölcsön 3,60-at, délután hoz Laci pénzt, akkor visszaadhatná, és hogy Schopenhauer is azt mondta, hogy rossz élni, és üdvözli az ottaniakat, és csókolja magát, és végül adtam neki 16-ot kölcsön, és elment.

Lóci ma, hétfőn reggel megint a Margitszigetre ment. Tegnap egész nap nem mozdult ki a házból, félig levetkőzve napozott, s közben egy közgazdasági könyvet olvasott, majd – annyira tetszik neki – kivonatolt. Azt mondja, hogy nagy szüksége van rá, s hogy hasznát veszi akkor is, ha elmúlt világok és rendszerek dolgairól ad áttekintést. Ebben igaza lehet: talán szerez valami hálót, amit aztán kivethet a maga korának vizébe. Egész nap olvasott, jegyzett. Most gyönyörűen süt a nap, a szigeten biztosan megtartják az oktatófilmfelvételeket az él-röpösök, kapni azonban nem kapnak érte semmit, noha ők most nemcsak statiszták, de egyenesen színészek, sztárok: épp azért nem kapnak, mert itt oktatás a cél. Még enni sem kapnak, kiki zsebből eszik. De lesz legalább egy jó, szép napja. Én is örömmel kimennék. Influenzám, úgy látszik, elmúlt. Csak gyenge vagyok.

Írtam a füredieknek, megköszönve a képeket, s kértem, szóljanak rá fekete unokahúgukra, hogy ha van kedve és ideje, jöjjön el máris, ha pedig maga itthon lesz, okvetlenül. Ezt, gondolom, várták. Aurélékhoz elmegyek rövidesen, még a moszkvai útja előtt. A napokban írok Gráf bácsinak s a másik helyre. Csak egy kis nyugalmam lenne már, csak egy kicsi közben! Szétdagad a fejem a sok fordítástól. Németh L.-ról nem tudok azóta. Utolsó két deka kávénkat tegnap kölcsönkérte Gizike; majd megadja, in natura.

Kisklárával nincs semmi különös. Keveset beszél, halkan morog Szabolcsra (aki esedékes jönni), és folytatja hosszú telefonjait. Nyuszi él, jól van, de mintha megint húzná a ballábát. Éheztetik a szerencsétlent. Füredről azt írták, hogy jó volna tenyésztenünk: nyáron heti egy rántottcsirkénekvaló kikerülne az ivadékaiból.

Még megvárom a mai postást, hátha jön levél magától, s felelnem kell valamire. Juliska később akar majd írni egész levelet: most nem üzen, mert akkor, mondja, nem marad témája. Ma különben a nagy előszobaszekrényt rakja ki és molytalanítja. Sürgeti a padlókenőcsöt vagy mit is…

…Megjött az első levele! Manci s Juliska is végighallgatta a nagyját. Később Manci hozta fel a neki írt lapot. Hát most el tudjuk képzelni. Csak jó ideje legyen, a szeretet mellé az is kell. A jegyet majd elintézzük, most már csak formailag gondoljunk rá. Zsíros Józsi is írt: a liszt-akció leállt, egy élelmicsomagot küldenek rövidesen! Megszűnőben vannak! Írt Ózdról Csák Géza, Tóniék ismerőse, május elején jön fel. Nem utazhatna magával visszafelé? Kérdezze meg. Hogy maga ott van, nem hallgathatom el. (Költőjelölt, nem egész fiatal, van benne valami régies, népies.) Mellékelem Kisklára levelét. Mindenkit csókolok. Legyen jókedvű és emberi végre! Szeretettel:

Lőrinc

A mellékelt válaszlapot dobja be maga Ózdon; címzettje kétszer is járt már nálam évek sora alatt. Rezerváltan, de szívélyesen gondolok rá.

Dr. Schnell János: (1893–1973) a Gyermeklélektani Intézet igazgatója. – Bernáth Aurél moszkvai útja: Repülővel utazott, ami akkor ritkaságszámba ment. – A másik hely: Gráf Ferenc, a Brazíliában élő atyai barát közvetítésével leveleztek ekkor Anna főhercegnével. – Dr. Csák Géza: (1913–1988) ózdi tisztviselő és költő, 1946-os ott-tartózkodásakor Szabó Lőrinc segítette tanácsaival indulását.

107.

Budapest, 1951. április 18–19.

Kedves Klára!

Szabolcs az este, kedden este, megjött, pár napig maradhat csak, Óvárról nem kell eljönnie, valami csacsi vegzálás, ami aggasztotta, véglegesen és hivatalosan megszűnt. Most szabadságon van, az első részt vette ki, a másodikat, mely szintén egy hét lesz, akkor szeremé, amikor Füreden lehet majd velem. Ez csak május végén, június elején, vagy szeptember elején lehetséges csupán.

Tegnap Juliska az én szobámat hozta rendbe, nagyon büszke rá, tudom, hogy rögtön nagy levelet is írt a dologról. Én alig látok különbséget a régi és a jelen helyzet közt, legfeljebb azt, hogy az ablakokon könnyű kinézni: tiszták. Azt hiszem, e téren ő jobb kritikusa saját magának, mint én neki. Délben Tompával ebédeltem, estefelé pedig Gáborékat – az öreg Gábort, tudja – látogattam meg: roppant megörültek, bort és süteményt adtak, nagyon sokáig elbeszélgettünk. Közben a fia is megjött, vizitbe, a bíró-fiú; erősen és előnyösen megváltozott, higgadt; és jól néz ki. Jövő héten az öregekkel esetleg ki is fogok rándulni: szokásos körutamat, a budai kisvasutat ajánlottam, annyit ő is bír járni, amennyi ahhoz kell. Csak tíz után eresztettek el. Csókolják. Este Kisklára és Szabolcs társaságában még jó sokáig fent voltunk.

Ma és még pár napig pauzálok a munkámban. Hiszen úgyis csak a júliusi Heinék vannak hátra; minden egyebet elintéztem és gazdájához juttattam. Kardos Tibor esetleg még küld valami szerb nyersfordítást utólag a kosovói ütközetről (rigómezei csata, olyasmi, mint a mi Mohácsunk), régi néprománcot vagy balladát.

Kálmán csütörtök estére kis gyorsvacsorára hívott meg, Tamásiék lesznek még jelen. Áron kapott a Szépirodalmitól valami megbízást egy ifjúsági szabadságharc-regényre. Az Írószövetség kongresszusára érkeznek különféle meghívók és értesítések, nagyarányú dolog készülhet. S felhívás is jött valami homályosan jelzett oktatói ügyben; gondolom, mégsem ifjú íróknak szóló tanfolyam lesz, hanem szeminárium.

Tegnap, távollétemben, egy ismeretlen (?) katolikus papra hivatkozva keresett egy fiatalember, verseket hozott. Juliska nem nagy örömmel beszélt vele, mert egy negyedóráig is fenntartotta érdeklődéseivel és fecsegésével; végül azt mondva, hogy majd egyszer megint keresni fog, kiment az előszobából, kéziratot nem hagyott itt. Nem volt tolvajgyanús. A pap állítólag még 47-ben ajánlotta neki, hogy velem bíráltassa meg az írásait.

Ma reggel Szabolccsal együtt indultam el, elkísértem Mámiékhoz, majd benéztem a nem messze lakó barátnőnkhöz; oda ő már nem jött be, mert sietnie kellett végigjárni a rokonokat. Milyen szép a táj ilyentájban! A kis lakás megvan, részben kiadva, egy volt bornagykereskedő-családnak, a kert szép, csak a veranda túlszellős. Kiderült, hogy a szomszéd házban ismerős lakik: és pedig az az ember, aki nemrég magának – vagy a Kisklárának – fejfájásmulasztó suggesztiós módot ajánlott. Ismerősként üdvözölt, én barátságosan bevallottam, hogy nem tudom, kicsoda. Kun Zsigmondnak hívják. Erre eszembe jutott, hogy volt valaha valaki, aki részben közgazdasági tudós, részben sarlatán hírben állt. Jól sakkozik; dilinósnak látszik egy kicsit, amit jól rejteget. Nyugdíjas pénzügyi tisztviselő. Hát talán nem rossz ember. Szomszédjáék vén zsugorinak tartják, magunk közt szólva. Kölcsönadta egy háromíves, régi pénzügyi dolgozatát; Lócit talán érdekli most. Nagyon örült nekem, a kertben ott tartott tea-, dzsem- és kéttojás-pohárba-ebédre. Vendége is jött, ismert, én nem őt; az titokban őt, ő azt dilinósozta le. Így igazodjunk el a világon! Visszajövet benéztem Németh Tóniékhoz, épp nem voltak otthon; megvannak; üzenetet hagytam. Az elég nagy séta nem fárasztott ki, szörnyen élveztem a kirándulást, majdnem nyárias volt már a nap.

Itthon Juliska most a maga szobáját kozmetikázza, behallom, hogy fütyörész és dalol. Lábrándulását már napok óta nem is emlegeti. Kis láng, nagy füst volt az egész, azt hiszem. Lóci telefonált, hogy gyengén van, hazajön s lefekszik. Pedig, úgy tudom, valami fontos, válogatott-tréning lett volna ma a röpösöknél. Biztosan meghűlt egy kicsit, ez a tavasz különösen ravasz. Maga is vigyázzon! A szerelőket naponta várjuk, de most már nagyon jönnek, s új csapot is hoznak. Épp megjött Lóci, hallom a hangját. Magától levlap érkezett ma neki. Már itt van, nem meghűlés bántja, hanem a tegnapelőtt kihúzott foga, amelynek sebe, mint mondja, bedagadt. Igen komisz napja volt, elterülve fekszik a díványomon, csókolja magát s majd ír.

Ma este esetleg elmegyek Vásárhelyiékhez vacsora után; én akarok jelentkezni a füredi levél nyomán. Egyelőre csak kacérkodom a gondolattal, lehet, hogy fáradt leszek. Bariék vasárnap óta megint nem léteznek.

Lóci elvi, időbeli, anyagi és egyéb okok miatt felmondta az edzőségét. Nem új ellentétek miatt. Két év óta először fordult elő, hogy le kellett mondania részvételét válogatott edzésen. (Eddig: apu) …Hej, Anyu! Apu elloholt valahova, én megtaláltam a levelet és most folytatom. Hát, – nem méreg? irtó fáj a fogam, délelőtt azt hiszem, magas lázam volt. De nem lehetett hazajönni, úgyis annyit lógok a gyárból. Pech a mai válogatott tréningről való elmaradás, de mit csináljak. Jövő hó elején kétheti edzőtábort, s utána két hetes bulgáriai utat várunk. Jó lenne… Sokat (?) tanulok, mindenesetre a rendelkezésre álló időhöz képest sokat. A Józsa-ügy nagyon nehéz, nem sok jót nézek ki belőle. Főbaj: elvesztettem a türelmem! Holnap külön írok.

Csók:

Lóci

Hogy tegnap délután abbahagytam a levelem, távollétemben Lóci folytatta, és így elvette a helyet. Más lapot kezdek hát, annál inkább, mert este még átmentem a Házmán utcába s későn jöttem haza. Így most már másnap van, 19-e, csütörtök.

Hát először is azért, mert egy lefutott riadalom van ismerősünk mögött. A sztenográfus Erzsike szólt ide levélgépelés közben, nagyon-nagyon kérve, hogy azonnal menjek be hozzá. Hogy azonnal. Tudniillik, mint később kiderült, az iskolában nagyon elárvult, fél 4-kor. Így, egyedül maradva, nem tudott kihez fordulni. (Pár nappal azelőtt is jártam ott.) Borzasztó idegállapotban volt ott, nyakán még hozzá egy sereg vizsgálattal, ami napok óta tart s még napokig, és hogy így maga maradt, tanácsot kért. Mondtam, hogy férjének rosszulléte biztosan mulandó dolog, egy-két vizsgálat után kijöhet a kórházból, majd átvittem a szomszédba, idegerősítésre, Ráth doktorhoz. Az megnyugtatta. Nyolcra kerültem haza, átmentem Aliszkáékhoz, s onnan Bernáthéknak szóltam, csak épp kis közlést. Azonban mire 11-kor hazakerültem, már itt várt a megnyugtatás, hogy Erzsikéék este 10-kor már együtt vacsorázhattak Sellei Camillo dr.-nál, ahogy tervezték. Butaság volt a dolog.

Szabolcs más ismerősöknél hált, döntőbíró volt valami izgalmas családi ügyben valamelyik rokonnál. Most jön ide.

Iluról telefonálta vagy üzente Irma, hogy rosszul van. Otthon fekszik, vagy feküdt legalább s Irma nagyon fél. Manci tegnap felszaladt hozzá, ő hozta a hírt. Átszólok mindjárt Irmához, Gyurit is folyton úgy emlegeti, ahogy az tulajdonképpen természetes. Esetleg felajánlom neki, hogy résztveszek a sírja díszítésében, tán jólesik majd neki.

Kérte Magay Stefi címét: M. Ferenc, VII., Damjanich u. 40 (225-518). A Wirthnéé csakugyan az (legalább is azt hiszem, de erősen hiszem): Főv. Kisegítő Kórház, Váci út 178. A könyvben valahogy nem találom.

A sóskát megmondtam Juliskának, ő ma kapta a lapját s köszöni.

A nagytakarítás folyik; ha maga nem érdeklődik, Juliska lábfájása már eszébe se jutott volna senkinek. Írtam, hogy Hauber dr.-nál járt. Tegnap a maga szobája készült el, s a gyerekszobából mára már csak a padló maradt hátra.

Közben levelem érkezett magától. Jó kiadós levél. Tóniék nagyon aranyosak lehetnek. Igen, nekem is jó volna – tán meg is lesz – ott éldegélni megint egy kicsit. Nem éppen a munka kedvéért, azt szinte akárhol tudok vagy tudnék. Hanem őmiattuk. Gratulálok a kis Cipinek!

Juliskának 150 forintot tudtam törleszteni. A Zsíros-féle élelmiszer-küldeményről még mindig nem jött hivatalos értesítés. A szerelőket is csak várjuk.

Lóci nagyon rendes. Aliszkától megint szereztem neki kölcsön egy olyan könyvet, amely a „legújabb kor” – az utolsó száz-százötven év – gazdasági történetét tárgyalja. Ő még nem tudja. De sorban halad, amit elkezdett, fogja. Fogfájását – a simán, gyönyörű simán kihúzott – fog utófájdalmát nem értem; láza pedig nem igen lehetett.

Folyton zajong a telefon, napok óta sürget számunkon egy kellemetlen női csicsergés valami Karcsit meg Lacit egy laktanyából: nyilván beugratták, s fut a katonája után, nem híve el, hogy téves vagy hamis számot kapott. Már vagy hússzor kereste nálunk.

Lent a kis Zsuszit látom kitavaszodva. Manci a régi, de csendes. Most jön haza az anyós. Eredményről még nem tudok.

Ott bizony nem nagyon van magyar könyv. Ki az a Keller? Nyilván nem a nagy svájci, a Gottfried!

Özönlenek az értesítések stb. az írókongresszussal kapcsolatban, láthatóan nagyon alaposan készítik elő.

Illyésékről, Némethről semmi hírem. Már írtam, hogy ma este Tamásiékkal leszek. Vásárhelyiéknél a jövő hét egyik estéjén feketére.

Zoltánéktól még visszamegy? Magyarul „Levelek” nekem a következőktől vannak még: Nietzsche, Tolsztoj, Flaubert, Ibsen, Balzac.

Kenyérrel stb. kijövünk. Néha Juliska is kap innen-onnan, például Bélától. Csönd van, nyugalom. A minap felállított új, nagyobb villanyoszlopokra most szerelik épp át a vezetékeket.

S ezzel ég áldja mindnyájukat. Üdvözlet az egész családnak. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Gábor: G. Szabó Gábor, Szabó Lőrinc apjának testvére. – Kálmán: Tompa Kálmán. – Mámi: Várady Szabolcs nagynénje. – Nem messze lakó barátnőnk: Takács Ferencék (1893–1956), a férj a háború után iparügyi miniszter volt. – Kun Zsigmond: gazdasági író, II. Széher u. 70. alatt lakott. – Józsa-ügy: Skolnik Józsa, Lóci ismerőse, Csepelen, a Vasműben dolgozott. – Sztenográfus Erzsike: Radnai Béláné Németh Erzsébet. Szabó Lőrinc itt „virágnyelven” ír. – Ráth doktor: Dr. Ráth (Reicher) Endre ügyvéd, felesége Somos Olga, Lázár Júlia divatszalonjában dolgozott; ekkor az Eötvös Loránd u. 10. alatt lakott, Radnai Béla gyorsíróiskolája pedig az Egyetem tér 5. alatt volt. – Aliszkáék: Dr. Gaálné Alisz. – dr. Sellei Camillo: (1902–1979) onkológus főorvos, az Onkológiai Intézet vezetője. – Irma Gyurit emlegeti: Mikesné fia, a kitűnő gyógyszervegyész egy évvel azelőtt halt meg hirtelen, rövid betegség után. – Wirthné: özv. Wirth Károlyné, Eliza, Gráf üzlettársának özvegye. – Ki ez a Keller?: Szabó Lőrincné április 16-i levelében: „Ma este Keller: A nevelőnő című kis könyvét fogom olvasni, amit a háziak dicsérnek. Regény az orosz életből van zárójelben a cím alatt.” S. Keller regényét Barát József fordította, 1921-ben jelent meg. – „Levelek”: ugyanebben a levélben Szabó Lőrincné írja: „Nietsche leveleit szeretném majd otthon olvasni, ha megvan magyarul. Ezt akartam már otthon is kérni, Kodolányi-levélben van szó erről, azért jött rá gusztusom.”

108.

Budapest, 1951. április 20.

Kedves Klára!

Képtelenségeket ír. Miért mondanám másnak a betegségemet, mint ami volt?! Influenza volt, elmúlt, orvos nélkül. Aztán túlsokat kételkedik. Az istenfáját, hogy ér rá ilyesmire a mai világban! Úgy lelkiklinikázik, mintha húsz vagy ötven évvel ezelőtt élnénk! Mindenki olyan kimerült, mint maga, én is. Szavakká változtatni a világot csak akkor van értelme, ha építi az életünket, erősíti, „szépíti” meg mit tudom én mit csinál vele; másképp gyerekeskedés az egész. Bosszant már ez a rengeteg „ha el akar hagyni” és „ha bűnözik ellenem” stb. Nem haraggal mondom ezt, bár tán annak látszik, csak keserűen: ez is „tol a sír felé”. Láthatta volna, hogy mit akarok: nincs más bizalmasabb emberem, mint maga, nem akarok változtatni a helyzeten. De rémes folyton a jelen és múlt sebeinek kötözgetésében élni. Lehetne, hogy megnyugodjon? Mindig csak mondja. Nincs maradéktalan boldogság a földön (amivel nem azt akarom mondani, hogy az égben volna!): szempontjaink szerint mi magunk rontunk nagyon sokat mindenen. S ez nemcsak érzelmiekre áll, mindenre áll. Még az ajándék-liszt elmaradására is. – Maga csak azt látja, hogy elesik a tartalék; pedig tán jó is, hogy elesünk tőle: elesünk esetleg egy sor veszélytől és irigységtől is. – Még az előbbiekhez: nem viselkedhet úgy egy fa szeptemberben, mint áprilisban. És: el a lelki daganatokkal, ha legalább annyi haszna nincs, hogy művészetet termeljen! Végül és mindig: reálisnak kell lenni, legalább is arra törekedni. – – Ne haragudjon mindezért, semmi sincs bennem, ami öt percen túl érzés bírna maradni. Felőlem könnyebb lehet a szíve, mint bármikor.

Most jött a levele, mindjárt tovább olvasom. Ludwigék címe csakugyan II. Bem József u. 22. Gyuláéknak se híre, se hamva. Névnapi telefonomra nem reagáltak. Tompa, akinél tegnap Áronékkal rántotta-vacsoráztam, látta őt: készül le Tihanyba. Hogy az az ózdi költő tehetséges-e igazán, nem fontos! A köszönőleveleket megírom. Irénkéék megkínálása vagy meg-nem-kínálása felett egy másodpercig is tűnődni: sehogysem aktuális, egyenesen nevetséges. Egész más világban vagyunk, s még inkább leszünk, s aki ilyenekre ad, ezért megszól vagy egyáltalán fontos neki, azt el kell ejteni. Tessék megérteni, hogy valamiféle háborúban élünk, a lövészárkok a szobáinkon mennek keresztül. Bármilyen hangversenyért magának Miskolcra bemennie nincs értelme: más a Piriék vágya és áldozata. Zoliék ellenben csak menjenek át magához. Egy doboz vimet, 2,80-asat, én is láttam, megvettem, Juliska nagyon örült neki. A csipkebort ma elintézem Bohusnál, úgyis mennem kell a maga hivatalába jegypótlékért, s az Írószövetségbe, a magam pótjegyeiért. Mindjárt indulok.

Itt van 30 Ft, a magát ért kár mennyei kipótlására.

Az erkélyünkön most csinálják a telefont: kissé lejjebb kellett rakni a bekötést az egész utcában az új póznák méretei miatt.

Kisklára tegnap este 11-kor „diszpozíciót” – berendelést – kapott a Hunnia filmgyárba ma reggel fél 9-re, valami kis szerepe lenne a Déryné ifiasszony-ban, talán. Nem nagy kedvvel, de ment; épp mehetett. Az imént hazaszólt, de akkor még annyira csattogott-mennydörgött a megzavart telefon, hogy csak a hangjára ismertem rá: hallózás után szétkapcsoltak. Szabolcs ma du. akar hazamenni. Ők alig tízperceket értek rá beszélgetni.

Erzsike, a gyorsíró tegnap többször ideszólt. Tanácsot, lelki támaszt kér, egyebet senki sem adhat ilyenkor; hogy a férje a tegnap reggel újrakezdődött kihallgatáson hogy végzett s mikor, nem tudom. Este 8-kor még nem volt otthon. Kisklára tegnap délelőtt spontán felhívta az iskolában. Én is felmegyek hozzá oda ma délelőtt megint, bár nem örömmel. De hát természetes, hogy bajbakerült asszony a család barátaihoz fordul vigaszért, biztatásért.

Nagyon rosszkedvű vagyok, ez magyarázhatja meg levelem elejét: gyakran van úgy távoli emberek levelezésében, hogy éppen más dolgok aktuálisak az egyiknél, amikor a másik még egy előző levél hangulatában folytatja, s ez a folytatás már csak a témánál fogva is rém időszerűtlen, mire visszaérkezik a válaszban. Csókoljon meg gondolatban és legyen nyugodt.

Ilu időnkint komolyan rosszul van. Tompát épp vacsora közben hívta, hogy ha éjjel rosszul lenne, hívhatja-e. Ma talán beviszik valamelyik klinikára, olyasmit hallottam.

Este a villamoson vállamra veregetett Aliszka. Aztán együtt jöttünk. Gépelve ideadta ausztráliai Erzsike legújabb levelét; mellékelem; legközelebb irányítsa vissza.

Szabolcs a vonatindulást szeretné telefonon megtudni, nem hiszi, hogy nehéz lesz. Hívom, kísérjen s tudja meg útközben a Nyugatin.

No, megyek. Délután folytatom.

Klára megjött, hülye statisztálás lett volna, másokkal együtt rögtön visszajött. Kitolás, átejtés, semmi. Még találkozott Szabolccsal, aki a koradélutáni személlyel elutazott. Az Írószövetségből Füsi már elhozta a jegyeimet, csak nem értesített: így semmit sem ér a segítsége. Iluról még nem tudunk pontosat. Erzsikénél majdnem teljesen jó hangulat volt, férje épp tanított. Lehet, hogy feladják az iskolát. Ma már csak egész rövid ideig beszélgettek vele, s otthon aludt, (ezt még tegnapra mondom). Ráth Bandinál is voltam, szintén a felajánlás mellett van. A maga jegyeit elhoztam a Növénytárból, Irmussal beszéltem; költözgetnek; s van bent egy fiatal, szőke, új nő. Itt jobb, mondta, mint a MOK-nál, ahonnan jött. Kisklárának törtem három szép ág japán birset. Lóci hazaszólt, hogy irtó fogfájás miatt elment a csepeli helyi OTI-ba, ott megröntgenezték, s kiderült, hogy nem a kihúzott fog helye fáj, hanem három tályogos foga van, amiket sürgősen el kell távolítani. Falra mászik kínjában. Rögtön hazajön, mihelyt tud, útba ejtve Tompát, akivel telefonon át máris írattam rémerős fájdalomcsillapítót: Lóci értük megy majd be hozzá. Bari nemsokára átjön; előzőleg ebédre hívtak: ebből azonban már csak vacsorameghívás lehet. – – Sokkal nyugodtabb vagyok, mint délelőtt. Kövesse példámat: soha hisztérizálás! S főleg: soha el nem hinni, hogy nem bírjuk a dolgokat! Hogy lássa, mennyire nem zárkózom magától, megírom, hogy úgy-ahogy rendbe hoztuk a halott Erzsike sírját tavaszi virágokkal. Általában mindamellett nem sok jót várok a jövőtől. De ilyeneket írni s mondani is kár, olyan magátólértetődő. Kezdem irigyelni ottlétét. Ég áldja! Kisklárának szóló levélbetétjét átadtam neki, majd ír megint hát hogyne. Ő épp most el; későn haza, mondja. Szerelők nem jöttek, némi mozdulatocska azonban mégis történt az ügyben: csöveket, csapot már hoztak. Minden jót! A többiekkel együtt csókolom.

Lőrinc

Ui. – Nem akarom válasz nélkül hagyni kérdését, hogy mit értettem a „legyen emberi” vagy „emberibb” kifejezés alatt. Már a leírásakor éreztem, hogy nem igen lesz ez érthető. De hát olyan pongyolán fogalmaz a siető ember. Most se tudom. Rosszul írtam. Általában valami olyat értettem alatta, hogy ne legyen elvi, elvi alapon álló. Hanem gyakorlati. Csókolom.

Kész a Kisklára szobája is (kivéve az ablakokat). Ma jön az előszoba.

Kardos Laci most telefonált: 5 Puskint küld, 150 sor, újrafordítás a régi nagy kötet anyagának vacakabb részéből. Ez is megesz egy hetet. Hál istennek, ez még a jobbik eset.

Úgy lelkiklinikázik: Szabó Lőrincné április 18-i levele így kezdődik: „Kedves Lőrinc! A mai leveléből úgy érzem, hogy nagyon ideges. Nagyon nincs pénz? Pedig Lóci újabb viselkedése igazán örömöt szerezhetne magának. Én is nagyon örülök. Mi volt megint ez a maga betegsége? Tényleg influenza volt? Van valami újabb izgalma? Ne legyen, Lőrinc! Nyugodjon meg teljesen s próbáljon örömöt találni, igazit, a családjában. Azt írja nekem, legyek végre emberi. Nem tudom hol, miben nem vagyok emberi. Ahol nem vagyok, azt hiszem, az csak jó magának. Én csak nagyon meggyötört vagyok, kimerült, fáradt, testileg, de főleg lelkileg. Itt, úgy érzem, hogy talán mégsem kell meghalnom. Segítsen maga, Lőrinc. Legyen teljes bizalommal hozzám mindig, akkor is, ha ellenem követ el bármit. Mindent könnyebb akkor viselnem, ha azt érzem, hogy lényegében hozzám tartozik s ez magának jó. Ha ezt nem bírja, azt is mondja meg. Fájni fog, de jobb, mintha akarata ellenére él velem. Azt ne tegye tovább. Vagy tudjunk komoly szeretetben együtt kínlódni, vagy éljen szabadon, ha magának az jobb s én belenyugszom már előre is. A bizonytalan élethez nincsen már erőm s talán nem is akarom. Kifogyott a tintám. –” – Dr. Ludwig József: nőgyógyász főorvos. – Áron: Tamási Áron. – Dr. Bohus Gábor: Szabó Lőrincné hivatali főnöke, ismeretségük utóbb baráti kapcsolattá alakult. – Aliszka: Dr. Gaálné Alisz. – Ausztráliai Erzsike: Baranyai Zoltánné. – MOK: Múzeumok Országos Központja. – A halott Erzsike: Vékesné Korzáti Erzsébet, A huszonhatodik év hősnője.

109.

Budapest, 1951. április 21.
szombat

Kedves Klára!

Most mostam meg a kezemet először az új mosdóban. Egészen jó, a csapja bőven ontja a vizet, nem is látszik rajta, hogy selejt. Elszámolása még hátra van, magát a berakó munkát a Házmán utcai Baranyai emberei csinálták; nem értjük a dolgot.

Most elmondok egy lefutott kalamajkát Lóci fogfájása körül. Mint tegnap délelőtt a csepeli röntgen kiderítette, nem a simán kihúzott fog helye fájt utólag egyre tűrhetetlenebbül, hanem három tályogos fog! Ezt alighanem már írtam is. Nos, tegnap telefonon kikönyörögte, hogy szerezzek Tompától valami igazi erős dolgot, mert falra mászik kínjában, bár már mindenféle csillapítóval teleette magát ott kint. Tompa írt neki egy ópiumos port, úgy volt, hogy Lóci 5 körül érte megy. De bent kellett maradnia vagy mi, s csak 8-kor mehetett. Akkor viszont a doktor már nincs odahaza. Megegyeztek tehát, hogy rajzszöggel a lakásajtóra kifüggeszti a receptet a doktor. Úgy is lett. Szörnyű fájással odament, aztán három patikába, egyik se tudta elkészíteni. Végre a negyedik helyen, a Széna tér 1 alatt, megcsinálták. A kiadásnál azonban a patikus valami hiányosságot fedezett fel a jelzések körül: nem volt részletezve az adagolás és hiányzott a keltezés. Szegény fiú tehát ott állt a megváltás előtt, s nem ihatott a megtalált forrásból. Emiatt a gyógyszerésszel összekaptak. Csúnyán. Végül Lóci a másiknak az arcába vágta az összegyűrt receptet, káromkodott s dühöngve becsapta az ajtót. Gondolta, akármi lesz, nem hal bele az éjjel. Nyögött és sóhajtozott is eleget, alig aludt egész éjjel. Kétszer bementem hozzá, nem szólt; a fentieket csak délelőtt mondta el, kérve, hogy nem tudnám-e valahogy rendezni az ügyet s megszerezni a gyógyszert. Itt most rengeteg részletezést kellene elmondanom, hogy hol és hogy találtam meg Kálmánt (aki szintén az ügy sima rendezése mellett volt persze, hiszen ő is hibázott, miközben a patikus túl-formalista volt). Lócinak be kellett úgyis jönnie a városba. A végeredmény az, hogy előbb telefonon – szerencsére engemet ismerő nő akadván a patikában, aki már tudott az éjszakai ügyeletes botrányáról – aztán személyesen átbeszéltem az ügyet a nappali kollegák egy részével s nem nagyon nehezen leállították a… nem is tudom, mit: a folytatást. Még este ugyanis a bentvolt patikusok – talán önvédelemből? – jegyzőkönyvet vettek fel az esetről. Mondom, simán és mosolyogva elintéződött az ügy, megszereztem akkorra egy második, teljesértékű receptet, s a gyógyszert Lóci átvette. Persze akkorra már tele volt megint mindenféle félerős szerrel, amihez a kollegái juttatták. A fogorvosnál is volt, mert tályogos fog is húzható szükség esetén, sőt okvetlen húzandó, az azonban csak hétfőn rendel. Az erős szer tehát nagyon kellett. Viszont közben az történt, hogy a Csepel egyik főröpöse tegnap abszolute lesántult, a csapat pedig ma délután 3-kor fontos meccset játszik a Honvéddal, amelyik a harmadik legjobb csapat az első osztályban. Így hát nagyon könyörögtek Lócinak, hogy fogfájósan is csak játsszék. Vállalnia kellett a dolgot. Az ám, de az ópiumos szer lankaszt! Hát így valószínűleg csak egy felet vesz be meccs előtt, s lesz, ami lesz. Ez a sok hűhó semmiért, ez a nagy vacakolás, amely régi időben talán párbajjal, talán halállal is végződhetett volna. Amire persze nem mulasztottam el rámutatni, ajánlva most is a sima megoldást, miután ő ma az első telefonnál még szörnyen paprikás volt, s esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Hát bocsánatkérés, egyoldalúan, nem volt; hanem csak sajnálkozás kölcsönös kifejezése. A dolgot telefonon hozták a gyógyszerész tudomására, s azt a kolléganői „képviselték”, Lócit én. Igaz, hogy mire az ügyet mosolyogva lezártuk, ő is befutott, s akkor már áldását adta a dologra, belátva a kényelmesség előnyét. Formálisan a patikusnak volt igaza, mert az efféle recepteket másolatban rögtön be kell nyújtani valamilyen rendőrségi ellenőrző szervhez s nagyon vigyáznak rá. De például kiadhattak volna az utólagos rendezés reményében egyetlenegy porció port a betegnek…

Nyuszi jól van, vígan ki tud ugrálni újra a ládájából, most épp a teraszon napozik s eszik, én hoztam neki hulladék saláta-levelet, ingyen, a piacról.

Kisklára reggel elment, délben megjött, most alszik, délután megint megy.

Szokolayné épp déli Kálmánnál-létem alatt telefonált neki, mint orvosnak, elmondván, hogy zenész-fia megint elájult stb. aztán hogy ma délután felviszik a Hárshegyi szanatóriumba. Átvettem a kagylót: akkor meg nekem mondta, hogy este 6-kor egyúttal kijönne hozzánk, hozott egyetmást. Nem tudom, itthon lehetek-e. Nem baj. Juliska itthon lesz.

Tojás, látom, megint kapható; ára: 1,50.

Kálmán épp a postáját nézte át: magától is kapott lapot. Rávettem, hogy üzenje meg általam a válaszát, így hangzik: „Szívből köszönöm aranyos írását, nagyon boldog vagyok, hogy jól érzi magát s hogy olyan jó lelkek és kezek közt van. Kezét csókolom.” Az utóbbi négy nap alatt, mint mondja, összesen nyolc órát aludt. Rettenetesen be van fogva. Jobban, mint valaha. Összeesik ültében.

Tegnap este Némethékhez ugrottam fel, Laci a család egy része szerint május 10-én jön haza, a másik szerint május végén.

Bari Gizikéék vasárnapra meghívtak ebédre.

Gyorsíró Erzsikééknél lefutottak a vizek, úgy látszik. Most már nincs köztünk az az intenzív érintkezés. Talán a jövő héten majd találkozunk. Sajnálom izgalmaikat. Ne írjon nekik most.

Telefonon tegnap este elköszöntem Auréltól, ma reggel nyolckor elhúzott Miskolc felett a gépe.

Tegnapi levelemből kifelejtettem a jelzett 30-as betétet; most mellékelem. Itt meleg van, s ma jó idő; s általában naptalanul sem kívánt már egyikünk se fűtést.

Margot-ék: XII. Fadrusz u. Beszéltem vele. Semmi újság.

Ma egy lap jött magától.

Az Irodalmi Alap kérdezi az én június–augusztusi üdülési igényemet is: bejelentési határidő május 5. Többet nem tudok.

„Minden apróság érdekel”: írta. Hát a válaszom elég tarka; nem?

Még eszembe jut, amit tán tud is már, hogy a jövő vasárnap, azazhogy munkaszünnap, helyet cserél a keddel, úgyhogy a dolgozóknak kettős május elsejei szünetük lesz. Utazását ez nem érinti. (Van, vagy kell, helyi, ózdi igazolás a vasúttól arról, hogy az itt bemutatandó jeggyel utazott?!)

Gizike meghozta a 2 deka feketét; Kisklára számára Juliska rögtön rátette a kezét.

Nagyon fáradtnak érzem magamat. És kedvetlennek. Gyuláék nagyon hallgatnak.

Füsi tegnap este meghozta a jegyeimet: Mancival üzente jószándékát, de az elfelejtette átadni az üzenetet. Úgy látszik, túlsokat zaklatja anyósának rákja ügyében az orvosokat, s bosszankodik azok bosszankodásán. Túlsokat, túlgépiesen, laikusmódi „ellentmondásokat” fedezve fel, okoskodik; nekem is kín hallgatni.

Megyek feladni a levelet. Sokszor ölelek mindenkit, Magát csókolom.

Lőrinc

Ilu címe a Haynal-klinikán (Üllői út): A-épület, I. em. 36. sz.

Szeretettel kíván Neked mielőbbi javulást

Alpáry Noémi

Kézcsókkal

Alpáry Imre

Váratlanul találkoztunk, náluk feketéztem, szerdán este pedig majd Erzsikéékkel ugyanitt.

Lőrinc

Szokolayék: Szokolay Károly verseit 1948 óta küldi Szabó Lőrincnek, testvére Szokolay Sándor zeneszerző, anyjuk Szokolay Bálintné gyakran kisegítette az élelmiszergondokkal küzdő városi családot. – Dr. Alpáry Imre: mezőgazdasági főiskolai tanár, felesége Noémi Radnai első feleségének, Olasz Jolánnak közeli barátnője volt.

110.

Budapest, 1951. április 22.

Kedves Klára!

A Kicsi levelét mellékelem, úgy látom, már rég írta, s tegnap fejezte be. Mégis csak alig nagyobb, mint a nyúl farka. Csak átfutottam: velem nem beszél ezekről a dolgokról, vidéki tervekről stb. Juliska az istennek sem akar bemenni Wirth nénihez. Oda is nekem kell hát, pedig ez tesz tönkre, a szaladgálás, az intézés. S hozzá még ezen a héten a kongresszus! A mai lapban láthatta reggel – vagy láthatta volna – a csábító címet, hogy: Hozzászólás irodalmi egységünk kérdéséhez. Nyilván Király István írta. Számomra ezekben a cikkekben nincs semmi megfogható; hacsaknem maga ez a megfogható: a megfoghatatlan, vagyis az, hogy elkezdenek valamit, s nem mernek-akarnak továbblépni a kérdésben, úgyhogy helybenjárás az egész és eddigiek idézése. (Mellesleg: még útitársként is csak folyton a négy rég emlegetettről esik szó: Szabó Pálról, Illyésről, Veres Péterről, Déry Tiborról, egyrészt az ő megértésükről, másrészt a fejükmosásáról: a többiek legfeljebb a példájukon tanulhatnak.)

Az éjjel itt mennydörgéses, villámlásos nyári zivatar volt és kisebb felhőszakadás. Az idő hűlt, s a vasárnapra való tekintettel már délelőtt bemelegítettünk. Borús ég kezdte a napot, a szürke és fekete százféle árnyalatával, aztán hasadozott a felhőtakaró, s mint egykor a költő mondta:

kék-fehér úszó szigetek

tolták szét s össze az eget,

s végül kisütött a meleg nap. Mióta itt gépelek az ablak előtt, az ég fele megkékült. Hát jobb is így.

Lóciék a tegnapi kissé aggasztó meccset fölényesen nyerték, ő maga jól látszott, a sportlap is megírta: Jók voltak: Antalpéter, Szabó. Bosszantó, hogy épp most nincs edzősége; ez anyagilag is nehezít; a minap, már jó rég, valami kikászálódási öthetes tervet eszkábálgattunk össze az adósságok elintézésére: eszembe jutottak hasonló kísérleteink még Mikes bácsival. Úgy tudom pár hét óta keményen spórol a fiú s tartózkodik minden könnyelműségtől, cigarettáját is napi nyolcra redukálta. A láthatáron valami edzőtábor eshetősége, s későbbre több külföldi terv, nem tudni, melyik hogyan érinthetné őt. Legnagyobb gondja most a foga. Kezd nem bízni a fogorvosában. Az ópiumos por nem tett csodát, de eléggé használt; tegnap összesen csak egyet használt fel, kétszer egy felet a tízből; tartalékolja még nagyobb fájdalom esetére, s talán üdvösen fél is tőle.

A mosdómedence vízcsapja folyton el-elakad, nem forog, nem zár, aztán simán zár: itt még baj van. Egyébként az egész jó, a tál széle visszahajló, tehát Juliska örömére a víz nem – vagy nehezebben – loccsan ki.

Szokolaynénak, aki régebben egy levélben beszámolt magának az adósságunkról, s aki most fejből nem emlékezett pontosan, körülbelül 38–40 forinttal tartoztunk. Ehhez jött tegnap újabb 81. Nagyon sok! 41-et rögtönöztem neki, a többire gyors ígéretet tettem. Fiát nem vették fel a Hárshegyibe: nincs hely, talán napok múlva. Itt volt 6-tól majdnem 8-ig, én is velük. Szeretettel, rajongva, idegbeteg módjára emlegette magát, s az istennek sem akart a pénzről beszélni. Jöttének eredményeképpen a mai húslevesbe némi tyúkaprólék került ízesítőnek; a többit majd beosztjuk.

Most megint egészen beborult. Szürkéskék gőzdaganatok, izzószélűek, komorak és vidámak, gyúrják egymást. Szél fúj. A fák virágzása tetőfokon. Az orgona majdnem nyit. Itt már csak a cseresznye van hátra a gyümölcsfák közül. Dériék sarki olajfáját kivágták: elvesztjük a csodálatos májusi illatszertárt! Pár nap óta városszerte rengeteg „Virágért” című NV-bódé színeskedik utcán-téren, aránylag olcsón árusítanak mindenfélét, az utcai koldus virágárusok tünedeznek.

Juliska törlesztésül 150-et kapott tőlem ebben a hónapban, még jár neki 180. Rémes! Hogy engedhették így eladósodni magukat!

Egykori ismerősünk felesége a Gábor Áron 3/a-ból – a név itt se jut eszembe – benézett tegnap; Kisklárával beszélt, meghívott; délután náluk feketéztem tegnap, s alá is írták feladás előtt a levelemet. Szerdán este megint együtt leszünk. Beszéltek, mellékesen, másik régi ismerősünkről, főleg az asszonyról, (csak a keresztneve jut eszembe: Marica; a férje pozsonyi konzul volt) [utólag, oldalt írva:] Réthelyi! – a lényeg az, hogy válás után a nő egyre lejjebb és lejjebb csúszott, legutóbb látta valaki, hogy egy Hungária körúti nagyobb asztalosmester oldalán reprezentált, de azóta az asztalost államosították, s ő nyilván még kijjebb kerül… Ha ugyan mindez igaz… Túlságosan kapkodó teremtés volt; sajnálom.

Lóci mondja, hogy tegnap írt magának egy lapot. S hogy este halványan körvonalazódott számukra valami edzőtábor, talán május 8-án kezdődnék, talán a Mecsekben, talán másutt, talán tíz-tizenkét napig tart, talán egy gyors szófiai út követi, rövid, talán ő is részt vesz az egészben; egyszóval még mindig minden „perche si, perche no” – ha ugyan nem hibásan írom olaszul a D’Annunzió-regény idevágó címét. Mindenesetre sürgeti nálam Lóci máris az angol nyelvtankönyvet, jó lenne a táborba. Most meg elsietett: megy az öngyújtója után, melyet az éjjel valami Pasaréti úti barátnőjénél felejtett. Megy és jön, mondja.

Kíváncsi vagyok szerda este Erzsikéék közléseire, addig már nem látom őket. Iskolájuk tán megszűnik. Nem is tudtam, hogy 22 éve jóbarátai a Gábor Áron utcai háziaknak, az asszony főleg Jolánnak volt jóbarátnője. Misztikus lények ezek, asztrológiában stb. hisznek s álmokban, „tudományosan”; Jolán ha megjelenik neki álmában, az mindig valami „figyelmeztetést” jelent – csak nem tudja, mire; ezért – mondja –, ha vele álmodik, akkor mindig jelentkezik Erzsikééknél, s „úgy is van a dolog”. Ahogy most is. De élénk, magabiztos, nyűhetetlen karakter, „mehrwertigkeitsgefühlös” és naiv. Ez csak amolyan sejtés róluk, impresszió.

Zoltánék, gondolom, ma látogatták meg. Tudja, hogy túlvan a feleidején?

Juliska meghallgatta a tegnapi levlap neki vagy róla szóló részét, de semmit sem üzen azon kívül, hogy csókolja. Majd ő külön ír. Féltékenyen őrzi apróka mondanivalóit, témabekezdéseit. Közben Lóci megjött a „Vilmá”-tól. Egyáltalán nem fontos, régi valaki – mondja –, körülbelül 32 éves, jólkonzervált asszony, elvált, dolgozó, szép lakása van; „félévenkint véletlenül látom, akkor egy párszor találkozunk, s az érintkezés, amely nem szerelem, megint elhal egy félévre”. Most ingujjban hever a díványán és közgazdaságot olvas. Talán itthon marad egész nap.

Kisklára még mindig alszik, vagy henyél az ágyában. Megnézem, mert megyek már át Bariékhoz ebédre; s még bele akarom írni, hogy hogy van. A nyuszit is megnézem. Őt szegényt már csak én védem, én engedem ki. Roppant szeret ugrálni a teraszon. Oda azonban ma nem mehet, ahhoz talán hideg van, és még nem száradhatott fel az eső.

Hát igen, alszik. Mellette a könyv: Medici Lőrinc, a közepén tarthat. Balambér karalábélevéllel enyhíti ládabörtöne sötétjét és magányát: eszik.

Isten vele, kedvesem. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

NV: Nemzeti Vállalat, korabeli általánosan használt rövidítés. – Gabriele D’Annunzio: (1863–1938) olasz költő és regényíró, könyvének címe: Forse che si, forse che no (1909), Talán igen, talán nem címmel magyarul (1918). – Lóci pasaréti úti barátnője: Sz. Vilma. – Könyv Medici Lőrincről: Brion Marcel: M. L., Nagy András fordításában, Athenaum kiadás, 1939-ben és 1940-ben.

111.

Budapest, 1951. április 23.

Kedves Klára!

Azt hiszem, jól írtam a dátumot; mindenesetre hétfő van. Semmi újság. Tegnap kitűnő ebédet kaptam Bariéknál, ahova délután Balogh Laciék is befutottak, s még kitűnőbb vacsorát itthon. Két hónap óta nem ettem ilyen tisztességes ételt. Bariéknál eltörték a nagy hódmezővásárhelyi hamutálcát, melyet tőlünk kaptak valamikor; én a csemperagasztómmal összeragasztottam.

A fődolog mostanában a Lóci foga. Azt hiszem ma megy az orvoshoz, esetleg előtte egy kontrollröntgent csináltat. Este vele sakkoztam itthon.

Benéztem Kálmusékhoz is, hogy referálhassak Magdáról. Hát először is a Gyuri-féle útiterv csődöt mondott, bár lehet, hogy egyszer majd lesz belőle valami. A maga harisnyacsomagocskája tehát véglegesen itthon marad. Pénzük nincs, azazhogy „kevesebb, mint volt”. Kálmán éppen egy jelenetet metszett fába: Villany a faluban! Egész vasárnap egymásnak adta a kilincset véletlenül a sok vendég, ki volt dögölve mindenki, mikor én csengettem be. Hírek: Maráék cukorbeteg fia egy éjjel háromszor is elájult, mindig hívni kellett Tompát. A volt Csalótzkyné április 21-én férjhez ment, Nóra. Magda nem ért rá írni és roppant szégyelli magát, de hát… és… és… satöbbi. Csakugyan rém kimerültnek látszik; betegségről nem szólt. Akkor akar majd lefeküdni, ha maga itthon lesz. Sokat jár hozzá B. Gizike (akit minden becsülése mellett szörnyen un a klisétermészete és klisé-esze miatt). És hát csókolja magát, rajong a Klárcsijáért.

Mondom, nincs semmi érdemleges.

Juliska ma kapta a levelét. Ebédre fehér bableves volt és palacsinta.

Hőmérő kint árnyékban 16 fok, magánál, bent, 17, nálam is, Kiskláránál több. Kisklára 3-kor megjön, 5-kor elmegy.

Nyuszi délelőtt a kis erkélyen sütkérezett és eszegetett; most áttettem a másik oldalra, a teraszra. Vígan futkározik, elnyúlik a melegedő köveken, szemmelláthatóan lyukszerű lakást szeretne: fel kéne hozni neki egy kályhacsövet. Már megbeszéltem Kisklárával, hogy ha ráér, egyszer kivisszük sétálni a zöldbe: hadd álmélkodjék! Nem mer az megszökni s nem is tudna! Láttam egyszer, hogy vízhez jutott a nagy teraszon: nem kellett neki. Hanem a kis erkélyre be-bekunkorodó ampelopszist magától szívesen eszegeti.

Ma, azt hiszem, kismosás van soron.

Lekvárunk nincs több, most mondja Juliska, hogy abból a 9 forintos kevert-lekvárból vett – egy kilót adnak – s azzal töltötte a palacsintát. Érezhető; de nem rossz. Azt mondják, dohányjegy is lesz, s tojásjegy stb.

Most már elő kell vennem megint valami fordítást: Kardos Laci kiad egy iskolai, rövidített Puskint, abba néhány silány fordítás helyett új kell. Öt darabot kaptam, sürgősek, nem különösebb darabok.

Juliska diktálja a kért recepteket:

1. Kakaós tészta. – 25 deka porcukor, 1 egész tojás, 4 deka vaj: ezt félóra hosszat habosra kell keverni. Aztán 4 deka kakaót, 23 deka lisztet apránként hozzáteszünk és egy csésze tejet, hogy olyan sűrű legyen, mint a piskótatészta. Ha kevés bele ennyi tej, pótolni kell. Egy csomag sütőpor kell még, aztán kilisztezett tepsiben megsütjük.

2. Diókenyér. – 7 tojás fejérjét majdnem készre kiverjük, 25 deka porcukrot beleteszünk, s ezzel tovább verjük, míg a cukor fel nem oldódik. Utána 13 deka diót, 13 deka lisztet teszünk hozzá. Vajjal kikent, kilisztezett, keskeny formában sütjük lassú tűznél. Vékonyra szeleteljük.

3. Fehér tészta. – 21 deka vaniliás vagy citromos porcukrot, 7 tojás kemény habbá vert fehérjét, 14 deka lisztet és 5 deka olvasztott langyos vajat könnyedén összekeverünk. Hosszúkás, magas formában lassú tűznél sütjük, készen kiborítjuk, s teljesen kihűlve citrommázzal bevonjuk. Vékonyra szeletelve tea vagy kávé mellé szolgáljuk fel.

Jó étvágyat hozzá! Kisklára megjött, semmi újság. Csókoljuk.

Lőrinc

Megjelent a Román költők antológiája, itt a tiszteletpéldány.

Balogh László: A Lakatos-kormány volt államtitkára, felesége Bozóky Mária festő, utóbb kitelepítették őket, Szabó Lőrinc segítette ezalatt őket.

112.

Budapest, 1951. április 24.
kedd

Kedves Klára!

Nagyon misz-kedvem van, bár az idő igen-igen megjavult, s ez nagy segítség. Gyönyörű meleg van, az idén először voltam kint felöltő nélkül. Ajtó-ablak tárva a lakásban, kintről melegebb árad be, mint a napok alatt mégiscsak lehűlt belső levegő. Egy órakor két órára lezárták a gázt, ma csak későn lesz ebéd. Addig majd valami kenyeret. (Utólag: mégis idején lett ebéd.)

Rossz hangulatom oknélküli: a „Nachtseite”, az „éjszakai oldal” az emberben, ahogy régiek és főleg romantikusok mondották. Nem bírok hozzáülni a fordításhoz, olyan nagy a csömöröm az efféle munkától már. Pedig telik az idő, és ennek most már napok alatt meg kell lennie, ennek az öt Puskinnak. 150 sor, s valami jegyzetféle azt a rémes gyanút kelti bennem, hogy soronkint csak egy forintot adnak érte az Új Magyarék. Hát ez borzasztó! Csak megvolna már az a kollektív, az mégis…

Tegnap egész nap erőltettem, nem ment. Estefelé a nyavalya majd hogy ki nem tört már. Sorra vettem ismerősöket – közellakók előnyben – hogy hova mehetnék el. Vagy húsz embert. Egyikhez se volt igazi kedvem. S szégyeltem is magamat: mit cipelni magunkkal az undokságunkat?! És hideg is volt a lakásban, ültem egész nap csak. Levele nem jött, ma sem. Én eddig mindennap írtam; rendben megkapott mindent? Keserűségemben írtam.

És hogy lopják amellett az ember életét! Ma beállított a részeges nyomdász barátunk: a szerencsétlennek most már zsebében az írása, hogy bolondokházába kell vinni a feleségét. Visszahozta a Shakespeare-t, elvitt egy Kosztolányit. Juliskával tanakodtunk, hova mehetnék – visszatérek a tegnap estére – ő Irma nagymamát is proponálta meleg lélekkel; de az nem volt otthon. Végül is a szomszédba kérezkedtem be, Dériékhez, feketére: ők társaságot vártak, de mindenki elmaradt, úgyhogy a véletlen „cuvaksz” – én – voltam az egyedüli.

Lócinak egy visszaesése is bosszant: miután a foga megenyhült, bement Tarnay Karcsihoz, de nem húzatott; a privátorvos hitegeti, hogy talán megmenthető egyik-másik; szóval halogat. S este elmenve, pedig nagyon fáradt volt, úgy ottragadt valamelyik nőnél (akinek vele közös barátnőjét tegnap elütötte egy autó), hogy csak éjjel egykor jött meg. Ma persze alig bírt felkelni. Délelőtt kikunyorálta, hogy szerezzek pénzért jegyet egy péntekesti zeneakadémiai hangversenyre: Wagner-est lesz, MÁV-szimfónikusok, ketten mennének. Tudja, micsoda munka csak azt is megtudni, hogy hol van jegyiroda, melyik működik?! Egyik nem tud a másikról, s minden folyton változik. Két órám ráment, míg, szerencsével, nem kicsivel, hozzájutottam két 15 forintos jegyhez. Közben Bernáthné meghívott ma estére vacsorára (tegnap nem volt otthon, amikor én kerestem); aztán meg Vásárhelyiné hívott meg szerda estére. (Őrájuk nem gondoltam tegnap, pedig nagyon jó lett volna.) Elfogadtam. S most jut eszembe, hogy szerdán estére már programom van! Le kell az újabbat mondani! Illés Bandi is hívott a hivatalából, kérdezve, megyek-e szerdán a Szövetségbe, arra a bizonyos oktatásügyi valamire stb. Állítólag félévig tartana. S péntektől vasárnap estig a kongresszus. – – Igen: tegnap este végre felhívott Flóra, aki aznap kapott magától írást. Lelki nesze-semmi-fogd-meg-jól volt az egész. Említette, hogy egyszer már szólt ide, s akkor Kisklárával beszélt. Az elfelejtette megemlíteni. Férje szerdán Dunapentelére megy, nem tudja, milyen keretben.

Mindez rosszul hangol, s főleg a munkacsömör, valami tehetetlenség. Csakúgy sajog bennem a gond, lelkibeteg lettem, semmi sem segít. Fejem olyanra dagadt, mint az égbolt! S náthás vagyok, annyi zsebkendőt pusztítok egy hét alatt, mint tavaly egész nyáron. – – Nyuszinak eszkábáltam egy mű-alagutat deszkából, botlábakon, kátránypapírfalakkal, a teraszokra is jó, a ládájába is.

Ha Miskolcra megy s oda kér levelet, írja meg idejében a dátumokat. Jól tudom, hogy a cím: Malinovszki 70?

Isten vele. Mire levelem kézhez veszi, már biztosan rég túlleszek ezen a rossz idegállapoton. Mindenkit csókolok. Szeretettel:

Lőrinc

Egy kis pótlás ebéd után:

Szokolayné szólt ide, zenész – 8-án kerül a Hárshegyibe.

Nagyon jó ebéd volt, kissé derült a világom a sült tyúkhústól és a tarhonya-fejessaláta körítéstől.

Irma szólt még telefonon az imént. Megkapta, köszöni lapját. Nem tudott felelni (mondtam, már ne is feleljen), mert épp akkor kezdődött a riadalom Ilu körül. Ilu egyébként ma hazakerült a kivizsgálásról (mert ez csak kivizsgálás volt): nem találtak semmi nagyobb és újabb bajt, a nagy köhögések az ottléte alatt nem produkálódtak, állapota kissé jobb, saját lábán ment el, s most alighanem dr. Tompánál van. Megígértem, hogy segítek rendbehozni Irmának a Gyuri sírját. De majd csak a jövő héten már. Kisklára épp ma akart bemenni a klinikára Iluhoz.

Egyéb nincs. Sokszor csókolom

Lőrinc

Dr. Tarnay Károly: – a család fogorvosa.

113.

Budapest, 1951. április 25.
szerda

Kedves Klára!

Ma jött kis levele, fejemet mossa a fejmosásért, melyben magát részeltettem. Már azt se tudom, mi volt.

Tehát elment Miskolcra! Nem baj. Hanem mikor lábol át oda, mint már hazafelé tartó? Hova írjunk? Biztosan idejekorán értesít! A maga helyén én az utolsó napig maradnék… Hogy csak az aztán következő hétfőn álljon munkába, azt valószínűleg megadják.

Bohus telefonált: hétfőn délután eljön a csipkebor ügyében. Csak hát nincs cukrunk.

Ma jó hírekről számolhatok be, habár a nap rosszulléttel kezdődött. Előbb veszem ezt.

Borotválkozás közben émelyegni kezdtem, forgott velem a világ, csúnyán és gyorsan, a legszédítőbb és hánytatóbb tengeribetegség se lehet különb. Öt percig; aztán elmúlt. Le kellett dőlnöm. Aztán dolgoztam a Puskinokon. Telefonáltam Tompának. Tizenegykor, mikor visszahívott, épp beszélgetés közben jött a második undok roham. Másodszor is hívott. Akkor, közben, már hánytam, ez sokat könnyített. Nyelvem hófehér volt. Szódabikarbonát, belloidot és papaverint vettem be, utasításra, két-két szemet. Reggeltől idáig – du. – fél 5-ig – csak négy cigarettát szívtam. Közben megjártam az Írószövetséget, s utána, 3-kor, Tompához mentem. Ő előbb frissensült borjút akart adni, aztán mégis tiltotta: úgy látszik, sőt biztos, hogy gyomorrontásról van szó, nem ehetem zsírosat. Itthon mindjárt kapok tejbegrízt. Már öt órája nem kering a világ velem.

A Szövetségben sikeresen jártam, egész sor ember bánt velem nagyon kedvesen, így Palotai Boris, Ágotainé Mária tisztviselőnő, Barabás Alisz tisztviselőnő, Gáspár Bandi, Kovai Lőrinc és felesége, a Hajnal-Keszi házaspár és még vagy hatan-nyolcan. Devecseri és a pártiroda-titkár is. Barabás Alisznál kényelmesen el lehetett intézni, hogy hát akkor ne menjek, ha most rosszul vagyok, arra az ülés-sorozatra, amelyet szemináriumnak gondoltak többen. Egyébként is összesen öt felolvasás lett volna, s egy már lepergett amúgyis belőle. Megkaptam a kongresszusi ajándékot: egy jelvényt, alkalomszerűt, egy jegyzőkönyvet, egy Lenin s egy Rákosi-könyvet s egy füzetkét, szovjet költők magyarvonatkozású dalait fordításban. Az egész egy piros tokba csomagolva. A kongresszus az Újvárosházán lesz, 9-től estig, két órás ebédszünettel s ebéddel s vacsorával, záróbankettel a volt Britanniában. Péntektől vasárnap estig. Tanulság: nem kell mindjárt hisztériás túlzásokba esni. Tompától odaszóltam Illés Bandinak, aki nagyon örült.

A Széll Kálmán térről valahova elkerülhettek nyomdászmester-barátaink: a házon zászló és hivatali tábla leng.

Villamosátszállás közben lefogott s megfeketéztetett ma délben ott Sárköziné; őszintének látszó szeretettel érdeklődött és beszélt; stoppolt ruhám a hét végére készen lesz.

Az este Bernáthnénál vacsoráztam (tán az ártott: fehérbab + füstölt sonka-részecskék). Jól beszélgettünk, intimes dolgaimról is, melyeket most összegeztem, s amelyekről – úgy láttam – már nagyjában tudtak. Aurél előző éjjel hazaszólt Moszkvából: nagyon megkínozta a repülőút, Marili is kedves volt, nem kapott intőt; játszik egy iskolai színdarabban, a Ráday utcai ref. gimnázium színpadán.

Megyek, csinálom a Puskinokat, péntek reggel magammal kell vinnem őket. Eldőlt, hogy 4-et kapok soronkint.

Hát ugye ez mind aránylag nem rossz?

Nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Hívja Rózsikát. Tóniékat csókolom, Magát is.

Lőrinc

Ui. – Hát mégis írt a Cimbalom utcába? Ma este velük feketézek Ováryéknál, itt a szomszédban. A tegnapi szép meleg mára még nőtt, megint 19–20 fok van a szobákban. Leót ott felmentették, tegnap óta itt jár, hogy esetleg visszacsináltassa a dolgokat, ami aligha fog menni, véli Magda bizalmasan.

Britannia: utóbb Béke szálló a Teréz körúton. – Széll Kálmán tér: mai Moszkva tér. – Cimbalom utca: Radnaiék lakása. – Óváryék: Valószínűleg Alpáryék helyett írta. – Leó: Kuzman Leó.

114.

Budapest, 1951. április 26.

Csak pár szót, kedves Klára, mert rengeteg a dolgom, s a nagy gyomorrontás még ma reggel is forgatta velem a világot. A hülye Lóci csak éjjel egykor jött meg, orosz táncbemutatón volt, amit elvben nem helytelenítek; persze kimerült, kétszer elkésett. Pénteken Wagnerbe megy. A baj az, hogy utána nem siet haza. Óvatosan étkezem, alig cigarettázom. Keményen kell dolgoznom a Puskinokon, hogy holnap reggel átadhassam őket K. Lacinak. Itt járt Szokolayné, két könyvet kért, ezzel mi jutottunk némi előlegbe nála. Juliska, Tompa nagyon rendes. Az imént pihenésül lementem a borbélyhoz, nagyon kellett már úgyis a nyiratkozás. Tegnap este Ováryéknál feketéztem, Erzsikéék elmesélték a részleteket. Hogy a szemináriumgyanú helytelen volt, már írtam. A három nap se lesz túlterhes. Ma szép idő van, de szél fúj. Nyuszi mindkét erkélyen már inkább árnyékot keres. Nincs semmi különös. Látom, maga pláne kifogyott a közölnivalókból. Azt azonban mintha észre se vette volna, hogy én naponta írtam. Szeretnénk tudni pontos napját-óráját a jöttének. Valaki látta itt az ózdi Lili asszonyt, én még nem. Nem érek rá semmire. Nagyon gyenge vagyok, karlsbadi kúrát is kezdtem. De most dolgozni kell, napra, órára. Hőemelkedésem sem volt. Péntektől alig lesz szabad percem. Gáborék jelentkeztek a proponált kirándulásra, jövő szerdára kitoltam a dolgot: esetleg akkor már maga is benne lehet majd. Estefelé Bari jön át egy állatorvossal; épp jókor, hiszen állat vagyok és beteg! Nem tudom, mit akar ez a „tisztelőm”. Juliska ma befőzte az első kis porció sóskát: a nagy halomból alig lett valami, ezt nem tudtam. Örülök, hogy Zoliékkal jóban lesz, hogy bírja az ottlétet. Ritkaság! (Ott lenni.) Nem keresnék a Juliska-Géza-féle gyerekeket is? Kortársaink! Hallom, a Növénytár költözése kissé – pár hétre – halasztódik, bár el nem marad. Bohus igyekszik időt nyerni. Ma sok mindent kell kiváltani; cukrunk is lesz és rizsünk; felvágottjegyre némi szalámit adtak, de mi már előbb elintéztük, s így lecsúsztunk a jobbról. Nem kell kapzsinak lenni!

Sok csók.

Lőrinc

Ózdi Lili asszony: Dr. Major Kálmánné Ábel Lili, Gaálné Ábel Alisz unokatestvére. – Juliska–Géza-féle gyerekek: Szabó Lőrinc anyai ági rokonai, Szabó Géza és Panyiczky Júlia gyermekei Miskolcon a Zöldfa utcában laktak.

115.

Balatonfüred, 1951. június 10.
vasárnap, délután 4 óra

Kedves Klára,

remélem, még hétfőn hírt visz rólam ez a gyors lapom. Programszerűen ment minden. Juliska igen jól csomagolt és ügyesen, csak kimaradtak az orvosságaim (amit már Akarattyán is sajnáltam), s egy pár apróság. Fogkefét vettem, szappanom is van. Túl sok fehérneműt hoztam. Itt Gáboréknál nagy szeretet fogadott; megismerkedtem Görögné Beke Margittal; s nagyon jól összemelegedtünk dr. Vajda Ernőékkel. Vajda híres ügyvéd, botanikus és növényfotografus-művész; felesége lábadozó, fest. Ma vasárnap délelőtt szép autókirándulást tettünk Ernő, Gábor meg én, gyűjtő és fotós körúton. Dr. Vajda élénk érintkezésben van a Növénytárral is, magát is ismeri, kitűnő ember, találkozni fogunk otthon is. Szállásul egy verandaszobát választottam, mely hátra a kertre néz; csupa elfüggönyzött ablak; egymás fölött két vaságy van benne; olyan majdnem, mint egy hálókocsi fülke. A mai lap említi az Új Hold és a Venusz együttállását; péntek este Jánoséknál én is észrevettem, szép égi kép volt, olyan, mint egy görbe felkiáltójel [rajz]. – A lapja ma megjött, köszönöm. Eddig csak pihentem. Itt járt Tihanyból Vass E.-nél lapja, akinek úgy látszik élete egyik nagy örömét okozta a fordítás; köszöni magának a gépelést, szeretné megismerni, hívott. Szabolcsról nincs hír. Jól vagyok; persze úgy nagyjából csak. Maguk is legyenek azok! Kalmár J.-éknál is megvolna e hétre a pót-szállás. Most csak ennyit. Hogy tetszett Lócinak a Revizor? Kisklára? Írjanak! Ha a pénz megjön (haza), gondoljon víkendre! Most szaladok feladni a postán ezt az első lapot. Csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Szombaton esős nap volt, aztán szeles éjszaka, a mai nap gyönyörű.

Balatonfüred: Szabó Lőrinc június 9-én Kodolányinál van Akarattyán, 10-től 22-ig Liptákék vendége. – Görögné Beke Margit: író és fordító.

116.

Balatonfüred, 1951. június 11.

Változatlanul semmi újság, kedves Klára, épp ezért nincs is tulajdonképpen jeleznivalóm. Írtam már, hogy fogkeféhez és szappanhoz hozzájutottam, így azt nem kérem még I. Gy-val sem; és egyebet sem; legfeljebb az orvosságokat. Dr. Vajda ma, hétfőn 10 tájban biztosan kereste magát a Növénytárban, s referált a kevés referálnivalóról. Erős szél mellett ma is pompás, meleg az idő. Kezdtem Heinével foglalkozni; igen nehéz ez az egyszerű dal-forma és hang. Olvasgatok. A kenyérváltójegyről (utólag) kiderült, hogy nem is volt olyan fontos. A ház most tág, nagy, négy-öt helyen egyformán kellemes a zöldben és szabadban lenni. Mindig jön-jön valaki fentről; újság ma nem. A ház most érettségizett Zsuzsája délben állított be, érdeklődve hallgattuk vizsgaélményeit stb. Ma M. Lia társával botlottam össze, pár napra jött csak. Szabi nem írt még. Folynak a kerti munkák. Beke Margit ma este hazamegy; Litvánék Tihanyból holnap este. Asztalomon szép vadvirágcsokor, még a tegnapi autós botanikus-kirándulásról. Folyton hazagondolok. Hallom, Badacsonyban Egry igen gyengélkedik, tán meglátogatjuk. Rosszul alszom, szívem ideges. Gyönyörű a határ, a világ! Üdv a tegnapi Margit-napra a földszinten! Sokszor csókolom. Írjanak!

Lőrinc

Ui. Jánosnál jó volt, csakugyan írjon neki egy kis lapot!

Délután 4 óra – Ebben a percben megjött Szabolcs.

M. Lia: Marschalkó Lia költőnő. – Margit nap a földszinten: Mikes Margiték a földszinten laknak.

117.

Balatonfüred, 1951. június 14.

Kedves Klára!

Szörnyen renyhe vagyok, semmit se tudtam még dolgozni. Nem is nagyon bánom, legalább erősödöm. Hetek (vagy hónapok?) óra tartó derék- és mell-fájásaim iszonyúan erősödtek, szerdán kulmináltak, tegnap eltűntek. Már azt hittem, valami új, szörnyű erejű szívbaj fog itt el. De úgy látszik, valami idegzsába vagy mi volt. Szerdán különben megjött s itt ebédelt Gyula. Hazakísértük Szabolccsal. Nagyon kedves volt. Este a Növénykísérletinél, Sz. rokonainál vacsoráztunk, oda s onnan hallottam Juliska hangját. – Legjobban most az érdekelne, hogy a várt pénz megjött-e! Sz. vasárnap délben utazik haza, nagyon megszerették, hétfőn áll munkába. Magától 2 lap és 1 levél jött eddig. W. Laci tán eljön Tihanyba; oda került a várt új helyére. Hat napja jó az idő. Nem hétfőn megyek haza, csak szerdán (déltájban) dr. Vajda Ernő kocsiján. Mindenkit sokszor csókolok.

Szeretettel

Lőrinc

W. Laci: Wessely László, a várt új hely az Új Magyar könyvkiadó.

118.

Badacsonytomaj, 1951. június 21.

Kedves Klára!

Meghalt Egry Jóska. Kijöttünk Gáborral a temetésre dr. Vajda kocsiján, láttuk a koporsó kocsiratételét, az özvegyet (Juliska), Pátzayt, Bernáthot. Gábor miatt a kocsival mi ketten előrejöttünk a tomaji temetőbe, itt írok. Már szól a harang, vagyis a badacsonyi háztól indult gyászkocsi feltűnt a tomaji határban. Elvadult, gyönyörű kis temető, istenhátamögötti. Nagyon nehéz a szívem. Mindig-mindig elkésik az ember! Tíz napja folyton akartunk kijönni ide, és most már nincs többé. Megszokhatatlan ez a tapasztalat. A temetőkapuban várok, írok, a kocsin, a forró bádoghűtőn. Gábor bent van, majd érte megyek, ha látszik a menet a hegyoldal alján, s odaállunk a nyitott sír mellé. – Tegnap Illyésnél voltam. Tudom, hogy hívott. Péntek reggel otthon vagyok. Jönnek!

Csókolom

Lőrinc

119.

Badacsonyörs, 1951. augusztus 4.

Kedves Klára!

Laci majd elmesél mindent, meg a kis Zsuzska naplója. Nagyon jól, kedvesen sikerült minden. Itt már lehetetlen volt szállást kapni Lacinak; pedig igyekeztem. Aurél ma délben haza kellett hogy utazzék, Alisszal és Marilival maradott. Meddig? Csak pár napig! A jövő hét végén a 2 × 2 névnap. Víkendre lejöhet, ugye? Erről még írunk egymásnak. Azt hiszem, kedden este újra Füreden leszek már. Zsuzska írjon pár szép sort Gáboréknak. Írni ide ne is írjon! (Vagyis csak Füredre.) Ha csak nem vasárnap délutánig… vagy ha táviratozni kell. 15-én otthon kell lennem, addig nagyon sok a munkám, a gyerekkel elég idő eltelt. Nem baj, nem sajnálom; sőt! Azt hiszem együtt megyünk majd haza 12-én. Zsuzsi lepedőjét majd én viszem, Füreden felejtettük. Kisklára névnapjában 60%-ig benne vagyok (pénzben). Itt úgy alakul a helyzet, hogy később aligha láthatnának már vendégül. 15-e után Kovács Jóska fiára kell gondolnunk! Minden jót! Csókolom a gyerekeket, üdvözlöm az ismerősöket, Juliskát, Sztovicskát, mindenkit.

Szeretettel

Lőrinc

Badacsonyörs, 1951. augusztus 5.

Folytatás!

Váratlanul itt maradhattak Laciék mégis egy napra. Nagy öröme volt a kislánynak. Mi lustálkodtunk, Laci meg én, és ettünk, egy kicsit fürödtünk, sétáltunk. Bernáthék vendégei voltak; s az enyémek is: ezt okvetlen így akarom, s majd rendezem. Alisz ugyan kedvesen marasztal napokig, a hét végéig; én már drukkolok a sok munka miatt. Szeretném Aurélt még itt érni, keddtől kezdve jöhet bármely nap. Dolgom van vele, megbeszélnivaló; a rádiólevélre még nem feleltem. Tegnap keddet írtam mint ittlétem utolsó napját. Ma kitolom az ügyet (Laciék egy plusz-napja miatt), én is egy nappal: szerdán tehát okvetlen átmegyek már Füredre. A további legyen változatlan: maga értesít, hogy jön-e víkendre, s hogy Liptákékhoz-e vagy pedig Tihanyba, s hogy utóbbi esetben én mikor menjek, egyáltalán mehetek-e. Szeretném már látni az otthoniakat, magukat. – Kovács Józsi fiát esetleg magunkkal vinnők? Próbálom lelevelezni a dolgot. S hétfőtől kezdve kutyakeményen dolgozom! Csókolom (ahogy a többieket is):

Lőrinc

B-örs

Ábrahámhegy

B-rendes

Kővágóörs-Révfülöp

Szepezdfürdő

Balatonszepezd

Viriusztelep

Zánka-Köveskál

Dörgicse-Akali

Kilián-telep

B-udvari

Örvényes

Aszófő-Tihany

B-füred

B-arács

Csopak

Alsóörs

Káptalanfüred

B-almádi

Vörösberény-Budatava

B-fűzfő

Fűzfőfürdő

B-kenese

B-kenese-üdülő (alagút)

B-akarattya

Csajág

Balatonfőkajár

Füle

Polgárdi

Polgárdi ipartelep

Alsósomlyó

Szabadbattyán

Szfvár rep. tér

Székesfehérvár

Kelenföld

Bpest Déli

Sztovicska: Sztovits Istvánné varrónő.

120.

Balatonfüred, 1951. augusztus 9.
délután

Kedves Klára, –

most kaptam meg, már Gáboréknál, 6-i lapját. Jól sejtettem tehát (amit jeleztem is): s maga kétnapos vikendet csinál. Tudják ezt Flóráék? Ha nem, vagy ha ott nincs hálóhely, akkor itt leszünk éjszakára; a hajóforgalom jó sűrű. Azonban: hova érkezik? Hol várjam? Ha nem kapok értesítést, akkor itt találkozunk, ugye, Liptákéknál, amennyiben Fürednek jön? Ha viszont nem értesít és nem is Fürednek utazik, akkor én vasárnap délelőtt mindenesetre áthajózom Tihanyrévbe, Gyuláékhoz. Táviratozhat is; sőt telefonálhat akár még Földvárról is! (Tüske Ilonka!) S. Margot-ék Lelléről szintén vasárnapdéli randevút ajánlottak Gyuláéknál: írtam, hogy mi úgyis ott leszünk. Épp Margot lapjából azt sejtem, hogy F. Feriék Lellén időznek: így könnyebben hálhatnánk a Fellegvárban, nem? Most látom, hogy A. Irmus már szombatra várja magát Tihanyban. Ez is azt javallja, hogy maga most szombaton Füreden átjöjjön, s be ide hozzám (amennyiben nem várnám az állomáson): itt majd megcsináljuk a 2½ napos tervet. Tulajdonképp a lényeg az, a döntő az, hogy Gyuláéknál alhatunk-e, minden egyebet ehhez kell szabni. Én a jövő héten még itt maradhatok; a Heine postán is elintézhető. Lóci állkapocs-kiütése kissé tán mégis goromba ügy. Sikerükhöz gratulálok. Nincs semmi különös. Az egyéb dolgok most nem fontosak. Mindnyájukat csókolom, s magát várom.

Szeretettel:

Lőrinc

Balatonfüred: Szabó Lőrinc megszakításokkal Liptákéknál lakik. – A. Irmus: Alladiatorisz Irma.

121.

Budapest, 1951. augusztus 14.

Kedves Lőrinc!

Értelme talán nincs is annak, hogy írok, de muszáj. Csak magyarázni szeretném magam. Hogy miért, azt nem is tudom pontosan. Talán azt akarom megértetni, hogy ne éljen tovább olyan életet, mint 30 évig. Hárman fizettünk rá a gyengeségre. Ne szánjon engem így, nem lett volna szabad azelőtt sem. Múlt évben úgy láttam, maga is úgy látta, hogy tudunk ketten valami szépet csinálni még együtt, megmaradt kis életünkkel. Akkor éreztem a szeretetét, s hittem valami csodában. Nem volt könnyű nekem sem maga felé menni hitben, szeretetben, mert mind a két dolog szinte meghalt már bennem. Csak kötelesség tartott rég ebben a házban, s annak a bolondságnak a hite, hogy maga rám szorul. Hogy milyen őrület adta ezt a hitet? Talán az, hogy én magamról tudtam miképpen állok maga s a két gyerek mellett? Most már mindegy. Visszafelé nem javítgathatunk. Talán előre sem? Hozzám úgy látszik nem tudja más kapcsolni, mint a 30 évi szenvedés emléke. Nem akarom ezt sem lebecsülni, ez is kapocs, sőt, erős kapocs. 1950-ben láttam, hogy segíthetek, 1951-ben már ezt sem érzem. Úgy érzem, hogy elvégeztem a legfontosabbat: maga él.

Most úgy érzem, sőt látom, hogy a bizalma elmúlt. Vagy nincs rá szüksége. Pedig a szeretet irántam, a bizalmával párhuzamosan fokozódott, s a bizalom csökkentésével ez is csökkent. Próbáltam közelférkőzni magához, megoldani a gátlásait s furcsa módon, ahogy nem értett félre az év elején, úgy félreért most állandóan. Semmi sem véletlen, ez sem. Nem akarok én magától semmit, Lőrinc, főleg nem kényszerből. Csak ne csapja be magát s engem sem. Én sem akarom becsapni. Vegye tudomásul, hogy nincsen már annyi erőm, mint valamikor volt, a hitem is igen-igen pici. Nem tudok úgy élni itt, hogy a mi közös életünk továbbra is ugyanolyan hazug, mint volt azelőtt. Nézzünk szembe egyszer végre komolyan mindennel. Maga mindig megnyugtat: „Ha már így történt minden, nem akarok elválni, maradjunk csak együtt.” Csak a süket fül nem hallja az ilyesfélékből az igazat, a lényegest; csak maradjak, illetve: maradhatok. Maga pedig bezárkózott újra. Szívében ápolgatja, illetve érzésem szerint akarattal növelgeti Bözsi iránti szerelmét, s teljesen külön, zárt életet él vele, volt környezetével és minden hitem szerint nagy fájdalma, szerelme s a velem való együttmaradás, sőt hozzámhangolódás dacára még mást is csinál. Igaz, lehet, hogy ez is összefügg Bözsivel, az ő megidézésével. Én semmit sem tiltok magának, mindent, amit érez vagy kíván, tegye, meg is értek elég sok mindent, nem egészen mindent, de főleg azt nem, hogy nem folytatja velem a teljes őszinteséget. Legalább azt engedte volna, hogy öregségünkre abban bízhassam, hogy mindennel hozzám jön. Ezt csak fájdalma néhány hónapjában tette – tudom, hogy nem volt teljesen őszinte akkor sem – de azt a kezdetnek vettem s vártam, hogy ebből a teljes bizalom fog kifejlődni. Pedig érezhette, hogy az egyetlen mód arra, hogy maga közel érezze magát hozzám, de egyetlen mód arra is, hogy én feloldódhassam, s én is teljesen tudjam magamat adni lélekben, testben. Úgy látom, nincs rám szüksége ma már. Amire belőlem szüksége van, az talán hogy a ház, a gyerekek maradjanak együtt. Ez sok és szép is, de nekem már nem elég. Ha nem akarja vagy nem tudja felállítani köztünk azt a viszonyt, hogy én bízzam magában, hogy érezzem, hogy fontos vagyok ma már, csak távolodni fogunk egymástól. Eleinte ígért mindenfélét: Idevisz, odavisz; elment egyedül, elment mással, igaz, ezen a nyáron velem is ment egyszer, de én azt is másképpen szerettem volna. Ígért kárpótlást (nem én kértem) a szerelemben. Ma ha kedves, nem érzem azt a melegséget, amit friss fájdalma dacára az év elején. Tudja, Lőrinc, mindig mondtam, hogy magával kapcsolatban olyan vagyok, mint a hőmérő a lázzal. Most pontosan érzem, hogy távolodott. Ha maga nem akarja a közös életet vagy nem bírja széppé tenni, akkor ne erőltesse. Nem akarok elköltözni most, ha csak maga nem kívánja így, újra nem alkalmas erre az idő, csak látni szeretnék mindent tisztán. Nézzen magába, nagyon kérem. Se szánalomból, se kényelemből ne ragaszkodjék hozzám. Múltjából nem akarok semmit sem elvenni, se megtagadtatni, de ha olyan nagyon szerelmes elhalt kedvesébe, hogy nélküle ma is teljesen üres az élete, akkor ne éljen más nővel, még azzal sem, aki véletlenül a felesége is. Majdnem mostanáig elhittem, amit magyarázott. Hogy a két nőt össze tudja olvasztani. Itt képzeltem, vártam én a csodát. Azt hittem, amit mondott is, hogy szép is lehet, meleg, békés és szeretettel teljes az öregségünk. Ma kegyek osztását érzem. S ezt már oly sokat kellett elfogadnom akarva, nem akarva. A halál után közvetlenül jobban elfogadta szívében az Isten rendelkezését, mint ma. Tegnap már ki is tudta mondani, hogy jobb lett volna 28-ban elválni. Jobb lett volna, én is azt hiszem, de legfőképpen jó lett volna, ha akkor sikerül a halál. Gyakran, szinte szemrehányásnak érzem, mikor minden öngyilkosról, aki mégis élve maradt (mint én), kihangsúlyozza, hogy az nem öngyilkosság, csak kísérlet. Szegény Juhász Gyulának, bizony hatszor kellett komédiáznia, míg sikerült végre. De már túl messze megyek, éjjel egy óra, nagyon fáradt vagyok, nagyon szomorú, s az egész írást haszontalannak érzem. Az előbb majdnem azt írtam le, hogy hagyjon el, s próbáljanak meg boldogok lenni. Látja, így győzött le Bözsi, azzal, hogy elment, lett az elérhetetlen, a legkedvesebb, a pótolhatatlan. Itt maradtam, nem halhatok meg. Sajnálom magát nagyon és magamat.

Klára

122.

Balatonfüred, 1951. augusztus 16.

Kedves Klára!

Éjjel ½ 11-re rendben megérkeztem. Közben ugyanis kiszálltam Jánoséknál, ahol négy kellemes órát töltöttem. Itt említettem, hogy hosszabb vikendre maga szeretne lejönni. Rendben van! A „zöld” szobában lakom, szombaton és vasárnap maga is ott hálhat, hétfőn estétől azonban régebben bemondott vendégek érkeznek, nem is tudom, kicsodák. Viszont – „több időre is találunk megoldást” – hangoztatták a háziak. Tehát csak jöjjön! Hol, mikor várjam? Egyenlőre csak ennyit. Csókolom.

Lőrinc

123.

Veszprém, 1951. augusztus 28.

Kedves Klára,

egy gyors kirándulás idehozott a mi régi városunkba. Pénteken esetleg otthon leszek. Mindenkit csókolok

Lőrinc

124.

Balatonfüred, 1951. szeptember 5.
szerda reggel

Kedves Klára!

Jól megjöttem. A gyorson riogattak, utasok s még kalauz is, hogy kétes, lesz-e még, szeptember 2-a után hajócsatlakozás Siófokról. De a menetrend nem csalt, s a változás nem áll be, csak 8-án: attól kezdve ehhez a vonathoz 9-kor (s nem ¼10-kor) van hajó. Ezt azért, mert hátha szüksége lesz rá valakinek. Aztán október 7-ig ez marad a helyzet. Jó, táncos utunk volt a vízen át. Fél 11-re megérkeztem. Bosszantó volt, hogy a veszprémi vendég, aki miatt időben kötve voltam, levélben lemondta a mai vizitjét. Majd átmegyek hozzá Almádiba egy nap. S az is, hogy otthon felejtettem a kis zatykóban a teljes borotvakészletet s járulékait: kérem, küldjék le az első csomaggal. Du. persze csak átmegyek Elemérhez. Vendég: Beke Margit és férje, az igen kedves Görög Imre; csütörtökön este mennek haza. Keményen neki kell feküdnöm a munkának; első a gépelés, aztán Milton jön, majd Majakovszkij. Lehet, hogy a rajtam levő cipő sarka házilag kap gumit. A cipő maga csak egy kicsivel szorosabb, mint a másik; hordható tehát; csak épp, nagyobb út után, hamarabb fáj benne a lábam. Ma az egész ház az ajándék-kenőcsből reggelizett, nagyon örültek a küldeményeknek. Szép, nyugodt, napos a reggel; igazán sajnálhatja bármelyikük, hogy nincs itt, hogy sose látta „otthonosan” ezt a tájat, úgy, ahogy már én. A Kareninát el fogom olvasni; nagyon-nagyon szép, a nyelv élő, telivér, pedig semmi különleges nincs benne, olyan egyszerű. Ha Lóci jönne vagy bárki, és csak egy napra, próbáljon akár a szombat déli ¾2-essel indulni. Hétköznap pedig akár az este ½7-es siófoki gyorssal, mint én. Mindnyájukat szeretettel csókolom.

Lőrinc

Amit érkezésekről tanácsoltam, talán zavaros. A lényeg az, hogy aki jön, egy napra is úgy jöjjön, hogy már itt hál s így frissen kezdi a napot.

Görög Imre: műfordító.

125.

Balatonfüred, 1951. szeptember 5.

Kedves Klára,

itt küldöm a másolatot, az eredeti ma elment a rádió számára, a másik másolat Tihanyba. Kísérőlevelem szövege: „Kedves Antal Helén, mellékelten küldöm „Az írók béke-tízperce” számára kért írásomat. Azt hiszem, még jó ideig ittmaradok a Balaton környékén; ameddig csak lesz hajó s ameddig birom majd a hideget. Kérem tehát, legyen olyan kedves és értesítsen, mikor adják le a Rádióban, hogy magam is meghallgathassam. Sok meleg üdvözlettel…” Délután megyek Elemérékhez. Ezt különben egy lapon ma már megírtam. Fekszem neki a Milton-részleteknek. Legelsősorban a borotva-dolgokra volna szükségem hazulról, azt küldjék. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

A rádió számára: Antal Helénnek küldi: Végül is Szabó Lőrinc írása nem hangzott el, csak A költészet dicsérete című kötetben (1967) jelent meg először Balatoni naplójegyzetek címmel.

126.

Balatonfüred, 1951. szeptember 9.

Kedves Klára!

Hamarább, mint bármiféle lap, megjött a postacsomag. Köszönöm. A másik cipőt nagyjában közben megszoktam; s kapott az is egy pár gumit a sarkaira. Eddig jó idő volt; ma – szombat – délben úgy látszik, vihart fújt el és esőt a szél. Semmi különös újság, Vass Elemér elkészült a második portréval, az már nagyon hasonlít. A veszprémi kartárs cserben hagyott, lemondólevele várt rám csupán. Tegnap, pénteken este Tihanyban voltunk, szalonnasütésen, az itteniek, V. Elemérék és Farkas Feriék. Onnan vasárnap mennek haza az öregek és Flóra, meg a F.-család; Feri még marad egy hétig talán. Én majd Feri elutazása után megyek át úgy látszik. Ha Lóci jönne, jó volna, ha legalább két napja lenne. A szőlő most édesedik, szüretre biztosan nagyon jó lesz. Milton-részleten dolgoztam. Zoltántól is jött egy (már idejétmúlt) lap. Most Dizsiék, Ladányiék víkendeznek itt. Alszom, olvasok, eszem; most már elő kell majd venni a Majakovszkijt. A. Helénnek a posta elment. Mindnyájukat ölelem és csókolom.

Lőrinc

Dr. Ladányi József: orr-fül-gégész főorvos.

127.

Tihany, 1951. október 2.

Kedves Klára!

Ma átjöttem Gyulához. Dezső délután hazautazott. E sorokat a velem jött és most már szintén hazakészülő Vajkai Aurél dobja be Füreden, ezért írok ilyen sietve. A rádió egyik versét nem értettem és Dezsővel Képes Géza útján visszaküldtem az irodalmi osztálynak, miután a megbízólevél aláírójának nevét (… Ferenc) nem tudtuk kibetűzni. A másik verset elvállaltam.

Most péntek délutánig vagy szombat délig itt maradok. Akkor egy kicsit visszamegyek Füredre. Ha maga ír, hogy hétvégre ide megjön, akkor Füredről vasárnap délben már újra visszahajózom Tihanyba. Ha nem jön, akkor esetleg csak hétfőn jövök vissza újra. Ez különben függ majd az új hajómenetrendtől is. Az eddigi menetrend 6-án, szombaton, még érvényes; az újat csak szombaton este fogják megtudni a hajósok maguk is.

Almát nem sikerült szereznem. Faluról 8 forintért is igen csúnyát hoztak be csupán. De füredi bentléteimkor majd szerzek és küldök. Lencsét, tarkababot is stb.

Gábor majd hogy zokon nem vette és veszi „hűtlenségemet”. De majd összeegyeztetjük a két-tanyás élet lehetőségeit.

Gyula most lement a révhez, Dezsőt kísérve. Vajkaival még üzenek a füredieknek. Borsosék szerdán reggel indulnak haza. Vass É. új portréját is gyengéllik – általánosan; más képeit annál jobban magasztalják.

Már Vajkai is menőben van, sietek.

Megleszünk itt tisztességesen. A tojás Füreden is eltűnt.

Csak jó idő legyen! Most félig derült az ég.

Gyulának az új füredi szállás (református üdülő) egészen kitűnőnek látszik. Még nem látta.

Mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

Tihany: Szabó Lőrinc október 2. és 28. között Illyés vendége Tihanyban. – Dezső: Keresztury Dezső. – Vajkai Aurél: etnográfus, 1949–55 között a veszprémi Bakony Múzeum igazgatója. – Képes Géza: (1909–1989) költő ekkor a rádió irodalmi osztályán dolgozik, utóbb vezetője.

128.

Balatonfüred, 1951. október 13.

Kedves Klára!

Bejöttem Füredre, de nincs itt senki, nem tudok mit csinálni. Gabus tudniillik alszik, kimerülten a még mindig tartó szüretektől, Pulcsi kint van, két pesti vendéggel együtt, a laki szőlőben, ahol mi is voltunk, Melinda dirigálja a konyhai tájakat, a hátsó udvaron még mindig dolgoznak a prések… Gondolom, hat óra előtt nem kerül elő ember, aki ráérjen szóba elegyedni velem. Írok hát. Anélkül is írtam volna.

Gyulától ma reggel, azazhogy délelőtt, váltam el. Indultam Vass Elemérékhez s a füredi hajóhoz. Rossz hír fogadott bennünket már kora reggel, Buba expresszlevele, hogy férjét, B. Miklóst, kedden este hosszas házkutatás után elvitték, s hogy azóta semmit sem tud róla. Lefogtak ezenkívül, s már előbb, írja Buba, néhány egyetemistát és főiskolai hallgatót, festőnövendéket. Miklósnak semmiféle szerepe nem lehet a dologban, abban, amelyről egyébként nem is tud Buba semmit. Kérte Gyula segítségét, szóval vagy tettel. Ezzel a hírrel fogadtam én Vass Eleméréknél Flórát, aki Pesten még nem is tudott a dologról.

Gyulát elhagyva ugyanis az országúton haladtam, s egyszer csak megállt mellettem egy autó, amelyről pár pillanattal előbb gondoltam éppen, hogy de jó is volna, ha megállana és felvenne. Hát megállt: Dizsi és Urbach ült benne. Valahogy Földvárról jöttek. Én csak Elemérékig tartottam velük, s odaérve az Intézet kertjében néztem akkor épp eredménytelen horgászását a művésznek. Lesújtotta a baráti rossz hír, ő se tudja elképzelni, mi történhetett itt. Már kifelé tartottunk, mikor a biológiai kerítésen túlról két nő kiáltott be hozzánk: Pulcsi és Flóra. Hogy kerültek elő? Hát Dizsiék közben megjárták Füredet s hallván tőlem az útiterveket, magukkal hozták Tihanyba egy félórára Gabusékat és Flórát. Így hát hamarabb találkoztunk, mintha hajóval jönnek… Liptákék hozták a maga levelét is s Tompa Kálmánnak egy lapját: köszönöm a híreket és beszámolókat! Eleméréknél aztán tehetetlenül bámult a társaság az érthetetlen titokba, majd ki-ki ment a dolgára. Én maradtam még, Jane segítségét kérve az igen nehéz Volpone-monológhoz, az Illyés házaspár ment haza a villa felé, a füredi kocsi haza Füredre, én meg a második hajóval, a 2 órással, követtem.

Nagyon szép út volt, ahogy az utóbbi napok egyáltalán nagyon szépek voltak. Csak hát nem ez a fontos sajnos, hanem amiket maga ír és amit Kisklára érez és ami Lócival történik. Csak túl ne méretezze az önbizalmát az új beosztásához!

Kardos Tibor jegyzetei a Chaucerhez s a Ben Jonsonhoz nem jöttek meg még mindig. (Ez az, amin Jane alighanem átsegít!) A télikabát megjött, de, most hallom, nem váltották ki! (Miért nem? Saját textilcsomagnak gondolták?!) Ma már szombat van, szombat este, holnap délután visszamegyünk a beérkező Gyulával Tihanyba: tehát legközelebb csak jövő szombaton vehetem át! Ami különben nem baj, hacsak komiszra nem fordul az idő… Most nappal, míg süt, jó minden, de éjjel fagy, vagy majdnem fagy…

Bizonyára örömhír lesz, hogy a dohányzást csütörtök hajnaltól kezdve abbahagytam! Azon az éjen ugyanis igen kellemetlen, minden eddiginél sokkal – mondjuk: százszor – hevesebb szívgörcsöm vagy mim volt. Ez nagyon megijesztett, lesújtott. Körülbelül eltemethetem magamat. A sok cigaretta mind megmaradt. Nem sajnálom, bár néha nagyon nehezen esik rá nem gyújtani… (A görcs egy óráig tartott, s csak egy második nitromint szüntette meg.)

…Felkelt Gabus, megjött Pulcsi, mozog a ház, valahogy feladom ezt a levelemet, bár Flóra bizonyára már holnap, vasárnap este átszól magához. Remek, hogy semmi tiszta fehérneműm nincs! No de megyek már haza úgyis… A viszontlátásig mindnyájukat sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Buba: Borsos Miklósné: – Urbach László: mérnök, Liptákék ismerőse. – Volpone-monológ: a Világirodalmi antológia második kötete számára fordította Jonson vígjátékának részletét és Chaucer-részleteket. – Csütörtök hajnal: október 9-ről 10-re virradó éjjel volt első infarktusának jelentkezése, lásd Tücsökzene 365. darabját.

Szabó Lőrinc naplójegyzete első szívinfarktusáról
(1951)

1 óra 6 perc. Nagyon fáj az, amit szívgörcsnek szoktam nevezni. Hat perccel ezelőtt vettem be egy nitromint-tablettát, mert nem bírtam már tovább. Úgy látszik, ez se használ. De már előbb is keményen szenvedtem. Ezért 12 órakor elszopogattam egy nitrosant; azt hiszem, ez a gyengébb nitroglicerines orvosságom: ezért kezdtem ezzel. Egy teljes órán át azonban semmi enyhülést nem hozott: a fojtó, összeroppantó fájdalom csak nőtt, folyton oltottam és gyújtottam a lámpát, hánykolódtam, izzadtam, s így került sor a második mai tablettára, a nitromintre. Nagyon bíztam benne. De hát ez sem segít.

1 óra 18. – A fájdalom valami rengeteghúrú áramláshoz hasonlít, amely a gyomor fölött kezdődik, és szorító-szaggató kínból áll; nyalábos, kétarasznyi vagy épp félméteres szaggatások tömegéből, mely a nyakban keskenyedve összefolyik, felmegy a tarkóba és – talán – az erősen lüktető halántékokban végződik. De a vállakon át lekanyarodik a karomba is; még pedig mind a kettőbe!

1 óra 25. – Kissé fázom, bár rengeteg a takaróm. Félek (a haláltól). Csütörtök hajnal óta, vagyis ötödik napja nem volt komoly ’rohamom’. S most itt van ez. Bár – most még – tán nem is olyan nagyon rettenetes, mint az volt. Legalábbis nem tömörül különlegesebben magának a szívnek a környékére. – De most már igen. – – – Nem akarok felszólni az emeletre – – – őrjítő a szaggatás – – Azért írok, mert nyomot akarok hagyni erről az éjszakáról. – Talán nem volna szabad már orvos közele nélkül élnem. – Úgy rémlik, mintha az egész nap folyamán magas lett volna a vérnyomásom. – Most a szívre megy rá a görcs!? – Jaj – De hiszen nem is dohányzom csütörtök hajnal óta! – Jaj!

1 óra 35. – Szúrás, sajgás, hasgatás, a szív a központ. Igen éles a fájdalom a két felső karban, a bicepszben: hogy lehet ez? Néha mintha nedvesednék az orrüreg… Jaj, jaj – A fájás nő, egyre nő, átlyukasztja a hátamat… Vagy a tüdő fáj? – Tüdőgörcs: van ilyen? – – –

1 óra 40. – Még egy fél nitromint. Múló hányási ingerek. Szörnyű szív- és karfájás. – Hja igaz: ma este negyed tíztől vagyok egyedül, alig olvastam az ágyban, rögtön aludni szerettem volna; éjfélig mégis csak egyetlen negyedórát ha aludtam!… 12 körül jött aztán ez a fájdalom – ahogy leírtam.

2 óra. – Megint gyújtottam, húszpercnyi sötét után. Semmi enyhülés. Üvölteni szeretnék. Megmérem a pulzusomat: 62–64 lehet; vagy kevesebb.

2 óra 5 perc. – Újabb fél nitromint.

2 óra 25. – Semmi hatás. A fájdalom úgy nőtt, hogy kínomban és félelmemben ma is (mint csütörtökön) lehívtam Gyulát az emeletről. Most az ő feljegyzései következnek egy darabig: azt írta, amit látott vagy amit tőlem hallott.

3 órakor két alcacyl tabletta, mert hátha ízületi fájdalom mégis; fél négyig semmi enyhülés.

fél 4-kor: ½ nitromint.

3 óra 40-kor az egész test felszínén gyorsan támadt hőérzet, a fájdalom tompulása, nagy bágyadtság álmosság kezdete. ’Fáj még’; ’de most már el fogok aludni, érzem.’ Magasra felraktuk a párnát. Az alcacyl után enyhe hányinger.

3 óra 45. – ’Elmúltnak tekinthető’; ’csak annyi, amennyi 12-kor volt. Kis nyilallás, lüktetések. Az egész idő alatt a nagy, mély lélegzetvételek fájdalmasabbak voltak, mint a kurták.’

4 óra 30. – Gy. visszament az emeletre, én rögtön oltottam. Csak fátyolszerű, enyhe fájdalom maradt, az addigi ’tömör’ kín helyén, el lehetett felejtkezni róla. Oltottam s elaludtam. Ekkor azonban, 4 óra 30-kor, csöndben felébredtem: a fájdalom a ’régi’, vagyis legutóbbiféle volt. Bevettem a ½ nitromintet, lejegyeztem ezt a pár sort, s most majd igyekszem újra aludni. Írás közben érzem: a jobb felső karom nagyon fáj, vissza-visszatérő nyilallásokkal. Megint oltok.

5 óra 35 perc. – A gyötrő fájdalmak majdnem teljes erővel visszajöttek, s tartottak már egy teljes órája. Teljesen kimerült vagyok és hidegen kétségbeesett. Több nitrót nem merek bevenni orvos nélkül, (Vásárhelyiné Zsóka azt mondta, hogy az ura akár ötöt is bevesz!) Nagyon gyötrődöm 1. a fájdalmak, 2. a hazamenetel gondja, 3. az elvesztett élet, 4. az esetleges gutaütés félelme és – – – szóval effélék miatt.

Később: – Várom a reggelt. Semmi enyhülés.

Utólag: – Úgy látszik, 6 körül elaludtam, és negyed 9-kor ébredtem fel. (Kibírható, enyhe fájdalom egész nap érződött még, aztán elhalt és hetekig nem jelentkezett.)

[utána kézzel írva:] Persze, mert azóta sem dohányoztam már hat hete! Sz. L.

Szabó Lőrinc naplójegyzete első infarktusáról. – Az eredeti jegyzetek alapján november 15-én állította össze Haynal Imre professzor számára. Az eredetileg jelzett „Tihany, 1951. okt. 9/10 éjjel” valószínűleg téves, mert ebben a lejegyzésben már emlegeti az 5 nap előtti, csütörtök (tehát 9-rőt 10-re virradó) hajnali rohamot. Infarktusáról lásd a Napló, levelek, cikkek kötet 170. levelét; a Haynal klinikán december 3. és 5. között kivizsgáláson volt, a zárójelentés a kb. három hónappal azelőtt lezajlott „coronaria thrombosis”-ról ír, és egy 1952. szeptember 2-i EKG-lelet „régi elülsőfali infarktus”-t mutat.

Levelek
(1951–1957)

129.

Tihany, 1951. október 25.

Kedves Klára!

Csütörtök reggel van, 7-kor keltem én is, ahogy Gyula, mindjárt indulok a faluba, intézni a dolgokat. Jó idő van, csak már hűvöskés.

Tegnap este rendben meghozott a hajó, Eleméréknél vacsoráztunk; ugyanis Gyula bejött értem s meghozta azt a délutáni expresszlevelet, amely iránt már telefonon érdeklődött. A maga levelét a tennivalókról és Kisklára állapotáról.

Ezt a pár sort csak előre kopogom, hogy a kijelentőlapot s a Ludwig-féle cédulát rögtön postázhassam majd a hegyen.

Füreden Gáborék nagyon kérik, hogy mihelyt lehet, legyek most már náluk is és hogy hazautazásom előtt legalább egy hetet töltsek őnáluk.

Az alma – sokkal gyengébb minőség, mint amilyet én küldhettem – 8 forintra drágult; a hámozott mandula a trafik melletti kis boltban 48 forintra. Pulcsi igyekszik még szerezni valamennyit abban a boltban, ahol a múltkor együtt vásároltunk az öreg néninél.

Gyula elég sokat rosszul van a gyomrával, de hallgató ember, nem úgy, mint én. A talpas pohár megvan. A pástétomos üveget is felszedem, s Füredről a lapospálinkásat. Marsinak írok.

Miklósékat nem hívta fel? A telefonkönyvünkben megvan a számuk. Szombaton tudtommal lejönnek három napra, s aznap vagy vasárnap alighanem találkozom velük Gabuséknál vagy Eleméréknél.

Hanem szaladok. Minden jót mindnyájuknak, most elsősorban Kisklárának! Szeretettel:

Lőrinc

Kijelentőlap és Ludwig-féle cédula: Szabó Lőrincné október 23-i levelében kéri, a táppénz folyósításához kell: „Az én kijelentésemet kérem, azonnal intézze, mert valami hibát követett el a Maros utca s letiltották a fizetésem. Ez rendbe jön, de kell onnan az igazolás. Lehetőleg a Ludwig-féle engedélyt is kapjam vissza. Ez engem igazol, hogy engedéllyel vagyok távol.” – Miklósék: Borsosék.

130.

Balatonfüred, 1951. október 29.

Kedves Kisklára, Nagyklára!

Ma reggel arra ébredtem, hogy nagyon zörögnek-zavarognak az ablakomon. Volt már vagy fél kilenc. Aztán egy létra árnyékát láttam a zárt zsalukon át, amint a falnak dőlt. Kiderült, hogy a külső ablaksort rakták fel, az üveges rámákat. Vagyis itt a tél, vagy legalább a nagyon komoly ősz. Úgy rémlik mintha tavaly is épp itt ért volna ez a házigazdai intézkedés. A hőmérő plusz nyolcat mutatott, sőt, mikor jobban megnéztem, csak hét és felet.

Gyuláék tegnap, vasárnap este hazautaztak, ezt már bizonyára tudjátok. Szívesen velük mentem volna. Miért szívesen? Mert hideg van, mert nem tudok mit csinálni, mert… és mert… és mert… (A legsúlyosabb az elhallgatottak közül a gond, amely „mögöttem ül a nyeregben”, az elkezdődő grúz- és Hardy-gond.) Jó érzéssel váltam el tőlük, talán ők is tőlem. Maradék kis kacsazsíromat egy üvegben utánam hozták Vass Elemérékhez; a zsírt Dsénnek adtam, az üveget elhoztam. Liptákék is bent voltak, ott voltak, és B. Miklós is, aki csak egy napra rándult le, s ma este innen, Füredről indul haza. Soványnak látom, és hallgatagnak. Említette, hogy hazaérve bennünket is rögtön személyesen hívott; Klára akkor épp itt volt a Balatonnál. Számuk megvan a telefonkönyvben. Illyésék a 6 órás vonathoz mentek ki Piros úrral Aszófőre, mi ½8-kor taxin haza Füredre, Miklós úgy látszik még ott maradt vacsorára. Ma délben átjön ide.

Az éjjel különben tudtunkon kívül nagy razzia volt a ház körül. Jóska, a volt vincellér, aki családjával együtt az udvaron lakik egy külön kis házban, Horváth Boldizsár prof. kölcsönkapott motorbiciklijén ugyanis tegnap estefelé valami komáját kísérte valahová a környéken. A koma tán kukoricát vagy egyéb ilyen tilos holmit akart beszerezni. Azonban nem állt meg, mikor egyszerre csak rájuk világított a veszprémi közlekedési rendőrség, hanem tovább robogott. A mi Jóskánk ijedten oldalt csapott és egyelőre szerencsésen meglépett, míg a komát, aki árkon-bokron-szöllőskerteken át próbált szökni a gépén, végül lőni kezdték, s egy sorompónál elfogták. Az egész bajt a riadalma okozta; az, hogy nem állt meg az igazoltatásnál. Éjjel aztán már Jóskát is keresték, a társát; de őt már csak azért, hogy miféle gépen járt, nem lopotton-e stb. Így mesélte el a történetet Jóska felesége. Jóska maga már fenn van (sokáig aludt), és épp az ablakokat segít felrakni a ház többi szobájában. Igazán szobáról-szobára kergetnek, már a harmadikban írom gémberedő ujjakkal ezt a levelet. (Vajon otthon is gémberednék?…)

Mint fölöslegességet, megemlítem, hogy bizony gyönyörű az ősz. Az elmúlás még halmozza, még mindig fokozza a díszét, az egész pompáját. Érdemes volna sétálnotok egyet valami szép erdőben, a Hűvösvölgy felé; föltéve, hogy otthon aztán meleg szoba vár. Különösen Tihanyban volt gyönyörű az a fasor a mólótól Elemérékig. Sárga, piros, barna levéltömeg vastagon a földön mindenütt s megállíthatatlanul tovább a zörgő hulldogálás. Az utóbbi három napban a lomb fele, háromnegyede leeshetett, most már minden vázszerű, átlátszó. Lehetne erről jajongani egy jó sort, de unom.

Teljes ostobaság, hogy itt vagyok, itt maradok. Talán csak nem akarok elszakadni valamitől? A nyártól? Komikus volna, hiszen mondtam már, hogy 7–9 fok a „meleg”. Ma már délelőtt befűtöttek a könyvtárszobában, egyelőre 14 fokot mutat a belső hőmérő; de estére felviszi, mondják, 16-ra! S ezen kár viccelődnöm: ha kívülről jövök, a 12 fokos szoba is határozottan „meleg”…

Tegnapelőtt este, elalvás előtt, olvasni kezdtem egy Mikszáthot, ami épp a kezembe került. A Szelistyei asszonyok-at. S milyen furcsa, mikor tegnap reggel a Szabad Nép-et átnéztem, hát épp a Szelistyei asszonyok című operettről van benne kritika! Eddig bizony névről se ismertem ezt a kedves, ízes történetkét.

De befejezem.

Csak a hidegről tudnék jókedvvel, „szívből” írni. Szívből – de undok dolgokat. S mit keserítselek vele benneteket? Jaj! És elgondolni, hogy most ez így lesz egy félévig, sőt hogy rosszabbul lesz!…

Te, Kisklára! Most jut eszembe egy kis intéznivaló. Írt a rádióból, az irodalmi osztályról bizonyos Victor János: a Harzreise prológusának fordítását kéri egy decemberi Heine-adás programjába. Hívd fel, kérlek, dr. Kardos Lászlót (lakástelefon a „kék” részben a telefonkönyvben!) és s kérdd meg, hogy küldje vissza postán a lakásomra a nála lévő Heine- és Lenau-fordításaimat. Úgy beszéltem meg vele, hogy te fogod őt emlékeztetni a visszaküldésre. Már rég esedékes lett volna. S add át Victor J.-nak a kért anyagot, s tán egyebet is Heinéből, mielőbb.

Még mindig nem cigarettázom. Evések után különösen nehéz megállni, hogy rá ne gyújtsak. Az itteni szombat-vasárnapi nagy orvosgyülekezet mind azt mondta, hogy a panaszaim nem szívre mutatnak! No, majd eldől rövidesen. (Nem igaz, nem dől el, tavaly se dőlt el, az ilyesmi nem tud „eldőlni”.)

Postát s mindent tartsatok most már otthon. Ti persze még írhattok, írjatok!

Végleges javulást, Kisklárám! Mindnyájatokat csókollak. Szeretettel:

Apu

Balatonfüred: Szabó Lőrinc október 28. és november 4. között Liptákéknál lakik. – október29.: a költő dátumozása „október 28”, de a „tegnap, vasárnap” jelzi, hogy hétfőn, 29-én írja a levelet, a 30-i levélben is mint tegnapi levelet említi. – Grúz- és Hardy-gond: a tervezett Rusztaveli- és a valóban elkezdett Hardy-fordítás; Thomas Hardy (1840–1928) Tess of the D’Urbervilles című regénye, Egy tiszta nő címen. – Piros úr: a tihanyi taxis. – Victor János: (1916-1962) műfordító, irodalomtörténész, ekkor a rádió irodalmi osztályán dolgozott. Harzreise – Utazás a Harz-hegységben.

131.

Balatonfüred, 1951. október 30.

Nincs semmi különös, kedves Klárák és Lóci, csak éppen mégis írok. Azt hiszem ugyanis, hogy túljajgattam a kellő mértéket tegnapi levelemben a hideg miatt. Ma szép idő lett újra, délután vagy két órát sütkéreztünk a baloldali pázsitos kert-részen, a pergola előtt, ott, ahol maga is üldögélt már, Nagyklára. B. Miklós hazautazott, bizonyára referált is lírai impresszióiról, ahogy megkértem, telefonon. Szóval ő is levél volt, élő levél. Nagyon szomorú látvány mindenfelé a sok őszi fa, hogy összeesik, hogy megsápad, megrokkan minden pár nap alatt, rá sem lehet ismerni. Úgy látszik, a gyönyörű kis demizsonunknak lába kelt itt a sok vendég közt, sehogysem tudom kisütni, ki vihette el, mint sajátját. Pedig nem lehet újat kapni! Még használtat sem! Ez nagyon szomorít és mérgesít. Gabusék sem tudnak kárpótlást adni. Írtam már, hogy a mandula kilója egyik helyen 48 Ft (a hámozotté), a másikon, ott, ahol együtt vettünk nemrég, 45? A héjas kilója 8 Ft. A hét végén már Pesten leszek. Addig is minden jót. Mindnyájatokat ölellek, csókollak:

Apu

132.

Balatonfüred, 1951. november 1.

Kedves Klára,

rögtönözve utána kiáltunk a tegnapi levelünknek: jöjjön szombaton ide, vasárnap este együtt megyünk haza, úgy, ahogy legutóbb írtam. Az utánakiáltás pedig azt tartalmazza, hogy keressen elő otthon egy Macbeth-et, az én fordításomat, és hozza magával. Jobb volna, ha nem a négykötetes teljes Shakespeare megfelelő kötetével terhelné a poggyászát, hanem megkeresné a régi Singer-féle külön kiadást; ha másutt nem, Kiskláránál bizonyára akad még egy utolsó példány. Erre a könyvre, mint máris alighanem kitalálta, azért van szükség, mert szombaton este itt egy intim kis házi színházi estet akarunk rendezni, s ez látszik a legalkalmasabb szövegnek. Egyébként nincs újság. Okvetlenül tudja meg, mikor indul a Déliről a reggeli személy s mikor a Keletiről a sebes, helyesebben a reggeli gyorsmotor, és aztán jöjjön azzal, amelyik Magának kényelmesebb. Itt, sajnos, nincs téli menetrend, úgyhogy bővebbet nem tudok mondani. Az is lehet, hogy a Déliről induló személyt a Keleti gyorsmotorja Székesfehérváron utoléri – mindenesetre pontosan tájékozódjék előre. Itt várni fogom szombaton tizenegy és tizenkettő között, mindkét vonatnál. Nagyon érzem már, hogy otthon kell lennem. Az idő mára csúnyán elromlott, hideg van (Nincs!) és esik (csak csepeg! – A gépíró.).

Mindnyájukat csókolom, Mindnyájukat mindenki üdvözli szeretettel:

Lőrinc

N. B. Otthonlétemre semmi szükség, de azért itt miért ne rémítsem a háziakat! Nagyszerűen érzem magam, kellemes meleg van és szívesen maradok tovább, – vasárnap után is! (Ezt már én magam írom és nem az a trottli Gabus, úgyhogy itt már a valóságot írhatom, nem olvassa más!)

133.

Budapest, 1952. március 10.

Kedves Klára!

Megjöttem, épségben, még átszállnom sem kellett Mátraházán. Egy kedves korombéli asszony ült mellettem, amikor végleg rendeződtünk, dr. Pesti gégész felesége, szerény és azt hiszem, elég szegény, okos nő; férje harmadszor esett vissza – mint mondta – a korai felkelés miatt tüdőgyulladásba ezen a télen, s most Kékesen van. Panaszkodott, hogy milyen nehezen élnek. A férfi valamelyik kórházban dolgozik. A nő most meglátogatta, bár sokallta a száz forint útiköltséget: s meg fogja valószínűleg megint látogatni, talán már vasárnap. Esetleg vele küldöm majd a töltőtollát. Van egy most érettségiző lányuk. Rólam tudott, mint íróról. No ebből elég. (A gép szakított!)

Este Lóci várt. Mínusz 4 fok volt. De ma délelőtt újra napsütés és meleg. Tehát fent is, maguknál! Buszon jöttünk haza. Kisklára csak éjfél után érkezett; Judit koncertjéről. Röviden beszélgettünk még csupán, bővebben majd ma este, mikor itthon vacsorázik. Utazása elmaradt egy nappal, csak kedden délben indul; repül jövet is, menet is, és egyelőre fél. Kikísérem, ha a buszuk felvesz. Ott mennyiségileg gyenge hírben áll a koszt, úgyhogy szalámit és sajtot visz magával. Jól néz ki. Fricinek írt, ma, oda.

Lócinak rengeteg dolga volt; rohammunkán egy nap délutántól egész éjen át másnap délig Öcsivel itt dolgoztak, írásokat, terveket, s mégsem készültek el. Elég rendesen viseli a kínjait. Vasárnap összemelegedett a két gyerek. Egyébként alig látják egymást. Ezt Juliskától tudom.

Lócinak idetelefonálta valaki idegen, hogy épp akkor hallotta a rádióban, miként előbb már a két „Tücsköt”, most a Nyitnikék-et. Talán 6-án.

Juliska elkészül, bár a lakása még nincs meg. Köszöni az üveg-kacsahamutartócskát. Nagytakarítást tartott. Nyilván sok feszültség gyűlt össze benne és bennük: Gönczölné és a régi témák, meg a fűtés stb. körül. – Nem végzetesek. Azonban elmegy. Nem bízom a lányban, akit beszervezni próbál. Csak elvből nem bízom, de ez is elég.

Manciékat még nem láttam, de nincs náluk semmi rossz. Nem találom a piros labdát!

Ma délben, nemsokára, Tompa Kálmánnál ebédelek. Igen-igen derék ember. Barátibb, mint hittük. Lóci is fordult hozzá nagy fejfájás ügyében távollétünkben, mintha rokona volna.

Hajnal Anna új verseskönyvét szép dedikációval megküldte; meg fogom köszönni.

Kormos István épp e percben érdeklődött A vidám koldusok iránt, s közölte, hogy a Krilov tegnap megjelent. Rögtön küldök, mihelyt lesz; tán még ma. (Ezt kapják majd dr. Hajduék is!)

Pénzt azt hiszem a hét végén küldök. Számoljon vele, hogy megkapja napi két-két pohár söre árát külön prezentként tíz napon belül, erre tehát máris költhet, szavam a fedezet rá. Másra a pénz nem fordítható.

Wirthné Elisa lapját kaptam; jelzi, hogy egyidejűleg a Kékesre is írt magának. Csak örvendezés.

Baránszkyné itt van, már kora délelőtt megjött; beszélgettünk, aztán itt maradt a melegben. Új beosztásban máshol dolgozik; lakásügyben egyelőre nincs változás. Azt hitte, hogy velem együtt maga is hazajött, szeretne már nagyokat dumálni. „Használja jól ki az időt, sokat egyen és heverésszen!” Látta már a Tátrát? Baloghéknak még aznap elment a levél. Ezeket üzeni.

Első intrádára ezeket rögtönzőm. Semmi lényeges tudtommal nem történt a távollétünkben.

Látom igali Sándor lapját: 18-án Pesten lesz. Üdv stb.

Gizike elment, indulok én is, s útközben feladom ezt a levelet. Bízom benne, hogy még holnap, kedden a kezében lesz.

Legyen óvatos; ebben a korai tavaszban; de kedves, barátságos.

Csókolom, ölelem. Üdvözlet ismerősöknek. Szeretettel:

Lőrinc

Megjöttem: Szabó Lőrincék az Irodalmi Alap révén Galyatetőn voltak beutalva, ahol az üdülés végén Szabó Lőrincné lába megsérült. Az eredeti terv szerint Szabó Lőrincné előző struma-műtétjére való tekintettel kékestetői beutalással folytatta mátrai tartózkodását március 9-étől. Közben szerzett lábsérülése jóval meghosszabbította tartózkodását. A 359-es, utóbb 358-as szobában feküdt. – Judit: Sándor Judit. – Fricinek írt: Gombaszögi Frida 1951-52-ben Pécsett volt színésznő, Kisklára a Mecsekbe utazva írt neki. – Öcsi: Lóci barátja. – Gönczölné: Gönczöl Imréné, Gönczöl János színművész édesanyja. – Vidám koldusok: Burns költeménye, Kormos István volt az egyik szerkesztője a készülő Burns-kötetnek. – Krilov: Válogatott mesék 1952-ben jelent meg az Ifjúsági Könyvkiadónál. – Dr. Hajdúék: Dr. Hajdú Béla galyai orvos és felesége Riza, Gyöngyösön laktak. – Baloghék: a kitelepített Balogh Lászlóék.

134.

Budapest, 1952. március 11.

Kedves Klára!

A repülőtéren vagyunk. Ilonka néni, Juliska meg én. Izgalmas délelőtt után, 1 órakor indultunk hazulról. ¾-kor a Maszovlet autóbusza kivitt bennünket, azaz kihozott ide a Ferihegyire. ½3-kor Kisklára beszállt és még integetett az ablakból. Mi egy emeleti teraszról néztük. Aztán dördültek a propellerek, a gép kigurult messzire. Távol még pihent vagy 5 percet. Aztán jött az igazi, és a nagy masina elröpült a kis nővel. Néztük eltűnő pontjukat. 55 perc alatt ért oda, onnan taxival ment fel a Mecsek üdülőbe. Úgy számoltuk, mire ő oda, mi haza érünk. De nem. Csak 4 órakor, a prágai gép megjötte után indultunk vissza. Juliska ment a lakásukat nézni, én a Lauffer könyvesboltban fejezem be kint elkezdett lapomat. A Kicsi közben rég ott van! Délelőtt levelet kezdtem, de abbahagytam: e lap helyettesít ma mindent. Azazhogy nem: a Krilov megjelent; gyönyörű; 2 példányt feladtam ma magának, azazhogy az egyiket dr. Galyatetőieknek dedikálva; pénteken átadhatja. Holnap tehát írok, ma helyett. Bariék ma megfellebbezték tihanyi házuk államosítását. Üdv barátainknak. Sokszor csókolom:

Lőrinc

Ilonka néni: Gönczölné. – Maszovlet: a Malév elődje.

135.

Balatonfüred, 1952. március 12.
szerda

Kedves Klára,

hétfői levele már kedden megjött, felelni is akartam rá, de a nap sok dolga s elsősorban a Kisklára elrepülése, ami azután is elvette még a nap nagyrészét, abbahagyatta az írást. Ezt egy lapon még a repülőtérről meg is írtam, jelezve, hogy majd ma számolok be. Ma viszont, épp most, megjött a 11-i, tegnapi lapja. Ebből főleg a koszt gyengesége lep meg. És ránk pirít, hogy a csomagot nemhogy fel nem adtuk, de még csak nem is foglalkoztam vele: egyszerűen nem értem rá. Még telefonálni is csak Bernáthnak tudtam; Alisz kórházban van, e héten szabadul. A többieket nem sikerült jóidőben elérnem.

Kisklára indulás előtt hatalmasan ingerült, izgatott volt; talán félt s az növelte, titkoltan, a szokásos mérgét. Csúnyán összeveszett Juliskával; de kérésemre déltájt megenyhítette. Úgyhogy együtt mentünk ki, s Gönczöl nénivel már négyesben, a Maszovlet-irodába s a ferihegyi repülőtérre a buszon. Láttuk az elmenetelt, erről írtam, s arról is, hogy Klára nemcsak Pécsett, hanem régesrég a szállodájában volt már, amikor mi vissza, beértünk. Ugyancsak a reptéren ajánlott levélként feladtam két Krilov-kötetet, az egyiket dedikálva Hajduéknak, hogy pénteken átadhassa. A kötet gyönyörű, a szöveg édes, tele apró, bájos, reális részletmegfigyelésekkel, amik az író eredetiségét adják az ismert témakörön és az önként választott stíluson belül.

Juliska rengeteget jár lakás után. Egyik rosszabb neki, mint a másik. Nagy, négyszobás, bőven akad a kiutaltak közt, de azt nem vállalják persze. Föltétlenül elmegy, s ez csak növeli vaskos mogorvaságát. De szemmelláthatóan harcol benne a természetes önérdek s a hűség. Hivatalosan is szorítják őket, hogy változtasson a mai helyzetén; én lépten-nyomon hangoztatom, hogy ő most már csak mint baráti segítség, önként teszi, amit tesz. A Gönczölné-féle tipp a Dériék volt lányára vonatkozik, aki – talán – szabad lesz majd épp akkor, de talán nem, és talán olcsóbban is eljön ide pont. Érdeklődni kell Dériéknél majd, hogy milyen volt; saját bizonyítványa magáról, amin a néni reményei épülgetnek, elsőrangú, természetesen. Dérinek száz forintot Klára feladott e hónap elején. Balogh Laci hazakerült a kórházból. Gizikéék írtak nekik. Ők egyébként itt jártak, gépelni fellebbezésüket és telefonon a tanáccsal beszélni a tihanyi házuk friss államosítása ügyében. A háztartási alk.-ügyhöz még: Piri néni mondta, hogy a régi Juliska járt itt, feljönni nem mert a mostani Juliskától, egész családjával itt él Pesten, s majd még jelentkezik; valahol a Szent István körút 5 körül laknak.

Manciéknál semmi különös. Zsuzsi nem vágyott különösebben labdára, mióta nagylány, mondta az anyja; de örült az ajándéknak. Üzenet: írjon Schönborn Miklósné Évinek: Bp., Kiss János altábornagy utca 55. Őt mindig kifelejtjük!

Mióta megjöttem, itt is fellegtelen az ég, tehát nappal komoly melegecske van. Éjjel fokozatosan enyhül a fagy, ma már csak egészen kicsi lehetett. Féltízkor árnyékban már +8-at mutatott a higany. Ott fent nyilván még melegebb van napközben. A Tátrát látta már, ugye? Erkélyünkön szorgalmas látogatók a madarak, most leginkább a gerle-házaspár; egyszer már ez is itt maradt, mialatt óvatosan kiadtam nekik a marék magvat. Esemény aztán még, hogy az asztali virágok közül az eredeti, első primula új virágkocsányt hajtott és megint nyit.

Ma Lipták írt, válaszul a galyai lapra s megköszönve a fotopapírokat. A szokott színek és mozgalmasságok és szeretet.

Krilov-kötetet csak a gyerekek és Juliska kaptak s Illyés és Tompa kap, másnak nem adhatok. A tiszteletpéldányok beszüntetve gyakorlatilag. No és Manciék; ő azonban a közeli Zsuzsi-születésnapra tekintettel gyermek dedikációt kért és kapott. Egészen oda van a Burnstől; noha más szempontból ijedezik tőle. Ma este Tompánál leszek (Borsosék, Ferencziék, Ludwig) s ott talán felolvasom, ha Kálmán akarja.

Dolgozni még semmit sem tudtam. Felemészti minden időmet a – nem is tudom miféle adminisztrálása az életnek. A sok-sok apróság.

Radnaiékkal a repülőtérre menet a Vörösmarty téren találkoztam egy percre; Kisklára elrobogott mellettük.

Juliska Bohushoz átvitte a 2 heti igazolványt Galyáról, s a táppénzes-iratot. A két buszjegyet majd én eljuttatom Irmushoz… No, közben felhívtam a Növénytárat. A telefonszámuk újból változott; most: 228-005. Irmusnak beszámoltam. Bohustól megkapta az írásokat, s péntekre-szombatra elintézi a táppénzt. Maga kapott 300 Ft segélyt! Legjobb volt felirányítani oda; úgyhogy emiatt most majd én nem adom fel, amit ígértem a sörrel kapcsolatban. Éljen belőle óvatosan, de rendesen! Hogy kosztpótlékot, ami talán kizárólag szalámi lehetne, nem jobb-e, ha maga a helyszínen vásárol az Utasellátóban, azt döntse el maga és értesítsen bennünket. Egyelőre ilyesmit nem küldünk, míg nem ír; legfeljebb valami édességes csomagocskát, mihelyt ráér Juliska. A többi apróságot, amit kért, mielőbb küldjük, talán még ma összeszedem a sok kis cédulát, amin erre vonatkozó feljegyzés van.

Lóciról semmi érdemlegeset nem írhatok. Juliska miatt és külön Klára „undokságai” miatt (amiben néha van igazság) emlegette már, halkan, de határozottan, hogy elköltözik; de hát Juliska máris távollévőnek tekinthető, pláne, hogy Maga még jóideig nem lesz itthon. Úgyhogy L. tán mégse bolondul meg egészen, s Kisklára pécsi üdülése is felejttet valamit. Sokat tűnődöm újabban a megrögzött szerencsétlen szóhasználatok jellemalakító erején. Nem szabad túlzó kifejezésekkel élnünk! (Manci!). – A fiú egyébként rendes, fojtottan-sztoikus igavonó. Hajnali elmeneteli képességét egészen bámulom (de csak némán!). Persze alig látom. Szűkszavúan, de elég jóban vagyunk azt hiszem.

Közben itt járt a zongorás bácsi, megújítottuk a szerződést, nem is tudom, miért; fecsegett vagy egy órát, alig tudtam kituszkolni.

Bélát csak futólag láttam. Nagyon fáradt – ami érthető, és morózus. Juliska sokat jár az előadásaikra, amelyek nem hatástalanok rá.

Érdeklődtem Püskinénél a töltőtolla iránt. Megvan, törés történt benne, 24 Ft a javítás. Ennyit ér az évi garancia! Ott különben nagy baj volt. Sándor vagy tíz napja elcsúszott a jégen, két autóbusz közt, a Kecskeméti utcában, s a bal combja tövében valahol elszakadt egy viszere, lába térdig megdagadt. Benedek Tibor barátunk operálta meg. A sok alvadt vértől az egész comb most is fekete, lila. Szörnyen meg voltak rémülve. Már fent jár, óvatosan. A felesége írni fog magának. Esetleges falusi lány-tippje is van, egy 21 éves, akinek a húga valami rokonuknál szolgál már négy éve, négygyermekes családnál s nagyon rendes valaki, úgyhogy ez a másik is rendes lehet. Ez még, a 21 éves, vidéken él.

A szívem bizonytalankodik szüntelenül. Tompa sok fekvést forszíroz. Fogok is pihenni mihelyt elkezdhetem. Csak most még nem lehet. Szörnyűségesen csattog rajtam a korbács! S még mindig nem dolgoztam a Hardyn! A Maja-ügyben se felelt még mindig az a Wessely!

Körben elborult az ég, szürke köd borít mindent, ezzel hűvös is lett! Jaj nekünk!

Irmus nagyon örült, hogy négy hétig még mindenesetre ott lesz; rendbe kell hozni magát, mondja!

S most isten vele.

Ma délután aludni fogok. Este: pár óra Tompával s a felsoroltakkal.

Nézze át a könyvtáruk jegyzékét!

Sokszor csókolom, szeretettel:

Lőrinc

Ui.

Juliska válasza kérdésemre, hogy mit üzen: „Csókolom. Mért nem írtam? Nincs türelmem, hát nincs! Még az anyámnak sem írok!” – Tán még Manci sincs olyan ideges, mint ez az ifiasszony. L.

II. ui. Most beszéltem Flórával, otthon van, meghűlve. Írni fog magának. Részletesen referáltam minderről, Gyulával is. Darabja benyújtva. Igen barátságos volt.

Karácsony Sándor gutaütésben meghalt, a Kerepesi útiban temették.

„Minek új nylon arra a büdös hegyre?!” – kérdi J. – „De azért csak küldjük el!”

A szomszédos nylon-javító megszűnt. Valahová Pestre majd beviszem a dolgokat.

Nem hinném, hogy a csomag összeállítása szombat előtt sikerülne; az összes kérése pedig még tovább eltart míg megoldható.

Dériék: a volt szomszédékat kitelepítették, Szabó Lőrincék levelekkel vigasztalták. – Balogh László: a kitelepítésen megbetegedett. – Piri néni: Bensórthné. – Régi Juliska: a háború alatti alkalmazott. – Schönborn Miklósné Évi: Ritoók Évi Szabó Lőrincné régi barátnője. – Zongorás bácsi: Gál Ferenc, akitől bérelték Kisklára zongoráját, a nehéz időkben nem kért bérleti díjat. – Béla: Pintér Béla, Juliska férje. – Maja-ügy: Majakovszkij 150 000 000 című elbeszélő költeményének fordítása, a költő az év végére készül el vele, részletei a Csillag 1953. 7. számában Szabó Lőrinc kísérőtanulmányával jelennek meg, ez az írás jelentette az első lépést az irodalmi életbe való visszatérésben; a teljes fordítás Majakovszkij: Elbeszélő költemények (1953) című kötetben jelent meg; Szabó Lőrinc 1954-ben erre a fordításra kapott József Attila-díjat. – Illyés darabja: Ozorai példa. – Karácsony Sándor: (1891–1952. február 23.) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár.

136.

Budapest, 1952. március 13.
Csütörtök

Kedves Klára,

megjött a 11-i levele, elég sok kesergés van benne. Majd megoldódik minden, s egy csomó jó is lesz benne! Este Kálmánéknál voltam, voltunk (Tamásiék plusz, Ludwig mínusz); olvasnom kellett a Burnsön túl is, jó volt. Ma megyek a városba, összeszedegetni a csomagbavalókat. Kisklárától mára már lapot vártam, de nem jött. Magának biztosan ugyanakkor ír oda. Ne levelezzen túlsokat, az fárasztó és fölösleges! Pláne úgy ne, ahogy Galyáról együtt tettük! Beczkóyék szombat estére meghívtak, megyek. De már szörnyen kéne dolgoznom! H. dr.ék most csak ezt a Krilovot kaphatják, más nincs; ellenben esetleg postán kölcsönadok nekik saját művet; ha nem így teszek, talán rém sokáig kéne várni valami kedvességmutatási alkalomra. A III. emeletiekkel helyesen járt el; de azért érzékenykedni sem kell. Hadházynét nem ismerem; egy ilyen nevű fiú járt velem együtt a kollégiumba, talán Laci volt. Újság sehol semmi. Tegnap nagy levél ment, ezért ma rövid vagyok. Pénzről írtam; vegyen, ami csak kell! Feküdni, olvasni: helyes! Könyvek is mennek. Toll ma jön meg. Telefonhívásra nem kerül sor! Idő itt ma éjjel enyhe volt, reggel ronda borúval indult, de langyosan, most ritkul a felhőzet, s fátyolos fény is sütöget; fok +8. Tizenegy óra van, indulok. Ebédet 2-re kértem, s addig sok a járnivaló. Keresse mindenben a vonzót; lehetetlen, hogy egy ronda, nyálkás kagyló a maga teljes egészében gyöngy legyen! Itt a magányos kukru, barátságosan tűrte, hogy jó legyek hozzá. Vannak cinkéi? Aligha hinném. Azoknak nagyobb csönd kell. Minden jót, nyugodt lelket! Sokszor csókolom szeretettel:

Lőrinc

Tegnap kis Zsuzsi járt itt, nagyon örült mégis a labdának. Aztán Bari és Kemény Laci.

Kézcsók Rizának, Violettának!

Violetta: Vilcsi, Ferrari Violetta (sz. 1930.) ekkor a Nemzeti Színház művésznője, divatos filmszínésznő, 1956-ban elhagyta az országot.

137.

Budapest, 1952. március 14.

Kedves Klára!

Ma, pénteken, gyönyörű kék égre és nagy napfényre s ugyanakkor nagy szélre ébredtünk. Lóci az éjjel csak úgy fél 12 tájban jött meg (egyébként általában 10 körül), mert valami hivatalos vacsorája volt. Nem is evett itthon, csak esett ágyba s aludt. Megsemmisítően sok a munkája, oda van tőle; teljes joggal. Naponta fillérekből él, látom. Ruhája kiváltását múlthavi visszaesése nagyon hátráltatta s még mindig hátráltatja. Távollétünk alatt Juliska csak egyszer „altatta el”; gyorsasággal aztán azt is kivédte. Hatodnapos itthonlétem alatt az autóbuszutunktól eltekintve még nem beszéltem vele összesen legfeljebb tizenöt percet.

Ma kaptam első lapját Kisklárának. Címe: Pécs, Mecsek, Napsugár-szálló. De nyilván ugyanakkor írt magának is. Ezért csak annyit másolok ide belőle, hogy tündérien boldog volt a repülés élményétől, egész kurta kis ijedelmük volt a Mecsek fölött, a szobájának nincs szép kilátása s még mosdója sem, – egyébként minden kitűnőnek látszik. Ejnye, mindezt elfelejtettem megmondani Bujdossy Évinek, aki épp most szólt ide és minden jót kíván, írni fog magának.

Hátamat kellemesen, sőt nagyszerűen süti, perzseli a nap. Pedig kint szörnyű nagy a szél, s emiatt a higany se megy feljebb a +12 foknál a hőmérőben. Lóci szobájában gépelek a jobboldali kis oldalablak előtt. Kint-bent ragyog minden, Juliska már átnyitotta a két szobát. Ma délelőtt nem fűtünk, de nincs hideg így sem. Annál inkább Kiskláránál: ott 8 fok van (szél, sok ablak!), míg itt 14, magánál 18, a könyvtárszobában pedig közel 10. Ebből is látható mennyire célszerűtlen télen a Kisklára szobájának fűtését erőszakolni… Mondom, ragyog minden, és csönd van, zölden pompáznak itt a varrógép tetején a virágok, a régi primula három virága nyit máris; és oldalról kilátok a maga erkélyére: ott a gerle-házaspár heverész a napon; olyan szelid már, hogy szintén nem repül el – akárcsak a ritkán látható magányos – se tőlem, se Juliskától.

Tegnap T. Kálmán ideszólt, rajongva köszönte az előzőesti felolvasást, s nagyon rábeszélt, hogy hagyjak abba minden munkát, s pihenjek, pihenjek. Ebéd után Illyés Gyuszi sürgette ugyanezt, a pihenést. Jó vicc! Estefelé Bernáth Alisz, harmadiknak! (Aki most került haza, s igen rossz állapotban lehet, mert beszélgetés közben egyszer csak látható ok nélkül elsírta magát.) Ezek talán konspiráltak a javamra: megtudtak valami fenyegető rosszat az állapotomban!

A hátam még jobban ég. A hőmérő a napon már 18-at mutat.

Vilcsitől nagyon rendes dolog volt, hogy átment magához soronkívül is! Ma meg két vendége is lesz, nagyszerű! Hanem vigyázzon lapírás közben és vegyen szemüveget, vagy gyújtson lámpát: most ugyanis, a mai lapján, két sorra két újabb sort ráírt és ezzel teljesen olvashatatlanná tette mind a négyet! Szeretném hírét látni annak, hogy a segélyét megkapta (Irmus, 300); hiszen emiatt nem küldtem pénzt én, s emiatt nem teszünk a készülő csomagba ennivalófélét, úgy gondolva, hogy szalámit fent is vehet. Erre gyors választ kérek!

Kálmántól kikölcsönöztem egy óriási, ezeroldalas ó-egyiptomi történelmi regényt. Bizonyára nagyon jól jön magának a Mahler-könyv után, hogy nem kell otthagynia imádott Egyiptomját, de nem is kell továbbra is oly nehézkesen „tudományoskodnia”. Magyarul 43-ban jelent meg, úgy sejtem, nem valami kiváló mű, de érdekes, és – ami most a fő-dolog – kortörténetileg úgyhiszem megbízható. A cselekmény Kr. e. 1100–1080 táján játszik. Írója Boleszláv Prus; (ez Glovacki Alexander írói álneve;) 1847–1912 közt élt. Én csak bele-belekaptam; úgy látom szellemtörténetileg nem elmélyült, nem fárasztó. De azért akad benne sok apróság, amit jobb megelevenítésben egyelőre nem tudnék tálalni magának. Egyébként sose hallottam, hogy 13 Ramzesz lett volna; csak 11-et, legfeljebb 12-t olvastam. Konstrukció volna a főalak? A Ramzesz-dinasztiából II. R. és a III. volt a nagy; aztán vagy hat követte egymást 30 év alatt, jelentéktelenek, s a család velük le is szerepelt. Az a Herhor vagy Heri-hor Ámon-főpap történelmi alak. Figyeljen mindenre, főleg a vallási anyagra, érdemes! Máig idenyúlnak a szálak a jelképek mindenféle apróságaiban; például lebegő galamb (azazhogy karvaly) a halott felett, mint a lélek; a testnélküli szem (a református szimbólumok közt), és sok-sok minden. – És küldök egy másik regényt is, egy modern amerikai szerző történelmi regényét a 200 évvel ezelőtti Nyugat-Európáról, a nevezetes és szívdöglesztő Anthony Adverse-t; ez is ezer oldal, szóval hát lehet úszni benne…

Simándyt – ismerem? Mindenesetre üdvözlöm.

Írhatna egy lapot Dobrovolszky Gyuláéknak, XII. Alkotás u. 45. – A másik cím és név: Tibold Jenő, építőmester, Krisztina krt. 145. – A mi csomagunkat úgy látom már ma délután mégis feladjuk, legfeljebb a töltőtoll nélkül. Ha ott fent nem lehetne szalámit stb. kapni, rögtön írja meg, s rögtön küldünk!! Mindjárt megyek be a városba a stoppolt, felszedett harisnyákért. Juliska szerint a világos nem egy pár! Új nylon csak az volt már, amit a csomagba teszek; de minek oda egyáltalán nylon, pláne új?! A volt Fáth-üzletből Jakobi Lili (a zeneszerzőnek a rokona!) segített ki dobozzal; szívélyes, baráti nő; ott a Vadász-drogéria mellett. – Valódi spárgát őrizzen; nincs!

Kis Zsuzsi most hozott fel egy levelet; átvettem a magam borítékjába. Az ő kedvéért (is) el kell majd mennem Plenznerhez. Majd!

De most már indulok a városba. Csak Püskiék telefonja nem felel; nem lesz meg a toll! Zsírpapír se kapható féléve sehol.

Sokszor csókolom. Minden jót!

Lőrinc

Anthony Adverse: William Hervey Allen (1889–1949) regénye, három kötet, a napóleoni háborúk idejéből, 1933-ban és 1936-ban magyarul a Singer és Wolfner kiadásában jelent meg, Halasi Andor fordításában. – Simándy József: operaénekes. – Tibold Jenő: ifj. Trettina Jenő magyarosított neve. – Dr. Plenzer Sándor: lásd 142. sz. levelet.

138.

Budapest, 1952. március 15.

Kedves Klára!

Borzasztóan megijesztett a mai levele. Veszekedjem? Megérdemelné, hogy olyan vigyázatlan. De nem veszekszem mégse, mit kínlódjon ráadásul még emiatt is?! Szörnyű pech. Mindig bosszantottak azok a be nem kapcsolt szíjjak vagy mik. Mindamellett most már a továbbit szeretném tudni, hogy hogyan lesz a gyógyulás. Remélem és kívánom, hogy csakugyan hamar rendbe jön. Törés nyilván nincs. De anélkül is épp elég lehet a fájdalom, s a bénultság miatt a sokféle újabb teher és gond. Meg aztán a két pénteki vendége! Hogy oldódtak meg a dolgok: felmehettek, látta őket?

Sokáig azt se tudtuk itt Juliskával, mit tegyünk most már a csomaggal. Végre éppen készen lett. Hat napba telt. Négyszer be kellett mennem miatta a városba. A legkisebb apróság beszerzése igen nehéz lehet. Őrizze a madzagokat! A borítópapírt! Lehet, hogy most egyelőre nem kell magának új blúz „meg mifene”; majdnem itthon fogtam őket. Mi az ördögnek annyi holmi?! S új nylon?! A sok apróholmiból, ami összesen sincs félkiló, már majdnem külön kis csomagot csináltam, s Pesti dr.-né – akivel együtt jöttem haza a minap a buszban a Kékesről – el is vitte volna. Így csak üzentem általa. S mondta, hogy „megnézeti” magát az urával; dr. Pesti Lajos, gégész, egyetemi magán tanár, valahol az első emeleten lakik. Keresni fogják magát már vasárnap.

Lehet, hogy most a könyvek még fontosabbá válnak. Elment mind a három mű, összesen vagy 2500 oldal. Ez elég lehet mindvégig. (Ha Hajdúnénak érdemes postacsomagban visszaküldenie, vagy ajánlott nyomtatványként, akkor kölcsönadhatja neki; a könyvek tudniillik nem az enyémek, s így nem kockáztathatóak.) Az egyiptomi regényről meg akarom még említeni, – ( miután közben olvastam az első kötetét egészen, s egyes kis részeit a továbbiakból is) – hogy jobb, mint gondoltam. Igen gondos tanulmányok előzték meg. Érdekes. Olyan másodrangú-féle mű; ami már nagy szó. S rendkívül sokat tanulhat belőle az ember. S hogy egy lengyel író oly régen ilyen történelmi munkát tudott írni erről a messze világról, az nagyon jó bizonyítvány a lengyelekről általában! Nálunk gyerekmeséket és ifjúsági olvasmányokat tudtak csak írni ebben az időben, nem ókort így átvilágítani. Az Anthony Adverse pedig nyilván valami „best seller” volt Amerikában, igazi tömegfogyásra, tömegfogyasztásra készült, színes, izgalmas, „újidőkös” mű. Talán a Féltestvérek a legkevésbé vonzó, valami testvérszerelem-história.

Tegnap este itt voltak Püskiék. Fél 10-től 12-tájig. Kedvesen, intimusan. Ők hozták el a töltőtollat. Olyan törés volt benne, hogy 24 forintba került a javítása. Most tele van; mellékeltem a töltési eljárásról egy cédulát, de alighanem elég lesz a benne levő tinta mindvégig. Délben pedig Radnaiékhoz szaladtam fel, ott ebédet is kaptam; de épp jött az V. kerületi tanácstól egy kiküldött az államosítással kapcsolatban, s hamar megléptem. Többé tán már nem is találkozunk ott. A bicskát azért küldhettem (Szabolcs hadifogoly-bicskája), mert nekem kölcsönadta a magáét Marton, a fotós. Új bicska 80–100 Ft volna.

Már régóta folyton el-elfelejtem megírni Marsi telefonüzenetét: elveszett a korcsmájának nagyrésze, s a maradékból is kipenderül rövidesen.

Lócira ne haragudjon. Valóban állati módon be van fogva. S nem úgy, mint a befogott művészek. Egy félórát nem tett még ki az idő összesen, amit hat nap alatt beszélgethettünk!

Tegnap óriási szél volt s lehűtötte a nap hatását. Mára enyhült. Úgyhogy melegebb is van. Délben beállított Bernáth Marili, a nyári kölcsönkönyveket hozta vissza; együtt mentünk postázni a maga csomagját. Az öreg postamester néni üdvözli. Ugyancsak a patikus Kató. Mariliék kaptak egy Krilovot. Ma este Beczkóy Ágiéknál leszek.

Írom, írom ezeket, de közben folyton az jár az eszemben, hogy mi van magával és mi lesz. Förtelmes dolog ez az örök pech-sorozat. Nagyon vigyázni kell! Eszembe jut, milyen sokszor bosszantottak már engem ezek a maga cipő-lógattyúi. (Ezt már írtam.) A szükségesre, célszerűre s az egyszerűre kell törekedni mindenben.

S oly türelmetlen vagyok, olyan… hogy is mondjam?… olyan – várakozásteljes! S minthogy jót nem remélhetek, nyilván rossz várakozásaim lehetnek, csak rosszak lehetnek mindazok, amelyek megfogalmazatlanul bennem háborognak, egye meg őket a fene! Szívesen kimennék Ágiék előtt a temetőbe, de akkor már későn van, későn lesz, és hideg…

Pár sort írnom kell már Füredre! Mindjárt neki is ülök.

De azért tegnap már elég sokat pihentem. És ma délután is ledőlök. Muszáj.

Kisklárának is írnom kell egy lapot legalább.

Gondolom, ha Pestiné eléri – aki szegény, dolgozó nő – talán üzen is vele. Akkor már vasárnap este vagy legkésőbb hétfőn délelőtt többet tudok. Igaz, hogy nem a mai tűnődéseimre választ.

Hát javuljon, gyógyuljon, erősödjék, s kerülje el az ilyen közbeszóló malőröket! Ég áldja, kedvesem!

Szeretettel csókolja:

Lőrinc

Megijesztett a mai levele: Szabó Lőrincné március 15-i levelében írja: „Ma reggel hajszálnyival jobb volt a lábam, de fürdőszobába menetkor megcsúsztam, rá kellett állnom, most újra nagyon fáj. A kis doktor megnézte az előbb, azt mondta »jól elintézte a lábát«; el sem tudja képzelni, ez hogy történhetett. Hétfőn csinálnak felvételt, filmjük nincs, csak papírra. Nem is értem. Az az érzésem, törés nincs, legfeljebb repedés, ínszalagszakadás vagy húzódás. Mindenesetre jól elintéződött a magaslati levegő számomra. Legfeljebb az ablakon keresztül szívhatom.” – Marton, a fotós: Marton Lajos. – Ágiék előtt a temetőbe: A Beczkóy–Révész Ágnes házaspár a Jagelló utcában lakott, ez közel van a Farkasréti temetőhöz, ahol Korzáti Erzsébet sírja van.

139.

Budapest, 1952. március 17.

Kedves Klára!

Hétfő van, 12 óra, most ment el Nagy Lajos, félórát beszélgettünk, nagyon jól. Ezalatt jött meg a posta is, magától a pénteki és szombati levél, s egy – nyilván szintén szombati – lapja. Meg egy képeslap több aláírással. S előttük dr. Pestiné telefonja. Úgyhogy most már teljes terjedelmében látom a nagy pechet, aminek csak egy kis része a fájdalom, amely magát sújtja benne. Így elrontani valamit, ami nagynehezen s oly szépen összeállt! És csak több ne legyen belőle! Alig várom megtudni az új röntgen eredményét. Ebből legalább hat hét fekvés lesz; adná isten, hogy mielőbb ki tudna jutni naponta legalább az erkélyükre amikor jó az idő.

Közben megkapta – most kaphatja meg – a nagy csomagot. Az ennivalót lerendelte. De egy fél szál kolbászt mégis tettünk be. Egye csak meg! Újat nem küldünk, míg nem kér, jó. De ezt csak használja már el egészséggel. A fekete nem fontos! És én mindent megennék, amit adnak! Gazdálkodjon okosan a segélyből. Pesti dr. szombaton hazajön már. A felesége azt mondja, hogy maga vasárnapra várt engem, a lábficam miatt! Hát hogy gondolhatott ilyesmire?! Teljes képtelenség volna. Ne szerkessze össze a napot, a dolgokat, a világot olyan érzelmi alapon, mintha verset írna és csak „lelki valóság”-ban élne!

Juliska átment Bohusékhoz, hogy megvan-e már a pénz. Hívtam Irmust a hivatalból; nem volt ott; majd visszahív, mondta egy férfihang.

Kisklára egy jókedvű képeslapot írt ma Juliskának a Mecsekből, kirándulás utánról. A magasszárú cipőt elvitte; s úgy látszik két új nylont elfogyasztott azóta, hogy maga elment hazulról. Most már, a nagy csomag után, egy sincs itthon; s új többé nem lesz.

Juliska bizonyos tekintetben kivirult, kitavaszodott – mondhatnám; – más társadalmi nap süt rá, abban ragyog s érzi növekvő erejét. Hiába, mégiscsak nagy hatást tesz ifiasszonyokra a férj, és sok minden. Alig lehet ráismerni. A változás gyors és alapos. Lóci is így érezte tegnap délután, amikor sokat beszélgettek: este felhívta figyelmemet a dologra. Lakásuk még nincs. Közben persze az ifiasszony változatlanul mogorva is. Más tekintetben rendes, jól ellát. Csak egyre többet költ, s lusta – úgy nézem – takarékoskodni. Igaz, hogy nekem ebben semmi sem volna elég.

Hurka-kóstolót küldtek a minap Sárospataki Erzsikéék. Baross utca 21.

Tegnap este 8-tól 10-ig Gaálné Aliszka volt nálam, majd máskor is átjön. Előzetesen Tompával voltam, igen kiadósan. Együtt ebédeltünk, inas nélkül, „kész étel”-t melegítve, amely, mint biztosan tudja, befőttesüvegekben kapható: zellerlevest ettünk és töltött káposztát. Kitűnő; csak nem nagyon olcsó dolog. A temetőbe is kimentünk kettesben. Vissza megint becsalt magához. Majdnem elkéstem miatta az itthoni Alisz-randevút, úgy megfeledkeztünk az időről. Szerdán munkába áll. Utolsó elajándékozható nyári ruháját ideadta azzal, hogy adjam vissza érte valamelyik régebbit. Ez ti. sokkal jobb, bár kissé javításra és teljes tisztításra szorul. Milyen kár, hogy nincs meg a legrégebbi „Tompa-nyári”! Mert akkor most lenne két félig jó s egészen szép nyárim, míg így a tavaly tisztíttatott, világos-szürkéskéket oda kell adnom ezért! (Tudniillik valakinek ajándékoznia kell egy öltönyt, s csak így állhat össze a dolog.) Ennek az „új”-nak remek anyaga volt eredetileg: egyszerűen gyűrhetetlen.

Most szólt ide Németh A., öt mázsa brikettet kaptak a színháztól kiutalva; egyet esetleg átadhat; csak rém nagy gond a hazahozatala. Árát 32 vagy hány forintról 59-re emelték, épp tegnap. Csütörtökön délelőtt Tóni idejön. (A mosás nálunk szerdáról épp átkerült arra a napra.)

Az ablakon át látom Lévai bácsit, amint a kerti fákon vagdal, ollóval, fűrésszel. Gyönyörű nap van. Hát még ott milyen lehet!

Örülök, hogy M.-ék melegedtek. Hajdúéknak rövidesen postázok dedikálva egy kötet Különbéké-t; abban van a legtöbb Lóci-vers.

Tegnap voltak a díj-beszámolók. Hát az ilyesmi kívülesik a mi látóterünkön. Aczél T. egy regényéért s bizonyos Nagy Sándor egy novellájáért viszont Sztálin-díjat kapott Moszkvában, ezt is olvashatta. Képzelhető, mekkora ribillió van most érdekelt körökben.

Megpróbálok egy ceruzabetétet küldeni papírban, mellékelve; tán csak nem törik túlapró darabokra. Nem is biztos, hogy ez a vastagság szükséges.

Ideszólt most Kormos; ő még úgy imprimálta a Krilov címlapját, hogy a fordító neve a címlapon szerepelt. Nem érti a dolgot. Ahogy semmit sem lehet érteni. A Burnstől odavoltak Ágnesék, de hogy! Kormos megpróbálja a Rádiónál. Krilov-pótpénzből elsejéig kijövünk. Mara is megkapja az 50-et, Tompa a 200-at.

Úgy látszik, Irmus telefonja már a holnapi levélre marad. De hát nem is fontos. A lábficamról akartam tájékoztatni.

Maga nagy postai működést fejthet ki, ha – mint írja – az tölti ki napjai nagyrészét. Nem túlzás ez? De hát aránylag legolcsóbb és leglelkibb foglalkozás. Csak ne csússzék bele fájdalmas lelki klinikázásokba! Ha csakugyan olyan sokáig eltart a baj, akkor azonban egyszer mégis meglátogathatnám, vagy valamelyik gyerek. Gondolja ezt meg. S írjon róla: előbb vagy mennél később lenne jobb? S mit kéne vinni s visszahozni? Ne irtózzék az objektív és ésszerű törekvésektől, magatartástól – úgyis olyan rengeteg még a többi, az érzelmi káosz! Legalább az agyunk legyen „tiszta”! (Mintha lehetne!…)

Minden jót! Üdv ismerősöknek! Szeretettel csókolom:

Lőrinc

Nagy Lajos: (1883–1954) ekkoriban Szabó Lőrinc szomszédságában, a Házmán utcában lakott, egymásnál tett látogatásaikról lásd Utolsó napom „Lajos bátyám”-mal című emlékező írását. – Sárospataki Erzsikéék: Asbóthnéék, a régi sárospataki ismerős család közben Budapestre költözött. – A temetőbe is kimentünk kettesben: Tompa Kálmán Erzsébet nevű első felesége és Korzáti Erzsébet egymás mellett fekszenek, mivel közel egy időben és hasonló körülmények között haltak meg. – Lévai Bácsi: Lévai Károly, a szomszéd, Volkmann utca 5. számú ház házmestere. – M.-ék: Michalkovicsék, a kékesi főorvosék. – Aczél Tamás (1921–1944) költő, író, A szabadság árnyékában (1948) című regényéért Sztálin-díjat kapott. – Nagy Sándor: (1922–1992) író, újságíró, Megbékélés című – a szövetkezeti gazdálkodás problémáiról szóló – novellájáért kapott Sztálin-díjat.

140.

Budapest, 1952. március 19.

Kedves Klára!

Tintával írt, ez előre jelezte, hogy a nagy csomag megérkezett. Nagyon jó! Ki vette át?

Hanem – mi az ördögöt kesereg annyit?! Olyan szívhezszólóan, hogy reménytelennek látszik a vigasz! Nem is érteni, miről szól. Csak úgy homályosan vagyok képes összeállítani valami magyarázatot a körülményekre. Nem lehet úgy írnunk, hogy ne gondoljuk bele magunkat az olvasó lelkiállapotába, emlékeibe stb., másképp érthetetlen monológ marad a szavunk, bármilyen tengerré növeljük. „Magának csak rossz várakozásai lehetnek velem kapcsolatban…” – idézi vissza az én szavaimat; de hogy mivel kapcsolatban, azt nem. Már pedig én nem emlékszem rá, hogy mire írhattam. „No hát ez is jellemző”, – mondhatja erre. Hát nem, kérem, nem jellemző, azazhogy nem arra jellemző, amire maga vonatkoztatja; hanem az emberi értőképességre. Úgy hiszem igazi jelentése annak a mondatomnak az lehetett, hogy: Jaj, ez a Klára csupa baj! új meg új baj! No, s ez tán nem igaz? Nem? Tessék már reális lenni egy picit! S ha már kesereg, tegye a pechje miatt, az elesése miatt, ne félremagyarázott mondatok miatt! Legjobb azonban, ha sehogy se teszi. Ami megtörtént, megtörtént, nem kell növelni terméketlen lelkiekkel. Az sem igaz, hogy maga nem tudta megszerettetni magát velem; eléggé meg tudta. Akinek egy milliója van, miért fáj neki a hiányzó második millió? Vagy legalább miért nem csak aránylagosan fáj neki? De abbahagyom ezeket…

Lóci közben megírta nagy művét, az óriáslevelet; biztosan élvezte. Nekem nem mutatta meg, bár egy percig ingadozott. Ez aztán szeget ütött a fejembe, hogy ki tudja, mikről, milyen csacsi tervekről és cselekedetekről beszélhet benne. Szeretném, ha jelezné az érintett témákat s a fontosabb mondatait. Esetleg külön papírkán a levélben. Kapott érte néhány almát; a levélért; naponta egyet. Az elsőt aznap rögtön, még írás közben, megette és nagyon élvezte; a tegnapit már eltette délre, ki, a gyárba.

Förtelmesen szaggat ez a gép. Pedig, ha jól vigyáz az ember, használható. Ez már a második papírom.

Ahogy most itt ülök a Lóci szobájában, háttal a hőmérős ablaknak s szemben a már 15 virággal virító primulával, a másik keskeny ablakra rászállt a gerlepár egyik tagja; persze nem tudott megkapaszkodni, és csak a bádoglemezen vergődött. Figyelmeztetni akart? Belátott a szobába? Vagy véletlen volt? Mindenesetre kimentem, s adtam nekik egy marék reggelit, vagyis hát tízórait. Mialatt kint voltam, a sürgető madár már odapüpügött az erkélyre, s alig várta, hogy bemenjek… Most tollukat borzolva sütkéreznek. Szép idő van, csak szél fúj, középerős. Tegnap borús volt; estefelé azonban érezhető meleghullám jött, s az éjszakai komoly hideg is elmaradt. (Baumgartner Sándort búcsúztatni Tompával együtt Stefinél voltunk.)

Ugyancsak tegnap meghozta Bohus a maga pénzét, 315 forintot. Hogy valamit levonjanak, elfelejtettem mondani!

Juliskával este olyan csatám volt, hogy az rémes. Teljes hangerő és keserűség. Mi van ebben felgyűlve!? Ő maga se tudja. Pénzről, takarékosságról volt szó. Makacs és tompa. De este jobban ellátott kissé a szokottnál. S reggel is rendes volt. A majd eljövendő időre B. Gizike említett két szerinte jó jelöltet. Időnkint muszáj erélyt is mutatni, különben hegyként temet el J. fölényszükséglete s új öntudata. Erről nem kell tudnia, még kevésbé írnia. (Az egyik gerle odakint most a másik mellére hajtja a fejét, az pedig ennek a fejét és nyakát csipegeti, csókolgatja; vagyis, azt hiszem, tetvezi.)

Sajnálom, hogy olyan kategórikusan le kellett mondanom a kékesi vizitről. Mai leveléből aztán értem, hogyan gondolta. De hogyan érne rá F. Feri?! Hogy volna kedve rá?! Flóra beteg; ígérte, hogy ír magának. Ha azonban hat hétig ott lesz, talán mégis felmegyek vagy felmegy valamelyikünk. Tudja, magát a családból magának kellene meglátogatnia: magának van félárúja! No, ez csak tréfa. De csakugyan, ha megy valaki, ne legyen az most már más: Kisklára vagy Lóci? (Utóbbi aligha érhet rá.) Ezt szeretet ajánltatja fel velem; mert ha már elszánom magam a költségre, magam is szívesen mennék.

Nagyon vártam a röntgenről szóló értesítést, s elmaradt! Most nincs mit tenni, mint erősítgetni magában a türelmet. Volt strumájának-bazedovjának a magaslat így is jót tesz, csak fájdalmas a zúzódás, és hogy helyhez van kötve. Lehetetlen, hogy gyorsan javuljon az állapota?

A Bede Ádám kiejtését egy szakértő Bid Ádámnak (angolosan pedig Edem Bid-nek) mondta előttem.

Hát megbarátkozott kissé B. Margittal, sőt K. Katival is? Üdvözlöm szobatársát; özv. Barátné új férjhezmeneteléről nem tudtam.

A könyveket, gondolom a doktorné is el akarja majd olvasni. Küldjék haza postán, postacsomagban! (A végén.) Átmegy még Hajdúné? Mi is az ő keresztnevük? A kisebb dobozt azért (is) küldtem, hogy szükség esetén jó postacsomagot készíthessen ruhaneműnek, könyvnek. Hanem egyről következetesen nem írt még világosan: mit lehet kapni húsfélét ott fent? Miért akar kényszeríteni, hogy innen küldjünk csomagban szalámit? Nem szabad éheznie! Most van alkalma erősödni, most tegye! A magánál levő segélypénzt ossza el hat hétre, s költse el. Kisklára a hűléséről nem írt. Már sürgettem, közölje érkezése dátumát. Több nylon nincs!!! Nem akarja hinni? A kiskést azért küldhettem, mert én meg kölcsönkaptam a Marton fotósét! A csomagot nem én vittem postára, hanem B. Marili. B. Sándor talán küldet magának süteményt; nem értettem jól egy mondatát. Tompa ma munkába állt. A most felajánlott ruhát nem tudom megszerezni: nincs másik helyette. Manci kunyerál, hogy menjek el Zsuzsival Plenznerhez. Ég áldja. Csókolom!

Lőrinc

Marconnaynak adtam egy pár nekünk kicsi fekete cipőt s egy pár egész gyenge és talpalásra szoruló barnát. A feketét máris hordhatja. S protezsálnom kellett Györffy szemorvoshoz.

Bede Ádám: George Eliot regénye, fordította Salamon Ferenc. – B. Margit, K. Kati…, üdvözlöm szobatársát: Szabó Lőrincné említi március 15-i levelében: „Szobatársam: vezető szülésznő, persze tegeződünk. Öt is operálták, a strumáját. Bogyó Margit és Kaposy Kató (Nemzetiben kis színésznő) nagyon kedvesek hozzám, naponta többször belátogatnak, ők vásárolnak postai dolgokat, cigit. Talán ma hoznak egy feketét is.” – Özv. Baráthné új férjhezmenetele: Baráth Ferenc halálhírét Szabó Lőrincné március 17-i levelében írja. – Marconnay Tibor (1896–1970) költő, műfordító, Szabó Lőrincék esetenként támogatták. – Dr. Györffy István: szemorvos, klinikán tanár, a kontaktlencse hazai meghonosítója.

141.

Budapest, 1952. március 20.

Kedves Nagyklára,

maga folyton ijedezik a leveleiben és sértődik és sajnálkozik a sértődésein és fogadkozik, hogy így meg úgy… Ne legyen már ennyire gyerek! Ha mind sorra venném, ami panaszt felsorakoztat, egész nap levelet írhatnék, egész napomat levéllé, szóvá alakíthatnám át. Ne tessék ilyen hisztis lenni! Ne higyje el minden riadalmát, ne dőljön be saját érzékenységének. Hiszen olyan ez az érzékenység – nagyon jól ismerem magam is! – hogy másodpercek alatt hegedni tudnak a sebei. Az ingatagság a szörnyű nagy bennünk, egy szellő, érzelmi szellő, kifúj magunkból… Azonban hogyha az ember már ötven esztendőn keresztül tapasztalta. hogy mégsem fúvatott ki magából, bármennyire félt is tőle, bármennyire fájlalta és hirdette a bekövetkezendő, mindig bekövetkezendő dolgot, akkor, ha van egy csöpp józan esze, mégiscsak gyanakodnia kell, hogy mindez talán mégsem készpénznek vehető igazság, hogy mindez talán mégiscsak felelőtlen ön- és környezetkínzás és ettől kezdve mégsem veszi annyira komolyan, mint amikor még tapasztalatlan kölyök-lélek volt.

Tegnap feladtunk magának egy kis ennivalós csomagot. Azért, mert nem írta meg, többszöri kérésem ellenére, azt, amit kérés nélkül is azonnal meg kellett volna írnia, vagyis, hogy kapható-e ott fent szalámi s efféle tömörebb ételpótlék. Szívesen küldtem, láthatja az egészből; örülnék, ha hizlalására fordíthatná az egészet. Írjon idejekorán, ha fogyóban lesz, s írja meg, mit célszerűbb esetleg valamelyik ételnemű helyett csomagba tenni.

Ezen a hétvégen jár le a második hete.

Jár még át Riza? Kértem a férfi keresztnevét. A Különbéke dedikációjához szeretném. Küldjem a kötetet esetleg a Kékesre, magához, hogy előzetesen M. főorvosné is olvashassa? Ezt csak akkor, ha Hajdúné még esedékes volna magához. Azt hiszem, fölösleges.

Találékonyságát csakugyan élveztem a szobánbelüli székes-botos sántikálása leírásában! De honnan a bot? A Tompa-féle ruha elhasználásán sem kell keseregni: ki tudhatta ezt előre? A vászonruha átadására én is gondoltam; de lehet, hogy barátunk már előre jelzett valamit a ruha milyenségéről… Az új egészen világosszürkés-drappos lenne.

Platón – bravó! A Phaidon gyönyörű! Szokrateszt újabban csakugyan szintén szofistának tekintik, csak nemes szofistának. Kétségtelenül destruktív hatású volt; mint minden analitikus, minden elemző, kikezdő, fürkészkedő. Nem szerencse, ha az elemző hajlamhoz nem társul építő, összegező látás is. Akkor csak kérődzés marad az egész, és szétrág mindent, mint a szú. Erre szoktam én azt mondani, hogy más egy tölgyfa, és más egy tölgy-volumen-nyi fűrészpor. Úgyis tönkremegyünk mind, az egész élet tönkremenés, elfogyás, kihűlés-hamvadás, – minek ezt siettetni? Ilyen értelemben tanácsolgattam most is magának a „lelkizgetések” mellőzését, amik fölött úgy gúnyolódik (vagy siránkozik). Az igazán javító, tisztázó beszédet nem ellenzem, persze, hogy nem; de csak az igazit, s azt is csak a maga helyén, idején; és módjával.

Felutazáson azért volna teljesen esztelenség töprengeni, mert valószínű, hogy magáért kell menni úgyis. És hol van annyi pénz, amit el ne nyelne itthon egy hét?! Megőrülök bele, hogy mi pusztul! Ezzel most nem kell foglalkoznia. Ellenben ne vágyakozzék lehetetlenségekre. Csak fájdalmat kelt azzal is, hogy visszautasításra kényszerít. Egyébként pedig szívesen felmennék, szívesen látnám. Ne legyen kishitű ott, ahol nem kell!

Huxleynek olvasom az És múlnak az évek című regényét. Ma Németh Tóni volt itt. Nem adhattak át tüzelőt. A maga nevében nem tettem virágot a sírra. Mert csak egy hóvirágra telt. A verseket azért nem adtam a kezébe, mert valóban bizalmatlan voltam és vagyok – nem az akaratában, a moráljában, a jószándékában nem bíztam, hanem az erejében, a nyugodt lelkében, az összefoglaló látásában. Ne bolondítson már meg, az isten szerelmére kérem! Hanem legyen, igenis legyen jókedve, a lábficam vagy mi ellenére! Minden oka megvan rá. Mosatni, igen, az kell; itthon épp ma van nagymosás, napi 5 Ft. J. most megint rendesebb. Lócinak megint valami baja ígérkezik a válogatott kerettel; tán miattam; ahogy három évvel ezelőtt. Még nem tudjuk. mit teszünk. Nem kell beszélni róla… És cigaretta is kell. és fekete is kell. Nekem is sok minden kell és kellene. A borravalóknál viszont nem lennék bolond! Táppénzt megírtam: 325 Ft. A ceruzabél-dolgot nem értem: egyetlenegy, elég hosszú szálat küldtem. Ehhez a laphoz is mellékelek még egyet. Nem a hossz, hanem a megfelelő vastagság a fontos elsősorban; szerencsére azt írja, hogy így is használhatja. A címlapért nem dühösnek kell lenni, hanem következtetni lehet belőle. Wessely tegnap jelentkezett; a nyers Maját visszakérték, átjavítják; s ő a jövő héten felkeres. Kisklára két napja nem írt a házba, de bizonyára megírja még az érkezése dátumát.

Nagyon szeretném, ha nyugodt lenne és igenis ésszerű. Azazhogy ilyen erényekre törekvő. Én sem vagyok az, csak jobban látom (gondolom) a helyes utat, és „törekszem”. Még akkor is erre törekszem, ha százszor nagyobb zavarok és viharok kellemetlenkednek az életemben, mint általában szoktak. A kis csomagról írjon majd. Jó étvágyat! Szeretettel csókolom és minden jót kívánok!

Lőrinc

Sír: Korzáti Erzsébet sírja. – A nyers Maja: Majakovszkij-nyersfordítás. – Dr. Haynal Imre: (1892–1979) belgyógyász professzor, akadémikus.

142.

Budapest, 1952. március 22.

Kedves Klára!

Bogyó M. tegnap referált. Hallom, valami retikül is reparációra szorul. A referálás komoly, hasznos volt, megmutatta a napok menetét s a helyzetet elég jól, örültem neki.

Ugyanakkor telefonált Puskiné és közölte, hogy dr. Benedek Tiborékhoz megérkezett a lapja, s Tibor, hallván a maga balesetéről, úgy döntött, hogy vasárnap motorbiciklin felmegy a Kékesre, megnézni barátait s egyúttal a maga lábát. Hát ez igazán nagyon jóleső vállalkozás a részéről, nagyon baráti aggodalom. Ma este, szombaton, még beszélek majd vele telefonon; remélem, nem változik meg addig sem a kedve, sem a lehetőség az utazásra. Tulajdonképpen csak kitér a Kékesre, amúgy is Egerbe kellett volna mennie.

Kisklára ma éjjel táviratozott, hogy a repülőgép nem indul, ő pedig ma a személlyel jön. Mindjárt kisütjük majd, hova s mikor, s hogy hogyan fogadhatjuk. Juliska „fajhtol”, nem megy ki. A minapi leszidás után pár napig rendesebb volt, most már megint szabadjára ereszti a hisztériáját. Pedig reggel öröme volt a napban: 300 forintot máris nyert a húzásokon. Az istennek nem akar spórolni! S őrültje a becsvágynak és önérzetnek; ami igen rossz dolog, ha annyira tökéletlen valakinek az eszejárása, mint neki. Tán csak magát szereti már. Most meséket olvas; ezek jó hatásúak rá.

Ideszólt most Sándor Judit. Képzelje: tegnap az Opera színpadján próba közben ugyanúgy járt, ahogy maga. Csak nem bocskorszíjjban botlott meg, hanem a rosszul záródó süllyesztő terep egyenetlensége miatt esett el. Olyan ín-, tok- vagy mi-rándulása, szakadása van, mint tán magának, s egy picike csont le is vált a lábafejében valahonnan. Tíz napig fogja az ágyat nyomni.

Riza igazán kedves azzal a cigivel!

Itt volt tegnap Bujdossy Évi. Az is csak a maga nótáit fújja, a Keresztény Tudás mániáit. Egy darab különleges, madárlátta sajtot hozott magának, nekem meg egy doboz amerikai cigarettát. Igyekszem eljuttatni majd valahogy.

Körülményesen kellene írnom arról, hogy jártam tegnap, a kis Zsuzsit kísérve, Plenzner dr. főorvosnál, a Szívvizsgáló Intézetben. Tompának is jóembere. Sokan dicsérték. Mások közepesnek mondták, így az a társaság is ott az Apostolok felett… EKG-t kértem, mindenki azt kért tőlem. Nem részletezem, hogyan húzódott el a félórás dolog négy és félórásra. A főorvos igen baráti volt. Kiderült, hogy ismer is tőlem valamit: egy kisebb Villont s a Kalibán-t! Dr. Zih Sanyi is ott dolgozik mellette a laborban. Intézete mindenesetre baráti hely; de riasztóan zsúfolt és piszkos, pláne most, hogy mindenfelé építkeznek benne, egyidejűleg a munkával. Feszélyezett, hogy hozzá is fordulok: hátha Haynalnak rosszul esik; olyan féltékenyek, sértődékenyek az emberek! Nem is tudom, megfogadjam-e a tanácsait; vagy hogy nem jobb-e a Haynaléi mellett kitartanom. Épp ezért nem szólok senkinek egyelőre a dologról, illetve elködösítem lehetőleg, ha muszáj szólni. Lehet, hogy az általános kép jobb, mint Haynal hiszi. A trombózis már öthónapos ügy, aligha lehet nyoma; ha egyáltalán volt! – mondja P. Hát én nem bírom már ezt az örökös baráti diszkussziót: fájok, az biztos, nincs erőm, kifulladok, görcseim vannak. Haynal tiltja azt az orrosságot, amit P. most rendelt. Mi fenét tegyek? Talán nagyon komolyan és nagyon bizalmasan megtárgyalom a dolgot az egyetlen Tompával. Kár volt P.-hez mennem, úgy érzem; de hát kellett az EKG. (Fenét kellett!) Mindenki más fektetni akar, most ezért nyúz mindenki. P. nem. – Haynalhoz elmennem is épp esedékes volna megint. Szóljak neki? Hogyan? Mennyit? Nem szeretném elveszteni. Olyan ingerlékeny! Hát ezeken rágódom leginkább a pénzdolgokon kívül. Ne beszéljen róla senkinek, tanácsot is csak igen tömör szavakban adjon, ha akar.

Plenzner ígérte, hogy ír majd a barátjának, a maguknál dolgozó dr. Jászberényinek (remélem, jól emlékszem a névre!) (talán laboros), hogy „nézzen utána” ő is magának. Felesége is fent lakik. S rendes emberek, mondta P.

A Krilov-pénzt forszírozza. Kérem. Hatszáz már ráment a háztartásra. s egyebekre. Nekem (és szeretőimnek) ebből jutott összeg: 000.00 forint. Még egyetlen cigarettára se adtam ki semmit, egyetlen fillért sem. Ellenben meg kell adnom adósságokat. Marát nem tudom előkeríteni. Tompának 200 jár. S egyebek is vannak még. Fűtőanyag itthon három napra van. Juliska az istennek nem hajlandó nem rengeteget főzni s adni. Mindenki válogat, visszadob, kényeskedik. Az istenit a fejüknek! Most megjön Kisklára is, nyilván egy vas nélkül. S hozzá tegnap, az első tavaszi napon, beállt az új fehér tél: egész nap havazott, s a 0 fok csak estefelé emelkedett +2-re, éjszaka pedig ismét fagyott. Ma fátyol szűri a nap melegét; de legalább egy kicsit süt. Tüzelőt kéne szerezni. De nem lehet. Juliska nem hajlandó sorbaállni, pedig – bár csak Manci szerint – a sarkon adnak 40 kiló fákat. Én meg nem bírok… De folytatom a pénzt. Kb. 1400 forintot kaptam még a Krilovért, óriási meglepetés volt. Törleszteni akartam belőle jócskán a volt nyomdász barátunknál is. Örülök, ha 100-at küldhetek majd! S jövő hónap is van! Juliska megszokta, hogy követeljen s követeléseinek teljes visszhangot kapjon kísérőzenéül, helyeslő kórust… No de nem mondom, hogy mindig győz… Hanem lelkileg bírhatatlan!… Szegény Lócival jól kijövök – többnyire. A távolból Kisklára is kedves volt. Egy levele tegnap (öt napig) jött.

K. Laci kapott az iskolájától 400 Ft jutalmat!

Ha maradék pénzemet szörnyen zsugorgatom, elsejéig kijövünk. Pedig egy havi nyugalmat vártam, az áprilist. Hogy végre nekiláthassak újra a Hardynak, a napi 12 órás igavonásnak, zavartalanul!

Ez a valóság. Vagy ilyesféle.

Kérem Hajdu dr. keresztnevét. Hányadszor már!

Minden jót! Azért jól vagyok. Csak vigyázzon magára, és igyekezzék nem okozni új zavarokat! Amit pedig adok, azt nyugodt lélekkel elfogadhatja! Szeretettel csókolom:

Lőrinc

Lóci kér, hogy ne írjunk neki többé „kiváló sportoló” megjelöléssel.

143.

Budapest, 1952. március 23.

Kedves Klára!

Már megjárta a kékesi utat doktor barátunk, látogatását bejelentő levelem is csak utána ér föl, hát még ez a lap! De azért csak írok. Részben, mert (ahogyan vele is üzentem) legutóbbi levelem kissé túlkétségbeesett s ennélfogva túlingerült volt, azt hiszem: azt akarom enyhíteni. Ne higyje el minden nyafogásomat, csak azt, amit kitartóan, többször és higgadt lelkiállapotban is megismétlek. Szörnyen meghatott Benedekék kedvessége! Mindent szeretnék tudni, mikor érkeztek, meddig, mit talált stb. Igaz, erre ő még ma este választ adhat már, de kíváncsi vagyok a maga oldalára is. Lóci megkapta nagy válaszlevelét. Kisklára tegnap megérkezett, a Délin, kimentem eléje este fél 9-kor. És hát persze hogy elkerültük egymást! De együtt vacsoráztunk, s referált. Nem volna baj, semmi nagyobb; csak hát a fűtési nehézség okoz sok gyötrelmet. Három napra valónk ha van, mondja Juliska. Már pedig ezt tartogatni kell egészen komisz napokra, amilyenek még bőven lesznek. Ma sűrűn váltakozik fény és árny, ahogy ilyen szeles, majdnem viharos naphoz illik. Lóci meghűlt; de kijár. Láza nincs. Ma meccsük van a Szegeddel, könnyű nyerésre számítanak. A szomszédból megint átnézett N. Lajos. Tompa hívást ígért, de nem jelentkezik. B. Évi munkáért talán szerez egy alkalmas csere-ruhát, de valamit nekem is kéne fizetnem. Fűtetlen vagyunk, 14 fokban, Kk. húzza a száját, estefelé majd belangyosítunk. De lassankint már azt se lehet. Gaz, áruló, cserbenhagyó nap és tavasz! Délután Kk. megy Juditékhoz. Valamicskét mintha hízott volna. Csak jutnék már hozzá jó munka-feltételekhez: meleghez! Nyugalomhoz! Várom levelét. Csókolom:

Lőrinc

Japi átjött s hozta a portrét! Nagy duma folyik, Gönczöl néni részvételével, beszámoló.

B. Évi: Bujdossy Éva. – Japi: Papp Oszkár festő (sz. 1925) megfestette Kisklárát.

144.

Budapest, 1952. március 24.
hétfő dél

Nyaggatom Benedekék telefonját, de még nem beszélhettem velük.

Kisklára tegnap késő éjjelig Juditéknál volt, ma elég korán a Rádióba ment, nem is beszéltem vele.

A tegnap kapott festmény nem tetszik nekem. Rossz ez az ülő póz: görbíti a hátat, kurtítja a felsőtestet, úgyhogy ehhez képest most túlnagy a fej. Hiányzik az egészből a fiatalos finomság, a vastag festékkezelés maga lehetetlenné teszi az üdeség „kihozását”, ami pedig szükségképpen megvan még ilyen korban. A lélekből megfogott valamit az a fiatalember, még pedig, úgy nézem, a jobb szem ábrázolásában s azon a tájon (a jobbat a nézőtől számítva). Az egész kép azonban túlszomorú, sőt nyamvadt: irreális: csak gorombán tud érzékeltetni valamit, ami finom és hangulati. Tartok tőle, Klára is hamar megunja majd; már pedig ezt nem igen lehet kirakni a szobájából, hacsak halálos sértést nem vállal. A színek is olyan affektáltak és hidegek. Ettől a nőtől menekülni kell, ez egy boszorkány, és vén! Sajnálom, hogy ez a véleményem, de nem mondhatok mást. Előtte – Klára előtt – nem így beszélek.

Lóci influenzában megbetegedett még szombaton este. Vasárnap mégis meccsre ment, majd nyilván Zsuzsával volt, nem ebédelt és csak éjfél előtt jött meg. Reggelre összeesett. Tompa dr. este eljön, telefonon germicidet rendelt, ami volt itthon. Úgy látszik erős járvány van; főképp ez a nagy, új hideg hozta ki az elgyengült emberekből, ez a szörnyű télvége. S hozzá épp most nincs tüzelőnk!

Nem hallgatom el, hogy Juliska nem a régi. Ma is nagy patália volt, ő kezdte. Talán azért – ezt csak képzelem – mert reggel Kisklára, ahogyan már tegnap akarta, jól leszidta, amiért tegnap, vasárnap este, vagy délután, nem vetett még ágyat sem. De ez nem fontos. Inkább az én összetűzésem vele, amely már hangos volt; és igazában a Lócié, aki átjött a hangra. Ő persze nem tudott uralkodni a szavai tartalmán sem. Fenyegetőzés következett! Stb. Később halk, sértődött némaság és munka… Szokott még megszeppenni, ez a becsület maradéka… Ah, de boldog, aki maga van, bármennyit dolgozik! Nem szabad rászorulni másra! Szörnyű hiba volt előmozdítani az egybekelést.

Ennyit meg kellett írnom, hogy meglepetésszerűen ne érje, ha valami hirtelen történik, vagy valami gonoszság.

Boldog lehet, lábficama ellenére, hogy ott van!

Rossz, ködös, füstös idő van, a nap csak egy-egy pillanatra búvik elő. Most lenézek, hogy postázzam a levelem, s hogy megnézzem, nem állhatnék-e sorba fáért.

Délelőtt kifejlődött Lóci láza. Vagy ezt írtam már? 37,8-cal kezdte a napot, most, 12-kor, már 39,4-e van.

Benedeknével most beszéltem; majd hív még a férje is. Tehát változatlanul nem tudják, hogy mi a baj?!

Az asszony úgy hallotta, hogy négyhetes gyógyulásról beszéltek. Istenem!

Minden egyes órámat megeszi, minden percemet, valami nagy gond vagy izgalom. Dolgozni? Szó se lehet róla. A Hardy változatlanul egyetlen sorral sem jutott előbbre. Levelet azért írok ilyen esztelenül sokat, mert úgyis tönkreteszi minden pillanatomat az izgalom. Ezt nem keseríteni, magát keseríteni írom, s nem akarok visszavonni vele semmit! Félre ne értsen! (Óh, milyen könnyebbség volna valami egészséges-okos lélek magában!) Azért írok, mert úgyis folyton rágódom a terméketlen semmin!

Lóci odaát nyög, sóhajtozik, nagyon komiszul van. Germicidet szed.

De jó volna, ha a mai zenebona árán megvásároltam volna két-három napi „poklot”!

Déri Jóska írt, nagyon kedvesen. Köszöni a száz forintot. Úgy, mintha ajándék lett volna! Igen dicséri volt lányukat, akinek Csider Klára a neve.

Hideg van, nem fűtünk, a nap teljesen elborult. Kinti hő: +7. Nálam 16. Lócinál 13. Kiskláránál 12. Könyvtárszobában 10. De ez is folyamatosan esik. A különbségek megfelelnek a régebbi fűtöttségi arányoknak.

Mai levelére: dehogy akarom én szidni magát! Soha! Akkor, mikor a temetői virágot vettem, még nem volt pénz! Pár nap múlva megint nem lesz! Rémes ez a helyzet! Lóci sportdolga nem külföldi út, hanem kihagyás a keretből, – még nem tudja hivatalosan s nem mozdulhat. A kérdezett vihar énbennem-énkörülöttem óriási, nem értem, miért nem érzi ezt, eléggé őszintén fel is tárom; azonban ez a vihar nem szerelmi természetű, nem is másféle, s magával legfeljebb annyiban kapcsolatos, hogy ilyen és másféle aggályaival növeli a bajaimat. Ezért könyörgök, hogy legyen már egyszer megelégedett, s adjon hálát istennek a lábficamért és mindenért és írjon nekem rajongó, boldog szerelmes vagy mit tudom miféle leveleket, csak nyafogásokat ne!!!!!!!!!!!!!!!

Úgy sejtem, az a doktor, Pesti ismerőse, aki felkereste, azonos a Plenzner-ajánlotta Jászberényivel. Utóbbiról futólag csak jót hallottam, feleségéről is.

Könyv Galyára (Különbéke) elmegy, mihelyt lesz erőm postára menni.

Étellel, kérem, ne csapjon be. Ne nehezítse az életemet. Hanem könnyítse!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Meg kell őrülni. – Mit tegyek, ha más sütemény nem volt?! – No végre valami jó: az alma! Hál’ istennek! Jaj! – Ugyan már, mit emlegeti maga a megbolondulást?! Itt van a bolondulás oka és kényszere, itt! – Hogy fekete és cigaretta nélkül?! Ah, istenem. – Ceruzabelet, jó, nem küldök többet. – Semmi baj a púderrel, kézkenőccsel; lelkiekkel van baj, nem érti?!!!! A nyafogással, a vaksággal, az itteni őrület utáni új őrjítéssel!!!!! Micsoda komisz beszéd az, hogy nyolc év alatt nem jutott volna magának papucsra?! Igen, mi ez?! – A barna kesztyűt ha elveszett, maga vesztette el. – Hogy hívjak ide embereket a hidegbe, a semmire? – De fogok! – Nem igaz: nem én izgatom magamat: mások izgatnak halálra! – A leveleimből bizony kivehetne nagyon sokat maga számára, jót; csak lenne szeme rá; és a valóságra! De ma is 14 éves gyerek! – Gumiharisnya okvetlenül kell. Vigyázni kell, hogy korán ne keljen fel! – Bocsánat mindenért. Csókolom.

Lőrinc

Zsuzsa: Venyegés Zsuzsa, Lóci és a Szabó Lőrinc család nagyon kedves ismerőse.

145.

Budapest, 1952. március 25.

Kedvesem, – ma csak egy lapja jött, tegnapelőtti, aznap írta, amikor délután felkeresték dr. Benedekék. Tibor tegnap este részletesen beszélt a lábáról, nagyjában ugyanazt, amit maga is ír. Gumiharisnyát nagyon jónak tartanék – majd! Ha nem adnak, arra érdemes költeni: igen jól tartja az embert, úgy gondolom, biztonságérzetet ad. Hogy sínbe rakják a lábát, azt is mondta Tibor; de az csak a kényelmesebb mozgás megadása miatt van. Hogy lehetett azon „bőgni”!? Ejnye-bejnye, de gyerekesek vagyunk néha! (Nem is néha!)

Ma sokkal könnyebb a lelkem, mint tegnap volt. Tegnap majd megőrültem a tehetetlen dühtől, a kiszolgáltatottsági érzéstől, a peches részletektől (attól, hogy Lóci olyan csacsimód kelt védelmemre), szóval az egész csetepatétól… Több szó később nem esett köztünk a dologról, de dúlt-fúlt az ifiasszony, fűnek-fának siránkozott, hogy „ezt érdemelte ötévi hűsége jutalmául”, de nem komiszkodott többé. A vasalás csöndben lement, a tennivalók némán, azaz a legszükségesebb szavak kíséretében megtétettek, rendesen. Este Bari volt itt, majd Gaál Aliszka s a néni, végül a beteg Lócihoz Tompa. Persze az esetet is megtárgyaltuk, kiki állást foglalt hozzá. A helyzet mindenesetre tarthatatlan volna így. Remélem, elmennek békében. Milyen vicces, hogy közben zsebemben a pénz a nászajándékra, s ezt még oda illik – tehát kell – adnom! Még az is lehet, hogy valami akciót próbálnak kezdeményezni; remélem, nem; vagy hogy sikertelent. Bernáthné telefonon beszélt velem este, kiérezte a rémes nyomottságot; de nem szólhattam nyíltan. Azonban végre rátapintott. Addig mindent lekicsinyelt, bagatellizállt; de az alkalmazott szót meghallva, illetve kitalálva, rögtön megváltozott: az más, az már igen, most már mindent ért! Tudja, egészen újfajta poklok támadnak az idők folyamán; ez is az.

De, mondom, ma már csöndesebb a világ, s azt hiszem, mégse csinál semmi gazságot, csak legfeljebb hamarabb megy el: mihelyt tud. Bár menne máris! Ami történt, kifejezett bocsánatkérés nélkül – ami jelképes dolog volna! – nem lehet elviselni, másképpen mindnyájunkat maga alá gyűr! Erre pedig nem hajlandó, óh, dehogy!… S lesz most pletykaözön!… Jelenleg tehát „statusquo” van: az előző helyzet fenntartása, s jégretett harag és fájdalom, és lesbenállás – nem tudom, mire. Ez már istenes állapot! De csak szűnjék meg mielőbb. Mert ezt a mindenhatót nem akarom a házamban, ezt nem.

Mint látja, még mindig sokat írok a dologról. Azonban ezek már csak kis fodrok az ideges felszínen. Kisklára, eleinte Lóci ellen morogva, mellettünk van a dologban, persze. Hogy ennyit írtam az esetről ma is, annak részben, vagy egészben is tán, ő az oka: kimenet a házból egy rosszkülsejű ólálkodóba botlott, s Gönczölnétől átszólt, megy-tudni, nem valami küldött-e. De az ólálkodó nem ólálkodott, csak rossz címet kapott, a külsejéről pedig nem tehet: Kormos Pista küldte a Szépirodalmitól néhány dedikálandó Krilov-kötettel…

Tegnap lassan langyosodni kezdett az idő. Ma ború kezdte a napot, fátyolos ég folytatja, de már jó melegecske van, az első komoly tavaszi nap.

Most telefonon ideszólt hivatalából a férj, s kérdezte: „mit csináltak maguk tegnap, hogy úgy összezördültek a feleségemmel?” (Nem biztos, hogy az összezördültek szót használta.) Nyugodt, szelídítő, igazságos válaszra törekedtem; erre a továbbiakban Lócira tért át, hogy ő mit mondott. Rögtön jeleztem, hogy ő az apja védelmében, tízperces szomszédszobai ordítás végighallgatása után személyében előzetesen megsértve és 39 fokos lázban jelent meg, s hogy én mégis rögtön leintettem. Aztán volt valami, hogy „de hát a kérdésnek másik oldala is van”, s ilyesmi, amit nem értettem, majd a hivatali telefon egyszerre bontott. Újabb hívás nem történt. – Terveznek valamit? Nem tudom. Mindenesetre sokkal enyhültebb az egész hangulat, bár még mindig nagyon károsan foglalkoztat. Lóci persze sajnos gyakorlatiatlanul intranzigens.

Azt kell gondolnom – abból, amit ismerősöktől hallok – hogy maga egész levélgyárat rendezett be és sztahanovista lett a betűvetésben. Nem fárasztja ki? Levél ide, oda, amoda! Csak tegnap Zsuzsika kapott magától egész nagy levelet, és én és B. Alisz. Hát ez egy teljes napot elvisz! Nem tiltakozni akarok ellene; csak dermeszt ez a szó-özön, és sajnálom az idejét. Hisz így még olvasni sem tud! Írjon kurtábban! (Nem nekem!)

És most ne haragudjon, amiért nem titkoltam el mindezt. S hogy túlfrissiben reagáltam leveleimben mindarra, ami történt idehaza. Párnapos késedelem sok izgalomtól megkímélte volna. Még engemet is. Mert így folyton át kellett élnem újra a bajaimat, nehézségeimet. Viszont, ha nem írom meg a dolgokat, talán meglepetésszerűen éri, érhette volna esetleg valami. Hogy őszinte voltam, maradjon köztünk; azazhogy csak egészen fátyolozottan, sajnálkozva reagáljon a dolgokra, könnyedén és nagy általánosságban. Illetve sehogyan sem: az még jobb!

Kláránál fűtés nélkül most, fél 12-kor +14 fok van, Lócinál szintén, nálam (vagyis magánál) 17 és fél. Estére ez esni fog, akkor majd belangyosítunk.

Kisklára a rádiónál kapott valami kitüntetést és egy képet (vagy emléklapot?) és 250 forintot.

Igen nagy az influenzajárvány. Lóci láza majdnem 40 fok volt. Germicid már este levitte 38,4-re. Három-négy nap alatt talpra állhat; ez az általános lefolyás.

Kimerült vagyok, lelkileg elég nyúzott. De már jobban… – Nemrég telefonált ide Kató: londoni bátyja, Dienes Pali, a filozófus-matematikus, Vali volt férje, szívbajban meghalt. Holnap reggel tartanak érte misét a Babitsné lakása melletti templomban. Mivel reggel 6-kor, nem mehetek el. (Nem kell lenézni Katót: amit nem jól tesz, inkább csak ügyetlenség.) – Minden jót! Sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

A B. Évi-féle ruha-csere-megoldás nem sikerült.

Gaál Aliszka s a néni: Gaálné édesanyja: Ábel Gyuláné. – Kató: Dienes Kató. – Dienes Pál: (1882–1952. március 23.) Babits tanártársa, 1919-es kormánybiztos, majd Angliában matematikaprofesszor. – Dienes Valéria: (1879–1978) egy időben Dienes Pál felesége, filozófus.

146.

Budapest, 1952. március 26.
szerda

Kedves Klára!

Nem akarom hír nélkül hagyni, azért írok csupán. Nem történt semmi.

Este enyhültnek látszott a helyzet, s mindent elkövetek, hogy az is legyen. Amit csak lehet, amit csak elbír a gyomrom s az okosság. Kisklára. akivel nincs kimondott hadiállapot, a mai születésnapra adott egy fekete melltartót, újat, amire rég vágyódott J. Este Csengery Jóska volt itt meg a bátyja, üdvözletüket küldik; ittlétük alatt még fölösleges (tehát szívélyes-féle) szavak is váltódtak, úgyhogy az ő megítélésük szerint is csakugyan enyhülés állhatott be. Ez még jobban nyilvánvaló lett még később, amikor az én ágyam is megvettetett soronkívül, ami már nagy szívességszámba megy. A délelőtti telefonnak, mely – mint írtam – ismeretlen okból félbeszakíttatott, este, mikor B. megérkezett, nem lett szóbeli folytatása.

Ma reggel viszont igen morcos hang, hangulat s általában komor, dacos, sértődött némaság uralkodott. De amellett tisztességes kötelességteljesítés. Beszéd – csak a legszükségesebb. Pénz a piacra. Aztán el. Ez után történt. hogy a sarkon fa-osztásról értesültem. Manci hozott 20 kilót, miután esőben sorbanállt. Segítettem. Aztán visszamentem. A klinikai bizonyítványra – ekkorára kiderült – soronkívül pénztárhoz juthattam, s 40 kilót kaptam. De ezt nekem kellett hazavinnem, nem volt senki ember. Lassan megcsináltam, sűrűn permetező esőben. A két szállítmány közt felszóltam a lépcsőházból. Nevére előjött, lejött, de aztán, meghallva, hogy fahordásról, hazahozatalról van szó, közölte, hogy ő azt nem teszi, és hogy nem hagyja abban a munkáját (a főzést). Az egész neki 5–10 percig tartott volna. Így kellett a második fordulót is magamnak megtennem, szívbaj ide, szívbaj oda. A fát a kispince ablakán, egy tört ablakrészen át bedobáltam. Manciék épp most bedobálták az átadott részt, úgyhogy most 60 kilónk van. Miután a hideg nőtt, és ma kint csak 7–8 fok plusz van, be akarok nemsokára langyosíttatni.

Hogy a már kiváltott, kisorbanállt, kiválogatott fát, a kész árut, nekem kellett elhoznom, azt nem mondtam meg Lócinak, különben, tartok tőle, valami irtózatot csinálna. Kisklárának, hogy lelkiállapotot s kilátást tudjon ezen is lemérni, megmondom. Maga, úgy érzem, nem kell, hogy tudjon az egészről. Én persze pontosan informálom, de jobb, ha különálló marad.

Azt hiszem, mindamellett csöndben lefut most már csakugyan az ár. Semmit nem hallgatok el.

Reggel keresett, s jelezte, hogy levelet ír épp magának Bogyó M. Az is tud ám idegesítő lenni! Tán mert vénleány? Olyan betegesen érzékeny. De jó lélek, az biztos. Túlbizalmas mindamellett ne legyen.

Lóci állapota javul. Ellenben hatalmas csömörpörsenéseket vagy miket kapott az ajkán, akkorát, mint még soha. Persze bosszús emiatt. Zsuzsa tegnap este itt volt nála vagy két óra hosszat. S ma délután is eljön. Lóci a két Claudius-regényt olvassa.

Kisklára hazahozta és íróasztalára kiállította a dokumentációját – lap, fent RM arcképe és vonaldíszek – rajta pedig pár sor, hogy februárban a felajánlások során ő volt a rádió legjobb színésze.

Most ¼3 van, mindjárt begyújttatok. A tegnapi kismosás elmaradt; orvoshoz kellett ugyanis mennie – neki, s az elvette az időt, mondta. Mára maradt. Majd meglátjuk.

Mindenki influenzás; én még nem. Ritoók Évi most mondta le Manciék oda esedékes mai vizitjét ilyen címen.

Undokul esik, reménytelenül.

De sokkal nyugodtabb vagyok. Ez biztosan látszik is az írásomon. Igen, az elmúlt két nap őrület volt. Ne tudjon azonban róla! – Csak mi az ördögöt csináljak a nászajándékkal? A Detrői-bolt (a volt Deisinger melletti) megszűnt.

Ég magával. Sokszor csókoljuk mind. Ölelem. Szeretném látni.

Lőrinc

Most ebédeltünk. Krumplileves, rizs+marhahús. Jó volt. Keveset bírtam csak enni; L. viszont már jó sokat. Ételbeadás közben tisztességes hangú unszolás, hogy tessék többet, és hogy befűtsön-e.

Két Claudius regény: Robert Graves ókori tárgyú népszerű regényei. – RM arcképe: Rákosi Mátyás. – Deisinger és Fratelli: a Ferenciek terén kávé- és édességüzlet.

147.

Budapest, 1952. március 27.
csütörtök

Kedves Klára!

Ma reggel óta déli 12-ig tíz fokot esett a hőmérő, az ég elborult, hideg szél fúj és ritkásan havazik. Igazán kétségbeejtő. Három nap óta fűtési gondoktól dagad a fejem, nem beszélve a másik házi borzalomról. (Ami különben tán már mégsem lesz nagyobb.)

B. Alisz érdeklődött. Újra, nagyon okosan, a legsimább magatartást, a bagatellizálást, a mennél-kevesebb-szóba-öltöztetést ajánlotta, s a mennél gyorsabb eltávolítást. Tegnap itt volt Németh Tóni, azt mondja, ő már két éve felhívta a figyelmünket arra, hogy itt klinikai esettel állunk szemben, szabályos, előírásos mániával: nem érti, hogyan bírtuk eddig. Aliszék tegnap este a Fidélió-ba mentek, családostul.

Déry Tiborral telefonon beszéltem. S Pasaréti út 31 alá költöztek. Kelet-Berlinbe készül, napok múlva megy, de alighanem addig is meghívnak egy este feketére. Feleségét Alisz kórházából ismerem, futólag; ismeretlenül üdvözölte magát.

Kilátok az ablakon, itt vannak a tubik, folyton kéregetnek. Nem adok nekik. Szállingóznak a pelyhek, majdnem vízszintesen a szélben.

Lóci láza teljesen elmúlt, kialakult náthája azonban itthon tartja: ma még mindenképp ágyban lesz. Munkáltatói igazolványát vagy mijét most viszem majd a Maros utcába. S egyúttal felugrom Tompához, hogy mit tehetnék a ruha-ügyben.

Ideszólt ma Allodiatorisz Irma. Kértem, vonja le, amit eddig elmulasztott. Ő meg azt kérte, hogy maga küldje már a magánál levő s az ottani főorvossal aláíratandó beteglapokat (?): megint elfelejtettem a megfelelő műszót! Lehet, hogy közben postázta is már, mondta. A hivatalban jól működik a központi; melegük van. Meg kellett rendelni a jövő téli tüzelőt. Mindent egybevetve úgy láttuk jónak, hogy maga rendeljen 15 mázsa elsőrendű dorogi brikettet, ami tán 39 Ft mázsánkint, s hozzá a dukáló 5 m fát. Mind rendelünk majd, nekem is jelezte az Irodalmi Alap, hogy rövidesen küldik a kérdőívet.

Tegnap este én nem kaptam ágyazást. Ami ma reggel – őnála – csudálkozást keltett s valami tétova, esetleg szégyenkező mosolyfélét, amit rögtön elfojtott a gőg és a dac. Takarítás, gyorsan; most gyorsan megy! Aztán piac. Aztán – nem tudom, mi következik; csak az biztos, hogy nem házimunka. Már hetek óta. Az ebéd 2 – fél 3 – 3 óra körül készül el. Kisklára az éjjel jóval éjfél után jött meg. Nem mondta, hol járt, nem is kérdeztem. Referáltam neki az elmúlt napról, s arról, hogy én délután mindenhol belangyosíttattam; őnála azonban, mint Németh Tóni távozása után kiderült, mégis hideg volt, 11 fok. „Nem mondta az úr!” A délelőtt hozott fa bátorított tiszta fatüzelésre, kivételesen; Laciéktól megfelelő hasogatottságú fát kértem tehát vagy 8 kilót, magam felhoztam a pincéből s odatettem, hogy legyen fűtés. „Ez csak egy fokot fog emelni!” „Én már fekszem le, rakjon rá az úr.” Raktam. ¾11-kor voltam bent utoljára. Akkor 18 fok volt a meleg. A roppant szél persze hamarosan csökkentette… Kk. igazán jelezhetné, ha ilyen kimaradásokat csinál, hiszen pénzbe, s főleg (nem levő) anyagba kerül minden! De a maga módján ő is – „hatalomvágyó” és „fölényszükségletes”: csak mikor az egész nap történetét végighallgatta, akkor kapott igazán észbe, addig még mindig érdemesebbnek érezte a vérségi csípéseket, lesajnálásokat; a más megvetéséből eredő önmaga-emelését. Elhatároztuk, hogy ma majd együtt megyünk fáért, ha lesz. De nem volt. Viszont szívélyesen elbeszélgettünk a sarki Tüker öreg, debreceni származású üzemvezetőjével; kedves volt, tanácsokat adott. A tanács nem sokat ér, de mégis… És tán már nem tart soká az a tavaszgyilkoló tél sem.

Csengettek. Beeresztettem. Köszönés nincs. Viszont a szobába érve: „Befűtsünk?” Négy-öt majdnem rendes mondat váltódott. Csak Lócit kell fegyelmeznem… Kezdem azt hinni, hogy a dologban erősebb faktor a butaság, mint a gonoszság. Ami azonban nem vigasz…

Hujj, de gyönyörűen kavarog kint a sok pehely. Most már nagyok, kövérek. Olyan a kép, mint a ringlispil.

Lóci olvas. Graves Claudius-ait végzi ki éppen. Közberakta F. Jammes „nyúl-regényét”: ez nem tetszett neki, zűrzavaros butaságnak tartja. Úgy néz tehát, gondolom, minden misztikumra, irrealitásra, hogy megirigyelhetné bármelyik korszerű esztéta. Délután felkél néhány sírára, mondja. – Mellesleg szólva, sok okosság mellett mennyi értelmetlenség, milyen kártékony, csacsi önzés lakik benne, mennyi könnyelmű hódolat a pillanatnak, mennyi mai-veréb-ledurrantás, milyen talapzatépítési szükséglet a saját nagy énje alá! S lényegileg ugyanezt látom Kk.-nál is: a talapzatépítésre gondolok. Sőt mintha a donna baja is innen eredne! Innen aztán a gőg sérülései… Klasszikus példák az IP igazára…

Örültem mai levelének. Tudniillik izgatott, hogy az én kétségtelenül izgatott napjaimnak a rajzai mit váltanak ki magából. A bajokat elhallgatni – nem, nem lehetett. S furcsa, épp most írt – talán először – „egészséges” vagy olyanféle levelet!… Könnyen lehet, hogy élhetünk még pár jó évet együtt. Hogy a gyerekekkel is – azt kevésbé hiszem. Túlönzőek még és túlakaratosak, nagyzolók! Kk-t is csak nagy baj józanítja! Türelmes vagyok hozzájuk, igazán… Nem értem azonban, hogyan válaszolhat már a mai levélben (25-i keletűben) arra a közlésemre, hogy magam vittem haza a 40 kg fát? Hisz ez csak tegnap történt! Úgy látszik a legnagyobb rosszon mindenképpen túlvagyunk (ezen a friss rosszon); hacsak izé… ő… el nem indított valamit már előbb, amit később esetleg maga is bán, s ami még nem robbant… De utóbbit – ha volna – akkor nem hiszem eredményesnek. Inkább csak kellemetlennek, új és szörnyű nehéz „intéznivalónak” – óh, hogy utálom az intéznivalókat. Érdemes lesz nem élni, csak hogy megszabaduljak tőlük!… Hát megyek az OTI-ba.

Lóci megkapta új lapját, csókolja, majd külön ír.

Szörnyen csodálom, hogy én nem hűltem, betegedtem meg. Tán a Galya szoktatott hozzá a hideghez? Isten vele. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Megegyeztünk, ugye, hogy maga nem tud az itteni dolgok lényegéről, sőt éppen csak sejti, hogy surlódások voltak – nem is tudja, mi körül?!

Francis James: (1868–1938) francia költő, A nyúl regénye című könyvét olvassa Lóci, fordította Rónay György, 1944.

148.

Budapest, 1952. március 27.
csütörtök délután

Kedvesem, –

ez már a második mai postám. S az első, melyben nem siránkozom, jó idő óta az első. Dél óta nagy programot bonyolítottam le. Magát ebből az érinti, hogy feladtam egy csomagot, benne 50 deka pralinét és 7 csomag Harmóniát. Ez is valami. És most postázom dr. Hajduéknak a Különbéké-t Galyára. Tompától jövök, a ruháért adtam egy régi kabátot, és 200 forintot, amiből vehető hozzá egy (szürke) nadrág. Az „új” nyárim tehát mégis megvan. Ez jó. Kálmánnál ebédeltem. Délután ½5 van, a kispostán vagyok, a közelünkben. Kisklára is most ér majd haza. Sietek, mert Zsuzsa már ott van, s meg akarom előzni az esetleges fintorokat. Lóci szombati kiírását elintéztem; dr. Ludwig influenzás, úgyhogy dr. Vidasi (szintén ismerős) intézkedett. És kezét csókoltatja. A praliné (sajnos) igen nagyszemű. Ossza be jól, s ne osztogassa. Juliska épp itt volt a postán, mikor bejöttem, az „Icá”-val. Tisztességesen köszöntek. Az ég kiderült, a nap süt, de változatlanul rémes a hideg. Szeretettel csókolom!

Lőrinc

149.

Budapest, 1952. március 28.
péntek

Kedves Klára!

Mindenekelőtt megismétlem a tegnapiakat: írtam már délelőtt, a szokott levelet; aztán délután egy lapot, s azon jeleztem, hogy az itthoni helyzet a jelek szerint teljesen megenyhült, hogy feladtam magának egy kis csomagban pralinét és cigarettát, és hogy Galyára elment postán a Különbéke. Az enyhülés estére teljesen nyilvánvalóvá vált. Mialatt Kisklárával barátságosan és kiadósan beszélgettünk az én szobámban, ahol fűtve volt, beülés történt a díványsarokra, ahogy régen, és stoppolás, és egy-egy szerény privát közbekotyogás is, ahogy régen. Erről tehát ezentúl már nem írok, hacsak nem adódik valami. Természetesen teljes figyelemmel kell maradni mindvégig, megtartani a tanulságokat, s mielőbb igyekezni a megszabadulásra. Este Bernáthéknál voltam, ott vacsoráztam. Kimondhatatlan érdeklődéssel szedegették a legapróbb részleteket is belőlem; náluk majdnem szószerint azonosan zajlott le minden; még Marili–Lóci szerepe is…

A csomagnak szombaton kell megérkeznie, de hétfőn föltétlenül. Hogy az édesség félkilóra nőtt, abban a március 31-e is „benne van”. Isten éltesse: vagyis „a körülmények” – lehetőleg jók! Egyúttal máris köszönöm a gondolatait: biztosra veszem, hogy szebbeket és odaadóbbakat tud gondolni, mint én: bizonyára maga is gratulál nekem.

Kisklára levelét mellékelem.

Lóci ma felkelt, talán – valószínűleg – el is megy hazulról. Nem, mondja most, nem megy el!

Szörnyen fázunk mind. Kk. már korán elment. Tegnap este nagyon fázott. A nedves fa egyrészt kevés, másrészt nem akar égni. Úgyhogy 15 foknál feljebb nem lehetett hajtani a hőmérsékletet. Az éjjel erősen fagyott. A hőmérő most fátyolos napfényben is csak +5-öt mutat. Galambjaink kéregetnek, fáznak, jelenleg épp a Lóci-szoba ablakába repültek, a középső meg a hőmérős ablakba egy-egy. Ezek már egészen itt laknak, mondja Lóci.

Ma a lány 74 forintot vitt el a piacra. 30 a napi, 24 a liter olaj, 20 a vasárnapi hús. Szóval 100 Ft kell naponta csak a kosztra! S van – a harmadrésze. Nem lehet így élnünk. Ezt most nyugodtan mondom. Nem tarthatunk háztartásit, senkit. S a házat fel kell adnunk, a gyerekek oldják meg a dolgukat úgy, mintha mi ketten meghaltunk volna.

Étvágyam romlik, bár semmi bajom. Reggelire újabban nem egyszer semmit sem ettem a teához. Ma egy szelet zsíroskenyeret. Úgy sejtem, ez fog állandósulni.

Most már dolgoztam valamit a Hardyn. Először hat hét óta, vagy nyolc hét óta! Igen nehéz így, ilyen szétszaggatottságban, s hozzá ilyen hidegben. Most a hideg lehetne a címszó, amiről mind egy-egy elégiát zenghetnénk. És még a mázsánkint 13 forintos lignitért – tudja, mi az? – még azért is sorbaállni, majdnem verekedni kell, olyan napokon, amikor egyáltalán osztanak…

Kínunkban, fáztunkban – Lóci meg én – a galambokat nézzük. Megint kiadtunk nekik egy marék magvat. Rajzanak közöttük a verebek. „A levegő egerei” – mondta rájuk, a verebekre, William Davies, a „csavargó”-költő. Annak olvasom most elalvás előtt az angliai „útleírásait”.

Nem tudok hová menni, ahol meleg lenne. Pedig biztosan van, akinél fűtenek. Bernáthéknál jó meleg volt.

Kodolányi írt egy hosszú, meleg levelet, jelezve, hogy magának is ír. Felutazása későbbre marad. Naivul-gépiesen pszichologizál, hogy maga „azért ficamította ki” a lábát, mert vágyott a szép, kényelmes életre, a jó meghosszabbítására, a fenti dédelgetésre… Hja igen, ezt persze nem ellenségesen írta! Majd megírom neki én, hogy dédelgetés nincs és hogy enélkül is pont annyi ideig maradt volna, és hogy a Tátra csúcsait még mindig (s éppen ezért) nem látta…

Igazán borzasztó, hogy akkor is három szobát kell – sőt négyet! – fűtetnem, amikor ennyire nincs tüzelő! Ezek a gyerekek semmit be nem látnak! Csak a vaskorbács szavát értik meg, ostromét stb. Nem teszek nekik szemrehányást, most, mert hát azért mégiscsak a vége felé járunk a rossznak, ennek, a hidegnek.

Kedvesebb témáról mit írhatnék? Istenem, mennyire fáradt vagyok! Most mehetnék „üdülni”! Most!

Teljesen érthetetlen, hogy Illyésék mennyire ide se bagóznak! Legalább tíz napja, ugye?

Bariék ma estére hívtak, már régen. Alighanem elfelejtették, nálam a naptárban van, felírva. De tán így is csak elmegyek. Legalább meleg helyen leszek.

Lóci a válogatott-keretbeli dolgáról beszélget telefonon, más sportosokkal. Az edzőtanács javasolta! Nem értik, mi lehetett a kifogás ellene, s miért nem volt meg az két évvel ezelőtt és egy évvel ezelőtt. „Szörnyű jó dolgokból maradok ki” – szól közben ide hozzám. Bosszantó. Tizennégyes keret lenne, abban föltétlenül benne lenne, ha – ha – „Az iskoláját neki!” Úgy látszik, mennek a Szovjetunióba, Lengyelországba, Csehszlovákiába. Tán még a bulgáriai incidens? – kérdi. De hisz az olyan kicsi ügy volt! S annyit kapott már érte! – –

Megfagy, elhajlik tőlünk, kiejt lassankint minden és mindenki. Maradunk magunknak. Még a családok is korosztályokra hullanak szét. „Ellenségünkkel is közösebb sors köt össze – mint azután majd bárkivel”! – emlékszik rá? Óh, az élet! Erzsike plakettje is ki van állítva F. Béni kiállításán: úristen, mi az?! mit ér?! mit segít?! kinek?! Képzelődés minden, önáltatás minden, úgy megsemmisül minden, ha a múlás, a halál az osztója… Össze kell bújni és együtt meghalni… Fél 12 van, kint +1 fok, a könyvtárban 8, Kk-nál 9, Lócinál, ahol az én szobámmal együtt fűtünk tíz óra óta, 12, nálam 14. Rémes!

Lóci felidegesítette magát, s megy be az OTSB-be. Nem fog elérni semmit.

Ma nem írt; viszont már tudja a szerdai+csütörtöki helyzetképet, tehát holnap, szombaton, már bizonyára kapom írását, s remélhetőleg oldódottabb lélekkel gondol haza és rám már ma is. Csókolom. Gondoljon rám és legyen okos. –

Lőrinc

Március 31.: Szabó Lőrinc és felesége születésnapja azonos napra esik. – Bulgáriai incidens: Lóci egy szerelmi kalandja a bulgáriai nemzetközi verseny alkalmából. – F. Béni: Ferenczy Béni készítette fénykép alapján Korzáti Erzsébet emlékplakettjét.

150.

Budapest, 1952. március 29.

Kedves Klára!

Tovább riogat az undok idő, az undok hideg. Tegnap, pénteken délután egyre tartott, sőt este és éjjel, a havazás, a havaseső, minden megfehéredett és lucskos lett. Mindenütt dideregtek az emberek, télikabátban ültek. Kínomban átmentem Margalitékhoz. A két nő szorosan a kályha mellett didergett, 12 fokos sarokban! Ígértek két vödör koksz-port vagy aprólékot, ami náluk nem ég. Értesültek már a maga balesetéről, csókolják. A házbeli diktatúra kialakulásán nem csodálkoztak: Manci asszony azt mondta, hogy ő már vagy két éve elkerüli, hacsak lehet, annyira nagyszájú és sértő és olyan stb. Úgy látszik, a mi Marcinknak is igaza volt több tekintetben, mikor kemény pletykahordozásról vélt tudni. Igen, őnekik is sokszor és ellenségesen beszélt rólunk. Közértben stb. szónoklatokat tartott ellenünk, s felfújva a saját szerepét, és gúnyosan és röhögve. Gúnynevünk is volt, egyenkint, úgy látszik… De hát mindez már régi dolog, s remélem a mostani fegyverszünet (melyet mosolygósnak igyekszem megtartani) előbb-utóbb véget ér az önállósodással. Kisklárát nem látom, s ha késő éjjel igen, örülök, ha nem harap belém túl nagyot, vagy túl mélyet; (csak kis szemtelenségeket; túloztam az előbbi szavakkal)… Ha azonban holnap, vasárnap, ráér, majd beszélek vele a nászajándék dolgáról…

Ma szerencsés gyorsasággal hazahoztunk Lócival (ez nem volt terhes, nem érdemes részletezni, hogy miért) 90 kiló lignitet: ha pár hónap alatt szellőztetéssel kiszáradna, úgy égne, mondják, mint a fa, s körülbelül annyit is érne; utóbbit nem hiszem, mert a fa majdnem teljesen elég, ennek meg a fele akkor is salak lesz. Szóval, ez megvan. Piri nénitől cseréltem fagörcsökért három vödör kokszot: nagyszemű, de nálam (magánál) átizzik. Ez is egy nap. Rémes, hogy Klárával semmit nem lehet megbeszélni. Hogy mikor jön meg, és ilyesmit (se). Csak játékos dolgok vonzzák, s főleg olyanok, amelyek ránézve hízelgőek. Azért tud hízelgéssel, elismeréssel mindenki a kegyébe férkőzni. Tán még Gönczöl néni főérdeme is a hódolat!… Gondolkozzék ezen egy kicsit…

Tegnap este elmentem vacsora után Bariékhoz. Újság: Gizike, lépcsőn előre lefelé elesve kitörte a balkeze két ujját s eléggé összezúzta a bal arcát! Üzemi baleset: 100%-os betegpénz jár vele. Eltart vagy két hétig. Müller dr. kezeli, ők mindig nagyon dicsérték, most is. Olyan fáradt voltam (kisebb délutáni pincebeli munkától?), hogy beszélgetés közben – igaz, hogy fekvő helyzetben – 9 és fél 11 közt három ízben elaludtam!

Ma Hoffmann Marianne szólt ide telefonon, emlékszik: intézeti igazgatónő, s meghívott. Nála ebédelek. Üdvözli magát.

Tegnap egyébként igazán kitűnő lekváros derelye volt. Még Kk. is jól belakott belőle este. Ő egyébként ma reggel 6-kor elment, semmi üzenetet nem hagyott hátra: napközben nem szokott hazaszólni, csak elvárja, hogy minden meglegyen, akár órákkal előbb is, fölöslegesen. Még most is. Rossz család-gazdász.

Kint csöpög minden. A meteorológia javulást jósolt, melegedést. Hát 0 fokról fel is emelkedett a kinti hőmérséklet 2 és félre! A fák már visszafeketedtek, a háztetők s földek még fehérlenek, napnak nyoma sincs. Kétségbeejtő világ. Csak hát szerencsére – hihetetlen is! Ez a vigasz benne. Azonban a veszélye is ugyanez: az ember nem védekezik ellene.

Ma jött levél magától, a csütörtökön írott. Jólesett.

A tegnap már mára kiadott pénzeken kívül ma is 60 forintot kellett adnom mára-holnapra, kosztra. Pedig ma nem eszem itthon én és Kk. ebédet, holnap meg Lóci nem. Meg kell azonban adni, hogy a drágaság is iszonyú! – – Most vékonyodhatott az ég egyszínű szürke és mozdulatlan felhőtakarója, mert egyszerre érezhetően megerősödött a világosság. Fénysugárnak persze változatlanul semmi nyoma.

Az És múlnak az évek című Huxley régi saját könyvünk. Bele van írva, hogy tőlem kapta 1942 karácsonyára. Tehát nyilván olvasta. De most sokkal jobban fogja érteni. – A Prus-féle A fáraó-ról vagy két héttel ezelőtt többször is bővebben írtam. Nem remek vagy nagy, dehogy! De érdekes és hasznos!

Jó hírt tudok közölni Lóciról. Pénteken kétszer is kiszaladt a BTSB-be vagy mibe. A mellőzését okozó bűn csakugyan a bulgáriai szamárkodása volt. Most 14-es keretet állítottak fel. Két játékost azonban behívtak. Így őt újra ajánlani fogja – vagy már ajánlotta is? – a válogatott tréner. Ez azt jelenti, mondja ő, hogy már benne is van az új válogatottban. Adja a jó sors, hogy úgy legyen. Most ugyanis nagy utak előtt állanak: Moszkva, Varsó, Prága! – Most újra megkérdeztem, s azt mondja: igen, pozitíve jól el van intézve! – Bravó!

Mindjárt indulok. Háromra, fél 4-re megjövök. Akkorára esedékes ide Zsuzsa is, a Lóci-féle. Este talán elmennek valahová. Kapnak tőlem uzsonna-vacsorára valamit, amit majd meghozok magammal.

Londonból egy nyílt levlapon üdvözlő névnapi sorokat kaptam B. Magdától.

A hő kint felment +4-re.

Hétfőn lesz a közös születésnapunk. Déli 12-kor és este 8–10 közt gondoljunk erősebben egymásra. Minden jót kívánok magának, most, alkalmi jókat, amilyen a gyógyulás és a gyors napsütés, és hosszabblejáratúakat… Szeretettel csókolom:

Lőrinc

Piri néni: Bensorthné. – Dr. Müller Imre: körzeti orvos, – Hoffmann Marianne: Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet bizalmas barátja, a Kaffka Margit leányotthon (Bánffy u. 3.) igazgatója.

151.

Budapest, 1952. március 30.

Kedvesem!

Vasárnap van, délelőtt tíz. Lóci félórája elment a Sportcsarnokba, ahol válogatott edzésen lesz jelen. A reggeli hő +7-tel kezdte, a lap már +14–16-ot jósolt Pestre s azt írja, hogy Pécsett már tegnap +19 volt. (Érdekes, hogy a pluszjeleket folyton kirakom, mintha az nem magátólértetődő volna: tán a hihetetlenséget akarom hangsúlyozni vele!) Köd volt, most oszladozik, már valamicske fény sárgul falakon és levegőben, rég láttuk. A két galamb az erkélyen. Lábuk alatt, hátulról, ázott verebek csipegetik-lopják, amit tudnak. Kk. még ágyban olvas. Imént bementem hozzá megbeszélni a napot; nem lehetett. Aztán Lóci egyhetes izgalmát kezdtem, a sportkörülit, hozzátéve, hogy nem lenne indifferens egyikünkre nézve sem, ha ő kijutna Moszkvába. – Egyébként: mérgezett gombostűit pontosan fel lehet ismerni másvalakinek a dorongjaiban. – Tegnap este Sz. Kálmuséknál volt azt hiszem sokáig.

Minálunk pedig Illyés járt. Itt is vacsorált. Zsuzsa és Lóci voltak még itt ugyanakkor, s vidékről, Békés megyéből, meglátogatott bennünket egy régi rokon: Etelka néni kisebbik fia, az öngyilkos Csaba öccse, Varga Zoltán. Most 39 éves, Lóciszerű termetű, valami bírósági ember, nős, két gyermeke van, igen okos, rendes fiú. Szaktanfolyamra rendelték fel. Szabolcsékkal, Gáborékkal állandó kapcsolatban áll. Gyula kedvesen és szokott „fantasztikus” módján viselkedett. Flóra beteg volt, komisz influenzás, de „nem engedte mérni a lázát”, bár otthon maradt vagy nyolc napig: ő nem beteg, vagy: nem nyafog? Nem értem. Védte, magyarázta az itteni házi helyzetet: hát hiszen „csakugyan lehetséges”, mondta, hogy J. ki tudná tétetni őt is, ahogy N. Lajost, a lakásából, a lakás egy részéből. És hogy ami a 40 kiló fa haza-nem-hozatalát illeti: egyszerű emberek sokszor megalázónak éreznek magukra munkákat, melyeket mi nem. Egyébként kedves volt, mondom, csak a szempontjai voltak „fantasztikusan” torzak. J. különben beült, vacsora közben, nagyon örült neki, Gyulának, mosolygott, szidott engem, hogy „spórolásból nem akarok enni”, pedig vigyáznom kell magamra, célzásokat tett a lefutott csatákra, – azonban egészen úgy, mint akinek sejtelme sincs arról, amit csinált-mondott… Kisklára legundokabb hisztériáinak paródiája folyt le itt az elmúlt napokban, úgy látom – bivalyra átstilizálva abból, ami eredetileg darázs volt… Az idegborzoltság benne, J.-ban, megszűnt, úgy érzem, most friss derű alakulgat ki, bár még nem dalolt azóta; most a Torockó utcába ment át kis időre, bejelentve, de közelebbről meg nem jelölve a célt: tán lakásreményük van? Adná isten!

A szürke ég világoskék árnyalattal enyhült, erős fátyol mögül, de süt a nap, hangoskodnak a madarak, az ablakon túl, az erkélyen, méh jelentkezik: be akar jönni az ablakokközti virágra!

Arra kellene törekednünk, hogy feladjuk ezt a nagy lakást, s kapjunk érte egy két- és két egyszobásat, megfelelőt. A gyerekekről le kell mondanunk. – Higyje meg, Lóci az emberebb ember, önzései és elvakulásai ellenére.

Kint megint méh: a zöld muskátli csalja ide.

H. Marianne-nal kedvesen elbeszélgettünk. Én jóban vagyok vele, csak ritkán látom. Délután dolgoztam. Végre egy fejezet Hardy összeállt! Február óta ez az első! Persze még gépeletlen. Illyés indulásakor szóltak ide Némethék: már szerdán meghívtak, csak Lóci elfelejtette átadni. Fél 10-kor átmentem. Az út félóra hosszat eltartott, annyira fájt valami a mellemben! Szerencsére ott van lift! Bibóék, Borsos Miklósék (Bartók B. út 16, írjon nekik!), Sárköziné voltak még és Tompa. (Borsosék ma utaztak le, két napra, a Balatonra.) A szomszéd szobában pedig sok fiatalság, az asztalokon sok édesség. Mindenki üdvözli, s nagyon kedves volt. – Illyésék és Némethék kaptak tőlem egy-egy Krilovot. Az Illyésékébe ügyetlen dedikációt írtam, – valamit Ikának „és az öregeinek”: úgy látszik már el se tudom képzelni, hogy valaki ne legyen öreg! – Ella ír magának.

A nap gyengus, de a déltengeri meleg özönlik és jól érezteti magát, már egészen jól. Azt hittem, Kk. még olvas és újra bementem hozzá; de már megint hunyt szemmel feküdt, oldalt, s minthogy meg se rezzent, halk szólításomra sem válaszolt, gondolom, egymaga akar lenni. Azt akartam ajánlani neki, hogy nyissuk rá a másik ablakot: kintről jószagú, langyos tavasz dől be, melegebb, mint a benti hőmérséklet. Kétpercnyi kísérletezés után kijöttem.

Valami virágosbolt kirakata figyelmeztetett rá, hogy Irénke-nap volt tegnap (?). Ezért írtam a legutóbbi borítékra, hogy írjon Varga Irénkének. Szabolcs anyja is Irénke (M-m-óvár, Ady 17).

Radnaiék még a helyükön vannak, de szétrakják őket. Ma délután felhívnak, s este tán együtt leszek velük, náluk. Tüzelőjük nekik sincs.

A nap erősödik. Együtt vett őszi primulánk, melyet Erzsike temetőjéből hoztunk, mint írtam, hihetetlenül kivirított. Most 22 nagy lila virág van rajta egyszerre. S még mindig új bimbók göngyölődnek! (Egyébként a virágok ma kaptak egy hét óta először olyan öntözést, amit nem én adtam nekik: ez is megnyugvási jel.) Nos hát, ezt a nagy és gyönyörű zöld-lila, cserepes bokrocskát most kitettem a kis erkély közepére: hadd örüljön ő a fénynek, a méh meg őneki. Ilyen jótékonyság is öröm, ha egyébre nem futja. És nézem, hogy gyűlnek rá a kis zümmögők! Jó volna ilyen virág a maga erkélyére is. Gondolatban odateszem, gondolatban vegye át.

Nézegettem Juhász Ferenc Új versek című könyvét, tegnap adta ide Németh L. Még mindig kiéretlen kissé, de nagyon sokat fejlődött, s kitűnő dolgai vannak. Egészen kitűnőek! – A fenti kis Katit üdvözlöm, Simándyt is, és mellékelem a Semmiért-et.

Úgy szeretnék menni, menni – valahová – mindegy, majdnem mindegy, hogy hová – – De jó volna fiatalnak lenni! – S maga még nálam is jobban meg van most bénítva, kötve, szegény. No majd még!

Isten vele! M. főorvoséknak írok majd egy lapot, csak úgy. – Sokszor csókolom.

Lőrinc

Tegnap egy percre telefonon beszéltem galyai barátainkkal, Incze Jenőékkel, azazhogy az asszonnyal, aki ma délután visszahív, mondta, mert épp elrohanóban voltak. Kispest, Zrínyi u. 5.

E hét végén két szünnap lesz, április 4. s a szombatra előrehozott vasárnap; ha jól számítom. Csak úgy megemlítem.

Etelka néni: Szabó Lőrinc édesanyjának testvére. – Szabolcs, Gábor: Gáborjáni Szabó rokonság. – Bibó István: (1911–1979) politikai író. – Kis Kati: Kaposy Kató. – Semmiért: Simándy József kedvéért Szabó Lőrinc leírva elküldte a Semmiért egészen című versét. – Incze Jenő: (1901–1969) gépészmérnök, 1948 óta a kiskereskedelem területén dolgozott, utóbb 1957 és 1963 között külkereskedelmi miniszter, 1963–1969 között londoni magyar nagykövet.

152.

Budapest, 1952. március 31.
hétfő

Kedvesem,

megjöttek a születésnapi jókívánságai, egyszerre két levél (28 + 29); s bennük a kis betét Kk-nak, meg a másik. Késve jöttek nagyon, hétfőn mindig akadozik a postajárat, pláne, ha az öreg ember soros, ahogy most volt. Volt negyed egy, mikor sorra kerített bennünket. Különben nem is itthon ért, hanem az utcán. Mancival a volt Meinl-üzlet felé mentünk (2 + 2 deka pörkölt kávéért) s útközben találkoztunk Aba Novák Katóval és beszélgettünk. Unokát vár, nem örül neki. Reméli, hogy a nyugdíját visszaadják mégis. A feketét aztán nem kaptuk meg, már elfogyott; itthon azonban a levelek vártak.

A fűtési sirámoknak vége. (Bárcsak legalább egy szezonra vége lenne!) Egyetlen nap alatt eltűnt mind a rossz. Tegnap délután Kiskláránál nyitva tartottuk a teraszajtót, mert ő is belátta, hogy kint melegebb van. Bent 15 fok volt, kint meg árnyékban is 17-et mutatott a kirakott hőmérő. Ma reggel fél-felhős ég kezdte; most majdnem teljesen kék már az egész, s ennek megfelelően erős és nagy a fény, a meleg. Nyitott ablakok mindenütt; így a könyvtárszobában +11 van, magánál +16, Lócinál +13, Kk-nál 15, s ez még emelkedni fog. Két nappal előbb ugyanezt még csak szörnyű erőlködéssel tudtuk elérni.

A kis mellékletből meglepetve látom, hogy J. mindent a háztartási pénznek s a fűtési nehézségeknek tulajdonít. Még szép, hogy elismeri saját „idegesebbségét”. Egyébként nincs semmi, az ügy csakugyan lefutott akkor, amikor először lefutottnak látszott. Én – kifejezetten – nem mondtam fel. Ez már majd magára vár, pláne most, hogy enyhült minden. Akármennyi rossz lesz az elmenetelében, meg kell lennie, mert ez nem ismétlődhet. Miután ő írt, maga is feleljen; halványan célozva csak az elmúltakra s örülve az elcsendesedésnek.

Nagy meglepetés, hogy gipszben hoznák majd haza! Nem, ezt nem említette Tibor. Kérem, semmiesetre se hallgassa el előlem, amit magáról tud, s amit a lábáról érez! Ha olyasmit írtam az itthoni őrjöngések tetőpontján, hogy az istenért, ne „nyafogjon”, az csak üres (százezerszer megtárgyalt) „lelkiek”-re vonatkozott, s fölösleges analízisekre! Igazán! Ezt különben valószínűleg ki is érezte, biztosan kiérezte, s ennek a felismerésnek jótékony nyomait látom azóta a leveleiben. Hacsak másnak annál kesergőbb árvizeket nem önt a postájába… Hogy ott maradjon, amíg csak lehet, azt hiszem, jó lenne. A magasság, a levegő összetétele, a légnyomáskülönbség s a „sugárzások”, s amit csak emlegetni szoktak a magaslat hasznaként, mind megvan a szobában is; csak a lírai jóérzés és a kis sétifikálások hiányoznak… Majd informálódom Benedeknél…

Tegnap Radnaiékkal vacsoráztam, náluk. Egy szobába szorultak, fáztak, kis kályha javítgatott a helyzeten. Sorsuk még döntetlen. De nem lesz jó, igazán jó. Üdvözlik. Ugyanakkor Tompa Illyésékhez volt hivatalos. Felszólt értem, s ígérte, hogy majd taxin hazahoz. De nem mentem át, már fáradt voltam.

A K. János levele célzását Németh L. anyjára semmiképpen sem értem. – Laciék mondták, maguktól – az öreg néni a végét járja, s kórházban van! Micsoda csacska beugratás! A legidősebb Németh-lány, az elvált asszony, újra férjhez megy, hamarosan, valami ózdi vagy diósgyőri mérnökhöz.

Ma reggel B. Margit szólt ide és gratulált. Aztán Szikláné, aki pár napra feljött, s délután 5-kor, a környéken járva, benéz hozzám. És Gönczölné is ideszólt. Már egy hete – enyhén – hűléses, influenzás. Ők már 3–4 hete teljesen fűtés nélkül voltak a központijukkal! B. Sándor írt Igalról egy lapot. Az Írószövetség fiatal-írói-munkaközössége kéri, hogy vállaljam el bizonyos Donga György elvtárs egyéni patronálását. (Jó.) És gratulált szegény Szabolcs, mellékelve egy még decemberben megkezdett levele töredékét is az újhoz. Szörnyen dolgozik, elszántan. Ugyanakkor írt Füredről Gabus: úgy látszik, Gábor-nap is volt közben! Tudom, hogy bőven írt magának. Nagyon szeretném, ha Szabolcsot megint meghívathatnám valahova pár napra legalább. Kár, hogy Gabusnak nem jut eszébe, magától. Tán majd Sziklánéval megbeszélem… Vagy azzal az almádii-veszprémi múzeumigazgatóval!

Kk-nál teljesen tárt két ablak mellett most 16 fok van, Lócinál 14. Napsütötte hőmérőben: 34. Ha így tart, pár napon belül visszaköltözöm a szobámba.

Vajon hogyan jelentkezik mindez odafent a maga hegyei közt? Azt az egy kis cinkét mégis látta! A nagy madár csakugyan varjú lehet. Azt hiszem tegnap vasárnap egy kicsit, ma pedig komolyan odaért a tavasz. Persze az ezerméteres szintkülönbség változatával. Most majd egyre rosszabb lesz, egyre bosszantóbb feküdnie.

Incze Jenőné, akiről írtam, mikor vasárnap délután visszahívott, a telefonban kedves, de zavarbanlevő is volt. Mint aki… nem, nem volt természetes. „Azt hitte, az csak olyan nyaralói beszéd volt, hogy jelentkezni fogok…” Fél? Vagy túlszerény? Vagy lenézi a „művészembert”? Mondta, ír magának. Majd kiderül minden. Lóci örülne az ismeretségnek.

Megebédeltem. Kiskláránál: 17 fok! Közben J. a Marcsi-Göncölné-csatával traktált. Fenyeget, hogy Kk. újra ideveszi a nénit? M. ugyanis húsvétutánra felmondta az albérletet neki: saját anyja jön meg. Ezért „beteg” tán G.? Úgy látszik ő is nagy pletykahordó! Csak ide ne jöjjön! Senki idegen a házban ne legyen!

Elekfy, kivel közösen állított ki (az influenzás) Ferenczy Béni, igen kitűnő akverellista! 55 éves, ismert engem, Pécsett együtt voltunk egyszer. Béni zseniális. És milyen nagy forradalmi múltja van!

Ma legépeltem újra A vidám koldusok-at, s pár szót cseréltem a szövegben. Kérték, hogy a refréneket ne csak jelezzem „stb.”-vel, hanem írjam is bele. Szívesen! Kormos azt mondja, el vannak ragadtatva tőle.

Kis Zsuzsi Krilovot kapott tőlem. Mást is kellett volna még adnom? – – – Ég áldja most. A mai már elég könnyed beszélgetés volt, ugye? Szeretettel csókolom:

Lőrinc

Utólag még boldogtalanabb vagyok, hogy a praliné olyan nagyon nagyszemű volt: így roppant hamar elfogyott! No, a ciginél azért elég soká ott-levőnek érezhet!

Lóci a válogatott edzésen jó ennivalókat kapott (például 10 deka vajat) s még többet kap majd ezután. Ma beállt. Kk. reggel 7-kor elment.

Aba Novák Kató: a festő özvegye. – A kis melléklet: Szabó Lőrincné március 28-i levelében közölt Juliska által írt sorok. – Kodolányi levél utalása Németh László anyjára: a beteg öregasszony tévképzeteiről. – A legidősebb Németh-lány újra férjhez megy: Magda új férje Némethy László, ekkor az LKM mérnöke Miskolcon. – B. Margit: valószínűleg Bogyó Margit, születésnapi gratuláció. – Veszprémi múzeumigazgató: Vajkai Aurél. – Marcsi: Papp Oszkár festő édesanyja.

153.

Budapest, 1952. április 1.

Kedves Klára!

Most kezdődnék a bolond hónap? Egész jól kezdődik! Az előző volt bolond! L. reggel elment, Kk. fél 10-kor. Estefelé Szikla Ilus volt itt, roppant melegen, kedvesen viselkedett, még Kk. is nagy csókolózással búcsúzott tőle (azazhogy csak ő). Laci, Manci, Zsuzsi mind együtt nálunk; majd Ilust levitték képeket nézni. Vacsora után újra lent voltunk náluk, Kk. meg én, és 8–10 közt – mint előre írtam – a névnapot „ültük meg”. Lócitól, késő éjjel már, egy zoknit kaptam; Kk.-tól édességet; Mancitől üveg sört s valami szeletet. Szikláné festményt hozott a kiállításra, s rábeszélte Lacit is. Bariékat hívtuk, de nem értek rá; G. keze nagyon fájt; G. Aliszka pedig influenzás. J. jövő hét elején akar visszatelepíteni a könyvtárszobámba. A Volkmann 11-ben igényeltek ittenihez hasonló fekvésű, de „igen nagy” szobát: ezt Kk.-nak mondta. Hangulat és időjárás tartósan jó. +15–16 fűtés nélkül, s ez éjjel is megmaradt. Sajátságos, hogy Benedekéket nem tudom elérni, tán rossz a telefonjuk. Postás nagyon késik ma. Ég felhős, de a jóslat délre 17–19-et ígér. Sokat pihenek, még többet fogok. Étvágyam erősen csökken. Erkélyünk madárvilága igen hűtlen, jó időben nem vagyunk fontosak nekik. Nap eltűnt, de meleg maradt. J. fürdőszobában dalol és mos. S. Margot mondja most, hogy nagy levelet írt magának; jól tette! Mennyi repeső izgágaságot mozgat benne a fennköltséggel leplezett hiúság! (Bár a fennköltséget is leplezi…) B. Mária Csorvásról mindig túlszorgalmas levelező volt majdnem szegény; most meg már rég nem ír! Ma délre Tompa hívott ebédre; de azt hiszem, elfelejtkezett róla. Mindamellett beállítok hozzá… Tegnap este helyett… Minden jót! Csókolom:

Lőrinc

Most, 11-kor megjött a vasárnapi lapja. Rendben! Nem kell hosszan leveleznie: kimeríti. A fáraó-t annyira unja? Kiderült, hogy sokan ismerik, s szerették. A tavasz, mint turista, már maguknál vizitel!

B. Mária Csorvásról: Baloghasé Bozóky Mária, író, festőművész; Baloghék Csorvásra voltak kitelepítve.

154.

Budapest, 1952. április 2.
szerda

Kedves Klára!

Nagyon sietek, hogy még a mai postával elmenjenek ezek a sorok. Bár nincs, nem lesz bennük semmi.

Két levele érkezett ma, a 31-i s az 1-i. Benne a kis betét Lócinak, s a másik, a fogalmazvány. Hogy az szintén megjött-e, mint levél, nem tudom. A levél jó, a szöveg, azt hiszem.

A megenyhült helyzet tart. Alatta azonban ugyanazok a bajok vannak, ugyanazok az ösztönök feszengenek, úgyhogy kívánatos mégis a mielőbbi változás.

Igen nagy dolog fegyelmeznem magamat s Lócit. L. például most hazajött délben, előzőleg elfelejtettem, emiatt, bár kérte, korábbra rendelni az ebédet. Válogatott edzés miatt van így. Viszont oda tele gyomorral nem lehet menni. A pótlék kérdése körül csevegve kiderül, hogy ő – ő – nem beszél Lócival. „Mert megsértette.” Megmagyaráztam neki, hogy előbb talán ő sértette meg, mondván, hogy „lóg”. De hát lehet neki valamit megmagyarázni? S hivatkozott arra, hogy ő dolgozó! Ezt L. meghallotta s hivatkozott arra, hogy ő is, és kissé jobban – alig tudtam különtartani őket. Egymással nem váltottak szót.

Nincs segítség. Az elvakultság óriási. S másrészt az elragadtatás. Egyszerre a kettő. Ki, mielőbb! Csak aztán mi lesz a kis szobánkkal?! Igen nehéz az élet.

A Gönczölné-Marcsi csatából Kk. ki akar maradni, bár gépiesen G.-nek ad igazat. M. viszont jár ide és teljes távollétünkben is hisztériás közléseket és panaszokat tesz; jó helyre, jó fülbe. Leintettem J.-t, mondván, hogy mi nem foglalunk állást mások veszekedéseiben.

Tegnap este még remek meleg idő volt, hajnalra 10 fokot esett a hőmérséklet, sőt havazgatott is. Az persze nyomtalanul s rögtön eltűnt. De a hideg megmaradt. Be kell langyosítanunk. Négy nap óta először.

Benedekéket nem bírom elérni.

Hogy magát mennyire sajnáljuk, azt képzelheti.

Mi lesz most már, hogyan lesz? Mikor jön? Hozzák? Menjek fel? Irtózatos minden. S pénz alig van.

Molnár Ferenc tegnap este meghalt New Yorkban. Mártának mégis írtam pár résztvevő sort, bár nem bírta az apját.

A nagy könyveket nem kéne visszapostáznia? Csomagban! Nem nyomtatványként!

A Hardynak a fele van meg csupán. Két hónap óta egyetlenegy fejezetet csináltam csak. Ezt írtam már.

A szomszéd ház előtti gyönyörű jázminsort kivágta Szalay házfelügyelő. Az államosítás óta tudniillik ő bérli a kertet a KIK-től. Egy gyümölcsfa: 8 Ft. Azt mondja, így újra és sokkal dúsabban kinő a jázmin, s hogy már „dzsungeles” volt. Minálunk s a szemközti házban szintén hasonló aratás történt. Mindenesetre ingyen-rőzse.

¾3 van, most ebédelünk. J.-ék ma, úgy sejtem, megkapták a 11-es házban azt a szobát.

Adom fel a levelet, Lóci viszi, én át se nézem.

Sokszor csókolom!

Lőrinc

155.

Budapest, 1952. április 3.
csütörtök

Kedves Klára!

Becstelen idő volt tegnap, azt hiszem, csúnyán berekedtem, nem volna szabad mostanában egy szót se szólnom, úgy fájnak, olyan érdesek-rozsdásak a hangszálaim némán is. Megpróbáltam a szobákat meglangyosítani. 3–4 fokot emeltünk nálam és Kk.-nál. Tudja, most már még ő is tudja érezni és honorálni a fokkülönbségeket! Lóci éjjel jött meg válogatott edzésről, még ott bevágott 15 deka vajat és 8 deci tejet. A vaj kötelező volt. Kk. este 8-kor jött meg, fürdött, ágyba feküdt, 11-kor taxin, amit fizettek, be kellett mennie, ott volt hajnali 5-ig, akkor taxin haza, ágyba feküdt, de délelőtt 9-re már újra bent kellett lennie: így megy ez, legalább most, április 4 előtt. A felvonuláson, úgy hallom, az eredeti tervtől eltérően nagy tömegek is részt vesznek, nemcsak hadsereg és élsportolók. Lóci a százas sportcsoportban, melegítőben vonul. Kk. mint gyenge kimaradhatott.

Reggel 9-re derűs, gyönyörű idő támadt, a nap süt. Ez segíteni fog a hőmérsékleten, bár szó sincs a pár nappal ezelőtti tavaszról!

Tegnap még ideszóltak az Írószövetségből: Bihari Klára (akiről Kk. tud), a szeminárium iránt érdeklődött, hivatalból. Lehet, hogy most már őszre marad minden, de esetleg valaki egyéni vezetőt adnak.

E percben szólt ide a Bethesda-kórházból Péter József református lelkész, aki ott beteg: közölte, hogy Dóczi Antal tegnap sikeresen átesett az aranyér-operációján. Körülbelül egy hét múlva tán már maga jelentkezhet telefonon. Felesége Balassagyarmaton van. Pár szóban közöltem rettentő gondjainkat és terheinket, s a reményt, hogy egy hét múlva esetleg személyesen keresem; de nem, nem fogok ráérni. Majd telefonon, ha lehet. Maga írjon neki. Címe: D. A., Bp. Május 1. út 53. szám (volt Hermina út), II. em. 25. szoba.

Manci robogott fel, kérdezve, melyik frizura jobb neki, a mai-e vagy a múltheti. Közölte, hogy B. Gizike kitörte a kezét. Mondtam, hogy kificamította a bal kisujját s megrándította a bal gyűrűsujját. Aztán azt közölte, hogy ő a, b, c és d okokból nem fog érintkezni G-vel, mivelhogy az nem megy be hozzá, legfeljebb segít, ha tud, a tudása határáig… No, végre elment.

J. részéről a lakásgond lehet az uralkodó. Iratok, aláírások, igénylések, hivatalbajárás. Ezt csak úgy sejtem, törmelékekből. De irtózatos hallgatni porrongyrázás közben a nyitott ablakból egy-egy lenti barátnővel a dolgok megtárgyalását, s azoknak a minősítését, akikhez bejutni akarnak. Teljesen kifejlődött lelkület.

A modor, a goromba, ugrásrakész, szörnyű vadság különben is elviselhetetlen. Hogy magától kapott írást, nem mondta. Kk.-nak is az a véleménye hogy bárcsak mielőbb… Sajnálom, hogy a közelben maradnak… (Időnkint persze meg-megcsillan valami a régi tisztességből, váratlanul.)

A torkom erősen fáj. Számba tettem a hőmérőt, később majd ideírom a számot, amit mutat. (37,3.) Tegnap havazott is, a háztetőkön, északon, még megvan a fehérsége. A madarak már egészen hűtlenek.

Az erkélyen, a napban, koramárciusi jó idő van. Épp elment alattunk Marcsi, fiának a festményét viszi a kiállításra. Hívta Mancit, az is megy vele a Laciéival. A Gönczölnénis csata szörnyen dúlhat. Mindkét fél üzenetekkel kérte Kk. közbelépését, az meg nem hajlandó.

Tegnap egy kis kötetet, füzetet is mellékeltem a levélhez. Ha már végzett A fáraó-val. Így majd küldözgetek apróságokat, máskor is. Az avult és esetlen fordítási döcögősségtől azonban mindig el kell tekinteni, ezt tudja már… (Hanem majd visszafelé hogy fogja hozni ezt a rengeteg írást?)

Tegnap Balatonfüredre is írtam.

Az én szobámban most 16 fok van, a könyvtárban 12, Lócinál 13, Kk-nál 11. Ma csak napfűtés lesz. Pedig kezd beborulni! – A jövő téli tüzelőrendelést Kk. elsiette, nem szólt nekem, csak megismételte a tavalyi rendelését (a túlkeveset), így aztán Lóci aki még megtehette, felemelte a saját porcióját tízről húsz mázsa tatai brikettre. Az Irodalmi Alap az enyémmel még nem jelentkezett.

Ludwig főorvos tegnap szívélyesen érdeklődött. Egy hétig volt influenzás. A járvány óriási. Írtam már, hogy Tompa legutóbb a sok betege miatt lemondta a szülnap-pótléki ebédet? Ludwigné írni fog.

Postás elment, semmit nem hozott.

A Burns-ért kaptam 900 forintot (vagyis 810-et) s Kk. adott 400-at, meg Majakovszkijból jött még 600 (de terv stb. -kölcsönök miatt csak 300): ebből élünk. Már alig van valami! Nem jó rendszer a nem-tartalékolás; ha törik, ha szakad, spórolni kell, másképp 10 forintok rabszolgája lesz az ember!

Életkedv nincs bennem.

Biz’ isten, egész a legutóbbi halálig nem tudtam, hogy annyira meghal az ember, mint amennyire meghal. Pedig egész életemben a halál volt a főtémám. Meg a részegség, vagy a részegség vágya, – mint gyógyszer. – Mindennek vége.

Az erkélyre most mégis ideszállt a két galamb. Adtam nekik. Életcél! Milyen jó, hogy támadt!

Mi lesz magával? Benedekék nem felelnek, s most már Püskiék sem. Hogy a fenébe érjem el őket? Ször-nyű-ség! – Mikor jön haza? Miért nem keresett az a fenti főorvos, ha itt járt?

No, ég magával a mai napra! Csókolom!

Lőrinc

A borra jól tette, hogy kiadott. Sok pénzét azonban rengeteg levelezésével tán már fölemésztette. Kérek gyors anyagi helyzetképet!

Bihari Klára: (1917–1997) költő, író.

156.

Budapest, 1952. április 4.

Kedves Klára!

Ég-föld segíti ezt a mai ünnepet: derűs, ragyogó ég virradt ránk, úgy ragyog a nap, hogy no! Folytatja, amit elhagyott, a szép tavaszt?! Lóci ma is korán kelt, ötkor, Öcsivel szólatott ide telefonon, mert még nem tudta, mikor van a gyülekező Csepelen, az övéké, élsportolóké. Melegítőben vonult fel, s tán csak nem hűlt meg. Akkor még, mikor elment, 0 fok volt, úgy láttam. Mert én is felkeltem.

Hanem a nap igazi meglepetését az újság hozta. Németh Laci a Karenina-fordításáért meg egy másik orosz regényért József Attila-díjat kapott. (Válogatott műfordításainak az enyémhez hasonló kötetéért Képes G. is.) Összeget nem mond a Szabad Nép. De akármennyi, mindenesetre kissé biztonságos érzés lehet. Más ismerőst nem láttam a névsorban.

Benedekéket nem bírom elérni, kerülő-telefon-utakon sem, hogy megtudjak valami pontosat magáról.

Lócinak a baltenyerében valami szálka kis, de igen fájdalmas gennyedést keltett. Még nem látszik semmi. De nagyon fáj minden simításra is. Így nem játszhat, már pedig ez nagyon fontos most! Ezért is szeretnék B. Tiborral beszélni, hogy esetleg megnyissa a sebet. Hogy fél ez a fiú minden vágástól, a legkisebbtől is! Adtam neki sorokat a klinikára, próbálkozzék személyesen.

Az idő szépen melegszik. Tegnap fűtöttünk! Csak Kisklára állta a „sarat”, vagyis hősködött a hidegben. Igaz, hogy amint délben megjött, ágyba feküdt s egy tagban ott maradt mindmostanáig, úgy pedig kibírhatóbb volt a világ. Én délután négykor ledőltem s azon kaptam magamat, hogy negyednyolc volt, mire fölnyitottam a szememet. Nagyon fáradt lehettem.

Aztán régen feltett szándékom szerint elmentem Szabó Kálmánékhoz. Négy szeletke valami édeset vittem. A két férfi már aludt, azazhogy feküdt. De Magdával s a nagy Kálmánnal, aki felébredt, beszélgettünk vagy egy órát. Ott hagytam Mara számára a rég megígért 50 forintot a maga s 100-at Klára nevében. Nagyon hideg északi szél fújt, mialatt hazajöttem. Lóci, edzésről, csak még azután.

Kk. ma délutánra a mecseki üdülős üzletvezetőt várja, 4-re. Elszedte tőlem azt a 4 deka kávét, amit nagynehezen beszereztem a születésnapjára a Meinlnál.

Most ideszólt Bari, az öreg. Hogy tekintettel a remek időre, üljek fel a sarkon a 22-esre s menjek ki a Ságvári-ligetbe, ott találkozunk, a felesége és Imrus is ott lesz. Tegnap is itt járt, örömmel mutatva a tihanyi végzést, amely szerint feloldották a zárlatot a villájukról. Úgyhogy most senki sem lakik benne, az alsó traktus is üres. Hogy kimegyek-e a zöldbe, még nem tudom. Dolgozni kéne. De alighanem elcsábít ez a szép nap. Vegye úgy, hogy mégis elcsábított. Kisklárát is hívták. – Most beszóltam hozzá: kötélnek állt-e. Igen, megy! (De olyan emberevő hangulatban mondta, hogy az rémes!)

Hőjelentés a szobákból: fűtés nélkül mindenütt, de tekintetbe kell venni, hogy tegnap hol volt tűz: Könyvtár: 12, nálam: 17, Kk.-nál: 10, Lócinál: 13 és fél, kint napon: 21, árnyékban: 12. A jóslat délre 17–19-et ígér s igaza lesz. – Kár, hogy Kk. nem engedi fölereszteni a rolóit, hogy minden ablakon dűljön befelé a fény és a meleg. Így aztán kizár néhány fokot a csacsi. De hát szörnyen csökönyös!

A konyhából húsklopfolás zaja jön be. Az utcán gyerekek kajabálnak, futballoznak. Mindenki kiskabátban. Vagy majdnem mindenki.

Ma délután mindenesetre legyorsírom a Hardy XXXIV. fejezetét. Ezután új rész jön: Az asszony fizet. A teljes mű LIX fejezet. Óh, mikor leszek meg vele!

Ma nem lesz posta. Tán holnap sem.

Jó időt magának is, gyógyulást és jobb kedvet! Szeretettel csókolom.

Lőrinc

Tegnap egy Paul Heyse-novellát is mellékeltem a levelemhez. Ma semmit se teszek bele.

Öcsi: Haefler István. – Paul Heyse: (1830–1914) német Nobel-díjas író.

157.

Budapest, 1952. április 5.
vasárnapnak számító szombat

Kedves Klára,

megy a hőmérő, mendegél lefele. A szobámban – a magáéban – +14 van, kint és a többiben +12 vagy 11. Az ég borús, csak pillanatokra erősödik meg a szórt fény, napfénynek, sugárnak, színnek semmi nyoma.

Közben mindenki fűt. Németpék, Tompa, Weöres Sanyiék, Illyésék…

Mi elkönnyelműsködtük a magunkét, amikor még bírható volt a hideg! Így mondják.

Kezdem a tegnappal. Mi is volt? Hát ebédre megjöttünk, kora délután beállítottak Juditék és a pécsi vezető: én nem is láttam őket, Kiskláránál feketéztek – négyen négy dekát – azután elmentek, s Kk. Baránszkyékhoz ment át. Engem is oda vártak, azonban nagyon makacskodtam magamban, hogy a Hardy-résznek meg kell lennie, s így a hideg szobában körülbelül 2-től 9-ig dolgoztam. Bariékat lemondtam tehát, s mikor a dr. Kálmán ideszólt, hogy Illyésékhez megy fel kocsin, s felvinne, csatlakoztam. Előzetesen Weöreséknél voltunk, ahol az asszony most lábol ki influenzájából. Sok szép tüzelőfájuk van. Sok? Hát istenem, azzal már kihúzható a maradék tél…

Gyuláéknál vacsorautáni vacsorát ettünk, vajat, kitűnő szalámit, rumos teát. Érdeklődött Németh Laci iránt, hogy hogyan fogadta a díjat. Mondtam, milyen váratlan volt. Tudniillik hazulról még átszóltam hozzájuk s az asszonnyal beszéltem. Két nappal előbb a Népműveléstől – tán a minisztertől – kaptak levelet, meghívót a díjkiosztásra: ez volt minden előzetes tudásuk, mondta Ella. Laci épp beteg volt, 39 fokos lázas. De elment, persze. Most ágyban fekszik. Nem otthon, hanem az anyja lakásán, aki viszont kórházban van. 76 éves, a végét járja. Havi 800 forintba kerül a kórházaztatása, de Laci mindent az anyjáért stb., és épp nincs pénz és a legjobbkor jött. No persze, pénz mindig a legjobbkor… Az összeg különben 6000 Ft.

Gyula érdeklődött az itthoni helyzet iránt, s gúnyolódott velem a maga szokott tréfás modorában, ami mögött annyi mindenféle lappanghat. Mint említettem, egyre kevésbé tudom méltányolni egyes érzületeit s fals – vagy épp „kacskaringós” – szempontjait.

Tizenegy lehetett, hogy lejöttünk a hegyről. Közben lezajlott a 20 nagy dörrenés, ágyúlövés, majd a gellérthegyi tűzijáték. Ika is nézte kis ideig. Flórától bocsánatot kértem szamárságomért, minapi „öregséget” emlegető dedikációmért. Nincs vele semmi baj. Tompával gyalog indultunk, az Eszter utcánál még elértük a buszt. De nagyon fájt a mellem, szörnyen! Nem is tudom, a szív-e. Kálmán a bemondások alapján erekre gyanakodott. Ami tán egyremegy az anginánál… A „Budavár”-ban még megitatott velem egy dupla feketét, s elváltunk. Rengeteg a dolga, a járvány tart.

Itthon már mindenki aludt, azazhogy csak a gyerekeket tudom. Azt hiszem, Kk. ágyazott számomra, olyan volt az egész. Kedves tőle.

Ma reggel Lóci 8 körül elmehetett, válogatott tréningje volt. 9-kor csengettek. Többször, sokszor. Kimentem. Semmi életjel. Kiderült, hogy Kk. kért reggelit. Aztán kért még vagy tízszer. Végre kiment s az ajtón át megtudta, hogy – ő beteg. „Honnan tudjam?” – „Lócinak mondtam.” Magunk takarítottunk, nagyrészt Klára, ő adott reggelit is (amit már jóideje egy kenyérszeletre redukáltam.) Mondja, menjek ebédre valahová. Még nem tudom, mit teszek. Gépelni kellene a gyorsírt Hardyt: a kitűzött – tegnap kitűzött – résszel elkészültem.

Tájékoztatást kérek 1. az állapota, 2. hazakerülésének várható időpontja és lefolyása, 3. anyagi helyzete dolgában. Ezenkívül: mindenben.

Azt hiszem, nekilátok a gépelésnek saját magam. Majd csak meg lesz. Mancival nagyon gyötrelmes, és nem akarja kitanulni ezt a rossz gépet…

Most fél 11. 2-kor postázom a levelem, előbb pedig írok néhány sort még: hátha esik addig valami.

3 óra: Lóci, aki nyilván tudja J. betegségét, nem jött meg délre, és nem is szólt haza. Kk. a barátnőinél s a munkahelyén lesz és eszik. Este is. Én teázva ebédeltem itthon vmit, gépelem a Hardyt. – Elértem Benedeket: tájékoztatott, megnyugtatott. Gipszben járni fog tudni rögtön. Hétfőn vagy kedden náluk leszek. Maradék anyaggal délben befűtöttem a kis szobában. Este talán Gaál Aliszkáékhoz megyek. J. bezárkózott a szobájába, színét se láttam. Csók.

Lőrinc

158.

Budapest, 1952. április 6.
vasárnap

Kedves Klára!

Ez a vasárnap hétfőnek számít. A posta meghozta az elmúlt két nap pótlását, magának három levelét és Rizával közösen írt lapját. Két betétet Kk. számára. Egyik levele különösen „nyafogó”, egészen nagy visszaesést mutat. Pláne olyan jelentéktelen alapon, amilyen a siránkozásomat követő hangulata lehetett, – már nem is tudom, miért siránkoztam akkor. Igen: majdnem mulatságos, mennyire időszerűtlenné válik néha a túlzottan lírai válasz, mire megjön! Ez bizonyára fordítva is így van. Kérem nagyon, ne essék vissza a hisztériájába. Van abból itthon is elég. Például ma azt hiszem, egész határozottan, hogy J. minden komiszsága tulajdonképpen modortalanságból és hisztizésből ered! Tegnap nem kelt fel, mint már írtam. Délután én adtam neki orvosságot, hőmérőt (bár már előbb mondta az ajtón át, hogy 39,5-je volt) és vajaskenyeret meg germicidet. Ma pedig orvost akartam hívatni. De miután Kk. kitakarított és megreggeliztünk, egyszerre csak felkelt, nagyon rendesen beszélt és ment bevásárolni stb. Érthetetlen! „Nem lehet a gyerekeket meleg étel nélkül hagyni!” Tegnap különben élveztem, igen, élveztem, hogy egész nap semmit nem ettem, csak teát és kenyeret. A többiek távol voltak. Este Lóci megette az én tegnapelőtti húsmaradékomat s a maradék tegnapelőtti levest; (Lóci rosszul járt ezen az edzésen: nem kapták a szokásos ennivalót, pedig arra számított. Így aztán szinte alig evett egész nap, de nem nyafogott.) Kk. valahol Juditéknál vagy Margitnál evett. Én Gaál Aliszkáéknál voltam, és nem vacsoráztam. (Úgyis kövér vagyok.) Jót tett ez az egynapos szünet. Pláne lelkileg, S mindenesetre kellően dokumentálódott, hogy nem dőlt össze a világ. Még délelőtti ételt is tudtam adni Lócinak mára a gyárba: három főtt tojást, amit Gaáléktól vásároltam; tegnap tudniillik ünnep volt. Ma már jóval könnyebb volt a helyzet, könnyebb lett volna; azonban, mint írtam, megoldódott: – átmenetileg. – Hogy a lakásügyük hogyan áll, nem tudom.

Ír újra a felmenetelemről. Hát kérem, én nagyon szívesen mennék, s hétköznap nyilván nem is terhes a dolog egy csöppet sem. 150 Ft sem halálos pénz. Mégis többet szeretnék tudni. Mikor érdemes, mikor jön esetleg maga haza, kísérjem-e stb. Vagy ez csak egy olyan közbeszóló út lenne? Ebből a pénzből öt napig megél a család! És most jött meg a felszólítás az új tüzelőrendelésre: minden hó 5-ig be kell majd fizetnem a megfelelő részletet az Irodalmi Alaphoz: egy út = 4 mázsa brikett (maga is, Kisklára is 10-et rendelt – azért írom meg újra, hogy legyen alapja a mennyiség fölmérésére-, ez tehát a fél-szezon mennyisége majdnem!) Valahogy így is kell nézni a tetteinket, nemcsak úgy, ahogy maga. Úgy nagyon könnyű és felelőtlen! – És nem kell rárontani az emberre a nyílt s a (még rosszabb) csak-épp-sejttetett szemrehányásokkal lelki-metafizikai hóbortok alapján! – Kár, hogy nincs módunk megbeszélni ezt a tüzelőrendelési dolgot, ez az utolsó, az enyém, ezzel még jóvá lehetne tenni a többieknél már elkövetett hibákat… De rögtön dönteni kell!

Jeleztem már, hogy végre elérhettem Benedeket. Gondolom, most már látom valahogy a helyzetét. Véleményem: maradni, amíg csak lehet. Ha itt gipszet kap, azzal azonnal mozoghat, járhat. De vajon akkor hivatalba kell mennie? Utóvégre október eleje óta…! A maguk főorvosát készséggel felhívtam volna, ha tudom, hogy ekkor meg ekkor jön s eddig meg eddig marad. Ilyen közlést azonban nem kaptam. Csak azt, hogy a napokban… fog menni… úgy látszik…

Nem tudom, ki az a Pletires, aki iránt K. János levele alapján érdeklődik. Sose hallottam a nevét. Amennyiben azonban Plotinosról volna szó, attól sincs semmi eredetim, csak egy nagy és hólyagszerű tanulmány róla magyarul. Egyébként újplatonista bölcselő volt, általános misztikával és keresztény morállal már erősen fertőzve, körülbelül 600 évvel a nagy Plátó után, vagyis Kr. u. 200–300 közt. Azt hiszem, fennkölt és érdektelen káprázat, amiket vizionált és összelogikázott.

Tegnap éjjel Kisklára ágyába becsempésztem, tudtán kívül, két csattos üveget, tele melegvízzel. Az ő szobáját képtelenség átlangyosítani, ez volt a kárpótlás. Szóvá se tette.

Gáspár Antalék hívtak szerda estére vacsorára, tea stb. lesz.

Nagyon bosszant engem, hogy ha valami irtózatost látok az életben, s az fáj, akkor maga rögtön személyeskedik. Egyrészt rabtartó akar lenni (az akart egész életében, hiába mond most mást), másrészt lényegében úgy viselkedik, mint Juliska. Tessék már abbahagyni ezt! Megint átfutottam a levelét: kétségbeejtő! Azt hittem, ezt a gyerekes modort szégyenkezve elhagyta már. S megint visszaesett bele… Ne vegye ezt rossz néven, ne vérezzen tőle az orra: az eszével nézze, az isten szerelmére! (Mindezt a „csak a galambetetés maradt” című témára válaszolom: szörnyű benne a butaság!)

Igen, kis könyveket többször küldtem, s ha csak bírok még összekaparni valamit, amiről az a sejtelmem, hogy nem olvasta, küldök könyvcsomagot is, mennél előbb, talán még ma!

Borzalmas, hogy mit kell dolgoznom! Hogy mit kéne! Hogy mit fognak bevasalni rajtam, amit már leelőlegeztek! Ami könyvet kölcsönad, azt lehetőleg a kikölcsönző postázza haza; csomagban, nem keresztkötésben!

Az idő förtelmes, szürke, naptalan. Könyvtár: +10, Kisklára: 10, Lóci: 11, maga, ahol most gépelek: 14; kint (árnyékban): 8. Meg kell dögleni. „Óh, már csak pár nap”, mondja mindenki! Február közepe óta mondjuk.

Az pedig mindennél rémesebb, az az igazságtalanság, hogy egy-egy lap miatt megszid! Még jó, hogy elismeri: „elég szépen” írogattam!… Ugyan kérem! Hát hol lát még egy bolondot, aki így tájékoztatja mindenről?! Nézze meg a gyerekeit, azok mennyit írnak, írhatnak! Azonnal vezekeljen magában, s egy komoly mondatban (de csak egyben), írásban is, másképp megharagszom!

Születésnapján este 8-10 közt igenis együtt voltunk, Manciéknál. Megemlegettük! Kisklára a születésnapjára csokoládét, pár deka kávét s egy üveg bort kap.

Most ég áldja. Csókolom. – Hanem az, hogy egy Keményné Mancinál értelmesebb életbeosztás létezhet, mint nálunk, az mégis rémes rám nézve! Azoknál van meleg, mert szerényen, de beosztva fűtöttek!

Most szólt ide Rákos elvtárs vezérigazgató az Új Magyartól: a Maját és a Rusztavélit sürgette; de nem kellemetlenül.

Azt A fáraó-t úgy látszik mindenki olvasta. Gaál Aliszka is. Neki tetszett. Tegnap mondta. S maga írja, hogy Kodolányi János is. – Az a csinoska fiatalasszony, Egykori Felköszöntőm tegnap telefonon referált magáról.

Judit: Sándor Judit. – Margit: Lukács Margit. – Gáspár Antal: karikaturista, Markos Erzsébet második férje. – Rögtön személyeskedik: Szabó Lőrincné április 4-i levelének ezekre a soraira válaszol: „Mai levele különösen lehangolt. Nem akarok »nyafogni«, nincs is értelme. Ha magának nincs életcélja a két galamb etetésén kívül, erre nincs is mit mondani. Minek sorolnék fel egy csomó mindent, ha maga nem érzi azokat olyan fontosaknak. – Úgy látszik maga ebben az életben igazán nem is szeretett senkit, ha a legutóbbi halál tanította csak meg arra, hogy mennyire meghal az ember. Bár, mikor ezt leírta s a verseket megírta, saját magának mondott ellent, úgy látszik, van halott, aki halálában nagyobb erő tud lenni, mint az életében volt. Mindennek vége. Ezt írja. Kénytelen vagyok tudomásul venni. Magamat igazán nem sajnálom. Azt kaptam az élettől, amit megérdemeltem. Senki sem kap mást. Ha elkeseredek, csak a magam semmi volta miatt keseredek el. Jól van minden úgy ahogy van! Remélem nem tart már sokáig. Életem nagyobbik fele kész. Majdnem minden éjjel magáról álmodok. Mindig olyasmit, amiben nekem rettentő vereségem van. Viszont ezeket kár álmodni is még, mikor tisztában vagyok mindennel nappal is.” – Rákos Ferenc: (1893–1963) jogász, műfordító, 1948-ban tért haza a Szovjetunióból; 1951 és 1956 között az Új Magyar Könyvkiadó igazgatója.

159.

Budapest, 1952. április 6.

Kedves Klára,

ma már másodszor írok. Sőt közben ajánlott nyomtatványként egy csomó könyvet is feladtam. Nagyon nehéz már találni valamit, pláne olyat, amit valószínűleg nem olvasott. Ebben a mostani küldeményben igen vegyes dolgok lesznek, de tán mindegyik szórakoztat majd valamennyire. Az idő csak borult, kétségbeejtő, ahogy már írtam. Ma történt ebédfőzés. Lóci későn jön meg, ő így majd vacsorázik. Kisklára Margitnál lesz 6–9 közt, aztán hazajön. Közben megköszönte a két fűtőpalackot! – Más. – Nem gondolnám szükségesnek, hogy maga írjon ide, – őneki; komisz, goromba, hisztis. Mindenen túlmenő, s nem enyhíti a kellemetlenséget, hogy aligha van teljes tudatában. És folyton változó hangulatú, kivéve a kellemetlent: az állandó és rendíthetetlen. Semmi rábeszélést, meggyőzni-akarást nem ajánlanék. Más, ha írásra akar felelni. De abban is teljes tartózkodást ajánlok. Végső segítség csak a leoperálás lehet úgyis. – Azt kell hinnem, hogy a felkelés is saját érdekből történt, unalomból és hogy meleget ehessen. Nem lehet ezeket elmesélni… s olyan komikus az egész, és olyan szánalmas a sorstól, hogy ilyesmik számontartására fog. Maga legyen nyugodt, higgadt s örüljön. Úgy, mint még soha-soha életében! Ég áldja. Szeretettel:

Lőrinc

Viszem a nyomtatványcsomagot magam a postára.

160.

Budapest, 1952. április 7.
hétfő

Kedves Klára!

Szörnyen hangulat-ember vagyok, nem újság maga előtt. De rossz így! Folyton rá kell jönnöm, milyen szamár vagyok, mennyire kényelemszerető, halogató. Hogy hitegetem magamat dolgokban, amelyekben az első biztos ösztönt követni végeredményben még „kényelmesebb” is! Itt van ez a mi nagy belső házi ügyünk. Érzem, mennyire rossz maga az „elintézés” és menekülök előle. El-elhitetem magammal, hogy „csak ez” vagy „csak az” az oka a magatartásnak; tán még azt is, hogy javulás, észretérés, megszégyenülés állhat be. Nem állhat be! Minden nap tízszer meggyőz az ellenkezőről. S mind a tízszer újra végig kell kínlódnom ennek a kis pokolnak a felfedezését. – Ezeket csak pillanatnyi (de azért állandó) hangulatom jelzésére.

Tegnap küldtem egy levelet, egy lapot és egy kisebb könyvcsomagot. Utóbbit fogyassza lassan, azaz tán még jobb lesz; ha a görög és római kultúra-köteteket spékeli velük. Nem?

Bogyó M. most érdeklődött telefonon. Az UM e héten átköltözik a Lenin körút 9/11-be, a volt Newyork-palotába, ahol már eddig is sok kiadó és szerkesztőség tömöríttetett.

A Margalitné-féle házmestergyerekek átjöttek értem, hogy a házinéni kéreti a bácsit, tessék szíves lenni átjönni. Majd beírom még, miért.

Gáspár Bandiné kérte a szerdaesti hívásukat csütörtökre áttenni, miután szerdán este műfordítói szakgyűlés lesz. Ugyancsak kieszelte, hogy egy koffernyi brikett-et miképpen küldethetne ő és Alisz közösben (Bernáthné). Nem fogadtam el. Olyan messziről nem érdemes szállíttatni.

Ezután Gaálné Manci szólt át, hogy Nagy Lajoséktól félmázsa kokszot kaphatok, kis gyermekkocsin hazahúzható, igazán gyerekjáték lesz. Házimérlegen kell majd lemérni. Boldog vagyok! Sajnos, mindenki azt mondja, hogy egy szobát fűtsek csupán, akkor elég soká eltart; aki estére vagy éjjelre jön haza, az lefekhet. Tegnap éjjel Kiskárának két, Lócinak egy melegvizes csattos-üveget tettem az ágyába, mindegyik nagyon örült neki.

Ma este mindenesetre befűttetek mindenütt. A születésnap előestéje van. Kk. 7-kor hazajön. Manciék feljönnek. Kk. szeretné Bariékat meghívni. Egy üveg bort szereztem. Aztán lesz – Klárának – valódi csokoládé (két tízdekás tábla) és tíz deka pörkölt fekete! Egész szép, ugye? Ha maga már járhatna, az ottani főorvoséktól felhívhatna bennünket ma este. 8 és 10 közt így is erősen magára fogunk gondolni, ez már állandósultnak vehető, ez a megállapodás, szokás…

Most pedig az időről, ami olyan nagy téma, olyan nagy tényező a leveleimben. Hát kérem, nem fagyott az éjjel. De majdnem fagyott, legalább is nagyon hideg volt a paplan alatt. Az ég borús. De már tegnap látszott az alkonyi nap! Most nem látszik éppen a délelőtti sem, azonban érezteti a létét. Átvillog az egyhangú, tejszerű derengésen és itt-ott halvány kékségek is sejlenek. Át nem törik a felhőt, de átvirítanak rajta. Egészen beteges, sápadtsárga négyszögeket is rajzol a padlóra valami utánzatából a napfénynek az ablakkeret. Este kint árnyékban +2 volt: most +10 van. Ez már valami. Ha kisütne, felhajtaná a szélcsöndben a napi hőt 15-re is talán. Sajnos, a mai újság szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy nem láthatom a jóslatot. Harmadnapja nem látom. (Nem, az újság csak nagyot késett!)

Megyek át Margalitékhoz, addig szünet.

Folytatás délután fél 3-kor

A Margalit-féle áthívás tévedés volt, a szomszéd szabómesternek szólt. Manci néni ellenben megkapta számomra Nagy Lajosnétól a félmázsa kokszot. Kicsi, négykerekű gyermekkocsin játszva hazahúztam, a Házmán-saroktól Marcsi erőnek erejével segített. Csak a lezúdításnál, az ablakon át, vettem igazi hasznát. Úgyhogy ma este befűtünk Kk.-nál is. J. tudta, látta a kölcsön-zsákvarrásaimat, indulásomat, a szállítást: szóval sem jelentkezett s mikor utólag szóvátettem a dolgot, kijelentette, hogy fogadhattam volna embert „s hogy ő beteg”. Hogy nem az, kár mondanom: ilyenkor mindenki a panaszkodónak ad igazat. A múltkor azonban semmiesetre sem volt beteg! Most megy cipőt venni; nem tudja, itthon lehet-e Kiskláránál befűtési időre. Mondtam, készítsen oda mindent s majd én elintézem. Tisztán szabotál olyan munkákat, amiket nem akar vállalni.

Az idő átmenetileg kissé javult, az ég fele felhőtlen, pár órát már sütött a nap, ami kint érezhető is. Szobahő a könyvtárban: +10, nálam: +13, Lócinál: +10, Kk.-nál: +11 (oda kis ideig sok ablakon át betűzött a nap). Kint: +14 van. Ki fogom nyitni rögtön az ablakokat.

Tojásleves volt, rizses hússal. Ünnep! Este is az lesz.

J. álláspontja, mint most közölte, az, hogy ő a pincei munkát megtagadja s a sorbanállást, a háztartásit nem. És hogy ő felmondott, akkorra, amikor lakása lesz. Ezt újabb szóváltás után most leszögezte. (Gyújtót vágni nem hajlandó.) Leszögeztük.

Áldja azt a nemlevő istent, hogy ott van, ahol van!

Kisklárának írt levele megjött, este átveszi.

Szívesen felmennék magához. De a pénz másra kell. El fog szörnyedni, ha látja majd, mi fogy! Ha legalább a hazakísérésére kéne az az utazás! De kár, hogy az a főorvos olyan rátarti volt, s nem hívott fel: honnan tudjam én, mikor érhető el olyan kis idő alatt? – Lóci volt Benedeknél a klinikán a kis kéz-sebével: egyelőre dunsztolással próbálkoznak.

Mancival sokat gépeltünk tegnap. Ha most még két oldalt legépelek, végeztem a Hardy IV. szakaszával. A vég egyelőre az, hogy Tess hozzáment Clare Angelhez, épp Szilveszterestén, s a nászestjükön elmondta az előtörténetét. Most jön majd az Az asszony fizet.

Rettenetes életem van. Úgy látom, Kk. kezd józanodni abban a tekintetben, hogy hozzátartozónkat sose szabad alsóbbrendű lelkeknek kiadni.

Sokszor csókolom.

Lőrinc

Ui. – Három előtt megjött a délutáni postával a 4-i kis levele. A főorvosi fájdalmas lábvizsgálásról írt benne. Nagyon sajnálom. Micsoda pech, s milyen kitartó! Tegnap egy Szokolayné-levelet is továbbítottam. Írjon egy lapot Vass Eleméréknek, Tihanyba. Nagyon olvashatóan. Az asszony neve: Jane. – Az újság megjött, melegedést ígérnek. – Németh Lacinak nemsokára tartandó műfordítási előadását jelzi meghívóján előre a fordítói szakosztály. – Gaál Manci néniék öreg lánya máshol is dolgozik, sokat. Tőlük 110 forintot kap s 30-at a nagymosásért. – Lakásunkra nemsokára, illetve akkor majd azonnal Wertheim-zárakat kell szereltetni (egynek az ára: 100 Ft).

Csókolom. Szeretettel:

UM: Új Magyar Könyvkiadó. – Gaálné Manci: Ábel Gyuláné, Gaál Alisz édesanyja. – Születésnap: Kisklára születésnapja április 8.

161.

Budapest, 1952. április 8.
kedd

Kedvesem!

Lezajlott a tegnapi születésnapi előest. Manci és Zsuzska jött fel 9-kor, Laci 10 előtt; (ő szemináriumból jött éppen, innen a közeli párthelyiségből, ahol különben estefelé J.-t is látta, amint tanácskozott). Bari Gizike volt még itt: majd hangversenyről – Beethoven – az öreg Laci. Előzetesen Kisklárával kiadósabban átbeszéltük a napot, a Nagy Lajos-féle koksz hazahozatalát, mindent, Kk. részéről még intimes, érzelmi, gyerekkori dolgokra is történt bőségesebb és kedves kitérés. Mint írtam, tőlem tíz deka pörkölt kávét kapott, két tábla csokit, igazit, pár kis könyvet és a vázájába virágzó som-ágakat. Ez az első tavaszi sárga bokor. Gizike persze rögtön rávágta, hogy forzicia; ami arra vall, hogy sem a somot, sem a forziciát nem ismeri. Érdekes, hogy a híves idő ellenére már négy-ötféle tavaszi virág nyit a mezőkön. Most Gönczölné szólt ide gratulálni, s estefelé okvetlen átjön személyesen. (Gizikéék nem tudtak előre a tegnapi alkalomról).

Lóci is hozott Csepelről 2 deka kávét.

Hogy Lócival folytassam, – ma nem ment be a gyárba. Külső intéznivalói vannak, sportügyek (így az egyik trénerségét le kell mondania, mert nem ér rá), és a klinikára is mennie kell Benedekhez. A gyűlés vagy tályog a bal hüvelyke alatt, kétnapi fájdalmas forróvízbemártogatás és éjszakai gőzölés után, mára nagyon visszament s ugyanakkor csúcsosodott: most vagy nem kell felvágni, vagy kisebb lesz a seb. Mindenesetre óriási pech, hogy a válogatott keret edzésein így játszik, félkézzel, tulajdonképpen csak ugrálva, hogy „ne jöjjön ki a gyakorlatból”. Ma, úgy látszik, nem nyúlnak még hozzá. Ő maga ebédre visszajön, aztán újra el, estig. Kisklára este jön meg, talán Juditékat szervezve be mára. Gönczöl nénivel, mióta úgy be akarta kapcsolni a maga Marcsi-csatájába, mintha nem volna olyan sülve-főve…

A tegnapi társaság tagjai közül négyen kaptunk aznap levelet magától. Szép teljesítmény! Bár aligha teljes. Ma ideszólt a már sántikáló Dóczi Tóni (bélrepedése is volt); a hét végén esetleg kinéz. Ő is kapott levelet!

A mai Szabad Nép tíz soron át maximális, rajongó dicséretben részelteti Németh Lacit a Grosszman-féle orosz regény gyönyörű fordításáért.

Az egyházfi innen a II. kerületből ma elvitt húsz pengőmet adóba. Pár nappal ezelőtt megjött az Irodalmi Alap utolsó havi segélye. Még van belőle. Legnagyobb gond most a tüzelő-havirészlet lesz! S máris a gond, hogy utánajárjak ház- és tömbbizalmi-iratoknak a fafűtéses kályhám igazolására. Másképp tudniillik nincs fa. Ez azért nem lesz nehéz dolog, csak mégis… Mikor annyira nincs semmire időm!…

Mert azt, hogy ma estére elfogadtam Benedekék vacsorameghívását, nem tekintem frissülésnek, pihenésnek. Az is intéznivaló.

És hát az idő!

Egyhangú, szürke minden. Nem lehet túlvastag a felhőréteg, mert elég erősen világít. Fény, sugár: sehol. Kellemes februárvégi-márciuseleji idő. Jellemző lehet a hidegre a könyvtárszoba, ahol nem segített semmi a természetes hőmérsékletnek: +11 fok. Kint most még minden a felhőzettől függ, ha egyébtől – északi, keleti szél – nem.

A primulán, melyről már oly rég nem írtam, most vagy harminc gyönyörű, nagy, lila virág tolong. Még a legelső is megvan! Apróka két virágot új kocsányon a későbbi is hajtott. Most már lesz virág özönével!

Bernáthné Alisz tűrhetetlen tud lenni a fölényeskedő, gyakorlatias „okosságával”, ami néha csak tudatlanság, tárgyismereti hiány. Így tegnap olyan tanácsokat adott, hallván telefonban az én kétségbeesésemet hideg stb. miatt, hogy hagyjak itthon mindent s költözzem hozzájuk! A gyerekek felnőttek, ne törődjek velük, oldják meg a dolgaikat s a hideget ők maguknak! Elfelejtette J.-t! (Aki különben estefelé, mikor megjött, említette, hogy nem is tudom melyik altábornagynénál volt, azzal volt tárgyalnivalója. Talán ott találkozott Lacival. Esetleg a lakásügyeket igyekezett előrevinni?)

A Nagy Lajos-féle koksz jól ég; de csak ha alapos faparázs ágyazza. Bernáthék adnának fát, nekik van, mondjuk egy mázsát. De nem tudom elhozatni! Ez a büdös nap nem süt, nem melegít!

De azért reggel ötkor már madárkoncert van. Nem, mintha segítene rajtam, csak úgy írom…

Azt hiszem, 30 q fát és tíz q brikettet igényelek. Nem pécsi brikettet, mert az 48 Ft, csak úgynevezett I. rendű dorogit, ami 36 Ft. Maguk is ilyet rendeltek. Úgy hallom, a kért mennyiséget esetleg csökkentik is! Az Irodalmi Alapnál – tán nem. Oda is be kell menni. Személyesen aláírni.

Meg egyebek.

Csakugyan el kell szakadni a gyerekektől. Képtelenség így élni, ennyi ember gondját viselni. Kis odukra van szükség. Akkorákra, mint a sír. És ha még egységesen viselkednének azok a többiek! Ha engedelmeskednének! De komikus, hogy mennyire nem értenek az élethez, s mennyire igényesek. A világ legrondább dolga az alapnélküli igényesség, a leghülyébb dolga!

Tegnap valami vasalásféle volt. A délutáni sok elmenetel miatt este 11-ig elhúzódott.

Nitromintet kellett bevennem – félév óta most megint – hogy a szívgörcsömet (amelyről nem tudom, hogy az-e vagy egyéb) elcsitítsam. Rögtön elmulasztotta. Ahogy még soha! A legrosszabb jel! Csakugyan megyek Haynalhoz…

Hogy ez a maga szerencsétlensége mit árt!… De azért ne hallgasson el semmit. De gyógyuljon meg! Egye meg, amit adnak, mind, és érezze jónak. Hízzék, erősödjék! Részben akarat kérdése minden. Csókolom.

Lőrinc

Írt egy lapot Incze Jenőnének? Kispest, Zrínyi u. 5.

Ui. délután 2 óra: +14 fok van kint-bent. Jobb, mint a +2. – Ebédre karalábéleves és paprikáskrumpli volt. Belangyosíttatok, csak hozzám. Ma nem jött posta. Kint a galamb! Ég borús. Jaj, de árva vagyok! Gondoljon rám szeretettel.

Grosszman: Vaszilij Szemjonovics (1905–1964) orosz regényíró, Sztyepan Kolcsugin című regénye 1952-ben jelent meg Németh László fordításában. – Irodalmi Alap segélye: 1952. január 25-i kelettel az Irodalmi Alap három hónapra havi ezer-ezer forint segélyben részesíti, amelyet azután állandósít, utolsó adatunk a segély újabb megszavazásáról 1953. január 15-éről van.

162.

Budapest, 1952. április 9.

Kedvesem,

ma azt hiszem csak egészen rövid lehetek, mindjárt kell indulnom a postára.

Nagyon örültem levelének s a hírnek, hogy fájdalmasan ugyan, de már-már majdnem felállogat! Vigyázzon magára nagyon! A fekvés, mondta Benedek, a jelen esetben, mikor a törés vagy repedés jól körülágyazva volt amúgyis, annyit ért, mint a sínezés. Ha nem mentőkkel jön, magáért megyek, Csak írja meg előre! A főorvoséktól esetleg, ha majd már tud járkálni, hazaszólhat este tíz után. Megint csak akkor, ha előre tudjuk! De erre nincs igazi szükség. Hiszen sűrűn és jól levelezünk.

Amit „a jövőre” s „a magával való együttélésre” kigondolt és jelez, az szép. Meg is felelne. Csak nem nagyon értem. Ne részletezze most, hamarosan úgyis itthon lesz.

Kisklára születésnapján, a tegnapestin, Juditék és Gönczölné voltak itt. Ugyanakkor én Benedekéknél, akiket egészen a szívembe zártam. Maga is úgy lesz velük. Csak a kislányukat nevelik rém károsan.

Gondolom, a leveleim, melyeket írtam, valahogy vattázva és nagyjában csak, de mégis valami naplófélét adnak. Meg aztán az újabb házi dolgokról is sok szó esett bennük. Kérem, teljesítsük Bari irodalomtörténeti kérését s adjuk oda majd őneki mindet. Tartsa átkötve s hozza így haza, ő majd rögtön elviszi.

Tegnap is itt volt a kisebbik fiával. Épp egy nagy (s részemről egészen csöndes) csata után. A lényeg kifejezett munkamegtagadás volt s megvádolás azzal, hogy le akarom szúrni a kezemben levő késsel, melyet a hegyénél fogva, libegtetve ringattam, szórakozottan és zavaromban az elképedéstől, majd bejelentette, hogy csak ha lakást kapnak, akkor mennek el, ellenben kiigényeltetheti egyik szobánkat, hiszen a könyvtárszoba nincs kihasználva: nem tudtam fűttetni! Mindezzel kapcsolatban ne érezzen semmit. Kisklára megfelelően viselkedik. Véletlen bevetődött Szegi Pali. Tanácsára Bözsihez fordultunk, aki a pártközpontban, az itteniben s az MNDSZ-ben mégis valaki. Bözsi s egy ifjú barátnője ma eljött, igen barátian, informálódott, mindent átértett; beszélt, hosszan és jóindulatúan az asszonytárssal – eredménytelenül. Mindamellett a hangulat már reggel is tisztességesebb volt, így például köszönés történt belépéskor, s rendes munkavégzés. Bözsi ma este beszélni próbál Szabó altábornagynéval, akit már említettem futólag. Nincs sok remény. Kitenni nem lehet őket felmondással sem: mert házaspár! Micsoda baklövésünk volt az! Mondták előre! Minden jel szerint rövidesen úgyis elmennek. Jó pofát kell vágni, sőt megalázkodni. És tűrni. Lelki ráhatás már nincs. Vagy abszolút futólagos csak. Itt volt különben tegnap, az eset után, kérésemre, Bernáthné: ő is ugyanezen ment át féléve, kísértetiesen ugyanezen! Ő is tanácskozott Bözsivel. Tűrni kell.

Sz. Lám Ilus képét a tárlaton nem fogadták el. A Laci hármát ma bírálják. Aurél, Szegi is.

Lóci ujját tegnap centis vágással, majd keresztben is felvágta Benedek: szombatra valószínűleg már csak ragtapasz lesz rajta. 2–3 köbcenti gennyet nyomtak ki. Végignézte; összebarátkoztak – aminek nagyon örülök.

A Zsuzsa-híreknek is örülök, egyelőre azonban nem közlöm, nem kell, hogy az öröm tolja őket egymás felé. Csak majd ha eldőlt. – Lóci az új ruháját kiváltotta, ma hozzák meg; nem tudom, miből.

A nagy zajgás le fog futni, igyekezzék mennél később hazajönni. Ma jó karalábéleves volt és jó székelykáposzta.

A dologról ne írjon. Legfeljebb egyes, igen óvatos, sajnálkozó szavakkal. – Nem lesz baj. –

Persze a szívem… Két napja csak nitroglicerin bírta oldani a görcseit, az izgalomutániakat… Haynalhoz megyek, tán holnapután.

Wessely ma itt volt, B.-ékkel egyidőben. Majakovszkij-ügyben. Az átdolgozott nyerset hozta s vitte újra vissza: ez is rossz! Idő eddig félig napos volt, most borús, de jó langyos. Nálam fűtetlenül +17.

Sokszor csókolom:

Lőrinc

Semmi aggályra nincs ok. Csak a Lóci múltkori kitörése sajnálatos, amit a védelmemben tett. De az is elsüllyed már…

[melléklet:]

Budapest, 1952. április 8.

Nagyon fáztam, reggel óta fűtetlen szobában ültem az íróasztalomnál. Délután 3-kor a lány alágyújtott a bekészített tüzelőnek. Mivel a fa már majdnem leégett, kimentem a konyhába és kértem, hozzon fel valami lignitet: hátha ég. „Azért hozzam fel, hogy kétszer járjak és kokszot kelljen utána hoznom?” Nem azért, feleltem, hanem hogy végre kipróbáljuk. „Az nem ég”. Nem biztos, másnál ég, mások is vették. „Nem vagyok bolond felhozni!” Újra kértem, hozzon fel egy kis mennyiséget, esetleg szárítjuk s használni próbáljuk. (Megjegyeztem. első emeleten lakunk, a pince közvetlenül alattunk van, a lány 27 éves, öt éven át ugyanezt szívesen csinálta; nemegyszer magam is segítettem neki, jelenleg azonban szívtrombózis utáni állapotban vagyok, amit ő is tud.) Megkérdeztem, hogy tehát megtagadja-e a munkát. „Megtagadom”, felelte. S egyszerre csak ordítva: „Ne fenyegessen azzal a késsel!” Elképedtem: ki fenyegeti? „Le akar szúrni, megölne, de nő vagyok, nem mer hozzám nyúlni!” Ekkor vettem észre, hogy elképedésemben és zavaromban az asztalról, melyen kenyér, újság és egy kés volt, csakugyan felvettem a kést és automatikus mozdulattal, a penge hegyét fogva, játszadoztam vele. De hogy ráfogtam volna? Hogy őt fenyegettem volna?! Őrület! Nevetnem kellett: Ugyan ne tegye már nevetségessé magát, Juliska! Majd így folytattam; „Ha ennyire lehetetlenné teszi a helyzetünket, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy mikor lesz lakásuk?” „Lesz – felelte – amikor lesz.” „Szeretném tudni, már, mert én is megszüntethetem a szolgálati viszonyunkat, ha nem végzi a dolgát.” „Akkor is maradok, amíg lakásom nem lesz! Vagy pedig kiigényeltetek innen egy szobát.” „Innen? Mi jut eszébe, ahol négy dolgozó felnőtt ember van?” „Nincs kihasználva a lakás, mert nyáron nem volt itthon, télen meg nem volt tüzelője a nagy könyvtárszobát fűteni. Lehetett volna előre gondoskodni, de nem volt pénze. Úgy látszik, nincs rá szüksége!” „Igen, ilyen terveket már hallottam magától, amikor azt mondta, hogy Nagy Lajos írótól kiigényeltethet egy szobát, meg akár Illyés Gyulától is!” „Nem igaz, ezt nem mondtam”, felelte erre. „Őrület ez”, – mondtam, visszagondolva pár nappal ezelőtti hetyke kijelentéseire; majd azt kérdeztem, hogy miért akarja mindenáron megrontani ötesztendei békés, szeretetteljes kapcsolatunkat, épp most, mikor a feleségem hónapok óta kórházban van és magam is beteg vagyok. Miért nem tud olyan lenni, mint ezelőtt volt? „Mert akadt, aki felvilágosított!” Nem akarván tovább se magamat, sem őt izgatni, visszamentem a szobámba. Idegnyugtatót és nitromintet vettem be. Aztán emlékül leírtam ezt.

Szabó Lőrinc

Amit a „jövőre” kigondolt: Szabó Lőrincné április 7-i levelében: „Igen, birtokolni nem akarom magát, soha sem akartam, nem is fogom. Én valami egészen mást álmodtam magamnak. Az valami olyasmi, hogy aki velem él, az örüljön annak, hogy velem lehet. Nem azért, mert én akarom, hanem mert az neki így jó. Ha nem jó, nincs semmi értelme. Amit csak azért tesz, mert én akarom, majdnem semmi, bár az sem semmi, tudom. De nem akarom, hogy újra megszidjon.” – Szabó altábornagyné: Szabó Istvánné ekkor a II. kerület 8. körzetének párttitkára.

163.

Budapest, 1952. április 10.

Kedves Klára,

most ment el a házcsoportmegbízott, a derék, bár kissé önállótlan vagy félénk Kastner Hugó. Kályhaigazolás ügyében volt szíves kérésemre ilyen korán itt járni. Reggel 9 van (Kk. most ment el). Azt kell vele s a tömbös Neumanné Detári Irénnel igazoltatni, hogy a fafűtéses kályhánk csakugyan fafűtésű. Tegnap nem hitték el, csak Zefírt és Hardmuth-rendszerűt emlegetett az Irén. Röviden, raplisan. Hiába mondtam neki, hogy én nem fát igénylek tőle, hanem egy ténymegállapítást, vagyis annak leszögezését, hogy nálam fafűtéses, de a kevésbé ismert Kárpát-rendszerű kályha áll, nem volt hajlandó aláírni a papírt. Ez pedig kell az irodalmi-alapi igényléshez. A házmegbízott okosabb volt a tényigazolás tekintetében, s ezért keltünk ma korábban, s járt ő máris itt. Azonban szerinte ez átalakítással kokszfűtésre is jó! Szerinte! A 3 éve történő fafűtést csak akkor hitte el, azaz látta tanúval igazoltnak, amikor J.-t behívatta és kikérdezte. Helyes. Most azonban még hátra van az Irén aláírása, aki csak az említett másféle kályhák létét ismeri el. Hugó maga jár utána, majd visszahozza az iratot. Mindenesetre megyek ma az Alaphoz. S legrosszabb esetben előadom az ügyet: döntsenek! Micsoda megnehezült életvitel mindenben! Tudja ezt valaki „fejes”? Törődnék vele, ha tudná? Nem tudok elintézni semmit, vagy csak tízannyi idő alatt, s közben megöl az izgalom.

Tegnap délután Bari és Gizike járt itt, csak benéztek. Lóci későn jött meg, óriási torokfájással. Még vacsorázni sem bírt, esett ágyba. Kezén óriási kötés. Újratamponozták. Szegi Bözsi nem ment el az altábornagynéhoz: hasmenése lett. Ma megy.

Kk. Bernáthéknál volt vacsorán. Órákig „tárgyalt” Alisszal. Az ráijesztett velem kapcsolatban. Hogy igen rossz az EKG, amit nálam látott, a szívvizsgáló-intézeté. Ebben tán nincs egészen igaza. Alisz szeretne engem hazulról eltávolítani: feküdjek be a kórházába egy hétre. Mintha ez segítene! J.-tól semmit ne kérjünk, semmire ne utasítsuk, teszi, amit magától tesz. A nagyszoba húsvét után kerülhet már csak sorra, hogy kitakarítsák. Borsónét is segítségül kell venni, vagy másvalakit. Kk. lakástippet ígért J.-nak, az kapott rajta. Társbérlet lenne a Bazilika körül… T. Kálmán „véletlenül” szintén épp tegnap hívott újra magához: hagyjam itt ezt az egész kínlódást s lakjam vele. Lehetetlenség. Borzalmas pénzt költünk, borzalmas munkákat kell végeznem, nincs idő. Pláne, ha csakugyan gyengén vagyok. Minden percben dolgozni kell! Örökmozgó, mozogj, gyalázói, gyalázzátok: kiki teszi dolgát! Kutya, dögölj, dögölj meg, te erkölcstelen, te… (kéretik tetszés szerinti káromlást beírni, legközelebbállók számára legjobb tőr fenntartva).

Kastner meghozta az aláírt iratot: igazolták a Kárpát-gyártmányú ittlétét. Elfogadja-e most már az Alap és a Tükert? A lépcsőházban vettem át. Utána a lány kizárt a lakásból. Négy csengetésre eresztett csak be. Szimbolikus „véletlen”?

Ma mindenesetre bemegyek az Alaphoz. S ha már oda, akkor a Szövetségbe is. Bözsi telefonált, hogy rászólat az Irénre, hogy ne hepciáskodjék, amikor nem kell. Kértem, ne csak ebben az ügyben, hanem generálisan.

Ma este Gáspár Bandiék. Vékes Bandiékról nem tudok. Azt hiszem, gondok… Az ember azt mondja, hogy nincs semmi, s közben megdöglik…

Tegnap lefordítottam egy Marsak-verset. Neves szovjet költő. Ebben iskoláslányok írás-olvasás-órán a békét írják a füzetükbe. Kedves, olyan franciás neoimpresszionista, Jammes-utáni forma és stílus; csak más tartalom telíti természetesen. Rab Zsuzsa szerkeszt egy ifjúsági szovjet-vers-antológiát, abba kell. Mást is kért, tán vállalom, mert ebben volt valami ügyesség, s eddig nem ismertem az írót, csak névről.

Óh, az a tíz Burns-vers, ami még hátra van! S a rengeteg regény! S a grúz eposz! Megöl a fordítás, eltemet! S milyen szintre vagyok lenyomva, alányomva! „A legmagasabbra!” mondta tegnap Wessely. Még gépelni is olyan nehéz. És Manci nem hajlandó, csak lepkeszerűen ütni a billentyűt. A harmadik példány, ami kikerül a keze alól, már olvashatatlanul halvány. A rendre már csak rászorítottam volna. Így nem kereshet, s engem is csak gyötör.

S mit írhatnék én?! Én magam?!

Hajnal óta süt a nap, az ég egészen kék, csak a párázat erős, a köd. A Rózsadomb balra, a Svábhegy jobbra nem látható miatta. Kukru szól. De már csak néha jön ide. Jobb is így. Milyen szép a fény! A feljebb hágó nap majd kitisztítja az eget, s akkor igazán érvényesülni fog a meleg ereje. Ha tegnap 17 volt fűtés nélkül, ma már 20 is lehet, fok!

Az Írószövetségben vajon jobb volna valamicskét szólni Máténak és Devecserinek, akikkel alighanem összejövök? Vagy Kónyának? Majd meglátom. Bölöninek mindenképp szólok.

Igen, ez a gép nagyon szakít, de szélesebb papírokat, így azt is, amelyre a Hardy kerül, kevésbé, mint a levélpapírt.

Pénzről tessék azonnal írni, hogy mennyi kell! Az a kis orvos nagyon kedves lehet, üdvözlöm! Mihálkovicséknak mégsem írtam. Elmaradt; fáradt vagyok. De üdvözlöm! Varga Irénke címét a minap rosszul adtam meg; a helyes: Verpeléti 14. V. 2. – Dobrovolszkyéké: Alkotás 45. – Bujdossy Évié (akinek egy kis madárlátta sajtja várja itt magát): Puskin 17. – – Most várok még egy kicsit a postára.

Posta nem hozott semmit. ¾11 van.

Most tárgyaltam J.-val: mára 50, húsvétra 150 forintot kellett adnom. S kérdés, ez elég lesz-e! S amellett gyalázatosan élünk (nem szerintem). Szokott hegyes hangján, de tisztességesen beszélt.

A levelet majd az Alap után adom fel.

A Marton-féle kölcsönbicska eltűnt: 100 Ft kár! Kellett nekem kölcsönkérni!

Még a napifűtési jelentést: könyvtár: 14 és fél, maga: 18, Lóci: 14 és (ahová még csak ezentúl fordul a fény): 15. Ez még jelentősen nőni fog. Talán kimegyek a sírhoz. Csak volna valaki, aki kísér! Az a Kálmán olyan derék, de olyan hebrencs fiú!

Sokszor csókolom.

Lőrinc

Betét: 5 bélyeg és 20 Ft.

Ui. – Utcán írok, ¼3. Írószövetségből jövök, Tamási Lajos titkár szükség esetére teljes védelmet ígért. Elszörnyedt, látván piszlicsár gyötrelmeimet és kínzóimat. Legalább ezt mondta… Irodalmi Alapnál 40 mázsa fát és 10 mázsa közönséges brikettet rendeltem. Nyolc havi részletben fizetendő, három részletben szállítják, az elsőt még nyáron. Nagyon sokat megnyugodtam. Pompás meleg van, kis felöltőben jöttem ki, ez is sok. Csak most maga gyógyuljon meg, kívül belül véglegesen. Csókolom.

Lőrinc

Vékes Endre: Vékesné Korzáti Erzsébet fia, Szabó Lőrincné keresztfia. – Marsak: Szamuil Jakovlevics Marsak (1887–1964) orosz költő, műfordító, Rab Zsuzsa szerkesztette A csodálatos mag című gyermekvers-antológiáját. – Máté György: (1913–1990) újságíró, ekkor az Írószövetség párttitkára volt. – Devecseri Gábor: 1949 és 1951 között, Kónya Lajos 1951 és 1953 között volt az Írószövetség főtitkára. – Bölöni György: (1882–1959) ekkor az Irodalmi Alap igazgatója.

164.

Budapest, 1952. április 11.
nagypéntek

Kedves Klára!

Későn feküdtem s aránylag korán keltem, Tompa ugyanis ideszólt értem: együtt ebédelünk. Tíz óra van, a posta a 9-i levelét hozta, benne a kis cédulát Lócinak. (Lám, a gép csak szakít, különösen ezt a papírt kapja el.) Szép idő van, ma is felhőtlen, bár fátyolos ég; a fátyla vékonyabb a tegnapinál. Mindegy: állandóan süt! Nyitott ablak mellett nálam-magánál máris 18 fok van. Lesz még több!

Óriási (kis) öröm: meglett a Marton szép, drága bicskája! J. találta meg a könyvtárszobában. Már napok óta emlegettem. Különben most számoltunk el, belevéve már előre a húsvétot is: 460 forintról. Csak kuriózumképpen, s hogy lásson valamit az árakból, mellékelem ezt az elszámolást. Nem kell őriznie.

Levele jött: a tegnapelőtt írott. Megismétlem Incze Jenőék címét: Kispest, Zrínyi u. 5. – Ferrariékkal nem voltunk, nem jelentkeztek.

A kukru viszont most jelentkezik. Milyen édes, kedves. Ez a hang! Sajnos, csak árnyalni lehet vele! De mintha valami szelíd boldogságot lehetne árnyalni…

Átfutom még a levelét, aztán térek rá a tegnapra.

Lukács Ági ottlétének örülök, ismeretlenül. Szabolcsékat és környéküket mindig szerettem. Aggódásra nincs ok; bár természetesnek tartom, hogy a dolgok ismeretében így kellett hazagondolnia. Vinczééktől, hogy magukkal vihetnének, kezdettől fogva reméltem. Fáradság nem volna! Boldogan mennék! Mert pénzt már nem tudok kisajtolni semmiből. Csak napokra futja. S most már igazán nem jöhet sehonnan. Bizonyos „csodákról” – vacak kis csodákról, amilyen a Maja-pénz volt – mindig kiderül valami természetes és nemkívánatos háttér. Így a mondott esetben az, hogy Wessely, alkalma nyilván rá, kiutalta a 600-at, előlegképpen a nagy 150 millió című versre, arra, amelynek a nyersszövegét nem bírjuk megcsináltatni! Ez azt jelenti, hogy majd „ingyen” dolgozhatom. Tudja, mi a véleményem az előlegekről: a leggonoszabb csalétkek a gyilkos horgon! Más az egyenletes tempóban szállítható, hosszúlejáratú munkáért járó, egyenletes előleg: az valami bankszerű, normális ügylet. Az előleg, a másféle: az csak alkalmi lerészegedés. Ezért volna jó a Vinczéék autóútja. De hát maga már jön haza, ők meg nem fognak menni.

A nagy szobám takarítása húsvétutánra marad. J. és tán Borsóné végzi majd.

Postacsomag hazaküldés mentőautó esetén nem igen szükséges. Vagy minden bizonytalan? Tegnap küldtem 5 bélyeget és 20 forintot. Ha ingyen felmehetnék, örömmel volnék ott két napig. Érdemes volna azt a kis pénzt akkor már rászánni. Levél dr. Borosnak helyes; egyáltalán a kollégáinak. Volt köztük néhány kitüntetett. A Görög Kultúra hátán hirdetett sok hasonló könyv közül nekem csak a latin van meg; de például Tompának az összes. Igen, megjegyezni igen nehéz belőlük valamit, ha az ember nem ismeri külön-külön is a történelmet, a megfelelő kultúrhistóriát, művészeket és műveket, tájakat stb. De hát épp ez a művelődés, az igazi! Maga például most Plátóban műveltebb, mint bárki a környékünkön, föltéve, hogy az emlékezete nem szita a víznek. Az Íliász új fordítását épp mostanában fejezi be Devecseri.

Lóci ma reggel ¾5-kor kelt. Ezentúl mindig így fog. A gyáruk kijebb került, hosszabb az utazás.

Úgy látszik azonban, ma 12-e van! (nem: 11-e!) Tompánál eszem, így állapodtunk meg. Előzetesen kimegyek a sírhoz, de akkor meg nem lehetek ott a Németh Laciék templomi ünnepségén, amit akartam s megígértem. Jaj, de bosszant!

A Haynal-dolgokat már új papírra kezdem. Most azt, hogy utána egy közeli, belvárosi boltban láttam egy helyen 430-ért egy 6 személyes szervízt, 26 darabból állót. Csodának számíthat a léte. 300-ig még, az eredeti szándéknak megfelelően, elmennék: bár Kk. kurtán és keményen ellentmond. Viszont 130-on múljék ez impozáns utolsó tett?! Tompa azt mondja, ne múljék. De nincs miből!… Mit tegyek? A szervíz egyszerű, virágosmintás, az, amit a Zsolnayval gyárttattak, de ami már csak elméletben van. Ez a legolcsóbb ilyesmi s a leggyengébb. Teaszerviz 160–180–200.

Nem tudom Szegi B. végzett-e valamit. De már nem fontos. Nem igen fontos.

Ezt az oldalt valahogy üresen felejtettem. Közben itt járt Wiesmeyer Emil. Korrigálásokból él a Tankönyvkiadó irgalmából. Nem iszik. Tájékozott ember.

Rátérek a Haynal-vizitre. Tegnap délben jelentkeztem, még aznapra adott randevút, Millechernén át. Fél 6-kor értem oda, nemsokára sorra kerültem. Mi újság? Jól voltam, feleltem, de vagy három hete sok házi izgalom miatt erős hanyatlást sejtek. Részleteztette. Rendkívül megszidott. Hogy bármi munkát végezni!! És pláne húsz kilókat vinni és a lignitet és a kokszot! De a puszta izgalmak is! Hogy velem nem lehet bírni! Beszőtte a beszédébe, hogy maga írt neki. Rámutattam a dolgok sajnálatos kikerülhetetlenségére. „Mindegy: már a klinikáról rohantál el, hiba volt! Megmondtam azután is, hogy egy évig pauzálnod kell” Kétségbeesett néma gesztus részemről, hogy lehetetlenség. „Akkor bármelyik percben véged lehet.” Vizsgálat közben megemlítettem, hogy új EKG van nálam, a Szívvizsgáló Intézet csinálta, P. főorvos. Ez mintha irritálta volna. Hadarva mondta, tehát nem értettem minden szavát külön-külön világosan, de azt mondta, olyasmit, hogy „aki bizalmatlan…” és hogy „kétféle kezelés…” Ötször is kellett hangsúlyoznom, hogy oda egy rokonlányka kíséretében, protektorként mentem, nem iránta való bizalmatlanságból, s hogy például már három éve sürgeti a megvizsgálásomat s most végre elfogott és igen megtisztelően körülményesen foglalkozott velem; én ellenben csak az EKG-t fogadtam el, s a receptjét – íme itt van, mondtam s elővettem – nem is csináltattam meg. „Az EKG-én még mindig rajra van a trombotikus sérülés nyoma, ez itt ni”, mondta, és talán T-vonalat említett és lemenő irányt, egy másik fázisban pedig felmenőt. Ezután meghallgatott, levetkőztetve. „No, egy kicsit mégis jobb, mint gondoltam”, mondta. Majd elkérte a P.-féle receptet, hogy az mit írt. (Nitroglicerines oldat volt.) Megemlítettem újra, hogy ezt nem csináltattam meg, ezt az idegen receptet, s hozzátettem, hogy viszont az utolsó napok hatása alatt a szívgörcseim olyan nagyok voltak s kitartóak, hogy kénytelen voltam a tavaly nyári nitromintes orvosságból két ízben két szemet elszopogatni. „S az azonnal hatott!” mondta. Igen, feleltem. „Most már szedned is kell – felelte erre –, ha ilyen fájdalom jelentkezik, szedd nyugodtan!” Eddig tudniillik tiltotta a nitroglicerin használatát. Továbbra is napi három szevenalettát és egy dityrint rendelt (vasárnap a dityrin maradjon el), s írt egy új receptet, valami digitális tartalmú csehországi készítményt. Ezt kétszer váltsam ki és naponta egy-egy szemet egyek meg belőle, rendelte; többször ne! Ezzel elbocsájtott. A receptjét a patikák visszaadták, azzal, hogy a szer nem kapható… Írassak másikat helyette. Ezt most igyekszem majd megcsinálni.

Hogy este Gáspár Bandiéknál mit végeztem, az ezek után nem érdekes. Kedvesek voltak. Erősen kritizálta a házigazda a Vas István-szerkesztette Heine-kötetet, több fordításban úgy érzi, hogy erős plágiumokkal rövidítették meg őt, s esetleg nagy kirohanást indít előadás formájában, nyíltan, a dilettantizmus ellen a szakosztályban. Nem egy pontban igaza volt.

Még Haynalhoz menet az autóbuszon találkoztam Devecserivel. Ekkor mondta, hogy az Íliász vége felé tart. Ismertettem a házi helyzetet. „Tragikomikus”, ez volt rá a szava. Igyekezni kell, mondta, lakást szerezni nekik, majd ő is szól bent. Mondtam, már sokan mozgatják az ügyüket, de csak szóljon, segítsen ő is. Benne, sajátságosan, normális, emberi megértés volt csak az új asszony helyzete és lelkülete iránt, nem olyan, mint Gyusziban, s ez a megértés nem tette vakká. Sőt. Majdnem úgy nézte az egészet, ahogy én. Igazságosan.

Szeginé, a régi, szólt ide most, még mindig nem beszélt Szabó altábornagynéval s a háztömbös Irénnel. De most már nem is olyan fontos. Talán ma este sikerül neki.

Idehaza is csönd van. Nemcsak én akarom, ők is, látható. Csak hát ki teszi jóvá azt, amit közben rajtam az események romboltak? A kertész és medve-szolgája című Lafontaine-mese esete ez.

Most látom: a Tompa ebéd miatt nem lehetek ott a Németh-lány esküvőjén. Úgy sajnálom! (Tévedés: 12-e holnap lesz!)

Mint látja, 24 órával később ugyan, de mindig megírom a dolgok lényegét.

Nagyon-nagyon sokat fogok pihenni. A felutazás nem lenne fáradság. Ülés egy fotelben.

Sokszor csókolom.

Lőrinc

hús

olaj

zsír

kenyér

margarin

cukor

liszt

tojás, só, sütőpor

krumpli

petrezs.

Liszt

cukor

kenyér

zöldség

karalábé

hús

olaj

tojás

krumpli

Rizs

kenyér

zöldség

hús

tojás

kenyér

liszt

hús

kenyér

rizs

tejfel

tojás

petrezs.

kolbász

krumpli

karalábé

tojás

kenyér

káposzta

kenyér

paprika

zöldség

hús

65,20

8,75

4,20

85,10

187,25

4,50

0,40

192,15

30,90

98,95

139,–

461,00

4,60

11,20

3,50

38,60

4,50

108,40

2,40

2,70

14,50

139,00

SZERDA–CSÜTÖRTÖK

29,90

14,20

2,40

3,40

7,70

0,40

69,00

29,95

98,95

15,70

15,20

30,90

2 húsvéti napra előre

Lukács Ági: Szabó Lőrincné április 7-i leveléből: „Bejött tegnap egy kislány, Lukács Ági, minisztériumban dolgozik. Várady Irénke nővére van férjnél az egyik Lukácsnál, Ági apja és Ilonka férje testvérek. Így vagyunk volt rokonságban. Azonkívül neki udvarolt (és most szakított udvarlójával) Lóci Zsuzsájának az öccse. Járt is ki Zsuzsáékhoz és nagyon jókat, szépeket mondott Zsuzsáról. Éjjelig szokott szemfelszedésen dolgozni, mert ő tartja az anyját. Fivére egyetemre ment, azt is vállalta, hogy otthon mindent megkap s ő jöjjön ki az 500 forint ösztöndíjából. Hát ezeknek az információknak örülök. Egészen egyszerű család, az apa kovács, meghalt, a gyerekek 14 éves koruktól dolgoznak, hogy bírjanak élni. Zsuzsa fivére Bandi nagyon féltékeny, ezért szakított ez a kis Ági vele.” – Vinczéék: Inczéék helyett írja, mivel Szabó Lőrincné április 9-i levelében összetéveszti: „Ma kaptam Vinczénétől lapot, legalább azt hiszem, tőle. Azt írja: urad felhívott telefonon, tőle tudom balesetedet… ha sokáig maradok, meglátogat, ezt írta. Látja, velük esetleg feljöhetne. Akkor nem kerül pénzbe. De ezt sem kell csinálni, csak úgy mondom… Vinczénének még ma írok, úgy emlékszem, maga az egyik levelében megírta a címüket, ha nincs meg, nem tudok írni, mert ő nem írt feladót. Csak azt írta alá: Gizike. A lap tartalmából s a maga múltkori leveléből találtam ki, hogy ő lehet a Gizike.” – Dr. Boros István: Szabó Lőrincné főigazgatója. – Wiesmeyer Emil: az Antiqua Nyomdai és Irodalmi Rt. (Paulay Ede u. 65.) vezetője, itt nyomtatták a Tücsökzene első kiadását; utóbb a Tankönyvkiadó Kereskedelmi osztályán dolgozott, valószínűleg őrá vonatkozik Szabó Lőrinc 1951. április 24-i levelének utalása is. – Millecherné: Haynal professzor klinikai titkárnője. – La Fontaine mese: L’Ours et L’Amateur des jardins, Nemes Nagy Ágnes fordításában: A medve és a kertész.

165.

Budapest, 1952. április 12.
nagyszombat

Kedves Klára!

Gyönyörű idő van, harmadik napja! Ma már egy csöppet sem párás az ég, úgyhogy teljes erővel érvényesülhet a fény, a meleg. Olyan szép minden, mintha nem is volna emberi világ. Koncert a fákról, boldog és szüntelen, és sokféle hang, és ragyogás. Az ember szinte meg sem hallja a lenti gyerekbőgést, az is beleszövődik valami halálos-jó zsongásba.

Lócinak újra tamponozták a tenyerét. Ma sportcélból itthon tartották, mert nehéz meccsük lesz, a feljavult Dózsa a nagy ellenfél, a délutáni, s megnyitó mérkőzés folyik. Játszania kell neki is. 11-re bement a klinikára, valószínűleg kiszedik a tampont, s pár órával később már játszani fog, ragtapasszal a bőrén. – Nála különben az az újság, hogy az új (börberi) ruhája kitűnően áll, s hogy a személyzeti osztály a minap erősen megnyaggatta; jól végzett, sőt mindenáron azt akarják, hogy egyetemre menjen. Úgynevezett levelezői tanfolyamra engednék, ami – mondja – elég ritka kivételeknek jár csak. – Látja, ezért mondtam én, hogy Lócit nem szabad túlkorán nyomorgatnunk pénzhazaadatással: még csak 23 éves, és bizonyos mértékig ki kellett öltözködnie. Szamárságokra, azt hiszem, már jóideje nem költ. Fakírként spórol. – Egyébként tegnap este hazajövet kissé megint összekapott J.-val, mialatt annak a férje és öccse a konyhában volt. Én és Kk. észre se vettük. J. „pimaszkodott” vagy mit csinálhatott – rászólással – tudja, hogyan tud az a nő „nógatni” például, milyen esetlenül és milyen fölényeskedve – szóval Lócit bosszanthatta valami rászólás, amikor ajtót nyitott (Lóci nyitott, magának, kulccsal, de most félkezű lévén, nehézkesen)… Elég az hozzá, hogy Lóci valahogyan – és nem nagyon, de mégis – lehordhatta. Ilyesmit mi, Kk. és én, már jóideje legnagyobb érdem esetén sem teszünk, csakhogy elkerüljük az összetűzéseket. Figyelmeztetnem kellett L.-t, hogy ha így nem uralkodik magán, ne éljen idehaza, míg a lány el nem távozik! Az izgalmakat én nem bírom; s hogy kinek volt igaza, nem érdekelhet. Gondolom, Lócinak volt most is! Következménye azonban, további, nem lett a kis szócsetepaténak.

Hanem a 150–160 Ft húsvéti konyhaköltséghez még további 2-szer 30-at kívánt J. Megáll az eszem. Ekkora drágaság még sincs! Mi ez? Kk.-val hármasban aztán este lealkudtuk a többletet 20-ra. Lehet, hogy át kell térnünk az egytálételes életre. Nem bírok többet. (Egyen meg ott mindent utolsó falatig: itt rosszabb lesz!)

Tegnap Igalból jött egy 5-6 kilós csomag, tele mézessel, sok már összetört benne. Mindjárt megköszönöm.

Vinczénével pár szót – ünnepi jókívánságot – váltottam, kérve, hogyha mennének a hegyekbe, vigyenek magukkal. Az ura most több hétre Romániában lesz. S megemlítettem, hogyha érintkezni akarnak, most már egészen rajtuk áll. Kedves volt, s kissé zavart talán.

Kisklára Antalnéval, aki megszólította, hogy mért olyan levert és nyúzott, tegnap részletesen s majdnem fenntartás nélkül megtárgyalta az én betegügyemet s az itthoni helyzetet. Nagy megértésre talált. Antalné (Képes G.-val) egy hét múlva meglátogat. Akción tűnődnek? Kk.-t akarják küldeni, „akár Révaihoz is”, vagy, mivel az most nincs itthon, Jánosihoz, a helyetteséhez. Erről beszélgettünk tegnap este kiadósabban. Kk. azonban tapasztalatlan, makacs, s még ebben is hiúbb a kelleténél; és hisztis egy kicsit. Nagyon rendes gyerek, jóban is vagyunk; de még csacska.

Az első volna, hogy a lakás kiürüljön az idegenektől. Addig nincs itt béke!

Most hívott fel informálódni és b. ünnepeket kívánni Tangl Haraldné Olga.

Előzetesen pedig Illyés. Őt ugyanis ottjártam következményeképpen Tamási Lajos (költő, Kónya titkárhelyettese az Írószövetségben, akinél jártam) kereste meg. Szóval folyik valami szervezetlen akciózás, ami esetleg egybeáll. Pénz kéne és nyugalom: Gyula hosszas sürgetésére végül ebben foglaltam össze a dolgokat, nem hallgatva el, milyen rémesen hatottak rám az ő minapi „torz” szempontjai. Flóra hivatalban.

Kint lepkék, mennyi! Fehérek és sárgák! és pirosak!

Fáradt vagyok. Igen sokat fogok pihenni. Csak kezdhessem már! Majdnem elalszom a sok idegnyugtatótól.

Sok levelet kell még írnom. Igyekszem majd sorokra szorítkozni bennük, s kedvességgel pótolni a terjedelmet. Tartozom: Baumgartneréknek, a márianosztrai nőnek, Kodolányinak, Várady Margitnak, Bender M.-vak, Szabolcséknak… s akiket még elfelejtettem.

Tegnap Tschurlné itt járt (Uri u. 68.): élnek. Szerinte 30 forintból „intelligenciával” ki lehet jönni, tésztára nem telik belőle. Konyhavezető volt.

Tompával ebédeltem tegnap. Aztán autón kivitt a sírokhoz. Vissza villamoson. Ott Irmával találkoztam. Pár szóban informáltam, úgyis kitalálta a helyzetet. S felvittem összeismertetni Gáborékhoz, egy negyedórára.

Ma reggel Bari volt itt, könyveket kért, s meghívott Kk.-val hétfőn délre ebédre! Lóci meg mindkét nap nem ehet itthon! Ha ezt előre tudom! Mennyi kidobott pénz! Igyekszem megmenteni belőle valamit későbbre. J. pontosan azokat a szavakat vágja hozzám, megfelelően fölvastagítva, amiket magától hallott: ki akar zsigerelni, büdös zsugori!! S ha L. tudná, miket mondott Zs.-ra! Pontosan azokat, amiket Kk.-tól hallhatott! Van itt nyelni- és spanyolfalaznivaló bőven mindenfelé! S nem bírom már. Menjen szét a ház… Ez a közelmúltban volt azonban igazán ilyen komiszul: most, a bajban, kissé, de nagyon kissé, összetartanak… Maga még nem tudhatja felfogni, még mindig nem, micsoda közös átok volt a lábficama! Mellékelni fogok egy 8-i „dokumentet” is, még van róla másolat. Leveleimet madzaggal körülzárva tartsa és hozza haza, Barinak ígértem őket. – Jó időt, erőt, szerencsét!

Csókolom:

Lőrinc

A mellékletre s általában a házi helyzetre ne térjen ki a leveleiben! Hogy mit érez, úgyis tudjuk.

Jó ünnepeket már késve kívánnék, egész héten semmit se láttam, ami húsvétra figyelmeztetett. Csak gyerekes, babonás dolgok, jelképek láthatók (nyúl, bárány). De megegyezés nélkül is egymásra gondolunk!

Vinczéné: ismét: Inczéné. – Antalné: Antal Helén. – Révai József: 1949 és 1953 között népművelési miniszter. – Jánosi Ferenc: (1896–1968) 1951–1954 miniszterhelyettes, Révai helyettese a Népművelési Minisztériumban. – Tangl Harald: (1900–1971) orvos, állatfiziológus, Liptákék balatonfüredi baráti köréhez tartozott. – A márianosztrai nő: Privorszky Károlyné Ruttkai Gertrúd 1951 és 1952 között gyakori levelezője volt a költőnek. – Várady Margit: Liptákék baráti körének tagja – Gáborék: G. Szabó Gábor.

166.

Budapest, 1952. április 13.
húsvétvasárnap

Kedves Klára!

Fél 12 van; háromnegyedrészt párafödte, de azért kékes ég, elég meleg; nyitott ablaknál ülök. Fél 8-kor ébredtem; szerencsére, mert Lóci másképp elaludt volna, már pedig két meccset kell ma levezetnie, amiért 20 forintot kap s ez neki most igen komoly összeg. Az óra már fölcsengette (s vele engem), de elszunnyadt újra. Egyébként a lány kelti, de ma nem tette volna: ünnep van. Az különben 9 előtt nem igen szeret kelni, végérvényesen. (Lám, így szaggat ez a gép!) Egyszóval itt ülök hát a nyitott ablaknál, a gerléim már viziteltek és ettek. Kisklára még alszik (vagy olvas). Együtt leszünk kettesben ebéden itthon; este Juditékhoz megy. Lóci nem ebédel itthon, 5-kor uzsonnára megjön, s aztán majd valamikor éjjel 11-kor, ha igaz… Tegnapi meccsüket a Dózsa ellen nagy kínnal megnyerték, az egész Csepel rosszul játszott, ő pláne, mondja. Sebesült volt és kimerült; már a bemelegítésnél látszott. Akkor miért nem váltottak le? „Hja, a rutin!”

Tegnap estefelé Kk. és Ernő megnézte a feltámadást. Sajnálom, hogy én nem voltam ott. Tudja, hogy idegen tőlem az ilyesmi; mint népszokást azonban értékelem. Azt hiszem, sose láttam. S ki tudja, fogom-e most már valaha. Tulajdonképpen csak irodalomból és vallástörténetekből ismerem. Roppant tömeg volt itt a pasaréti templomtéren, zsúfoltan, sokkal nagyobb, mint tavaly. Az egész téren tíz ember ha volt, aki nem térdelt le… Bariék viszont Albertfalváról hazajövet a Szt. Imre templomit látták. Onnan a Körtérig állt a tömeg, várakozva. Szóval sokan voltak, az idő is jó volt. – Mi ketten Bariékhoz mentünk át vacsora után, s elbeszélgettünk. Ők ma valami ceglédi rokoni vizitet bonyolítanak le.

Hogy Lóci elment, két szoba kitakaríttatott, s én elkészültem, varrni kezdtem egy alsó, trikóingemet. J. mindenáron ki akarta dobni. Hogy szeretik az alkalmazottak „egyszerűsíteni” a dolgokat! Hogy az már rongyos! De, más nem lévén, én mosdás után jónak láttam még megmenteni s ezért megvarrtam. Tűt nem találtam, csak zsákvarrótűt: az is jó volt. Cérnát nemrég vettem s tudtam, hol van. Az ingen nagyon sok lyuk volt és nagy szakadás. Egy óra ráment. De egy évig most alighanem jó lesz megint… Bár épp nyár jön, s így nem igen kell azonnal…

Gabus írt Füredről pár sor húsvéti üdvözletet. Más nem.

Lóci hétfőn délben a barátnőjééknél ebédel, mi ketten, Kk. meg én, Bariéknál (akiknek a Cegléd megspórolja a mai ebédjét). Hétfőn este pedig Illyésékhez vagyunk hivatalosak. Mondták, hogy fizetik a taxit. Én ugyanis oda fel másképp nem mehetek. Kértem, hogy Kk. elkísérhessen: nélküle mostanában, mondtam, nem megyek szívesen sehova. Jó! Azért örülök ennek, mert ott lesz Haynal Imre, aztán Ferenczy Béniék, s talán Némethék. Mi 6-ra megyünk, a többiek fél 7-re.

Hát ez körülbelül a kétnapi program.

Hanem a maga levele sok rossz hírt hozott! Igazán sajnálatos, hogy a szobáját, épp a végén, cserélnie kellett. Az meg még inkább, hogy nem mentők hozzák meg. Természetesen magáért megyünk, J. meg én (ezt ő is így ajánlotta fel!), este, a busz-pályaudvarra. Ellenben nagyon szívesen magáért utazom fel én magam a Kékesre, csak táviratozzon, Igen! Az nem fáradság! És a pénz is megvan rá!

Borravalótól, pláne duplától, ellenben tartózkodjék. Bármiben megszorul (pénz), Mihálkovics bizonyára kisegíti: itt azonnal visszaadjuk a feleségének. Tessék előre tisztázni a dátumokat! S ha magáért mennék, hadd menjek már úgy, hogy egy napot fenn töltsek.

Elég erős szél fúj, azonban déli, tehát nem hideg. A fény és az ég változatlanul fátyolos. Rohamszerűen jön, tolakszik, hódít mindenütt a tavasz, a tavaszi zöldülés! Napok alatt kétcentis rügyek, levelek, a fűzfa haja-kóca egészen zöld és sárga már, sok virág nyit, fa még nem… jókor fog haza érkezni… S nyilván akkor se mehet még hivatalba…

Merezskovszkij Leonardo-regényét olvasom újra, gyermekkorom olvasmányát. Akkor a Dienes-házból indult felém minden ilyen kultúragitáció. Három évtizeden át túlságosan lenéztem ezt a könyvet. Most szeretném odanyújtani magának. De csak az első kötete van meg, van itt: Lóci hozta el vagy tíz esztendeje valami lánykától, s már nem tudja, kitől… A mű most ott is csonka, itt is… Nagyon tanulságos és élvezetes kultúrhistóriai regény, s az 500 éves születési évforduló miatt világszerte aktuális… (Gobineau jobb nála, keményebb anyagú és drámaibb, meg aztán ez „csak” liberális; viszont itt mindvégig Leonardo a főhős.)… A mi nagy Leonardo-könyvünket ellopta valaki! Már rég!… Hálásnak kell lennem Dienes Katónak a létezéséért…

…Csengettek, egy rádió- és egyéb színész jött váratlanul, sétálva, be, Kk.-hoz: Bodó… 37 éves, református székelyudvarhelyi, tanár fia, erős, pirospozsgás, majdnem durván-esztergált fiú. Jól mehet neki, autója is van, csak, sajnos, most nem használja. Tán a Keleti K. utcában lakik, sétálni akarja vinni Klárát; barátja Lukács M-nak, Ferrarinak, szóval: jó haver. Megitták a gugyi maradékát. Manci-Zsuzsi is feljött, most Kláránál beszélgetnek, én meg a levelet befejezni visszajöttem. Kis Zsuzsi a János-passiót hallgatta végig tegnap a Deák téri evangélikus templomban. Óriási tömeg.

Akárhogy lesz is most már, legyen nyugodt, kedvesem! Értesítsen idejében, s ha csak a legkisebb biztonság kívánja is, szívesen felmegyek, itt pedig majd várnak bennünket. Írjon arról is, hogy mi pénzre támadt még szüksége!

Sokszor csókolom:

Lőrinc

Judit: Sándor Judit. – Ernő: Hárs Ernő. – Merezskovszkij: (1865–1941) orosz regényíró Leonardo da Vinci című regénye. – Bodó…: Bodó György Kolozsvárt a Csongor és Tünde főszereplője volt Kisklárával.

167.

Budapest, 1952. április 14.
húsvéthétfő

Kedves Klára!

Ma levetettem a téli culát magamról. Úgy rémlik, mintha az idén egyszer már megtettem volna ugyanazt. Most már semmi esetre sem történt a dolog elsietve. Milyen könnyednek érzem magamat!

Az erkélyről már gyönyörű a világ. Megint makulátlan ég és teljes tavasz van. Milyen kár, hogy nem érek rá: nézni! S megfogalmazni: kifejezni! Folyton hajt a gond, az elintéznivaló, a pénz… Ahogy Horatius lovasa mögött a sötét gond, úgy ül énmögöttem, azon a gondon, a halálén kívül, a sok többi. Könnyelműbbnek kell lennem!

Nem bánnám, ha már itthon lenne.

Tegnap este Kk. Juditéknál volt, sokáig. Lócihoz idejött a barátnője. Moziba készültek, itt ragadtak. Kk. nem szépen viselkedik velük még a távollétükben sem; s nem tanulja még sem eléggé gyors tempóban az új leckét. Különösebb baj azért nincs, de ennek az ára az, hogy bennem akad fenn mindaz a lövedék, amit a két fél – s inkább a nő – a másik felé alattomban kiröpít. Szavak! Szavak!

Írtam, hogyha kell, okvetlen magáért megyek. Ha azonban be tudják tenni, s pláne, ha egy-egy lépésre futja is az erejéből különös fájdalom nélkül, akkor persze itt várjuk majd! Csak az időpontokban ne legyen tévedés! Felhívtam húsvétkor Mihálkovitsnét: hátha itt az ura. De nem volt.

Gyönyörű nap van. A Volkmann 7-ben mint egy kedves, kis, hűs tűzvész virít egy forzicia-bokor. Margalitéknak csupa rügy-sömör a fűz haja. Szemközt az 5-ben elsőnek nyitott ki a barackfa! Tegnap még gyöngynek is alig lettek volna jók a bimbai, és ma színház és költemény az egész fa! S mennyi madár! Balambér sírja kapott némi szórt virágot. Én este, Hardy után, Gaál Aliszkáékhoz mentem át, kis időre, s visszajövet szép csomó forziciát szakítottam a Pasaréti úton Kisklárának. Ahogy előzetesen már somvirágot. Szeretnék sétálni, nagyot; s oly rossz, hogy nem lehet!

Kíváncsi vagyok rá, Haynal ma este elhozza-e a barátnőjét. Be kellett vallanom magamnak (s most magának is bevallom): nem az egészségem esetleges érdeke, valami tanács reménye vagy efféle csábított, hanem az, hogy lássam őket együtt. Vajon milyen egy méltó emberi társaságban egy titkos, tilos viszony, ilyen korban, ilyen öregen? Aliszka ismeri az asszonyt, elvált férje, valami Butterworth nevű angol (ejtsd: Battervorsz), Svájcban él, neki magának valami földje volt… s most már „nem szép”, „nem olyan”. Na persze. Borzasztó ez, ez a megcsúnyulás. Három hete mindenért nagyon könnyen elsírom magamat; akárcsak hét évvel ezelőtt.

A házaspár tartózkodóan viselkedik, J. tisztességesebb. Az alapbaj azonban megvan, csak kioperálás segít. Sárköziné jut eszembe. A Németh-lány esküvője után mondta nekem, hallván a dolgokat, hogy miket vallott, aranyszabályokként, az ő nagyanyja, nyilván a Vészi-nagymama. „Eine Magd soll bei mir fejkendő haben.” És „Keine fremde Frau soll bei mir über zwei Jahre wohnen!” Mulatságos megfigyelések. Írtam, hogy Mártánk 110 000 dollárt örökölt? Ez hivatalosan 1,3–400 000 forint. Feketén pedig, vagyis odakint? Nem sejtem. Tán négyszerannyi?… S mondta, mit kap kézhez. Most 5000 forintot, s egy írást, hogy 1956-ban majd „a többit”. Ha igaz…

Kint mindenki ingujjban, slafrokban, mindenesetre könnyű ruhában. Igen pici-pici szárnyas rovarok röpködnek már, már vannak, úgy látszik, a legkisebbekkel kezdi a természet. Milyen szép szerkezetűek! Figyelje csak meg! S mily tökéletesek! Ha én egy ilyen szonettet tudnék csinálni!

Az új nyári ruhámat (az uraságtól levetett legújabbat) most már elviszem a szabóhoz, ehhez a kicsihez az Olasz fasorba vagy mibe. Kerüljön tisztítóba azután.

Ma reggel elromlott a konyhában az egyetlen vízcsap, a mosogató-fölötti. A lefolyója is csepeg. Pénz, pénz, pénz, mindig. Olyan alázatos vagyok már, olyan némán szenvedek. Barna rengeteget kér minden apróságért. Még megvan.

Tegnap és tegnapelőtt elkészültem a Tess XXXV. fejezetével. De nehezen megy!

Most megfordítottam a szalagot a gépben. De nem látom, hogy jobban fogna. Valami baj van. A szalag áll. Vissza az egész! Valahogyan segíthetnék, de nincs időm kikísérletezni.

Füsi írt egy hatíves könyvecskét Leonardo da Vinciről; majd megprezentál vele. Éljen! (Azt nyilván olvasta, hogy a Béke Világtanács rendeletére a mi félgömbünkön egyebek közt az idén Leonardo-ünnepségek vannak. A másik felén is a Földnek, persze…)

Konyhánkba özönlik a vendég, húsvét van, jókedv! Kk. fürdik. Lóci próbálta megcsinálni a csapot, de törés van, nem sikerült. Én ma nyilván már nem jutok munkához. Pedig a tíz kis Burns-vers is nagyon szorít már. Erőfeszítéstől Lóci baltenyerén az alig behegedt seb most megint levedzik; nem komoly baj. Tegnap Trettina Alisz szólt ide, írni fog. Szabolcsot meghívtam „egy hétre a Balatonra”, még nem tudom, hova. Kis Zsuzsit is szeretném elvinni, de neki még nem szóltam: ő a nehezebb eset. Maga se szóljon előre. Lacinak még egy képét, tájképét, bevették a kiállításra. Szikláné végleg lecsúszott. Pedig neki majdnem létkérdés a szereplés!

Kint őrjöngenek a madarak, a rügyek, virágok. A fények. A bogarak, lepkék, a porszemek. Bizonyára az emberek is. „Ünneplik a Feltámadottat, mert feltámadtak maguk is!” – mondta Faust a húsvéti sétáján. – Isten vele. Csókolom.

Lőrinc

Haynal barátnője: Szabó Lőrincné április 15–16-i levelében nem hagyja megjegyzés nélkül: „nagyon fájt olvasni, amiket Haynallal kapcsolatban írt. Ugye hogy marha vagyok, ha azt hiszem, hogy még élhetek egy kicsit boldogan is magával? Újra sír, »akárcsak hét évvel (nyilván két évet akart írni) ezelőtt«. Nagyon szomorú. Nem az, hogy emlékszik, hanem hogy ilyen intenzíven és nagy fájdalommal. Ez nem nagyon nyújt reményt nekem. De így is jól van, csak maradjon őszinte hozzám és legyen bizalommal irántam. Ez a legkomolyabb kérésem szünet nélkül. A többit elvégzi az idő és a kettőnk ereje úgy, ahogy annak majd lenni kell. Bízni akarok magában s ehhez hinnem kell azt, hogy őszinte hozzám mindenben.”

168.

Budapest, 1952. április 15.

Kedves Klára!

Megint az a pompás idő, amelynek annyira ürülök már vagy tíz napja; s – íme – megint az a szakítás, amit mégsem tudok elkerülni a papíron, bárhogyan vigyázok. Most még csak fél 10 van, aránylag korán, és kitakarítva minden. Ennek ismeretlen, külön oka lehet most, annál inkább, mert a takarítás nálam ma mindössze percekig tartott. Nem tudom miért. Aztán gyors távozás ismeretlen céllal. Bevásárolni nem kell, hiszen majdnem a teljes kétnapi étel megmaradt… Nem értem, nem tudom mi zajlik idehaza. Lehet, hogy semmi jelentősebb! Mégis óriási nyomást érzek, állandó fenyegetettséget. Nem tudom kik járnak ide a házba, nincs módom kizárni őket, megkérdezni. Ma reggel például egy Andris nevű kisfiú kelletlenkedett-nyafogott a konyhában, mikor kimentem a melegített vizemért. Egy idős asszony – nyilván nagymama – ült a hokedlin, szegényes, de nem barbár külsejű. Később kérdeztem, ki volt ez? Mert „az Irén”-t emlegette épp, mikor bementem. Kurta válasz: „Derőné.” Nyilván nem a név érdekelt. – Ki az? – kérdeztem. – „Egy asszonytárs.” Egyebet ezek után nem kérdeztem.

Bariéknál tegnap kellemes együttlét volt, bő ebéd, beiglivel, jó dióssal, amit maga is szeretett volna. Gulyás Pali bácsi volt még jelen. Goethe szárazságát szidta. No jó. Kint óriási tavasz! Fény! Meleg! Lóci Zsuzsáékhoz ment ebédre (sőt vacsorára is ott maradt: szerencsére tudtam rögtönözni számára valami ajándékot, hogy ne üres kézzel menjen). Mi fél 5-kor haza. Hat előtt taxin fel a Rózsadombra. Megint az óriási tavasz! Csakhogy már félnappal fejlettebb, s ez szinte látható ilyenkor! Csakugyan: például a Dériék volt kertjében a „tulipánfa” tyúktojásnyi bimbai tegnapról mára kibontották lótuszvirágszerű kelyhüket. Ma már nemcsak szemközt virít az az egy túlgyors-életű barackfa az 5-ben, amelyről tegnap írtam, hanem mindenfelé majdnem mindegyik.

Csakhamar megjöttek Ferenczyék, majd – gyalog az autóbusztól – Haynalék (nem a barátnő, hanem a feleség). Erkélyen, messzelátózva, folyt beszélgetés, majd kis asztaloknál, bent, abban az egy szobában, ahol lenni szoktunk. Később Némethék. Részben orvosi, részben általános témák vetődtek fel; nagyon zavartalan, kedves volt minden, s a házigazda udvarias. Kisklára igen fáradtnak látszott, elég hallgatag volt; magam is. Persze az a pezsgő Haynal vitte a szót.

Valami extragyors repülőgépek harsognak az égben, kimentem az erkélyre, de már elkésve, mindenki azokat nézte. Nem fontos.

Fél 12-kor indultunk haza mi ketten. Felmenet a taxit mi fizettük ki, mindenáron így akartam. Le – gondoltam – lassan ledöcögök majd gyalog. De Haynal tiltakozott ellene: nem szabad! Így kocsit rendeltek, s egy kicsit még időztünk. Flóra valami taxiutalványt nyomott Kk. kezébe, ugyanakkor Gyuszi pénzt tett a kabátzsebembe, szóval mégse mi fizettük az utunkat… Alapjában véve azonban semmit nem beszéltünk meg… Csak azt jelezte Illyés, hogy Tamási Lajos írószövetségi titkárhelyettest, annak kérésére, felkereste, s az igen melegen szólt rólam… Mi kellene? Pénz és nyugalom… „Gondoljam ki, hogyan?”… Lehet, hogy ő már most elmegy egy hétre Tihanyba.

Megjött a mai posta. Mindennap írtam valamit. Biztosan odaér utólag az a levél is, amelyet maga a mai lapján és levelében (12+13-i) sürget. – A Piri + Gábor lap aligha lehet más, mint a Liptákéké. G. nekem is írt pár sort. Ugyanúgy az orosháziak és Baumgartner Sándor. Azt írtam, ugye, hogy Sándorék több mint öt kiló mézest küldtek?

A lány nincs itthon. Sose tudom, hol van.

Kint a rossz vízcsapok. Mindenki nevetségesnek, hihetetlennek találja, hogy mikkel nem kell nekem foglalkoznom. S én már annyira rabszolga lehetek, hogy nem is értem a csodálkozásukat.

Új telefonszámla: 164 Ft. Ez is hihetetlen. Meg kell már halnom.

Hja igen, – este hazajövet Kk. már nagyon fáradt volt s reggel 6-kor kellett kelnie. Így aztán különlegesen rosszul eshetett neki, hogy éjfélkor még neki kellett ágyaznia. De azért nekem is megágyazott. Lóci még ébren volt, akkortájt jöhetett meg.

E percben feljött kis Zsu és Manci. Zsu búcsúzott. Sikerült végleg elintézniük Zs. iskolai kimaradását, sőt beutaltatását is a Svábhegyre három hónapra. Igaz, hogy a gyerek becsszavát vette az anyjának, hogy egy hónap múlva kiveszi. Felmentettem a becsszó alól! Meghallgatták a maga első friss híreit a 358-ból, sokszor csókolják.

Hanem most aztán nem tudom: marad-e. M. főorvosnak nagyon-nagyon hálás vagyok, bizonyára kitűnő ember, és tudja, mit tesz. – Az a füredinek tippelt lap mégse lesz füredi, ha magázzák benne! – Nyiratkoznom is kellene. – „Délután feküdnöd kell!” – figyelmeztetett Haynal tegnap még a búcsúzásnál. Fogok is. – Milyen kár, hogy az a Fuchs Júlia-féle autó nem vihetett fel! – Riza+Béla húsvéti üdvözlet érkezett. – Ki az a Judit, akit Galyára átvittek? – Olyan taxifizető-utalványok, amilyet Flóráék adtak, a minap Gáspár B.-nál is voltak: bizonyos állások vagy helyzetek ilyen nem-ismert segítségek révén nagy életrezsi-megspórolással járnak; igen sokféle lehet belőlük.

A múltkori színész elég hebrencs, bár kedves és jó fiú, valami szerelmi ügyében jött sírni Klárához. Inkább engem érdekelt. – Rég nem tudok semmit Marsi Paliról: telefonja nem felel. Úgy látszik mindenestül megszűnt a Bivalyos.

Örülnék, ha még maradhatna. De annak is, ha már itt lenne! De nagy dolog lehetett az a három első lépés! Csak lenne folytatása! Sokszor csókolom.

Lőrinc

Gulyás Pali bácsi: (1881–1963) bibliográfus, könyvtáros. – Orosháziak: Szokolayék. – Fuchs Júlia: helyesen: Judit, első éves medikus, az április 13–14-i levelében ezt jelzi Szabó Lőrincné: „ha esetleg odaszól F. J. bátyja s felajánlja, hogy elhozza és visszaviszi, azt hiszem, el lehetne fogadni.” – Bivalyos: Marsi Pál kocsmája.

169.

Budapest, 1952. április 16.

Kedves Klára!

Délután – tegnap – megjött a csomag. Bizony, sok fölösleges volt benne, amiről előre nem lehetett tudni, hogy az lesz. Még délben Bari Gizike járt itt, nem is tudom, milyen ügyben – hja, igen: telefonálni akart. Délután meg Bari, de akkor nem voltam otthon.

A nagy esemény most az, hogy várjuk a Gázművek embereit: tán kicserélik vagy leszerelik vagy megjavítják a kis vízmelegítőt a konyhában. Mert állandóan ömlik belőle a víz. Ötvenszer ígérték, följegyezték a kicserélését. Nyolcadik éve csak vízcsapnak volt jó, s arra, hogy vámot szedjen tőlünk az ittlétéért, mint bérleti tárgy. Várjuk, hogy jöjjenek…

Kisklára most ment el, 10-kor. Postás még nem járt.

Kis Zsu tegnap felkerült a Hegyre. Ismerős nénik nagy-nagy szeretettel fogadták. De mennyire nem akarózott mennie!

Gépeltem tegnap délután a Hardyt – majd ha maga itt lesz már, akkor fogom igazán! – és bejött J. és eléggé lelkendezve közölte, hogy úgy látja: az utcánkban jár Ferrari Violetta meg egy másik színésznő(?) és nyilván bennünket keres – ki mást kereshetne? – és úgy látszik, nem tudják a számot, mert már tovább mentek… ő ráismert, színpadon látta… Lementem, utánuk kiáltottam, visszajöttek, félórát itt időztek. Mondjuk, inkább csak sétálni voltak; a barátnőt nem is tudom, ki. Kedvesen megnéztek mindent. Tőlük tudtam meg, hogy a Pázsit (8?) alatt, abban a rózsalugasos gyönyörű villában, lakik Gobbi! Gondjaimról is értesült a kis baráti csibész: a maga erőteljes modorában két kraftausdrukkal intézte el – a társalgás számára. Együtt mentünk el. Ugyanis Bernáthnét a hiúsága rávette, hogy ismételten meghívjon az Akadémiában tartott este 6 órai Leonardo-ünnepségre, melyet a Béketanács nevében Aurél nyitott meg, s melynek nagy előadását ismert Kardos Tiborunk tartotta. „Nagy anyagot összehordó, ügyes szellemtörténeti előadás volt”, minősítette később egy filozóf; amiben fullánk van: mai és materialista aligha tarthat szellemtörténeti előadást, hacsak tudtán kívül maga is nem szellemtörténész. (A szellemtörténet különben gyanús, bűvészkedő valami volt mindig…) Szóval hát ott voltam. Kár volt. Nem nagyon, de kár. Fárasztó. Pátzay Palink újra meghívott magukhoz – vacsorára. Persze, csak úgy. Sántít. És Füsi ideadta ügyes kis Leonardó-könyvét „al nostro Lorenzo magnifico”-nak dedikálva, ami diákkorom óta kissé megkopott, de elkerülhetetlen szójáték, s min tilyen, megbocsájtható.

Kk. már itthon volt, hogy megjöttem, épp Laciéknál ült, mikor oda beadtam a nekik dedikált másik Füsi-könyvet. Hamar lefeküdtem. Mindennap hallom Lócit kelni, az ébresztője most már 5 előtt csörög.

A postás most ért ide, csak Lócinak hozott – két sportbírói értesítést vasárnapra a Szigetre.

Nagyon-nagyon egyedül vagyok. Leírva, így, és kiszínezve, persze úgy hathat a Maga magányában sok nap, mint nagy élénkség. A szellem, az érzékek minden benyomása élénk is, s amit magamban hozzá fűzök. De nincs benne semmi örömöm. Valahogy az az érzésem, hogy nem élek. Hogy búcsúzkodom. Ugyanakkor nem hiszem ezt, mert hiszen én mindig mindentől búcsúztam! Üres vagyok, edény vagyok, amely nagyon elkülönbözteti magát a tartalmától, – ami nem ő! Műérdeklődés minden, ami itt-ott adódik irántam. Kiestem a világból. (Ez is rossz volt tegnap az Akadémián, a díszteremben, ahol én is olvastam fel régente.) És néha hét-három baráti nőt felhívok, hogy elmehetnék-e hozzájuk, s nem érnek rá! Csakugyan nem érnek rá… Vagy pedig…? Olyan megalázó ilyen gyengének, betegnek lenni.

Sétálni szeretnék! Nyilván alig fogok már.

És nem lehet megküzdeni a világ – az emberek – hitványságával.

Szegény Tompa, az még fel-felhív, ha másért nem, hát hogy megmondja: most sem ér rá…

Holnap, csütörtökön, takarítják, J. és Borsóné, a könyvtárszobát. Vajon mi lesz ebből?

És erőm sincs dolgozni. Háromszáz oldal készen van a Hardyból, a hátralévő kétszázat azonban sokkal-sokkal nehezebb lesz megcsinálnom. És nem is érdekel már!! Tán csak a 43. fejezet: azt hiszem, abban van egy dermesztő-hideg tél-leírás, az tetszik, azt irigylem. A halálról szeretnék írni még, egy párszor – nevetséges! – bosszú-félét állni rajta: megbélyegezni! Szörnyű keserű életem volt. (Lett.)

Egyszerre belekerültünk megint a nyárba. Teljesen olyan jellegű ez a tavasz, ez a meleg, ezek a hangok. Csak a növényzet nincs kifejlődve még hozzá. (Förtelmes ez a szakítás, amit a gép művel, ez a folytonos szakítás…) Az erkélyen, látom, észrevétlenül az ampelopszis is dugdossa zöld szarvacskáit, ahogy összevissza tekereg a falon.

Lesem a gáz-emberek jövetelét. Beczkóy ígérte, hogy siettetésül közbeszól, ha van még ott embere.

Vagy 15 sorral feljebb milyen nevetséges érzés íratta velem azt, hogy… „megbélyegezni”! Mintha tudna róla! Csak a megbélyegző akar így fölébe kerülni az ellenfelének! Tehát „I. P.” még a Halállal szemben is! Rémes, mennyire általános törvény… mennyire egyetemes!…

Folytatom a Hardy-gépelést és kiveszem ezt a papírt a gépből. Az a nagyalakú papír belehelyezhető úgy, hogy ne fenyegessen szakadás.

Csókolom.

Lőrinc

Fél 12: E pillanatban szólt ide Irma a Szépirodalmitól: többezerpengős pönáléval fenyegetnek a Hardy késedelme miatt! Hogy nem tudják a szerződés szerint etetni a nyomdát! Hétfőre kéne a teljes anyag!

Irma: Kováts Miklósné titkárnő a Szépirodalminál.

170.

Budapest, 1952. április 17.
csütörtök

Kedves Klára!

Ne legyen olyan ideges és ijedős. Mai két levele (13-i és 15-i) alapján újra torzultnak látom a képet. Igaz, hogy azért, mert maga meg engem láthatott annak. De nekem, mondom én, volt rá okom! S hozzá ezt az okot most már maga is valóságosnak ismerheti el. A mérhetetlen sok gond és nehézség ez az ok! Az összes ügyek együtt! Tetőzve most azzal, hogy a Tess-t sürgetik. S hogyan sürgetik!

Leveleiben nagyon sok minden van. Így elsősorban a bizonytalanság a hazakerülés dátuma körül. Természetesnek tartom az orvosi vaklizást. Maradjon amíg tud. Mi most már igazán megoldjuk az életünket itthon. De azért ez volt a legmeglepőbb, a legdöntőbb a közeljövő tekintetében. Jó volna ott rendbe jönnie! S bárcsak fölvinne engem valami kocsi! Nincs rá semmi reményem innen. Onnan, mint látom, inkább jöhet ilyen segítség.

Más segítségre azonban nincs szükség. Említ egy ezredest. Semmi szükség sincs „rájuk szólatni”! (Nem is lehet – hogyan?) A kapcsolat fontos lehet és örvendetes. De ne tegyen magától semmit, ilyenszerű dolgot. Kk. ugyanígy beleavatkozik már elintézett dolgokba is, s minthogy mégsincs igazi terep- és személyismerete, (nekem se túlnagy) – nem mindig szabadulok attól az érzéstől, hogy kár közbelépnie. Így elintézett dolog volt, hogy Tamási Lajos titkár kijön hozzám, Illyéssel vagy Mátéval vagy egymaga, s megbeszéli velem, hogy mit is tehetnének (mert akarnak tenni). S ma telefonon Devecseri arról értesít, hogy a barátilag és eredmény kilátásával szóvátette a dolgot Tamási előtt, s azt „Kk. felkereshetné…!” Mindez csak rosszabb! De hát nem nagyon fontos az egész ügy, én bizony dolgozni fogok változatlanul az egész idő alatt. (Kk.-nak ne írjon a kifogásaimról, majd én finoman megmagyarázom neki, mi helytelen.)

Most tette le a kagylót Marsi. A fele-korcsmájában még bent van, rövidesen kijön, kézcsókját küldi.

És most ment el kétórás igen barátságos vizit után Domokos elvtárs, a Szépirodalmi főlektora, akivel annakidején, mikor még előfordultam a Népművelésiben, találkoztam már néhányszor, mint az Irodalmi Osztály vezetőjével. Most a Tess ügyében jött ki. Nagyon nagy bajt okozott a késésem. Április 1-re szólt a szerződés; nem is tudtam! Most lassan, három hónap alatt akartam megcsinálni a hátralevő 200 oldalt. A pönálét elengedik. Nekik nyilván sok bajuk lesz, anyagi stb. miatta. Réz Ádám átkoz. Ő Rézt átkozza. Mind Irmát. Mind engem. Én mindet. De valahogy majd rendeződik a dolog. Ha meg nem halok, június elsejére elkészülök, ezt ajánlottam fel, s ezt meg is akarom s fogom tartani, függetlenül minden egészségügyi rendelkezéstől és megoldástól. Ez elég kemény, de nem óriási tempó. A legfontosabb hozzá a következetesség, s a lelki-meg-nem billenés! Napi 5 angol oldal! (Ez talán 4 magyar gépírt oldal.) Egyébről is beszéltünk; döntések nem függenek tőlük, tőle: így a Válogatott fordítások-ról, a Shakespeare-szonettek új kiadásáról (amit nagyon szeretne). Mindez legalábbis Jánosi miniszter helyettestől függ, lejjebb – mondta ő is – kár szót vesztegetni az ügyekre. Vagy esetleg az Írószövetség még javasolhat… Jánosi a Révai helyettese, persze irtózatosan elfoglalt ember… A felsoroltakból semmire sincs remény – most. Később azonban!? Megemlítettem neki 103 szonettemet. Az már nagyon érdekelte volna! De csak felülről intézhető minden. Fogok várni, ahogy eddig. Hú, de kéne ez a kiadónak!

Milyen kedves orvosai lehetnek ott fent! Szeretném ismerni őket! És azok a nők, lányok vagy mik, akikről ír! Akiknek esetleg kocsijuk van vagy lesz vagy lehet! De jó volna! Bár telefonálna csakugyan már valamelyik! A neveket összecserélem. Nem írna pár sort betűrendben mindről, akiről tudnom illik?

Sokszorosan érzem, hogy nem érdemes visszatérnünk egy-egy mondatunkra, magyarázkodást adva vagy kérve. Az egészet kell nézni! Az egész embert! Most is tele a levele panasszal, válasz-panasszal az én panaszaimra, amik tán nem is magát, hanem a „Sorsot” illették, és én már nem is emlékszem rá, mik lehetnek a kifogásolt mondatok! Egyet csupán: én igenis hét (7) évvel ezelőtti nem is tudom milyen állapotomról írhattam: maga féloldalon keresztül jajveszékel a „nyilván két (2)” évvel ezelőtti katasztrófa még mindig tartó átérzése miatt. Minek ez? Először is tévesen értelmez, átkölt; másodszor: minek kell folyton újra meg újra valami gombócot nyelnie Erzsike miatt? Hát eddig becsapott talán? S be megint a Galyán? Mi ez? Ha rendben az ügy, ne is feleljen erre a témára, kár kitérni reá. Ellenben újra kérem, alkalmazkodjék végre a szükségleteimhez, s ne akarjon bebörtönözni: úgysem sikerül és csak tönkretesz mindent. Utóvégre nem vagyunk mai csirkék!

Ma szeles, borult, de meleg idő van, magánál nyitott ablak mellett is 23 fok.

Az egész cipőt postán küldöm, s ha lehet, s ha előbb meglelem, a Rudnay-féle botot is.

Kár volt szidnia: már tudja, hogy mégis az esküvőre mentem, s a temetőt elhalasztottam. Tehát magamtól is józanul cselekszem, s időrendben! – A temetőben tegnap voltam, másfél órát. Virágokat vittem ki, és ültettem. Előtte rengeteget dolgoztam, Hardyt. Utána, a sírlátogatás után, olyan boldog voltam s testileg olyan könnyű, mint soha semmilyen nitroglicerin után sem! Olyan könnyű, olyan fájdalmatlan szívű! Járt, forgott bennem a görcsösen megszoruló vér! Éltem!

Ismételten mondom, hogy közölje pénzügyi helyzetét. Ne bosszantson, kérem.

Hogy a balesete baleset, azon mi csodálkoznivaló van? S hogy „közösnek” mondtam, az elég szép tőlem. Vagy nem?! Kifogásaimból tanuljon; ne pedig vitatkozzék!

A könyvtárszoba rendezése pár nappal eltolódott, Borsóné nem ér rá. Holnap nagymosás, kissé nem a szokott időben. J. hangneme nagyon nagyot változott, javult. Elkönyvelem a tényt, érzelmeimet nem érinti.

Boda… Fuchs… és még annyian: csakugyan adjon róluk egy kis összefüggő teljes lexikont.

Hogy örülnék az ittlétének, nem jelenti, hogy az ottlétének nem örülök. Maradjon! Jó volna felmennem.

Lócinak levél-betét jött, odakészítettem neki.

Majd Manci gépel.

Maga segítsen rajtam úgy, ahogy tud: ahogy nekem kell. Sokszor olyan melegen érzek már maga iránt, s úgy bele tud lőni az emberbe!

Óh, mennyit kell még ma dolgoznom! S most egy tagban 40 napig! S mi lesz a kis Burns-versekkel?! Életem: a munkám; minden egyéb ezt szítja, az erőt hozzá és kedvet, vagy őrli. Csókolom.

Lőrinc

Balambér sírjára is ültettem egy százszorszépet meg egy fehér árvácskát. Kk. még nem vette észre. – Szikláné szomorú levelet írt a képe kihagyása miatt. Margot úgy tudja, hogy Sárköziné 25 millió dollárt örökölt. [borítékon:] Margot benti híre butaság.

Domokos János: a Szépirodalmi Könyvkiadó irodalmi vezetője ekkor, utóbb az Európa Könyvkiadó igazgatója. – 103 szonettem: A huszonhatodik év. – A Rudnay-féle bot: Szabó Lőrincné rokkant első férjétől maradt. – Boda György: Fuchs Judit bátyja.

171.

Budapest, 1952. április 18.

Kedves Klára!

Tegnap 60 forintot kellett kiadnom, tudniillik a szappant is megvették, mára. Ma a mosónő jelent 35 Ft többletet. A könyvtár kitakarítása elmaradt, Borsóné nem ér most rá.

Óriási nyár van. Mire maga megjön, túl leszünk a tavaszon, a legszebbjén, a virágzó fákon. Én is felvettem a szürke ruhámat, a galambszürkét. Az „új”-at beadtam az olaszfasori kis szabóhoz, megpofozgatni egy kicsit. Május 4-re lesz készen, 66 forintba kerül. Akkor még tisztítóba kell adni (körülbelül 40 Ft és egy hónap). Kár az egészért. Kifordítása a ruhának 330 forintba kerülne. Megérné. Ha…!

Óriási nyár van. A meteorológia mára hőcsökkenést jósolt, ami eddig nem jött meg. A szobában, ahol gépelek, +21 fok. Autóbuszban az emberek igyekeznek nem a napos oldalra ülni. Mindenki lenge ruhában, különösen a nők. Csupasz lábszárak, lábak. Férfiak, gyerekek elterülve a füvön, az árnyékban. Meztelen felsőtestek. Még kiirva, hogy „forró kakaós ital 1,60”, s mellette virágbódék és fagylaltárusítás.

Tegnap Kk. estefelé hazajött, aztán színházba ment, a Ványa bácsi-ba. Ittlétekor járt épp itt Tr. Alisz, hozván a Leonardó-könyvet, a Merezskovszkijét, amire Füsi kérte meg. Klára mérges volt, hogy épp a szobájában ültünk, Bari meg Alisz. Ma aztán mondtam neki, hogy egy pillanat alatt kijöttünk volna, ha nekem súg egy szót, hogy magában akar maradni, s nem az elvtársnő előtt dühöng szegény Aliszra, Lacira. Így csak uszítás történik, amire – megegyeztünk – nem törekszünk. A visszhang kapva kap a gyalázási alkalmakon és működik. Nem kéne táplálni.

Legjobb az lett volna, ha a sok autós ember közül valaki ideszól, s holnap elvisz. De egy se tette.

Kértem listát a személyekről. Enélkül vagy tíz levelet kéne visszamenőleg átsilabizálnom, hogy tudjam, ki kicsoda.

Förtelmes dolog ez a kutyakoncert a Volkmann utcában. Főleg az 5-ös ház kellemetlen, ott a második emeletről ugat le, az erkélyről, egy nagy vizsla, s az egész környék minden kutyájának minden dolgát jelentgeti mindegyiknek.

Megpróbálom feladni a botot. De hogyan kell azt? Nem lett volna jobb megoldani a dolgot egy ottani, vágott faággal? Amit el lehet akár dobni is utána? Mert hogy hozza majd haza? Hogy kell ezt csomagolni? Hogy lehet megakadályozni a gumi-vége lelopását? Különben azt se tudom még, megvan-e egyáltalán! A cipőt – óh, azt a magasszárú cipőt! Hányszor ment-jött az már az Itt meg az Ott közt! Mindent nekem kell csinálnom.

…A hang, a modor tisztességesebb, s mintha felejtetni-akaró lenne… Csak azt nem értem, mi a fenét kell azon a könyvtárszobán annyit dolgozni? Két ablakpucolás, a padló felvikszálása és leporolás! Nem? A könyveket nem szükséges porolni. Vagy majd később! Csak visszajuthatnék már! De hát nem rendelkezem a dolgokkal…

Lóci megkapta levelét, örült. Szegény nagyon fáradt. Nem nagyképű! Tegnap igen rosszul ment a válogatott edzésen a játéka. Panaszkodik, hogy „kezd nem tudni semmit”, nem mennek neki a leütések; ellenben „hogy húznak fel a fiatalok!”

Kk. mérges, hogy Devecseri mért nem csinált meg valamit, ha úgy ajánlkozott rá, s hogy Illyés mért nem mozog. Mindenki csak beszél. Ő, Kk., hívja fel Tamásit?! Nem ért az ügyekhez! Majdnem készen volt minden, s elrontották. Most senki semmit… Vagy pedig „vink” érkezett…!?

Csak dolgozni kell, kegyetlenül! És Manci nem akar úgy dolgozni, ahogy kell. És folyton fecseg. Neki mindig fölényszükséglete van (azért, mert lent van) s ezért mindig rángat lefele és szid valakit. S vakmerő laikus agya megőrjíti az embert a buta orvosi hozzászólásaival. Viccesek az „érvei”: visszaidézi mások szavait, akiket ő informál valamiről!

Ma jött a 16-i rövid levele. Én is tudom, hogy Harsányi mi! Minek ezért megszidni?! Hát nem volt más, nincs más küldhető, s egy félnapot-napot ez is kitölt. –

Üdvözlet Fuchs Juditnak. Káplányi dr.-nak, mindenkinek.

Most jött a délutáni posta, a 17-i lapja. Mind örülünk a járási kísérleteinek. Ezekről írjon majd többet.

A recept még nincs meg. Állítólag mára. Ha nem lesz, átiratom. De nem fontos az a gyógyszer! A semmittevés a fontos.

Németh L. műfordítói előadását áttették 23-ról 24-re, s új, bővített címe most ez lett: „A műfordítás problémái, utalással a Szovjetunió Írószövetségében lefolytatott vitára”. A bővítés a vége. S az előadás most nem mint puszta előadás szerepel, hanem mint vitaindítás a jelzett kérdésről. Így nem olyan régies, nem olyan egyéni a dolog…

A két lap egyikét Szabó Szilárd és neje Ilonka írta; a másiknál Margalitnéra tippelek.

Liptákék csak emlegették a vizitet, pozitív hívás nem történt; nem is bánom. (Nem mintha neheztelnék rájuk; csak túlsok ott az ember.)

Vajon az a Riza csak egy napra, 21-re jön? Nem lehet érteni a közlését! Dóczi ideszólt, csak J.-vél beszélt, új hívása ígéret maradt. Majd megpróbálom én hívni őt…

Nincs időm semmire, dolgozni kell! De pontosan, mint egy gépnek! Most már nincs komédia, és halál, meg effélék! Óh, hogy gyűlölöm! De igyekszem higgadt maradni.

A szombathelyi vak Szabó Károly jelentkezett telefonon: 4-re kijön a feleségével egy kis időre.

Mit tegyek a bottal? Melyik a Rudnay-féle? Kk. tán kölcsönadta Gönczölnének. Óh, egyen sincs gumi! Vagy ezek közt van a Rudnay-féle? Hol vegyek rá gumit? Hogy az a doktor nem tud vágni egy karót!!

No, elment a csomag, Manci viszi. A külsejét már ismeri. Magas cipő van benne, 10 deka valódi csoki, sok mézes, és két kötet tőlem: Különbéke és Válogatott. Vigyázzon rájuk, el nem ajándékozhatók. A mézesnek örüljön, rég evett édeset! Csókoljuk:

Lőrinc

Harsányi Zsolt: (1887–1943) regényíró. – Szabó Károly: költő, a szombathelyi Vakok Intézetének igazgatója, verseskötete 1938-ban Szabó Lőrinc bevezetőjével látott napvilágot.

172.

Budapest, 1952. április 19.
szombat

Kedves Klára!

A postás elé írok, ha kell, majd még hozzáfűzök egyetmást a levelemhez. ¼10 van, gyönyörű nap. Az este kissé hűvösebb volt, mint az előzőek, de tán csak a nyári ruha miatt. Kk.-val vacsoráztam, elég emberevő hangulatban volt, s csak kedvetlenített (amit nem árultam el neki); Flóra is beszélt vele – ördög tudja, mit, nem értem őket… Lóci későn jött meg, kimerülten, szótlanul. Boldog, ha eszik, fekszik és alszik. Még mindig a Graves második kötetét nyúzza, naponta, esténkint egy-két oldallal jut csak előbbre. Reggel 5 előtt mindig hallom a csörgőóráját. Írtam már, hogy nem nagyképű.

Hja, – ma este bizonyos Baki festőéknél leszek. Emlékszik rájuk? A Bartók B. úton egy műteremlakásban voltunk vagy 3–4 éve meghíva náluk egyszer, nem is tudom, kinek a révén. A vendégek közül nagyon tetszett nekem dr. Csürös Zoltán, a Műegyetem rektora; de aztán épp ezzel nem folytatódott az ismeretség. Bakiékat egyszer visszahívtuk. Hát valahogy megint össze akar hozni Csürösékkel új lakásában – (azon a környéken, s lift van!) – Bakiné. Én elsősorban Zoltán miskolci dolgairól szeretnék beszélgetni Csürössel, aki ma is rektor. S mivelhogy ugyancsak ma estére jelentkezett, Gáborékkal is kívánva megismerkedni, Dóczi Tóni, valahogy őt is elviszem… Vacsora utánra vagyunk híva, s most kevesen leszünk, mondták. Dóczit persze csak, ha akar…

E percben szólt ide Bernáth A., hogy a Tavaszi Tárlat ma déli megnyitása ismeretlen okokból elmarad s valószínűleg valami átszervezés következtében pár héttel kitolódik. Laci tehát ne menjen… Megtelefonáltam az iskolájába, de már tudták a hírt (a lap pár sorából). S rögtön megírtam Sziklánénak is, akinek létkérdés a szereplés (ami most nem ment neki).

Megjött a posta: csak Kk.-nak. Engem az Írószövetség hív minden eddiginél fényesebb május 1-i kerti ünnepélyére, családommal és barátaimmal együtt. Igyekezzék addig meggyógyulni és járni tanulni!

Tegnap Manci volt szíves feladni a csomagot, melyet azóta alighanem megkapott. Két Harmóniát s egy amerikai cigi-csomagot is tettem még bele a jelzetteken kívül. Nem osztogatnám el; de maga tudja. Kérek pénzjelentést, igénylést!

Kíváncsi vagyok a Kk. levelére, mert most dőlhet el a közeli járás dolga. Hátha már jobb hír van benne… Mégse nyitom fel…

Botot aligha küldhetek, gumivégűt. Miután nagyszamár emberek fölényeskedve intettek le, hogy ugyan és hogy filléres áru, Radnai Béla most közli, hogy évek óta nem tud gumivéget kapni a botjára. Az itthoniak mind vas- vagy favégűek. Átszóltam Gönczölnéhez, akinek egy botot a télen Kk. egyszer kölcsönadott, az tán a „Rudnay-féle”? Nem tudja. De azon sincs gumi! Ellenben a fia talán tud egy helyet, ahol… Majd meglátjuk. Csak postázni még érdemes legyen! (Bár mindenképp érdemes: erre most jóideig szüksége lesz.)

Ugyancsak lábtörésről, ficamról beszéltek tegnap az ittjárt Szabó Károlyék (Szombathely, Vakok Intézete). Károlynak 47-ben eltört a bokacsontja. Egy hónap múlva tartott ott, ahol most tán maga. Mikor ráállhatott, irtózatosan fájt minden. „Akkor kezdődött csak a hadd-el-hadd!” Ez január végén volt. Húsvétra azonban már fájdalom nélkül járt udvarolni. Erről – megígérte – részletes beszámolót fog írni még a Kékesre.

Hogy ízlik a mézes? Ugye, jó? Itthon is maradt még; főleg nagyalakú. Oda az apróbbat küldtem. Igyekezzék leszokni a dohányzásról! Megígérte!

Kis magányos galambom itt volt, enni kért és kapott. A még mindig teljes pompában (de milyen pompában!) virító lila primulát most meglátogatta egy nagy, szőrös, fekete darázs, megudvarolta, megszedte a mézét stb. Szeretettel néztem őket. Bár jobb szerettem volna egy kecses és szőke darazsat vőlegénynek! Sok virágból még egyetlenegy sem hervad. Hogy lehet ez? Hiszen hetek óta nyit! Legalább 40 virág van rajta! Ezt érdemes volt megvennünk.

Megint adtam a szürke szerencsétlennek félmaroknyit.

A háztartásba ma (és holnapra) 90 Ft kellett. Idegen nem hajlandó spórolni. Nem ám!

A Hardyban ülök. Most már gépelni kéne két nap porcióját. Tán jobb lenne, ha Radnaiéknál gépeltethetnék, diktálhatnék. De nem fontos, most már itthon lesz maga. És majd sietünk.

Kint már fele a fáknak, ágaknak, gallyaknak zöld. Mire maga hazajön, kész tavaszt talál, meleg szempontjából pedig kész nyarat. A virágzó fákat nem fogja látni: fent még nem, itt meg már nem nyitnak majd.

Hogy tudnám ezt a levelet feladatni? Mert J.-t ilyesmivel terhelni csak nem lehet?! Mindent magamnak kell csinálnom. Milyen egyszerű lenne a dolog, ha a könyvtárszobát is én hoznám rendbe! De azt nem engedik el! Az másnak a jövedelme!

Nagyon kéne pihennem. És mentesülnöm gondoktól. Még mindig nem érzi, hogy csakugyan „közös” nagy csapás volt a kibicsaklása? Még mindig „sértem” a gondolattal, a minősítéssel? Ugyan mi lehetett sértő benne?! Megőrjítenek a pénzzel. Ilyen kizsákmányolást! A pihenésvágy tekintetében, s még inkább a „kell” tekintetében, lehet, hogy csak képzelődöm. Már nem tudom, mi a magam észlelete, fantazmagóriája és a külső szuggesztió.

Illyés lement Tihanyba. Nekem egy szót se szólt róla. (De miért szólt volna?…) Jaj, a munka! Gyógyuljon meg már! Minden jót! Sokszor csókolom:

Lőrinc

Pénteken privátérdeklődésből egy percre itt járt Bohus. – Passuth László Nápolyi Johanná-ját olvasom. Olyan, mint Merezskonszkij, sőt jobb.

Utóirat: Amit a botról írtam, tárgytalan. Gönczölné talált egy régi gumivéget, áthozta. A botot már postáztuk is. Jó szerencsét hozzá! Bari + Gizi itt van, üdvözlik. Pá!

Baki Győző: festő, műterme I. Zenta u. 5. V. em. – Gábor: G. Szabó Gábor.

173.

Budapest, 1952, április 20.
vasárnap

Kedves Klára!

Kk. még alszik, bár fél 10 van (és isteni szép nap ígérkezik megint); úgyhogy még mindig nem tudom, maga hogy s mint volt tegnapelőtt. Vagyis még mindig nem olvastam a Kk.-nak írt levelét, a tegnap-ideérkezettet. Azt már írtam, hogy a botot feladtuk, azt, amelyikről azt hittük, hogy leginkább-jó magasságban adja a támaszt a kezének. Fantasztikus árat kért érte a posta: 7,90 forintba került! A tegnapelőtti csomag „csak” 6-ba. Miért? Mikor ez csak 60 deka, az meg 3 kiló volt „Mert törékeny!” Törékeny a feje, amit be kéne zúzni vele! A feje annak, aki kitalálta ezt a drágítást!

Este Dóczival voltam, nagyon megkésett, de csak eljött Gáborékhoz, s látható örömmel volt ott. Előre beszéltem róla. De tetőzött minden várakozást. Régenlátott jó formájában volt, mint elbeszélő, mint Valéria-telepes! És csakúgy dőlt belőle a sok hilós és srenkeres és daris meg egyéb kifejezés. Szörnyen élvezték. Még Ibuka is, akin úgy látszik erőteljes változás, enyhülés, gyógyulás indult meg. Gábor roppantul csodálkozva mondta, hogy ünnep alatt az én könyvemet bújta, s hogy mindig „bejön”, ha érkezem, amit azelőtt nem tett, s hogy – írt magának! Igaz? Feleljen neki!

Gáboréknál nagyon eltelt az idő, féltíz is volt, lehetett, mikor tovább indultunk, a Bartók Béla útra, illetve környékére. Tóni kissé zavartan jött el, utólag meg nagyon örült. Azok is meglepődtek: vártak egy normális papot s kaptak helyette egy gazdaglelkű és nem világidegen, sőt elsőrendűen világlátott és művelt, realista gondolkozót. Bakinénak, úgy sejtem, közben erősen meggyengült a hallása a bal fülén, bár leplezte szegény. Édes süteménykék voltak és bor. Tudja, ő mindig francia mondatokat kever a beszédébe. Ért is jól franciául. (Tóni még jobban.) A férjnek most láttam a festményeit először rendesen; tehetséges ember, most talán „sértődött”. Erőteljes, tragikus hangulatú tájai vannak; egy lendületesen impresszionista cséplési témájú olajképét szeretném magamnak. Egy orvos volt még jelen s egy szobrász. Meg persze Csürösék. Gondolom, most már nem rektor mégsem. Bari-Imruson át hallott Zoltánunkról; s magától és rögtön ajánlkozott, hogy ha tud tenni valamit stb. Kitűnő tudós lehet. Vegyész. Bizonyos értelemben hasonlít Haynalhoz, csak nem idegbeteg. Érdekes, a tudomány és a matematika hogyan kanyarodik vissza a spirituális szemlélethez, épp a materialista fizika és kémia! Csürös igen élvezetesen és kiadósan beszélt a maga terrénumáról és problémáiról, melyek nemcsak az övéi… A felesége kissé mintha még spicces hajlandóságú is lenne; és nem tett rám legjobb hatást, hogy folyton csipkedte kitűnőnek látszó és fölényesen türelmes urát. Festőművésznő, mint hallottam. Van egy 21 éves medika lánya, meg egy 15 éves. Szeretné megismertetni őket a versek Lócijával, azazhogy a maival. Nem mint mama, aki udvarlóra les, – tette hozzá. Fél 12-kor jöttünk el, Dóczival, aki láthatóan örült a számára élénk és nagyon érdekes estének, azt hiszem. Ő ma utazik haza. Felesége csak rokoni viziten van Gyarmaton. Közvetlen 61-es hamar hazahozott. Kk. már aludt, Lóci fél 4-kor jött meg. Hol volt? A csepeli csapat valamilyen főembere – több, mint edző – adott nekik vacsorát a lakásán, s együtt maradtak mind. Most ment el, két mérkőzést kell levezetnie a Szigeten, itthon ebédel, fél 4-kor elmegy s este korán megjön, – így ígérte.

Kk. tehát még alszik. Benedekék telefonja napok óta szüntelen „mással beszél”: tehát újra azt játsszák, amit két hete, vagyis leakasztják a hallgatót. Szabó Karcsi tegnapi tapasztalat-átadása után azonban kissé nyugodtabban nézem a friss fájdalmait.

Tegnap délután sokat gépeltünk Mancival. Kilenc oldalt. Megvan a XXXVI. fejezet. Dermesztően szép regény. Helyenkint azonban olyan nehéz fordítani, mintha… mintha mondjuk A tiszta ész kritikájá-val kínlódnék! Most a rendszeresség a főerény, az menthet csak meg, a pontosan végzett napi munka. S íme máris csábít valami. S éppen orvosi részről: Tompa tegnap meghívott mára autókirándulásra a Hármashatárhegyre vagy máshová (Bányász Mártával). Ott ebédelnénk. Nem fáradságos. De időbe kerül. Behozhatom? Viszont gyönyörű alkalom, s oly régen voltam ott. Abban egyeztünk meg, hogy ma még felhív reggel 9-kor. Már 10 és még mindig nem hívott… Akár – akár: nem bánom… A regényporcióról azonban nem mondok le, a napi 5 oldalról.

…No, most ideszólt Kálmán: extra-hívásai tartották vissza, munkák, csak most indulnak majd, idejönnek értem a kocsin. Alkonyatig akar maradni! Ez egy kicsit sok. No, meglátjuk.

…A hangulat itthon formális, tartózkodó, rezervált, nem kifogásolható éppen. Nem hiszek persze neki, s nem felejtem a felejthetetlent… Ezt nem lehet újrakezdeni! Csak hát semmi jele az eltávozásnak…

Negyed 11. Kk. még mindig alszik.

Milyen nagy munka még csak az átnézése is ennek a napi anyagnak! Három példányban! S pláne a Manci gépírásában! (Pedig lassan „betörik” a jó módszerekbe!)

Kint már a zöld szín az uralkodóbb mindenütt. S benne most még a fehér, a virágoké. Az ég folttalanul feszül, s érezni, hogy jön, jön, felőle-belőle a meleg. Találtam egy tavalyőszi füredi magvat ennek a ruhámnak egyik zsebében; emlékszem az anyjára, bár nem tudom a nevét; s most elültettem, külön gondozva, s figyelni fogom. Úgy várom, mint egy gyereket, mint egy csodát; s majd átültetem, mert nem férne meg cserépben…

Minden jót, kedves Klára! Hogy a botot kérte, azt jó jelnek vehetem?

Gönczölné megegyezett Bölönivel az albérlet tekintetében. Jövő héten odaköltözik. Furcsa véletlen.

Maradjon, amíg csak tud. De örömmel várjuk is! Sokszor csókolom.

Lőrinc

Dóczi mint Valéria-telepes: a háború előtt a Mária Valéria telepen volt református pap. – Bányász Márta: kozmetikus, Tompa Kálmán második felesége.

174.

Budapest, 1952. április 21.
hétfő

Kedves Klára!

Két levele érkezett, 18-i és 19-i jelzésű. Panaszolja, hogy mostanában nem felelek a konkrét kérdéseire. Épp írni akartam, hogy ami intéznivalóval megbíz, azt, kérem, írja egy csomóba, másképp lehetetlen számontartani. Tudtommal azonban nem hagytam el semmit. Levélírásomban nem volt kieső nap, egyetlenegy sem volt! Legalább lap – ment! Tehát más baj lehet. Most pedig sorra veszem a mai reflektálnivalókat. 9 óra van. –

Fájlalja, hogy nagyon szomorúak mostanában a leveleim. Nem maga az oka, ha azok. Legtöbbször nem is azok! Csak úgy látja! S mit tegyek, ha tapos az élet? Ujjongjak? Olyan kegyetlen, sőt gyalázatos alternatívák elé, hogy mintegy válasszak (utólag) Erzsike halála vagy a magáé között, én nem állítom magamat, s tiltakoznám ellene, hogy más állítson. Még magát se állítsa. Ami történt (a halál), az minden rossz és részben általunk is fölidézett, befolyásolt tény-előzmény ellenére akaratunkon kívül zajlott le, ebben nem kell és nem lehet tehát elmarasztalnia magát magának sem. Az más, hogy az ember fájdalmat, szégyent vagy akár vezekelnivalót is érez, ez már a jellemtől, a viszonytól, a tapasztalatoktól s a perctől-órától függ, s így nem állandó és nem egyforma bennünk. Nem is kell túlságos fontosságot tulajdonítanunk ilyen érzéseinknek, ilyen önvádaknak (csak, ha állandósulnak!). Ezek a keseregnivalók mulandó dolgok a nagyobb mulandóságon belül is, hagyjuk őket. S épp ezen a téren maga igen rendesen kezdett viselkedni, s mintegy új, jó kapcsolatot tudott szövögetni általa közöttünk.

A különleges címzésnél észrevehette volna, hogy nekem címzett idegen borítékot használtam fel, onnan az egész…

A Veres Péter-terv elhanyagolásában nem vagyok ludas. Most olvasok róla először! Magának veszhetett el vagy késhet még írása. A dolgot különben megszervezni képtelenség volna, olyan nehézkes minden.

Tehát jön haza: nem a 27-i, hanem a 26-i, szombati busznál fogjuk várni, este 10-kor. Igen?

Benedek nyilván mindent elkövet majd, ami elkövethető.

Tévedés: a gáz-vízmelegítő azóta nemhogy „finoman nem működik”, de sehogysem. Nincs meg! De meglesz. Csak hát – majd. Lehet, hogy akár ma meghozzák. Mit tudni? Józsika nagyon akarta.

Igen, kérem, szégyenkezés és megalázkodás nélkül mondhatja, hogy „ne érezzem magamat árvának”. Segítségét köszönettel fogadtam és fogadom. Csak segítség legyen, s ne lehetetlen dolgok erőszakolása. Adja azt, amit én kérek!

Németh L. előadását pontosan megírtam, hogy hol lesz: az Írószövetség műfordítói szakosztályában. Nem tudom, elmegyek-e rá.

A mézest ne sajnálja. Abból kínáljon!

Zoltánék címe: Miskolc, Malinovszkij út 70.

A Fuchs-féle dolgot, mint már sürgettem, azonnal és teljesen állítsa le! Csak a kapcsolatot kell megtartani, szükség esetére! Most csak rossz lenne! Teljesen vissza az egészet! Szerencsétlenség! Kétségbeejtő! Megírtam!! – Egyébként minden ígéret csak ígéret marad, minden leáll, senki nem tesz semmiben semmit. (Ezt kell hinnem az elmaradtak alapján.) – A kapcsolat azonban élénken érdekel, hogy meglegyen, megmaradjon! Csak nem most! Nem részletezhetek.

Szombaton nem vacsoráztam itthon, vasárnap nem ebédeltem itthon. Mégis 60 Ft ment el, és minden elfogyott. Egész kis húsdarabkát láttam csak tegnap este.

Egyébként szép és (visszafelé) fárasztó kiránduláson voltam Tompával és Bányász Mártáékkal. A Jánoshegyen. Szép volt; de kár volt. Délután Juditék voltak itt Kk.-nál, a picivel együtt. Kk. egész nap itthon. Lóci este fél 9-re hazajött. Mint már többször írtam, nem nagyképű, s nem beteges a fölényszükséglete. Csak normális. Tehát könnyebb összeférni vele.

Ma a könyvtárszobában nagytakarít Borsóné. Ez már így van. – S pláne amiatt, mert tegnap délután Pintérnére a közelben, az akadémiára menet, ráesett egy villamosszerencsétlenség során egy elütött ló s a fél térdében valami ínrándulást okozott! Hányadik lába-baj ez már a környékünkön mostanában! Este mentőorvost hívott ki hozzá a férje, ma mentőkocsit: most van a Maros utcában röntgenen. Borsóné így egymaga takarít. A baleset súlyosságáról nemsokára többet tudunk majd. Mindenesetre nincs keltés, reggeli, takarítás, főzés. Meddig? Majd kiderül. A lábra-rálépés könnyeket csal a szembe.

Ez aztán pech!…

Lakás nincs. Kifogás csak ez. B. korrekt, sőt udvarias, igazán… Hát mögött is jobbnak mondják.

Ma délre Manci teremt megoldást.

Kegyetlenül dolgozom. A napi 5 oldal sok!

A minapi Csürösné szólt most ide: Tücsökzené-t szeretne, Püskihez utasítottam. Kedves volt; a minap talán túloztam a nyafkaságát. Mondta, hogy az ambiciózus Bakiné önéletrajzi regényt írt. Talán innen az ismeretség újítgatása. Nem értek prózához.

Örülök, hogy már itthon lesz. Megoszlik ez a túlsok; habár csak a lelki része. Hivatalba persze még nem fog menni egy ideig.

Furcsa, hogy Markos B. csakúgy elhallgatott!

A mentőkocsi már két órája elment. Ha megtudok valamit, az utolsó percben még megírom.

Mellékelem a kért dolgot.

És külön kis cédulát is írok. Ne őrizze. Leveleim iránt Bariék nagyon érdeklődnek, oda adom majd nekik, tartsa átkötve őket és kéznél.

Úristen mennyi csomagja lesz! Jó, hogy ismerős kíséretében és szombaton jön.

Szép, kissé fátyolos nap van. Teljes virágpompa. Kis nyomorult kukru az erkélyen.

Mikor jutok én ki még egyszer a sírhoz?!

Minden jót. Várom. Csókolom.

Lőrinc

Utóirat, 1 óra. – B.-né kész. Elment, szobám tiszta, bár padló csak viaszozva, s könyvek törletlenek. 5-ször 4 = 20 Ft. 1 óra 15: J.-t visszahozták, jobb térde dagadt, törés, repedés nincs, borogatnia kell. Hangnem: szelíd. Pár, csak erre vonatkozó résztvevő sort írhat. Sőt írjon is!

[melléklet:]

Hogy az utóbbi időben milyen ki- és be- egyébirányú jelentések történtek J. részéről, nem tudom. Semmiesetre sem jók. De ezek ellen nem lehet tenni. S nincs bizonyíték! Különben is talán csak szájtépés volt a java. Bár a leggonoszabb se maradt ki belőlük. Hogy hol, az sem nyomozható le. Egyes jóindulatú visszhangok csapódtak csak hozzánk. Figyelmeztetőek. A leggonoszabb gyűlöletről számolnak be. Ellenük semmi sem tehető. Hogy magánhelyeken túlmenően is? Valószínű, biztos!

Írtam, hogy a modor újabban erősen javult. Meggondolás, baráti leintés hatott? Ki tudja?! Borsóné is jóindulatúan figyelmeztetett, az imént is, vigyázatra, teljesre! Úgy látszik, ott nagyszombaton lehetett nagy beszámoló. B. szerint ő teljesen leintette. Azt hiszi, hogy az alkalmaztatási viszonyt május 1-én meg akarja szüntetni. S ugyanakkor maradni akar! „Ilyet nem tehet, J.” – figyelmeztette B.-né. És emlékeztette az öt év alatt sok mindenre. Az ura még inkább. Talán ez is hatott.

Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy a kis szobát kiigényeltetni próbálja. Mert a saját lakásügy nehezen megy, nagyon nehezen. Erről nem szólt itthon. Máshol, úgy látszik, igen.

Az ura rendesebb, ezt már többször írtam.

Az idevétel volt a szerencsétlenség.

Lelki ráhatás, megjavítás: képtelenség. Fegyverszünet: talán. Azazhogy mostanában az volt és van.

Bizalmatlanságom tökéletes! Kétségbeesésem majdnem az.

Nincs miért kihallgattatni senkit. Pláne B.-t. Udvariasságra, emberiességre, kötelességteljesítésre, becsületre ott nem taníthatnak. Konkrét rossz az ittlétük; más nem mondható. Minden más ugyanis összefügg a mai élettel. Nem lehetünk „osztályidegenek”! Nyelni kell a lényegről! Más kissé a helyzet, ha kiigényléssel lépnek fel: akkor ugyanis megakadályozzák, hogy négy dolgozó alkalmazottat tartson. Ezért mondom, hogy a kapcsolatot szeretném megőrizni, melegen tartani, s majd használni, ha – lehet!

Milyen jó lett volna a Gönczölnének jutott albérleti nekik!

TISZTESSÉGES? DE SIMA MEGOLDÁS MINDENNÉL JOBB!

Mint „gazdám” most kitöltöttem a munkáltatói igazolványt. Eszerint – kellek?

A Veres Péter-terv: Kékesre akarták író-olvasó találkozóra hívni, és akkor autóval felvihette volna Szabó Lőrincet. – Józsika: Beczkóy József a gázgyárban dolgozott. – Fuchs-féle dolog: összeköttetés segítségével felajánlotta, hogy a Juliska férjének szólat. – Pintérnére ráesett egy elütött ló: Juliska április 21. és május 1. között betegállományban volt. – B.: Pintér Béla.

175.

Budapest, 1952. április 22.

Kedves Kl.,

ma először ülök az idén a szobámban a szokott ablakomnál. Égeti fenekemet, azazhogy csak a balcombomat a nap. Gyönyörű világ odakint! Csak sok a zaj. Kakas, kutya, gyerekhad, csapatok. Legrosszabb közülük szemközt az emeleti erkélylakó vizsla, már ismeri a leveleimből.

Az ám: levelek! Most már nem igen írok majd, ugye? Csütörtökön az utolsót. Vagy, ha szombaton este indul, még pénteken…

Korán keltem. Lócit felcsörgette az óra. Gépiesen elment. Fegyelmezetten. A „Negyedóra isten és a hivatal” hangulatában. Este egy fekvőszéket hozott, újat. Nem a legszükségesebb hozzájárulás a ház életéhez, de ez is valami. S magának most tán jobb is, mint máskor…

Kk. takarított. Ő is igyekszik fegyelmezni magát. A különbség kettejük közt mintha a férfiész természetéből eredne. Lócinak a csöndje is tragikusabb – no, ez kissé fellengzősen hat. Nem térek vissza a dologra, hogy precizirozzam, mit is akartam megfogni a gondolataimból… Kk. tegnap mégis megkapta Kelenföldön a Haynal-féle új, digitáliszos orvosságot; cseh készítmény. Az eddigiek mellé kell szednem; s most már nitromintet, amikor csak fájdalom jelentkezik.

Szerencsétlen Marconnay nyúzott az ittlétével vagy háromnegyed órán át. Mindig reménykedik! Micsoda sors! Micsoda tartalma lehet a lelkének, milyen zsúfoltsága a csalódásoknak, undoroknak megalázottságoknak! S mégis reméli. hogy nemsokára segélyt kap, sőt tán megjelenést…! A tragikomikus lélek a leggazdagabb!? Már csak 2 forintot tudtam adni neki. Más annyit sem ad; s nem fogadják. Valami kertésztől piros retket remél, azzal akar hálálkodni. Majd átveszek tőle valamit, hadd legyen a gyerekeknek…

Manci tegnap sokat gépelt. Lassan „betörik”. Betörése azonban megbízhatatlan: mindig elveszti a fejét és fellázad a rend ellen. Már pedig a gép csak rendnek engedelmeskedik! Úgy izgathatta a regény, hogy este még feljött újra, hogy tovább gépelne, mert tudni akarja a fejezet végét… Ma kirándulásra ment. Tegnap 20 forintot vitt el; munkabérben.

Ki kellett állítanom a J. „munkáltatói bizonyítványát”. „A jobb térd distorsiója” – így jelölték meg a baleset eredményét. Április 20-án dolgozott utoljára. Segélyt fog kapni, munkanaponkint 5 forintot; nekünk viszont nem szabad fizetnünk ez alatt, táppénzcsalás volna. Dr. Ludwig figyelmeztetett. Ő – J. – különben fekszik, tegnap alig látszott; ma viszont igen beszédes volt hozzám! Járóbetegnek van kiírva! Hogy lehet ez? Úgy! Vagy mégsem? Ne kövessük rossz utakra. Nagy füst, kis láng; bár gyötrelmes lehet a dolog… Hang emlékszik és idézi: „Az asszonyom csak kényeskedik a lábára!” S a hang most hozzáteszi, egyszerű ember hangja: „Isten újja!”…

Délutánra bemondta magát Bernáthné, hogy idenéz. S esetleg itt lesz az Illyés-házaspár. Kk. is. Baumgartner Sándor telefonált; este 10-kor Tompánál leszünk, aztán megy haza Igalba. Addig dolgozom.

Mellékelem a levelet, melyet ma a főorvosának írtam. Nem kell titkolnia, hogy a másolatot megküldtem magának. Közben majd csak elérem Benedeket is. És nem muszáj azonnal igénybevenni a beutalást (ha meglesz egyáltalán; bár bízom P. Zsókában). Csak legyen elindítva a dolog. S Alisznál kellemes lesz az élet, majdnem fürdőszerű, – ez az ő szava. Hogy bénaságtól is tart, azon hangosan nevetett csak! Minden rendben lesz!

Én azt akarom, hogy hazajöjjön most már. Pár nap múlva aztán szó lehet elmenetelről. Szilárd dr. viszont csak küldje azonnalra a javaslatot. (Benedekékhez nem kell ilyesmi; vagy oda is érvényes lesz ugyanez, ha úgy jobb.)

Szegi B. telefonált; beteg volt; futólag már beszélt Szabónéval (altábomagyné) s majd még fog. Azon az alapon, hogy megérdemelnek mielőbb saját lakást. Ezt különben is akarja nekik az állam. Csak kíváncsi vagyok az átmenetre. SIMA MEGOLDÁST!

Hogy cinkéink vannak, biztos. Hogy széncinkék-e, az nem. Fecske már van, hogyne!

El tudom képzelni, mennyire rosszul esett, hogy annyi látogató között ennyi időn át egyik se ment innen magához. Részben véletlen okozta, részben a speciális helyzetünk. No most majd lesz velünk! De jó legyen ám hozzám! (Én is igyekszem; csak ne kérje; és ne kifogásolja, ha nem sikerül.)

Tegnap elment 30. Ma is megy 20. A jegy áráról kérjen igazolást a kalauztól, kész formulával és könnyen megy. Irmus esetleg térít, azért.

Ahá: itt van, szombat, az esti busszal!

Jaj, de jó lesz! Orgonavirágzásba fog érkezni.

Haja, körme? Egye fene!

Nagyon kimerítően dolgozom. A Veres P.-terves levele nem jött meg!

Tessék a -ba-be, ban-ben ragokra jobban ügyelni! Marconnay 50 fillér értékű zöldhagymát hozott csak. Adtam neki 3–400 negyedív átütőpapírt. Rossz üzlet. De hát a szürke galamb?! – Itt most borulni kezd. Hűlést jósoltak. –

Bárdosi-Németh János a vak Szabó Karcsiékkal most írt egy kedves pécsi lapot. Látom, János most is nagy állásban van a városnál. Kk.-t hiába hajtottam hozzá: most már biztos, hogy sokat vesztett vele, hogy nem kereste!

Itthoni Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás, 2 kötet, körülbelül 800 oldal, magyarul.

Kis kukru most nem az én ablakomnál kéreget: magához szoktattam. De adtam neki. Házunk délkeleti frontja zöld az ampelopszistól, a szemközti házfal, északi lévén, még teljesen fekete, bár ott is ampelopszis kúszik…

Riza eddig nem jelentkezett. J. szombaton Béla segítségével valahogy „fajhtolni” akar, pénteken vasalás lenne. Részben s öntudatlanul tán magát utánozza még a betegségben is! Színház a világ, mondta Shakespeare. Néha szánalmas. De ne siessünk el semmit. – Megjött az új, nagy Majakovszkij új nyersfordítása: mintha valami teljesen más mű volna! – – – Most isten magával. Csókolom. (Nem reagált a „sír mint gyógyszer” témára!)

Lőrinc

Ui. – Most szólt ide Ábelné Nóra: érdeklődött maga iránt s hogy hogyan juthatna Haynalhoz: pajzsmiriggyel naponta ötször ájuldozik már ebben a melegben is, mondja. Michellerné közvetlen számát megadtam neki. – Ugyancsak érdeklődött Szabó Kálmán: megvannak, feje négy-öt naponkint nagyon fáj. –

Most beszéltem Veres P.-rel: nem mehet; igen kedves volt; nyolcadik unokája megszületett.

[melléklet:]

Budapest, 1952. április 22.

Kedves Barátom!

Feleségem peches, de bizonyára így is nagyon hasznos kékesi tartózkodása nagyon a vége felé jár: engedd meg, hogy a magam nevében is szívből köszönetet mondjak Neked és minden munkatársadnak azért a szeretetért, amellyel körülvettétek. Tudom, kijár ez minden betegnek, mindamellett az ember nem tudja megállni, hogy valami személyeset is ne érezzen azokkal szemben, akik ápolták, gondozták. Az alap-bajon, a pechen, azon a lábtörésen vagy ficamon, amivel az egész magaslati tartózkodása kezdődött, nem igen volt mit segíteni…

Tekintettel Klára hazajövetelére, referáltam állapotáról dr. Pártos Alisznak (Bernáth Aurél festőművészünk feleségének), aki az úgynevezett Reumakórház főorvosa. Elmondom, amit a továbbiakra nézve tanácsolt. Tekintettel arra, hogy feltehetően Klárán mint bejáró betegen nem végezhetők a szükséges további kezelések, mert fent-tartózkodása alatt ilyen és ilyen típusú baleset érte, – ha jónak látod, adj a részére beutalási javaslatot az Országos Reuma- és Fürdőügyi Intézetbe (ez az új neve a kórháznak), még pedig oly módon, hogy tőletek egyenesen ide vegyék át. Itt ugyanis – folytatta a főorvosnő – masszázst, villanyt stb. s esetleg már orthopéd-kezelést is kaphat. Az iratot lehetőleg postafordultával szeretné, mert akkor – reméli – neki talán sikerül elintéznie, hogy szombaton közvetlenül oda vigyék, vigyük… Aztán hozzáfűzte még, hogy a javaslatot jobb volna, ha énhozzám címeztetnéd: az átalakulások miatt ugyanis ott egy irat most még „könnyen felszívódhat a dzsungelben”, míg a hozzátartozó számontartja és talpal vele.

Természetesen a Sebestyén-klinika tanácsait és utasításait szintén számontartjuk; de dr. Benedeket napokon át nem sikerült újabban (sem) telefonice elérnem.

Ha tehát a fentieket jónak gondolnád, egy kicsit ezzel időben elébe mehetnénk a továbbiaknak. Nagyszerű volna persze, ha már minderre semmi szükség nem lenne.

Húsvétkor, reméltem, itt leszel – voltál – a családod körében, kerestelek is, de csak a feleségednek mondhattam meg jókívánságaimat.

Én magam elég nyavalyásan vagyok a szívemmel, de most örülök: sikerült tegnap, nyolcnapi utánjárással, egy kelenföldi patikában megkapni azt a kaphatatlan carditalin-drazsét, amit Haynal prof. legutóbb rendelt.

Sajnos többet kell dolgoznom, mint amennyit szabad, s ez is kevesebb, mint amennyit szeretnék. Thomas Hardy gyönyörű regényének fordításával másfél hónap múlva készen vagyok. Utána egy hosszabb Majakovszkij következik.

Még egyszer sok-sok köszönet és üdvözlet neked, az Intézetnek és munkatársaidnak! A viszontlátásig szívből üdvözöl igaz híved:

Szabó Lőrinc

Bpest, II. Volkmann u. 8.

(Tel.: 16-41-41)

P. Zsóka: Persián Ádámné, az ORFI Felvételi Irodáján. – Bárdosi-Németh János: (1902–1981) költő. – Ábelné Nóra: Csalótzkyné válása után dr. Ábel Antalné lett, jelenleg dr. Schneider Mihályné.

176.

Budapest, 1952. április 23.
szerda

Kedves Klára!

Nem értem, még kevésbé helyeslem, hogy másoknak olyan desperát leveleket vagy lapokat ír, mint például legutóbb Tompának is. Este nála voltunk, nagyon melegen beszéltünk magáról, ő nem is érzi – talán – a lap igaztalanságát, oktalanságát, célszerűtlenségét, hanem csak azt nézi, hogy „mennyire emberi”. A lelkiállapotát nem helyeslem benne! Azt a benyomást kelti, hogy maga javíthatatlan. Javíthatatlanul önkínzó. Mialatt nekem szóló soraiban ismételten „édesemnek” szólít és nagyrészt mellőzi a sirámot, körülkönnyezi az egész ismeretségünket. Ami aztán visszahat magára: elhitet! Ez benne a baj, csak ez!

Lement a tegnap, vánszorogva. Egész nap egyedül voltam. Kk. reggel összecsapja a dolgokat úgy, ahogy az ideje s a tudása engedi… Tulajdonképpen tarthatatlan az itteni helyzet, ez a dolgozni-nem-akarás, és most nem-tudás. Ilyenkor más alkalmazott kell. De hogyan, ha bent vannak s nem mennek ki?… Ő a Cooper-féle Bőrharisnya-regényeket olvassa, nagy elragadtatással. Hál’ istennek… Nem tudom megítélni, hogyan fogy és mi. Hogy ki veszi-viszi el, s hogy az természetes-e? Tulajdonképpen csak Lóci eszik, reggel, este, s amit visz magával. De egyszerre csak úgy nincs meg két kiló kenyér. Amit még majdnem egyben láttam… Ma 5 tojással van kevesebb, mint tegnap délután. Mi ez? Én két napja nem ebédeltem: jobb volt így. De úgy látom, kell. Tompánál a vérnyomásom – mialatt nagy fáradtságot, álmosságot éreztem! – egyszerre, beszélgetés közben, leesett 130-ra. Ő azt ajánlja, hogy az orvosságot, az újat, amit Kk. Székely gyógyszerész-kollegának, Szabédi Laci erdélyi költő itteni rokonának s nekem régi ismerősömnek rengeteg telefonos nyomozása után Kelenföldön végre megtalált, lökésszerűen kellene szednem. Ezt a gyári kísérőszöveg is ajánlja: szedjen a beteg első nap akár 5 drazsét (carditalin), aztán naponta csökkentse eggyel s maradjon meg az egynél. Haynal az egyet írta elő, lökés-adagolás nélkül tehát. Nem merek egyebet tenni. Igaz, hogy Tompa hárommal ajánlotta a kezdetet csupán, s így hamar az egynél volnánk. Ez a digitálisz-anyag valahogy a szívizomzatban gyűl össze és sokat erősít… De nem is értem, mért kezdtem ezt a hosszú magyarázkodást…

…Nincs rend, míg nincs ellenőrzés. Az anyagi kiszolgáltatottság sem jelentéktelen. Ma Mancinál ebédelek…

Tegnap délután csak Bernáthné jött el. Kk. csak későn érkezett haza. Illyésék az Írószövetségben a darabot mutatták be, a Nemzetiben esedékes Ozorai példá-t; Németh és Veres is ott voltak, engem nem hívtak meg. Most szokás az „előzetes megtárgyalás”. Csak így megy valami. Öncélú felolvasás nincs.

Este aztán eljött búcsúzni a Marcsira bizonyára nem oktalanul fúvó Gönczölné: ma költözik. Vele a lánya. Kijelentőket gépelt. Rettenetes a dohányszag az idősebb nők lehelletében! Egyúttal elköszöntek, mint szomszédok. Fél 10-kor Bari felszólt az utcáról, majd velem jött Tompához. Útközben a villamoson Németh Laci szállt fel hozzánk. Holnap lesz a prózafordításról tartandó előadása. Mondta, csak ne menjek, inkább pihenjek. De én szeretnék. Ekkor említette azt is, hogy mennyire tetszik neki az Ozorai példa. A saját regényét elfelejtettem kérdezni, hogy halad-e, vagy meg se kezdte.

Nem tudom, írtam-e már, hogy este még ideszólt Flóra, s velem, majd Kk.-val beszélt. Nem tudom, vele mit. Örülni fogok neki, ma meglesz, – mondta Kk. S még előbb itt járt Gaálné Aliszka is, Gönczölék még itt érték.

Ma remek nap megint. Kk. szobája előtt-alatt orgona nyit. Végig az utca kertjei csupa virágzó fa.

…A térdben az a betegség valami erősebb rándulás… „Még fürdőre is elküldhetnek vele!”… Bernáth Alisz igen remek, nonsalanszos, kedves modorban megvizsgálta. Fájhat, nem is kis ideig. De nem komoly. Ellenben remek, istenadta alkalom (ördögadta!) arra, hogy fedezet legyen neki szükségesekre… Jaj annak, aki nem tudja ellátni magát, aki nem elégszik meg akkora hellyel, mint egy klozet vagy mint egy sír…

Piri elvitte a lakbért. Halk, tisztességes. Ilyenkor elemi érzés megsúgja a jó taktikát nekik. Mindegy, most még egyéb se kéne, mint az, hogy összefogjanak!

Most jött meg a levele, a 22-i. Elég rövid, az ehetiek már mind azok voltak. (Nem baj!)

Ekkor maga még úgy tudta, hogy J. kórházba került. Hát erre már kár visszatérnem. Itthon volt és van. Most ment ki a klóra, rám se szólt… Veres Péter mondta tegnap, hogy pályamunkás korában olyasféle lábtörése lehetett, mint most magának. De dolgoznia kellett tovább. Csak épp olyan helyre osztották be, ahol egyhelyben folyt a munka, nem kellett járnia. Hat hét alatt rendbe jött a törés, bár még jóideig fájt… Ilyen „egyhelyben végzett” munka lenne itt például az elmosogatás. Azonban… majd Manci elmos…

Bohusné dolgát elkezdem intézni. Kéne a Frici-féle orvosnő neve. (Megvan: Dr. Kelemenné.)

Szombat este nem gépelünk. Örüljön, ha vasárnap napközben sor kerülhet valamicskére! Tudom, hogy kijöhetett a gépelésből. Csak ne szidjon, ne idegeskedjen, akkor nem lesz baj.

Káplányiékat üdvözlöm. Dr. Bajornét is. Gratulálok a hódításaihoz. Ez velem is így szokott lenni. Idegenekkel, ha barátságosak, nem megy komolyra a játék, nincs érdekellentét. Csak a közelállókat gyilkoljuk még vélt jóakaratunkkal is, ha nem vagyunk elég okosak és tapasztaltak. Az önzésünk fáj!

Kár, hogy az a Veres most nem mehet fel. A kis kocsijával jár, s Debrecen mellé kell mennie a lányáért s unokájáért, az újért, ugyanazokban a napokban. S a benzine is kevés. Meg aztán nem elég nyomatékos benne a szeretet irántam. Ezen nincs mit bánkódni.

Ma már a szobámban aludtam. Gyenge vagyok, pulzusom lassú és gyenge. Kint, a jóslat ellenére, teljes nyár. Lassan dolgozom csak, nem megy másképp. Tegnap este Lóci is harapós volt, vagyis ideges; de csak egyet horkant, aztán mintha megbánta volna. De akkor már visszavonultam tőle, s szerettem volna nem élni.

Isten vele! Csókolom.

Lőrinc

Utóirat: Dr. Bohus este idejön, Felter Magdához kap tőlem pár sort, akivel máris beszéltem, s aki szívesen várja B.-nét. – Úgy látszik. az összes könyvesboltokat államosították az elmúlt napokban.

Másoknak desperát leveleket ír: Szabó Lőrincné az április 24-i levelében erre válaszol: „Furcsa, hogy mennyire nem tud maga az én lelkiállapotomra helyezkedni és megérteni. Állandóan szid, fenyeget, kijelent: ha maga nem tesz így vagy úgy, akkor… Úgy csináljak, ahogy maga kívánja, különben… Ne írjak szomorúan másnak, mert azt magam is elhiszem… Pl. hogy függ össze a Tompának írt lapom azzal, hogy magát édesemnek szólítom-e vagy se? Azért, mert magát igyekszem szeretgetni, kirángatni a bánatából, idegességéből, szomorkodhatom s főleg azon, ha úgy látom, hiába igyekszem. Nem hiszem, hogy javíthatatlan önkínzó vagyok! Megkínzott és kínoz eléggé az életem. De tényleg kár erről beszélni. A sír, mint gyógyszerre nem reagáltam, mert féltem, hogy bármit mondok, másra magyarázza. Örülök, ha megnyugvást talál bárhogyan. Ha magának jólesik odamenni, ott ültetgetni a virágokat s gondolkozni s ez még életet is ad magába, tegye, jó szívvel gondolok erre a cselekedetére is. – Nem csaptam be ebben az ügyben se Galyán, se otthon, se itt, nem is fogom. Hogy a magam sorsát reménytelennek érzem sokszor, bár ha van erőm, igyekszem magam visszarángatni a kétségbeeséstől, az teljesen külön ügy. Erről nem tehet maga, szegény halott Erzsike sem, de én sem. Az élet, a sors nem akar nekem jót, nem tehet róla senki, hibáztatni legfeljebb magamat tudom.” – Gombaszögi Frici-féle orvosnő: Kelemen Imréné dr. Felter Magda. – Káplányiék; dr. Káplányi Géza, Szabó Lőrincné kezelőorvosa, szüleivel lakott. – Dr. Bajorné: Szabó Lőrincné április 22-i leveléből: „Egy helyes, csinos kis barátnőt is szereztem magamnak: dr. Bajor Lászlóné, OTI orvos a férj.”

177.

Budapest, 1952. április 24.
csütörtök

K. K.! –

féltizenkettőre jár, a postás ennyit nem késhet, úgy kell tehát lennie a dolognak, hogy nem írt vagy hogy későn adta fel. Pedig nagyon szerettem volna tudni két utóbbi levelem sorsát. (Egyszer 30, egyszer 20.) És a mellékletek: egy alkalommal bizalmasabb, magának; másodszor a másolat a főorvosnak írt levelemről. No de ha még elvesztek volna, akkor se búsuljon: a pénzt kibírjuk, kölcsönt csak ad valaki, a főorvos külön bizonyára megkapta a neki címzett kérésemet, – ha pedig nem teljesítheti (amit nem hiszek), akkor itt van Benedek, akivel tegnap beszéltem, s majd megoldja magát akár hétfőre is…

Mi történt tegnap délután 2 óta?… Az idegeneknek színét se láttam, azazhogy ha a nő felmerült, néma maradt és én is. Úgy hallom, az ilyem lábakra rá kell állani, erőltetni kell a járást fájdalom ellenére is, különben még nagyobb lesz az elszokás és a fájás, Jelen esetben azonban a dolog mintha inkább alkalom lenne… többféle valamire.

Vacsoránál a gyerekek cserben hagytak. Egyik sem ette Manci főztjét, a mákos galuskát. (Ma tehát ugyanaz lesz, de túrós csuszaként.) Kk. nem tudom, hol evett, Lóci pedig (emberevően fáradt lélekkel) a válogatott keret edzéséről jött meg, s ott jól tartották őket: bécsi szelettel, tortával stb. Úgyhogy a napi gépelésünk után csak magam ettem lent. Kellemetlen, hogy az a nő folyton lángokkal nyaldos körül, mikor az önfegyelmem úgyis bomba – abban az irányban. Délután már olyan állapotban voltam, hogy bevettem az orvosság-többletet Tompa tanácsa szerint, sőt nitromintet is rá, és csak akkor nyugodtam meg. Borzasztó ez az ostromállapot. Amit csak az ért meg, akit már ért mostanában hasonló pech!

Bohus helyett a felesége járt itt. Sokat vesztett a csinosságából, s hízott: nem? Odaadtam az adatközlő és beajánló kis feljegyzéseket az orvosokhoz, s vitt pár könyvet. (Szörnyen szaggat a gép!) Késő este Bari kért protekciót a Sebestyén-klinikára Imrusnak; Benedek elé terjesztettem a dolgot, anélkül is meglett volna, így még inkább. Humoros, szatirikus, groteszk tárgyú irodalmat kért kölcsön, új anyagot az egyetemi előadásaihoz.

Kk. egészen későn mégis lement Mancihoz, s egészen éjfél után egy óráig ott maradt. Nyilván súgtak-búgtak az én ügyeimben. Illyés is ideszólt még délben. Leszóltam neki Kk. szerepét az ügyben, de tán csak tévedésből; ugyanis Tamási Lajos a közbejött betegsége miatt nem mozoghat; de azért mozog, csak én nem tudom; s tán Devecseri is, meg más, csak valamiért titkolóznak. Ezt abból is sejtem, hogy például a jelenlétemben bizonyos telefonhívásoknál a készüléket Kk. okvetlen átviszi valamelyik üres szobába… No jó.

Ma reggel ő takarított megint. Este Manci mosogatott el, már halomba gyűlt az edény. Kk. törölgetett… Az ajtón túlról semmi életjel, csak a kenyér fogyása s három tojás hiánya mutatott ki-kimozdulásra…

A kis vízmelegítő még ma sincs meg! Beczkóyt most hívtam. Beteg, a lakásán hívhatom újra. Lóci Zsuzsától kapott nemrég egy új, kitűnő töltőtollat.

Most jut eszembe: azt a Vera nevű rajongó lányt, akit úgy megvárattam a válaszommal, most húsvétkor telefonon felhívtam, mintegy ünnepi „ajándékképpen”: a mamájával beszéltem pár kedves mondatot, jelezve közös ismerőseinket, a maga betegségét s távollétét, s reményemet, hogy ha már itthon lesz, most majd mégis meghívom őket. Nagyon meghatottan vette a mama, s a lány új levélben köszönte meg a dolgot. Hát majd ne felejtsük el, igen rendes népeknek látszanak.

Fontos következik: 26-án, szombaton, de még a maga fentlétekor, du. 15,40–16,00 közt Shakespeare, a költő címmel rádiószám megy (nem tudjuk, melyik adón! – benne három Képes-fordította szonett s kettő az én fordításomban: ezeket Klára mondja (mást nem). Judit meg énekel valamit. Szervezze meg a hallgatást, jó? Kedves búcsú lesz, s előíz! (Szánalmas dolog ez a 2 + 3; ugye?)

Tegnapi szándékommal ellentétben mégsem megyek el ma du. a N. Laci előadására. Igazán sajnálom. De Kk. így látja jobbnak, s Tompa is, sőt Laci is. Pedig én emlegettem először a Karenina-fordítás kitűnőségét! Telefonon kimentem magamat. Bari megígérte, hogy elmegy s referál mindenről.

Nagyon rosszul aludtam napok óta, csak négy-öt órát! Igen fáradt vagyok. S még nem értem rá délután pihenni egyszer sem! Pedig de kéne, érzem!

Kk. úgy tudja, hogy egy rádiószámban a Tücsökzene két első darabja menni fog!

Csak nyugalom lenne már! Itthon!

Liptákra neheztelek, amiért legalább két hete nem reagál arra a fotopapírküldeményre, amit Martonnál kijártam neki. Ez már nem az ajándék volt, s szeretném hallani a rendes teljes lebonyolítást. Ehelyett egyetlen sort sem az egészről! Kell az embernek szívességet tennie!

Még két nap, és maga itthon lesz. Könnyebb lesz mindenesetre, még ha egyébként semmi változás nem történnék is. Ezt a lelki magányt és feszültséget lehetetlen tovább bírnom.

Közbeiktattam pár Burns-vers fordítását, most dolgozom rajtuk; ebéd után visszaülök a Tess-be.

Fátyolos, szép, meleg nap van. A sokszor leírt, szokott díszlet, a színen a sokszor leírt, szokott jelenetekkel.

Mért nem írt ma? Úgy riadozik az ember!

Holnap még egyszer írok én. Ne maradjon el már a sok után az az egy nap.

Vasárnapra – vagy vasárnap – Manci főz majd.

Várom. Legyen jókedvű. Igaz jókedvnek sírnia is szabad. Csókolom, kedves! Viszontlátásra!

Szeretettel:

Lőrinc

Ui. – Most aztán honnan szerzünk saját könyveket? Nincs egyetlen magánkönyvesbolt és antikvárium sem! – 1 óra: J. felkelt. Lemegy ételt vásárolni magának, mondja. Egy tányér meleg ételt felajánlottam neki lentről; elhárította.

Vera nevű rajongó lány: Bodrossy Vera, utóbb Hellebrondt Gusztávné, többszöri levélváltás után Tompa Kálmán ismertette meg őket egymással. – Nincs egyetlen magánkönyvesbolt és antikvárium sem: akkor államosították őket.

178.

Budapest, 1952. április 25.

Kedvesem, –

hát itt az utolsó levél. Még ebben is rosszul esik, hogy eljött az utolsónak az ideje, perce. Pedig meg kell vallanom, nem egyszer terhemre volt a vállalt feladat, a mindennapi írás. Hiszen körülbelül két órát igénybevett mindegyik. És olyan kevés időm van! Magától még jön egy, a holnapi, amit ma, pénteken ír. Talán abban nem lesz olyanfajta panasz, amely rendszerint inkább vádnak hangzik a maga szájából, még akkor is, ha csakugyan nem akar az, lenni. Jóban vagyok magával! Ne rontsuk el!

A Veres Péter-ügyet ma értettem meg egészen. Tehát az egész üzem akarta volna!? Nem mehetett, írtam. Rosszkor jött a hívás. Nemcsak az unoka-születés miatt.

Ma két levél jött egyszerre, a 23-i és 24-i keletű. Riza utazása nekünk is jobb, hogy későbbre maradt.

Kár volna, ha a leveleim elkésnének s csak itthon érnék utól.

A tegnapi „fajhtolás” és a mai vasalás elmaradt. Hogy miért, nem tudom. J. délután nem volt itthon. Nyilván fütyült az ellenőrzésre. De épp kijöttek hozzá, Manci úgy tudja. Csak estefelé jött meg. Hírleli a környéken, hogy mint egy kutyát, úgy hagyták betegen heverni, s hogy ezt még megkeserülik a gazdájáék. Hogy nem adtak neki enni! Hát adtak. Meleget nem, mert nem volt, aki főzzön. A hideget igénybevette, úgy, ahogy akarta. Kenyér igen meglepően fogyott. Tojás tegnapelőtt délután három darab. Tea, cukor. Zsír. S ki tudja, mi még. Sőt mikor meleghez jutottam Mancitól, őt is megkérdeztem, nem kér-e egy tányér jó mákos kifőtt tésztát. Amikor ridegen visszautasított mindent, csak akkor szűnt meg a noszogatás. Tegnap délben kiment ennivalót venni magának, tojást hozott és kolbászt.

Ma bement a Maros utcába. Napi 5,50 jár neki. Új cédulát is kellett kitöltenem. Dr. Lajtháné Alisz, a Maros utcából ismerős, igen kedvesen adta meg a szükséges felvilágosítást. Épp eléje tartozik formailag az eset. Érdekes, hogy nemrég épp ezt az asszonyt is megkérdeztem, nem tud-e valami jó szervizt: nászajándéknak!? (Hatszáz forintért gyönyörű rosenthali volna… – mondta most.)

Este Markos B. jött át. Sugárzott a boldogságtól, hogy jó híreket hozhatott. A párthelyiségből jött (J. is ott járt, tán előző nap). Tamási Lajossal is beszélt. Titkolózott talán egy kissé, valami jó készülne; mondják, örülni fogok neki: menjek vidékre; hogy akarok? Meg ilyeneket. Mindenesetre védelmet adnak. Nekünk 5 szobás lakás jár, közölte Tamási Lajos KK.-val, aki ugyancsak tegnap végre szintén beszélt vele. A II. kerületnél s tán a körzetnél most sürgetni fogják, hogy J.-ék jussanak lakáshoz. Mert kitenni őket – ezt senki sem vállalja, ez fel se merülhet. (?) Ma délre levelet várhatok az Írószövetségtől s holnap tán látogatókat, Tamásit, Zelket, hivatalosan… (?)

Bernáthné újra beteges, kisebb láza van. Náluk ambulancia nincs. Ezt magának üzeni. Arról is szó van, hogy feküdjem be oda. Valaki megint a Galyát (is) említette, mint ami tekintetbe jöhet újra (?). Nem tudok tisztán látni. – Füredről írt végre Lipták, mintha csak megérezte volna, hogy már-már neheztelek rá. Most határozottan erőteljesen hív. Sietve még pedig! Majd megbeszélünk mindent, ha maga itthon lesz. Attól is függ sok, hogy maga hogyan lesz itthon, milyen erőben. Lipták levelét mellékelem, olyan színes és szórakoztató. Illyésék a megérkezése utáni első napokban eljönnek.

S a tegnap nagy eseménye a Németh Laci felolvasása volt. Nem mentem el, sajnos nem mehettem, igazán olyan fáradt voltam. Baránszky referált este. Csodálatosan gazdag tárház bomlott ki a Laci előadásában, mondta, elbűvölő. Volt benne sok orosz filologizálás is. Tüntetően ünnepelték. Vastapsszerűen. Az ő szövegében, majd a Gyula, Kardos Laci és Radó György hozzászólásaiban az én nevem is előfordult, „jelzőnélküli teljes tisztelettel”, ahogy B. Laci kifejezte magát. Én Gyulán át előre kimentettem magamat Laciéknál, de most majd személyesen átszólok. Izgalmas, boldog nap lehetett. A nívó győzelme a selejt fölött? – Csak itthon győzne már ugyanaz!

Kk. üzeni – s én is helyeslem – hogy hazajövet semmi puszi és szívélyesség. Kk. azt is súlyos hibának tartja részemről, hogy magának egy rezervált-hangú, pár soros, érdeklődő-sajnálkozó lapot ajánlottam ide küldeni. Semmit! Abban mindenesetre igaza van, hogy meggyőzés képtelenség, ígéret értéktelen, hisztéria mindent megváltoztat minden félórában. Írtam, hogy esetleg terhesség van már jelen, amire elejtett apróságokból következtetek?

Azt a 26 darabos, 6 személyes szervizt viszont – tudja-e! – épp most, búcsúnak, nagyon nagy kedvem volna odaadni?! De csak, mikor már elmentek, vagy amikor biztos, hogy elmennek. Tegnap, kerülő úton hallottam, délután valami tárgyalásra ment volna, – ő – a Volkmann 11-i szoba kiigénylés ügyében. Nem beszél, nem tudom az eredményt. A hír, úgy tudja, hogy ha nem sikerül ez, akkor elsején a mai kis szobát óhajtja kiigényelni. Ami négy fontos dolgozót akadályozna meg abban, hogy tartson valakit, aki főz és takarít rá. Markos B. szerint már igen jelentős különbségtétel történik a minőségi teljesítmény javára. Ki azonban nem teszik őket…

Egyszóval: semmi puszi! Hideg, nyugodt rezerváció. Még csak panasz se!…

Bari Gizike kezéről lekerült a kötés.

Hortenziát is üdvözlöm; mindössze egy percig beszéltem vele: de ő volt a legelső bizalmas személy számomra a Kékesen.

Láthatja még a Tátrát? Megláthatná? Emlékezetes kép maradna.

Ne felejtse a szombat délutáni Shakespeare-rádióadást, Kk. két szonettmondásával.

Bölöni, s így Gönczölné, Budán lakik, feljebb, mint mi, Gizikéék magasságában valahol a Vöröshadsereg útja körül. Kovács utca… (Bölöniné féléve meghalt.)

Kisegítőnk Manci lesz. Nem idegen. Fizetni kell.

Úgy fáj ez a szüntelen Péter-emlegetés: sokáig melengethette magában a gondolatot. Jó is lett volna!

Azt is mondják, hogy minden esedékes munkámat leállítják, azazhogy lelassítják, pönálék nélkül.

No de most aztán isten vele. Ha nem jár rosszul a postával ez a levél, szombaton még megkapja. Nyilván déltájban. És tíz óra múlva itthon lesz! Örülök neki, szeretettel várom. És minden gondolati árulási érzés nélkül. Legyen csak jó maga is hozzám, kedves Klára.

Öleli és csókolja:

Lőrinc

Lóci meg én szombaton este ¾10-kor várjuk a Sztálin téren.

Főorvoséknak, mindenkinek sok üdv és köszönet!

Ma délután Bujdossy Évi jön ide, nagy angol-regényezés lesz!

Németh L-nak még írhatna egy gratuláló lapocskát, hogy oda eljutott az örvendetes hír. Szilágyi Erzsébet fasor 19.

Várom! Azt hiszem, nagyon fogok örülni. Jól hiszem?

Ma reggel a könyvtárszobában leszakadt az utcai ablak redőnye. Nem a szokott módon, komiszabbul, más helyen. Mégis könnyebb volt megcsinálni: szerencsés kézzel nyúltam hozzá. Másképp sötét lett volna egész nap a szoba.

Három nap alatt nyolc Burns-dallal készültem el, egyik remekebb, mint a másik.

Némethéknek most gratuláltam telefonon. Igaz az abszolút siker.

Zelk Zoltán: (1906–1981) ekkor a Kisdobos című ifjúsági lap szerkesztője (1952 és 1956 között) és mint ilyen az akkor mellőzött írókat foglalkoztatta. – Bölöniné féléve meghalt: (1873–1951. augusztus 13.) Itóka néven Ady baráti köréből ismert, Kémeri Sándor néven írt.

179.

Balatonszemes, 1952. július 23.

Kedves Klára,

csak gondolomra írom 23-ának a napot; mindenesetre szerda van. Rendben megérkeztünk, naponta átmegyünk Sz. Ilushoz és szombattól egészen nála leszünk. Elhelyezésünk jó. Mindent kapni, de minden siralmas és drága. Főfoglalkozásunk az első napon az alvás volt, főleg a doktoromnak. Vasárnap délelőtt 10-kor a Kossuthon ne felejtse el Kisklárát meghallgatni; én is hallani fogom. Óriási a szárazság. Most csak életjelet akartam adni. Minden jót! Jól vagyok.

Szeretettel:

Lőrinc

Doktorom: Szabó Lőrinc a tavalyi infarktusára tekintettel csak orvos társaságában utazhatott, július 22-én Tompa Kálmán társaságában Szemesen tartózkodik július 22. és augusztus 1. között. – Kossuth Rádióban: Egy kis nóta – egy kis móka című műsor.

180.

Balatonszemes, 1952. július 24.

Kedves Klára!

Semmi különös nincs, csak pont szokásom sűrűn írni. Szombaton költözünk át Ilushoz. Holnap, pénteken, Füredről telefonálnak (meghívással, a postára) Liptákék, s valószínűleg elém hajóznak Földvárra, ahová viszont én és Kálmán „villamosozunk” két állomásnyit, eléjük, megbeszélni az augusztust. Pihenjen sokat! Jól vagyok. Ma lehűlt a levegő. Csókolom:

Lőrinc

181.

Balatonszemes, 1952. július 27.
vasárnap

Kedves Klára!

Most hallgattam végig Kisklára énekszámát, szép volt és kedves volt. Előre „gratuláltam” neki egy lapon Bükkszentkeresztre, másképp nem érte volna már ott az üdvözletem. Ilusnál voltunk már, azazhogy vagyunk már tegnap reggel óta egy hallal megtoldott szobában, vagyis így két szobában. Klára éneke közben jöttek meg Kálmán húgai, akiket pár napra váratlanul lerendelt ide, magához, helyesebben: meghívott, nagy örömére a két élénk és öreg lánynak vagy minek. Mindegyiknek olyan szélmalom módjára viharzik az esze, mint nem egyszer a bátyjuknak. Az egyik, akit többször láttam már, egy Thompson nevű múltszázadvégi angol költőnek egy nevezetes versét hozta el, gépelve, angolul és a saját nyersfordításában: Az ég kutyái, ez a vers címe, és az isten „üldözi” benne szeretetével az előle menekülőt, – a reménytelenül menekülőt. Szép, óriáslélekzetű, hosszú vers, olyan őserdei-stílusú és félig-őrült, hogy sok helyen szabadon lehet értelmezni képeinek a jelentését… Hát ezzel mulattunk egy kicsit: a verset már ismertem, sőt szerettem volna lefordítani az Örök barátaink II-be, azonban túl homályos volt, és a feladat túl nagy… meg aztán némi spirituális zűrzavart is sejtek alapjában véve benne – szóval: a dolog, a fordítás elmaradt, de, örülök, hogy ezt a híres művet most majd, délután vagy holnap, teljesen átvilágítjuk, átbeszéljük… A Tompa-lányok Kálmánnak valami betegénél fognak lakni és itt kosztolnak (ebédre).

Előző lakásunkról tegnap délelőtt költöztünk át ide. Az is jó volt, kedves, régimódi, tiszta és szívélyes öregek láttak el bennünket; és felismert egy szomszédjuk, volt vidéki szerkesztő, aki most tyúkfarmot vezet, a magáét. Kálmán szörnyen raplis ember, egy hisztis nőnél különb e tekintetben; hallatlanul érzékeny, sértődékeny; s ugyanakkor meghatóan hűséges, szeretetteljes és naiv! Kis koccanásaink voltak csak, s még ritkábban lesznek, mert – úgy sejtem! – kezdünk rájönni egymás „ízére”. Előzetes szállásunknak megjegyzem a nevét, csak azért, hogy meglegyen otthon, másképp elfelejtem: Földes, ny. postatanácsos, Mártírok útja 7. Szomszédjának a neve: Szöllősy Ferenc (Kossuth L. utca).

Délután (telefonmegbeszélés szerint) átmentünk – 10 perces vonatút – Földvárra. Aki viszont nem jelent meg, az a Lipták-pár volt! Dizsi és a szemész-házaspár és a gégés tanársegéd (a kutya nélkül) – mind ott voltak! Kissé megkésve érkeztek vissza az Addión; reggel indultak. Az történt, referált Dizsi, hogy épp aznap reggel államilag kiigényelték Pulcsi bolthelyiségét (tehát nem az iparengedélyt vonták meg), és őrült felfordulás támadt és megoldást kellett találni stb. Arra kér Gabus, hogy az utolsó napomon menjek most majd Füreden át haza. Ez könnyen nyélbeüthető: délelőtt úgy 10 tájban indul innen oda a hajó, 1 körül ott van, marad tehát a vonatig vagy 4–5–6 óra idő bemenni hozzájuk. A bemenetel és csomagvitetés módját kell csak megoldani. Még nem tudom azonban, megyek-e majd hozzájuk. A kórházterv az elképzelés szerint menne.

Most szaladt át Ilushoz Verebély Tiborné, aki ma este majd felhívja magát és referál arról, amit rólunk látott. Ők – a családja, gyerekek meg egy autós barátjuk – ma mennek haza végleg. Az asszony gyermekorvos. Tegnapelőtt kisebb körben, tegnap este pedig az orvosok jelenlétében, verseket olvastam fel – elég sokat és jókedvűen. Főleg az Összes-ből. Tasnádyné Klári is itt volt, jár Ilushoz, ittmaradt (roppant szerény) vacsorára, – a versek kedvéért. Legalább is ezt mondta. Nagyon bosszantotta a hidegre fordult idő (amely különben ma visszafordult melegre): majdnem haza akart már utazni. Éjjel Kálmán udvariasan hazakísérte a lakására. Verebélyék délután mennek, indulnak haza, Pestre; s az az érzésem, hogy szívesen maradnának érintkezésben velünk.

Mi – én és a „három Kálmán” – ugyanakkor átmegyünk a kedves, tehetséges és pletykaviharos Ignácz Rózsához. Nem volt biztos, hogy megyünk, csak gondoltunk rá; hogy azonban maga írta János ottlétét, egyszerre mindenkinek nagy kedve jött, s ez a nap látszik rá a legjobbnak.

Írta Teréz néni (Kálmus mamája) lábtörését. E percben érkezett és 25-i keletű levelében is említi a bajt. Ebben célzást vélek látni arra, hogy Tompa hajózzon át: megpróbálom szelíden arrafelé hajlítani a gondolatát, de nem erőszakolom. – Ha menne, és ha én is vele mennék, akkor se mennék feljebb és beljebb Tihanyban Vass Eleméréknél s ott várnám be Kálmán visszajövetelét. – Kálmán egyébként naponta kétszer atriphos-injekciókat ad nekem: a szív ereit és vérellátását javítja valahogy ez a szer.

A La Fontaine-ügyben megkaptam a Szépirodalmiék levelét; már írtam is Sőtérnek, hogy 2-án otthon leszek. Megadtam a telefonszámot és kértem előre értesítést, hogy 1-jén este hazaérkezve tudjam, hogy érjük el egymást leggyorsabban!

A fényképészt majd megtaláljuk. Csatlós derék ember volt, autó-szerencsétlensége után a kórházban is felkerestem.

Nem kell félnie, nem „rohangálok”: ez mind csak szóban és papíron sok és rohanás!

Elseje után én jó sok napig Pesten leszek, úgy gondolom.

A Feri-féle képek…? Ilus szerint mégsem adhatók olyasmik ajándékba! Nyugodtan adhat belőle Ferinek, akár kettőt is, persze ne a legérdekesebbet! Nem emlékszem rájuk külön.

Örülök, hogy K. Laci olyan jól érezte magát. A kislányt nem tudom „megoldani”, ne szóljon róla. Baránszkyéknak és Bernáthéknak írok – jó, hogy szólt. Az írógépjavításnak örülök.

Kedden délelőtt még feladhat ide postát; aztán már nem lesz biztos.

Dolgozni nem lehet. Olvasnivalót kár volt hozni, Ilusnál sok jó könyv van.

Kedves hely ez a Szemes és egészen más, mint amilyennek eddig hittem. Jobb.

Lócit sokszor csókolom, nagyon örülnék, ha kijutna, – tudják. Ügyes volt, hogy találkozott vele. A lábáról nem ír! Remélem, javul! – Isten vele most, sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Dr. Verebély Tibor: sebészprofesszor. – Tasnádyné Klári: Tasnádyné Kubacska Andrásné. – Ignácz Rózsa: (1910–1979) író, Jankovicstelepen volt nyaralója, Kodolányi többször tartózkodott nála; fia Makkay Ádám költő első felesége Kemény Zsuzsa lesz. – A La Fontaine-ügy: Szabó Lőrincné július 25-i levelében írja: „tegnap felhívott Csatlós a Szépirodalmitól. Érdeklődött a maga hogyléte után s hogy vállalna-e La Fontaine versek fordítását. Sőtér szerkeszti. Megadtam a maga címét, azt mondta, hogy ír magának, de jó lenne, ha Sőtérrel érintkeznék a válogatások miatt.” La Fontaine (1621–1695) Mesék című kötetébe ez év őszén fordít Szabó Lőrinc, a kötet két kiadást ért meg (1954 és 1955-ben), de végül nem Sőtér István, hanem Gyergyai Albert szerkesztette. – Fényképész: Szabó Lőrincné levelét így folytatja: (Csatlós) „egy fényképészt is felajánlott, aki nagyon szeretné magát lefényképezni a lakásban.” Valószínűleg ezután készültek a Gink Károly portréi. – Feri-féle képek: Ugyanebből a levélből: „Mariskáéktól el kell hozni a képeket, ugye? Adjak belőle egyet Ferinek? Melyiket? Írja meg, mert a jövő héten majd elmegyek s hazaviszem őket.” Mariska, Feri: Horváth Mariska régi házvezetőnőjük és férje Horváth Ferenc; Horváth Mariska nem emlékszik képekre, de arra igen, hogy ezekben az években megőrzésre bíztak rájuk dolgokat Szabó Lőrincék. – Lóci, örülnék, ha kijutna: Moszkvába.

182.

Balatonszemes, 1952. július 28.
hétfő

Kedves Klára!

Semmi újság. Olvassuk a Népsportot. Voltunk (a három Tompa meg én) Jankovicstelepen, de Jánosnak már csak 48 órája hűlt helyét találtuk… A doktor naponta kétszer injekcióz. Kisklára ma írt, kevés a vizük. Bizony jobb lett volna ide jönnie velem! Roppant meleg van újra a tegnapi kis lehűlés után; a kertben próbálunk lélegezni. Dolgoznom nem lehet. Gerle búg és sárgarigó fütyülget. Ma Lipták Gabus újra telefonált, hogy rajtuk át utazzam haza: úgy lesz, pénteken! Láttam a röplabdások sikerét a románokkal szemben. Kisklára már talán haza is ér ma este! Lóciról szeretnék tudni. Azt hiszem, legalább egy hetet Pesten töltök augusztus elején. – Van itt egy furcsán nyaraló, vakációzó egyetemi könyvtáros, Dr. László János: e hóra (mint már évek óta teszi) havi bérletet váltott Pest-Keszthely távra, mindkét Balaton-oldalra (300 Ft), és naponta, gyors II-on jön s megy mindig kényelmesen, otthon hál s rengeteg helyen lehet: azt mondja, ez a legjobb nyaralás! A viszontlátásig mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

183.

Balatonszemes, 1952. július 29.

Kedves Nagyklára és Kicsi!

Én csak írogatom gépiesen a lapjaimat, de hazulról csak nem jön semmi. Az utolsó híradást péntekről keltezték. Remélem nincs újabb betegség a láthatáron! Mára igen szelesre és aránylag igen hűvösre fordult az idő, rossz kedvünk van és így még többet pihenünk. Minduntalan akadnak ismerősök mindenfelé; így tegnap a szomszéd Aliszka rokonságából vagy baráti köréből ismert fel egy asszony és férje (gépészmérnök, túristáskodó házaspár). A „Tompa-sister”-ek ma Badacsonyba hajóztak át, mi nem tartottunk velük. Kisklára nyilván otthon van már… Többször ne írjanak most már, még Füredre sem, hiszen hamarosan otthon leszek. Semmi különös sehol, csak beteges aggályoskodásból írtam. (Remélve, hogy maguk egészséges helyzetmegítélésből hallgatnak.) Lócival együtt sok csók

Aputól

184.

Balatonfüred, 1952. szeptember 23.
kedd

Kedves Klára,

szerencsésen megjöttem, telefonja megelőzött. Jánosnál kedves órákat töltöttem. Itt a szokott kitörő szívélyesség fogadott. Csak elég hideg van, nagyon hideg van. Ma átmegyünk Tihanyba, Vassékhoz. Minden jót mindnyájuknak, sietek, soká aludtam.

Csókolom:

Lőrinc

Balatonfüred: Szabó Lőrinc szeptember 23-tól megszakításokkal november 27-ig Liptákéknál lakik. – A lapon Szabó Lőrincné téves utólagos dátumozása: szeptember 18., a szeptember 24-i, szerdai levélből világosan kitűnik, hogy kevéssel előtte küldte, a keddről dátumozott lapot.

185.

Balatonfüred, 1952. szeptember 24.

Kedves Klára!

Hogy szerencsésen megjöttem, már tudja a lapomból. Tegnap Erzsikével áthajóztunk Tihanyba, ott átadtam Tompa 500-át Elemérnek. A kis házat átépítteti az állam, úgyhogy pár nap óta átköltöztették őket a szemközti tudományos főépületbe, ott van egy-egy kis szobájuk.

Sajnos, Illyés a vendégével, Wesselyvel, épp vasárnap utazott fel Pestre, úgyhogy őt majd csak később láthatom. (Az Ozorai-t tegnap este adta a rádió.) Wessely, tudtommal, máris munkába állt. A holnap kölcsönjegyzés az Új Magyarnál szombati vizitemmel nyilván rendben van, Szirmai Tivadarnak, Laci helyettesének is mondtam a dolgot az ezzel megbízott elvtársnőn kívül. Abban az ügyben pedig, hogy a Majakovszkij (s reménybeli további dolgok) terhére az Új Magyar havonta átutaljon az Irodalmi Alaphoz 1-én bizonyos összeget, majd innen írok Wesselynek; ezt is említettem különben Rákos vezérigazgatónak, azzal, hogy majd Lacival végigtárgyalom a dolgot. Azt pedig, hogy mennyi legyen ez az átutalandó összeg, majd dr. Vighnétől tudjuk meg az Irodalmi Alaptól. Jó néhány száz forint lesz ez a havi részlet: négyünk tüzelőgondjának fő terhe most énreám hárul.

Beszéltünk itt a maga lejöveteléről. Igen szívesen látják és hívják… Legközelebb azonban csak a jövő, tehát mostantól második vasárnap lehet (szombaton még akkor sem); de úgy, hogy akkor a rákövetkező hétköznapokon maradjon még itt… Most vasárnap és a jövő héten ugyanis nagy vendégjárás lesz, főleg a baráti szőlőtulajdonosok érkeznek szüretre… Hanem, ha Illyésékkel kombinálni tudná a dolgot, akkor máris jöhetne! Ez nyilván attól is függ, hogy mi lesz odahaza a helyzet a lánnyal, az újjal… Én szívesen átmennék Magával Tihanyba arra az időre.

Az idő itt most olyan, amilyen Pesten lehet. E percben épp süt a nap, a kertben ülök a lugas melletti kövezett részen, a piros vas-asztalnál. Két óra múlt. Felhők járnak, közepes szél fúj, de az egész jól bírható. A lakásban hidegebb van. Mindenki reméli, hogy komoly meleg is lesz még, a vénasszonyoké. Őszi kabátban ülök, megpróbálok dolgozni. Lafontaine-t fordítok. Ennek 15-re (október) készen kell lennie.

Most kezd sárgulni, pirosodni a zöld világ. Az üdülők Tihanyban (a Sport-szállóval együtt) mind csukva már. Itt még nem. De alig van élet. Rossz időben igen rossz lesz a szobában fagyoskodni. A kórházról még nem volt, nem esett szó. Nem is vonz az ügy…

Említettem Gabusnak Baránszky vágyát és kérését, hogy meglátogathatna-e, egyszer itt hálván. Igen! Csak épp nem a jövő szerdán-csütörtökön: az az idő még a szüretelési vendéghad rohamába esik bele. Hanem további egy héttel később; és akkor nem is lesz szükséges, hogy 1½ napra limitálja az ittlétét. Hanem az szükséges, hogy összehangolja az idejét a Magáéval: jöjjön Maga után. Közölje ezt vele, s aztán ő írjon idején; jó?

Víkendekre az elmaradhatatlan Horváth Boldizsár jár le. Ha jön, velem lakik majd a „zöld” szobában. A nagy tehermentesítő, gondűző szoba, a nyári veranda a 3 vasággyal használaton kívül van.

Láttam idei mandulát, kilója 5,50 Ft. Kibontva: 40 Ft. Tavalyi, szikkadt, hántolt: 60 Ft.

Nagy sikere volt itt is a rácsos szárazsüteménynek, amit küldött.

Hogy van a kis oldalficama? Az új?!

Nem érezném magamat rosszul, ha tudnám, hogy otthon rendben van a lány-ügy, az a svábasszonyos megoldás. Ellenben alig tudom elképzelni, hogy sokáig legyek itt, s hogy tavaly meg azelőtt hogyan lehettem? Minden érzésem olyan – ideiglenes! Az is sokszor eszembe jut, és bosszant, amit Devecseritől hallottam (A „majd még beszélünk”.)

Dr. Vighnénál a hivatalból talán maga is érdeklődhetne előre a farészletről; és szükség esetén Wesselyvel is beszélhet.

Csodák csodája esetén, ha tudniillik még meghosszabbítanák a segélyemet (amiről Fodornéval beszéltem is), bizonyára kapna tőle – Fodornétól – azonnali értesítést. Saját maga ne érdeklődjék ebben a dologban: illetlenség volna még csak rágondolni is, nemhogy szóvá tenni.

Wesselynek a havi részlet ügyében holnap írok. Elsejére pedig a Szépirodalmitól – (Vidor Hugo – Vas István) – postán érkezik ezer forint. Én ebből ide nem kérek semmit. Csak azt, hogy ossza be: ne úgy, „ahogy lehet”, hanem úgy, „ahogy muszáj”.

Kodolányi igen örült a borotvakrémnek: már épp nem volt szappana. Vasárnapi ebédjüket áttették hétfőre, úgyhogy csirkét ettem, rántottat. Tompa 100-át is köszönik és orvosságait. Üdvözölték magukat. A lány Pestre készül, állásba kell mennie.

Mindhármukat sokszor csókolom. Szeretettel

Lőrinc

Szinnai Tivadar: író, műfordító, akkor az Új Magyar Könyvkiadó szerkesztője. – Dr. Vigh Józsefné: Ica, ekkor előadó az Irodalmi Alapnál. – A helyzet a lánnyal: Szabó Lőrincné szeptember 24-i leveléből: „Holnap beáll az a Mári néni, akit Gizike ajánlott. Egyelőre elsejéig próbaidőre vettem fel. Megbízható, Gizike már több mint öt éve ismeri. 55 éves, olyan szakácsnés kinézésű, Veszprém megyéből származik, nem is tud jól magyarul. Illetve tud, csak a kiejtésén érezni, hogy német.” Mari néni: Oberberger Józsefné Molnár Mária, 1952. szeptember (december 1-jén jelentették be) és 1953. február között volt háztartási alkalmazott. – Fodor Istvánné: Szabó Márta az Írószövetség titkárnője. – Victor Hugo: (1802–1885) Válogatott versei 1953-ban jelentek meg a Szépirodalminál, a kötetben való részvételre Vas István kérte fel a költőt.

186.

Balatonfüred, 1952. szeptember 28.

Kedves Klára!

Vasárnap van, gyönyörűen kisütött. A kertben dolgoztam, mikor betért a házba Boglárról Kovács Jóska. Meglátogatott, két év óta nem láttuk egymást. Aztán elvitt ebédelni a „János bácsi”-ba. Pompás töltöttkáposztát ettem. Feketére vagy egy pohár borra még visszamegyünk! Oda különben Tangl Haraldék érkeztek meg ma délben. Kíváncsi vagyok a hazai helyzetre és minden lapjának örülök. Ich lasse Mari néni schön grüssen und wünsche ihr alles gute! A hideg már tűrhetetlen volt; majd hogy haza nem utaztam. Hol van Gyuszi? Írjanak sűrűn! Csókolom.

Lőrinc

Szeptember 28.: A levelezőlap dátumozása Szabó Lőrincné írásával „1952. IX. 30.”, de „vasárnap”: szeptember 28.

187.

Balatonfüred, 1952. szeptember 29.
hétfő délben

Kedves Klára!

Megint napon ülök, a kertben, a piros asztalnál. Két napja szép idő van. A szüret áll. A szüretiek megjöttek. Vagyis: Tanglék, aztán Várady Margit és őrült spiritisztája. Zsóka elmaradt, férje valahol Mátraszentistvánon csücsül és fázik. Éjjel alig fértünk el. Én a Pulcsi szobájában és ágyában háltam, ő átkerült Erzsikéhez, az ebédlőben egy volt baráti intéző aludt, a zöld szalonban a két Tangl. Váradyék a nyári verandán (amely tulajdonképp lakhatatlan ilyenkor már…) Este megolvastattak Krilovból és az Összes-ből. Hálás publikum. Főleg ha Tanglné vezényli a tetszést; csakugyan jó érzéke van, és többnyire fején találja az „esztétikai” „szögeket”.

Érdekes, hogy napok óta rémálmaim vannak, s az is érdekes, hogy ugyanazok a végveszélyes, halálos rémálmok, amelyek gyermekkorban, sőt később is, oly nagy-nagy gyötrelmet jelentettek, milyen hidegen hagynak most. Századrésze se kíséri őket a régi ijedelemnek, szorongásnak. Pedig az elképzelt veszély realitása nem kisebb, mint volt; sőt. A visszagondolás rájuk, a gyanakvás, hogy hátha mégis jós-álmok, az a leggonoszabb bennük. Különösen a katonaiakban. Ezért írom meg, hogy behívó érkezése esetén – kimondani, leírni, hallani is rémes a szót! – próbáljon rögtön érintkezést keresni Kónya Lajossal, illetve az írószövetségi titkársággal: hátha ők lefújathatják a dolgot. Engem persze rögtön értesíteni kell, hogy felutazzam. – Kisebbfokú hasonló idegesítő ok az eltávozottaink további viselkedése, a töprengés a viselkedésük felett. Nem kell kétségbevonni elmenetelük dicsőségét: legyenek boldogok vele.

Illyés – hogy-hogy-nem – eltűnt. Maga biztosan többet tud róla. Mát tíz napja – pontosan: nyolc – itt vagyok, és se híre, se hamva. Akkor mehetett, Wesselyvel, amikor én érkeztem. Persze, sok dolga lehetett azzal az írószövetségi fogadással, melyről a Szabad Nép is írt; s a Hunok párizsi kiadásával; s készülő kiadásával a francianyelvű verseinek: meg a többi könyv-, film- stb. stb. stb. -üggyel. De azért szerettem volna már látni. Nem kis dolog egy aktív művésznél az 50. életév! Emlékszem a magaméra, Devecseri és Zelk amaz üdvözlő soraira! Óh, Istenem.

…Jó itt sütkérezni a napon. Bár dolgoznom kéne, nem levelet írni. A házban bent egy talpalatnyi hely se szabad. Fűtésre gondolni sem lehet. Mindenkin sok, vastag ruha. Csak a vénasszonyok nyara és a kert az egyetlen menedék – nagyritkán. S ez egész héten így lesz. (Ez egész hetet a zsúfoltságra értettem, nem a jó időre.)

Hogy maga megjön-e a hét végére, az nyilván a Mari nénitől függ majd.

Tegnap itt járt Boglárról Kovács Jóska. Nem akart itt ebédelni, nem is igen marasztalták, – ő hívott meg a kitűnő (bár szintén államosított) „János bácsihoz”. Töltött káposztát ettem és túrósrétest. Közös lapunkat már biztosan megkapta. Utána ide jöttünk, Jóska leöntött három pohár finom bort és ment vissza, vonaton, majd Révfülöpről motoron. A felesége, úgy látszik, egyre betegesebb. Ő hozott nekem egy kis ajándékot, félkiló-féle téliszalámit, amit este „beadtam a közösbe”, noha Pulcsi tiltakozott ellene. Kovács most boltossegéd, 650 forintot keres. Még nem kapta meg valami régi pénzét, így a nyaralását se kereste meg szeptemberben (ahogy akarta); s ide csak úgy víkendre-vasárnapra rándult át; egy éve nem volt sehol. Nekem valami jó ceruzákat fog küldeni. Lakatot kérhetünk tőle.

Nagyon nehezen megy ez a La Fontaine. Már sajnálom, hogy további két darabot vállaltam az első tízhez. A munkahely alkalmatlanságai okozzák? Vagy a mű belső nehézségei? Saját megnőtt igényeim? Elég az hozzá, hogy rengeteget bajlódom vele…

…Szépen süt, altatóan, zsongítóan. Olyan erős, furcsa, teli ez az őszi ragyogás! Néha a nyárinál is erősebb, teltebb. Mennyi teherautó, katonákkal! Fent repülőgépek. S mindenütt verebek, cinkék, őszikék! Néha még fecskecsapatok is rajzanak; azt hittem, már hetekkel előbb elmentek Afrikába… Az erdőn túlról idetülköl a hajó… A ház mögül a pesti vonat zakatol…

A szüret tökéletesen érdektelen munka, itt különben is csak a préselés folyik belőle. Azt mondják, mézédes az idei must, és hogy nagyon jó lesz, erős lesz az idei bor. Ittam már egy kortyot. De nem jó ezt látni: minthogyha sárból, a földről szürcsölne sárlevet az ember! – –

Az egy hét, amit a Hardy-korrektúrára jeleztek a Szépirodalminál (Domokos János igazgató), már eltelt. Lesz egyáltalán ilyen korrektúra? Ő nagyon tiltakozott miniszteriális gyanúm ellen, s nagyon tudakolta a forrását. Akkor ez megnyugtatott. Most mégis újra gyanakszom… Hadd említsem meg itt, hogy Kodolányi csak elismerte, hogy szép és hogy jó műről és íróról van szó, s hozzátette, hogy „misztikus”-ról; azonban nem nagyon tetszett neki a magyar szöveg… Ebben az utóbbiban lényegileg nem volt igaza… Az Otthon, a szülőföldön-t ki ne adják a házból! Vegye rögtön magához!

Szeretném, ha otthon minden rendben futna. Kisklára vegye fel a Puskinért 30-án járó honoráriumot: felhasználhatják! Mikor is lesz az a 30-a? Meg fogjuk hallgatni, bár a rádió nagy ideje szinte bojkott alatt áll. – És azt is szeretném, ha Maga rendbe jönne, s ide is lejönne. Erről már írtam (vasárnapra!), és a Baránszky Laci lejöveteléről is. Majd írok még, idejekorán. De Illyésék felé is érdeklődjék!

Még valami érdekeset. Emlékszik arra a tihanyi „hegyfokra” Gyuláékon és Kálmánékon túl, amelyről pár év óta azt szoktam mondani, hogy „birtokba vettem” és hogy az „enyém”? Hát afölött van a hegy (Kopaszhegy) legtetején az a terméskőből épült, folyondárbefutotta nagy villa: az egykori Ángyán-villa. Pénteken délután ítéletidőben, amilyen szombaton lehetett Pesten – oda mentünk fel. Az ítéletidő nem bántott, mert autón jött értünk Ráczi úr, a házigazda, egy nagypotrohú, többnyire modortalan, de néha kedves, volt autókereskedő. Rejtélyes ember. A villa most Honthy Hannáé: ez a Rácz a férje. De anyagilag és másképp egyenjogúan látszik ott élni még egy nő, valami gazdag özvegy, jelenleg házvezetőnő, bizonyos „Piros”, nagymúltú hölgy, mint hallom. Tizenegy szoba van, két óriási terasz, udvarok, „angol” hangulat, gombnyomásra jelentkező inas, valódi csokoládétorták stb. És milyen kilátás minden irányba, még a tihanyi belső tóra is!… Ez igen… És milyen borok!… Autón jöttünk haza, én a csomagtartóban kuporogtam. (Nemrég Gyula is felment hozzájuk; de azért ott ne nagyon érdeklődjék…)…

Ezzel végzek is. Az ég elborult. Sehol egy csöppnyi kék. De nem esik. További fűtőanyagot kéne szereznünk. Manciék nem adják el az 5 mázsát, amit tavasszal nem vettünk meg?

Csókolom a gyerekeket, Magát. Szeretettel:

Lőrinc

Írószövetségi fogadás: Illyés 50. születésnapja alkalmából. – Devecseri és Zelk üdvözlő levele: az Írószövetség nevében Szabó Lőrinc 50. születésnapjára; mindössze egy levelecske volt. Az idézett, őt köszöntő, 1950. március 28-i dátumú levelet Devecseri Gábor „titkár és költő” írta alá; a levél jelentőségét bátyjának így magyarázta: „Most voltam március 31-én 50 éves. Az Írószövetség kisikerített egy pár soros üdvözlő irományt. Ma már ez is nagy szó.” Hogy mennyire áhította volna ő is az üdvözlést, mutatja az egyetlen „kívülálló”, egy távoli ismerős, Bakos Endre felköszöntő levelére való válasza:

Budapest, 1950. április 3.

Kedves Barátom!

Meghatottan olvastam üdvözletedet, és szívből köszönöm mind, amit írtál. Jóleső emlékekre figyelmeztettél velük, a dolgokra is, amelyeket nem tudtam. Igyekszem élni és kikerekíteni még, amit lehet. Add át kézcsókomat kedves feleségednek.

Még egyszer nagyon köszönöm írásodat, szeretetednek jelét. Sokszor üdvözöl

igaz híved,

Sz. Lőrinc

Igaz, bátyjához írott levelében mást is jelez: „De »Igazán te vagy csak az oka, hogy a mai napon nincs országos ünneplés. « – mondta sajnálkozva egy elég bennfentes és számító szakember.” – Hunok: Hunok Párizsban című Illyés-regény. – Szeptember 30. rádióban Puskin: Kossuth 20.45. A bahcsiszeráji szökőkút Szabó Lőrinc fordításában, elmondta Lukács Margit. – „Piros”: Böszörményi Istvánné, Honthy Hanna szomszédja.

188.

Balatonfüred, 1952. szeptember 30.

Kedves Klára!

Semmi különös nincs. Hacsak az nem, hogy hazulról se lap, se levél nem jön. Pedig szeretném tudni, hogy boldogulnak. Ma Bujdossy Évi nézett be hozzám, szombaton estére érkezik haza, biztosan üzenek vele. Háromnegyedrészt rossz, borús idő van, de nem esik. A hőmérő 16 fokot mutat. Tanglék ma utaznak haza. Gyula még mindig nyomtalan. Szeretnék már otthon lenni. Mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

189.

Balatonfüred, 1952. október 1.

Kedves Klára,

az első nap, hogy igazán jól érzem magamat. Az idő teszi: teljes ragyogásra ébredtünk, s a 11 órai nap úgy süt, hogy a piros bádogasztal – mely már egészen ismerősévé válik magának is – valósággal visszasüt rá, helyesebben a pucér kezemre, ahogy itt írok. Máris vetkőznöm kell, olyan nyári az óra, – sajnos, csak az óra: hogy többre futná az ősz erejéből, aligha hihető.

Szóval ma jól indul az élet. Kivéve azt, hogy régóta semmi hírem hazulról, s hogy emiatt mégiscsak aggódok.

Tegnap este hazautaztak Tanglék. Este a spiritiszta-metafizikus tartott előadást. Vacsora után pedig Lukács Margitot hallgattuk meg a rádióban. A bahcsiszeráji szökőkut-at. Írtunk is egy közös lapot a művésznőnek, nagy gratulációkkal. Most már sajnálom, hogy nem hívtam fel utána este a lakást: bizonyára igyekeztek együtt lenni az alkalomra mindnyájan. S akkor már tudnám is, mi van otthon… Az ember azonban mindig bízik a legközelebbi postában…

(Mellemet, nyakamat, homlokomat vadul perzseli ez a jó nap. Le kell vetnem a kord-kabátot, eddig abban ültem. Meg a nyakkendőmet, hogy jobban tudjak lélegezni.)

Most biciklizett he a postás; mondja, hogy „nincsen, kérem, semmi, csak Lipták úrnak.”

A szüret tovább tart. Szerény kis szüret: roppant vékonyan ereszt. Amit azonban ereszt, az csakugyan mézédes.

A postás azonban jön felém, vissza, hátulról. Mégis van postám! Rá kellett fizetni 1,20-at, mert a bélyeg, amit ráragasztott, már nincs forgalomban (60 filléres, Táncsics-rajzú volt). De hát a fontos maga a híradás. A 28-i levél ez. Most elolvasom, addig szünetel az írás. –

Elolvastam, megnyugodtam. („De azért történhettek rossz valamik tegnapelőtt óta is…!”) Sorra felelek apróságokra.

A tihanyi könyvtárügy többé nem érdekes.

Jó, hogy még ennyi szabadsága van. Jöjjön le. Minthogy víkendekre Dizsi és valakije mindig jön, a hétvég ide most nem jó. Ezért írtam már a múltkor is, hogy vasárnap-éjjel legyen az első meghálása itt. Így várom, mind várják! Utána jó napokig itt maradhat! Vagy kombinálja a dolgot Illyésékkel, ha én is átmehetek oda. (Valamit azonban hoznia illenék…)

Bari hozzon ágyneműt (huzatot), ahogy megbeszéltük! Baránszky jöttét is átbeszéltem tegnap, most már egészen konkrétan, a háziakkal. Jöhet! Jöjjön, ahogy akarta a múlt hétre, ezen a héten szerdán. Ha maga itt lesz, akkor a nyári verandán hál; majd kap takarókat; ha maga nem lesz itt, akkor az én szobámban. És jöjjön egy meghálással két nappalra. Legyen szíves telefonálja meg ezt nekik azonnal, hogy rendezhesse a dolgait és legyen még ideje értesíteni. Csak bizonytalanság ne legyen! Kodolányihoz most ne menjen: szétaprózódnék az amúgyis kis idő. (Ugyanezt még ma lapon én is megírom neki.)

Igen, Máriában a becsület lesz a legeslegfontosabb, ahogy írja. El kell nézni ügyetlenségeit. Ha magának változatlanul oly korán kell kelnie, nincs más segítség, mint a korai fekvés! Igen, a szobája villanya megcsináltatandó. (Lóci nem tudná? –)

Lóci paplananyagát – úgy hittem – már rég megvette. Első levelében írta, hogy megy érte. Ami a gombokat illeti, Gábor itt egy gépen pillanatok alatt gyárt behúzott gombokat: ehhez csak anyag kell: hozzon magával! – Törülközőket lassan majd veszünk.

A bahcsiszeráji tán hoz egy kis soronkívülit. Ma kell érkeznie 1000-nek a Szépirodalmitól (Vas, Victor Hugo).

Héjas mandula csakugyan 5,50; veszek majd. A hántott, mint írtam 40, és 60 Ft. A tavalyi a jobb és tartósabb; azért drágább. Fehér babot láttam: 8 Ft. Barna és Erzsi-bab 9, illetve 10 Ft, kilója. Mákot is láttam, árát elfelejtettem. Méz iránt érdeklődni fogok. (Méz=35 körül.)

Antal Helénnek örülök! Elmondható, nagy lírai versfordításom az új Victor Hugo: Szegény emberek. – Halászélet szívfacsaró nyomorúsága, egy anya aggodalma, aki a férjére gondol, majd egy szomszéd halott özvegynek két kisgyermekét odaveszi már meglévő öt kicsinyéhez. „Édes” idill – nevetségesen szívcsavaró, patetikus részletekkel – egyszóval igazi Victor Hugo-mű. Olyan, mint a regénye, A tenger munkásai. A kéziratot talán magammal hoztam, erről még írok. Ha nem, akkor megleli az íróasztalom balszélén, legfelül, egyikében a nagy borítékoknak: mindegyiken rajta van a név, hogy kitől vannak benne dolgok. (A kézirat, úgy látom, otthon maradt!) – Aztán nagyon is szó lehet a Burns-féle A vidám koldusok-ról; tudtommal erre készül is valaki, Antalné érdeklődjék a dolog iránt az Ifjúsági kiadó lektoránál, izé… no… nem jut eszembe… annál a derék fiúnál, aki a kötetet szerkeszti… Maguk is tudják a nevét! Ő csinálja a Burns-köteten kívül a La Fontaine-t is. – Szó lehetne aztán Coleridge Vén tengerész-éről; bár annak 7 része közül csak 1-et fordítottam le újra, véglegesen, a 4. részt: ez az Örök barátaink I-ben található. Az egész már külön is megjelent Knernél. Talán magyarázat kell hozzá: állatvédelmi és pantheista húrokat pengető, másképp megtámadják, mint misztikusat. (Bár épp a tegnapi Puskin után remélni lehet, hogy történelmi dolgokat futni hagynak eredeti mivoltukban.)

Miért szégyenkezett Antalné amiatt, hogy én elutaztam? Azért, hogy – mondjuk – elkésett?

A hideg itt ugyanolyan: 15–16 fok. – A mostani délelőtt azonban isteni. Gábor idejött, lefotografált. Tovább vetkőzöm.

„Oldalficam” alatt azt értettem, ami nyilallása volt: azt az ízületi bajt.

Dizsi nem vehető igénybe semmire, azt hiszem. És nem is kell az a másik ruha. Nem maradok én oly soká.

Ditirin talán jó volna. Nitromintot (lelki izgalmakra) négyszer vettem be.

* * *

Hát ezzel ég áldja! Mindnyájukat sokszor csókolom.

Sok szeretettel:

Lőrinc

* * *

Szegény Várady Margit szüretje két nap helyett félnap alatt lezajlott: ebédre készen lettek. Így van erre mindenütt: harmada, negyede termett csak a tavalyinak. – De a meleg, az tart! ½3 van: a szabadban 19 fok, a szobában 17,5.

* * *

Bariéknak levelet írtam.

A tihanyi könyvtárügy: Szabó Lőrincné szeptember 28-i levelében: „Tihanyból a könyvtár elszállítása miatt is akkor kerestek, mikor itthon voltam. Rögtön felhívtak, én Gyulát csak késő este tudtam elérni. Ő szaladgált egész héten ebben az ügyben, de eredménytelenül. S ha már el is szállították a könyveket, nem tud segíteni. Még marad ezen a héten Gy. Pesten. Flóra is megy még Tihanyba jövő vasárnap –.” – Antal Helénnek örülök: Ugyanebben a levélben Szabó Lőrincné erről is ír: „Antal Helén lett az irodalmi osztály vezetője. Akar Kiskláráról beszélni, tervei vannak vele. Nincs valami ideája elmondható, lírai nagy verse? Mint A bahcsiszeráji amilyen. Viktor Hugótól nincs valami s ha van, hol találom meg? Antalné újra ki akart jönni magához s nagyon szégyenkezett, hogy maga elutazott.” – A Burns kötet szerkesztője: Kormos István.

190.

Balatonfüred, 1952. október 14.

Kedves jó Klára,

Lőrinc javában korrigál nem Hardyt hanem La Fontaine-t, s mivel összesen fél óra van a postáig, azt mondta tizenöt sorban írjam meg mi volt tegnap és ma. – Tehát: nagyon kár, hogy elment, mert szombat este kedves vacsora-társaság gyűlt össze, a már itt lévő Nónay és Dizsin kívül áthoztuk Tihanyból Vass Eleméréket és Borsos Miklóst. – Buba nem tudott jönni, mert beteg volt. – Kedves vidám este volt. – Vasárnap Lőrinc ragyogó melegben dolgozott egész délig a szomszéd üdülőben, ahol egy központi fűtött külön szoba áll e célból rendelkezésére. – De már mi is fűtünk egy csipetnyit s így este sem fagy meg. – Vasárnap délelőtt Illyésék és Farkas Feriék voltak itt, s mentek ki Pulcsikával eredményes kályha-vadászatra Udvariba. – Délben megjöttek Vásárhelyi Pistáék is, s így népes volt az ebéd is, bár utána rövidesen indult a pesti utasok serege. – Vagyis Dizsiék és Nónayék, akik üzenetet is vittek Magának. – Közben jött s ment egy Zsuzsi nevű leányzó, szép fekete unokahúgom több fiú kísérőjével, de azt a pár embert már észre sem vettük e tömegben. – Estére már csak Pistáék maradtak, de jött egy Tóth Kálmán nevű kedves, 50-es vitorlás építész, aki nagyokat hallgatott és a verandán aludt. – (Feltelefonált, hogy itt kell maradnia s nincsen hová menjen!) Hétfőn Lőrinc ragyogó időben ki sem bújt az üdülőbeli szobájából, de elment a közben jött összes Hardy korrektúra, s elkészültek ott és ma délelőtt az utolsó La Fontaine-k, amiket most leírtunk és postázunk. – Pistáék ma utaznak haza, s Lőrinc igen jól megvolt velük. – Mi most megyünk autóval át Illyésékhez egy órára, s mert háromnegyed négy s négyre jön a kocsi, be is zárom e tizenöt sornál hosszabbra nyúlt beszámolót. – Remélem Lőrinc már nyugodt a korrektúrák miatt, s az a melegített dolgozószoba ragyogó megoldás arra is, ha nagyon fázik. – Így bízom benne, hogy szépen és nyugodtan marad most már minél tovább. –

Nagyon jó volna ha Maga is lejönne, s tegye azt ha tudja legalább egy hét végére. –

Kezeit csókolja:

Gábor

Holnap írok, k. cs.!

Lőrinc

Dr. Nónay Tibor: szemészprofesszor. – Szomszéd üdülő: A BM üdülőben Prágai Viktor gondnok családjának vendége.

191.

Balatonfüred, 1952. október 15.

Kedves jó Klára!

Örültem levelének, tegnap jött. A háziaknak szóló részt, az üdvözleteket, csak most fogom átadni, felolvasni a háziaknak. Ebéd előtt vagyunk közvetlenül. Én a Pulcsi toalettasztalkája előtt ülök, ott írok. Most jöttem át a szomszédból. Ott jó, magányos szoba van, három üres ággyal, s délutántól a központi komolyan fűt. Ma azonban – edzett és edződő bőrömnek – talán nem is kell még fűtés, olyan szép volt a délelőtt: kékség és nap stb. Kint 16 fokot mutat a hőmérő, a szobában 14-et.

Korrigáltam, 14 oldal Tess jött tegnap. De mire az imént hazajöttem, már megint hozott 35-öt a posta. –

Megebédeltünk. – Felmosórongyot, zsákdarabot sem adni, sem venni nem tudnak a háziak. Valami barhetfélét kell a boltban venni, rögtön befogni felmosásra, mondják. Akkor már inkább egészen régi, rossz ruhákat kéne felszabdalni…

Még mindig szép, elég erős nap van. Pulcsi olvassa a délelőtt korrigált Tess-t, kint a pergola alatt, a vörös bádogasztalnál, én befejezem ezt a levelemet, aztán majd tovább korrigálok. Szeretnék a napon lenni (ami mégis ritkaság már), de a folytatást nekem a kézirat s az angol eredeti jelenlétében kell majd olvasnom, úgyhogy újra átszorulok a szomszédba. Ott viszont meleg lesz…

A csomagnál illetve a 140 forintos vámnál az jutott eszembe, hogy az írószövetségi barátok valamilyen telefonja vagy írása vagy tanácsa nem segített volna-e? Kíváncsi vagyok rá mi jött és honnan.

Lóci hogy időzött olyan hosszasan Pécsett? Meccs plusz privátszabadság?

Az Új Magyartól valami súlyos tévedés lehet a küldött Majakovszkij-pénz! Hiszen az Irodalmi Alaphoz szén- és fa-törlesztésre kellett átutalnia! Lehet, hogy az egész pénzt egyszerre küldte oda, s ott Vighné nem tudott mit csinálni vele? Szörnyű volna havonta, minden elsején még ezzel is külön foglalkozni és aggódni!

Most pedig visszatérek még a tegnapra. Utolsó napja volt a Lafontaine-nek. Elkészültem minddel. Gábor délután legépelte. Aztán expressztempóban 4 példányos kéziratkorrigálás következett, mert négy órára Zákonyi idegenforgalmi vezető jött autón – tudtuk –, hogy átvigyen Gabussal Illyéshez. De csak ¾5-re készültem el, a postázást a háziak intézték. Mi a kocsin el. Fentről akartuk megközelíteni a házat. A nagy eső után azonban az agyagos dűlőúton a kocsi elakadt. Toltuk. Közben hasig lespriccelt a kereke, a nadrágomat s a kabátomat. Végül két lovat hoztak felső Tihanyból, este ½8-ra az húzta fel a kocsit az országútra. A megszáradt sarat ma itt jól kikefélték a ruhámból. A napról különben (a tihanyi részlet kivételével) Vásárhelyiék valószínűleg referáltak már.

Roppant sajnálom, hogy a becsületes Mari néni oly tökéletlen! – M. Bözsi, ill az MNDSZ szólhatna általában a KIK-nél Piriről, és beajánlhatna bennünket!

Küldöm a La Fontaine-eket, Kisklára tán használhatná A. Helénnél (Csatlós Jánossal vagy Kormos Istvánnál).

Üdv Bariéknak! Sokszor csókolom mindnyájukat

Lőrinc

Dr. Zákonyi Ferenc: (1912–1991) a megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője, Szabó Lőrinc Zákányt ír a levélben. – Piri: Bensorthné házmester, Szabó Lőrincné október 12-i leveléből: „Piri néni újra megpróbálta a takaréktűzhelyet elszedetni tőlem a KIK útján. Beszéltem Markos Bözsivel, aki még ma intézkedik. Rendben van máris lényegileg. Nem kell kiadnom. Ezt már egyszer megpróbálta elszedni tőlem a Fruhwirthné. [Mikes Margiték társbérlője.] Annak sem sikerült.”

192.

Balatonfüred, 1952. október 19.
vasárnap

Kedves Klára!

Most fejeztem be a legújabb korrektúra-tömeget: azt, ami tegnap, szombaton délben, majd este és ami ma reggel érkezett. Első javítású levonatokban most 230 lap van készen, az egész műnek körülbelül ¾-e. Második korrektúra, vagyis tördelt, könyvoldalnagyságú levonatok is érkeznek már; ebből a mai napon a könyv első 127 oldala megy vissza, – Tess most indul Talbothaysbe. Olyan nagy a tempó (bár a postázások miatt így is alighanem késedelmes), hogy emellett a munka mellett még szusszanni sem érek rá, nemhogy a „Majá”-ra gondolni. – Gáborék folyton párhuzamosan olvassák velem a levonatokat: tanulnak korrigálni; épp rászorulnak, minthogy a bolt tegnapelőtt beadta a kulcsot… A kertben ülök, végzem a jelzett korrigálást, a végén tartok. Közben, épp most, egy lakásigénylő naiv embert hárítottam ki a kertkapun… Tegnap telefonbeszéltünk, örültem neki, a sok hangnak. Csak utólag vettem észre, hogy a Lócié hiányzott az együttesből. A 6 kg almával és a foltozott zsákkal, melyet felmosórongynak vettem, bizonyára hamarosan jelentkezni fog Urbach (aki hol lekötelezően kedves, hol az ellenkezője). Szép napunk volt, napfényes és vendégtelen. Szombaton jöhet! De akkor már megyek is fel magával! Holnap lesz négy hete, hogy itt vagyok. Óh: a nagy munkában megfeledkeztem Kisklára ma déli számáról!! Oly rosszul esik! Mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

A levelezőlap dátumozása: „1952. okt. 18. v. 19. (vasárnap)”.

193.

Balatonfüred, 1952. október 22.

Ma véget ért a Tess első korrektúrája. – Baránszkyt szombatról lemondtam. – Maga jöhet, jöjjön, valószínűleg együtt megyünk majd haza. Rém sietek.

Sok csók:

Lőrinc

194.

Balatonfüred, 1952. október 23.

Kedves Klára!

A postán írok, megint csak roppantul sietve. Most adtam fel az egyelőre utolsó korrektúrát a Tess-ből: a második korrektúra második felét ugyanis a Szépirodalmiék maguk csinálják. Domokos János, az igazgató, szép, kedves levélben kért meg erre és fogadkozott, hogy ilyen-olyan gondosan végzik majd a dolgot; de hát időt kell nyerniük s az eddigi módszer minden fordulóra három napot vett igénybe. Ezért késik a könyv, október 31. helyett november közepén fog csak megjelenni. A 240 első lapot én korrigáltam, magam, kétszer; – a többit csak egyszer… Tegnap gyönyörű szép és meleg napunk volt, mint alighanem maguknak is; de ma visszajött a hideg eső. Sőt mennydörgött, villámlott! Hívtam a hétvégre: a nagyon jó idő most, már aligha lesz. Szóval: jöjjön! Igaz, hogy én ezt már november elejének vettem, ezt a hétvéget és a rákövetkező hét-elejét; ezért írtam, hogy együtt megyünk fel. – A jövő hétvégen csak Gyusziéknál lehetnénk; itt sok vendég lesz, úgy látszik. Van már fa? Az 5 q valóban édeskevés. Örültem lapjának, a jó híreknek s a rosszak elintézésének. Holnap megint írok. Csókolom a gyerekeket és magát.

Szeretettel:

Lőrinc

195.

Balatonfüred, 1952. október 24.

Kedves Klára!

Tegnap feladtam az utolsó korrektúrát, s ugyanakkor írtam erről egy lapot. Ma tehát pauzáltam. Rémes, mennyire nincs kedvem új munkába kezdeni.

A Szépirodalmi hivatalos véleményt kért tőlem, hogy milyen egy Sebők Éva nevű (nyilván új) írónőnek a fordításrészlete Mickiewicz Pán Tadeusz-ából. Domokos János kérdezett meg, hivatalosan. Most feleltem neki. A fordítás egészen jó, meglepően jó! (Mellesleg: emlékszik rá, milyen szívesen fordítottam volna én magam ezt a nagy Mickiewiczet?!)

Szeretném tudni, jön-e szombaton? Én bizony megtévedtem egy héttel: azt hittem, most lesznek a novembereleji katolikus ünnepek és hogy most lesz az Illyés Gyuszi születésnapja. Ezért írtam, hogy majd „együtt megyünk haza”. Ezen a héten jól lehet itt lennie, vendég aligha lesz más; a rákövetkező víkend viszont máris telítettnek látszik. Persze: jobb lett volna az ittlétét valahogy összekötni a Gyula megünneplésével.

Hogy mit tegyünk, akár most, akár egy hét múlva, nem tudom. Valamit írnom (irodalmat és nem levelet) – lehetetlenség. De örömmel és igaz szívből lennék vele, akár néhány napot is. Úgy látom azonban, most különlegesen elzárkózó, úgyhogy semmit még kitapogatni sem tudok.

Azt se tudom, valójában mi van ma, csütörtök-e vagy péntek. Fél napra tegnap este majdnem tél jött vissza, ma délben viszont újra kiderült, és olyan szép, meleg nap süt, mintha szeptember közepe volna. Mint ilyenkor szoktam, most is a kerti piros asztalnál ülök.

Fa-ügy és minden egyéb: majd megtudom, ha maga itt lesz. – Ellenben hadd referáljak máris a Szilvássy Margitnak írt levelemről. Idézem a lényegét:

„Minden szeretetem mellett is csak sajnálkozni tudok a dolgon: azon, hogy nem-tetsző dolgokat nem tudott másképpen elhárítani! Nem nagyon értem a hátteret; nem is vágyom rá, hogy értsem; az egész majdnemhogy ijeszt. Szerencsétlenség, hogy olyan jó barátok közé, amilyen maga és a doktor, ilyen bomba hulljon. Szerencsétlenség, ha azt hiszi, hogy barátunk barátsága nem sokkal fontosabb magának, mint… mint bármi. Nem örülök neki, hogy épp ilyesmibe avatott be az idegessége. Barátunknál megbecsülőbb helyen nem lehetett volna a két portré!… Azt az érzését, hogy én, mint a doktor lekötelezettje, engedtem át neki a képet, az, enyémet, nem tehetem a magamévá. Bizonyos baráti hála, amit iránta érzek, és számtalanszor hangsúlyoztam mások előtt is, sose kötötte le vele szemben a kritikámat! Örültem, hogy úgy becsüli a két képet; maga felé pedig azt reméltem, hogy fest énrólam hamarosan majd egy másodikat, melyhez képest az első csak tanulmánynak fog számítani… Eleinte még azt hittem, hogy barátilag elsimíthatom az ügyet, de már úgy elmérgesedett, gondolom, hogy nem kívánok hozzányúlni.”

A levelet pontos cím nélkül adtam fel, miután sem Szilvássy Margit, sem Tompa nem írta meg a festőnő címét: „Baros u. és Mária u. sarok”, – így írtam, így emlékeztem rá. Ha jónak látja, olvassa be Tompának ezt a részt. (Ő különben, most veszem észre, levéllel tartozik!) – Biztos, hogy ez a Szilvássy nagy vészharangkongatást művelt – kár, kár! Én reméltem, hogy így lesz; ezért nem szóltam előre Kálmánnak: nem akartam kezdeni a pletykát épp azzal, hogy „megelőzöm”!

Várom, kedves Klára, és csókolom mindnyájukat.

Szeretettel:

Lőrinc

Szilvássy Margit: festőművész, aki 1952 tavaszán, míg Szabó Lőrinc a Gellértben feküdt gyógykezelésen és fordította a Hardy-regényt, Tompa Kálmán közvetítésére portrét készített Szabó Lőrincről; a képet utóbb visszakérte a doktortól; ugyanekkor készített, hasonló közvetítéssel Tamási Áronról is portrét.

196.

Balatonfüred, 1952. október 29.

Kedves Klára, – most jött a levél-beszámolója. Tudtam én, hogy fázni fog; a port elfelejtettem! Réz Ádám holnap jön, holnapután utazik haza. Flórával tegnap üzentem. Nem mehetek Gyuszival: valami tihanyi nőt visz magával, meg a lányát. A hét elején mennék haza, valószínűleg vonaton. Majd még meglátom, mi hírt hoz Kemény Györgyről Réz Á.; s megírom, persze a dolgot. Most is rendesen igyekszem majd elintézni mindent; a levelet is megírom. Judittól talán mára kapok újabb „Akali 60”-ast. Nyugodt vagyok; s kissé eltávolodott. Most épp az állomáson várok: Bunci érkezik, az elé vállaltam, hogy kisétálok; s itt írom a még otthon átvett levelére ezt a pár sort. Az új csőrepedés a pincében igen kellemetlen dolog; de azért nem ejtene kétségbe otthon sem. Gyönyörű időnk van, hétfő dél óta tart, a szabadban kiskabát nélkül sem fázom. Örülök, hogy jól érezte itt magát. Most már nagyon kell majd a Majá-n dolgozni! Csatlóstól kértem elsejére maguknak a Szépirodalmi útján La Fontaine-kre 1000 forintot. Mindnyájukat sokszor csókolom:

Lőrinc

Üdvözlet az ismerősöknek!

Tudtam én, hogy fázni fog: Szabó Lőrincné október 28-i leveléből: „Az utazás így azért volt nagyon jó, mert hét órára már bent voltunk Pesten. Nem álltunk meg sehol. A köpeny is kitűnő szolgálatot tett, mert oly borzasztó por volt útközben, hogy a világos kabátom, amit nem is régen tisztíttattam, teljesen tönkre ment volna, ha ez a védőréteg nincsen rajtam. Hatig egészen kibírható volt a hőmérséklet is, de azután már nagyon fáztam. A többiek nem szóltak, igaz, hogy én sem, csak éreztem a hideget. Teljesen összetört azonban ez az utazás. Megijedtek tőlem otthon, mikor megérkeztem. Olyan karikás voltam, olyan kormos, piszkos. Végeredményben mégis jó volt… Maga, Lőrinc talán még soha ilyen kedves, figyelmes nem volt velem, mint hétfőn. Szinte először éreztem az aggodalmát miattam. Remélem, hogy tényleg nekem szólt a féltése. Köszönöm… Vigyázzon magára nagyon, ne legyen ideges és igazságtalan. Hagyjon meg mindenkit olyannak, amilyen. Maga sem változik senki kedvéért. Az embereket hibáikkal együtt kell szeretni. Láthatja, hogy itt vagyok én, aki egy életen át igyekeztem a kedvére tenni s becsületesen állni maga mellett s ez nem volt elég. Harminc évet kellett kivárnom, míg valamennyi szeretetet kaphatok. Ugyanezt nem lehet barátoktól, ismerősöktől kívánni. Édesem, az ég áldja, szeretettel ölelem. Klára.” – Kemény György: október 28-i levelében Szabó Lőrincné jelezte, hogy fel fogja keresni az Ifjúsági Színház dramaturgja Szabó Lőrincet, hogy Goldoni A hazug című színdarabjának a fordítását megbeszéljék. – Judit: Sáray Vilmosné. – Bunci: Lipták Gábor leánytestvére.

197.

Balatonfüred, 1952. október 29.

Kedves Klára!

Ma délben írtam már az állomáson, Buncit várva egy lapot. Most mégis levél megy: akarnám ugyanis, hogy megkapja és – ha jónak találja – maga postázza Pestről tovább lllyéséknek a gratuláló levelemet. Ha okvetlen kívánatos változtatást ajánl, expressz rögtön küldje vissza, s én expressz még feladhatom, idejekorán és akkor már közvetlenül őneki.

A címe: III. Józsefhegyi út 9.

Itt megvagyunk. Most már nem Gyulával megyek, hanem a hét elején valószínűleg vonattal.

Maga már ne jöjjön le.

Váratlanul még mindig szép maradt az idő.

Itt megvagyunk. Tartózkodóbb lettem; Gabusék pedig (miután még egyszer s alaposan fellobbanva megbántottak) most mintha a maguk oldalára éreznék billenni a rossz mérlegserpenyőt: fokozottan szívélyesek és kedvesek.

Ha a levél jó, adja fel, legkésőbb pénteken délelőtt!

Sietek. Csókolom!

Lőrinc

Esetleg maguk – mindhárman – írnának még a levelemhez sorokat, szavakat? – – – Rövid jelmondatom nem akadt; a régi pedig csakugyan rossz.

198.

Budapest, 1952. november 11.

Kedves Lőrinc!

Hamar írok egy néhány sort a csomagba, mert itt maradt minden boronáló szerszáma, s ezt akarom maga után küldeni. Látja, mégis csak az a jó, ha én csomagolok. Igaz, hogy ezt lehet cselédmunkának felfogni, hiszen semmi ész tényleg nem kell hozzá, de nem egészen haszon nélkül való a rendes cseléd. Tegnap egész nap fejgörcsöm volt, nagyon rosszul voltam. Hivatal után haza siettem, azt hittem, meleg lesz már hat után, persze hideg volt. Mire Kisklára megjött tíz óra körül, 18 fok volt a szobában. Igaz, hogy nagyon nagy szél volt. Ma talán szép idő lesz, mert máris süt a nap. Azóta semmi baj sincsen otthon, talán már lesz egy kis szünet az állandó rosszak után. Vigyázzon magára, szedjen állandóan szevenalettát. Fogadjon szót az orvosainak és nekem. A szevenaletta szedése nem arra való, hogy a pillanatnyi idegességet csillapítsa, hanem arra, hogy erősítse az idegeit. Higyje el Lőrinc, nem normális az, ahogyan maga mindenre reagál. Igazán másnak is vannak bajai, kellemetlenségei, mégsem fordul ennyire ki magából, mint ahogyan maga teszi mind sűrűbben. Az emberek, a jóindulatúak, sajnálják magát, elnézik ezeket a dührohamait, az ellenség felhasználja maga ellen. Semmiképpen sem tekintik egyik oldalon sem egyenrangú félnek, mert állandóan kímélni kell, nehogy dührohama legyen. Én sem bírom ezt az állandó izgalmat. Én is beteg vagyok, ideges is, fáradt is. Nekem is van annyi bajom legalább, mint magának, mégis igyekszem uralkodni magamon és másnak nem okozni kellemetlenséget. Nem akarom bántani most magát, de talán levélben könnyebben szót ért, mint beszédben. Tudom, hogy tele van jóindulattal, segíteni akarással, még szeretettel is a család iránt. Igyekezni kell nyugodtabbnak lenni s másnak a rossz és jó tulajdonságaival egyformán számolni s azokat elviselni, megérteni, ahogyan magával is teszik az emberek, legalább is sokan. Ez a hét itthon számomra nagyon szomorú volt, hiába igyekeztem. Tudom, maga ugyanezt érzi. A különbség kettőnk között most az, hogy én tudom a maga jószándékait, maga az enyémeket valószínűleg nem. A sok lebutázása legalábbis nem vall arra, mintha tisztán láthatta volna a dolgokat. Gabiékkal is legyen kedves, nem kell mindenre rögtön reagálni. Fölösleges. Biztos, hogy szeretik magát, hibáik vannak, de magának is van. Dolgozzék nyugodtan, csendesen. Ne mászkáljon sokat, igazán eleget futkosott, míg Pesten volt. Lehet, hogyha hidegebb lesz, be kell majd egy kicsit fűteni nálam Lóci számára, mert tegnap nagyon fázott. Lehet, hogy őt altatom az én szobámban. Ez azonban azért nem jó, mert mindene ott van s úgyis állandóan bent lenne, ha dolgozni akar valamit. Majd meglátom még, hogyan oldom meg. Egyelőre csak Kiskláránál fűtünk. Lehet, ha nincsen szél, akkor még elég lesz így is. Most abbahagyom az írást, mert dolgoznom kell, s a csomagot is szeretném innen feladatni. Zólyomi ma megy Tihanyba autóval, milyen jól elvihetné magának, de nem hiszem, hogy megkérem ilyesmire. Nem, szó sincs róla. Az egész házat csókolom. Magát külön szeretettel

Klára

Kisklára örült a kis versfordításnak. Én is megtaláltam a pénzt és aláírt papírokat.

Csókolom mégegyszer

Klára

Zólyomi: Szabó Lőrincné főnöke.

199.

Balatonfüred, 1952. november 11.

Kedves Klára!

Megérkeztem. Fűtetlen vonatban, kevés késéssel. Melinda és a csomagvivő ember várt. Bent közben majdnem úgy döntöttek a háziak, hogy mégis felmennek Pestre két napra. – De a Prágai Viktor-féle teherautó nem megy, vagy másképp megy, s ezért az útjuk elmaradt. Féltizenegyig beszélgettünk. (Persze Bernáthéknak már kikotyogták a Goldonit…) Pulcsit tegnap délben majdnem kirakták ideiglenes állásából; estére, új gombnyomásokra, véglegesítették. Most tehát már státusbeli.

A szén- és fa-kiutalásnak nagyon megörültek. Sok hasznát azonban nem fogom látni: ugyanis az üdülőben leszek napközben, ahol már egész nap jól fűt a központi. Este pedig majd belangyosítanak a hálószobámban is. Ma csöndes, de komoly havaseső volt, most állt el, s újra olvad.

Ebben a havazásban jött át biciklin Gyula Tihanyból, bizonyos facsemetékért. Teljesen átázott. Mikor megszáradt a villanymelegítő előtt, visszaindult; hajón megy majd. Beszélgetni nem volt alkalmunk. Holnap délután újra bejön, s aztán este föl Pestre, alighanem már végleg. Ha lesz üzennivalóm, megüzenem vele. De nem igen lesz.

Azt ugyanis, hogy az összes toalett-holmit otthon felejtettem, már alighanem észrevette. Bosszantó dolog. Csak az újonnan vett borotvakrémet hoztam magammal; Gábor is azt használja, s annak fejében én az ő borotvakészülékét. Törülköző: saját, szappant, fogkrémet, sőt fogkefét veszek itt, arra úgyis szükség van vagy lesz. Tehát ne küldjön utánam semmit sem.

A tüzelőmet én fogom fizetni; de lehet, hogy vágatni is kell. S itt van még a fuvardíj. Ezt már esetleg átengedem a házigazdámnak: úgyis ő fogja felhasználni majdnem az egészet.

Bernáthék új állami villája Ábrahámhegyen valami gyönyörű dolog lehet, óriási park közepén.

De viszont Alisz Gáspár Bandit tanácsolta beszervezni olyasféleképp, ahogy eddig ők voltak Csendeséknél Badacsonyörsön.

Minderről ne beszéljen, bár tudni nem rossz róla.

Mondtam, hogy 240 forintot (házbérre!) otthon hagytam. Valamicskét küldök majd Kisklárának, a telefonszámla enyhítésére, hiszen csak a 3 perces dringend tegnap 24 forintba került.

Baránszkyné csütörtökön hazahozta a Lóci borotvaecsetét s elviszi a Laciét. A Lacié a jó ecset: ígéretem szerint jelet faragtam a fanyelébe, két nagybetűt: B. L.

Üdvözletének és ajándékainak örültek. A ½ kg rizsnek is. (A patika melletti kis boltban lehetett kapni.)

Várom ide a csomagjaimat, három könyvküldeményt. (Kölcsön vettem a volt Egyetemi Nyomda könyvkereskedésből egy régi ismerőstől, aki ma is ott van, s akinek Dalma a keresztneve, egy új, óriási, kétkötetes olasz–magyar szótárt. Ezzel megterhelték őt. Csak azért írom meg, mert mégis 240 forintról van szó; tudja tehát, hogy ha baj érne, joggal követelik a könyvet vagy az árát,) Mihelyt ezek a küldemények megjönnek, nekilátok a munkának, a Goldoninak. Sőt már ma délután is!…

A lány nagyon rendesen ajánlkozott, hogy leviszi a csomagjaimat, Pesten, a villamoshoz. S várt, míg kocsi nem jött. Ezt különben tudja már, biztosan eldicsekedett vele.

Gyula ittléte miatt a ma délelőtti ittlétem igen lekurtult. Úgy értem, hogy ittlétem a fűtött üdülőben. Tulajdonképp csak erre az első híradásra használhattam az egyedüllétemet, a levélírásra. Mindjárt megyek át, – „haza” –, ebédelni. S még beírom majd, ha jött posta, és ½2-kor visszajövök ide. A földszint 2-es szobában vagyok, ablakom a parkra néz, a kulcsot magam viszem és hozom. Legjobb volna, ha soha ki nem kéne mozdulnom innen.

No, megyek. Isten vele.

* * *

2 óra.

Ebédre a maga mákosát ettük táborék nagyon tűnődnek, ne menjenek-e Pestre mégis, hogy túl legyenek a „kasztanye-ünnep” hülyeségén. Lehet, hogy két napra holnap mégis mennek. Függetlenítem magamat a bolondériáiktól és a kényszereiktől és megyek dolgozni. Ezt a pár sort a kerti piros asztalon írtam a levelemhez. Ugyanis közben teljesen kiderült, a kékségből gyengén, de gyönyörűen süt a nap, a mai hó elolvadt, minden ág és bokor csupa vízgyöngy.

Isten velük. Csókolom.

Lőrinc

200.

1952. november 14.
péntek, ez biztos

Kedves Klára!

Gyulával tegnap üzentem, hogy a kis neszeszercsomag megjött. Köszönöm! A kísérő sorokat is. Igyekszem nyugodt lenni, s az is leszek, sőt vagyok. Ami toalettholmit vettem, nem került sokba s majd felhasználjuk.

Lehet, hogy ez a levél nem ér haza idejekorán. Váratlanul ugyanis az a döntés történt, hogy Pulcsiék mégis felutaznak szombaton a Dizsi autóján, s a terv szerint vasárnap este már visszajönnek vonaton. Vásárhelyiéknél szállnak meg (akiknek helyes telefonszáma a kis fekete könyvünkben van). Egyről-másról azonban előre tájékoztatni szeretném, ezért ez a levél.

Gyulával, mikor épp nem voltam jelen, Gábor beszélt a B. Alisz-felvetette ötletről: hogy tudniillik valami „írószövetségi” mentesítést a háznak Gáspár B. szerezzen szükség esetén s lakjék itt nyáron, ha akar, abban a „zöld” szobában, ahol én most. Ugyanezt Gábor a jelenlétemben Réz Ádámnak is felajánlotta már három héttel ezelőtt, illetve kérte őt ilyesmire. Most aztán fordulat történt, amennyiben Gyula azt mondhatta neki, hogy minek itt megfelelő művész-lakót keresni, mikor ténylegesen és már jó ideje le-lejár ide Sz. Lőrinc. „Csakhogy Lőrinc nem jelent védelmet” – idézte erre, úgy látszik, Gábor Bernáth Aurél véleményét. Amire Illyés olyasmit felelhetett, hogy „dehogynem” és hogy „L-nek nagy tekintélye van az Írószövetségben.” – Erre, Gyula távozása után, Gábor azzal állt elő, hogy legyen az enyém nyáron két hónapra a zöld szoba, ez milyen öröm nekik, és így tovább.

Én azt feleltem, hogy tán mégiscsak Bernáthéknak van igazuk, s ami biztos, az biztos; és hogy ilyesmire én nem tudok hirtelen felelni, magával is beszélnem kéne előbb, és hogy az ügy nem sürgős… Tehát határozott lemondás nélkül visszavonultam, egyébként igen kedvesen.

Tudniillik változatlanul nincs kedvem fokozni a barátságot, sőt az eddigit is sokallom. Minden harag nélkül visszahúzódni akarok. S Gáspár Bandiék különben is ezerszerte jobban beleilleszkednek a már kialakult vendégkoszorúba, hangulatilag, szellemben és jókedvben egyaránt.

Gyula, úgy látszik, minderről semmit sem sejt, erről az én idegenkedésemről, – olyan jókedvű, kedves volt és – mint a példa mutatja – annyira akart még jobban összehúzni bennünket, épp a legrosszabbkor. (Önmagában véve azonban a rólam adott „helyzetjelentése” nem rossz hatást tett. Sőt…)

Minderről jó ha tud. De ne szóljon senkinek semmi konkrétumot; legfeljebb Flórának egy-egy csöppet, meggondolva minden szót még nála is ebben a Gábor-ügyben.

Bizonytalanítani, elmosni kell mindent. Még azt is, hogy mit csinálok vagy tervezek. Csak kész művekről szabad beszélni. „Nem tudom!” – ez legyen a válasz. (Gyula előtt persze nem hallgattam a Goldoni-ról.)

Itt egész nap dolgozom, a szomszédságban. Este pedig, vacsora után, körülbelül két-két és fél órát naponta átelemezzük, amit Gabus napközben csinál. Próbadolgozatait most már magával viszi, azt hiszem, és beadja.

Szobámban 12 fok van, amikor tőzeggel langyosítanak be estére; tegnap több fát tettek rá, úgyhogy 15 fok lett. A saját fám és szenem irata még nem jött meg Veszprémből. – De már hozzáedződtem ehhez a hőfokhoz.

Legyen nyugodt: nyugodt vagyok. Az orvosságokat szedni fogom, máris szedem.

Otthoni szén-esetünket nem akarom innen hozni barátunk tudomására: az írás esetleg maga nagyon felfújná az ügyet, a legszűkszavúbb és tárgyilagosabb leírás is. Hanem maga megtehetné, hogy Gubányi Margitot (a volt „közvetlen” hivatali számán, amelyhez a kollegái most is áthívják szép szóra) alkalmilag megint meghívja, teára, s elmondja neki a tényállást, kérve, hogy ő szóbelileg említse meg, mint pechemet, a szállítók trükkjeit és erőszakoskodásit azzal a két tehetetlen nővel… Így, szükség esetén, én december 1 után aztán már mint tudott dologra, bejelentett dologra, visszatérhetnék dr. Ecsenyi előtt az ügyre… (De meglehet, hogy csakugyan „elsikkad” az egész….)

A nagy olasz szótár II. kötete még mindig késik. Így bizonyos részeket csak „ideiglenesen” készíthetek el. De lehet, hogy mire ebédre hazamegyek, már ott lesz.

Kérem, legyenek énhozzám is türelmesebbek otthon. Akkor nyilván kevesebb lesz a zökkenő. Csókolom Magát és a gyerekeket. Szeretettel:

Lőrinc

Ui.

1. A lakbért nem szabad másra kiadni. Legközelebb egy kis pénzt is küldök. Most még nincs.

2. Az igali Baumgartner Sándor írja: ismételten kéri vissza postán a „tavaly küldött dobozt”, mert „szívesen pendliztetné Igal és Pest közt.” – Mi volt ez? Mandulaküldemény? Ha tudja, intézze el, s írjon róla nekem. – Volna esetleg fadoboz, vagy kosár?

3. Még otthon kaptam Szilvássy Margit tízoldalas levelét. De csak itt olvashattam már el. Érdekes, hogy szörnyű háborgására milyen jól hathatott az én pár csöppnyi komoly, nyugodt tanácsom és emberséges hangom. A helyzetkép ugyan, melyet feltár, változatlanul őrjöngés, de vannak benne beismerések és bánkódások is: „A maga levele volt” – írja – „az egyetlen igaz emberi hang ebben az ügyben.” Pedig én nem adtam ki Kálmánt neki, s őt eléggé szigorúan kezeltem. De hát mások nyilván sértették, és beugratták az egyre bolondabb magatartásba. Majd írok neki megint néhány sort… örültem neki, hogy ez a lélekkezelő akcióm így hatott… (Maga elfelejtette Kálmánnak telefonba beolvasni a múltkori, hazaküldött kivonatomat a Szilvássy M.-nak írott válaszomból. Pótolja ki…)

4. Délre megjött a veszprémi utalvány az 5 q fára és a 2 q dunántúli szénre.

A levél dátumozása: „XI. 13. (?) (péntek, ez biztos)”; péntek: 14 – Réz Ádám: (1926–1980) irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő. – Gubányi Margit: Tüker Elszámolási Főosztályán titkárnő, szomszéd, Lotz Károly u. 5/a alatt lakott.

201.

Balatonfüred, 1952. november 16.

Kedves Klára,

tegnap este bizonyára felhívták Liptákék és referáltak nagyjából rólam is. Szorgalmasan dolgozom és megvagyok. A szomszédságban kitűnő, magányos munkaszobám van, elég langyos, reggeltől estig itt vagyok. Sietek. Fantasztikusan sokat tanulok olaszul – még nyelvtant is – a szövegből. Hálás vagyok Goldoninak. Jó lett volna már húsz vagy harminc évvel ezelőtt komolyan foglalkozni ezzel a nyelvvel; hiszen majdnem a birtokomban volt! A darabról a tegnapi levélben megint írt, körülbelül azt, amit az elolvasása után mondott és amit én is éreztem. Most azonban másképp nézem az egészet. Valóban kitűnő darab és valóban kitűnő az író. A Radó-fordítás nagyrésze jó, az egész mégis élettelen. Remélem az enyém meggyőzőbb lesz, és a siker, a színházé, nagy.

A szomszéd szobában, a gondnokéban, egy kutya jajveszékel, Harry – Princnek a lánya –, melyet tegnapelőtt az országúton elütött és eléggé összeroncsolt egy autó. Ez nagyon zavar. De nincs mit tenni. Ha már beleestem ebbe az egész dologba, legalább úgy akarok túljutni rajta (és ki belőle), hogy elkészülök ezzel a munkával. Még legfeljebb két hét és itt az elseje: addig csak kibírom!

Rossz kedvemről nem kell tudnia, még kevésbé beszélnie; legfeljebb Gyulának mondhat annyit, hogy A Sátán műremekei-t meg tudnám írni még egyszer, de most már nem mint „ideológus” hanem húsból és vérből.

Hideg van, tegnap reggel nagy hóra ébredtünk. Fagyponton vagy a körül vagyunk. Tüzelőmről még csak értesítés jött, a hét elejére várjuk a keményfát és a jobb szenet, addig a szokott verkli megy. Az én szobámban tegnapelőtt 10 fok volt, fűtés után ez 11-re felment. Így feküdtem le. De már hozzáedződtem; sőt ennek örülök is; nem kell olyan nagyon nyafkának lenni a hideg felé – az is egy zsarnok és ellenség! Tegnap a Pulcsi szobájában háltam, s ott is leszek, míg haza nem jönnek. Ez a szoba melegebb, 15 fokos este, 13 hajnalra. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha megjön a saját tüzelőm. Okvetlenül én fizetek mindent, fuvart, vágást, árut, s a maradékot majd itt hagyom. Gondolom, sok lesz a maradék.

Köszönöm, hogy gondolt a temetőre. De semmit sem kérek. Legfeljebb én írok majd innen, aznapra, Bandinak és Icának pár üdvözlő sort.

Kérem, kezdjen elejteni a leveleiben egy-egy olyan megjegyzést, hogy – sajnos, nem bírja megoldani ezt-azt, szén-ügyet, kályhát, adót, akármit. Így esetleg hamarabb indulhatok, mondjuk 25-én. És hogy a tényleges bajokról elkülönböztesse ezeket a sürgetéseket, ezeket az ál-bajokat és ezt a hazahívást, tegye mindig új bekezdésbe és vezesse be állandóan ilyenféle szavakkal: „Ne haragudjon, kedves Lőrinc, hogy terhelem ezzel a vallomással, de…” Erről tudni fogom, hogy mire vegyem. Igazi bajokat előző bekezdésben, vagy utána, írjon meg, ilyen bevezető nélkül.

Az írt apróságokat próbálom beszerezni. Készpénzért csak!

Holnap postára adok, egyszerűség kedvéért, a Maga növénytári címére, 300 forintot. Ebből adjon 80-at ajándékba Kisklárának: kárpótlás a telefonért. (A füredi dringend csak 3 × 8 = 24 Ft lehetett!)

Levelei nagyon jólesnek, s különben is nagyon jók, emberiek, tiszták, okosak. Vigyázzon magára. Ne törődjék most a lánnyal! Öltözzék melegen alul. Hamarosan úgyis lesz télikabátja: most meg ne hűljön!

A telhetetlen hólyagnak most már nemcsak menekülés kell; már pénz és dicsőség is kell neki! És milyen gyerekes; és milyen aljas! Teljesen ki vagyok szolgáltatva neki. Két hét múlva észrevétlen elkezdem leépíteni. Itt minden hazugság és bírhatatlan. Óh, istenem. Írjon! Semmiről persze ne tudjon. Ezt a levelet majd közösen elégetjük. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Rövidesen hazajuttat Balázs Alajos a Szépirodalmitól 8 Hardy tiszteletpéldányt. Legközelebb írok róluk; 3 a maguké: 2 Klára, 1 Lóci.

Bandi és Ica: Vékes Endre és felesége.

202.

Balatonfüred, 1952. november 18.
mindenesetre kedd

Kedves Klára!

Megijeszthette tegnapelőtti levelem keserűsége. Tünődtem is: elküldjem-e. De végül csak akartam, hogy lássa a hangulatomat. Viszont – azt hiszem – már nagyjában fölébe kerekedtem a megütközésnek, undornak. Tulajdonképpen mind ilyen az ember.

Figyelmeztettem, hogy telefonon hívja meg még egyszer azt a szomszéd lányt, s üzenje meg általa dr. Ecsenyinek a szén-ügyünket: kérem, ezt ne felejtse el!

Túlsokat fárad odahaza! Tessék mellékesnek tekinteni mindent, míg jó lányt nem kapunk, rendet, tisztaságot, értelmet. Át kell mentenünk magunkat ezeken a heteken és hónapokon. Maga ellenben jól megbetegíti magát, ha nem minimalizálja egyelőre az igényeit.

Vasárnap este felhívta a házat Gábor, tőle tudom, hogy Gyuláéknál volt, sőt tovább is ott maradt. Hogy ment aztán haza?! Gábor tegnap, hétfőn is beszélt a házzal: ma este érkeznek haza, alighanem vonattal.

Én jól dolgozom. A hó elolvadt. Jó tüzelő még mindig nem jött. (Úgy látszik, az egész itt fog maradni…) Három éjjel a Pulcsi-szobában háltam, ott napközben 13–16 fok volt a meleg, az eredeti és most fűtetlen szobámban 6–7. Ma délután igyekeztünk elérni az eredeti 10–13 fokokat a befűtéssel. Az üdülőben 18–22 fok közt vagyunk. Jól dolgozom, mint már mondtam.

Küldött valami láda- vagy kosárfélét Baumgartner Sándornak Igalra? Kérésük szerint utánvéttel megrendeltem számukra a volt Egyetemi Nyomda könyvesboltban a Hardyt. A könyvnek a napokban meg kell jelennie. Kötelezettségeim voltak Zoltánék, Szikláné, Kodolányi és Bujdossy Évi felé: utasításomra ezeket a kiadó ajánlva postázza, dedikációt alkalmilag írok majd be.

Ide 3 példányt küldettem; haza 8-at. Utóbbiak közül (szintén utólagos dedikáció ígéretével) adjon át, ha érte jönnek vagy ha maga menne, egy-egy példányt a következőknek:

1. Illyéséknek;

2. Némethéknek;

3. Gaál Aliszkának;

4–5. Bernáthéknak + annak a protektor Zsókának Alisz útján;

6. Lócinak;

7. Kisklárának, és

8. Magának.

Néhányat majd még adok ide-oda, az várhat…

Szeretném, ha 25-e után már nem lennék itt. Várom leveleit. S a sajnálkozó hazasürgetéseket… Keserűségemből – remélem – kevés látható. Sőt, most már zavartalan kedvesség is kitelik tőlem, jobban, mint valaha.

A szegény kutya a szomszédban sír. A lába gipszben.

Teljesen egészséges vagyok s az utóbbi két éjjel hosszút s egytagban aludtam.

Ebből a színházi pénzből tavaszra lesz csak párezer forint. Én viszont most szeretnék magának, már most, karácsonyi ajándékot: egy komoly 2000 Ft körüli télikabátot. Sürgős! Ha tudja, oldja meg máris, kölcsönnel, részletre, Sztovicskával vagy bárhogy; még mielőtt hazamennék.

Jó erőt, kedvet! Mindnyájukat sokszor csókolom: szeretettel:

Lőrinc

Ui. Tegnap Melindával a Növénytárba feladattam 300-at. Haynalnak gratuláltam.

A levél dátumozása: „52. XI. 19. (mindenesetre kedd)”; kedd: 18.; a „tegnapelőtti levél” pedig a 16-i – Dr. Ecsényi Ágoston: Tüker Elszámolási Főosztály vezetője. – A protektor Zsóka: Persiánné az ORFI-ban. – Haynalnak gratuláltam: Munka Érdemrend kitüntetést kapott.

203.

Balatonfüred, 1952, november 19.

Kedves Klára!

Tegnap este megjöttek vonaton G.-ék; részletesen beszámoltak. Hangulatuk (átmeneti!) csömör attól, ami engem csömörit; csak furcsa, hogy most ők álltak elő vele. Érdekesebb mozzanat: a B. Alisz 12 000 forintos bundája, ami új dolog; és Litván J. vad gyűlölködése Gyuszi ellen, ami régi. Mondták, hogy a Tess épp megjelent; nem látták. Tegnap már írtam, hogy a tiszteletpéldányokkal hogy intézkedtem. A vidékieknek most írok egy-egy lapot; a magára bízottakat maga értesítse telefonon. Remélem, ide is mielőbb megjönnek a példányaim.

Levele is megjött, benne a Kisklára híre a film-munkáról és a csikóbőr bundáról. Legyen ez esetleg bélés abban, ami télikabátot én ajánlottam fel! Okvetlenül kell a kabát! A lány felmondását nem tudom megítélni. A 300 forint megérkezett?

Figyelmeztetésük, hogy ne legyek túlzó, nem volt helytelen. De nekem csak nincs kedvem küszködni azért, hogy ez az izgága, naiv, ravasz és erőszakos ember vissza-visszabillenjen a helyes útra, csak félig-meddig is. El tudom érni nála; s időnként (mint most történt), magától is megteszi. De az már biztos, hogy én eltávolodtam tőle, s lassan-lassan ezt minden vonalon megvalósítom majd, észrevétlenül. – Ami Gáspárt illeti, velünk ellenséges oldalról sorozatosan a legszörnyűbb információkat kapták róla, úgyhogy „tartózkodóak” lesznek. Habár most, ismeretlenül, meg fogják mégis hívni, decemberben, ide…!

Hólyagság, érdek-szolgálat, rabló ösztönök, gyerekesség, hiúság, nevetségesség és gazság végesvégig. – Hát még, ha „benne volnék” az életben, mi környezne és támadna akkor!

Saját tüzelőm itt még mindig nincs. A „mirelit” szobát este 13 fokig bemelegítették. A tüzelő hiányát enyhíti a szomszédság, a nappali munkahelyem. Jól dolgozom. De kell is sietnem!

B. Sándor csakugyan a mézeskalácsos dobozt kérheti vissza: mást ugyan mit?! Az azonban, teljesen szétázva, szakadva érkezett meg annakidején. December elején majd szerzek újat (van helyem, ahol ilyet láttam árulni), s akkor elküldjük neki.

Kisklára derék lány lényegében, s ha még jól fejlődik, kitűnő ember lesz. Fejlődésének hiúság és fölényszükséglet most is még a fő akadálya: ezeket kiirtani nem lehet, de fegyelmezni, szublimálni, okos irányba terelni, hajtóerővé átalakítani igen. – De azért Lócit is üdvözlöm. – Byron-fordításom több nincs, mint ami megjelent.

Karácsonyfát szerezni, itt? Ez nem fenyővidék! De azért érdeklődöm.

Juditot érdeklődve várom haza; majd összeülünk velük. Igazán olyan jók az Ernő dolgai? Mondja meg, hogy majd összeülök vele is. Igen, Ludwig dr.-ékhoz is elmegyünk. Dr. Esztergályosra futólag emlékszem, derék ember volt a Maros utcában.

Úgy hallom, Gyula még majd visszajön egy hónapra.

Köszönöm Kemény Zsuzskó sorait, én is csókolom.

Csak egy szakad levélborítékom van kéznél, én ragasztom meg; s ezt azért írom, hogy másra ne gondoljanak.

Mindenesetre előbb akarok hazautazni elsejénél, noha most már könnyebb a lelkem. Kell, a darab miatt. De azt kell emlegetni, hogy itt vagyok. Alig fogok mutatkozni.

A darab kitűnő; bár nem igazán gazdag a cselekménye és a kép, amit az életről ad. De kitűnő! Nő 3 szerepel benne, két testvér és egy szobalány. Az idősebb testvér, Rosaura kisasszony, a legjobb, legfontosabb. Kissé olyan, mint az udvarlásos jelenetekben az Ahogy tetszik Rosalindája: kötődő és kedves. Nem ajánlhatná Klára mégis a rádiónak? Nem, ne ajánlja! Semmit, lehetőleg, nem kell szólni, míg haza nem érek. Úgyis torkomnak eshetnek az „olasztudók”. – Pedig az I. felvonásban 145 pont csak, amit tanárral meg kell beszélnem; ez a II-ba 40-re esik, a III-ban meg talán 12-re! A munka könnyen megy, és igen élő lesz.

Isten velük. Mindnyájukat szeretettel csókolom.

Lőrinc

Judit: Sándor Judit.

204.

Balatonfüred, 1952. november 20.

Kedves Klára!

Fa- és szén értesítés, hogy jó anyag volna raktáron, még mindig nem jött. De elviselem az itteni helyzetet, van rosszabb is. És pláne lesz! Sajnos – – Tegnap hallottam ugyanis Sáraytól, az agronómustól, aki a feleségével, Judittal, Erzsébet-napra átjött a háziakhoz, – hogy az előzetes meteorológiai „távjelentések” (vagy mik) szerint, melyek különben eddig szerinte mindig beváltak, rettenetes tél jön. 20–25 fokos hidegekre is számíthatunk, a tetőpont jan. közepétől február közepéig tart és elhúzódhat február végéig. Ezt nem csak önmagában érdekes (rémületes) hírként írom, hanem azért is, mert újra nyomatékossá teszi azt, amit a télikabátjáról írtam, és azt, hogy nagyon takarékoskodjunk most még a tüzelővel. Pláne azután, hogy úgy jártam a fával!

Ugyancsak tegnap befejeztem a Bugiardó-t – budsardó-nak kell ejteni és hazugot jelent. Kilenc nap alatt. Most még átnézem a meg-nem-értett pontokat, melyek folyton fogytak, ahogy „belejöttem” az olaszba, – tegnap alighanem jeleztem már, hogy a III. felvonás végére 1/10-ére csökkent az I. felvonáséihoz képest a megfejtetlen pontok száma. Ezeket kéne most még, a „megnőtt” tudásommal, újra átvenni; aztán gondosan átsimítani stílus, logika, s gördülékenység stb. tekintetében az egészet. S azután már akár diktálhatnám is. De nem teszem. Elsején, Pesten, diktálok majd először, a színház kisasszonyának, egy kedves Ágotának. Könnyű munka volt; és szép.

Hogy megvagyok; nem kell sehol sem említeni. Itt se mondtam; s lehetőleg kitolom. Holnap-holnapután már újra elő-előveszem majd a Majakovszkijt. Gábor örömmel tartana itt jóval tovább. Mióta Pesten úgy „megborzadtak” nem is tudom mitől, nagyon, különösen kedves. Álláspontom azonban változatlan; csak enyhébb, külsőleg. Jóban vagyunk, óh, hogyne! Tudniillik más, hozzá-hasonlókat, akiket látott, irigyelve – inkább húz hozzám. S mert tanul tőlem.

B. Alisszal legyen nagyon kedves és nagyon óvatos. Megkérte már, hogy küldje el Marilit a kötetért s a Zsókának szánt példányért? Dedikálás: később!

Pénteken úgy látszik egy napra, s utolsó idei tihanyi vízitükre, itt lesznek (s itt hálnak meg) Borsos Miklósék.

Kár, hogy a Tess még mindig nem jött meg. Maguknak van? Itt a névnap alkalmából az Erzsike + Melinda pár is kap egy közös példányt tőlem, már bejelentettem.

A szomszédban sír az a fekvő, törtlábú farkaskutya. Rágja a sín fáját a lábán. Széles falap-örvet tesznek majd a nyakára, hogy ne férjen a szájával a lábához. Azt hiszi, hogy a sín okozza a fájdalmát és hogy amiatt nem tud felállni. Most üvölt kínjában. Írtam, hogy a minap részt vettem nála beöntési munkában, melyet főképp Melinda végzett?

Rövidesen kapok egy jó és könnyű, közepes nagyságú postai faládikát Sáraytól. Az 5 kg. „Akali 60”-as mandula már itt van.

Még egyszer: télikabát! A pénz nincs meg rá, de meglesz. Nincs lelkierőm más célért úgy dolgozni, mint ezért. Ne próbálja hát átirányítani a megterhelésemet egyéb célra; még disznóra se. Mire hazamegyek, legyen előkészítve minden, anyag és munka, hogy rögtön nekikezdhessek kölcsön szerzésnek. Minden egyébben szörnyen takarékoskodni kell.

Kedvtelenségeim okáról ide változatlanul ne írjon, vagy csak igen óvatosan és röviden. Ahogy eddig. – Tegnap hosszabban és barátságosan beszéltünk az elmenetelemről, és hogy csakugyan nem maradhatok; 29-e előtt azonban, úgy látszik, nem eresztenek.

Kisklárával, Lócival együtt sokszor csókolom

Lőrinc

Délben megjött a 18-i (kedd délelőtti) levele (a Máriáéval). Ne utazzék ide, sokan lesznek víkenden.

Sáray Vilmos: a tihanyi kutatóintézet vezetője. – Ágota: Nagyváradi Ágota az Ifjúsági Színház titkárságán. – Mária: Szabó Lőrincné november 18-i levelében jelzi, hogy „B. Mária” (= Balogh Mária) levelét mellékeli.

205.

Balatonfüred, 1952. november 22.

Kedves Klára!

Tegnap este beszéltünk telefonon, 9 perc volt, rögtön kifizettem a 12 forintot. Valóban nagyon aggaszt a lány; a hazamenetelemet is sürgősnek látom a maga gyengesége miatt most elsősorban. De az ittenieket is megsajnáltam, s egyelőre az a helyzet, hogy mondjuk 28-án melyek haza. Ha otthon kell, akár azonnal! Rövidesen talán többet tudok.

Mindenesetre tény, hogy ez legnagyobb ellenségeinknek bensőségesebb háza volt, mint amilyennek hittük. Igaz, nem egyformán s nem mindig az. Ez a rémes tulajdonsága, illetve ennek a foka akkor derült ki épp, amikor a gazdája, kinek lekötelezettje voltam, vagyok, rám szorult. Emberi undokságok is közrejátszottak; de ezt elhárítottam volna, hisz én is bizonyára vagyok undok. El is hárítottam, visszatérítésekkel és tanítással. Itt megint rémes tapasztalatokra tettem szert, s ezért akartam valósággal menekülni. Ez volt a csúcspont. Pesti utazásuk után azonban áthangolódtak, vagy ezt sikeresebben mutatták, s ezzel enyhítettek rossz érzéseimen. Ugyanakkor új tényezők merültek fel, számukra talán rosszak, számomra még ismeretlenek, melyeket sejtek: ez is befolyásolt. Nem szólhatok világosabban ezekről a ködös tartalmakról. De ez a magyarázata az írásaimnak, s a telefon részben ellentétes hangulatának.

Bosszant nagyon, hogy a Hardyt Balázs Alajos a pontos levelem ellenére nem küldi. Ide 3 példányt kértem a 15 tiszteletpéldányból. Ma neki is írok, ha a déli posta nem hozza.

Leglényegesebbnek most a maga télikabát-dolgát tartom. Másra nincs pénzem; erre lesz, csak erre; ezt tehát meg kell csinálni. Legalább utánjárással segítse elő az ügyet, hogy mikor elseje után intézni kezdem, gyorsabban haladjak. Az Olasz fasorbeli kis szabónál (neve nem jut eszembe, a telefonkönyvünkben, a feketében, benne van a lakás-telefonja, egyébként ott dolgozik, ahol Sárköziné) éppúgy érdeklődhet, mint Krámernél, aki a Gellért szálló első emeletén van, s a déli órákban elérhető. Anyag, fazon, elkészítésmód, árak: ezek iránt kell érdeklődni, azazhogy ezeknek a megtárgyalására találkozót megbeszélni. – Itt ezekben a dolgokban nem tudtam tanácsot kapni.

Most hallom, hogy a Dizsi autója elromlott és hogy emiatt csak ő jön vasúton; most telefonáltatta. De azért jobb, hogy maga most nem utazik le. A hívás nyilván komolytalan volt, ha énnekem nem mondta, csak a maga levele; aztán meg a hangulat kietlen, az út kimerítő és szörnyen hideg és drága. Majd otthon leszek már rövidesen.

Itteni segítő készségemet nem vonom meg; de a ház nem érdekel. Ez nem sértődöttség, hanem józanság, higyje meg. – Estére talán többet tudok. Nagyon messzemenően lebontom kapcsolataimat; de lehetőleg észrevétlenül.

Sajnálom, hogy a kis Vicát és Rózsikát nem érte ott a hívásom. Talán ma este is telefonálok, – igaz ok nélkül.

Legyenek okosak és bizakodók.

A hazug-ot most nyelvileg – olasz értés szempontjából – még egyszer teljesen átveszem. Így már alig lesz mit kérdeznem Füsitől, vagy Berczeli Anselm Károlytól. – Ertsey Péternek írok.

Fát ha vágat, a maga embere csinálja, csak a lány csere idején. Nem lehet bízni másban. Vagy várjon a hazamenetelemig a dologgal.

Sokszor csókolom. A többieket is.

Lőrinc

Balázs Alajos: A Szépirodalmi Kiadó korrektor csoportvezetője. – Berczeli Anselm Károly: író, olasz műfordító.

206.

Balatonfüred, 1952. november 25.
Kedd délelőtt (Ez biztos)

Kedves Klára!

Semmi különös. A Bugiardó-t nyelvtanilag nyúzom, csökkentve folyton azoknak a helyeknek a számát, amelyeket nem értek tökéletesen. Nem sok van ilyen, Füsivel vagy Berczeli Anselm Károllyal két óra alatt végzek vele.

Itt simán lezajlottak a nem-is-tudom-milyen izgalmak.

Vásárhelyi Pista járt itt: kértem: általánosságban fecsegjen egy kicsit rólam telefonon.

Gyulával jó volna talán összejönnöm, mielőtt csakugyan visszatér Tihanyba.

Nap-nap-után remélem a Tess-t, de csak nem jön. Az itteni könyvesbolt azt mondja, hogy nem is lesz. „Legfeljebb újév utánra.” Mi ez? – Nem baj, úgyse változtathatunk a dolgon, s most már hamarosan otthon leszek.

Mikor? 28-án, pénteken akartam. Újabban egy tévedés folytán azonban a csütörtököt emlegettem. Úgy is lesz: csütörtök délben indulok innen úgy fél 12 körül és 4.20-kor kellene a Délire érkeznem. Ez a vonat vitt legutóbb, akkor 1½ órát késett.

Az 5 kiló mandulát magammal viszem.

Tegnap láttam a veszprémi vonat mögött egy pont akkor kettészelt nagy, fekete puli kutyát. Szinte hozzánőtt az elválasztó sínhez, s magán a sín felületen egyetlen csepp vér, szőr vagy piszok nem maradt: a szokott acélos fehér csillogás nyomát se jelezte, hogy ott derékban kettészeltek egy életet.

Jó lesz már otthon lenni.

A télikabát-ügy legyen, ahogy kívántam: készítsen elő mindent a döntésre. Hogy a Mikes-féle kabát jó-e, azt én pláne innen, nem tudhatom. Csak akkor vegyük igénybe erre a célra, ha teljes megoldást ad.

Pénzem most nincs, elsején sem lesz, sem a közeljövőben. De kabát-célra meglesz a mondott határig is, csak az átváltást kell – az időbelit – valahogy kölcsönnel megszervezni.

Babits Elza pilótá-ját olvastam. Rémületes könyv a „jövőről”; a „Tökéletes társadalom” az alcíme; ismeri? Ne olvassa el!

Ne írjon most már – ezt magától is tudja. Szerda este esetleg felhívom, a végleges közléssel. Ha nem hívnám, akkor a csütörtök-délutáni érkezésnél maradok.

A tüzelőm még mindig nincs a házban. De kifizettem a szállítást is. Fát és szenet. A szén ma jön.

Igalra feladok egy körülbelül 5 kilós fadobozt, üresen.

Csak otthon volnék már!

Csókolom:

Lőrinc

Ui. A gyerekeket is üdvözlöm és csókolom, s a kis Zsuzsit (aki írt egy sort a minap).

207.

Ábrahámhegy, 1953. augusztus 23.

Semmi különös, az idő javul, a ház és a környék nagyon szép, Kisklárát sürgetik rajtam a kedves háziak. De már csak akkor jöhet, ha szinte rögtön indul! Aurélék vasárnap utaznak haza; én Igalba vagy Füredre. Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Ábrahámhegy: Bernáthék új villája Ábrahámhegyen van. Szabó Lőrinc 1953 nyárutói útjának romantikus történetét lásd Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje című monográfiakötetének Közjáték című fejezetében.

208.

Ábrahámhegy, 1953. augusztus 27.
szerda délután

Kedves Klára,

levele ma megjött. A Kéry-dolgokat ne küldje, nem sürgősek. Ami gyors szükséglet, nálam van. A Hardy-novellával ma elkészültem, egy füzetben, kézírásban küldöm meg a Szépirodalminál Domokos Jánosnak, ők gépelik. Nehéz, sötét, régimódias remekmű – olyan, mintha Kemény Zsigmond írta volna. 35 kézírásos oldal. Kisklárát lapon (és komolyan) hívtuk: jól érezné magát. Az nem baj, hogy akár az utolsó napokra marad, még az se volna baj. Aurélék vasárnap indulnak haza. A ház gyönyörű! Én is valószínűleg velük megyek, illetve akkor megyek. Éspedig Igalba. Sándor írt: Oszi jobban van, nagyon várnak. Pénteken tehát már ne ide címezzenek levelet, ha akarnak. (Dr. Baumgartner S. leveleivel Sz. L.-nek, Igal, Somogy megye.) Mancit sajnálom, ma írok neki egy lapot, s majd Benedeknek is. Lóci dolgaiba innen nem tudok beleszólni, beleavatkozni még kevésbé, csak azt üzenem, hogy vegye komolyan a dolgokat. Megvan a Zsuzsa-féle kárpitos szöghúzószerszám? (Köszönet érte!) Lepedőt mégis fölösleges volt hoznom, csak csomagnehezék. – Most jut eszembe: hívja fel Benedekéket, most vasárnap még tán lesz kocsijuk s esetleg hajlandók errefelé jönni. Velük jöhetne víkendre; ők persze nem lehetnének itt, de a környéken vagy Badacsonyörsön kapnának szállást… – Igalon a Tu-fu versei kerülnek sorra, elhoztam őket. – Jó volna, ha az Új Hang döntene már a Victor Hugo „Írás 1846-ból” c. nagy versének megvétele ügyében; vagy, ha megvenné a „Csillag”-nak Király István. De ezt nem lehet siettetni… – meddig maradnak Kálmánék? Ma írok nekik. – Marosvásárhelyről semmi hír? – Itteni címem helyett az Irodalmi Alap nem küldött haza egy „betegségi könyvecskét”? (Nem, mintha kéne!) – maga ne legyen szomorú; ellenben pihenjen sokat! Szeretettel csókolom mindnyájukat

Lőrinc

(Sok üdvözlet az egész háztól)

A Kéry-dolgok: Kéry László (1920–1992) szerkesztette az utóbb, 1955-ben megjelent Shakespeare Összes drámai művei gyűjteményt, amely számára Szabó Lőrinc igazította meg Vörösmarty Julius Caesar és Lear Király fordítását. – Hardy-novella: Egy becsvágy tragédiája, megjelent az Álszentek cselekedetei című gyűjteményes elbeszéléskötetben. – Mancit sajnálom: operáció után fonálgennyedést kapott. – Zsuzsa: Venyegés Zsuzsa. – Tu Fu versei: (712–770), kínai költő verseinek kötete 1955-ben jelent meg. – Király István: (1921–1989), 1953 februárjától szerkesztette ismét az Írószövetség folyóiratát, a Csillagot.

209.

Budapest, 1953. szeptember 1–2.

Kedves Lőrinc!

Aliszka vasárnap délután felhívott. Nagyon kedvesen mesélt magáról, a „vadidegen” látogatásáról. Ez az új barátkozás jellemző magára és állandó szervezni akarására. Mégis meg kellene próbálkoznia próza írásával. Ez a nagy kíváncsiság talán elsősorban prózaírókat jellemez. Örülök, hogy jól van s legalább máshol jókedvű. Ezért is jó volt már, hogy elment egy kicsit innen, legalább megnyugszanak az idegei. Én még nem tértem magamhoz attól az utazási reggeltől. Igaz, hogy az csak betetőzése volt a hetek óta tartó szidásának, elégedetlenségének, türelmetlenségének. Írni sem tudtam magának. Nem vagyok elkeseredve, különösen szomorú sem vagyok. Egyszerűen leszűrtem a magam számára, elég későn, hogy nincs értelme az én buta erőlködésemnek. Nem is fáj már semmi. Ha el akarta minden áron érni, hogy elidegenítsen magától, ezt a célt nagy sikerrel szolgálta. Nem lehet erőltetni a szeretetet, a szerelmet még kevésbé. Nagy pech, hogy olyan voltam, amilyen, s hogy azt hittem, ki kell tartanom maga mellett a maga érdekében. Lehet, hogy ez a magam csalása volt, de nem tudok róla. Az lett volna helyes, ha legalább én látok világosan, mindkettőnk élete jobb lehetett volna. Vissza nem lehet csinálni semmit, hiába látok ma józanabbul. Az életem ráment erre a tévedésre, de értem nem kár. Most már azonban nagyon fáradt vagyok. Semmit sem akarok. Pihenni vágyom és nem törődni senkivel, semmivel. Eddig azt hittem, el kellene mondanom magának mindent, amit érzek, gondolok, hátha megért, s megjavul az életünk. Ma tudom, hogy a beszéd is felesleges. Ha van szeretet, nem kell magyarázni, ha nincsen, kár a szóért. Nem is beszélek tovább, s ezután még ennyit sem akarok.

Marconnay levelét küldöm.

Az Új Hang-ot is.

Elküldöm a melegebb nyári ruháját, a rövid meleg alsót, egy meleg alsóinget, hátha lehűl hirtelen.

Betegségi könyvecskéjét eddig nem küldték, majd érdeklődöm. Remélem nem kell rászorulnia. Vigyázzon magára nagyon.

Vasárnap délelőtt meglátogatta magát Barcza bácsi. Ugyanúgy néz ki, mint legutoljára, pedig 78. évében van. Ősszel majd újra felkeresi magát.

Tompánál voltam tegnap. Kelés van a kezén, elég feldúlt volt a szerencsétlen. Tegnap meglátogattam a szerencsétlen Babitsnét Tompa után, mert a hivatalból tudtam korábban elmenni, s a lelkiismeretem már nagyon furdalt Ilonka miatt. Boldog volt. Alig értem haza, már keresett újra telefonon, hogy egészségben, épen értem-e haza. Szegény asszony! Tompa és ő is üdvözlik.

Marosvásárhelyről semmi hír.

Kálmánék péntek óta Pesten vannak. Elég rossz állapotban, de tudott még járni.

Mancit vasárnap reggel hozta haza a mentőkocsi. Tegnap már mosott a boldogtalan. Különben normálisan gyógyult. Rengeteg penicillint kapott, így megmenekült a fonalgenyesedéstől.

A takarító Ilus már kétszer nem jött. Lehet, hogy már egyáltalán nem jön többet, nem tudom. Befőztem ringlót néhány üveggel kompótnak, 8 kg őszibarackot dzsemnek. Vasárnap paradicsomot fogok eltenni a Mohainé segítségével.

Király Istvánt hívjam fel, azt szeretné? Ezt nem értem világosan a leveléből. Majd írja meg.

Baumgarten Sándor Pesten volt, nem tudta még, hogy maga a jövő héten készül hozzá. Mikor elindult, még nem ért oda a levele. Nekik mindegy maga mikor megy, bármikor szívesen látják s nagyon örülnek a látogatásának. Csak telefonon beszéltünk, nem találkoztunk.

A hivatalban írok, most abbahagyom, hátha van valami otthon, amiről írni kell még. Addig is Isten vele.

Baloghné hívott fel, elkeseredett, állása nincs, ma eljön. Babitsné folyton telefonált, könyörög a szeretetemért. Flóra itt van, együtt leszünk. Isten vele. Mindenkit ölelek.

Klára

A levél a benne jelzett csomag melléklete. – A takarító Ilus: bejárónő, 1953 május és október között nincs háztartási alkalmazottjuk. – Baloghné hívott fel: a kitelepítésből hazatérhetett.

210.

Igal, 1953. szeptember 7.

Kedves Klára!

Már harmadnapja itt vagyok Sándoréknál. Oszi elég jól van, csöndesen sétálgat, olvas. A ház és minden a régi szép és kedves. Körülbelül egy hétig leszek itt, úgy gondolom. Aztán vissza Füredre és további egy hét múlva végleg haza. Az egész ház a legmelegebben üdvözli; Csóky nagyon hívta, hogy jöjjön le. Kissé izgat a Lóci beiratkozási vesződsége, hogy mi lesz a tandíjjal, az új csapattal stb. Üdvözlöm őt. Kisklárát ölelem.

Magát is. Szeretettel:

Lőrinc

Lóci beiratkozási vesződsége: ekkortól lett a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező-szakos hallgatója.

211.

Budapest, 1953. szeptember 8.

Kedves Lőrinc!

Ma hajnalban megint jött az expressz korrektúra. Küldöm maga után. Valószínűleg ennek az eleje volt az első levélben, amit talán már azóta meg is kapott. A tüzelőzárlatról eddig nincsen szó. Senki sem hallott róla. Ne izguljon. Majd csak leszünk valahogyan. Flóra, Gyula hétfőn elutazott Csehországba. Gyula 2–3 hétre, Flóra hamarabb haza jön. Flóra nagyon kedvesen búcsúzott el tőlem telefonon. Erről az útról már hónapokkal ezelőtt szó volt, de most hirtelen vált aktuálissá. Ők sem számítottak most rá. Flóra októberre hívott Tihanyba, ezt már nem tudom, hogy csinálom-e, de lehet, hogy még jó idő lesz. Majd meglátom. Befőztünk 35 kg paradicsomot is. Ilus azóta sem volt egyszer sem, mióta maga elment. Költözik vagy mi. Még több a dolgom. Lóci beiratkozott, csütörtökön megy először. A Dózsa-csapatot maga helyeselte, hallom. Én egyáltalán nem. De parancsolni én már egyik családtagomnak sem tudok úgy sem. Mindenki úgy él, ahogy akar vagy tud, de most már ideje volna, hogy én is a magam feje szerint s magam előnyét nézve kezdenék élni. De ez is csak beszéd. Nekem kell végeznem a kötelességem, nem is maguk, hanem magam miatt. Nincsen semmi újság különben. Igaz, jött többször pénz, mindig kisebb összeg, de nagyon jól jött a befőzések miatt. Füreden majd nézzen utána, hogy olyan finom mandulát kaphassunk az idén megint. Jó sokat kellene venni. Most kellene mákot is szerezni. Orosházán 1 liter 17–18 Ft. Még nem küldhettem pénzt, de talán majd lehet valamit venni. Magának van pénze? Érezze jól magát, pihenjen, gyógyuljon, hogy ne legyen olyan borzasztó ideges itthon. Bujdossy volt nálunk és Manyi egyszerre. A papírt elvitte. Mindenáron akart pénzt adni, nem fogadtuk el. Isten vele. Ölelem. A háziakat szeretettel köszöntöm, Csókyt csókolom sokszor.

Klára

Korrektúra: Victor Hugo versek. – Manyi: Komjáthy Aladárné.

212.

Igal, 1953. szeptember 10.

Kedves Klára,

megjött, e pillanatban, a második korrektúralevél. Ezzel a Victor Hugóim készen vannak. Nehézséget okozott, hogy nem mellékelik mostanában a kéziratot, de megoldottam a dolgokat. S ezzel kissé változott, ezeknek a lefutásával, a helyzetem is: maradnék még. Ebédnél megemlítem majd a dolgot. Bonyodalom, hogy Csóky, akinek átadtam az üdvözletüket, a hét végén Badacsonyba megy pár napra s restelli „a férfiakra hagyni a vendéglátást”. Megírom, ha csakugyan maradnék, s akkor Liptákéknak is írok. Örülök a paradicsombefőzésnek. Minapi levelében Panyiczky Gyula tanár-rokonunknak a levele volt a bélés: Flórához tettem át, a kéréssel együtt, mely könnyű ügynek látszik; így azonban, hogy elutaztak, a legjobb helyből a legrosszabb lett, s fejből és innen nem tudok senki mást kigondolni, hogy megsürgesse a dolgot a Kultuszban. Vagy írjak pár sort Darvasnak? Mulatságos volna! A kis pénzeknek örülni kell, csak gyakrabban jönnének! Nem fontos, hogy részletezze őket. Ellenben azt szerettem volna tudni, hogy Lóci hogyan végzett a családban-létele ügyeivel s velem a beiratkozásakor. Kellett írást kérnie Farkas elvtárstól a Szerzői Jogvédő Irodában? Különvették a jövedelmeimtől az előlegeimet? Most már nem igen fontos az egész – de tán jobb lett volna, ha otthon vagyok; nem? Mennyi lesz a tandíja? Nagyon megnyúzhat a paragrafus! Évinek természetesen ingyen járt az a kis papír! Mák iránt majd érdeklődöm s Füreden az „Akali 60”-as mandula iránt. Pénzem pillanatnyilag még van, s ha rövidesen hazamennék, nem is kellene több. Más az eset persze, ha vásárolok. Ilus szónélküli kimaradása, elmaradása majdnem érthetetlen. Hogy az ördögbe menjünk neki a télnek lány nélkül?! Aliszkáék és Nagy Lajosék tán tudnak még arról a karcagi asszonyról, akit túlkorán ajánlottak. Nagyon szép idő van két nap óta megint, nagy meleg: ez is marasztalna. Meg aztán a Csóky csodakosztja! Oszkár elég jól van, egész nap talpon van, csak nem dolgozik. Tegnap itt járt Kaposvárról Vargáné Maci, rokonunk: fiát, aki Pécsett orvostanhallgató, strumával operálni kell. Ugyancsak Pécsett van, most már egyetemen, Pityu, aki minden jel szerint nagyon megemberesedett és megrendesedett, nemcsak a mama szemében. Ő is sportol: magasugró, 170 cm az eddigi rekordja. Tihany és október még messze van!

Mindnyájukat sokszor csókolom, Manciékat is. Szeretettel:

Lőrinc

Bernáthéknak elfelejtettem írni, de ma küldök egy lapot. Itt mindnyájukat sokszor és melegen üdvözlik s szeretnék látni valamennyiüket!

Darvas József (1912–1973) 1950 és 1953. július 4. között volt közoktatásügyi miniszter, akkor már a népművelési tárcára került át. – Farkas Sándor: osztályvezető a Jogvédőnél.

213.

Balatonfüred, 1953. szeptember 18.

Kedves Klára,

a dátum bizonytalan, az azonban biztos, hogy péntek van, Már hazamentem volna (volt is egy szomszédi teherautós lehetőség), azonban itt tart a megjavult idő és a háziak szelíd erőszaka. Szombaton lesz ugyanis az egyik (szép, szőke és talán Zsuzsa nevű) rokonlány esküvője, este, itt a családban, mert én is régen ismerem, nem maradhatok ki az ünneplésből. Azt hiszem, szalámit vagy egy nagy skatulya jó kekszet veszek neki nászajándéknak; vitorlás-népség ugyanis ez a két fiatal, s ez a legjobb, amit kigondolni és megfizetni még tudok, a sarki bolt pedig nyújthat. Levele megjött, úgy van minden, ahogy gondoltam, nagyjából. Üdvözlöm Sztovicskát! Most lesz egy hónapja, hogy távol vagyok és csak lebzselek. Inkább visszajövök még, ha tart a szép ősz. Nyugtalanít a tüzelőügy, meg egyéb is; és biztosra veszem, maguk sem veszik olyan nyugodtan a hiányokat, mint ahogy elhitetni akarják. Franznak majd Pestről felelünk. Hallom, Németh L. darabja küszöbön! A lánya új jelentkezésének örülök, én igazán szeretem. Pénzem most még nincsen, csak a legszükségesebbre, de azért mindent kimosattam. És rendeltem Juditnál (Sárayné) 5 kg „Akali 60”-ast; most még nincs: kb. egy hónap múlva zsákban postán küldi majd. Itt sokat emlegetik magát, alig akarják elhinni, hogy nem „neheztel” valamiért. Megvagyunk békén. Igali távollétem alatt Passuth László volt itt. Gondolom, hétfőn már hazamegyek, ha nem végleg is. Olyan gyönyörű az idő! Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Magát és Kisklárát folyton hívják ide is, Igalba és Szemesre is.

Franz: Gráf Ferenc. – Németh László darabja: Galilei. – Németh László lánya: Szabó Lőrincné szeptember 15-i levelében: „Tegnap a legkisebb Németh-lánnyal utaztam a buszon, bejelentette, hogy újra akarnak jönni hozzánk vizitbe az új vőlegénnyel, mert készül férjhez menni.” A „legkisebb” tévedés, mert Csilla ekkor még gyerek.

214.

Igal, 1954. július 21.

Kedves Klára,

előírásszerűen megjöttem, s úgy látszik, a sok eső után jó időt hoztam magammal. Semmi posta még nem várt. Csókyék nagyon kedvesek. Az apró ajándékkal megbuktunk, mazsola most itt is kapható, a gramofon meg rossz, úgy hogy a Bolygó Hollandi lemez tulajdonképpen élvezhetetlen. Tegnap nagyot aludtam, rám fért. Mára úgy látszik, elcsitult a fogam sajgása. Már a „Kőlugas”-ban üldögélek. Az Ahogy tetszik-kel kezdem a munkát akár kell ezeknek a népművészetieknek, akár nem. Legyen csak kész, úgyis szükséges a Szépirodalmi Kiadó számára. Csak itt lehet pihenni, ez megint bebizonyosodik. Kíváncsi vagyok, idején megjött-e magukhoz a piktor, minden jót, mindenkit üdvözlök. Csókolom, szeretettel,

Lőrinc

Ui. Közben meghozta a posta a várt kéziratot a Népművészetitől!

Igal: Szabó Lőrinc július 19. és 31. között Igalon tartózkodott. – Ahogy tetszik: pontatlanul Népművészetinek írja itt és a következő levelekben is többször; a Népművelési Intézet megrendelésére, a Művelt Nép kiadó jelentette meg a könyvet 1955-ben; utóbb a Szépirodalmi Kiadónál Shakespeare Összes drámai művei kiadásában 1955-ben jelenik meg, ekkor a világirodalmi részleg kiválik a kiadóból és egyesül az Új Magyar Kiadóval, ez utóbbi veszi majd fel az Európa Kiadó nevet.

215.

Igal, 1954. július 24.
szombat

Kedves Mára!

Ma kaptam egyszerre két kis levelét. Nagyon vártam már a hírt a festőről, – nemcsak Piroska izgult miatta, hanem én is itt. Örülök, hogy tiszta lesz az a része a lakásnak, s tán még jobban a maguk örömének (melyet azért nem „értek” olyan nagyon, mint Maga).

Egy lapot az érkezésemről már rég feladtam s ugyanakkor Bernáthéknak, Gyusziéknak és Baránszkyéknak egyet-egyet, meg Kisklárának. Utóbbi, magától tudom, közben hazament; egy lapja szintén ma jött meg. És Bari is írt, függetlenül még az én lapomról, viccesen és csalogatva, és a Ficseri-füsti-t emlegetve, melyet úton-útfélen felolvas. Sándorffy dr.-ék lehetnek náluk; írja, hogy Gyuláék e hét végére hazamentek Pestre a szokásos motorverseny elől. Liptákéknak ma írok. A győri dr. Móricznak is, hadd játsszék az asztrológiájával és velem.

A Shakespeare-anyag megjött, én is elkészültem vele, a napokban majd postázom. Lehet, hogy szeptember táján akár már korrektúra is várható a Népművelési Intézettől, illetve a Művelt Nép könyvkiadójától, amely ezt a „Népszerű Drámák Sorozatá”-t kiadja. Mindenesetre jó, hogy készen vagyok, hiszen eddig is csak az késleltetett, hogy a Szépirodalmi Kiadó – a nagy, új Shakespeare előkészítéseképpen – nem küldte el a javítandó kéziratot (csak, még áprilisban, azokat a korrekció-javaslatokat, amelyeket Szenczi Miklós dr. anglicista professzor tett). Ha most majd küldik a Szépirodalmi-kéziratot, csak át kell vezetnem rá az itt elvégezett módosításokat, melyeket magamnak külön feljegyeztem s megőrzök. Még az idén ugyanúgy át kell majd vizsgáltatniuk Domokos Jánoséknak még a Timon-t, a Macbeth-et és a Troilus és Cressidá-t is, s át kell javítanom nekem.

Csókyék a szokott módon roppant kedvesek hozzám. Megjöttömkor vagy másnap Sándor látta, hogy egy lökhajtásos repgép felrobbant és lezuhant a határban. Az egész falu erről beszél és a szerencsétlenül járt, 24 éves pilótáról, akiből csak „dekákat és grammokat” szedhettek össze. Ha egy perccel hamarább kimegyek, én is látom a szerencsétlenséget.

A ház fia 30-án vagy 31-én jön meg, akkorra megyek el én is, – még nem tudom, milyen irányban, de valószínűleg Füredre: már csak a nehéz kofferom miatt is előbb oda, s onnan talán rögtön Ábrahámra egy-két napra. Ezt még majd megírom idejében. Annyit mindenesetre már most, hogy ide – átlag 48 óra alatt érkezvén a posta – 27-e után már ne címezzen levelet. Hanem Füredre. (Legfeljebb 28-án reggel!)

Nagyon szerettem volna, ha itt tölt néhány napot. Csóky, öngúnyosan mentegetőzve, szóvá tette a „körmönfont meghívást”: nincs személyzete, és jön haza a fia, még előbb a Sándor dr. Sanyija, meg Stefit is (aki hetek óta Bélatelepen van) várják, – egyszóval a hó végén már semmiképp se volna alvóhely, ami most – míg otthon a festés folyt – még csak akadt volna pár napra. A gramofonlemez (Bolygó-nyitány) itt egészen használhatatlan: mazsola nem ritkaság; a mandulás cukrot is átadtam: – csókolja magukat és üdvözli a háznép.

Az árvíz, sajnos, olyan irányban köti le, olyan irányba terelte az eső-hangulatot. hogy nagyon tartok tőle: Zelk még közli az Országos eső-t, de a Magyar Nemzet már nem fogja. (Ez nemcsak anyagilag nagy kár!) Újság nem igen közölhet egy nemaktuális tárgyú, kedvesen megtárgyalt témát, mikor a téma igen kevéssé kedves következménye ilyen erőteljesen aktuális. Ellenben számítani kell rá, hogy az Írószövetség vagy az Alap a tagok közt gyűjtést indít, vagy elvárja, hogy ki-ki magától adjon segélyt. Talán felhívhatná Bogyó Margitot információkérés céljából; hogy mennyit adnak általában, mikor stb. és esetleg proponálja, hogy ha így áll a dolog, az Alap terheljen meg 100 (?) Ft előleggel – semmim sincs, a színházit kivéve! – és fizesse be a nevemben s én ősszel majd kp. megadom, ha otthon leszek…

Kisdobos-t vegyen és küldjön a címemre majd Liptákékhoz vagy hozzon magával, ha Kálmánékhoz megy.

Posta-pénzátvételre figyelmeztesse előre Mancit, Kisklárát és lehetőleg a postást is.

Ha majd jön, ne felejtse, hogy erős retúrkedvezmények vannak!

Ha minden pénz így befutna, ahogy gondoltuk, megtehetnénk, hogy pár napra magával hozza azt a boldogtalan Mancit: csak elhelyezzük valahol (Bari, Magda, Lipták?) Tehát most nem a kis Zsuzsit; az anyja biztosan több mint tíz éve nem látta a Balatont! Laci addig ebédelhet minálunk, reggelijét + vacsoráját oldja meg valahogy ő maga. Manci vasútját vállalnám. (Csak aztán ne kéresse magát, hanem örüljön egyszer már fenntartás nélkül a pillanatnak!) Ha maga ebben a dologban elseje körül már döntene, rendben van; ha pedig én szétnézek Füreden és Tihanyban, akkor úgyis visszatérek még majd az ügyre.

Kisklárának mik a tervei és a kötelezettségei? Csókolom. És köszönöm a lapját.

Lóci, tudom, igénybe van véve augusztus 12-ig biztosan s „remélhetően” – mint mondta – azután is. De augusztus 15 után a Bari-villa alighanem kiürül; ott ellehetnénk – tán még többen is…

Kezdek megnyugodni. Fogfájásom lassan elcsitult, most már csak erős hidegre és melegre jelentkezik egy kis gyenge sajgás; a fogsorom pedig jó.

Folyton a kertben vagyok. Gyümölcs úgyszólván semmi sincs. Sárgarigó és vadgerle annál több. Shakespeare-vígjátékokat kezdtem olvasni. Milyen nagyszerűek! (Szentivánéji álom, Sok hűhó…) Hideg nincs, máig pompás idő volt, de ma időnként csepereg. A háziak szerint nem kell félni semmi élelmezési válságtól; az árvíz e tekintetben nem lényeges; de nem lesz jó termés – a sok eső miatt s a meleg késése miatt.

Piroskának gratulálok, és én is köszönöm a segítségét a nagy tisztogatásban. Nem hittem volna, hogy ilyen korán és ilyen hamar sikerül megcsináltatnunk, amit ígértünk, terveztünk. A jégszekrényre vigyázzanak! A virágokat ne öntözzék túl!

Isten vele, kedves Klára. A gyerekekkel együtt sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Dr. Móricz Emil: horoszkópokat készített. – Piroska: Király Piroska (sz. 1922) 1954. június és 1955. december között háztartási alkalmazott Szabó Lőrincéknél.

216.

Igal, 1954. július 26.

Kedves Klára,

ma jött meg a pénteki lapja, amelyben a takarítás befejezéséről ír. A könyvekkel kár (volt) annyit bajlódni. S ha utólag is, megírom: nagy könnyítés lett volna kölcsönkérni vagy akár bérelni olcsón lehet! – egy porszívót, van annak a gépnek könyvportalanítására beszerelhető külön orra is… Ma írt ide Gyuszi pár sort: reméli, elseje körül még Tihanyban lesznek, s hogy megszervezhetünk egy együttlétet Borsosékkal, Vassékkal is. Visszakaptam azt a lapomat, melyet Kisklárának írtam: már elkésett. Szeretném tudni, mit keresett Lóci edzőtáborban, pláne egy napig! Piroskának csodát zeng a szobájáról – igazán nagyon örülök neki; érdeklődjünk majd mindenfelé összecsukható vaságyról; más aligha fér el keresztbe, azt viszont nem kell napközben összehajtani. Marconnay nemrég olyasmit mondott, hogy ők vettek egyet a volt Teleki téren, használtat, 320 forintért. Tehát drága mulatság! – Biztosan csalódva látta a vasárnapi Magyar Nemzetet: nem volt benne a Schiller-ballada, így aztán a keddre ígért pénzkiutalás is nyilván késik (vagy épp elmarad az egész…). Nem kell sürgetnie, úgyis hiába tenné: az ember ki van szolgáltatva. Ellenben láttam az ide járó Művelt Nép legutóbbi számában három Broniewski-fordítást (négy helyett); nem tudom, mikor adtam oda őket Mesterházi Lajos szerkesztőnek, és hogy esedékes-e értük még a pénz vagy pedig már akkor kiutalta. De azt hiszem, esedékes… Zelknél, megjelenés után, barátságosan érdeklődhet… Furcsa, hogy itt igen sokszor van gyomorégésem, nyilván a nagyon zsíros, bő koszt okozza. De van szódabikarbóna és segít; venni is fogok külön a patikában, mert Pesten, úgy tudom, most csak ritkán akad. Mint már írtam, szombaton megyek el innen, a rádió épp most mondta be, hogy javítottak a balatoni hajózáson, bár a részleteket még nem tudom. Piroskának majd egy szép balatoni képeslapot küldök. Bernáthék még nem írtak. – A ház itt egyre telik: ebben a percben jött meg váratlanul és nem kis időre a messze Szatmárból egy plébános-rokon, jókedvű bácsi; Csaholcon is volt pap, Mihály bácsit már csak híréből ismeri, de a fiait személyesen. Nem tudom, hol fog hálni: a Sándor szobájában máris hárman alszunk. De nekem a kőlugas a fontos, és ott egész nap magam vagyok. – – Ég áldja mindnyájukat, a gyerekekkel együtt szeretettel csókolom.

Lőrinc

217.

Igal, 1954. július 28.

Kedves Klára,

ma visszaküldtem a Népművelési Intézetnek az Ahogy tetszik kijavított gépelt kéziratát. Ügyintéző: Hazai Józsefné, osztályvezetőhelyettes: Kulcsár István. Az általuk küldött gépírt szövegbe, amely a Singer-kiadás szövege volt, átvezettem a Franklin-kiadás javításait, sőt 99%-ig azokat is, amelyeket az 1955-ös új, Szépirodalmi-féle új kiadás fog csak majd közölni. Szóval: nekik így nagyon jó lett a kiadványszövegük. Aláírtam a szerződést is, Hazainét megkérve, hogy az 1000 Ft előleget küldje haza, illetve hogy hívja fel magát a növénytári számon, s beszéljék meg a leggyorsabb átvételt. Igen szívélyesek. Az összhonorárium 1800 lesz, hiszen ez már harmadik kiadás. Magánlevélben jeleztem Kulcsárnak, hogy bizony az egészet is díjazhatnák új szöveg, vagyis első kiadás gyanánt, hiszen a fordító ekkorra átdolgozás esetén a nem-láthatóan-javított sorokon is dolgozott és nem egy kiadó ilyenkor így számít (s nem harmadik kiadás szerint, ahogy ők). A különbözet nagy: soronkint 3,15 Ft vagy 0,60 Ft. S megírtam neki, hogy ha majd otthon leszek visszatérünk még a dologra. Nem hinném, hogy kedvük vagy merszük van úgy eljárni, ahogy Wessely meg Kardos Laci, vagyis hogy maguktól megadnák az egész szövegre a 3,15-öt, ami jó pár ezer forint különbség volna. Hát ezt majd meglátjuk, simán szeretném rendezni az ügyet, s fordulhatok a Jogvédő Irodához vagy az Irodalmi Alap bíróságához a dolgok végén is. Ellenben eszembe jutott, hogy a mi szomszéd Aliszkánk nagybátyja, a volt követ, ennek a Népművelésinek a fővezetője, ezért aztán levélben kértem meg Aliszkát, szóljon, ha nem esik nehezére, a bácsijának, s rendezzék az ügyet már most és rövid úton a javamra. Ezeket a leveleket mind egyszerre postázom a magáéval, a mostanival. A szerződést azért írtam alá máris, hogy az előleg jöhessen, s különben sem vesztek vele, hacsak nem szörnyen bürokraták. Magának nem kell persze okvetlenül tudnia a részletekről s főleg nem az Aliszka-féle kísérletről. (Nem dr. Rácz az a rokona?)

Levele is jött újra, benne a Szendike-féle. Hát a Szonettek-et bizony képtelenség megkapni. Majd írok nekik én is valahonnan. Érdekes, hogy az a paprokon, aki a minap idejött Sándorékhoz Szatmárból, sokat tud a Gáborjániakról, főképp Szabó Szabolcsékról: ő ott plébános, ahol Szabolcs református pap.

Csóky naponta üzeni, hogy csókoltatja magát és restelkedik a gyarló hívás miatt. Csakugyan lehetetlen volt mást írnia-tennie. Pedig az a plébános váratlanul jött meg. Megjött azonban pár nappal ezelőtt Stefi – másoknál lakik, de nagyrészt itt él és ma utazik vissza Bélatelepre. S pénteken vagy szombaton jön haza a katonaságtól Pityu (aki nagyon les engem, hogy itt ér-e még).

Beczkóyékkal biztosan találkozom Füreden.

A takarításról legendás dolgokat ír!

Az Alapnál én úgy viselkedtem, mint akinek körülbelül 1800–2200 forintja van havonta. (Nem is az Alapnál, hanem tagdíjfizetéskor a Szövetségnél.) Úgyhogy a 100 forintos felajánlás alighanem elég: 5%. Nem? Lehet azonban, hogy kápé-fizetés kell. Ezek már bizonyosan eldőltek. A Magyar Nemzet tehát nem közölte a múlt vasárnapra várt Schillert! A várt pénzt pótolja most ez a Népjóléti-féle előleg, 1000 Ft, vagyis hát 900. Megtudhatná Németh Ellától, miért olyan undok hozzám az a Laci.

A Kodolányi-megegyezés tehát megvan, örülök, a 6000 nyilván előleg a novelláskönyvre. Különben János is „undok” néhány hónap óta, levele rég esedékes. Többet már nem írok neki, s ha nem jelentkezik, akkor se szállok ki Akarattyán a szokott pár órára, ha tehetném.

Többet ide már nem ír. Bernáthéktól semmi. A Manci-kísérletet fenntarthatjuk, ha ez a Népművelési bejön. A szén érzésem szerint halasztható. Mindenki igen hosszú és szép őszt vár. Baumgartnerék már megint szeretnének tíz milliméter esőt. Az Országos eső-t nagyon várom.

A gyerekeket csókolom. Magát is. És várom rövidesen Füredre vagy Tihanyba. Szeretettel:

Lőrinc

Postapecsét: Igal, 1954. július 28. – Szendike: G. Szabó Mihály leánya.

218.

Igal, 1954. július 31.

Kedvesem, –

most utazom el busszal, ebéd után. Tegnapelőtt felhívott Gábor; Aurél is náluk volt. Úgy alakult a dolog, hogy legjobbnak láttam innen most Tihanyba menni. A Sportban akartam megszállni egy vagy két napra. De Baránszkyék magukhoz rántottak, pillanatnyilag senki sincs náluk; telefonon beszéltem velük, illetve Gizikével. Két napot leszek ott s 3-án vagy 2-án este Bernáthékhoz megyek át előbb. Később már Illyésék is, ők is útnak indulnak. Gáborékhoz így csak 4-én vagy 5-én érkezem. Halasztást ő kért, de csak egy napot; s aztán már csak így lehetett okosan beosztani az időmet. Neki majd megtáviratozom az új menetrendemet. Ha maga a mostani víkenden lejönne, Tihanyban úgyis elérjük egymást. Kálmusék is írtak: a bátyuska egészen jól lehet. Legközelebb Tihanyból vagy Ábrahámhegyről! Sokszor csókolom mindnyájukat! Szeretettel:

Lőrinc

Itt esik, kellemesen hideg az idő.

Lóci óráját itt remekül megjavíttattam. Mi van vele? S Kisklárával?

Ui. Idejövetelem előtt azon a tájon járva kerestem Ilát. Csak a házmesterrel beszéltem. Patakinénak hívják, és Liszt F. tér 6. a címe. A dolgot az utolsó nap rumlijában elfelejtettem mondani. Ma viszont itt egy erős álom hatása alatt rögtön írtam őneki, elmondva a Maga együttérzését a nem-is-tudjuk mihez, és kérve, hogy írjon vagy jelentkezzék. Egész babonásan megijedtem. Telefonszámokat megadtam. A többi rajta áll.

Szabó Lőrinc augusztus 1-én és 2-án Baránszkyék vendége Tihanyban. – Ila: Patakiné, volt Bay Zoltánné.

219.

Balatonfüred, 1954. augusztus. 2.

Kedves Klára,

itt kaptam Igal után első levelét. Most érkeztem. Úgy volt, hogy most csak átutazom Füreden és hogy két nap múlva jövök ide, „végleg”, azonban arra gondoltam: kár Aurélékhoz az egész poggyászomat magammal cipelnem, ennélfogva Tihanyból áthajózva behozattam a kofferemet, s csak annyit vettem ki belőle, amennyi a két ábrahámhegyi napra kell. A kikötőben éppen megláttam, még a hajóról, Liptákékat, akik nagyon megörültek nekem, illetve megijedtek, hogy mi ez a soronkívüliség, és hogy nem megyek-e el. Földvárra indultak, Dizsihez, aki két hete betegeskedik. Itt kaptam aztán ebédet Melindáéktól. Érdeklődtem a Református Üdülőben, de ott csak szeptember 3 után volna szállás. Gáborék este hajóznak vissza, akkorra én Auréléknál leszek… A tihanyi Sport augusztus 23-ig zsúfolt, foglalt.

Igalból szerencsésen érkeztem ide, hála annak, hogy végre megindult a balatonhosszanti hajójárat. Eddig ugyanis csak Füreden át Siófokról volt oda vízi közlekedés. Új szemüvegem még szebbé, tisztábbá tette a tájat, kimondhatatlanul szép volt a rövid út. A Baránszky-gyerekek vártak, ők vitték be a nádkoffert hozzájuk, a Mű-út 7-be. Lacika átszaladt Illyésékhez, hogy egy napra ott vagyok, Gyula meghívott vasárnap ebédre. Flóra nemrégiben jöhetett meg, mondta a Babitsné-pechet, amiről Maga is ír. Délután az egész társaság átment Kálmusékhoz, akik, éppúgy mint Baránszkyék és én, nagyon sajnálták, hogy nem futott be. Tudniillik állandóan várják. Én is reméltem, hogy hátha mégis erre a víkendre hozza le a véletlen. Este szalonnát sütöttünk, majd Gyuláék átjöttek az én kézirataim kedvéért Bariékhoz. A Kisdobos-beli közlést már tudtam a Nagy Lászlótól, aki Pestről, ahova fel kellett ugrania, hazajövet a vonaton látta valakinél. Az Irodalmi Újság-ban nem jött a Ficseri – tán majd legközelebb. A verseknek László nagy reklámot csapott, Gyula is megfelelően értékelte őket. S azt a két részt is, amelyet, még Igalon, már megírtam a Vereség után-ból. Az igen különleges darab lesz, ha el tudom készíteni, négy részre tervezem. Talán Auréléknál! De igen-igen lassan megy. Ma reggel az egész Bari-család lekísért a hajóhoz… a többit már tudja. Vass Eleméréknél is jártam.

Mindenki, aki ismeri, öleli, csókolja és várja. Mindenki az említett nők közül írni akart, de felmentettem őket ezúttal, mondván, hogy én úgyis hosszabb levelet írok. Különösen Magda volt oda, hogy Maga nem érkezett meg.

Kálmuséknál a szállás a régi, Csibi még nincs itt, de Péter már megjött a katonai hónapja után. Apja egészen remekül volt. Kisklárát is várták. Bariéknál a végletekig hajlandók összezsugorodni, a gyerekek a szomszédban hálhatnak. Ha a mostani víkendre lejönne, valószínűleg mi hálnánk őnáluk, Mara Magdáéknál.

Lehetséges azonban, hogy én megyek haza. Erről még értesíteném! Gyulánál ugyanis tegnap egy új, fontos munkamegbízásom adódott: postamunkaként le kellene fordítani Csatlós, azaz a Szépirodalmi megbízásából Molière a Nők iskolája című vígjátékát. Váratlan ügy, Csatlós több ok miatt járt lent, Gyula a kötet szerkesztője és fontos előszóírója; s az eddigi fordítás miatt nagy csetepaté folyik már rég Heltai és Vas I. közt, ezért kell új fordítás. Ez nálam sok mindent felfordít, megint halasztja a Krilovokat (amit nem akarok híresztelni) s úgy érzem, hazaránt a munka megkezdése előtt pár napra. Dátum: szeptember 7. De nagyon megérné. A darab ugyanis előadást is remélhet. Itt Gabuséknál még csak általánosságban emlegettem, hogy esetleg most nem maradok azonnal, hanem Auréléktól jövet megint csap „benézek” s megyek Pestre. Víkendre mindenesetre – itt vagy otthon vagy Tihanyban – találkozunk. Gizike több napra is hívta, engem László végleg, de a hely túl szűk s munkára nem alkalmas. Gabusék nyári verandaszobája sajnos szintén kevéssé látszik alkalmasnak erre a gyors munkára, hiszen épp ott hál valamelyik rokon-kisfiú is… Úgyhogy mindenféle egyéb megoldáson töröm a fejemet. Egyelőre így inkább tán Földvárra mennék Vértesnéhez, Jókai u. 3, ott maga is járt s az Embergyűlölő is ott készült el.

Így állok hát. Pénzkésés tehát nem nagyon számít most, a Szépirodalmitól kaphatok az új Molière-emre előleget. Mindezen gondolkozom és írok még s végső esetben akár hazaszólok majd innen telefonon csütörtökön este.

Mindnyájukat sokszor csókolom, a nagy könyvtártisztítást köszönöm. Piroskának képeslapot küldök. Öleli:

Lőrinc

Gyuláék is hazautaznak e napokban, bár az út „még nem biztos”. Dehogynem biztos! Most úgy sejtem, legjobb volna szeptember elején vagy augusztus végén az üres Bari-villában lennünk.

Hallom, az Ibusz-vonatok roppant olcsók víkendre, de csak a hét elején kaphatók. Másféle kedvezmény is van, érdeklődni kell. Mara ért ezekhez.

Szabó Lőrinc augusztus 2. és 4. között Bernáthéknál Ábrahámhegyen van, hazamegy, majd 9-től egy hétig ugyanitt Mikes Manci és leánya Zsuzsi társaságában. – Babitsné-pech: Szabó Lőrincné július 30-i levelében ír róla: „Babitsékhoz is telefonáltam, hogy ott találkozunk Flórával. Kisült, hogy Ilonka kórházban van, a lábából kiszedték a szögeket, szegény Flóra nagy füttyre hiába megy oda. A házvezetőnőt megkértem, írja ki az ablakra, hogy várom Flórát a Budavár kávéházban, mert én már nem megyek oda hiába. Látja, így tervez az ember s végez a… ki?” – Csibi: Thoma Józsefné G. Szabó Csilla (Kálmán testvére) gyógyszerész. – Péter: G. Szabó Kálmán fia, ekkor építészmérnök egyetemi hallgató. – A nők iskolája: Heltai Jenő is, Vas István is lefordították.

220.

Balatonfüred, 1954. augusztus 20.

Kedves Klára,

nem értem, miért nincs készen, miért nincs már itt a fogsorom. Baj van? Mi baj lehet egy protézissel, ha eltört? Ha most megragasztják, csak dísznek fogom használni s mímelem vele pusztán az evést. Én úgy hittem, már szerdán itt lesz s a péntek se hozta meg. Küldje expressz-ajánlva, ha elkészül.

400 Ft megjött. Ez megint bajra mutat. Nincs elég pénz, ugye? Százat rögtön megadtam Liptáknak. Szobám naponta 30. Reggelit, ebédet itt eszem, Gáboréknál vacsorázom. Tehát nekem is alig van pénzem.

Reggel 7-től egy tagban dolgozom, s négy napon át jó fegyelemben bírtam az iramot; remélem, tovább is bírom, másképp baj lenne. Csak egy-két percre állok fel az asztaltól. A vacsorázási átjárás nagyon fáraszt. Tegnapelőtt este nagy felolvasásra került sor, noha pösze vagyok. Többet kéne aludnom.

Kisklárától két levél érkezett, már megjárva a Baránszky-féle tihanyi címet. A privátlevelekre feleltem. A vers elmaradása nem baj. Közben itt járt Boldizsár Iván, én nem találkoztam vele. Hallva Gabuséknál, hogy itt vagyok, felsorolta esedékes verseimet és háborogva mondta: „… és hogy nem vagyok ott, azok a nyavalyások nem merik leadni!” Míg ott volt, ő nem adta le. Nem lehet ezekben bízni!

Ez a kis szoba csendes, rendes, a háziak szívélyesek. Írtam, hogy az előszobában telefon is van? („Szakács József.”) És írógép is a házban. Szemközt illetve hátam megett a vasútállomás. Az utca a kikötő felé menet a vasúttól az első utca jobbfelé. A kert végéből látszik a tó csücske.

Vajon mi lesz otthon a fával? Jó lesz? Mennyire csapnak be vele? És Piroska? És Lóci?

Gáboréknál a szokott nagy áramlás. Tegnap négy keletnémet privátvizite. Egy irodalomprofesszortól érdeklődtem nevek iránt: mindenki a nyugati részben van közülük.

[Innen gépírás:] Kitisztítottuk az elhanyagolt írógépet, most már nagyszerű. Egy régi Olympia, teljesen jó állapotban. Rengeteg mindenfélét tud, a kéz és a szem eltéved rajta. Nagy, irodai gép, érdemes volna megvenni. 2200 Ft, mondja ez a technikus házigazda, azt hiszem, igen olcsó lenne. Ha táskagép volna, komolyan gondolnék rá. Rengeteg ravasz csínyja-bínyja van, nehéz volna eleinte kezelni, később aztán annál könnyebb. No de most úgysem veszem hasznát, nincs időm, hogy magam gépeljem a szöveget.

Alkalmilag és elvben megkérdezhetné Radnait, mennyire taksál ma egy nagy Olympiát. Teljesen kitűnő, kívül-belül, még háború előtti, gyönyörű! □ä&%+=2345 6789öüóőpo iuztrewqas dfghjkléá- .,mnbvcxy+ ”&!§-:ÖÜOÓ POIUZTREWC QASDFGHJKL ÉÁ+□?MNBVC XY,.–

Nagyon beleszerettem ebbe a gépbe, hát alig tudom használni. Hagyom is abba a tanulmányozását, mert csak az időmet rabolja!

Egy gombnyomásra ritkítottan ír! És így is és így is és még másképp… Nem értem! [Eddig gépírás]

¾10 van, délelőtt. Egészen kizökkentett levélírói és fordítói hangulatomból a gép. Viszont nem pazarolhatom a napot. Azt hiszem, írtam mindenről: hogy jöjjön, az most a legfontosabb! És hogy ne támadjon törés a munka lendületében! Írhatnának sűrűbben; én most nem fogok. Kuczka nem jelentkezett, Beczkóyék eltűntek. Az orosházi érdeklődésre is feleltem Szokolay Karcsinak. Mi újság a világban, mi az ismerősökkel? Bari se nem jött, se nem telefonált, se nem írt még.

Rengeteg holmit hagyott itt a maga kofferéből: akár Ábrahámhegyre is visszamehetnék. Lóci hordaná az ebédet, biciklin!

Mindnyájukat csókolom. Írjanak! Szeretettel

Lőrinc

Balatonfüred: Szabó Lőrinc augusztus 16-tól Balatonfüreden Szakács Józseféknél lakik (Horváth Mihály u. 22.). Szeptember 8-án este viszi fel Pestre a kész Molière-fordítást, ekkor ír Bernáthéknak erről. – Boldizsár Iván: (1912–1989) ekkor a Magyar Nemzet főszerkesztője. – Szokolay Károly: költő, tanár.

221.

Balatonfüred, 1954. augusztus 23.

Kedves Klára,

egyenletesen dolgozom, nagyjában tudom tartani az iramot. Erről a helyről úgy látszik rövidesen átmegyek a szomszéd házba, mert házigazdámék kötelező ismerőst várnak. De az is meglehet, hogy Tihanyba megyek át. Baránszky ugyanis, végleg hazautazva, tegnap délután bejött hozzám. Elvittem Gáborékhoz. Mondta, hogy Gizike kedden estére érkezik végleg haza, s hogy most üres a villa és vár. Ha így lesz, akkor a Sportban fogok ebédelni. Ezt még megírom. De, mondom, tán itt maradok a Horváth Mihály u. 24-ben (Vince szerelőéknél); meglátom, milyen a hely, s milyen lenne a zökkenés. Tegnap este megint felolvasás volt Liptákéknál, egy sereg orvostanár volt itt, köztük Pommersheimék. A szokottnál is nagyobb tetszés súgta, hogy, úgy éjféltájban, váratlanul kipróbáljam rajtuk a sportverset: egészen rendkívüli hatást keltett. Aztán Pommersheim hozott haza a kocsiján, mert már éjfél múlt és rajtam nem volt felsőkabát, az idő pedig, a délutáni viharos esővel, lehűlt. Szóval hát ez jó volt, egészen újszerű valami, Százados-ének. Az Irodalmi Újság-ban tegnapelőtt láttuk a Ficseri-füsti-t, tehát tudom, hogy hozzájutnak valamicske pénzhez onnan is. Hát a fa-ügy az érdekes. A fogam szombaton megjött, jó, erős. (Gondolok arra is, hogy Ábrahámra menjek vissza. De ez a terv még komolytalan.) Mi újság a gyerekekkel? Aurélék írtak? Hát Gyuláék? Ha ír, most megint csak Liptákékhoz írjon, míg végleg nem rendeződöm. Isten velük. Mindenkit üdvözlök, mindnyájukat csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Manci elfelejtett már minket? Kár volna.

Ma reggelre megint kiderült. 19-i lapja ma megjött. Mikorra én is gondoltam!

Dr. Pommersheim Czeyda Ferenc: sebészprofesszor. – Sportvers: Vereség után. – „Százados ének”: Horatius nagy hazafias ódájához hasonlítja.

222.

Balatonfüred, 1954. augusztus 23.

Váratlan látogatóra jött, Cs. Nóra, a mólón pedig tegnapelőtti német ismerősök közé keveredtünk. (Sajnos, kell visszamenni a munkához…) Mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

Magdáéktól jövök, nagyon sajnálják hogy olyan hirtelen elutaztál, én is fájlalom, hogy nem találkozhattunk. Hazautazóban meglátogattam Lőrincet. Milliószor csókol

Nóra

A képeslap postai bélyegzője: „Balatonlelle, 1954. augusztus 23.”; az időviszonyítás bizonytalan: „tegnapelőtti németekről” ír, azok 19-én voltak Liptákéknál; 25-i levelében pedig ezt írja: „Nórával tegnap üzentem.” – Cs. Nóra: a volt Csalótzkyné, Nóra.

223.

Balatonfüred, 1954. augusztus 25.

Kedves Klára,

sokért nem adnám, ha otthon volnék. A fordításnak ma, remélem, elérem a felét, de már alig bírom. És izgató meggondolnivalók támadtak a berni vers körül. Nórával tegnap üzentem, akkor még nem derültek ki, s különben se lehet ilyesmit másra bízni minden részletében, csak a saját élőszavunkra. Nem tudom, mit tegyek. Átmennék I. Gyulához tanácsért, de kétes, itt van-e. S az ő ítélete még mindig nem a „világ” ítélete. Talán mégis átmegyek. De az út maga időrabló, s az maga az izgalmam is.

Debrőczy főorvoséknál voltunk tegnap este, roppant kedves emberek. Liptákék, ők, Boldizsár Ivánék (akik Szántódon nyaralnak) meg én voltunk együtt. Verseket sürgettek, miután szív-tanácsokat stb. hallgattam, szép keleti bronzgyűjteményét megnéztük és tárgyaltuk a háznak; B. főszerkesztő pedig egyenesen a berni verset kérte látni, amelyről a professzor-est hallgatóitól hallott. Hát felolvastam, s a hatás igen meglepő volt. Legrosszabb várakozásaim se álmodták volna, hogy B. mire tudott, rémes tárgy-, vagyis helyzetismereténél fogva, barátilag figyelmeztetni. Magam sem akarom az érveket, illetve a hangulati érveket, melyeknek csak most éreztem a súlyát, összegezni A rádiónál, mondta, most nincs irodalmi vezető, de ha volna is, ha százszor jóváhagynák is, ha előre legfőbb helyen is jóváhagynák, az még mindig nem volna biztosíték a támadások kivédésére. Legnagyobb meglepetés a „Siker nagy himnusza” körül ért: az a főbaj. Nem részletezem a dolgot. Hát erre igazán nem lehetett gondolni. Provokál, mondta. (Ugyanezt Lipták is már előbb, csak hát ő csacsi módon.) – További pontok: a „hadvert nép”, amelyet azonban – bár azt más politikai kifogás éri –, kevésbé fenyeget dühös visszhang, véli, úgyhogy tán még „maradhatna is”. Ugyancsak „maradhat” a legenyhébb, a Csaba királyfi. Hogy mit, miért, hogyan lehetne tenni, azzal telt az idő majdnem éjfélután egyig. Rámutatott B. arra, hogy micsoda aprólékos nagyítóüvegezés fog itt, az első „közéleti” versemnél demokrata oldalról megindulni, s mi volt más esetekben (nem nálam) máskor is. Mintha Gabusék „legrosszabb” vendégeinek hátmögötti kibírhatatlanságai hangzottak volna el itt komoly formában. Ő nem közölné a verset. Mindenesetre változtassak a szövegen, ajánlott levélben feladva a Rádiónak a változtatást. A „Siker nagy himnuszát” nem lehet meghagyni, olyan képzeteket kelt! E ponton olyan megbecsülést fognak látni, mit a hivatalosság talán csak helyreigazít (ahogy a „hadvert népet” is), a további demokrata-világ azonban – és itt saját nevében is beszélt, nyilván –, föltétlenül úgy fog fel, hogy elölről kezdődik a tíz évvel ezelőtti hangulat ellenem… Mondom, nem lehet azt összefoglalni, mennyi minden egybefutott… A vers fontos, érdekes, nagy voltáról csak ezután esett elismerő szó, annyira izgalomba jött mindenki a hozzátársuló gondolatoktól. Hogy a professzoroknak úgy tetszett, azt is – kimondatlanul – rossz jelnek fogták fel, gondolom.

Mit mondjak? Oda minden nyugalmam, épp most, amikor vészesen jön már a Molière-végterminus. (Mikor olyan közel van a szeptember 4-e is!) Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem, megszerkesztéskor, hogy a „És kint már dördült a Siker nagy himnusza” kifejezésben a Deutschland-lied iránt megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz – sikerhimnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhangzott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószómról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával.

Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden. Gyula – mondta B. – egész más helyzetben és védettségben nem tudja kellőképp átérezni, hogy mit mondhat ő és mit mondhatok én. A többi előzetes kritikus pedig – a rádióék – nem eléggé felelősek, nem eléggé élesszeműek, nem eléggé hatalmasok; és bárki bármit mond, kívülről nézi az ügyet, „már pedig a kibicnek semmi se drága…”, (vagyis: a kibic nem a maga bőrét viszi vásárra.)

Mármost, arra gondoltam, hogy a II. rész záró két sora hangozzék el így:

„S kint dördűlt a győztes Siker

kürtvihara.”

(Vagy: tapsvihara.)

A „hadvert nép” helyett legyen ez az I. rész 4. sorában:

„még ájúlt nép”.

(ütemhiba így sincs!)

A „Csaba királyfi” maradjon; nélküle nincs emelt zárás, és az egész felborul.

Mit szólnak mindehhez? Semmiesetre se mutassák sehol a levelemet, és ne említsék az aggályaimat meg a tegnap estét. Kisklára gépírásban adja le hivatalos kérésemként Képes Gézánál (vagy ahol kell) a pársoros szövegváltoztatást. A szavalónál és Juhász Ferencnél is!

Nem tudom, hogyan alakul a mai nap. Még kora délelőtt van. B-ék Debrőczyéknél háltak, ma délben Gáborékkal feketéznek, de én elválásunkkor azt mondtam: nem megyek át a Petőfi utcába, annyira dolgozom. Most mégis affelé hajlok, hogy átmegyek, kérdezni: a főszerkesztő ezekről a javításokról mit gondol? Ha korán volna, Tihanyba is átjutnék előbb, ugyanezért, Gyulához. De ellentétes hírek jöttek arról, hogy megjött-e; maga pedig nem írt erről.

B. szerint, ha közlésre kerülne, bárhogyan, sor, jobb a Csillag, mint az Irodalmi Újság. (Királyról nem mondta ki nyilvánvalóan rossz véleményét; Illés B.-ról úgy ítél, ahogy Kisklára környezete; M. Miklós – véli – nem jó emberem.)

Ismétlem, sehol ne említsenek semmit, s a szövegváltoztatáshoz ne adjanak indokolást. Ne tűnjék ez fel valami vészes takarodónak. Hiszen nem is az. Levelemet se mutassák senkinek.

Lehet, hogy este – valamelyik nap – felhívom magukat. E levél ismeretében érthetik majd a nyugodt, kurta közlésekből, ha sor kerül rájuk, a lényeget és az esetleges illúziókat is. Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok.

Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem! Oda minden erőm.

Tegnap egy levele ide jött, egy másik, melyben Ábrahámhegyről lebeszél, Gáborékhoz. Ábrahámról le is mondtam, igaza van.

Kálmánéknak írtam, hogy hétfőtől alighanem a tihanyi Bari-villában leszek; ahogy Gizikével elintéztem a helyszínen, a Sportban ebédelek, reggelit Baranyai házmesterék adnak, az asszony naponta takarít, hideg vacsoráról magam gondoskodnám. Gizike csak villanyhozzájárulást kért. Levelet még mindig Gabusékhoz!

Otthon szeretnék lenni, s átkozom Molière-t.

Szendrő újabb telefonnal vagy postával nem jelentkezett… Úgyse lehetne elkészíteni!…

Megtudom, jár-e csakugyan köznapi tihanyi autóbusz, s vagy Gy-hoz megyek át napközben, vagy délben Gabusékhoz.

Most megyek ki az állomásra, hogy a déli személy még elvigye ezt a levelet.

Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

Ui. B. szerint a versben „alig van szó futballról, sportról; politikai vers”. „És tíz év alatt semmi se történt, amit szóváteszek, csak Bern?” Egyéb aggály az említetteken kívül nem volt.

Dr. Debrőczy Tibor: a balatonfüredi szívkórház igazgató főorvosa volt. – Szeptember 4.: ekkor hangzottak el a „Szabadság – szerelem” műsorban a Szabó Lőrinc-versek, ezek közé adta le ezt is. – Képes Géza: az irodalmi osztály megbízott vezetője ekkor a rádiónál; a vers végül is nem hangzott el, utóbb Képes Géza tette közzé a Kortárs 1964. márciusi számában. – Juhász Ferenc: (sz. 1928) költő volt a műsor egyik szerkesztője. – Irodalmi Újság: főszerkesztője Illés Béla, felelős szerkesztője Molnár Miklós 1954. június 12. és 1955. március 5. között. – Szendrő Ferenc: ekkor az Ifjúsági és Úttörő Színház igazgatója új darab fordítására készül felkérni Szabó Lőrincet.

224.

Balatonfüred, 1954. augusztus 30.

Kedves Klára,

lassankint az derül ki, hogy maga komisz beteg lehetett. Flóra is ilyesmit mondott, mikor odaát jártam Tihanyban. Gyula meg a gyomrát fájlalja: emiatt nem is tudtak lekísérni a kikötőbe azon az estén, csak az emelkedőig jöttek velem. Kedden és csütörtökön este meghallgatom a rádiót. Ifjúsági Színházék többet nem jelentkeztek – nem is bírnám, se ideggel, se erővel. Most már nagyon roppangatok össze. Az átköltözést Bariékhoz szintén ezért hagytam el: a munka végéig nem mozdulok. Napi ingásom igen nagy a sorszámok tekintetében, s rosszul is számoltam eddig, még pedig, sajnos, a káromra. Máig 1156 sor van készen, még tehát 600 és valamennyi kell. Némethyék, a fiatalok, szintén itt jártak, Gáboréknál. Azok most Dizsivel víkendvitorlázáson vannak. Embertelenül dolgozom, napi átlagom 14 és 120 közt van, vagyis eddig 75 sor körül mozog. Másodszor álmodom már, hogy a testem agyagszoborként megrepedezett, s mindkét esetben úgy ébredtem, hogy nem tudtam, valóság-e a dolog. (J. A. szobra Szárszón már tavaly meghasadozott: a feje tátong s a feneke elvált: igazi schcysophrén szobor!) A fának örülök. Pénz kéne; de elsején bizonyára jön Domokostól. Maga hogy van, s mikor akar idejönni? Itt találkozunk még? A munka befejezése után nekem fel kell mennem Pestre, Csatlóssal egyeztetni a dolgokat stb. Végleges javulást kívánok és mindnyájukat csókolom.

Szeretettel:

Lőrinc

Némethyék: Némethy Lászlóék, Németh László vejéék.

225.

Balatonfüred, 1954. szeptember 3.

Kedves Klára,

még fél kilenc van, szobámat már kitakarították, a kertben szokás szerint megreggeliztem, és újra megirigyeltem azokat, akik nézhetik a gyönyörű eget és a földet. Kálmán dr-nak (Tompának) írtam egy válaszlapot az üdvözlésére s most visszajöttem dolgozni ott, ahol éjfélkor abbahagytam. Még 300 sor van hátra; tehát nem ¹/₅-e, hanem csak ¹/₆-a az egésznek: tegnap ezt rosszul mondtam telefonban Kisklárának.

Nagyon fáradt vagyok már.

S magának azért írok mégis, még munka előtt, mert tegnap este nem jóérzéssel tettem le a hallgatót. (Egyébként: 7 percet beszélgettünk, 9,60-at kellett fizetni érte.) Úgy éreztem, hogy egymásmellé beszéltünk. Utólag rájöttem az okára; ugyanis Liptákék csak elkésve, a telefon után adták át aznapi postáját, legutolsó levelét. Alighanem ezért nem értettem a leutazáskörüli dolgokat…

Most a telefont folytatom, szóval roppantul sajnálom, hogy olyan beteg volt. Maguk csakugyan eltitkolták. (De aztán rossz néven veszik, hogy nem tudtam róla idejekorán?!) Most hát még kívánatosabb, hogy lejöjjön és pihenjen. A Flóra-dolgot nem értem most sem igazában, tőle csak futó szavakat volt módom hallani, sem tervet, sem időpontot nem értek, nem tudok. Időt maga sem tud. Tehát magának kellene proponálni, legjobb belátása szerint. Én hajlandó vagyok Gáboréknál lenni; az ő tegnapi közlése szerint jövő szombattól (azt hiszem: szept. 11.) rendelkezésünkre áll a „zöld szoba”. Hogy Tihanyban mi várna, mondom, nem tudom. A Baránszky-lakás mindenesetre vár, azt Gizike rendesen hagyta. Tejet a házmesternél, Baranyainé, forralva, ő takarítana valamicskét, a Sportban ebédelhetnék, vacsorára pedig hideget. Én hajlandó vagyok rá, mondom, s az idő, a szeptember, gyönyörű! Liptákéknál is szívesen ellennék. Hogy I. Gy.-éknál mi várhatna, azt, ismétlem, nem sejtem. S mennyi időről volna szó? Nekem mindegy. Magának viszont mennél előbb kezdenie kéne, hogy még a jó őszt kapja. (Flóráéknál megoldás lehetne az is, hogy a szomszéd Csapó néninél lakjunk.)

Az Ahogy tetszik-et hallgattam a lakásomon, aznap voltunk együtt Gáboréknál Tamásékkal és Gyuszival; úgy hogy már nem mentem vissza oda vacsorára. Házigazdáim igen rendes emberek, talán kissé ellenpólus Gabusékhoz; persze műveletlenek, bár van érzékük a dolgok iránt. A rádióelőadás jó volt nagyjában, maga a darab közepe igen összevont, hiszen csak másfél óra állt rendelkezésre. Mit adtak érte?

A „Szabadság, Szerelem”-este nagyon szép volt. Ezt Gáboréknál hallgattam. Minden versem pompásan mondták; a hallgatókra is kitűnő volt a hatás. (Bár mit lehet azt tudni?) Gellérinének írni kellene; csak nem tudom a nevét és a címét… de tán eszembe jut…

[…Közben már meg is írtam, egy nagyon meleg lapot. A legszebb emlékezés volt, mely valaha is elhangzott Mikes bácsiról!…]

Folytatom:

Még nem lakom Gáboréknál, de ha lefut a fordítás terhe, utána átmegyek, még a pesti utam előtt, vagy azután, magával együtt leszek ott vagy maga nélkül. Talán nem is ő ellenük van nekem kifogásom, hanem csak a szellem ellen, amellyel a vendégsereg nagyrésze azt a házat patronálja. Ádáz ellenségeink (s ugyanakkor részben szövetségeseink) járnak ott ki-be, ez nehezíti meg a dolgot, ez tesz időnként még igazságtalanná is velük szemben. De tudom, hogy csakugyan szeretnek engem a háziak, s ez mindig visszazökkent a régi hangulatba. Csak épp nem könnyű dolog, pláne, ahogy öregszem és ahogy szigorúsodom az időm felhasználásában. Érti ezt maga, tudja.

A Faluszínháztól komolyabb pénzt kaphatunk? Igen örülnék neki, mert az Ifjúságival szemben gyanakvó vagyok. Mi a fenének nekik az a nagysikerű (Párizs, Moszkva) V. Hugo oly hirtelenében, ha ugyanakkor komoly a reményük és akaratuk, hogy a Vízkereszt százszor (sőt kétszázszor) menjen? Borzasztó ez, hogy én tán 8000 forintnál még aligha szereztem többet színpadi fordítás révén. Maga honnan veszi a Németh Laci-féle állítólagos 80 000-et?

A hazug-ról pedig szó sincsen. Ezzel meghiszem, hogy rendben volnánk a télre!

Hanem itt lesz még tehernek rövidesen, a három további Shakespeare-fordításom átnézése a Szépirodalmi számára, a Krilovok mellé! Rettenetes munka vár tovább is rám; saját versre gondolni se lehet.

Úgy gondolja, hogy megint olyan szörnyeteg tél fenyeget, mint amilyen a mostani volt? A fa- és brikett-terveket nem ellenzem. Minden a Vízkereszt-től függ! Hogy könnyű lesz-e a helyzetem, vagy nem.

Most a könyv-Shakespeare-ek is többet fognak hozni, gondolom, a szokottnál, most nagyobb példányszámban jönnek. Mi lesz a Népművészeti Intézet-féle Ahogy tetszik-kiadással? Csak úgy, mellesleg kérdezem, csinálnia semmit se kell az ügyben. És kijön végre a Tyutcsev? Most már szinte jobb, ha késik még. (Pénzt egyik sem jelent.)

Gaál Aliszkának írok még egy üdvözlő lapot, jó, hogy emlékeztet.

Cigaretta-állapotának örülök. Magánál nagyon fontos lenne a leszokás. Én most a munka alatt teljesen visszaszoktam rá (mert az elhárítás akaratkifejtésbe kerül s időt vesz el); de majd igyekszem saját érdekemben visszaszokni a kevésre. Csak ne bosszantsanak a számontartással és a sürgetéssel! Vigyázok ám, ahogy lehet, magamra, és eléggé komisz dolog, hogy még a Gabusék kis emelkedője is úgy megfájdítja mindig az egész mellemet. Mielőtt innen elmegyek, Debrőczy főorvos majd megvizsgál.

Úgy látom, a Magyar Nemzet-ék ígéretei teljesen cserben hagynak. Minden látszat ellenére rendületlen a régi front, az ottani. Szánalmas dolog!

Itt a tihanyi Rácz és Gábor közlése szerint úgy tudják, csak nem emlegetik, hogy R. M. az Óriáshegységben felhívta Gyulát s félórát beszélt neki telefonon az új „hazafias front”-ról. Gyula egyetlen szóval se érintette a dolgot s nem tudja, hogy Gabusék „tudják”.

Panyiczkyékat sajnálom, hogy elpasszolta. Vajon hogy állhat az ügye? Tulajdonképpen Sylvia barátnőnkön fordul meg most minden; Flórát csak tájékoztattam inkább az ügyeik állásáról, hogy au fait legyen, de újabb közbelépésre nem kértem. És aztán túlkörülményesek is azok a folytonos kérések, tervek, remények, kombinációk, amiket Panyiczky Gyula felvet. Nincs kizárva, hogy csakugyan valami kveruláns természet, ha lényegében igaza van is.

Tompa hív ide, októberben, a szívkórházba, Debrőczyékhez, magával egy szobába; ha megcsinálható az ügy. Azt reméli, hogy októberben beutalást kap. Ha kényelmesen menne minden, nem volnék ellene.

Lóci tehát nem pihent semmit. Ha sok pénz jönne be, adjon neki valamit.

Én Gábortól itt újabb 200-at kölcsönöztem, de most majd megadom.

Csatlós János nagy francia szótárát, melynek visszapostázását mára ígértem, csak három nap múlva küldöm, egyenest a hivatalába; neki vagy a szívélyes Bárkánnénak címezve.

Manciék? Örültek a tegnapi Gellérinek! Joggal!

Bernáthék? Baránszkyék?

Gondolja át jól a dolgokat és döntsön a jöveteléről. Nekem elég pár nap Pestre a Molière- és Schiller-ügyekben stb. Tizedike előtt hazamegyek; hogy mikor, az a befejezéstől függ. Két felvonást itt legépeltem már.

Szeretettel csókolom mindnyájukat. Piroskát üdvözlöm.

Lőrinc

Lám: ¾11 lett!

Lóci menjen el Wirth Elisához a Benczur utcai kórházba a megígért fotografálásra a déli órákban.

Gellériné Mikesről: Szabó Lőrincné augusztus 31-i leveléből: „Csütörtökön pedig a Gelléri-adásban a papáról vagy a papáról is lesz szó, ezt is hallgassa meg. 8.10-kor kezdődik.” – Németh Laci-féle állítólagos 80 000: Szabó Lőrincné augusztus 26-i leveléből: „Valaki mesélte itt, hogy Németh Laci maga mondta, hogy az orosz darab fordítása annyit jövedelmezett (80 000 forintot?), amennyit összes többi művével nem keresett 45 óta. Hát, nem tudom. De valószínű, hogy csak ezt érdemes megélhetési szempontból ma csinálni. A többi időt pedig saját mű írására kell fordítani.” – Tyutcsev: (1803–1873) orosz költő verseiből egy kötetet fordított 1953 tavaszán-nyarán Szabó Lőrinc, a kötet 1954-ben jelent meg Vas István szerkesztésében. – A tihanyi Rácz: Honthy Hanna férje. – Panyiczky Gyula: rokon tanár, akinek 1953-ban is elintézni való baja volt. – Sylvia barátnőnk: Berky Dénesné, a „forziciás nő”; minden évben kihajtatott forziciás ágat hozott a költőnek. – Bárkénné: Szépirodalminál gépíró.

226.

Balatonfüred, 1954. szeptember 26.

Kedves Klára!

Ma megjött s elkészítve már megy is vissza a lengyel versek újabb korrektúra-csomója. Ezzel kezdem, bár még a hétfő estével kellene szív szerint: azokkal a jó hírekkel. Mert ami bennünket érintett, az mind jó volt, ugye? Szegény Nagy Anti feleségének táviratoztam.

Hát mondhatom, rég nem volt olyan jó napom, estém, vagy órám, mint az a hétfő este. Főleg persze a Lóci esete örvendeztetett meg. Hogy ilyesmi van még! Hogy a -12-es szemgyöngeségért legalább ennyi kárpótlást ad a sors! Meg a Kupadöntő, meg az edzőtábor!… És az is vicces, hogy újra kihúztak egy kötvényt.

Hogy elment, azóta csak nőtt a hideg, vagy legalább is tartott. Ma éjjel azonban langyos eső indult, még délelőtt is csepergett, s most, déltájban is, nyitott ablaknál ülök és írok. Az ég borult, de az idő most már irgalmas és ha jön még napsütés, nem kell hazamenekülnöm. Két nap óta majdnem teljesen beszorított a szobákba a hideg, itt dideregtünk valamennyien, rajtam a sötét ruha alatt, amit lehozott, még egy öreg házikabát is a saját kék pulóveremen kívül. Elképzeltem, milyen volna ugyanilyen időben Tihanyban kuksolni; s borzongtam az átmenetel gondolatától.

Szombaton tehát itt lesz. Az a bolondos gesztenye-csere-ünnepség viszont, amit H. Boldizsár tervezett, úgy látszik hogy elmarad. Gabusék legalábbis ezt kérték, levélben, unva már kissé az egyforma bolondozást víkendkor, másrészt meg, mert mától vagy holnaptól kezdve Pulcsinak (s tán a háznak is) sok új dolga akad: társadalmi munka, erős beütemezéssel, ami eltart néhány napig s épp a hétvégén kulminál. Valószínű, hogy erős idegenjárás elé nézhet e napokban a ház, a nap minden vagy bármely szakában. Ezért mondták le az „ünnepséget” – hogy Dizsi lehetőleg csak egymaga jöjjön most, s a szélesebb együttlét maradjon jövő szombatra. Ez különben magának is jobb, ugye?

Gabus ordít a fürdőszobából, „Lőrinc! Lőrinc!” – és mondja, hogy csodákat akar mutatni. A csodák: új filmek, most hívták elő, áztatják őket. Van köztük három Lóci-felvétel is, a negatívban mind igen sikerültnek látszik. Az egyiken a pergola alatt ülünk, ketten, a padon, a másik ő, sportférfiúi toronylásában, a harmadik pedig – – azt elfelejtettem, hogy milyen beállítás, de az is igen jó.

Csak napfény lenne már!

Princ kutya kiszabadult zárkájából, újra élvezi nyugodt szabadságát.

Egy ismerősnél kisgyerek született.

Pulcsi befogottsága ezekben a napokban egészen szörnyű. De azért sokat vagyunk együtt; neki főleg az estéit veszik el, hosszú, kimerítő órákra. Beszéltünk, a Lóci lóden-terveivel kapcsolatban, arról is, hogy nem volna-e jobb az anyagot itt, náluk, megvenni; nagykereskedői áron kapnánk. Hiszen kész kabátot úgyse talál sehol az ő termetére. „Cubehőr”-t is össze lehetne hozni. Ehhez persze készpénz kellene vagy olyasmi. S körülbelül 16–18–19 százalék olcsóbbságot jelentene. (A táborba se vitte magával az én felöltőmet?) Ezekről majd szóban, itt.

Kiskláráról nem hallottam a hétfői jó telefonban. Csak legyen nyugodt és erős. És egyen! Ahogy maga is! Legutóbb nagyon soványnak találtatott!

Pénz kellene, s tudni, hogy mi ára van ott, vagy Csorvás melletti barátainknál – se név, se város nem jut eszembe – méznek, lencsének, tarka babnak: ezt itt mind vehetnék. Ami zacskó, zsákocska van, talán hozza máris le legközelebb. És ne felejtse el a kis demizsont.

Ma írtam a Szépirodalminak, illetve küldöm vissza a lengyel verseket (mellékelték a kéziratokat!), s írok még Gaál Aliszkának. Beczkóyék nem jelentkeztek? És Simonffy M.? Halász Előd hallgat. Keresztet rá!

Úgy gondolom, most se menjen át Tihanyba, ha itt lesz. Nem haragból vagy miből, hanem mert nincs idő rá, s ki tudja, nem esik-e majd éppen. A jövő hétre, mondtam, odaígérkeztem: ha semmi közbe nem jön, hát talán már hétfőn odaköltözöm. Gyula biztosan rég megkapta Gábor levelét a kinézett lakásról, de még nem jött át. Remélem, a napokban mégiscsak átkarikázik s akkor végleg rögzítjük a dolgokat; s akkorra tán Wesselyről is lesz már biztos híre.

Ami ételt hozhat, hozzon, itt nagyon elkél.

És legyen jókedvű és cigarettázzon, ha nagyon akar. (Ha biztatom rá, talán könnyebb lemondani.)

Juliskát régen üdvözöltem. Szedtem neki apró kagylókat, egyszer kért rá. És a viszontlátásig sokszor csókolom mindnyájukat.

Szeretettel:

Lőrinc

(Ez eddigi kinti 15 és 15½ fok most 17-re emelkedett.)

Csorvás melletti barátaink: Szokolayék Orosházán; azért Csorvásról jut eszébe, mert az ő segítségükkel segítették Baloghékat a kitelepítés idején. – Halász Előd hallgat: Halász (1920–1997) professzor nem emlékszik semmilyen ekkori kapcsolatra. – Juliska: javítgatott név, valószínűleg régi megszokásból Piroska helyett.

227.

Budapest, 1955. február 11.

Édes Lőrincem!

Nem tudok bemenni, mert Benedek gipszbe tette a lábam, s evvel feküdnöm kell két napig. Gyenge bokatörésfélém van. Három hétig lesz gipszben a lábam. Most igazán jó lenne, ha Alisz be tudna tenni vagy két hétre a másik szobába. Ott eltotyognék. Ne izguljon miattam, látta, hogy rá bírtam állni a lábamra. Nem olyan komoly dolog, mint a másik volt.

Itthon minden rendben van. Benedek valamelyik nap majd meglátogatja magát, addig is melegen üdvözli.

Minden, minden jót. Szeretettel csókolom

Klára

228.

Budapest, 1955. február 17.

Édesem,

éppen most beszéltem Aliszkával telefonon. Elkezdtem pityogni az örömtől, hogy jól sikerült az első komoly felülése az 50. napon. Legyen most már igazán nagyon jó, türelmes, hogy simán menjen a gyógyulása tovább. Kedves Lőrinc, próbálja erősíteni magát abba az irányba, hogy ha kikerül az életbe újra, hálából a Sorsnak, nem fickándozik annyit, hanem igyekszik egy kicsit öregurasabban élni, mint eddig. Örüljön annak, hogy még élhet, dolgozhat, láthatja a családját, barátait. Barátai, élükön Alisszal, igazán kitettek magukért. Nem szabad erről soha megfeledkeznünk!

Nagyon szeretném látni, de léptelen vagyok utcán járni. Rettentő dühös vagyok ezért a balesetért. Nagyon rosszkor jött. Sokan érdeklődnek változatlanul telefonon maga után, most már én utánam is. Füredről telefonált tegnap Gabi. Hétfőn vagy kedden fent lesz Piroska, meglátogatja majd magát. Előbb felhív engem, hogy mikor mehet be.

A gyerekek ma nem hiszem, hogy be tudnak menni. Manci megy. Ha van valamire szüksége, üzenje meg. Lipták Gabi megkapta a levelét. Kodolányinak írtam. B. Sándor ma írt egy kedves lapot.

Istenke áldja! Vigyázzon nagyon magára. Sok szeretettel csókolom

Klára

Írja alá a 2 üres papírt Kisklárának. A gyerekek is sokszor ölelik, csókolják

229.

Budapest, 1955. február 19.

Kedvesem, gratulálok az első igazi felkeléshez! ¾ óra!? Rengeteg idő, ez után a hosszú, sok fekvés után. Itthon minden rendben van. Vigyázzon magára, ne legyen türelmetlen és ideges soha! Sok szeretettel

Klára

230.

Budapest, 1955. február 23.

Kedves Lőrincem!

Úgy örültem, hogy tegnap hallhattam a hangját. Egész délelőtt vártam ezt a telefont. Biztos voltam benne, hogy ha viszik EKG-ra, beszél velem. Nagyon jó volt. Annak is örültem, hogy írt nekem, s hogy olyan kedvesen tette. Jobb így beszélgetni egymással! Ne szomorkodjék! Ahogy maga élhet, az még nagyon szép lesz. Dolgozhat, járkálhat is, minden szerve rendben van. Csak okosan, nem is okosan, bölcsen kell élni. A horoszkópban benne van, hogy az 54-es év magára úgy hat, hogy irreális tervei, gondolatai támadnak s nem becsüli meg azt, amije van. Legyen erős, legyen hálás barátainak, elsősorban most Alisznak, Gyuláéknak stb. stb. Nagyon sokat köszönhet nekik. Alisznak – nyugodtan mondhatom – az életét. Maga nem tudja, mennyi minden történt a maga érdekében kisebb-nagyobb dolog, a maga háta mögött. Kisklárát is szeresse, nagyon jó, meleg, talpig becsületes teremtés. Lóci is jó most már, de más.

A Tücsökzené-t olvasgatom naponta. Igazán gyönyörű és nagy mű. Óriási! A hiányokat meg kellene írni minél előbb, s az azóta eltelt évekből is valamit. Különben minden rendben van. Nyugalom van. Sok szeretettel, aggódással gondolok magára majdnem szünet nélkül.

Csókolom

Klára

Szabó Lőrinc második infarktusa után Bernáthné dr. Pártos Alice intézetében, az ORFI-ban feküdt, az ide küldött levelek közül válogattuk ezt a néhányat.

231.

Budapest, 1955. július 20.

Kedves Klára!

A cím: Rohoska Gusztáv, Karcag, „Víziterv”-kirendeltség vezetője (Talán Málnási utca?) – Pesti címe: XII. Székács u. 17.

Bernáthéknak én a lapjuk vétele napján már feleltem s beleírtam néhány szót a vizsgálatról is a kardiológus-professzor diktátuma alapján.

Hellebrondt Gusztávék címe: XI. Budafoki út 17/c II.; lakástelefon este és reggel: 256-696. – Veronika új hivatali száma: 180-277.

Címemet ne adja ki senkinek, míg nem tájékozódunk jobban. Maguknak: Sz. L., Fonyódfürdő, Uzsoki út 3. (Takáts címen).

Olyan postát, amely július 27-én kerül feladásra, már Igalba címezzenek. (Bőven beleszámítva az átérkezési idő).

Manci sajnálkozott bizonyos balatoni tervek miatt. Én is helyteleníteném az elfogadást.

Gyula valami nagyobb cikket tervez énrólam, igen „jelentőset”. Meghallgatni az elkészült részt telefonon sem volt már idő.

Fogászaton voltam, tovább javítottak.

Lóci nem vesz részt a Dandin György-ben.

Püskiéknek a gépet adjuk vissza mielőbb!

A pincéket utasítás szerint kell tisztíttatni; Lóci gondoljon ki alaptervet, egyszerűt!

A maga telefonján már háromnegyedórát vesztettem a napomból, s még csak nem is tud róla!

Csókolom

Lőrinc

Rohoska Gusztáv: Rab Gusztáv (1901–1963) író, újságíró, a Pesti Napló majd a Pest munkatársa, 1949-től a Keleti Főcsatorna építésén dolgozott, mint földmérő. – Veronika: Hellebrondtné, Bodrossy Veronika. – Gyula nagyobb tanulmánya: utóbb az 1956-os Válogatott versek bevezető tanulmánya lett: „Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat elevenen?”; az első méltatás, amely kijelöli a költő méltó irodalomtörténeti helyét.

232.

Balatonszemes, 1955. július 22.

Kedves Klára,

most megyek át Fonyódra. A „fürdő” a szóban tulajdonképpen semmit sem jelent, csak azt, hogy „nem a falu”. A sok eső ver végképp födél alá, noha eddig igen irgalmasan csak éjszaka esett. Kérem szépen, otthon felejtettem a hosszú bicskámat: ha lehet, tegye még be az igali csomagba. Tegnap Karádon voltam. És még valamit otthon felejtettem, ilyen zseb-beli fontosságot – csak nem jut eszembe! [utólag jelezve:] Eszembe jutott: kis zsebfésű! De nem kell, már vettem. Fehér kihajtó inget itt nem látok! Pesten már nem volt alkalmam venni. Jól vagyok. Remélem, Kiskláráék és maguk is. Mindnyájukat szeretettel ölelem:

Lőrinc

Ui. – Ellenben ez a barna félcipő nagyon „beporzik” járás közben; kérem szépen Igalra az erős-gumitalpas barnát, útra nem lehet hordani! Üdv. Magdának, Manciéknak, Piroskáéknak!

Szemes: a levelezőlap postapecsétje Szemest jelez, de feladóként már a fonyódi címet írja. – Fonyód: Szabó Lőrinc július 29-ig Kelemenné Takáts Ilona vendége Fonyódfürdőn, Uzsoki (most Szabó Lőrinc) út 3. (most 10.). A levél: indulás előtti, dátum nélküli feljegyzés; Szabó Lőrincné 1955. július 21-i levelében azt írja Bernáthnénak, hogy „tegnap délben elutazott”, tehát 20-án. Szabó Lőrincné július 28-i levelében pedig így ír: „Nagyon kérem, ne könnyelműsködjék az egészségével. Igazán nem cél az, hogy pillanatnyi élvezetekért egy élettel fizessen olyan ember, akinek még az életében igen súlyos kötelezettségei vannak. Elég bolondságot csinált már életében, nyugodjék meg. Ne legyen állandóan kíváncsi mindenre, hanem azzal törődjék, ami a legeslegfontosabb! Mellékelem Aliszka levelét. Ebből értesültem, hogy maga gyalog ment a Fellegvárba. Mi ez, hol van ez? Én erről nem tudok. Igaz, hogy elutazása utáni két napjáról nem mesélt, de nem hittem, hogy hosszú túrákat végzett ez alatt.” A Bernáthéknak július 18-án küldött levelében Szabó Lőrinc ugyanis ezt írta: „A Balatonnál egyébként az idén jártam már egyszer: autón voltam a Fellegvárban, ahová nagyon lassan, de gyalog mentem fel (59 lépcső); s ugyancsak Füreden is megfordultunk egy félórára.” Ez a levél még otthonról ment Bernáthéknak (a 20-i feleségének szóló feljegyzésben említi is). Tehát egy korábbi kirándulásról van szó, felesége tévesen időzíti ezt ezekre a napokra.

233.

Fonyód, 1955. július 23.
szombat délután

Kedves Klára,

lapját ma reggel megkaptam, bizonyára maga is az enyémet. Tudom hát, hogy a karcagi levél meglett, és Piroska nyilván sikeresen elutazott ma este.

Engem teával várt a háziasszonyom (Ilonka) és a házig szállítottak. Valóban a 6–7 évvel ezelőtt nálunk is járt asszony az illető; kedves, eléggé okos, természetes, sokat dolgozó furcsa nő, fia és lánya házasságban; ő maga építészeti tervező. A férje hetenként jár haza, ma tán látni fogom. Ez egész asszony a maga rajongásában olyasféle, mint egy kiegyensúlyozott és realista Manci. A ház is az ő tervezete, sok minden van benne, de csak félig van kész, például a vakolat hiányzik róla. Az 1. emeleten lakom (15–16 lépcsőfok); naponta egyszer megyek le. Első, nagy ablakom az utcára (vadonra) és a kertre néz; a hátsó a Badacsony-hegyre és a Balatonra. A berendezés egyszerű, nagyon is egyszerű; de türhető és a rajongóm (bár én nem vagyok Szent) szívélyessége és öröme igen nagy. A Balatonra (ha fürdőző volnék) le lehetne jutni innen egy erdei ösvényen át, 200 méternyire van a víz; a rendes strand és a vasútállomás stb. körülbelül 1 kilométerre. – Az „utcát” Ilonka saját maga nevezte el Uzsoki utcának (hogy Nagy-Magyarországra is gondolhasson néha), és aztán átvette a hivatalosság is…

Jól vagyok. Semmit sem csinálok. Azazhogy pihenek és olvasok és olvasok és pihenek. Háziasszonyom fiatalon (egy rajzból látom) szép arcú nő lehetett; most már rezignált stb.; mondom: ha Manci realistább lenne és kevésbé harcias, ilyesféle lélek lehetne. Még a rendetlenségük is egyféle; bár ez itt fegyelmezettebb óh, hogyne! Sok állata (csirkéje) van. Mindent egymaga csinál.

Még nem tudom, hogyan, de tisztességben elszámolunk majd. (Tulajdonképpen az egész ismeretséget Mancinak kellene „átjátszanom”…)

Rádió, egy pici gép, itt van az éjjeli szekrényemen: hétfőn este meghallgatjuk a Goldonit. – Eddig rekkenő hőség volt; ma hűlt az idő és nőtt a szél. Az abszolút semmittevésből megedzve fogok Igalra érkezni.

Háziasszonyom nemsoká indul a városba: biztattam, hogy nézze meg a Hamlet-filmet. Ha az Egy nyáron át táncolt menne, én is mennék, megspendírozva visszajövet a taxit… – – minden jót kívánok Maguknak és szeretettel csókolom, kedves Klára, Lócival és Magdával együtt. Isten velük.

Lőrinc

A szent és rajongója: Agnes Günther bestseller regényének címére utal. – Hamlet-film: Laurence Olivier filmje. – Egy nyáron át táncolt: nagysikerű svéd film, dalbetéteit Szabó Lőrinc fordította.

234.

Fonyód, 1955. július 25.

Kedves Klára,

ma este hát hallani fogja a hangjátékomat: sajnálom, hogy nem vagyok otthon. Lóci? Talán, Kisklára? Aligha. Magda? Az igen.

Nagyon szép, nyugodt, langyos nap van. Két napig esett vagy borús volt az idő. Déli (kisebbik) ablakomon túl a Badacsony és hegytársai meg a víz; az északin át a sok zöld eltakarja az emelkedőt, a felsőbb parti részeket, országutat, villákat stb. – Nagy, rendetlen kert van itt; persze igen sok rend kellett már ahhoz is, hogy ez a rendetlenség összeálljon, ez a célszerűség és elrendezettség. Ha fiatal volnék vagy ha egészséges és úszó, akkor valószínűleg kitűnően érezném magamat. Szerényen, de megvan minden; és értelmes hódolattal vesz körül a háziasszonyom szerénysége. Most kaptam forró vizet a kezemnek-lábamnak; de tulajdonképpen megfürödtem a nagy mosdótálban.

Kelemenné Takáts Ilonka 1949-ben volt nálunk, sőt egy ebéddel adósnak érezte magát; saját dedikációmmal megvan neki itt az Összes. – Legjobban azt szeretném, ha Manci jönne ide egy hétre (pénzért); háziasszonyom kiegyensúlyozott, nyugodt, sokat-átélt lélek lehet, kissé rendetlen, cigányos, de úgy is mondhatja az ember, hogy fölényes a tárgyi dolgokkal szemben… – – Rengeteget olvasok!

Ma, hétfőn, érzem először egészen jól magamat: mintha mára pihentem volna ki magamat (a kórházat is beleértve),

A hét végén (pénteken?) átmegyek Igalba. – Szeretettel csókolom magát, és azt, aki jelen lesz ma este…

Lőrinc

Itt egy ügyetlen rajz az ablakból.

Hangjátékom: Goldoni A hazug-jának rádióváltozata.

235.

Balatonszemes, 1955. július 28.

Kedves Klára,

holnap, pénteken délben megyek át Igalba. Eddig nagyon kellemesen telt az időm és jól éreztem magamat. Képzelje: többet gondolok magára, mint képzeli! Voltam ezen a parton majdnem mindenütt. Az idő eddig nagyon nyugalmas volt, többnyire borult és meleg. A vonat rövid távra olyan, mint egy kényelmetlenebb fajta villamos. Vajon mi van Kiskláráékkal? Nem tudom a címüket. Tompának írok, Püskiéknek írtam. Mancit üdvözlöm. Hogy bírja a piroskátlanságot? Most épp csak ennyit… Sokszor csókolom, szeretettel:

Lőrinc

Ilus legnagyobb mai érdeme: megfürdetett, kádban! Remek volt! – A Szabad Nép-ben most olvasom, hogy a „szonettgyűjteményem” megjelenik. Na, most mi legyen?! –

Kezüket csókolom

Szabad Népben, hogy „szonettgyűjteményem” megjelenik: ekkoriban alakult a Magvető Kiadó; harmadik negyedévi terveként jelzik az ismeretlen szonetteket; Képes Géza az új igazgató, ekkor már valóban érdeklődött A huszonhatodik év után.

236.

Igal, 1955. július 30.

Kedves Klára,

sietek beszámolni: tegnap délután előírásszerűen (sőt még annál is jobban) ideérkeztem, Fonyódról Kaposvárig vonaton, onnan folytatólagosan autóbuszon. Csóky megebédeltetett még, aztán beszélgettünk késő estig. Éjjel hallgattam a két hangversenyt, a IX.-et meg a Petőfin az alig élvezhető Niebelung-részleteket.

Ma reggel 6-kor ébredtem, de az órámon (déli) fél 1-et láttam és felkeltem. A konyhában láttam az alacsonyan álló vörös napot. Az gyanúba ejtett. Visszafeküdtem és ½9-ig tovább aludtam. Most reggeliztem. Épp kenyérsütéses nap van.

A csomagom (a hazulról jövő) még nincs itt; nem baj! Levelet ide csak R. G.-től kaptam: írt ifjú barátainknak. – Fonyódról igen szívesen jöttem el, s minthogy túlkeveset számított a háziasszonyom, ajándékformában járultam hozzá (tányér-stb.-féle körülbelül 150 Ft) a háztartási felszereléshez, amit azt hiszem nagyon ügyesen csináltam. És majd küldetek egy Tücsköt, Püski tán szerez. Még itt megkaptam reggel a 26-i lapját. Ilonkát megkértem, vonatindulás előtt számoljon be még a vasútról a sikeres elindulásomról.

A Goldonit hallgattam, igen jól hatott rám. Bizonyára sehol sem említették. Láttam a Szabad Nép-ben a hírt „a” szonettgyűjteményről. Nem hinném, hogy ez az útja-módja egy kézirat megszerzésének: talán jelentkezhetne komolyabban az a kiadó, – tavasszal se kötöttünk szerződést! Mit tegyek? Min dolgozzam? Hisz aszerint kéne eljárnom, amiben megegyezünk! – Hogy pénz nem jött, azt megmondtam! – Július elején jön csak (ha fixálják a szerződést) kb. 3500 a Sh.-szonettek-ért az Ifjúságitól (Kormos István). – Nagyon spórolni kell tehát! –

Kisklára tegnap óta otthon van… hogy telt a hetük? Magay Stefi nincs itt, Bélatelepen sincsen.

Az ingvásárlás igazán nem fontos, úgyis enyhe nyár van és folyton esik!

Oltványit felhívtam, a fiával és Liliennel beszéltem, ő nem volt otthon; Lilien nagyon szívélyes volt!

Magdának: augusztus első harmadában alighanem felkeresi őket Tihanyban a fonyódi Takáts Ilona; megnézi azt a rozoga viskót, és mint építész becsületes tanácsokat fog adni arról, hogy mit hogyan kéne legjobban-olcsóbban csinálni tatarozásra vagy továbbfejlesztésre. Adtam neki egy kis térképvázlatot, biztosan odatalál, bizalmasan fogadhatják…

Lóci „meghívásos alapon” remél pihenőt? Fonyód éppolyan csöndes és zajos hely, mint a többi balatoni. (Itt van, azaz volt, az egykori Drechsler-szálloda, ahol a 2–3 éves Kisklára nyaralt. Képünk is van róla a strandról! A szálloda most megyei tanácsház.) Ha Lócinak megfelel, Takátsékhoz beszervezhetem, de csak augusztus 25-től! Ott kapna reggelit; ebédet a szomszédból, házit, hozatna; vacsoráról maga gondoskodnék. Mehetne akár Kisklárával együtt is; és esetleg akár – Lóci nélkül – Manciék is… Tánc minden este van lent a „Rianás”-ban, egészséges embernek az egész gyalogút az Uzsoki utca 3-ig 8 perc. –

Most isten vele, azért írtam kora reggel, mert itt ilyenkor viszik a postát.

Szeretettel ölelem a többiekkel együtt:

Lőrinc

Igal: Szabó Lőrinc július 29. és augusztus 19. között Igalon vendégeskedik. – IX.: Beethoven IX. szimfóniája. – Shakespeare-szonettek: új kiadás.

237.

Budapest, 1955. augusztus 4.

Kedves Lőrinc!

Sorba megyek a válaszadással. Walla Ferivel nem lehet sokat törődni, azt hiszem, mert szegény, nem egészen normális, és talán nem is egészen komoly a tehetsége. A Dunántúl kér tőle fordításokat, melyeknek kiválasztását rábízza. Persze, hogy közli-e majd, az kérdés.

Azt hittem, hogy Földváron volt fent a kilátónál s azt mászta meg. Nagyon kímélje magát.

A szonettekkel kapcsolatban az a véleményem, hogy a kifogásolható sorokra nem kell felhívni a figyelmet. Szövegváltoztatásba, azt hiszem, nem kellene belemenni. Viszont, ha nagyon ragaszkodnak valami kifogáshoz, akkor én inkább kihagynám az egész szonettet. De ezen még lehetne gondolkozni addig. Ha tudja bővíteni a kötetet, tegye meg. Mindent írjon meg, ami kikívánkozik magából s főleg olyanokat, melyeket égetően fontosnak érez a maga számára. Nehogy újra szempont legyen az, hogy engem bánthat. Sokszor kifejtettem, hogy bármivel kapcsolatban megírt verse nem bánt. Bánthat az a tény, ami a versírásra ösztökélte, bánthat az az élmény, ami kiváltja a verset. A vers már nem. Sőt, ha még tud bennem hiúság lenni, akkor a hiúságomnak jól esik, hogy ha már ez sem volt, az sem volt számomra, akkor az az egy legalább lehetett, hogy megírhatta mellettem, amit meg akart írni. Mostanában újra sokszor mondogatta, hogy miattam nem ír meg bizonyos dolgokat. Ez jobban fáj, mint már bármi. Az igazolványai között van egy levelem, melyet most újra elolvastam, mikor becsomagoltam, olvassa el. Láthatja, hogy amit kértem utoljára magától, az az volt, hogy beszéljen velem mindenről, hogy tudjak hinni, s hogy legyen bizalmam magához. Ez az őszinteség közelebb húz magához, az eltitkolt dolgok, hazugságok pedig rettenetesen távolítanak. Marhaság, hogy erről még egyszer beszéltem, nem is akartam. Hiszen arra a levelemre például nem is reagált, rég nem tartottam érdemesnek beszélni ilyesmiről. Most csak az váltotta ki belőlem ezt a néhány sort, hogy szeretném, ha semmi gátlást nem érezne írás közben. Higgye el, minden célom mindig az volt, hogy ha már semmi sincsen az életemben, legalább magának tudtam volna, tudnék hasznára lenni. – Tegnap Füsiéknél voltunk este, kicsit beszélgettünk a Szonettek-ről. Géza úgy látszik azért szeretné ezt sürgősebben, mert ezek a teljesen újak. Gyula tanulmányáról F. is tud, sőt azt is tudja, hogy a Csillag-ban fog megjelenni először. Nagyon szeretném már olvasni. Kíváncsi vagyok, mennyire tudja Gyula értékelni és kifejteni a maga külső és belső költői értékeit. Nagyon, nagyon boldog volnék, ha ez az írás nagyon komolyan, mélyen belenézve a költészetébe tárgyalná meg magát. – Azt sem tudom biztosan, hogy az egyes verseknek jó-e külön címet adni. Sh.-szonettek-nek sincsen, szavalás, ismertség szempontjából ez nem volt akadály. Az eddig még megírt szonetteket maga után küldöm majd, ott lesz, ahol szokta ezeket tartani, azt hiszem. Biztosan segíti magát ezek nézése a továbbiak írásánál. Persze, azt már nem hiszem, hogy 500 darab szonettet tudna hirtelen még megírni. De ez már azután tényleg csak a maga dolga. Magánál van egy teljes példány? Ha igen, esetleg nézze ki, hogy a Csillag számára melyeket tart első közlésre alkalmasnak, hátha úgy adódik, hogy tényleg lehet közöltetni belőlük. Ha Flóra legközelebb Pestre jön, találkozom vele s akkor részletesebben is tudok beszélni ezekről a dolgokról. Most abbahagyom az írást, még majd telefonálok haza, hátha van otthon valami újság. Később még írok ehhez s úgy adom fel.

Otthon van már a Csillag, benne vannak W. W. fordítások, hogy mennyi, nem tudom, mert még nem láttam. 700 Ft körüli pénz jön érte 10-én. A Goldonit én Füsiéknél hallgattam, ezt meg is írtam magának. Szécsitől elkértem az előszavát, mert azt elkéstem. Azt hiszem jó, csak semmi különös, nem olyan, mintha maga írta volna meg. De ez nem fontos. Kaposvárra szerződtették Karády Györgyit, Lóci udvarol mostanában neki. Eddig az operában volt balerina, Szakáts Miklósnál tanul színészetet már két éve. A Nők iskolájá-val nyitnak augusztus 25-én. Persze nem biztos, hogy a maga fordításában játsszák. Talán Heltai is fordította? Majd meglátjuk. Illetve majdnem biztos, hogyha Heltai is csinálta, hogy akkor az övé megy, nem?

Otthon van levél magától is, de még nem tudom, mi. Sokszor csókolom

Klára

Lőrinc, legyen szíves néhány aláírt üres lapot küldeni, egy sincs itthon.

Kávét rövidesen küldök Csókynak.

A levél, amelyre ez válaszol, hiányzik. – Dunántúl: Pécsett megjelenő irodalmi folyóirat, a Jelenkor elődje. – W. W.: Walt Whitman, (1814–1892) Fűszálak című kötete 1955-ben jelent meg magyarul, ebbe fordított Szabó Lőrinc. – Szakáts Miklós: színész, utóbb elhagyta az országot.

238.

Igal, 1955. augusztus 5.

Kedves Klára,

tegnap és tegnapelőtt egy elkésett lapja meg egy levele érkezett, július 30-ról s tán 31-ről. A csomagküldésről számol be bennük s a beszámoló korrigálásáról; remélem, jól értettem végül is a dolgot: koffer jött csupán s doboz nem, ugye? A koffer egyébként jóval előbb megjött, mint bármelyik híradás! A kiváltás ügye itt elég nehézkes, érte kell menni vagy küldeni, s ember nincs. Holmit túlsokat kaptam, rengeteg a felső kiskabát stb. – Csóky magára vessen, hogy nem történelmi könyvet kapott; miért nem írt?! (Nem ért rá, s a regényt nem szereti.) – A Tu-Fu nagyon jó; rögtön pótolnunk kellene. – De hát nincs pénz… Vagy tán van már? Azt alighanem megírta volna!… Nincs mit tenni: mondtam, hogy rossz idők jönnek! – Alap? – Shakespeare-szonettek? Ez az utóbbi a legbiztosabb, bár talán még mindig semmi hír róluk! És a Whitman-versközlések a lapoknál, azokat sürgeti a terminus… Minden egyéb kétes! Én magát a Magvető-ügyet is kétesnek gondolom: nem így indul, ami igazán kell! Nem is foglalkozom egyelőre tovább a dologgal. Arra közben különben is rájöttem, hogy kívánatosak a konkrét címek. A létszámot legfeljebb tízzel emelem; nem tudok igazi kedvvel, szenvedéllyel visszatérni elmulasztott ügyekre, messze múltat pedig, aminek ábrázolására még inkább volna szükség, nem akarok hamisítani… – Nem értettem a leveléből, hogy Lóci végül is elment-e és hogy hová, melyik Tapolcára? S hogyan: – Azt sem, hogy Kisklára Magdánál van-e már vagy csak később indul oda. – Baránszkyéknak írtam egy lapot, látni nem fogom őket. – Bernáthékkal postaérintkezésben vagyok, a maguknál visszatartott kéziratot is megkaptam végre tegnap. Most nézem át az első 140 oldalt; az egész könyv (ez a karácsonyra szánt kötet) körülbelül 500 gépírt ív lesz; tehát jó nagy. – Úgy érzem, 18-a körül érek majd át hozzájuk, ezt nekik majd megírom vagy táviratozom, akár útközből. A túlsó partra Füreden át megyek, de Liptákékhoz meghálni most nem térek be, csak inkább a postámért, amelyet 17-én átveendőnek ítélek. Ezért az újabb (késéses) tapasztalatok alapján azt mondom, hogy Igalba legkésőbb 13-án reggel feladott levelet irányítsanak, illetve már aznap is inkább Füredre, Liptákékhoz. – Ha tudnám, Kisklára így 17-e táján, Magdánál lesz-e még, talán kiszállnék a tihanyi nagymólón a hajómról és akkor együtt ebédelhetne velem a Sportban, az nincs messze a kikötőtől. Erről persze őt is előre értesíteném, jóelőre, hogy minden klappoljon. Hozzáteszem azonban, hogy ezért a dologért maradnia nem érdemes, csak hát kedves volna, ha „egyúttal” menne. A következő hajóval persze én továbbmennék Füredre. – Magát Aliszék egy víkendre hívták Ábrahámhegyre, azt majd kijelöljük, mihelyt fixálódhatnak az időpontok (melyeket az itteni két nagy gyerek meg rokonok érkezése is befolyásol 14-től kezdve). – Legeslegfontosabb most a meszelés volna, meg a téli tüzelő, legalább 30 mázsa jó fa és 40–50 mázsa legjobb brikett. Minden egyében rettentően spórolni kell! A késő ősz és a tél majd könnyebb lesz egy kicsit. – Az irodalmi helyzet gyanússágát világosan le lehet olvasni a Csillag s még inkább Ungvári szerkesztő magatartásából: nem sietnek kapni a kéziraton, sőt jól tudják, hogy az én szonettjeim olyan mű, amit nekik nem közölniük, de megtámadniuk kellene! – Roppant kíváncsi vagyok az Alapra, jelentkezik-e augusztusra?! – Veronika írt, hazaküldendő orvosságot jelez, de nem értem: ez már egy második tőle jövő peritrát-e, sőt hogy nem egy másikfajta orvosság-e; de nem baj, elég lesz a nálam levő késő őszig! Majd írok neki. – Püskiék elvitték már a zenegépet? Nem sürgetem, csak szeretném tudni, megkapták-e a lapomat, melyen még Fonyódról kértem oda egy Tücsköt. – Kérdezi a szívemet, vesémet stb.-met. Hát semmi baj; csak a hangulatom zsugorodik és szorítja ki belőlem az életet. Dohányozni szeretnék, de nem fogok; ami nagy kín. Mindez a rossz hangulatom erősen összefügg az időjárással, ami most már igazán kriminális: ma is folyton esik és fúj és hideg van… Csóky nagyon fájlalja a fejét és üdvözli Magát, mint fájdalomtársát… Ha nagy pénz futna be, akkor küldjön feketekávét; eh, nem, majd megbeszéljük otthon s utólag is intézkedhetünk! – Lócinak volt pénze? Honnan? Számít a meghívásos nyaralásra vagy ezzel nem énreám céloztak? Én Fonyódra tudnám eljuttatni augusztus 25.–szeptember 3–4. közt, vagy velem együtt egy pár napra Liptákékhoz. – Kérem szépen, a Lőrinc- és Klára-napot toljuk most össze gratuláció szempontjából: 9-én, kedden este 10-kor felhívom innen Magukat, legyenek otthon: jobb, ha én hívok, mert itt korán fekszik a ház s a váratással kényelmetlenkedhetnénk, ha esetleg soká készenlétben tartanók ezeket az ideges és beteg embereket. Szóval hát: kedden, 9-én hívom Magát; 10-kor, szükség esetén még előbb! – És ezennel mindnyájukat sokszor csókolom és ölelem:

Lőrinc

Szervusztok Kisklára, Lóci!

Üdvözlet Sztovicskának, Piroskának, Manciékat csókolom: Zsuzsi már otthon?

Tompával egy lapot váltottunk, ujját törte Kékesen, 8-án megy haza Pestre. – Anica ügyében a Tóth- és Nagy L.-cikk felcserélésével én voltam szamár! Adja kölcsön a cikket, talán az előző Csillag-ban jelent meg. – Csókolom, Lőrinc.

Magvető-ügy: A huszonhatodik év kiadása. – Kézirat: Bernáth Aurél életrajzi regényét Szabó Lőrinc nézte át (Így éltünk Pannóniában); lásd későbbi leveleket. – Ungvári Tamás: (sz. 1930) irodalomtörténész, műfordító, kritikus, 1952 és 1956 között a Csillag rovatvezetője volt. – Veronika: Hellebrondtné. – Anica: Vágné, valahai tátrafüredi vendéglátójuk. Szabó Lőrincnek a Csillag 1955. februári számában jelent meg a Tóth Árpád-emlékezése, amelyben említi a tátrai látogatásukat; Nagy Lajosról is írt ugyanebben a folyóiratban – másik számban – egy emlékezést.

239.

Igal, 1955. augusztus 6.

Aurélék kéziratcsomagja megjött, tegnap elkezdtem az átolvasását. Nem lehet azonban felületesen csinálni. Viszont hogy lesz-e rá idő így végigvizsgálni, hogyha olyan nagy az (egész) első kötet, amilyennek Aurél írta, – azt nem tudom, de nem hiszem. Mindegy, lesz, amennyi lesz, s Aurél csak tanul a dolgokból, ha jól odafigyel.

Küldött tegnap egy idegen levelet is, Gerlőtey Jenőtől. Régi ember, szinte dadogó a bátortalanságtól, debreceni tanár volt, lehet vagy negyvenéves. Néhány filológusi könyv, köztük egy nagyobb Verhaerenről, van mögötte. Nálunk is megfordult már, én tartózkodó voltam vele szemben, de nem ellenséges, csak kissé óvatos. Ebből a leveléből különlegesebb szeretet és becsülés látszik; úgy sejtem, ő maga is most fedezett fel magának! Átadták Magdának a kondoleálását? Én majd írok neki (Gerlőteynek) egy lapot.

Furcsa: most egyszerre jött meg augusztus 1-i és 4-i írása. Már előbb is észrevettem, hogy a postával nagyon óvatosnak kell lenni, időileg.

Mindig örülök neki, ha szeretetet fedez fel a levelemben. De hát azért mégiscsak többször van ilyen felfedeznivaló, mint ahányszor észreveszi! – Hogy a saját Szonettjeim-ből lesz-e valami most, azt egyre inkább kétlem. Írjak Képes Gézának a kötetét megköszönni? Akkor ki kell térnem a magam dolgára is! – Maguk, azazhogy Maga, úgy beszélnek a Válogatott-ról, mintha az elintézett dolog volna; tán Füsitől tud valamit? – Kisklára tehát aligha megy Tihanyba, s az a kései terv (közös ebédünk a Sportban) nyilván tárgytalan. Hát persze. Nem lehet ilyen dolgot ilyen bizonytalanságok mellett ilyen előre megszervezni. Liptákékhoz azonban bemegyek, postáért, pár órára. Az majd úgy 17–18 táján lesz. – Aggaszt, hogy az Alapról 4-én még nem írhatott jót. – S a festés is nyilván ettől függ! – A csúf idő kétségbeejt, ma is csak 18 fok van! – A saját szonetteimhez csak 5–6 darabot javítottam még át, megcsinált dolgok voltak már, de nem teljesek. Így hát körülbelül 110, esetleg majd 115 darab lehet a teljes létszám. Nem érdemes még foglalkoznom velük. – És az Összes válogatását vajon hogyan képzelik? Az a Képes semmi támpontot nem ad? Új dolgokat sürget maga is, akár Tompa Kálmán; nem tudom elképzelni, hogy sikerüljön valami. Mindenben, mindenben hazudnom kéne, s ez úgy látszik versben nehezebb, mint bármilyen becstelenség az életben. – Színdarabfordítást csak ne reméljen! S itt van újévtől kezdve az Eulenspiegel terhe! Az egy teljes félévet megesz! – Illyés verseit itt olvasva rátaláltam egy régi költeményére, mely a Pesti Napló-ban jelent meg más címmel és nekem dedikálva, a Különbéke megjelenése után rögtön. A verset később egy ködös-politikus utolsó strófával s tán egyébbel is elszemélytelenítette, most az ő első Válogatott kötetében (Nyugat, 1940) olvasható, a 325. oldalon, ottani címe: Szállás a békének. A kapcsolatot semmi sem mutatja most, de a dolog biztos. Mutassa meg Kisklárának is, és talán jegyezzék be az adatot a könyv megfelelő lapjára. – Marának írni fogok. – Évit rém sajnálom. Jól értettem az indulását? – Köszönöm az ajándékot is, én majd késő ősszel viszonozhatom csak. S 9-én este felhívom! – A hidegben egy kis mandulagyulladásom volt két nappal ezelőtt, Csókynak is; de Sándor kiecsetelte belőlünk. Tíz éve nem volt mandulagyulladásom, régebben viszont évente ötvenszer volt! – Jókedvet kívánok és sokszor csókolom mindnyájukat.

Szeretettel:

Lőrinc

Aurélék kéziratcsomagja: Így éltünk Pannóniában. – Gerlőtey Jenő: művészettörténész. – Magdának kondoleálást: G. Szabó Kálmán 1955. június 19-én halt meg. – Eulenspiegel: De Coster (1827–1879) Thyl Ulenspiegel című regényét Illyés Gyula és Szabó Lőrinc vállalta fordítani, a könyv 1957-ben jelent meg, jelentős részét Weszely László fordította. – Évit rém sajnálom: Szabó Lőrincné augusztus 1-i levelében: „B.[ujdossy] Évi két évre elhagyja Pestet. Nagy lelkierővel, aránylag vidáman viseli a változott körülményeket.”

240.

Igal, 1955. augusztus 7.

Kedves Klára,

a 3-i levelére felelek sorokban. – Nem voltam én rossz állapotban Fonyódon: háziasszonyom bizonyára saját magának örvendezett, ha ilyesmit írt, hogy „később” jobb állapotban! – Nem mászkálok sokat, s főképp nem gyorsan. Hogy tegnap este moziban voltunk, az sok? – A kötet dolgait most már végleg nem értem; rendelték azt a Gyula-előszót? Ha nem, honnan tudják, hogy kellene-e egy Válogatott? – Az Irodalmi Újság szörnyű darázsfészket zsibongtat! – Micitől kérjen egyelőre (szükségesebb híjján) peritratot. – A pincékben kulcs?! Csodálatos! Csak lenne már, amit őriz! – Ma kell Piroskának visszaérkeznie. – Liptákéknak írok; máris írhattak volna ide. – Az Aurél-féle anyagot olvasom; nekem van igazam: egyes passzusok (főleg elvont fejtegetések, például „az emlékezet mibenléte”) rendkívül ügyetlenek volnának. – Évi tehát esetleg mégis visszamarad? – Magdáéknak nem kerülne semmibe az a véleménymondás, a vállalkozást magát pedig úgysem vállalhatná olyan messziről az építész. – Mi lett végül is Lócival és Kisklárával? – Engem a festés munkája és költségfedezete szorongat, és a tüzelőbeszerzés gondja. – Tervezzen ügyesen és bátran! – Mindenkit ölelek és üdvözlök. Szeretettel csókolja:

Lőrinc

Ma végre megint gyönyörű nap van; mindenki tódul a Balatonra. Istenem, hogy nemrég fájni akart a torkom? Már elkergette a jódecsetelés, vagy az én ellenállóképességem. Megint ki lehet ülni a „kőlugasba”. A kaposi vendégek úgy látszik ma mégsem jönnek ki…

Az Irodalmi Újság: egy Sárközy aláírású 1944-es, német náci lapba írt cikket Sárközi György költőnek tulajdonít, és meg akarják vonni özvegye Irodalmi Alap-beli segélyezését. – Mici: Reiner Pálné Révai Mária ekkor Münchenben él.

241.

Igal, 1955. augusztus 8.

Kedves Klára,

mellékelve küldök tájékoztatásul egy levelet a Művelt Nép-től: valami pénz onnan is csurranhat rövidesen. A levél egyúttal arról is tájékoztatja, hogy mily szörnyen bonyolult és bizonytalan minden manapság: ezt az értesítést bizonyos Fekete Gyula írja Demeter Imre helyett, aki viszont Kelemen János nevű helyettesére bízta az elintézést… és én csak Demetert ismerem (úgy tudom) futólag! – – – Marának és Veronikának írtam, és Gerlőteynek. – Ma pompás kádfürdőt kaptam, nagyon élveztem! – Az idő tegnap gyönyörű volt, mára megint gyalázatosan elromlott. – Holnap (kedden) este felhívom Magukat… ezt már írtam és ez már le is zajlik, mire a soraimat olvassák. – Gyalázatos a töltőtollam! – Közeledik az idő, hogy átkacsingassak a túlsó partra, Liptákék és Ábrahámhegy irányába. Az egyik koffert egy s más fölösleges ruhafélével nyilván hazaküldöm majd. – Legjobban pénz-dolgok érdekelnének, s arról csak nem jön semmi hír! – Jól vagyok, egész elfelejtem már írni is. Tudja, hogy mióta úton vagyok, altató nélkül alszom?! Vagy majdnem teljesen anélkül?! Ennek örülök! – De jó volna, ha itt lenne néhány gramofonlemez, meg a zenegép! –

Sokszor csókolom, a gyerekekkel együtt, szeretettel:

Lőrinc

Művelt Nép: a Népművelési Minisztérium kiadásában havonta, illetőleg hetente megjelenő kultúrpolitikai folyóirat, 1950 és 1956 között. – Fekete Gyula: (sz. 1922.) író, ekkor a Művelt Nép munkatársa. – Demeter Imre: (1921–1975) színikritikus, 1954 és 1956 között a Művelt Nép felelős szerkesztője. – Kelemen János: (1909–1982) kritikus, ekkor a Művelt Nép munkatársa. – A küldött levél:

Budapest, 1955. augusztus 4.

Szabó Lőrinc

elvtársnak,

Budapest

Megkaptuk a Shakespeare-szonettek gyönyörű fordítását. Nagyon köszönöm. Éppen a levél érkezése napján kezdtem el szabadságomat, így hát átadtam helyettesemnek, Kelemen Jánosnak, azzal, hogy a következő számban közöljék. A Schiller-fordítást visszakaptam az Irodalmi Újságtól. Szerintük is kissé hosszú. Ezt én elküldöm budapesti címedre. A honoráriumot, sajnos, csak a megjelenéskor fizethetjük ki, úgy, hogy a jövő csütörtökön felküldjük a feleséged címére az utalványt.

Még egyszer köszönöm a fordításokat és kívánok Neked további jó pihenést és egészséget.

Demeter Imre helyett:

Fekete Gyula

[melléklet:]

(Semmi melléklet nem volt! – Sz. L.)

242.

Igal, 1955. augusztus 10.

Kedves Klára!

Tegnap este beszéltünk telefonon, s most sietek megírni, amiket kifelejtettem.

A lánytól nem vártam ezt a rendetlenséget, pláne azok után, amiket a közelmúltban is kapott Magától, segítséget. Nem lehet az, hogy beteg? Bár – épp a végén kezdte a betegséget? De tán csak nem késik tovább is, és nem csinál valami új szamárságot?!

Elfelejtettem megkérdezni, hogy mi van Képes Géza tervével, vagyis a szonettjeimmel? Nem szükséges bármit elhallgatniuk! Beszélt vele Kisklára, vagy még beszélni sem érdemes? Egy ötlet: nem lenne jobb cím az, hogy REQUIEM? (Csak azért, mert egyrészt érthető, noha latin szó, másrészt azért, mert személytelenül hat.) Amit erre vonatkozólag legutóbb levélben írt válaszképpen régebben közölt kétségeimre, azokból úgy látom, hogy egyetért velem. Kéziratot, kész vagy töredék-verset ebből az anyagból semmiesetre sem kérek. Úgysem tudnék dolgozni rajtuk – furcsa, de így van.

Nem kérdeztem meg az Irodalmi Alap augusztusi viselkedését.

S azt, hogy ne írjak-e Bölöninek, csak annyit, hogy sajnálattal látom, milyen heves polémiába heveredett s milyen ingatag alapon: Sárközit én nem olyan embernek ismertem, aki akár csak a nevét is lopta volna; már pedig ő i-betűvel írta a nevét, a támadott ember pedig von Sárközy volt, y-nal!… Mit gondol? Barátságos hangú pár sort gondolok, az után, hogy megköszöntem a segélyt (ha van köszönnivaló). Inkább csak azért, hogy szöget üssön a fejébe az esetleges tévedés; hiszen Lukács György is kettő van vagy volt és Révai-Révai József is!… Persze ők talán… sőt!… úgy fognák fel a dolgot, hogy íme, rögtön védelmére szaladok egy fasisztagyanúsnak, méghogyha zsidó is az illető!… Az ötletről ne szóljon senkinek…

Ma reggel egy kicsit javult az idő, a nap előbújt. Azt is elfelejtettem telefonba mondani tegnap, hogy Csóky a névnapom tiszteletére tegnap (s ma is) befűtött!

Hogy küldeni akar egy kis kávét, azt jó jelnek veszem. Vigyázzon, hogy a pörkölés szaga át ne üssön, mert akkor inkább meglopják a csomagocskát! Vagy pörköletlent kell ilyenkor küldeni!

Gyula igen barátságos levelet írt, kérdezve a végén, hogy mi a tervem Bernáthék után. Megírom neki, hogy Füred egy időre. Említsem, hogy Magának és Flórának már voltak megbeszélései szeptember elejére?

Kodolányi értesített, hogy fentlétekor ő is emlegette Gy.-val az én kötet-mellőzésem különösségét. Most hosszú, baráti levelet írt; amikor magának is.

Szóval a Művelt Nép Shakespeare-szonett-közlése e hét csütörtökére nem vált be! Az errevonatkozó szerkesztőségi levelet már elküldtem Magának.

Még egyszer: az Embergyűlölő szinte megváltás!

Az aláírásokat küldöm. Mikor levelet írok, a kézvonásom – az írógépé! – egészen jó, biztos, ugye?

A komisz időben erősödik a fájdalom a kezemben és a karomban. Bár a jobbkéz mutatóujja nemrég további lohadásba kezdett. De csak kezdett!

A Csillag-féle Ungvári szerkesztő hogy lapul a Polyarthritis című vers közlésével! Komikus ez a „pesszimista” babona!

Hát egyelőre ennyit. Ha pénteken délelőtt ír, akkor tán mégis kockáztassa meg még ezt az igali címet. (Utána egy napra: Lipták, aztán: Ábrahámhegy. De ott aligha lehetek 25-én túl!)

Sokszor csókolom, kedves Klára, a gyerekekkel együtt.

Most írok még Liptákéknak. Tompa egy lapon gratulált.

„Kis fekete” könyvünkben megtalálja az Új Magyarnál Almásinénak talán még a külön számát is, ha korrektúra-ügyben kell.

Sokszor csókolom, mindnyájukat ölelem.

Lőrinc

Két Lukács: Lukács György (1885–1971) a marxista esztéta és filozófus; Lukács György (1865–1950) volt miniszter. – Révai-Révai József: (Szabó Lőrinc tévesen József helyett Györgyöt ír) Révai József (1898–1959) a kultúrpolitikus és Révai József (1881–1970) a klasszika-filológus. – Az Embergyűlölő szinte megváltás: a Madách Kamaraszínház 1955. november 3-án Misantrophe címmel bemutatta az Embergyűlölő-t. – Polyarthritis: utóbb Sokízületi gyulladás címen ismert vers, erre a betegségére utal a kézfájdalom is.

243.

Igal, 1955. augusztus 12.

Kedves Klára és Többiek!

Tegnap megjött az Eulenspiegel- meg a Goldoni-szerződés, továbbá a Goldoni-korrektúra. A korrektúrához a kézirat nem. Hát éppenséggel meg tudom csinálni így is, „józan ész szerint”; a kiadótól azonban szemtelenség így küldeni a dolgot. Csak hát persze rettenetesen „sietnek”, azért rossz, azért késik el annyi minden. Megjött a Maga levele is, végre tudom, hogy járt el velem szemben az Alap, No, jó. Meg tudná alkalmilag biztosan állapítani, hogy összesen hányszor adtak segélyt? – A levele közlését a nagy polémiáról nagyon jól értem; s képzelem a hátteret is, bár csak e „válasz” alapján: Bölöni beugrott vagy beugratták! Érthetetlen az újabb cikkének a mérges hangja, látszik, hogy Gyulára is haragszik. Hát még most, hogy haragudhat! Mert a valóságnak okvetlen ki kellett már pattannia, hiszen sokan tudhatták a dolgot, és az „i” meg a „von és y” nagyon figyelemkeltő valami lehetett. Sárközi nem olyan ember volt, aki lopta a nevét vagy csak egy részét. Nem hihető hogy Bölöni kimászhat az ügynek legalábbis a szégyen-részéből. Én mégsem írtam meg neki, amit akartam, mert nyilván azt felelték volna, hogy Sz. L. íme hogy siet védeni a bajbajutott fasisztát még akkor is, hogyha az illető zsidó! Nem igaz? – Gyula írt, mondtam, jelzi a cikkét énrólam, amely mintha eléggé terjedelmes lenne és nyilván nagyon megbecsülő: ez utóbbi múltból és a levél hangulatából és zárlatából egyaránt következtethető. Szeretném tudni: leadják-e valahol, le merik-e adni, s viszont merik-e le nem adni? Az nagy ujjhúzás lenne Gyulával! Ő jelzi, hogy legépelten megküldi az egészet s hogy a válogatott kötetet akarja kiprovokálni vele. Minderről elég egyelőre ennyi, nemsokára okosabbak leszünk. – Őszintén szólva én magával ellentétben is alig-alig hiszek a megjelenésben (a saját kötetében). – Bernáthéknak és Liptákéknak írtam és ha kell, írok még. Úgy gondolom: 17-én érkezném Füredre s aznap vagy másnap Ábrahámba. A fiúk ide ugyanis már „nagyon jönnek”. Képzelheti, Pityut hogy várja az anyja a katonaságtól, Nyíregyházáról! Szükség esetén táviratozok Liptákéknak. Azok nem reagáltak a névnapra, bár máskor mindig. Nem baj, csak észlelem. – Hát az a kedves Kormos is olyan megbízhatatlan, mint mindenki?! Fazekas Annához fordulhatott volna, hacsak nincs szabadságon az is… De hát végeredményben Csatlós – Goldonival, úgy sejtem, megoldotta az augusztust. – A lány részéről ez a késés már lelkiismeretlenség; köszönöm én is Sztovicskának, hogy kisegítette magát a bajból. – Hanem más jut hirtelen eszembe: látom, hogy a hét végén kettős ünnep van, illetve hallom. Újságban is állt vonathirdetés ezekre a napokra. Én úgy gondolom, minden további nélkül lejöhetne Aurélékhoz már pénteken délben (ha meglóghat a hivatalból pár órával előbb a rendes zárlatnál) és vasárnap estefelé indulna vissza. Nézzen utána Ibusz-jegyeknek, s váltson akár Badacsonyig, és vissza. Az út oda már nagy és fárasztó. Jókor kell kint lennie a Délin! Én inkább mennék akár harmadikon, de sebesen, sőt gyorson! Ábrahám gyorsmegállóhely! – Bariék feleltek névnapomra egy kedves lappal. – A halotti szonettek pótlékait nem kellett volna küldenie, megvoltak nálam: még át kell simítanom, a hatból öt készen is van már. – Mit írjak Képesnek, s hozzá ennyire elkésve?! Úgy hat a dolog, mintha a kegyét keresném… De majd kieszelek valamit! – A kiadó Goldoni-korrektúrakézirata ma bizonyára megjön. Maga ne vállaljon ilyen ajánlott meg expressz-küldéseket, nem a mi ügyünk! – Gyulának megírom, hová küldesse a cikke kéziratát számomra: nyilván már Bernáthékhoz, ugye? S jó volna, ha ott már maga is olvashatná szombaton vagy vasárnap ott. – Mi van azzal a Piroskával, mi a festéssel és mi a tüzelővel? Kik betegek s mennyire? Itt a nagy hideg napokban a két férfi s a cselédlány meghűlt, megfázott. Én nem! – Bernáthékhoz nem nagy az út a vasúttól, az oldalösvény pedig a házhoz fel, hát az részben elég meredek, azonban majd lassan megyek és nem viszek csomagot. – Írjak az Alapnak én is valami udvariasságot, köszönetképpen? – Majd megbeszéljük személyesen! Most isten vele. Mindenkit üdvözlök, a két gyereket csókolom, s elsősorban Magát.

Lőrinc

A szerződéseket magának küldöm vissza. Egy-egy példányt küldjön be 30 filléres bélyeggel, s akár kísérőszöveg nélkül, a kiadónak.

Nagy polémia: Szabó Lőrincné augusztus 11-i levelében: „Nagyon érdekes az Irodalmi Újságban zajló Sárközivel kapcsolatos Illyés-Bölöni szóharc. Gyula finom cikkére B. elég durva támadása. Végeredmény, hogy kisült, Berlinben élt egy Sárközy György újságíró s annak a cikke jelent meg a Völkischer-ben. Szabó Pali megy most majd neki Bölöninek az újabb I. U. számban. Ez mulatságos dolog, s [Sárköziné] Márta így teljes elégtételt kapott, illetve kap.” – Fazekas Anna: (1905–1973) 1952 és 1963 között az Ifjúsági majd Móra könyvkiadó igazgatója.

244.

Igal, 1955. augusztus 13.

Kedves Klára!

Attól tartok, zavaros csacsiságot csináltam, mialatt Maga a lakást meszelteti. Tegnap… (Most jön Csóky és egy csésze feketét tesz elém „Milliószor csókolom”, mondja, „Klárát!” – „Írd meg neki Te”, felelem. – „Hát jó, csak hagyj helyet a levél végén!”)… Tegnap megjött, mint látja, a csomag. – Én azonban épp azt akartam írni, hogy tegnap levelet írtam Gyulának, válaszképpen, és indigóval írtam, gépen, hogy egyrészt olvashatóbb legyen, mint a rossz kézírásom, másrészt hogy egy fáradsággal és biztosításul Tihanyba is elküldhessem: hátha épp ott van. A levelében ő, mint talán már jeleztem tegnap, a cikkéről számolt be s írta, hogy előzetesen meg akarja majd mutatni. S azt is írta hogy 20 után újra a Balatonon lesz. Egyszóval én kissé zavarosan és lelkesen, azt gondoltam, hogy volna ez a tanulmány oly jelentős dolog az életünkben, ami többet megérdemel, s hogy Maga is hadd lássa és Bernáthék is örülnének neki bizonyára (hát hogyne!): egyszóval hát azt mondtam, hogy mivel Maga pénteken este odaérkezik, jöjjenek ők át szombaton s legyünk mi, hatan, együtt, a nagy mű és felfedezés első hallgatósága! A dolgot élénken elképzeltem s a hirtelenében rögtönzött másolattal a levelet elküldtem neki és Flórának. No mindegy: a végén, mert jött a postás, kapkodva odaírtam valamit a levél élére, hogy Gy. értesítse magát, s Bernáthéknak is írtam, kosztról, felolvasásról, falubeli szállóhelyről a (dátumcsere, a motorversenyelőli szökés stb. és mindenekelőtt a felolvasás miatt), s ezt a levelet már átnézni sem értem rá… Egyszóval megszerveztem valamit, amit nem igen érthetnek, ha nem segítenek a kitalálásban és ha kivételesen nem kedves őnekik is… Most ezért írok: ha lehet, vegye rá őket az együttlétre, majd csak kapunk enni valamit rögtönzötten is szombaton. A rávevés persze csak annyi, hogy szóljon értelmesen és magyarázóan Gyulának telefonon és biztassa a felolvasásra az intim baráti kör – hat személy – előtt! Nem jó és szép gondolat volt alapjában véve?

Új kikezdést az egyéb dolgoknak. A Goldoni-korrektúrakézirat csak nincs itt. Tán majd ma délben. (Nem is kellett igaziban, hiszen ez prózaszöveg!) Holnap mindenesetre feladom a javítást a kiadónak s írok pár sort Csatlós komának. Ha ma megjön a kézirat, visszafordul az is. Tegnap este felolvastam az I. felvonást: nem arattam vele valami nagy sikert. Igaz, hogy Oszi gyengélkedett, csak nem mutatta, s éjfélre komolyabban rosszul lett s ma még betegebb. – Kerülőúton indulok, Kaposváron át s csütörtökön délután érek Liptákékhoz. Onnan vagy aznap vagy másnap reggel Ábrahámba. Maga nyilván pénteken érkezik oda. Távirat jó lenne. Vajon az a Piroska megjött végre? Persze, ha nincs szankció! – Lóci nem akar valahogy velem lenni 25-e után pár napot? – Kérem, szóljon át Gyulához, lehet, hogy ő is keresi magát; s ne árulja el, hogy magam is zavarban vagyok. Ahogy tulajdonképpen igen természetes, épkézláb gondolat volt, amit ajánlottam… Csókolom a gyerekekkel együtt, a viszontlátásig. Üdvözlet a hivatalbeli ismerősöknek, a levelemet odacímezem. Viszontlátásra!

Lőrinc

245.

Igal, 1955. augusztus 14.
vasárnap

Kedveseim,

hazaküldöm ezt a levelet, oda talán hamarabb ér a levél. Ha, Kisklára, még otthon fogod a postát, légy szíves beolvasni anyunak a növénytárba!

Semmi nagy újság, jól vagyok. A Goldoni-korrektúrát és a Walt Whitman-t (melyből esetleg még folytatás jöhet) ezzel egyidejűleg feladtam az Új Magyarnak. Liptákéknak, Csuka Zoltánnak szintén írtam s Bariéknak.

Haza most azért, mert, úgy látszik, mégsem volt szamárság arra gondolni, hogy Gyuláék jöjjenek át hozzánk és Bernáthékhoz aznap, amikor már anyu is ott lesz s amelyen a tihanyi motorversenyek zúgása elől amúgyis el szoktak onnan menekülni. Hogy szívesen fogadták Bernáthék az ötletet, mutatja az a távirat, melyet Aurél ma reggel küldött ide: az az érzésem, hogy szinte boldogok! Én odaérkezem (Liptákékon át) szerdán este fél 8-kor. Anyu Pestről pénteken valamelyik sebessel vagy gyorssal vagy személlyel. Gyuláék onnan, ahol éppen vannak, Pestről vagy Tihanyból. Aurél táviratilag őket is külön meghívta. Ugyancsak ma kaptam Alice levelét Anyu érkezéséről, aminek örül! Így aztán majd csak összeáll valahogy a parti. A nagy kérdés persze most már csak az, hogy Gyula nem viszolyog-e a dologtól. De tán csak nem, hiszen kérdezte, hol leszek akkoriban, s jelezte, hogy 20-a után leutazik végleg a Balatonra. Hát így nem 20-a után, hanem 20-án utaznék, mindössze ennyi a változás. Viszont egyszerre tanúja lehetne az egész kis intern baráti kör a nem-jelentéktelen, nagyon-is-nem-jelentéktelen kezdeményezés „bemutatójának”!

A dologról azonban ne beszéljünk csak fenntartásokkal és csak belsőbb embereinknek. És könnyedén!

Kár hogy Kisklára nem lehet ott. Vagy ott lehetne? Biztosan elalhatna valahol, legrosszabb esetben a faluban!

Lócit ilyen alkalomra még nem hívom. – Mi van vele?

Lány? Festés? Fűtés? Manciék?

Nemsokára mindenre személyesen kapok választ.

Ábrahámban valószínűleg 23-áig vagy 25-éig maradhatok; akkor Lipták következnék. Épp ma hívtak, újra, kedvesen, sürgetően. S aztán az, amit maga, Klára, Tihanytól vár.

Bent vannak Vargáék, Maci meg a nagy fia, Szabolcs, a negyedéves orvostanhallgató. Maci adja fel a levelemet Kaposban. Fia itt marad. Oszkár állapota javult. Pityu ma estétől esedékes. – Ideje, hogy elmegyek. – Mindnyájatoknak minden jót! Csókollak:

Lőrinc

Olvastam Bölöni Gy. „nyilatkozatát”. Csúnya vereség!

Csuka Zoltán: (1901–1984) költő, délszláv műfordító; Szabó Lőrinc egyik útitársa 1941-es jugoszláviai hivatalos útja alkalmából; 1950-ben koholt vádak alapján bebörtönözték, 1955-ben rehabilitálták, ekkor Ivan Goran Kovacsics Füzek és rózsák című kötetét szerkeszti, amely 1956-ben jelent meg. – „Bemutató”: Illyés tanulmányának felolvasását szeretné megszervezni Szabó Lőrinc.

246.

Ábrahámhegy, 1955. augusztus 17.
csütörtök, este 8 óra

Szerencsésen megérkeztem. Várjuk! Csókolom

Lőrinc

Ábrahámhegy: Szabó Lőrinc augusztus 17. és 29. között Bernáthék vendége, javítgatja az Így éltünk Pannóniában-t, Bernáth Aurél pedig kezdi az ismert Szabó Lőrinc-portrét festeni, amelyet majd ősszel otthon fejez be.

247.

Budapest, 1955. augusztus 17.

Drága Lőrinc,

csak néhány szót írok már, hiszen pénteken estefelé ott leszek. Gyuláék nem jönnek át, tudtommal, Aliszékhoz, Gyula csak a jövő héten megy Tihanyba. Telefonunk megváltozott: 164-455 lett. Ma súrolják a padlót, estére nagyjából kész a lakás. Ezután jön az aprólékos rendezés. Borzasztó munka volt az egész, de remélem az egész családnak öröme lesz a rendből és a tisztaságból. Eszébe ne jusson elém jönni az állomásra! Nagyjából minden rendben van, izgalomra semmi ok nincsen. Sok apró-cseprő dolgot mesélek majd. Kár, hogy Gyuláék is nem jönnek oda, jó lett volna közösen beszélgetni sok mindenről. Örülök, hogy látom magát s Aurélékat is.

Szeretettel csókolok mindenkit

Klára

248.

Ábrahámhegy, 1955. augusztus 18.

TÁVIRAT

Gyuláéktól semmi hír, érdeklődjék maga, ha ők csak hét vége után jönnének hozza valamelyik gyereket, Lőrinc

249.

Ábrahámhegy, 1955. augusztus 24.

Kedves Klára,

hát tegnap nagy eseményt jelzett a szarka: ahogy Auréllal a ház előtt ültünk, a kézirata javítgatásával foglalkozva, fent az Ír-lak (más szóval: Kormányzósági Palota) mellett, az egyik diófán, éktelenül csörögni kezdett egy szarka. A szomszéd fáról éppoly lármásan felelt neki egy másik. Mondom Au-nak: – Te, mégiscsak megjönnek Illyésék! – Dehogy, majd csütörtökön! – Dolgozunk tovább, de a szarkák csak nem hagyták abba. Tíz percig elcsörögtek. Kiderült azonban, hogy az egész háznép, az öreg Katit s a fiatal népi leányzót, Marit beleértve, sohasem hallott a vendégváró babonáról. Így hát belenyugodtam, hogy a madár hazudik. A déli gyors jöttekor felkeltem ugyan, hogy visszaintegessek, ha valaki integetni találna, de se kéz, se kendő nem jelentkezett. Csak a szarka bosszantott megint és kitartóan. Odaálltam Alisz ablaka alá és háborogtam a ház barbárságán: ilyesmiről nem tudni! Később megebédeltünk, feketéztünk, pihentünk, majd megint dolgoztunk és feketéztünk, s a nők strandolni mentek. Fél 6-kor újra rettenetesen csörög a fán a tarka madár. De akkor már elment az utolsó olyan vonat is, amelynek még lett volna valami ellenvonata Aszófő felé éjfél előtt. Nem volt hát hitele a sejtelmemnek, már saját magam előtt sem. Tovább olvastuk és korrigáltuk a kéziratot. Egy negyedóra múlva Au felnéz és ámuldozva mondja: No né, hát Lőrinc mégis jól érezte! – Rajtam meg az olvasószemüveg volt, így hát nem láttam, kit lát a házigazdám. De megismertem Ika hangját. Gyalog jöttek, a kerten át, ahogy legutóbb Maga is. És sorra jöttek Alisz és Gyula, Flóra, Sarkadi, Gyuszi, Sarkadiné, Marili. Kiderült, hogy a víztől érkezve a kapuban botlottak az autónérkezett társaságba. Útközben már, felérkezésükig, kétszer végighallgatták a csodálkozást a szarkajelzés igaza felett, kétszer végighallgatták most is, és Gyulának rögtön eszébe jutott, hogy rendben minden és hogy a madarak csak az ő üzenetét adták át… Aztán kikérdezések, magyarázkodások, örvendezések, pletykák csereberéi a Szigligeti Látogatásról (mely a meglátogatottak részéről, mint már előbb tudtuk, fölöttébb rezervált volt), és aprólékos megtárgyalása a rólam szóló cikknek, és aztán vacsora és miördög. Este 6-tól 10-ig voltak itt; azazhogy Sarkadiék közben továbbmentek Szigligetre, majd visszafelé jövet álltak meg a kocsival lent a ház előtt. Így zajlott le hát a nagy vizit és örvendezés. A cikken apróbb simítások történnek még, majd körülbelül tíz nap múlva átveszi a Csillag, illetve – mindenki? Megjelenése egyáltalán nincs előre elintézve s nagyon kétes. Aurélék teljes szívvel mellette vannak s nem titkolták véleményüket, hogy mindenben helyeslik. Erről egyéb mondanivaló most nincs és nem is lehet. Füredre én hétfőn este megyek át, Alisz és Marili ugyanakkor megy haza, a sebessel. Gyuláékkal közvetlen szó nem esett az odamenetelünkről, de, az iskola elsején kezdődvén, úgy sejtem, szeptember első napjaitól kezdve arra is sor kerülhet. Gyula nagyon kedves volt hozzám, sokszor megölelt. Flóra, mint mindenkit, megpszichologizált a gonosztevő-fényképgyűjteményével. Sarkadi szokása szerint legalábbis spicces volt. – Tegnapelőtt Örkény járt itt, szintén autón, szintén Szligetről. Azelőtt este meg fiatal festők. – Az idő még mindig szép, sőt gyönyörű; bár sokszor nagyon párás; mint ma is. – Örülök, hogy jól utazott s hogy K. Jutkával; a lapja is tegnap tájékoztatott. (A szarka arról is szólt) – Egyéb munkáról, mint az Au regényének átnézéséről, itt nem lehet szó, igen nagy, aprólékos feladat; s ő roppantul hálás és tanulékony! – Kisklárának is jött közben kedves levélkéje, melyet még a Maga elutazása napján írt ide; köszönöm szépen! – Hétfőn este tehát átmegyek Liptákékhoz, minden postát oda kérek. – Mit fizetett a Művelt Nép a két Sh.-szonett-ért? – Lócinak most már se napjai, sem órái egy kis füredi kirándulásra? Mindnyájukat szeretettel csókolom:

Lőrinc

Az Illyés-féle tanulmányt Füredről majd hazaküldöm. Semmi hír a Magvetőéktől? Nem is lesz!

Az öreg Kati: Melega Ferencné, Bernáthék házvezetőnője évtizedeken át. – Szigligeti Látogatás: Rákosi Mátyás látogatása. – Sarkadi Imre: (1921–1961) kedvenc tartózkodási helye volt a szigligeti alkotóház. – Flóra megpszichológizált: Szondi-tesztet készített. – K. Jutka: Kodolányi Jutka.

250.

Ábrahámhegy, 1955. augusztus 27.

Kedves Klára és Többiek!

Szombat dél van, mindjárt ebédelünk. – Pompás nap van. Az egész hét remek volt, csak tegnap délután hűlt le átmenetileg a levegő s az ég dörgött s a villám villámlott. – Este nagyszerű melegfürdőt kaptam. – Tegnap két levele jött egyszerre, az egyik még csak ígéri Gyula lezajlott keddi látogatását! – (Ördögbe: ez a gép is milyen papírszaggató!)

Most írtam az UMA-nak (Karátson Endre, nyilván néhai K. Sándornak a fia) a Verhaeren-ügyben: sajnos, nekem csak a két megjelent versfordításom van tőle; szívesen fordítottam volna még egy jó csomót, ha idejében értesítenek. Csakhogy ők mindennel nyargalnak és nagy siettükben mindenről lemaradnak! Hát majd ha szeptember végén még aktuális, újra beszélhetünk otthon a veszett fejsze nyeléről. – A színház részéről senki sem keresett se személyesen, sem írásban. – Doborovits Viktorné Pannikának írtam Diszelre, őt nagyon szeretem. – Ma délelőtt valószínűleg felhívta Magát az itteni dr. X. Pali, a Marili-féle; Lócinak marxista egyetemi jegyzetek terén komoly segítségére lehet. Este meg alighanem a Kati jelentkezik majd. – Mi az, hogy Lóci nem is reagál a levelemre, sőt a névnapi üzenetemre sem: olyan nagyúr lett, vagy beteg? – Kisklára levelét, majd a Maga levelében a köszönetét megkaptam. – Lehetséges, hogy Mickóhoz ma délután vagy holnap délelőtt átcsónakázunk: ez látszik legkényelmesebb megoldásnak. Ha nem szervezhető meg hirtelenjében a dolog, akkor a találkozó az idén sajnos elmarad, s akkor Füredről levélben kimentem-magyarázom magamat. – Visszatérek a Verhaeren-ügyre: az olyan roppant kis ügy, hogy nem érdemes annyit emlegetni, mint maga tette. – Gyula cikkét én tulajdonképpen csak tegnap délután olvastam el egy tagban és igazán figyelmesen: addig egyszerűen nem voltam rá lelkileg képes. – Nagyon okos cikk, s akaratlanul maga is védőbeszéd. Azt hiszem, ha egyáltalán megjelenik, nagyon fel fogja dúlni a lelkieket, főleg a lelketlenekben! – Aurél nagy odaadással vezetgeti át javításainkat az újragépelendő példányba. Egyelőre többet nem nézünk át. A kétharmadrész már amúgy is megvolt, de, gondolom, eleget tanult már, kitűnő érzéke van rá. – Nagyon elzártnak érzem itt a hegyen magamat; mióta Gyuláék itt voltak, nem jött senki, egyetlen autós vendég nem vetődött ide. Lukács Gy. itt van a villájában, a parton; a két szomszédvár azonban békén hagyja egymást. – Örülök a házi munka elkészülésének, drukkolok, hogy jól használja fel a négyezret! – Lóci most szerezhet igazolványt a Szerzőktől, hogy milyen kevés jövedelme volt ebben a félévben az apjának! – Mindnyájukat szeretettel üdvözlöm és csókolom:

Lőrinc

A Gráf-féle levél eddig nem jött meg.

A levél téves dátumozása: „1956. VIII. 27.”, a „szombat dél”, a Bernáth-regény, az Illyés-cikk egyértelművé teszi az 1955-ös évet. – UMA: Új Magyar Könyvkiadó. – Karátson Endre: (sz. 1933.), novellista, prózaíró és irodalomtörténész, ekkor az Új Magyar Könyvkiadó lektora, 1956 óta Párizsban él; nem Karácsony Sándor fia. – A Verhaeren-ügy: (1855–1916) Versek című kötete 1955-ben jelent meg, benne Szabó Lőrinc fordításaival – Dr. X. Pali: Nándori Pál jogász, Bernáth Marili barátja. – Mickó: Bajcsy-Zsilinszkyné. – Gráf-féle levél: Szabó Lőrincné augusztus 25-i leveléből: „Tegnap bent voltam Wirthnénál. Zokogott az örömtől, meghatottságtól. Megírta Gráfnak, mondta, hogy én milyen »áldott jó« vagyok. A végén megáldott. Ideadta Gráf útibeszámoló levelét, melyet holnap feladok magának. Olvasás után legyen szíves küldje el W. címére: Benczur u. 4. Kórház, I. em. 1. El ne vesszen, félti nagyon.” [Elfekvő kórházban élt.]

251.

Balatonfüred, 1955. augusztus 30.

Kedves Klára,

kedd van, augusztus 30-a, délután hat óra, sietve diktálok még egy kis levelet magának, Gabus írógépeli bele a hibákat. Ezen ő most nevet, mert azt hiszi, hogy ezzel megússza a dolgot, vagyis hogy nem fogják megemészteni a férgek. Jaj, ez egy disznóság, mondta az imént mert nem szereti a valóságot és saját álomvilágában él, melyet nem szeret hazugságnak nevezni, holott jól tudja, hogy az. (Visszavonom mind! Lőrinc.! )

Ez az egész zárójeles rész, mint az imént mondtam egyetlen egy géphiba. (Visszavonom mind. Lőrinc.) Detto. (Visszavonom mind, Lőrinc.) Detto. (Vv., m. L.) Detto. Vv. m. L. Detto. Vv. m. L. Detto Dettissimo. Ez a fortissimoó győzött.

Ezt a levelet csak azért írom, mert említette legutóbb hogy örül neki, ha sűrűn jelentkezik a postás. Azonkívül azért, mert ma megbeszélés szerint délben jelentkezett a Madách színháztól Pártos Géza, és Kisklára közlései után szívélyesebben és bátorságosabban fogadtam. Most már végeztünk a három első felvonással, talán tizenöt ponton változtatok valamit. Nagyrészt értelmezéstől függő helyek. Szombaton megint lejön, akkor az egésszel végzünk. Egy francia Molière-t hozott, szombaton majd visszaviszi s közben megjön majd, amit Kisklára postáz le. A szerződést majd küldik. Rendes embernek látszik csakugyan.

Mindjárt mennek innen a vasútra Varjas Béláék (a férj tudniillik tegnap este megjött), ők adják fel a levelet. Jól vagyok. Lipták azt csempészi be most a gépiratába, hogy ők nagyon kedvesek, pedig az csak ezután fog még eldőlni. Ma kiürül a ház, de engem még itt tűr, sőt most azon folyik a kötélhúzás, hogy meddig (minél tovább) maradjak. A zárójeles rész Gábor betoldása volt! Egyébként Lócinak üzeni: jöhet ha ráér! Hát sokszor csókolom mindnyájukat, noha ez az ügyetlen gépírónő levelemnek ezt a farkincáját, már erre az új oldalra kunkorította át. Az egész levelet visszavonom mind. Lőrinc.

Az értelem világosan elárulja, hogy a szövegben ez az előző mondat egy sokszázévvel későbbi betoldás, hamisítás.

Isten velük, agyő!

Lőrinc

Balatonfüred: augusztus 29-től szeptember 7-ig Liptákéknál lakik Szabó Lőrinc. – A levélben szereplő dátumozás téves, nem szeptember, hanem augusztus. – Pártos Géza: a Madách Színház rendezője. – Varjas Béla: (1911–1985) irodalomtörténész, ekkor az OSZK főigazgatója. – Varjas Béláné: Nyilassy Vilma irodalomtörténész, muzeológus, ekkor a Petőfi Irodalmi Múzeum osztályvezetője.

252.

Balatonfüred, 1955. szeptember 16.

Kedves Klára,

tegnap kaptam első hazaérkezésutáni kártyáját a hivatalából. Nagyon kéne, hogy csakugyan legyen már valami a tüzelőből. Remélem, a szombati remény teljesül. Spóroljanak!

Én már írtam haza: kértem a Maupassant-féle Contes du jour et de la Nuit-t franciául, ajánlva, ide, és Vas István levelének adatait, hogy melyik további két novella lefordítását kívánják. Bizonyára ez is útban van, holnapra várom.

Weöres Sándorék és Dénes „Zsuka” (az „Ady-féle”) még mindig itt vannak, az „Aranycsillag” szállodában.

Az mondatik, hogy a Gyula-féle tanulmány nem közöltetik. A mindentudó ház által tudatik így; súgó: Réz Ádám. Indok: az értékelés. Egészem természetesnek találom; és sajnálom. (Vajon ők már régebben tudják?)

Esik vagy csepereg, nagyon hideg van, fűtésnek persze érthetően se híre, se hamva. Erősen öltözködöm, hazavágyom. Egyszer csak beállítok, soronkívül! Úgysem tudok dolgozni; lehet, hogy már sehol sem; itt semmi esetre sem. De a Maupassant-könyvet és címeket még megvárom.

Ezt az egész levelet csak úgy, rosszkedvemben írtam, hogy magukat jókedvre hangoljam (egy kicsit). Lóci nyilván elment a hegyek közé. Jókor!

Szeretettel csókolom mindnyájukat.

Piroskát üdvözlöm és Sztovicskát

Lőrinc

Első hazaérkezés utáni kártya: bátyjának 1955. szeptember 29-én ezt írja Szabó Lőrinc: „Tegnapelőtt megjöttünk vidékről, a Balatonról… Legutóbb Füreden voltam, három hétig (közben egy hetet Nagyklárával együtt Tihanyban Gyuláéknál)… az utolsó napokban pedig Nagyklára csatlakozott hozzám, Liptákéknál.” Tehát Tihanyban voltak szeptember 7. és 13. között, 13. és 27. között pedig ismét Balatonfüreden (Így áll össze a több mint három hét augusztus 30-tól szeptember 27-ig, amely közben egy hét Tihany volt.) – Maupassant: (1850–1893) Válogatott novelláinak két kötete A világirodalom klasszikusai-nak sorozatában 1956-ban jelent meg. – Lóci elment a hegyek közé: az orvos beutalta a Kékesre.

253.

Budapest, 1955. szeptember 17.

Kedves Lőrinc!

Hazatelefonáltam s hallom, hogy maga milyen elkeseredett. Nagyon rosszul esik ez nekem. Igazán csacsi, hogy nem tudja a pillanatnyi helyzetben megtalálni azt, ami abban szép. Most már javul az idő megint, s akkor bizonyára jobban fogja érezni magát. Remélem, hogy a hét végén el tudnék menni én is még néhány napra, s akkor együtt jönnénk haza. Nem jó ez így? Ma érkezik a tüzelő haza, 11-ig még nem jött meg, de ma biztosan megérkezik. Elég rendben megy minden, ne izguljon. Higgye el, javulni fog a maga helyzete is, csak legyen ereje a munkához. Aliszka már beszélt Simonyival, aki vizsgálatokat akar csinálni magán, hogy szükség van-e az operációra vagy lehet halasztani, s a kezét valahogyan másképpen gyógyítani. Wagner is nagyon melegen sokszor érdeklődik maga után, s szeretné megnézni, ha Pesten lesz. Unghváry szintén várja. Ezek miatt a vizsgálatok miatt nem kell befeküdnie, s egyik vizsgálat sem lesz kellemetlen, mert röntgenekről van szó elsősorban. Muszáj már rendbe jönnie, amennyire csak az orvostudománytól és a maga gyógyulni akarásától telik. Nagyon kell igyekeznie a gyógyulás felé, mert én még szeretnék egy kicsit békében s nyugalomban éldegélni legalább néhány évet még. Igazán megérdemelnék az élettől öregségemre egy picike nyugalmas életet, már legalább aránylag nyugalmasat. Ebben elsősorban magának kellene segítségemre lennie!

Elküldöm végre az emlegetett levelet. Próbáltam én írni ennek a szerencsétlen nőnek, de csak próbáltam, nem küldtem el. Ezt a próbálkozást is mellékelem. Nézze meg, aztán dobja el. Feleljen csak maga neki amit akar, s amit helyesnek tart. Flóra azt hiszem csak ma utazott el, vasárnap vissza kell neki érkeznie Pestre, hogy azután mikor mehet újra, nem tudom. Rohanva írok csak, mert rögtön fél kettő, megyek haza, de ezt a levelet fel akarom még adni. A kért könyveket postára tette Piroska, ma reggel. Olyan jó, hogy süt a nap, az embernek rögtön jobb lesz a kedve, remélem maga is érzi ma a jobb hangulatot. Kisklára nagyon örült az Egry-rajznak, bekereteztetjük. Nekem is nagyon tetszett. Istenke áldja, minden jót kívánok addig is, amíg találkozunk. Sokszor csókolom

Klára

Dr. Unghváry László: egyetemi tanár, főorvos.

254.

Budapest, 1955. szeptember 20.

Kedves Lőrinc!

Tegnap este felé felhívott Flóra, mert Gyula cikkéről megkapta a korrektúrát. Ezt sietve írom meg magának, hogy tudjon minél hamarább örülni. Flóra, mikor beszéltem vele, még nem olvasta át a tanulmányt, de a főbb pontokat megnézte, s azok mind benne voltak. Én még most is azt mondom, hogy nem kell egészen biztosra venni a megjelenését, de, most már mégis úgy néz ki, hogy jönni fog. Kimondhatatlanul örülnék! Azt is természetesnek tartom, hogy majd vita vagy ilyesmi következik a megjelenés után. Azt biztosan hallották Füreden is, hogy az Irodalmi Ujság utolsó számát elkobozták, egy miniszter ellen írt vers miatt. A verset Sándor megmutatta, mert neki még volt egy ilyen száma. Nekünk már csak az új szám jött meg, éppen tegnap. Abból Kónya és Benjámin versei kimaradtak. Nagyon érdekes jelenségek ezek. Lócitól jött tegnap egy lap, egyelőre nincsen megelégedve ő sem az ottani helyzetével. Májinjekciókat akarnak neki adni, s ő minden injekciótól halálosan fél. Északi szobát kapott, olyat, amit én is kaptam az első napon. Remélem azonban, hogy el tudja intézni az áthelyezését idővel, ha ürül a másik részen, s ha egy kicsit össze tud barátkozni valamelyik orvossal. Tegnap Flórával beszéltük az utazást, valószínű az, hogy pénteken délben indulnánk. Ne izguljon már a tüzelő miatt, írtam, hogy szombaton szállítják, ez meg is történt. Majd, ha újabb pénzhez jutunk, akkor veszünk majd még szenet, a fa úgy hiszem, hogy bőségesen elég lesz a télre. Különben az újabb szénvételnél még fogunk a szénhez járó fához is jutni. Mellékelem a Krilov-sürgető levelet, hogy lássa, milyen kedvesen sürgeti ez az ember az egészet. Persze, ez megint olyan nagy munka, hogy az az érzésem, ezt is vissza kellene adni. Legjobban azt szeretném kiforszírozni, hogy darabot fordítson, mert ez az egyetlen dolog, amivel aránylag kevés munkával, aránylag sokat lehet keresni. Magának pedig most arra kell törekednie, hogy az erejét kímélje, tehát erőt abba kellene adni, hogy ilyen munkát tudjunk szerezni. Ne haragudjék az ilyesféle beszédemért, de szeretném az erejét minél hosszabb ideig rendben tartani. Nagyon sok mindenfélét kellene még magának megírni, nagyon, nagyon jól esne, ha tudna sajátmagának írni minél többet. Szécsi Feriék is beszaladtak vasárnap délelőtt s el akarnak jönni látogatóba, akkor, amikor maga is itthon lesz már. Feri volt Romániában, biztosan mesélne akkor a tapasztalatairól is. Marsi is ott volt délelőtt, majd október elején érdeklődik újra maga után. Más érdekes semmi sincsen. Istenke áldja. Ma nagyon szép az idő, meglátja hét végére újra meleg lesz s még élvezhetjük együtt egy kicsit a szép őszi meleget. Sokszor csókolom, a viszontlátásig, szeretettel

Klára

Sándor: valószínűleg Püski Sándor. A mellékelt levél:

Kedves Barátom!

Már nagyon sok idő telt el azóta, hogy Krilov meséinek fordításáról beszéltünk. Betegséged miatt nem akartalak zaklatni, de gyógyulásod, melynek szívből örülök, most már kötelességemmé teszi, hogy a munkát megsürgessem.

A Krilov-kötetet az idén akartuk kiadni, de betegséged miatt a jövő évre halasztottuk. Így azonban illő volna a kötetet, amelyet sokan várnak, 1956 első hónapjaiban a közönség kezébe juttatni.

Kérlek, légy szíves, közöld velem, körülbelül mikor tudsz elkészülni ezzel a munkával és melyik az az újabb határidő, amelyre most már „építhetünk”.

Szeretettel üdvözöl régi híved

Szinnai Tivadar

– Szécsi Ferenc: rendező, 1951 és 1957 között a rádió főrendezője és a Stúdió osztály vezetője.

255.

Balatonfüred, 1955. szeptember 21.
szerda

Kedves Klára,

most jött a levele, egy órája, a hírrel, hogy a tanulmányt mégis kiszedték, korrigáltatják. Rám férne, mint kellemes meglepetés, hogy meg is jelenjék. Egy perccel ezelőtt pedig expressz levél jött az Írószövetségtől (Tamási Lajostól): adjak 5–6 szonettet a legközelebbi „Szabadság–Szerelem” rádió szám számára. (Bölöni, Juhász Feri és Tamási L. szerkesztik.) A dologról alighanem maguk is tudnak már.

Hát – pláne a Gyula tanulmányával egy időben – nem volna érdektelen… Hogy melyek legyenek, azt majd este átnézem, s az ügyben egyszerre írok majd holnap Tamásinak és Kisklárának…

A szonettekről (melyekből tegnapelőtt éjjel itt Debrőczyék és Weöresék jelenlétében nagy felolvasás volt) a főorvosék a legfelső elragadtatással szóltak; a kis Sanyi is; a felesége viszont – a hátam mögött – kissé nyafogott, s általában, mint máskor is tette, nagy buzgalommal próbált fúrni… Még Gyulára is hivatkozott „Sanyi és Németh L. hors concours-magasztalásában”, s elképedt a hírre, hogy Gy.-nak egy leírt tanulmánya van énrólam… Eddig azt mondta, hogy „az csak olyan elrepülő, szóbeli baráti nyilatkozat lehetett”, amit itt-ott Gyula addig mondott…

Hát ilyesmi is van.

Jó volna pénteken minekünk is Tihanyba mennünk…Említettem, hogy erről a tájról elvágyom… Legfeljebb a maga kedvéért maradok még egy-két napot!… Még magamat gyógykezeltetni sincs kedvem itt…

Kisklárát csókolom; ahogy magát. Lócinak írtam, ottani orvosbarátot szereztem neki.

A viszlátásig ölelem:

Lőrinc

A levél dátumozása: szeptember 22. szerda; de szerda az 21-e.

256.

Budapest, 1955. december 24.

Bon

Anyunak annyi kp. Forint erejéig, amennyi pénze még hiányzik a télikabátjához.

1955 karácsonyán

Apu

257.

Budapest, 1956. március 12.

Kedves Klára,

azt hiszem, vesekőrohamom volt. Már elmúlt. Még reggel kezdődött, néhány erős nyilallás; az után, ahogy a kormozásnál magasra nyújtózkodtam. De ez nem biztos. És a kis jelek el is múltak. Délután csak egész kicsit sétáltam a környéken, aztán megint dolgoztam. Lócinál mikor befűtöttem, újra és szörnyen erősen jelentkezett a tipikus vesefájás. Már megijedtem. Le kellett feküdnöm. Egy dolor nem segített, de kettő igen! Hőemelkedésem nem volt: 36,8 szájban. Érverés: 78. Háromnegyed hétkor a fájások, mintha elvágták volna őket, megszűntek. Erre magánál is befűtöttem. Most Tompához megyek s együtt az Istenek-be. Aliszhoz is átszóltam, de éppen aludt; nem hagytam felkölteni. Egészen jól vagyok. Csókolom mindnyájukat:

Lőrinc

Üzenet egy kockás papíron. – Istenek: Wagner: Istenek alkonya, feltehetően Tompánál játszották lemezjátszón.

258.

Ábrahámhegy, 1956. augusztus 1.

Kedves Klára,

szerencsésen megjöttem. Auréléknak integettem, biztosan értem jönnek, mert Alisznak kalap volt a fején: sétálni ment. Sietek. Az idő gyönyörű.

Mindnyájukat csókolom:

Lőrinc

Ábrahámhegy: Szabó Lőrinc augusztus 1. és augusztus 6. között Bernáthék vendége, majd ismerőseit látogatja.

259.

Ábrahámhegy, 1956. augusztus 6.

Kedves Klára!

Levele megjött, a bútorhírnek örülök, a kályhás jelentkezésének is. Lipták szintén írt, nem említi, amit Maga említ a házról. A dolgot nem értem, de majd megértem ősszel.

A háziak itt kedvesek, mint mindig. Marilival alighanem egymást váltjuk majd. Ő most jön meg, egyelőre Békésben van valahol a jövendőbelijeinél. A fiú egy hét múlva szintén itt lesz.

Jó idő van, de jobb is lehetne. Esőt például igen jól bírok éjjel, alvás közben.

Dolgozni nem tudtam. Az első feladat a Villon. Nagyon megígértem Szegi Palinak, s nekem is nagy érdekem. Mikor láttam, hogy nem megy, valami másba kezdtem, egy apróságba: a „Dia-film”-nél Ják Sándor szerkesztőnek megígértem, hogy csinálok nekik a Krilov-féle – azaz hogy ősi – Holló és Róka helyett kis szövegaláírásokat, amelyek kikerekítik a történetet. A dologból valami laterna magica lemezek (üveglapok) felirata lesz majd. Ezer forintot adnak érte. Majd hazaküldetem. A szöveg kész vers, Szegi Palinak átadhatná, közlésre a Kisdobos-ban; a kéziratot már most vagy rövidesen elküldöm.

Innen a hét elején megyek el. Csavarogni fogok egy kicsit, s kikötök valahol. Lehet, hogy sok ismerős helyemet útbaejtem, talán Keszthelyt is. Igal? Nem tudom. Talán később. Így aztán nem lesz kész, biztos címem. Egyelőre írjon Földvár Poste restante megjelöléssel, vagy még inkább Szemesre Özv. Szikla Gusztávné, Ady E. utca 11. sz. címre: ezeket a helyeket feltétlenül útba ejtem. Elmenjek a hónap második felében Magdáékhoz, Bariékhoz, Liptákékhoz? Majd meglátom. Szeretnék mennél kevesebbet tudni és látni a világból. Ma úgyis eleget láttam a Babits-verssel kapcsolatban. Utolsó hetek…? Sokkal inkább 1919 első hónapjai!

Nem akarok tudni semmiről.

Ha sajogni kezdene a fülem, akkor minden homályos elképzelésem felborul és hazautazom soronkívül is egy-egy napra. Jelenleg semmi bajom.

Hallgattuk a rádióban a balatoni adást; siralmas volt. Úgy látszik, nincs méltó balatoni költészetünk. Minden csak per tangentem szól a Balatonról. Meg kéne írni ezt az egész tájat, partot és vizet, minden évszak emlékét, mindent, ami csak történt velem.

De nem érek rá.

A minap itt jártak, Keszthelyre s máshova menet s beugrottak Aurélékhoz egy percre Wesselyék, Laci meg a franciái és Flóra és gyerekek, autóban.

Aurél fest és ír. Én le vagyok sújtva. Az a Babits-közlemény a legrosszabbakat ígéri!

Egy-egy lapot a gyerekeknek is írni fogok és Jankát sem felejtem ki.

Csak végeredményeket összegezzen.

Sietek. Mindenkit ölelek. Magát szeretettel csókolom.

Ui. – Lóci ne felejtse 10-én a cipőmet a Napsugárból. S legalább telefonon naponta nyaggassa a plakettért Várkonyi fotóst! – Csatlós kínai verseiről megfeledkeztem, ma írok neki, a dolog elmarad! – Miskolcra küldök három szonettet. – Csatlós kínai ügye elmarad, megírtam neki.

Kezét csókolom:

Lőrinc

Bútorhír: Lóci bútorvásárlási lehetősége. – Villon: (1431–1480) Összes versei kötet 1957-ben jelent meg Szegi Pál szerkesztésében. – Babits-vers: „Babits Mihály ismeretlen verse a Tanácsköztársaság utolsó napjaiból” címmel a Szabad Nép augusztus 5-i számában Tolnai Gábor Az Antikrisztust kelni láttuk őt… kezdetű verset publikálta, amelyet Balia György fedezett fel. – Várkonyi: Várkonyi László fotós a Deák téren. – Plakett: Ferenczy Béni Korzáti-plakettje, ez volt A huszonhatodik év első kiadásának fedőlapján. – Miskolcra küldök három szonettet: A Széphalom, az Írószövetség miskolci csoportjának irodalmi folyóirata számára kértek verseket; a levél:

Miskolc, 1956. július 29.

Kedves Szabó elvtárs!

Nagy örömmel vettem a három szonettot a múltkor. A Széphalom legújabb számát amelyben ez megjelent és a szerény honoráriumot már elküldtem. Pótlólag postára adunk még öt darab Széphalmot.

A folyóirat következő számában Csorba Zoltán minden valószínűség szerint nagyobb tanulmányt ír eddigi munkásságáról, vagy a most megjelent verses kötetéről. Szeretném ha ez alkalommal is közölhetnénk néhány verset, vagy műfordítást Szabó elvtárstól.

Igen örülnék tehát néhány versnek, vagy műfordításnak, melyeket augusztus 15-ig bezárólag várom.

A miskolci irodalomkedvelő közönségnek igen jól esett a folyóiratunkban megjelent néhány vers közlése, hiszen a miskolciak nagyon büszkék Szabó Lőrincre.

Várom válaszát és verseit,

őszinte tisztelettel

Szekrényesi Lajos

260.

Budapest, 1956. augusztus 14.

Kedvesem!

Tudja minek örültem a legjobban a szombat-vasárnapból? A botnak, amit felnyújtott a vonatba. És még nagyon helyes volt, ahogy a vonat érkezése előtt két perccel beszélt a tihanyi építésről. Az a fülkékre osztott nagyszoba terv, nekem is nagyon tetszik. Ezt egyszer még úgy is meg lehetne csinálni, ha a füredi vétel sikerülne. Tegnap bent voltam Gyuláéknál. 38,4-re ment fel a láza; mindenféle mycin dacára. Folyton pipil, folyton fájdalmai vannak, folyton injekciókat szurkálnak bele. Édesek együtt. Eljátszották az Illyés-féle beteg családi helyzetet. Gyula kinyújtja a tenyerét az ágyból, mert ő beteg, őt ki kell szolgálni, s akkor a tenyér domborulata szerint Flóra az arcát vagy egyéb testrészét teszi a tenyerébe és mozgatja a tenyérben azt a részt, hogy Gyulának ne kelljen fáradnia. Ezt eljátszották nekem. A Hunyadi-verset Kisklára Gönczöllel mondta el még vasárnap. Nagyon szép az a vers és magyar! Kisklára dolgozta fél két hangra Gyula megbízásából. Kisklárával nagyon édes volt Gyula, meg is hívta a szőlőben lévő kis pinceházba, bármikorra, amikor egyedül akar majd lenni. Ez a hegytetőn van! Különben Kisklára Kismártával elutazott ma reggel Tihanyba. Márta hamarabb haza fog jönni, Kisklára pedig marad még 20-a után is valameddig. Péter 20-tól újra ott van Tihanyban. Ha maga oda akar menni, azt hiszem a legjobb az lenne, ha Juditék helyére menne majd. Az lent van, főznének is ebédet magának, tejet is hozatnának. Vacsorát pedig valami hideget vagy tojást ehetne. Nem kötelezően mondtam el, csak tanácsolom, úgy tegyen, ahogy akar.

Mara most ment el a csempe ügyben, 20-a után építik majd a kályhát. Nagyon remélem, hogy a télen még fog dicsérni is a kályhákért, és el fogja hinni, hogy igazam volt, amikor ragaszkodtam ehhez a megoldáshoz. Kisklára felvett vasárnap egy tizenhét éves kislányt, valamilyen Erzsikét. 300 forintot kap egyelőre, emelés reményében, ha beválik. Főzést is vállalt, nem tudom elhinni, hogy valamit is tudjon. Durva munkát biztosan el tudja végezni. Egyelőre próbaidőre van. Ez is nyereség. Ilusék szerezték, utána is nyomoztak. Majd meglátom milyen, esetleg cserélem majd.

A mellékletet már Füreden oda kellett volna adnom, bent maradt a táskámban véletlenül, csak otthon vettem észre. Erre majd feleljen maga, én nem tudom megítélni, hogy fontos-e.

Mara meséli, hogy Pest őrjöng maga után. Fiatal emberek olyanokat mondanak, hogy rettenetes nekik tudomásul venni, hogy ilyen nagy költő van Magyarországon, s ők már 25 évet éltek s nem ismerték. Állítólag nagyon fogy a könyv! Holnap a MÉMOSZ-ban magnóról a Szabó Lőrinc est nagy részét leadják egy szűkebb műszaki körnek. A plakátok kint vannak. Tóth János telefonált, hogy elkészült a fényképalbum a maga estjéről. Valamelyik este felhozza, s én elviszem majd Tihanyba mutogatni egy kicsit. Gyula tegnapig nem kapta meg a maga levelét. Nagyon köszönte, hogy írt neki. Tegye meg majd újra! Behívott az ágyához engem is, hogy jegyezzem meg magamnak, hogy viselkedik a költő a halála előtti napokban, s majd mesélgessem harminc év múlva unokáimnak, s írjam meg cikkben esetleg. Szóval, így viccelget folyton. Nagyon kedves. Persze szegény nagyon szeretne már megszabadulni a bajaitól és kimenni abból a meleg kórházból.

Ilust csókolom! Vigyázzon magára, legyen jókedvű, igazán most minden oka megvan erre ebben a pillanatban. Nézze már a derűs órákat!

Szeretettel csókolom

Klára

Gyula a füredi vételt, mint üzletet nagyon pártolta, a tihanyi nagyszoba-terv pedig nagyon tetszett neki. Egy fülkét, mondta, dolgozószobának el kell falazni. Ezen a terven még gondolkozunk. Csókolom

Címzés: Szemes, Szikla Gusztávné. – Hunyadi-vers: Illyés Gyula Hunyadi keze című verse, „Kórus egy magas és egy mély hangra”, Hunyadi János halála 300. évfordulójára. – Kismárta: Kisklára volt sógornője, Várady Márta. – Péter: G. Szabó Péter. – Erzsike: új háztartási alkalmazott, be se jelentették, olyan átmeneti volt. – Ilusék: Püskinéék. – Fogy a könyv: a Válogatott versei kötet a könyvhéten jelent meg és azonnal utána következett a második kiadás. – MÉMOSZ-ban: itt tartották meg július 2-án Szabó Lőrinc költői estjét, Tóth János rendezte.

261.

Ábrahámhegy, 1956. augusztus 26.

Kedves Klári,

Lőrinc ma délben befutott váratlanul. Igen örültünk neki. Vidám ebéd volt. Este megy vissza, Füredre. Ezen a lapon a társaság hatalmas üdvözleteit akarjuk csupán tolmácsolni

Aurél

Édes Klárikám,

Lőrinc nagyon jó színben van, s képzeld, du. lefeküdt aludni, miután mindnyájan lefeküdtünk. Remélem jól vagytok. Nemsokára Pesten leszünk. Szeretettel ölel Benneteket

Alice

Zádor Anna majd hasznos intim tanácsokat fog adni Kisklárának a bécsi hajó elé. (680-860/198-as mellék) Csókolom mindnyájukat:

Lőrinc

Sok szívélyes üdvözlettel

Zádor Anna

Nagyon örültünk Lőrinc bácsinak, remekül néz ki. Sok kézcsókkal

Marili

Nándori Pali

A bécsi hajó: színészek és külön írók hajókirándulása Bécsbe, az első jelentős külföldi utazási lehetőség volt.

262.

Balatonfüred, 1956. augusztus 28.
kedd reggel

Kedves Klára,

örülök, hogy tegnap este Kisklára a vonaton még találkozott Aurélékkal (Zádor Anna dr-ral). Annak nem, hogy semmi hírem hazulról. Milyen jó lett volna ezzel a mai kocsival innen hazamenni! A szerdai emberre ügyelni kell; énekes. Vasárnap I. Gy.-ék hazamennek pár napra, úgyhogy Maga ne jöjjön le, csak pár nappal később, mikor – úgy sejtem – az ő vendégeik lennénk egy kis időre. Ha a kocsijukban lesz még hely, talán én is hazaugrom vasárnap este velük. Füredet, tudják, nem szeretem. Szeginek postán expressz-ajánlottan minden elment. Újság semmi. Jól vagyok, mindnyájuknak minden jót kívánok.

Szeretettel csókolom:

Lőrinc

Az ing tintátlanítására kérjen a Napsugár Bolt (Vörösmarty tér) fehérnemű osztályán tanácsot: ott alighanem emlékeznek rám.

A levél dátumozása: „Bfüred, kedd, reggel”, 1956. augusztus 27-én este utazott haza Kisklára Ábrahámról. Bernáthék, akiknek a társaságában volt (a 26-i üdvözlő lap tanúsága szerint) Zádor Anna.

263.

Balatonfüred, 1956. augusztus 29.

Kedves Klára!

Örültem levelének; nem a kályhaügy elhúzódásának. Kisklára beszámolt bizonyára a helyzetről. Nagyszerű ez a nyár! Kedvem nagyon rossz.

Hol van Tompa? (Csakugyan eszembe jutott.)

Ma írtam a szegedi TIT-nek, lemondván a (most már valóban szívélyes) meghívást okt. 9-ére: egyelőre nem kívánok még hallani sem műfordításról. Miskolc, az más: az Sz. L.-est (esetleg hozzávéve I. Gy.-t.)

Írtam Igalra, semmi konkrétumot. Melegen Egerbe. Az Új Magyarnál Domokos Jánosnak: jeleztem az új Ulenspiegel-többlet nem-vállalását s hogy Maga majd eljuttatja oda a leküldött s visszaküldött francia anyagot. (Bizalmasan azt ajánlottam: csináltassa meg szó nélkül a közbülső hiányt Wesselyvel, s ne szóljon róla senkinek.)

A Magvetőnél nem tetszik, hogy úgy késnek, s hogy a pénzt nem (rendelkezésem szerint) a bankba küldték. Vigyázzon a pénzre!

Szegi vajon megkapta a két ajánlott-expressz levelet? S maguk az autós ruhacsomagot?

Vasárnap este itt átmegy autón Gyula s a maradék család. Ha lesz hely a kocsijukban, velük megyek. S majd pár nap múlva alighanem mind együtt mi négyen le hozzájuk, „egy kis időre”. Bernáthék vasárnap vonaton haza, Aurél 5-én el Hollandiába.

Lóci levelét nem kaptam, nem sürgetem. Mindnyájukat sokszor csókolom, szeretettel

Lőrinc

Szegedi TIT: ha nem is a műfordításról, de Babits-emléktábla avatásra, és Babitsról tartandó előadásra leutazott október 2-án, lásd: dr. Kanyó Béla: Szabó Lőrinc Szegeden. Délmagyarország, 1957. október 20. – Miskolc: az est október 23-án este zajlott le.

264.

Budapest, 1956. november 16.

Nagytiszteletű Dóczi Antal

református lelkésznek, Ózd

Drága Piroska, drága Tónim,

megragadom az első alkalmat, hogy értesítselek benneteket hogylétünkről. Jól vagyunk! Háztartási lányunknak, Bernadettnek járt ma itt teherautóval Sarudról, ahol lakik, egy földije, az viszi a soraimat s tán átadja a jövő héten. Mondom, megvagyunk, sem testben, sem lakásban nem ért kár bennünket; még a közvetlen pasaréti környéket sem. Pest egyes részei azonban, főleg a VIII. és IX. kerület, csúnyább, mint a 44-es ostrom után volt! A lakásban a lányon kívül most csak Lócival vagyok, a két Klára ugyanis Miskolcon rekedt, még október 23-tól, amikor nekem ott irodalmi estém volt; utána, két nappal később, Illyés Gyula meg én egy vállalati autóban kivételesen helyet kaptunk, s úgy volt, hogy a nők pár nap múlva szintén jönnek. A pár nap mindmáig tart. Rádión üzengettem nekik, róluk magukról már három hete nincs hír. De bajuk nem lehet; nyilván a Pedagógus Otthon című központi helyen laknak vagy Zoltán bátyáméknál (Malinovszkij út 70). Ezt azért említem, mert hátha bent járnál… Remélem, most majd már csak kapnak valami járművet s megjönnek. Író és művészbarátaink közül sem ért halálos baj senkit, Bernáth Aurél műterme ágyúgolyót kapott a parlamenti csata délelőttjén (X. 25), Püski Sándor kiadó lakása teljesen tönkrement a Ráday utcában, Szörényi Éváéké a Nemzetivel szemben szintén…

No de sietnem kell, a baj úgyis leírhatatlan, áttekinthetetlen… Ennivalónk most már nagyjában van… Minden jót tinektek! Szeretettel ölel és üdvözöl mindnyájatokat

(Szabó Lőrinc író)

Pénteken este telefonüzenet jött, megnyugtatott. Talán nekem is sikerül magukat visszahívnom Csanádi György postaminiszter útján.

Virágh Pál építészmérnök, aki idehozott, a napokban teherautón pár nap múlva igyekszik vissza; Nagyklára télikabátját viszi.

Bernusnál itt jártak a falubelijei; de ő marad.

Szécsi Feri ügye 48 órán belül rendeződött.

Nyugodtan maradhatnak a hivatal felől! Virágh talán megszervez teherautós utat.

Ágynemű jó volna! Millió csók!

Lőrinc

A levelet Dóczi Antalnak írja, de a végére feleségének ír közvetlen üzenetet, amely el is juthatott hozzá, mert az ő levelei között találtuk. – Háztartási lány: Szűcs Ignácné Madarász Bernadette (Bernus) 1956 augusztustól decemberig volt Szabó Lőrincéknél. – Szörényi Éva: (sz. 1917) a Nemzeti Színház művésznője volt, 1956-ban az Egyesült Államokba távozott.

265.

Budapest, 1956. november 15.

Ez a télikabát Szabó Lőrincné tulajdona. Miskolcon valószínű címe: Pedagógus Otthon; a színház melletti utcában. Vagy a TTIT.

Miskolcon van a lánya, Gáborjáni (Szabó) Klára színésznő is.

Miskolcon föltétlenül tudnak róluk: Bihari Sándor író, Szekrényesi szerkesztő.

Miskolci rokon: Szabó Zoltán MÁV főmérnök, Malinovszkij út 70. Továbbá: Szabó Gizi, Zöldfa utca 33.

Ha már eljöttek volna közben, s ha lehet, a csomagot kérem visszahozni Szabó Lőrinc Budapest II. Volkmann utca 8 (tel: 16-44-55) címre vagy Virágh Pál építészmérnök címére: József nádor tér 11.

Szabó Lőrinc író

266.

Tihanyrév, 1957. július 22.

Kedves Klára, pénteken várom. Tehát legjobb, ha 1-kor indul a Déliről, sebessel, 4-kor Földváron lesz, 7-kor indul a hajó. A Révkikötőben várom. A dr. Fehér-féle villában lakom, szerény, kétágyas, tiszta szobában. Azt hiszem, jól fogja érezni magát. Szállodában egy tűnek sincs hely! Én három napig a Biológián kaptam baráti szállást, Alladiatorist nem sikerült látnom. Kosztunk ma dől el. Gyuláék, Bariék zsúfolva; Magdáék azt hiszem ma érkeztek. Ha akarja, máshová is elmehetünk. Azt hiszem, jól fogja érezni magát. Csók mindnyájuknak

Lőrinc

Szeretettel Flóra, Gyula és Szabolcs

267.

Tihany, 1957. július 23.
kedd

Kedves Klárám,

miként röviden már írtam, szeretném, ha pénteken déli 1-kor (sebes) indulna; és vagy tíz napot velem töltene, fizetetlen szabadságban. Csatlakozása volna Földvárról, a Tihanyrévi kikötőben várnám. Itt töltenénk ezt az időt, vagy esetleg kirándulnánk Hévízre.

Bernáthék hívtak, augusztus első felében szívesen átmennék hozzájuk.

Itt eddig a Biológián voltam egy fiatal tudós lakóvendége; nélküle fa alatt tölthettem volna az éjszakákat; (méghozzá esőben). Az új igazgatóval is megismerkedtem. Igen kellemes, magamféle ember.

Már mindenkivel találkoztam, Némethéket kivéve. Holnap (szerdán) Liptákéknál vacsorázom, Tangl Haraldék visznek be a kocsijukon és hoznak vissza. Ők a Biológia egyhavi kutatnokai.

Gyuláék kezdenek a régi módon kedvesek lenni, azazhogy most már Gyula is az. Házuk zsúfolt lánypanzió. Zsúfolt a Baránszky-ház is. Voltam Vasséknál, láttam egy negyedórára Borsos Mikulást, járt nálam Szabolcs, ma Magdáékhoz nézek be. Felettük, a volt Kós-Hutás házbeli panzióban ebédelek. Reggelit itt eszem, vacsorára hazahozok valamit. Tegnap „Piros”-nál voltunk, Kodolányival (is).

Dr. Fehérék (felesége régi orosz nő) méregdrága üzletemberek; viszont tiszták és korrektek. Házuk mellett egy kis külön házban van egy kis tiszta szoba, ott lakom. Szerény, de több nem is kell tulajdonképpen. Csak az idő komisz. Kiszámíthatatlan az időjárás.

Szerény olvasnivalóról gondoskodnia kéne.

A reggelihez, vacsorához háziasszonyom ajánlja, hogy hozzon egy kis villanymelegítőt, bekapcsolni. Feketét, kakaót főzni; félliter vagy liter tej van naponként.

Augusztus folyamán 2 hétre Lócit nem luxurióz-módon, de jól elhelyezhetem kosztra-kvártélyra fiatal tudós-barátomnál. Írjon erről. (Vendéget persze nem láthat magánál.)

Ma is csepereg, hűvös van.

Napközben szeretnék egyszer elmenni Tüdős Kláráékhoz magával. I. Rózsáékhoz is benézhetünk. Ezeket villamosutazásoknak kell tekinteni, oly csöpp kirándulások.

Dolgozni alighanem csak állandóan itt levő, itt megtelepedett ember tudhat.

Sok lefogás híre kering Pestről, s itt is, a környéken.

Lóci egészsége? Nagyon vigyázzon magára! Volt valami elintézetlen hivatalos ügye; rendben van már?

– – Szóval: jöjjön tíz napra!

Alladiatoris Irmának csak éppen hűlt (étkezési) helyét láttam, őt magát már nem.

Kisklára nem készülne valahová? Máshova, vagy ide?

Szabolcs 26-áig a szántódi Állami Nyomda üdülőben van.

Mindnyájukat szeretettel csókolom. (Magát sem hagyva ki az együttesből.)

[Lerajzolja a villa helyét]

Lőrinc

Koós Hutás Gergely: író, festő, tihanyi „nevezetesség”. – I. Rózsáék: Ignáci Rózsáék.

268.

Tihany, Halásztelep, 1957. július 25.
estefelé

Kedves Klára,

megjött levele a rossz hírrel, hogy oda a péntek délutáni találkozás. Hát hogy tehetett ilyet?! Még hozzá láza is van? Vagy (remélem) csak volt? Hát csak írja meg mennél előbb, mikor jön! Legutóbb térképet mellékeltem a levelemhez, aszerint akár maga is eltalál ide a Révtől.

„Ide” – írtam, a dr. Fehérékre gondolva, pedig nem itt írom ezt a pár sort, hanem Magdánál. Egymaga van, az ifjak és Csibi kirándultak, én meg egy félórára feljöttem hozzá. Telkünkön egy ló garázdálkodik.

Az én szobám, a miénk, kicsike; s a másik ágy, a magáé, most bele van rejtve az elsőbe. De tiszta minden (és kint WC van). Hogy becstelenül drága, arról ne beszéljünk, minden mindenütt az. A fontos az lett volna, hogy tíz napot pihenjen. Rém sajnálom a késedelmét.

Ma, csütörtök reggel, kiderült; most, este 6-kor már kánikula van.

Nem lenne szíves felütni a házi telefonkönyvet a „Kultúrkapcsolatok”-nál? Ott van egy közvetlen telefon „Csománé Piroska” jelzéssel. Ő a Péter János elnök titkárnője. Kérdje meg (s írja meg): van-e és mi a döntés az úti ügyemben.

Ez az Omár-féle kiadói ügy újév utánra már nem érdekes, hiszen talán meglesz az Ö. B.

Vajon mi ördög van a szedéssel, az új Tücsökzenéjével? Hétfőn, szerdán és pénteken Domokos Mátyás (221-285) és bármely nap Pólyáné felvilágosítást adhat. Megígérték, hogy I. Gy. címre ide rögtön küldenek egy ívekből összeállított könyvet, mihelyt kinyomják. A fő-akadályversenyt mostanában a könyvkötészet adja.

Bernáthék hívtak; én aug 5. körülre ígérkeztem. Mi van velük? Ma írok egy lapot Ábrahámhegyre. (Nem lehetne a maga tíz napját néhány ottani – fizetett-kosztú – nappal még megtoldani?)

Lóci számára augusztus 15-től két hétre a tihanyi Biológián szerény, de kitűnő vendéglátást adnak; az igazgatóval, az egyik ifjú tudóssal már elintéztem a dolgot. Ez ügyről persze ne beszéljünk másnak. Az a tihanyi rész nagyon élénk, úgyhogy nem unatkoznék. A tudóssal laknék együtt a fiú. Írjon erről!

Kisklára nem kívánkozik valahova? Mivelünk? Ő kényesebb, mint Lóci; de költsége elviselhető volna talán. Hévíz? Ábrahámhegy? (Nem Aliszékhoz; – de valahogy megoldanánk a dolgot.)

Liptákéknál tegnap este vacsorán voltam. Tangl Haraldék vittek át. Megszavaltattak persze a végén. A szokott, régi némaság és bűvölet volt a hatás, úgy éreztem. Liptákék aug. 20. utánra számítanak rám.

Az itteni ún. „gombák”-ban szalámi, sajt, csokoládé (igazi) és minden egyéb most bőven kapható.

Itt Gyuláéknál sokféle nagytakarítás. Naponta találkozunk, este együtt sétálunk. „Pirosnál” is voltunk. H. Hanna részéről teljesen dúl ellene a jogi háború.

Magda csókolja. Én is. És mindnyájukat.

(Verset írni? Az nem megy!)

Lőrinc

Csibi: G. Szabó Csilla. – Döntés az úti ügyemben: svájci (Kvittel) és francia (Rousselot) meghívásra útlevélkérelmet adott be. – Omár-féle kiadói ügy: két kiadó is tervezte, a Helikon (elődjeként Okisz-kiadó – Kisipari Könyvkiadó Vállalat) igazgatója Parczer Ferenc valamint az Alföld kiadó részéről Kocogh Ákos. – Ö. B.: Örök barátaink összesített kiadása. – Domokos Mátyás: szerkesztő a Szépirodalminál, ő volt a Tücsökzene második kiadásának szerkesztője. – Pólya Lajosné: a Szépirodalmi műszaki szerkesztője. – H. Hanna: Honthy Hanna.

269.

Tihany, július 29.
csak a hétfő biztos; újság, rádió nincs

Kedves Klára,

nem tudom elképzelni, miért nem ír. Azt kell gondolnom, hogy komolyabban beteg, mint ahogy írta; vagy hogy történt valami rossz amit – egyéb természetű dolgot – el akar hallgatni például kíméletből. Ehhez járul, hogy itt hetenként kétszer (vasárnap és hétfőn) amúgy sem jár posta. Így aztán teljesen hír nélkül vagyok.

Ma ugyan Boldizsár Iván a vízben beszélgetett Gyulával s mesélt egyet-mást; ez azonban édeskevés.

Tegnap éjjel Laci, Gyula sógora, felment Pestre, s bizonyára hívta is a lakást. Csak sürgetéseimet, aggodalmaimat közölhette különben is; és én se írhatok egyebet.

Főleg Lóciról szeretnék tudni e percben.

Mihelyt egészséges, utazzék; mindegy hogy hogyan és hol leszünk. Isteni szállásom kétágyas kis szobának számít, bár most az egyik ágyat a másikba tolták, hogy nagyobb legyen a férőhely. Házigazdám orvos és kamaraénekes, Illyésék jól ismerik. Keményen anyagias emberek, mint itt mindenki.

Kosztolni a volt Kós-Hutás házba járok (délben); reggel-este önellátó vagyok.

Hírt csak Domokos Matyi adott, hogy „minden rendben” (lesz). A Kultúrkapcsolatok hallgat.

Bernáthéknak írtam Ábrahámhegyre egy lapot; akkor azt hittem, hogy már ott vannak. Róluk sincs hír.

Kiskláráról sem.

„Mától kezdve” jó időt jósolnak; a mai nap csakugyan szép is volt.

Ebédidőben Gyuláéknál megpihenek és esténkint ők lejönnek értem, sétálni a parton. Magdáékhoz is szinte naponta benézek: útba esnek.

Írjon, vagy írasson már! (Vagy majd egyszerre jön meg két-három levél?!)

Dolgozni nem tudtam. Egy John Knittel-regényt elolvastam végre (Der Weg durch die Nacht).

Javulást, gyógyulást, jókedvet és utazást kívánok. Mindnyájukat sokszor csókolom:

Lőrinc

Téves dátumozás: „Hétfő, július 30(?)”; a hétfő 29-e. – Laci: Kozmutza László. – John Knittel: ő volt Szabó Lőrinc egyik svájci meghívója.

270.

Tihanyrév, 1957. július 30.
kedd délben (nem tudom, hányadika van)

Kedves Klára,

már egy óra és a posta még mindig nem jött meg. De még jöhet. Hogy van? – Kérem, legyen szíves egy Válogatott versek-et és egy Huszonhatodik év-et ajánlottan feladni. „Dr. Fehér Elemér orvos, Tihanyrév, Halásztelep” címre. Szeretném, ha még itt érne, hogy dedikálhassam. Az első könyvből talál az én könyvtárrészemben valahol egy érintetlen példányt, gondolom; a másodikból tettem néhányat a maga polcaira. Mikor jön és hova? – folyton ezt kérdezem. Kiskláráról és Lóciról is szeretnék tudni. És Bernáthékról!

Mindnyájukat szeretettel csókolom:

Lőrinc

271.

Tihany, 1957. augusztus 23.

Kedves Klára,

megjött földvári közös lapjuk, s két postája a kis Klárának. Nagy hír (ha igaz), hogy a Tücsök születendőben van! Ha ráér, adjon fel, kérem, 3 példány Coleridge-t, ajánlottan és nyomtatványként. Lóci tegnap megjött, de Füreden lakik, nehéz érintkeznünk. Hétfőn megy vissza. A szokott utamat járom délben, délután. De majd elmegyek a jövő héten egy-egy kis időre a túlsó partra is. Ma végre megint jó idő volt, bár most, estefele, újra borul, Mindnyájukat sokszor csókolom:

Lőrinc

Szeretettel csókol Marici,

Ika, Gyula, Flóra

Coleridge: (1772–1834) a Rege a vén tengerészről átdolgozott fordítása ekkor jelent meg.

272.

Tihany, 1957. augusztus 25.

Kedves Klára és Kisklára!

Tegnap, szombaton, meghozta a posta a Tücsökzené-t, Domokos Matyi levelével. Jó, hogy a hét elején-közepén érkezik még öt példány.

Roppantul megörültem neki. Folyton nézegettem, vittem ide-oda magammal. De még nem volt rá lelki erőm nyugodtan átolvasni. (Gyula nagyon dicsérte.)

Magától mindeddig csak egy lap érkezett, a földvári, melyet Marával együtt írtak. Biztosan jól érkeztek haza. Most, úgy látom-hallom, mindenki ezzel a vonattal jár. Nem csoda, hisz vége az augusztusnak, a jó vonatoknak; és a hosszútávú hajójáratoknak: ez az utolsó hét. Az új menetrendet nem tudom még. – Bernáthék hívtak.

Megőrizte a barnaságát? Mit szóltak hozzá a hivatalbeliek? Régen nem volt ilyen tisztességes nyara, épp meleg hónapban. Sajnálom, hogy nem mentünk távolabbra csak azon az egy Zsindely Feris+Tüdős Klárás napon.

És hát no: csütörtökön megjött Lóci. Rögtön felkeresett. De nehéz az érintkezésünk, mert a füredi Aranycsillagban laknak. Pénteken, vagy mikor, egy ismerőse fuvarozott bennünket egy kicsit, Igor nevű. Elvittem Gyuláékhoz, a Tszes-s étkezőbe, Kálmánnéékhoz, délután meg be nagy-Tihanyba. Hosszasabban viziteltünk a nagyon-nagyon baráti Voynarovich igazgatóéknál (és Tölg Istvánnál, a fiatal tudósnál): persze újra meghívtak. Csak hát lesz-e ideje? Kétszer volt csak nálam a nyavalyás, tegnap elmaradt. Hétfőn viszi őket vissza a saját autóbuszuk. A könyvet még nem látta.

Tölgnél azonban láttuk, végre, a Coleridge-et. Nagyon szép. Látja, ez is fantasztikus véletlennek köszönhető, ez a kiállítás: Sőtérék téli vizitjének! Csak aztán fogy-e majd 24 forintért? Ami példány itt a tihanyi mólói kompsátorban volt (3 darab) mind felvásárolta a Biológia.

Tegnap nagy eső volt, éjszaka, de mára langyos, fátyolos, jó idő lett.

A mosott holmit hazahoztam; az ágynemű csak e hét közepére-végére lesz meg. – –

De hát mit szól s könyvhöz? A Tartalomjegyzék-ben rengeteg a sajtóhiba, és azt hiszem, a betűrendes tárgymutatóban néhány darabbal kevesebb cím szerepel, mint kellene. A „menetrend” csak 369 versről tud, pedig a 370. a záródarab. – Ilyesféle dolgok, sajnos, bizonyára bőven akadnak majd még a pontos átnézésnél.

Fehér dr.-ék két napra Almádiba vitorláztak. (Képzelje: az asszony, állítólag, csak úgy száll kompra, hogy saját külön mentőövet visz a karján!)

Mi lesz Kisklárával szeptember 1-től? Néha eszembe jut az útlevél dolga is, és éktelenül bosszant, tudja.

Maga biztosan nagytakaríttat és talán festet. Szeptember végén, úgy sejtem, megint itt lesz egy hétre. Vilma számít Sándor Juditékra. – Az 500-at nyilván elintézte, ugye?

Devecserinek írni fogok egy lapot. – Most a legjobbakat! Mindkettőjüket sokszor csókolom és K. Laciékat üdvözlöm. Szeretettel:

Lőrinc

Igor: Sik Igor, Lóci kollégája, tv-operatőr. – Sőtérék téli vizitje: Sőtérné Jász Veronika festő mutatta meg Szabó Lőrincnek egy német fordítás mellett közölt Doré-féle illusztrációkat, az ő könyvéből fényképezték ki a reprodukciókat.

273.

Balatonszemes, 1957. augusztus 26.

Mire visszaérek Tihanyba, biztosan bő levél vár, kedves Klára. Szárszón jártam; tegnap jöttem ide, ma továbbmegyek. De alighanem vissza inkább Tihanyba. Mit gondol, nem volna okosabb Füreden csak napokat töltenem? Lóci nyilván referált rövid együttléteinkről. A Tücsök első példánya megjött, nagyon örültem neki; tegnap még Földváron vettem egy Tengerész-t, azt ma Ilus kapta. Írtam már, hogy az ábrahámhegyi Eta nem jön? Aurélékhoz át már nincs idő.

Mindnyájukat sokszor csókolom:

Lőrinc

Balatonszemes: Szabó Lőrinc utolsó szemesi tartózkodását Beöthy Ferenc írja meg (Somogy, 1975. 2. szám), ő Szikláné Lám Ilonát idézi: „augusztus 25-én volt itt. Velünk vacsorázott… Innen ment vissza Tihanyba. Hajóval akart menni, de az utolsó hajó is elment már, így vonatra szállt.” Az emlékezet összevonja az eseményeket. Ugyanis Szemesről 26-án Bernáthéknak ezt írja: „Itt Szemesen tegnap és ma voltam, azelőtt Szárszón, csak bekukkantottam.” Valószínű 26-án este kényszerült vonatra, Földvár felé, ahonnan 27-én, a hajóra várva Baumgartner Sándoréknak írja: „egy kis kétnapos utazást tettem a déli parton, és most Földváron, a hajóra várok.”, másnap, a 2 órás hajóval ment haza.

274.

Tihany, 1957. augusztus 28.

Kedves Nagyklára és Kisklára!

Tegnap a 2 órás hajóval visszajöttem. Itt várt Aurélék levele a Zoltán-protezsálta miskolci festőlánynövendék felvétele ügyében; egész röstelnivaló, mennyi minden adminisztrációval járt az ügy eddig is. Nem szabad ilyesféle pártfogásokat vállalni. Újra írtam nekik.

Itt volt aztán egy lap és egy levél magától. Kisklárától semmi. Ő egy Coleridge-et is ígért, már van egy hete; annak semmi nyoma mindmáig. Gyuláéknak adnám.

Ikát és Flórát mára várjuk vissza, vagy inkább holnapra. Gyulával és Magdáéknál töltöttem tegnap a délutánt és az estet; nagyon jól. A Tücsökzené-k is megjöttek. Egy példányt dr. Fehér kapott (akik nagyon örültek a Maga lapjának), egyet Gyula, egyet Magda. Egy Liptákéknak jut majd elsején, egy nálam marad.

Liptákéknál nincs nagy kedvem időzni. Most szeptembertől majd megnehezül a mozgás szárazon és vízen. A tegnapi hajón is csak egy második indításra, egy motorcsónakra fértem fel. Ilusék nagyon kedvesek voltak, nagy-Nóra barátnőnkkel, és a két gyerekkel együtt, akik ide is írtak már értem sürgető lapot.

Lehet azonban (most kezdem érezni), hogy a Tücsök miatt igyekszem Liptákékat lekurtítani. Intimus embereimnek – kevésnek – és külföldieinknek okvetlenül idejében kellene küldeni dedikált példányokat. És legalább tíz példányt magunknak tárolni kell! Legalább huszat, azt hiszem, vásárolnunk kell idejekorán (ami nem olcsó mulatság).

Köszönöm, hogy V. Péternek, Vas Istvánnak és Illés Endrének írt…

…A kötetből már körülbelül 200 verset elolvastam. Tartok tőle, hogy az indulás nehézkes, a gyarmati rész már jobb, az egész. Debrecen még inkább. Csak a 100. darabtól érdekes határozottan a mű. Sajnos, a 168. versben, melybe egy egykor kimaradt sor pótlódott, most eltördelés történhetett; valószínű, hogy a 12. sor került rossz helyre… (Ez a legnagyobb, legbosszantóbb érthetetlenebb hiba; eddig.)…

A kerti, piros asztalkán írok; házigazdám a Lohengrin-t énekli. Most meg a Wälsung Nothung-dalát.

Hanem a sárgarigókat nem hallom! Azt hiszem, már megléptek. Nincs meleg, az ég borús.

Amit a lakásról ír, nem nagyon értem; de nem baj, magára bízom. – Az a kiütéses injekcióhatás ijesztő lehetett. Legfőbb ideje, hogy Tompa már itthon legyen! Mikor megy be a Növénytárba? És mit kell az ottani „nem jó” dolgok alatt érteni?

Hír, esemény, várakozás – itt semmi.

Az Esti Hírlap-nak pár napja írtam (Bodó Bélának), hogy az új Tücsök-ből, lehetőleg, a kötet bolti megjelenése előtt, milyen darabokat közölhet. Nem baj, ha elmaradnak.

A doktor még mindig énekel. Ők két napig voltak Almádiban.

Lóci, gondolom, vasárnap este referált az addigiakról. Kisklárával mi van? Behívják legalább?

Bariék e hét végére, második felére, megint esedékesek ide. Talán még látom őket.

Mindkettőjüket szeretettel csókolom:

Lőrinc

Miskolci festőlánynövendék: Ágotha Margit, ugyanezen a napon írja Szabó Lőrinc Bernáth Aurélnak: „Kétnapi utazás után tegnap kaptam, s máris továbbítottam Miskolcra annak a kis Ágothának ügyében a leveledet s a tanár kollegádét. Nagyon köszönöm; s már-már szégyellem a sok adminisztrációt, amivel járt.” – Nóra barátnőnk: Csalótzkyné. – Veres Péternek, Vas Istvánnak, Illés Endrének írt: könyveket köszönő leveleket. – Házigazdám énekel: koncerténekes volt. – Wälsung Nothung-dala: Siegmund áriája a Walkür-ben.

275.

Tihany, 1957. augusztus 30.

Kedves Klára!

Tegnap egy lapja jött, megérkezett a négy Coleridge. (Tulajdonosaik: Péter+Mimi. Illyés Ika, dr. Fehér és Lipták.)

Hanem sajnálom, hogy bosszantottam az Esti Hírlap-nak szánt versekkel. (Végül is, nyilván, lekésett az egész!) Bodónak én pontosan megírtam, hogy az új Tücsökzene-kötetből mit szántam neki; vagyis hogy a kötet új részéből, ha akarja, mit vehet ki. Megírtam a versek címét és a sorszámukat. Azt hittem, odahaza már csak van egy példány, hogy kivehessék belőle… S hogy ha Kisklárát nem éri el, forduljon Domokos Matyihoz; az biztosan kölcsönöz egy példányt a könyv bolti megjelenése előtt s abból kigépeltetheti. – A maga-meglelte kéziratokhoz, melyek nem voltak véglegesek, nem lett volna szabad nyúlni! (De azért nem nagy baj…!) És hogy csak a megjelölteket közölheti!… Ördög vigye, hogy ilyen zavar támadt… Csak a végleges szöveg volt jó… Hogy a „bolt-beli megjelenés előttet” írtam, az persze csak udvariasság volt a szerkesztőség iránt… Hát nem volt otthon még új Tücsök-könyv? S nincs Pesten D. Matyi?… A rádió melletti korrektúraanyagból kivettem, rég, az újakat, és magammal hoztam ide, itt meg elkallódtak… ejnye, ejnye… no, mindegy! – – –

Írni nem sikerült semmi újat (A Kortárs-nak sincs!)

Nagyon hűvösödik az idő. Nincs kedvem tovább itt maradni. Liptákékra legfeljebb egy hetet szánok, azt is szívesebben tölteném szállodában. Eddig úgy van, hogy vasárnap megyek el Tihanyból. – Újságból látom, hogy szeptember 15-ig minden vasúti járat érvényben marad, úgy, ahogy a nyári menetrendben volt. A hajók dolgát nem tudom.

Flórától tudom, hogy náluk együtt volt a társaság. – Szörnyen érdekelne persze, hogy mit sütöttek ki a főfő-találkozón, ha már megtörtént.

Mi az ördög lehet az a nagy rakéta-világesemény, amiről a lapok tegnapelőtt és tegnap írtak? – Mulatságos az időbeli egybeesés az én Fau Egy-es versem megjelenésével, Hruscsov irodalmi cikkét olvastam: rémes! –

Basch Lóránt ma meglátogatja Gyulát, én velük ebédelek. De lehet, hogy utána ők külön tárgyalnak majd. – Tegnap este Fehéréknél voltunk Gyuláékkal halvacsorán, én vettem egy 2 kilós pontyot a háziaknak, ők elkészítették.

Magdáékkal igen összemelegedtünk. Ők vasárnap itthon lesznek. Vettem nekik egy 1½ kilós pontyot, ők nem kaptak a halászoktól egész nyáron egyszer sem. –

Szeretném, ha a nyavalyás kis telkünkön lenne legalább valami nyavalyás kis víkendház, fa vagy kő.

Mi van a maga epe-dolgával? Nem elszamárkodott valamit az a dr. Müller? Az is izgat. – És mi Kisklárával: állás, kereset? Egyelőre mi adjunk neki valami zsebpénzt.

Kisebb felfázás miatt átmeneti vesefájdalmaim voltak. De csodamódon már 2 aszpirinre megenyhültek; egy nap múlva már nem jelentkeztek.

Írtam, hogy Fehér Elemérék mindenképp itt szeretnének tartani, amíg csak ők itt lesznek (szeptember 5 vagy 7)? A doktor, Stázi tudtán kívül, ingyen! Tegnapelőtt átrendezték e célból a szobámat: az én ágyam helyére nagy asztal jött, hogy „könyökölhessek”; az ablak melletti sarokba fotel! Ezek az emberek egészen „földerültek”, mióta itt voltunk „tihanyilag”; bár nem is tudták egészen, mennyire gyűlölték és mennyire nevetségeseknek tartották őket. – Tegnap éjjel, a Gyulás-Flórás halvacsora után a teraszon táncraperdült a házaspár! – De valószínűnek tartom, hogy vasárnap elmegyek.

Van elég fa? Az utolsó 4 vagy 3 mázsa fölhasogatva?

Még annyit, hogy Mancinak a Tengerész-köteteket nyomtatványként s nem postacsomagként kellett volna feladnia! Köszönöm a fáradságát; Lócival együtt ölelem.

Magukat sokszor csókolom. Szeretettel:

Lőrinc

Péter+Mimi: G. Szabó Péter és Payer Mimi. – Fő-fő találkozás: Szabó Lőrincné augusztus 28-i leveléből: „Ma délelőtt mentek Kádárhoz: Németh, Tamási, Féja, Szabó P. és Veres, talán Remenyik Zs. is… Németh Lacitól tudom, hogy ma mentek irodalmi dolgokról tárgyalni.” – „Fau Egy” vers: A végső szomorúság című vers, amely a szerelem helyzetét gondolja át London bombázásakor, a vers ihletője Graham Green Das Ende eines Affärs című könyve, amelyet Bernáthné olvastat el vele.

276.

Budapest, 1957. szeptember 1.

Kedvesem,

tegnap is írtam. Azért megírom a mai eseményeket. Ma jelentkezett a festő, holnap ideszállítja a cuccát és kedden fest. Remélem, ezen a héten befejezi, jövő héten a takarítás, mosás lesz, azután nagyjából készen leszünk. Ma itt volt Lóci ebédelni. Rettentően be van fogva a Hunniában. Hajnaltól éjfélig. Ő fog villanyt szerelni, mert vettem az én szobámba két falikart. Festés után felrakja. Holnap délután idejön Trett. Aliszka, nem lehetett elnapolni szegényt. Bernáthné felhívott, ő már feljött, Aurél egyedül van még egy darabig ott. 250-es Aliszka vérnyomása, ő sem érzi jól magát. Maga legyen jó, érezze jól magát. Igalra nem akart menni egy kicsit? Azt hiszem, ma Kklára is írt magának. Sok szeretettel csókolom

Klára

277.

Balatonfüred, 1957. szeptember 7.

Kedves Klárám,

nagyon fárasztó utazás volt; a vonat ¼11-re futott be. Nagyot aludtam az éjjel. Most Pulcsi üzletében írok. Előzetesen megkaptam az első recosen-injekciót a szani-ban egy ápolónőtől. Utána meg is nyiratkoztam. Ide Urbach László, a mérnök, hozott el egy 3 kerekű, igen alacsony, Messerschmiedt-rendszerű nyugatnémet törpe autón, amely 72 kiló súlyú és annyit fogyaszt csak, amennyit a legkisebb típusú Csepel-motorkerékpár. Ez a kocsi egymaga jár még csak Magyarországon, ő hozta be, ára 2300 ny. német márka. De mindent tud, két ember fér bele, 80–100 km-rel futottunk mi is. Ez egy csoda-kocsi! Az emberek röhögve csodálják. – Más újság semmi. Az idő nagyon szép, ma. Nincs nagy kedvem maradni. Minden jót, mindnyájukat csókolom.

Szeretettel

Lőrinc

Gyeneséknek írtam: a tévedéses többletet írják az új kiadású „23. Év” vagy a „Válogatott Versek” terhére előlegként.

Fárasztó utazás volt: meg kellett szakítania balatonfüredi tartózkodását, írószövetségi autó vitte fel Pestre, hogy aláírassák vele is „A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen” című nyilatkozatot, amelyet a Magyar Nemzet szeptember 8-i, indító száma közölt le. A családi emlékezés (Szabó Lőrincné, Gáborjáni Klára) szerint Féja Géza azzal beszélte rá az aláírásra, hogy ha nem írja alá, Tamási Áront letartóztatják. Otthon nem lakhatott a festés miatt, Bernáthéknál lakott 3-án, 4-én, 5-én távozott; felesége kísérte a vonathoz. – Gyenesné: Gyenes Károlyné Erdős Edit, korábban az Írószövetségben dolgozott. – „23. Év”: téves, A huszonhatodik év helyett. – Ez az utolsó, feleségének küldött levele; szeptember 12-én Tihanyban, Illyéséknél rosszul lett, mentőkocsiban a szívkórházba szállították, 13-án érkezett meg a felesége, akit táviratilag értesítettek; pár nap erősítés után mentőautóval Pestre hozták, ahol a Fiumei úti Gömöri klinikán helyezték el, ott halt meg 1957. október 3-án délután, 2 óra 55 perckor.

G. Szabó Lőrinc:
Az utolsó háromszázöt perc…

A fiú gondolatai az Apa mellett

Három részlet Bernáth Aurélné, dr. Pártos Aliz naplójából:

1957. okt. 1. …Lőrincnek valószínűleg carcinómája van. Lehet ez? Vagy szövődményes infl. mégis?…

okt. 2. …Lőrincről egyre rosszabb hírek. Csepp-infúziót kap és fájdalomcsillapítókat. Kisklára szerint csak napjai vannak hátra. (Telefon.)…

okt. 3. …Mara telefonált reggel: „Lőrinc nagyon rosszul van. Azonnal gyere! A prof. behívatta a gyerekeit.”…

I.

1957. október 13.-a van. Vasárnap. Délután ¾5.

Ma tíz napja. Már!

S milyen hamar eljön a századik, s a tízezredik…

Tízezer nap múlva ötvenöt éves leszek.

Csak két ével kevesebb, mint ő volt…

Fogok még emlékezni erre az október harmadikára?

S ha én nem, más mennyire?…

Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint bármely másik. Nem éreztem meg semmit. Előző este fáradt voltam. Éjjel jól, mélyen aludtam. Reggel sem voltak vészterhes jelek. Kép nem esett le a falról, sehol egy károgó, fekete madár.

Forgattunk. Asszisztens voltam Keleti filmjében: „A fekete szem éjszakájában”. Nyolckor a műteremben már felvételre készen állt minden.

Dolgoztunk.

Kora délelőtt volt még, mikor váratlanul telefonhoz hívtak. A klinikáról kerestek. Mária:

– Jó lenne, ha azonnal bejönne!

A sminkszobából éppen akkor lépett ki Gönczöl Jancsi. Neki mondtam el először. Átöleltem, szinte belekapaszkodtam.

A műteremben a régi barát, Gaál Pista sietett elém. De neki egy szót sem kellett mondanom, mindent látott.

– Rohanj!

Nagy, fekete autó vitt. Filmgyári. A gyártásvezető, Golda adta.

A klinika kapujában megállított a portás.

– Száztizenkilenc! – mondtam. Mehettem. Futottam. Fel a lépcsőn, aztán végig az első emeleti folyosón. A száztizenkilenc a végén volt. Ismerőst kerestem, de minden csendes. Bár rémlik, mintha valaki ült volna a padon.

II.

Mély lélegzet a szobaajtó előtt. Szemtörlés. Halkan benyitok. Kisklára már ott van. Meglep. Már?!… Csend van. Apu felnéz az ajtónyitásra. Bágyadtan, fátyolosan. Megismer, de csak a szemével köszön. Lassan vetem a ballonomat és a fekete – fehérzsinóros kalapom. Kicsit felráz, hogy Kisklára még harcol:

– Hogyhogy most délelőtt? – kérdi. – Nem forgattok?

S még néhány szót, mely eltereli a gyanút, hogy valamennyien ottvagyunk ebben a szokatlan időben. Valamit dadogok. Ügyetlen próbálkozás. Azt hiszem, inkább magunknak csináljuk. Óvatosan leülök az ágy mellé, Anyu a végéhez áll. Klára Anyu ágyán ül. Az éjjeliszekrényen Apu órája. Megakad a szemem az öreg, ócska szíjon. Az idő: 9 óra 50.

A negyedperc csöndek is iszonyúak ilyenkor. Apu nehezen és sűrűn veszi a levegőt. Szája egészen félrecsúszva és nyitva. Ma már második napja nem borotválkozott. Ajka cserepes, fehér. Fogai kilátszanak, rajta fekete foltok. Ijesztő látvány. Később tudtam meg, hogy a nehezen bevett carbo medicinálisok nyoma. Az arca tegnap este óta szembetűnően továbbfogyott. Két csontja a szeme alatt meredeken előre ugrik. Szeme zárva, néha kicsit nyitva, de akkor is csak fehérség látszik a félig hunyt szemhéjak mögül. Álla alatt is behúzódott a bőr. Észreveszem és csodálkozom: mi tud onnan lefogyni? A haja, a haja a régi: kócosan kétfelé esik a párnán, jobbra és balra a feje körül. És a szemöldöke. Dús, erős. Ördögi – szokta mondani – és némi büszkeséggel sámsoni erőket vélt benne. Bőre kissé nyirkos, meglep, hogy nem túl meleg.

– Láz? – kérdezem gyorsan Anyut, mert a húszmásodperces csend gyanúsan hosszúnak tűnhet Apunak. Még azt gondolhatja, azért hallgatunk, mert valami baj van. Anyu csak a tekintetével válaszol: Láz? Már az sincs.

Torkomban ismét felbugyborékol a sírás. Jaj, csak visszafogjam! De jó, hogy Kisklára hangosan megszólal. Hozzám beszél, de tulajdonképpen Apunak szólnak a szavak:

– Épp most beszélgettünk (… beszélgettek??! Istenem!…), hogy milyen szép idő van kint. Milyen kellemes. Hogy jó sétálni.

Szinte sikolt minden betű a szavakból.

– Igen – mondom –, nagyon vidám ma a város.

Nem Apunak beszélek, ugye, hisz ez nem vigasztalás, csak úgy, Klára felé, könnyedén. Szemem vörös, mind jobban ég. Gyorsan felállok, kezet kell mosnom az ablak mellett. A tükörből veszem észre Mancit, Anyu testvérét. Némán ül a másik ágy szélén.

Orvos néz be. Valamit csinál, kimegy. Apu alig mozdul. Az arc, a test teljesen ernyedt. Két keze mozdulatlan, most a takarón kívül. Erősen zihál a mell.

Kinézek az ablakon. Eszembe jut, hogy tegnapelőtt srácok fociztak itt, lent az utcán! Erősek, fiatalok. Elönt a tehetetlen düh:

– Ne! Nem!!

Lázadni akarok! Öklöt rázni!

Ijesztő, hogy milyen önző az ember. Vagy ez csak valami természetes védekezés? Igazán mindig csak magunkkal törődünk? Ma 1957. november 5.-e van. Még csak egy hónapja és máris milyen távolinak látszik minden. Nem Aput felejtem, nem azt a napot, hanem a részleteket. Legalábbis most, hogy ismét emlékezni próbálok, most egy kicsit zavarban érzem magam. Könnyen kimondom ugyan – és őszintén hiszem is –: az utolsó órák úgy megmaradtak bennem, hogy szinte filmszerű pontossággal magam elé tudom vetíteni az egész napot. S most, mikor ezért ültem le, most félek, hogy nem. Egyáltalán nem. Az egész nap megrázó hangulata, bizonyos általános emlékkép maradt meg, mely mintha egy, egyetlen állóképbe zsúfolta volna az emlékfilmet.

Természetesen azért vannak, s most, hogy újból kezdem átélni, most, hogy ismét ott vagyok a szobában, mind több és több van, kis, apró esemény, melyekre emlékszem. Elkezdem ismét s talán fokról fokra előbbre jutok.

A magam állapotáról azt tudom, hogy furcsán keveredett bennem a remény és az a gondolat, hogy fejeződjön be már ez a kilátástalan küzdelem. Hogy kit sajnáltam jobban, Aput, vagy magunkat, azt nem tudnám biztosan megmondani. Azt hiszem, tulajdonképpen elsősorban önmagammal voltam elfoglalva. Tudom, emberek jöttek-mentek, orvosok vizsgáltak, Anyuékkal, ismerősökkel beszélgettem, – de általában nem vettem észre, hogy ki mikor jött és ment, mit csinált, mit mondott. Érdekes viszont, hogy egyes apróságokra, bizonyos részletekre rendkívül precízen emlékezem.

Ami adat a későbbiekben mégis szerepel, mind hiteles. Jegyzeteim őrizték őket és baráti emlékezetek. Bernáthné, Illyésné, Farkas Feri, Mara elbeszélései támogattak. És persze Anyué.

Szóval tovább…

Mária nyit be a szobába. Csodálkozik, hogy már ott vagyok. Látom rajta, hogy teljesen megrendült Apu állapotán, noha őt személyesen, s a családot nem ismerte. Csak engem. Mária nem orvos, az irodán dolgozik, mégis szakemberré emeli szememben fehér köpenye. Szeretném megkérdezni tőle, hogy látott-e már haldoklót. S hogy így néztek-e ki, mint Apu. De nem merem. Itt a szobában, természetesen nem is lehet, de kint sem. Mert Mária biztosan látott már. És ő őszinte, nem fog hazudni. Látom rajta, hogy mennyire akar segíteni. De úgy érzem, már csak rajtunk. Józan akar és tud maradni.

Gömöri prof. jön be, néhányan kísérik. Ma már jónéhányadszor. Pulzust néz, fájdalmakat kérdez. Meglepődöm, hogy Apu ennyire magához tér, míg Gömöri vizsgálja. Mindent ért, válaszol.

– Nem, nem fáj semmi és mégis mindenhol fáj.

Komplikált, összetett mondatokkal, hasonlatokkal próbálja, nem magyarázni, hanem átéltetni az orvosokkal, hogy mit érez. De azért lassan beszél, pihenőkkel. Néha, egy-egy pillanatra teljesen eltűnik közülünk, majd ismét kiszakítja magát az őt, szinte szemmel láthatóan körülvevő sűrű, fojtogató ködből. Egy-egy roppant koncentrálással kiemeli önmagát a sötétből és akkor ismét itt van közöttünk. De rettenetesen kimeríti, ez látszik. A vizsgálat néhány perc csupán. Aztán injekciót kap. Mi kimegyünk.

Kint Mária, Manci, Klára, Anyu. Mara is itt van. Mária feketét akar hozni. Végül kérek. Látom rajta: örül, hogy tehet valamit. Kisklára a Vajda-cseppekről beszél. Hogy Flóra mennyire hisz benne. Hogy hogyan és mikor szerezték, s hogy az orvosoknak mi a véleménye róla. S hogy reggel a nagy sietségben otthon hagyta. Később tudtam meg, hogy Mancit Kisklára közben hazaküldte érte. „Laci hozza be – mondta –, ne te.”

Most látom, Klára milyen sápadt, festetlen, rettenetesen néz ki. Apunak ez nem tűnik fel? Szinte legyintek önmagamnak válaszul. A Vajda-cseppekben nem hiszek. Semmit. De nem szólok, mert látom, Klárának milyen fontos. Nyilván ő sem hisz igazán, de úgy érzem, nem tud nem hinni benne. Meg kell nyugtatnia önmagát. Ezt a szót használta: „A csodaszer!…” Aztán: „És pont most, mikor tegnap megszereztük a csodaszert!”… Nekem egy pillanatra a német „csodafegyverek” jutnak eszembe. Anyuék (nyilván Marával) már maszkkészítésről beszélnek és fekete ruhákról. Megdöbbenek. Mi ez? Tudom, hogy kell. Igen. De mégis. Hát már ennyire? Legalább volna valaki, legalább egy, aki bízik. Ha vakon, ha csodában is.

– Van fekete cipőd? – Kérdik tőlem.

Nem bírok válaszolni, felállok a padról. Nem akarok ezekre gondolni, nem akarom elismerni magamnak sem, hogy tulajdonképpen már – rettenetes, de! – beletörődtem. Nem, nem, nem akarom! Mégis, miközben lassan végigmegyek a folyosón, precízen végiggondolom, hogy igen, van fekete cipőm, és hogy öreg, és hogy a bal gumisarok levált. Bizony már régen beadhattam volna a cipészhez.

Gömöri szobájához érek. Benyitok a titkárságra. Nagyon kedvesen fogadnak, látom a teljes együttérzést és segíteniakarást. Érzem, hogy az egész klinika fel van bolydulva. Szeretettel vesznek körül, s mégis valami rossz érzés tölt el. Idegenül érzem magam ebben a szobában, itt, ahol adminisztrálják a betegségeket és a betegeket. Itt, ebben az irodában, ahol a csengető telefonok, a papírok, írógép, minden annyira a munkát, a folyamatosságot, az életet mutatja, akkor; amikor öt ajtóval arrébb Apu szobája olyan csendes. Ott, ahol nem hallatszik más, csak az ő halk nyögése, az a betegséggel szinte tréfálkozóan fájdalmas-dallamos hang, melyet az utolsó két hét alatt már annyira megismertünk. Egy hosszabb nyögés mélyebben, majd váratlanul felkapva, néhány hanggal (talán terc) feljebb egy rövidebb. S ez ritmikusan ismételve hosszú-hosszú időig. Hmmmm-hm! Hmmmm-hm! Mintha kicsit játszana a fájdalmaival s ritmusba fogná őket, mint nagyjából félszázaddal ezelőtt, amikor ritmusba rázta a vonatkattogás a fiatal Szabó Lőrincben megszülető első verssorokat.

Gyorsan kijövök az irodából. Vissza Apuhoz.

Megint az ajtó előtt. Milyen nehéz benyitni! Csend. Csak a család. Keresem Anyu és Kisklára tekintetét. Rettenetes ez a tétlenség, ez a látszólagos történésnélküliség. Az, hogy ólomhegy-súllyal görnyeszt, szinte árnyékká lapít a tehetetlenség. Hogy semmit sem tudok csinálni! Hogy itt ülök az ágy mellett, kezem az ölemben – senki egy szót, egy mozdulatot –, és közben Szun Vu Kung százezermérföldes bukfenceivel kavarja fel a mindenséget valami, hogy valahonnan a fényévmilliókból nyílegyenesen ide, ebbe a szobába csapjon be. Szinte látom a láthatatlan rohanást, dobhártyámon dübörög a csönd, kezem ökölbe szorul, de csak önmagam, magam ellen, hogy ilyen nyomorult, ilyen buta, ilyen senki vagyok. Hogy hiába növesztettem neandervölgyi fejemet ezertonnás elektronikus aggyá, – most mégis itt ülök lélegzetvisszafojtva a kétágyas fehér szobában és nem tudok mást csinálni, csak azt, hogy félénken kinyújtom a bal kezem, és lassan, nagyon finoman végigsimítom a barna pléd szélén pihenő bal kezefejét. Nagyon figyelek. Szeretném minden érzékszervemet az ujjaim hegyébe összpontosítani, hogy minél jobban megjegyezzem ezt az érintést.

Mert már megjegyezni akarom! Megjegyezni! Emlékezni akarok rá! Tudjátok, mit jelent az, ha már csak ennyit akarunk?!

A körmei kicsit lenőttek és egészen világosak. Az ujjak nyugodtan fekszenek egymás mellett. A halvány bőr furcsán kisimult, az ujjperecek hajlásairól jóformán eltűntek a ráncok. De az erek a kezefején megmaradtak. Vastag csöveik háta erősen kidudorodik, bonyolult hálójuk szinte külön tárgyként fekszik a húson. A kéz melege normális, a bőr kicsit nyirkos.

– Felolvasnék – szólok, hogy mondjak valamit. Nem várok választ, de Apu szeme mégis mozdul. Nemet int. – Az Odüsszeiát – mondom megint –, a tizennegyedik jön…

Nem, nem kell. És Klára is szól:

– Ne fárasszuk.

Klárával Anyu ágyára ülünk. Úgy szeretnék valami zenét Apunak. Wagnert. Istenem. Annyi erő van benne. Hátha… Aztán arra gondolok, hogy ez talán teátrális lenne. Nem tudom, mit kell, mit lehet csinálni. De hát nem volna gyönyörű, ha így…, ha ezt hallaná, amikor…! Jézusom! Majdnem kimondtam. Szóval: ha ezt hallaná, amikor meghal. Irtózatos mondat. Nem tudom, hogy szégyelljem-e magam. De hát uralkodhatunk a gondolatainkon? Csak akkor fojthatjuk vissza, ha már megszülettek.

Természetesen zenéről szó sincs. Nem kell és nem is lehet megcsinálni.

Anyu mellénk áll. Konyakot kínál. Én nem iszom.

Egyszer csak váratlanul megszólal Apu. Hangja gyenge, de teljesen érthető.

– De nagyon aggódtok értem!

Riadt csend. Most mit mondjunk? Rettenetes. Ki szólal már meg!?… Anyu.

– Itt vannak a gyerekek! – mondja és zavartan felénk mutat.

Istenem, éppen ezt kellett mondani? De rögtön látom: teljesen mindegy. Fő a beszélgetés. Ez azt jelenti, hogy ismét itt van közöttünk, élők között.

Apu, mintha mély álomból ébredne. Szinte felriad. Felénk fordítja a fejét, hunyorog, először szemüvege fölött néz ránk. Szinte érzem, ahogy a tekintetét élesre állítja, mint fényképész a gépét. Még mindig hunyorog, két szemöldöke fölszalad, majd erősen összehúzza őket s végül meglát minket. Érzem, hogy egy pillanatra tisztán felfog bennünket. Kicsit bólint a fejével, egyik kezét megemeli, int. Aztán ismét lehunyja a szemét, és valahogy, mintha elrepülne közülünk. Csak úgy eltűnik. Észrevétlenül.

Esküdni mernék rá, hogy most, ebben a pillanatban teljesen újak voltunk neki. Mintha akkor jöttünk volna. Mintha napok óta nem találkoztunk volna. Pedig néhány, öt, tíz, esetleg harminc perccel előbb külön-külön mindegyikünk szólt már hozzá, ő válaszolt. És mindig tudta: ez Nagyklára, ez Kicsi, most pedig Lóci ül mellette. És most mégis, megint, mint teljesen újakat üdvözölt minket… Két ébrenlét-pillanat közt, biztosra veszem, nagy idők futhatnak végig lázálmos gondolatai expresszén. Napok, hetek talán. Vagy esetleg évek? Egy egész élet? Az övé. Most visszafelé? Azt mondják, a halála pillanatában minden ember, egy másodperc alatt végigéli az egész életét.

Közben nyugodt az arca. Lélegzetet nehezen vesz, szája nyitva, de a meg-megrezzenő ajkakon kívül semmi sem mozdul. Pedig ott bent, a lehunyt szemhéjak mögött félelmetes film pereghet. De miről? Miről? Az utolsó mozi.

Anyuék kimentek. Egyedül vagyok vele.

Megint a fehér széken ülök. Szemben Apuval, ágya bal oldala mellett. Kicsit rossz érzés és kicsit jó, hogy kettesben maradtunk. Két térdemre könyökölök, előrehajolva nézem őt. Kimondottan tanulmányozom. Fejemben össze-vissza keringenek a gondolatok. Hol négyzetmilliméteres pontossággal tapogatja tekintetem Apu arcát, hol azon veszem észre magam, hogy csak nézek rá, mozdulatlan szemekkel, és nem látok semmit a jelenből.

Dalmáciára gondolok. (Mikor is volt? Kilencszázharminchat? Harminchét?) És Dubrovnikban a Stefany panzióra. Ott laktunk. Olcsó hely volt. És hogy a szoba erkélyén felejtettem a tornacipőm, s az Óvárosban csónakot festettek. És Raab szigetén megnéztük a padot, amelyikbe Anyuval – évekkel előbb – bevésték a nevüket. De a támlát már kicserélték. Aztán (máskor) Zugspitze. Július, hógolyó. Aztán fél délelőtt a Deutsches Museumban. Mintha szuggeráltam volna magam, szinte álmodom. Csak néha tűnik elő, a két nagy fehér párnán teljesen ernyedten pihenő feje. Nyolcvan centire tőlem és mégis olyan messze… És fényképek bukkannak elő, róla, gyermekkorából. És Nagymama, és Mihály bácsi, és képek a „Tücsökzenéből”; keverednek bennem a saját emlékeim, fényképek, versek leírásai. Peregnek előttem, mint egy naptár lapjai, mind gyorsabban, gyorsabban. Befejezésül az idei nyár, Tihany. De jó, hogy végül elmentem vele a Biológiai Intézetbe. Először nem akartam. Aztán mégis. Hogy örült neki. S végül az utolsó kép bennem: egy fénykép, amit én csináltam. Gyula, Flóra és Apu a malomkő-asztal mellett a kis, kerti házban. Hol a fénykép? – jut eszembe. A múlt héten behoztam neki. Szinte felébredek a gondolattól. Az éjjeliszekrényére nézek. Ott van. A kékkötéses Tücsökzene alól kilátszik a sarka.

Most veszem észre, hogy nagyon melegem van. Persze, hiszen itt izzik a lábamnál a kis, elektromos kályha. Lecsavarom, félerőre. Aztán arra gondolok, hogy már ettől a melegtől rosszul lehet az ember. Talán Apu is ezért olyan bágyadt. Mindenesetre megfogom a kályhát és átteszem Anyu ágya alá.

Állok a szoba közepén. Olyan furcsa. Félek? Valami szorítja a gyomromat. Mennék a szobából és maradni akarok. Beszélni szeretnék. De miről? Úgy csinálnék valamit. Akármit, csak ne legyek ilyen tétlen. Rendet. Vagy rendetlenséget.

Tulajdonképpen most nézek körül először a szobában. Egyszerű, kétágyas kórházi szoba. 3 × 4 méter lehet. Az ajtó az egyik hosszabbik fal bal sarkánál van. Ahogy belépünk, Aput rögtön szemben látjuk, bal kézre, a rövidebb falon van az ágya. Anyué erre merőlegesen, az ajtóval szembeeső, hosszabbik falon. Az ablak jobb oldalt. Asztal, két szék, fogas, mosdó. Minden fehér. Természetesen. És éjjeliszekrények. Apué olyan zsúfolt, mint otthon az íróasztala. Tele könyvekkel, papírokkal. Orvosságok, limonádé, ceruza, hőmérő, karóra, mi minden van rajta. És vázában egy félcsokor fehér szegfű. A másik felét tegnap este Anyu nekem adta. Hazavittem. De virág van mindenfelé a szobában. Állványon is és végig az ablak mellett. Vázák, poharak, nővérkéktől szerzett befőttes üvegek tele-tele virággal. Szépen mosolyognak. És a nap, hála Istennek, ma egészen szépen kisütött ismét.

De az asztal szomorúan néz ki. Néhány edény, megkezdetlen ételek a bal sarkában. A másik felén műszerek. Vérnyomásmérő, ampullák, tűk és különböző csillogó és átlátszó, érthetetlen orvosi szerszámok, kisebb-nagyobb üvegcsék, gumicsövek, némelyek üvegdobozban, mások csak úgy a terítőn. Nézegetem az ampullákat: sok coffein, a többi tetracor, combetin, hydrocodin, morfium és mások. Igen, látszik, itt nagy csatára készülnek! Kicsit megborzongok. Tisztelettel mustrálgatom őket. Mindig féltem az injekcióktól. Pedig az igazán ijesztő inkább az a két nagyobb szerkezet az ablak előtt. A kerekeken gurítható másfélméteres oxigénpalack (hosszú piros cső kígyózza körül) és mellette az a csupasz, magas vasállvány. Nem tudom mi. Azt hiszem, az infúziót készítették rajta elő. Szemre tulajdonképpen nem is félelmetesek. De borzasztó a jelenlétük. Egy hete az oxigénpalack még az ajtó előtt, kívül állt. Akkor még nekünk is azt mondták: „Csak véletlenül ott maradt.” Három napja már tudtuk: Apunak készítették oda. De ma már semmi takargatás. Itt van, benn a szobában. Kéznél. Mert ma már esetleg rögtön kéznél kell lennie.

Még mindig kettesben. Megint ülök. Istenem, nem akarna valamit mondani? Csak nekem? Hátha. De nincs szívem felrázni. És talán nem is akar beszélni. Kezembe hajtom a fejem. De hiszen tegnap is, mikor Flórával kettesben maradt, akart beszélni, akart mondani valamit. „Fontos” – magyarázta –, „el kell mondanom magának a titkokat.” De nem tudta, s aztán feladta a reményt. Arra gondolok, hogy talán ügyetlen volt Flóra, bátortalan lehetett, nem segítette beszélni.

Ekkor Apu váratlanul megszorítja a karomat. Felnézek. Látom, tekintete keresgél a szobában.

– Kimentek a nők? – kérdi.

– Igen – mondom. – Hívjam őket?

Rázza a fejét.

– Nem. A kacsát… a kacsát, légy szíves…

Örülök, de nagyon örülök…

És most három év szünet. 1960. szeptember 23.-a. Nem írtam tovább, nem folytattam. Miért? Nem tudom. Nem tudom megmagyarázni. Nem ment. Próbáltam közben és mindig abbahagytam. Pedig a jegyzeteim megvoltak. Gondosan, részletesen. Most is belőlük folytatom.

…Örülök, de nagyon örülök. Hát hogyne. Hiszen élést jelent ez a mondat. Azt, hogy a test dolgozik, az izmok, idegek, reflexek működnek. És még szemérmes is tud lenni: „Kimentek a nők?”!! Én legalábbis nagy fontosságot tulajdonítok a dolognak. Valami remény gyullad bennem: hátha nem is igaz az egész?! Nem túlozzuk mi a veszélyt? Szeretném bizonygatni magamnak, hogy csak belelovaltuk magunkat a gondolatba, hogy mi, most, itt az utolsó órák szemtanúi vagyunk. Túlzott izgalom. Talán csak mi izzítottuk fel a légkört Apu körül. Ha hinnénk benne, hogy élni fog – akkor nem következne be… No, lám. Már nem tudok önmagamnak sem hazudni. Illetve önmagamnak a legkevésbé. Hiszen a túlzott aggódást bizonygatom és közben akaratlan is kimondom, hogy „nem következne be”. Vagyis: mégis csak azt hiszem, hogy be fog következni.

Ülök a széken. Csöpög a vízcsap. Elzárom. Valahol rádió szól. Apu most csendes. Nem zihál annyira. Kezei a takarón kívül. A bal kinyújtva, itt, közel hozzám. Jobbját könyökben hajlítva feltámasztja, neki a sima, fehér olajfestékes falnak. Biztosan hűsíti magát. Néha kissé mozdul. Tenyere felém néz. Az ágy fölött közel hajolok hozzá. Belenézek a sok kusza vonásba. Melyik az életvonal? A magamét is megnézem. De nem ad tanácsot.

Már régóta nézem a tenyerét. Azt hiszem, semmire sem gondoltam közben. Hagyom, hogy körülszőjön a sok vonal, bepókhálózzon. A kéz megnő, nagyra, óriásivá, én meg porszem-kicsiny leszek. Ebben a vonal-dzsungelben állok tanácstalanul, gondolat nélkül, vastag s hajszálvékony indák fonódnák körém. Állok, keresni akarok, de nem tudom mit, s csak az dobol bennem, hogy sietnem kell, sietni, mert elkések, lemaradok valamiről. De nem tudok mozdulni.

A derekam elzsibbad. Visszahajolok. Különben is jobb kéz – gondolom. A tenyérjósok a balt olvassák. Marhaság! Nem is hiszek benne.

Rászólok magamra: hogy beszélsz?! Ilyenkor? Itt? Egy ilyen profán szót: „marhaság”. Vitatkozni kezdek magammal: miért ne?! Mert nem illik. Illendőség, konvenció: mit változtat ez a lényegen? Azon, hogy minden porcikám, minden atomom érzi, tudja, hogy mi lesz itt. Meghal. M-e-g-h-a-1! Na! Még egyszer! Mondd csak ki. Bírom már? Gyerünk, gyakorolni kell a gondolatot. Forgatom a fejemben a szót: így, pőrén, sallang nélkül. Most röviden, egyszerűen, indulat nélkül. Aztán kérdőn, aztán feltételezve. Most felkiált fejemben a gondolat, ordít, zeng, visszhangzik belül a koponyán, mindent betölt. És ismétlem: meghal! És ismétlem: marhaság! És újból. És megint. És zúg, zúg, zúg valami…

Nézem a tenyerét megint. Nem mozdul. Kicsit csillog. Nyirkos. Mi ez itt, ez a fekete pont!? Egy légy. Igen, egy légy! Egy légy sétál a tenyerén. Hirtelen felriad bennem az ijedtség! Mi ez? Miért nem hessegeti el? Csak nem?! Pont most, és észre sem vettem? Oldalt nézek. Apu lélegzik. Lassan. Egész lassan. Szeme csukva. Megkönnyebbülök. Ismét figyelem a legyet. Első két lábát dörgöli. Gondosan. Precíz munkát végez. Aztán megemeli a potrohát, szívószáját rátapasztja az egyik tenyérvonalban megszorult izzadtság-cseppre. Táplálkozik. Hátha pont ez az életvonal?!

Lassan nyílik az ajtó. A legyet a kis léghuzat elhessegeti. Már távol zümmög.

Ápolónő jön be. Pulzust néz, takarót igazít, aztán az ablaknál az egyik vasállvánnyal kezd dolgozni. Kérdem, mi lesz?

– Infúzió.

Fehér gézzel kötötték az üveget az állványhoz. Mintha egy félliteres befőttesüveg lógna szájjal lefelé. Piros gumicső fut belőle, melyet egy helyen valami krómozott, csavaros szerkezet szorít szűkebbre. Félúton körte alakú üvegbetét szakítja meg a csövet, ott csepeg az átlátszó, fehér folyadék. Pötty… pötty… Tovább, ismét egy méter piros kígyózás. Aztán hosszú csillogó tű. Csak félig látszik: mélyen behasít a vénába.

Apu bal karja kinyújtva, tenyérrel felfelé.

Most Anyu ül a kis, fehér széken az ágy mellett. Mire gondolhat? Csodálom, milyen fegyelmezett.

Megint nagyon feszélyez a hallgatás. Különösen, mert Apu kissé magához tért a nemrég bekötött infúziótól. Szeme ugyan most is lehunyva, de valahogy érezni: ezekben a percekben nincs olyan távol tőlünk.

Kisklára mozdul. Apuhoz hajlik,

– Egyél valamit. Zoliék küldték Miskolcról.

Egy falat mézes sütemény, pár csepp tej. Nagyon nehezen, de lemegy. Szörnyen kínlódik vele. Miért nem tud nyelni? Fáj? Mitől?

Akkor még nem tudtuk, hogy ez az utolsó, amit megeszik.

Ismét orvosok. Most már félóránként.

– Beöntést kapott?

Nem is hallom a választ. Aztán más kopog az ajtón. A konyháról érdeklődnek, hogy mit kér ebédre a beteg. Apu kicsit magához tér, de csak nem-et int:

– Semmit, semmit.

Pedig forszírozzák: bármit, amit akar. Főznek külön, vagy meghozatják.

– Semmit, semmit.

Istenem! Tegnap még milyen büszke volt, bujkált szája sarkában a félig-meddig rejtegetni próbált mosoly, a jóérzésé: hogy neki külön főznek, ha akarja. Sosem akarta. De a tudat, hogy akarhatná! Mert őt becsülik, szeretik. Tetszett neki a dolog. S ha önmagának nem is, vagy alig, de a látogatóknak, a családnak és főleg nekem mindig rendelt.

– Egyél – mondta –, ne hagyd itt. Ez jár nekem. Ne küldjük vissza.

És harcolt ezért az ágyban. Csak ha megettem a maradékot, akkor nyugodott meg. Ha végképp nem voltam éhes, megbántódott. Végül mindig ettem a kedvéért.

De most már ez sincs. Szeretném mondani neki:

– Nézd, eszem, nem vész kárba semmi.

És ő látná és örülne, és talán… és biztosan erősödne ő is minden falattól, amit én megeszem.

Micsoda ötlet!?

Tizenegy múlt pár perccel. Én nem vagyok éhes? Még nem. Elképzelhető egyáltalán, hogy ilyenkor, akár később is, éhséget érezzen az ember? Meglepő kérdés bukkan fel bennem: tényleg, ma már nem eszünk? Ilyenkor nem lehet? Tudnék?

Legyintek gondolatban: mit töröm a fejem, úgysem tudok enni.

Közben Gyula megérkezett.

Sokan vagyunk a szobában. Kimegyek a folyosóra. Rágyújtok.

A folyosó elején fehér köpeny fordul ki egy ajtóból: Mária. Megy valahova. Nem látott meg. Most jobb is így. Beszélgetni kellene, már pedig igazán nehezemre esne.

Anyuék is kijönnek. Ülünk a fehér padon. Kevés szó esik.

Kisklára józanul látja a helyzetet. Nem reménykedik. Noha tulajdonképpen én is így érzem, mégis minden porcikám tiltakozik. Nem akarom tudomásul venni. Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy ez a délelőtt valahogy hasonlít egy olyan futballmeccs izgalmához; melynek végeredményét, a vereséget már tudom, de a később leadott rádióközvetítést mégis végigszurkolom. Nem „ideillő” ez a hasonlat?… Istenem!… Az igaz az, hogy ez jutott eszembe.

Anyu sem remél már. Azt hiszem. De ő keveset beszél a jelenről. Inkább az elmúlt napok eseményeit emlegeti. Hogy Aput még ebben az állapotában is elsősorban az irodalom, csak az foglalkoztatta. Hallatlanul izgatta az „Örök Barátaink” közeli kiadása. Meglesz-e? Mi jöhet közbe?! Büszkélkedett a frissen megjelent „Tücsök”-kel. Aztán Anyu teljesen belső, személyes apróságokat mesél. Apu szavait idézi, mondatait az utolsó napokon. Egyik éjszaka, egy könnyebb percében így szólt:

– Tudja, én… azt hiszem… sosem voltam ennyire beteg.

Egy másik este, biztosan őszinte, mély fájdalommal:

– Kedves Klára… higyje el… úgy szerettem volna magával… még néhány évet… békében leélni.

Aztán, hogy tegnapelőtt még, az egyik német anyanyelvű ápolónőnek valami szójáték-tréfát mondott…

Már nem figyelek a beszélgetésre. A tegnapelőtt este jut eszembe. Igen. Tényleg megdöbbentő (vagy talán nem is, hiszen természetes?) az a lelkiismeretesség, precízség, mely Apuban – általában minden szempontból –, de legkivált az irodalommal kapcsolatban megvolt. Az alkotás, az írás létszükséglete volt. Ebben élt, ez éltette, még ekkor is.

Az elmúlt napok folyamatos programja volt az Odüsszeia felolvasása. Egyik nap Kisklára, máskor én voltam a soros. Tegnapelőtt a tizenharmadik fejezet végefelé tartottam. Elég késő volt, a szobában félhomály, csak nekem világított egy kis lámpa. Apu csendesen feküdt, aránylag egyenletesen lélegzett. Azt gondoltam, elaludt, de nem akartam a hirtelen beálló csenddel esetleg felébreszteni, s ezért olvastam tovább. Egyszer csak váratlanul félbeszakított:

– Nem jól olvastad. Menj vissza. Nem lehet, hogy így van.

Megnéztem. Tényleg. Egy szótagot kihagytam.

Folytattam tovább. Nem sokkal később ismét megállított:

– Az a disznó Devecseri! Ezt nem így kellett volna!

És megmondta, hogyan. Kis apróság, nüansz. Talán „disznóidat” helyett „disznaidat” érzett helyesnek, vagy valami ehhez hasonló dolgot mondott.

Nem az volt különleges, amit mondott. Dehogy! Hanem, hogy egyáltalán… Hogy ilyen állapotban is… Hogy ehhez, de mondhatni, csak ehhez: az irodalomhoz milyen erővel kapcsolódott még ekkor is.

Most furcsa gondolat-bakugrással Anyuhoz fordulok:

– Az a pizsamakabát van rajta?

– Igen.

Ez jólesik. Meglepő lehet, hogy ilyenkor egyáltalán jóleshet valami az embernek. De mégis így van. Három napja én hoztam be ezt a világoskék, pirossal szegélyezett pizsamakabátot. Előzőleg én mostam ki otthon és én vasaltam. Akkor elbüszkélkedtem Apunak mosónői teljesítményemmel. Tetszett neki a dolog. Meg is vizsgálta a kabátot, hogy igazán minőségi munkát végeztem-e… Ma, az utolsó reggelen, ezt adta rá Anyu. Ezért esik jól.

Úristen! Tehát elhittem. Ha jólesik, hogy ma, az utolsó reggelen… Úgy ez azt jelenti, hogy már én is az utolsó reggelnek tartom a mait! Nem! Nem akarom! Szinte a gondolat elől ugrok fel a padról és kezdek sétálni a folyosón.

Kicsit messzebb is megyek. Le a földszintre. Aztán vissza. Be-benézek néhány kórterembe. Meglepődöm, hogy mennyien vannak a folyosón. Eddig nem is vettem észre. Nem gondoltam rá kifejezetten, de valahogy úgy éreztem, csak Apu és mi vagyunk a kórházban. Mások is szenvednek? Másoknál is tragédiák játszódnak le ezekben a percekben?! Nem, nem tudok törődni velük. Csak az én bajom, csak az én fájdalmam, az én veszteségem, – csak az érdekel.

Egy kórterem ajtajában betegek. Apu szobája felé néznek. Elmegyek mellettük, nem vesznek észre. Az egyik:

– Mi van a 119-ben?

A másik közömbös hangon:

– Szintén egy haldokló.

Meg sem rándul az arcom. Igaza van.

Megyek a folyosón. Dél van, valahol harang szól. Talán rádió?

Közben látom, Farkas Feri is itt van. Nagyon megtört. Sápadt. Nekünk nem mondja, de félreérthetetlenül lerí róla a teljes reménytelenség.

Gyulával áll a folyosón. A beszélgetés elejét nem hallom. Gyula Aput idézi, aki valamit mondott az imént Anyuról: valami kedveset, megbecsülőt. Olyat, amivel – most Illyést idézem –: „Lőrinc mégegyszer, most, utoljára, letette a koszorút a felesége lába elé”!

(Szóval Gyula szerint is: „… még utoljára…”?!)

Ferkó is Apuról beszél. Hogy az előbb az ápolónő egy kérdésére azt válaszolta:

– Aki egy félórát tud adni, adja meg…

Mit akarhatott ezzel mondani? Barátait várta, kérte? Érezte, hogy már csak félórákkal mérik az idejét? Vagy orvosságra gondolt, az infúzióra? Vagy bármilyen csodaszerre, ami egy-egy félórát adhat még neki?

Eszembe jut a „csodaszer”. A Vajda-cseppek. Manci rohant haza érte. Még nem jött meg? Úgy látszik, nem. Bár nem tudom, olyan zavart vagyok. Az arcok, emberek, jövés-menés annyira összefolyik előttem. Csak önmagamra emlékszem igazán. Egyre kevésbé működnek az érzékszerveim. Zavaros minden, mintha álmodnék, vagy részeg lennék. Válaszaim, cselekedeteim mind automatikusabbak, reflex-szerűek.

Csak egy dobol szüntelen: Apu, Apu! Most is hirtelen, látszólag minden különösebb ok nélkül, fokozódik a nyugtalanságom. Azonnal be kell mennem hozzá.

Éppen az infúziót cserélik. Coffeint tesznek hozzá.

Ismét kettesben. Csendesen fekszik. Mintha aludna. Legfeljebb kicsit gyorsabban szedi a levegőt, mint máskor. Nézem, értetlenül.

Hát így néz ki, aki?… Lehet ez?… Nem. Hiszen nem is látszik olyan végzetesnek. Meggyötört az arca és szürke, beesett és borostás. De hát ettől még javulhat az állapota!? Igaz, a szája ijesztően száraz és vékony. A régi húsos, puha ajka szinte eltűnt, keskeny vonallá vékonyodott. Megrendítő a feje, megrendítő az egész összeroppant test, de mégsem ez az, ami kétségbeejtő. A borzasztó, a lélekgörnyesztő, az amitől az ember elveszti a tájékozódását térben és időben – az tulajdonképpen megfoghatatlan. Valahogy a levegőben van és szuperultra rövid hullámokként bújik a bőrünk alá, az idegeinkbe, hogy aztán belülről taglózza le a tudatot, mérgezze meg a még reménykedni akaró idegsejteket.

Ahogy fölemelem a fejem, egészen közel kerül hozzám az infúzió kis üvegcsepegője. Még jobban odahajolok. Szuggeráltan nézem ezeket a cukrokkal, sókkal terhelt, szivárványt törő s mégis színtelen, parányi csepp-gömböket. Valamiféle csodatévő erőt vél látni bennük laikus reménykedésem. Mintha a létet, a fennmaradást jelentené monoton folyamatosságuk, mely mint a szív verése, olyan állandó. Cseppennek, összegyűlnek s aztán folytatják sürgős és fontos útjukat Apu felé. Szeretném követni őket. Tágrameredt képzeletem máris rájuk tapad, velük sodródik. Először a gumicsőben, aztán a vékony tű, már a véna. Ott tovább a szív felé. Majd új utakon, mind szűkebbeken halad, szétágazik, majd újból és még, végül sejteken, molekulákon szűri át magát. Sejtek milliárdjain, mellyek mint egy óriás hangyaboly egyedi dolgozói, önmaguk táplálásával a nagy egészet, a bolyt éltetik. Élhet valaki, ha a sejtjei halottak? És meghalhat, ha a sejtjei élnek?!… Sejtjeink, egyenként, külön-külön, túl tudnak élni bennünket?… S ha ők élnek, mi mért lehetünk mégis halottak?… Nem forgatom tovább a gondolatot. Nem találom a kör kezdetét.

Új csepp indul a kis üveg-csepegőben.

Csend. Csend. Apu halkan szuszog. Pöttyen az infúzió. A falakon, zárt ablakon át távoli a város moraja. Csak a szívem ver hangosan. És gyorsan. Az infúzió lassabb. Öt szívdobbanásra csak egy csepp esik.

Újabb négy év telt el. 1964 őszén vagyunk. Négy évig nem bírtam folytatni. De most tudom, miért nem. Ahogy közeledtem a véghez, ahhoz a bizonyos utolsó negyedórához, úgy toltam magam elől félre újból és újból a feladatot. Menekültem. Féltem. Nem akartam visszamenni ismét a „száztizenkilencesbe”, nem akartam végigélni újból…

Idén Olaszországban jártam. S egy este, Firenzében, egy járdaszélen ülve sürgetően megszületett az elhatározás. Miért éppen ott? Talán mert eszembe jutott, hogy Apu éppen itt, Firenzében, nem volt. Noha járt Olaszországban. Anyuval is. De csak fent, északon. És Anyu sem volt itt. Pedig Firenzét látnia kell! Ő még láthatja. Jövőre fogja is! Elhozom. (Ha lesz pénz és útlevél!) De Apu már… S ekkor éreztem meg, milyen visszahozhatatlan, pótolhatatlan az elvesztegetett Idő! Nagyon kezdett nyomasztani a mulasztás. Be kell fejeznem ezt az emlékezést.

Köszönöm, firenzei járdaszegély.

Még mindig kettesben vele. Fogom a pulzusát. Sokáig kerestem. Százharminc! Úgy tűnik, szinte egybefolyik a verés ritmusa. Százharminc? De hát ez rengeteg! És láz? Nem érzek komoly meleget. Nincs magas láz és ilyen gyors a pulzus? Nem értek hozzá, de úgy tudom, ez belső vérzést jelent! Honnan veszem ezt? Honnan is? Valahol hallottam. Olvastam? Nem. Apu mutatott egyszer egy táblázatot. Otthon, könyvei között egy orvosi. (Egy? Egy a sok közül.) Abban volt erről valami s ő mutatta nekem. Magyarázott. Mit jelent az alacsony pulzus és magas láz, mit ez, mit az. Erre emlékszem. Magas pulzus, alacsony hőmérséklet: belső vérzés. De hát miért lenne? Áh! Minek gyötröm magam. Úgysem értek semmit.

Ahogy kezembe hajtom a fejem, érzem, hogy borostás vagyok. Ejnye! Nem helyes. Ilyenkor mégiscsak rendesen kellene kinéznem. Mit is lehetne?… Apu borotvakészlete itt van, itt a mosdó, a melegvíz folyik. Miért ne? Apunak biztosan imponálna a tett. Igen, ez racionális lenne. Jó idő-, tehát jó élet-kihasználás. És ráadásul a kórház melegvize ingyen van… Valami izgalmasan bizarr, meghökkentő az ötlet. Igen! Megborotválkozni az apám halálos ágya mellett!! Óriási!

Gyenge voltam. Nem tudtam megküzdeni az „illik-nem illik”-kel. Ülve maradtam a fehér széken, fejem még mindig a kezembe hajtva. Meg sem mozdultam. A tenyeremről visszanyomódó szőrszálak tovább szúrták az arcbőrömet. Csak akartam lázadni. Mindegy, akárhol. Ahol lehet. Mert ez a tehetetlenség, ez a legiszonyúbb. Ülni és a kisujjamat sem mozdítani, csak nézni, nézni, hogyan fogy el, hogy tűnik semmivé, hogyan vesz fel egy szinte új halmazállapotot, egy merőben mást, (noha mindkettő háromdimenziós): hogyan lesz az élő test holt anyag, hogyan egy tárgy az Apám. Egy tárgy! Borzalmas ez a megfogalmazás. Borzalmas az igazsága. Itt ülök és nézem, látom, ahogy percről percre jobban beteljesedik.

Mert ez az, ami olyan érthetetlen. Ez az átalakulás. Miért? Hová? Mivé? Percről percre, óráról órára. Ez a befogadhatatlan. Ez a tárggyá válás. Itt, előttem, a fehér lepedőn. Apu szíve, Szabó Lőrinc szíve most még dobog. Még egy percig. Vagy egy óráig. De ha megállt? Ki fekszik akkor itt? Vagy inkább mi fekszik akkor itt? Ő? Nem. Hát? Valami más. Szénhidrátok, víz, cukor, só és nem tudom még mi minden, valami furcsa rendszerbe fogott rendezetlenség: holt anyag. Szabó Lőrinc megszűnt. Anyag lett. Vagy legjobb esetben, (megszépítve, tehát hazudva az igazságot), legjobb esetben átváltozott egy könyvvé a polcokon, – mondjuk –: ő lett a jobbról a második. A hús-vér ember megszűnt: papír lesz, enyv és nyomdafesték. Mi ma Petőfi, Arany, Vörösmarty? Ember? Nem. Eszmék s gondolatok egy könyv két kemény fedele közt a polcon. Nem ember: könyv!!

A szelleme élni fog tovább! – mondják majd. Lesznek szobrok, képek, táblák és emlékbeszédek. Kiadják a könyveit százezerszám, (ha kiadják?!). – Kiadják Szabó Lőrincet, s írásaiban tovább él, – mondjuk – örökké!… Mit érek vele?! Nekem ne a szelleme éljen tovább, hanem ő maga. Itt, kézzelfoghatóan! Azt mondjátok, hogy a gondolatai körülvesznek, tanítanak és gyönyörködtetnek majd engem és másokat. S az utókor, majd az utókor!… Mi közöm hozzá? És mennyivel több a közöm nekem az ő gondolataihoz, mint bárki másnak? Szabó Lőrinc az én polcomon is csak egy könyv lesz. Nem több, mint akárkinek, aki érti és szereti. Nem igaz! Aki mást mond, hazudik! Továbbélő szelleme nem vigasztalás. Sőt, szüntelen emlékeztető: ébrentartója a fájdalomnak. Nagy ember volt az Apám. Irigyeltek? Az ára: én nem várhatom a csendesítő feledést, nem segít az Idő, számomra nem lehet soha seb-hegedés. Nem! Nem „szellemet”. Én az Apámat akarom! A fürdőkádban ülve, borotválkozás közben. Hallani akarom, ahogy a maga sajátos módján, fogai közt sziszegve – fütyüli a Siegfriedet. Veszekedjen a Sose-Elég-Pénzért, s hogy miért nincs leoltva a villany. Nekem nem utókor és gondolat kell, hanem az Apám!

Istenem! Istenem! Miért nem tudok hinni a túlvilágban?!

Egy óra körül járhat az idő. Bernáthné Alisz megérkezett. Anyu és Kisklára bent vannak a szobában.

– Gyula? – kérdem.

– Elment. Este visszajön.

(Este??!! Hol leszünk már este?!)

Apu kicsit megnyitja a szemét. Felismeri Bernáthnét. Bágyadtan bólint. Így köszönti.

Aliszka állandóan azt bizonygatja, hogy Apu nincs is olyan rosszul. Szerinte nincs vész. Komolyan gondolja? Vagy csak vigasztalni akar?

Nem tudok hinni már. Kétségbeesem.

Most Flóra érkezik. Halkan, csendesen beszél, precízen. Hogy Gyula innen hozzá sietett, a hivatalába. Megkérte, hogy most ő legyen itt Lőrincnél. S, hogy Ikával ma este utazik Párizsba. De indulás előtt, estefelé, Gyulával hármasban még bejönnek. Ezt Apu felé, hangosabban is elismétli. Apu valamit reagál. Értette? Nem?

Úgy látom, Flóra is percről percre jobban összeomlik. Már ő is látja, mi közeledik. De próbálja tartani magát. Mint aki bízik még.

– Farkas Feri? – kérdi valaki. Flóra válaszol:

– A folyosón találkoztam vele. Azt hiszem, Manci is ott van.

Nagyon keveset beszélünk. Már nem csináljuk a koradélelőtti színjátékot: a műkönnyed csevegést, s a csodálkozást egymáson, hogy „véletlenül” így összegyűltünk. Legtöbben Anyu ágyán ülünk.

Várunk. Meleg van. Apu furcsán szívja a levegőt. Elaludt. Illetve, mintha egy kicsit nyugodtabb, vagy inkább valahogy természetesebb lenne.

Igen. Egy idegen, ha most belépne, nem látna semmi drámait. Néhány látogató, s egy csendesen szundikáló beteg. Ennyi az egész. Mégis valamilyen láthatatlan feszültség vibrál a levegőben. Úgy érzem, mindannyian arra gondolunk: legyünk már túl rajta. Az, ami bennem van, nagyon hasonlít az elutazót kikísérő ember érzéseihez. Állok a peronon. A mozdony pöfög elöl, már indulásra kész, de még nem mozdul a szerelvény. És senki sem tudja, mikor indul. Nem lehet ilyenkor már búcsúzni. Az agy kiürül, gondolat nincs, csak várja az ember, hogy induljon már. Induljon már, ha muszáj. Hogy mi mindent kellett volna még mondani az elutazónak, az úgyis csak holnap, vagy holnapután, még inkább évek múlva jut majd eszünkbe.

Most egyelőre ülünk és várunk.

És ahogy az utolsó pillanathoz közeledünk, úgy mosódik össze bennem egyre jobban minden. Nem tudok már koncentrálni. A későbbi, ami három óra körül következett, – az a lelki detonáció szétrombolta a közvetlenül előtte történteket. Csak villanások maradtak meg.

Vagy az események gyorsultak?

Pedig még száztizenöt perc hátra volt!

Apu mozgolódni kezd. Mintha ébredezne. Hunyorog, szétnéz. Felkelünk, az ágyához lépünk valamennyien. Látom, hogy a szemüvege rendkívül piszkos, összefogdosott. Tele ujjlenyomatokkal. Én is szemüveges vagyok, tudom, ez nagyon zavaró. Persze. Biztosan ezért hunyorog, ezért olyan bizonytalan. Megtisztítom. Minden apróságba belekapaszkodik az időről időre felébredő reménykedés. Mintha valóban a piszkos szemüveg lenne a legnagyobb gond. Mintha mindennek ez lenne az oka. Rögtön próbálom is ezt lelkesen magyarázni a köröttem lévőknek.

Ebédet hoznak. Nem kell. Hát akkor együk meg mi, – mondják. Anyu rá akar beszélni. De nem bírok egy falatot sem enni.

Kint süt a nap. Kihajolok az ablakon. Jobbfelől valamilyen futballmeccs. A fel-felzúduló tízezrek távoli hangnyalábja egyszer-egyszer elcsap idáig a Népstadion felől. Micsoda kontraszt!… Kiszellőzött a szoba. Csukom az ablakot.

Gömöri prof. jön be, most nagy kísérettel.

Apu előtt nézegetik, mutatják a röntgen-sorozatot. Gömöri azt mondja, hogy egész jó! Ezt először mi is elhisszük. Aztán kint a folyosón Gömöri Alisszal és Flórával beszél:

– Hát, nagyon… Órák, napok… Teljesen reménytelen. A felvétel mindent kimutat, noha a labor-lelet még negatív.

– A Vajda-cseppeket lehet? – kérdi Flóra.

A „csodaszer”! Istenem! Persze, közben behozta Manci. Igen, azt hiszem ő. Tényleg, mégiscsak meg kellene próbálni.

– Beadhatjuk?

Gömöri egy kézlegyintéssel beleegyezik. Láthatóan inkább a mi megnyugtatásunk miatt.

A Vajda-cseppeket limonádéba. Lenyeli.

Flóra és én kettesben. Apu a harmadik. Flóra az ágy szélén ül, én Apu karját fogom. Félórája ő kért bennünket, hogy legyünk vele kettesben, mert akar valamit. Biztosan el akarja mondani a „titkokat”. Édes Istenem! Milyen titkok lehetnek ilyenkor?… Mindketten próbálkozunk. Nem megy. Nem tud koncentrálni. Néha ránk tekint, mozdul is a szája, kézfeje, ujjai, – aztán láthatóan ő maga is beletörődik. Nem megy.

Nem fárasztjuk tovább. Kimegyünk. Kisklára be.

A folyosón Anyu, Flóra, Alisz, Manci, Mara és, azt hiszem, Farkas Feri. És kíváncsi tekintetek a többi szobák ajtajában. Érdekes, két órája még nem foglalkoztak velünk ennyire a többi betegek. Hallottak valamit?

Flóra beszél. Nyugtatni akar bennünket, s talán önmagát is. Ő Gömöri nyilatkozata ellenére sem hiszi, – mondja. – Este még látni fogja Lőrincet. Ikával bejönnek, – ismétli. Aztán a Vajda-cseppek eredményeiről beszél. Különböző csodálatos gyógyulások történetét mondja el.

– Ki tud hinni benne? – gondolom. De azért jólesik hallgatni. Minden szalmaszálba belekapaszkodik a reménykedés.

Flóra:

– Mindenesetre enyhít. Csak szívódjon fel valami!

Ha igaz, Ferkó most búcsúzik el. 14 óra 15.

Aztán Gömöri prof. jön újra. Ilyen sűrűn? Mi van itt? A délutáni vizit. A folyosón maradok.

Ekkor már-már azt hittem, hogy a négyórás szorongás feszültségétől elzsibbadt figyelmem csupán a folyosó mozaiklap burkolatára tud koncentrálni. Csak lábfejemet képes irányítani, ahogy leszegett fejjel fel-alá járok s kerülgetem gondosan a repedéseket. Nem szabad rálépni egyre sem. Ki kell kerülni őket… De nem! Megállok. Valami felriaszt. Visszafojtom a lélegzetem. Agyam láthatatlan ideg-antennái messzire kinyúlnak, reménytelenül tapogatják végig azokat a szuper-ultrarövid jeleket, melyeket érzek – vagy érezni vélek – magam körül. De hiába próbálják őket megfejteni agytekervényeim labirintusai. Zsibbaszt valami. Mi történt? Képzelődöm? Csendes a folyosó. De mégis, mintha valami vacuum örvénye húzna… Szél van? Itt? Kezem fejét a homlokomhoz szorítom. Valami elsuhant? Egyre gyorsabb az örvény. S egyáltalán, minden úgy rohanni kezd…

Mi volt ez?

Rázom a fejem. Megütöm háromszor a homlokomat. Bolond vagyok. Tisztára bolond. Mélylégzés. Egyszer, még egyszer. Így. Mint sportoló koromban a pályán, edzés után. Csak nyugodtan. Levezetni. Lazítani. Így. Csak szabályosan, egyenletesen.

Koppannak ismét a lépteim a mozaiklapokon. Szép szabályosan futnak össze a sorok a folyosó távoli végén. Ez jó. Ez helyes. Fő a nyugalom, a rend. Csak óvatosan. A repedések! Nem szabad rálépni egyre sem. Nem szabad rálépni egyre sem. Nem szabad rálépni…

És most hirtelen derékszögben egy fordulat. Új sorra lépek. Ez a szobába vezet.

Már megint orvosok jönnek. Megnézik Aput. Gömöri most van itt utoljára. Közben Alisz itatni próbálja Aput. Nem megy. Pedig kellene innia valamit, szinte homok-száraz a szája. Az erőlködéstől kissé magához is tér. Beszél is:

– Fáj!… Alisz, maga nagyon kegyetlen hozzám!

Gömöri még tud kedélyes lenni:

– Ugyan!… Ilyet mond az orvosának?! – Aztán halkan Gláz Edithez, a doktornőhöz: – Újból csapolni kell a beteget.

Nem bírom tovább. Borzasztóan megsűrűsödött a levegő. Vagy a szívem kalapál ennyire? Nagy nyugtalanság vesz erőt rajtam. Nem tudok a szobában maradni, pedig csak az előbb jöttem be. Apu mocorog ugyan, mozdul, beszél is valamiket, de csak szörnyű erőfeszítések árán. Nagyon rossz benyomást tesz rám. Sokkal rosszabb így látnom őt, mint eddig, míg szürkén, mozdulatlanul feküdt.

Kimegyek. Végigsietek a folyosón. Kergetem magam, mintha sürgős dolgom lenne. El kell intéznem valamit. Mit? Nem tudom, de intéznem kell… Az irodába nyitok. Egy közeli barát kellene. Segítség! A barátom kellene! Öcsit próbálom, Haeffler Öcsit, telefonon. Tárcsázok. Még. Még. Öcsi!!… Sikerült vele beszélnem? Nem? Nem emlékszem. Már fordulok is vissza. Rohanok. Anyu, Flóra, Mara kint vannak a folyosón. Bent Kisklára és Alisz.

Mi ez?!! Apu félig ül, Alisz itatni akarja. Apu köhög, köhög, fullasztóan köhög. Kezdek pánikba esni. Ijesztő ez a hirtelen felbolydulás az eddig dermedt-csendes szobában.

Rettenetes ez a köhögés, rázkódik az egész teste. Félrehúzódom az ablak közelébe, az oxigénpalack mellé.

Valahogy, egyszercsak ott van a doktornő: Gláz Edith és egy nővérke. Azt hiszem: Stefi nővér. Vagy ők már az előbb is benn voltak? Nem tudom.

Most Gláz Edith injekciót ad. Domopont.

Aztán, egy idő múlva Apu gyanúsan élénk lesz. És erős. Megrettenek. A tarkómra mintha lassan, egyenletesen egy hosszú jégtömböt csúsztatnának. Zsibbad és megy fel az agyba a hideg és le a gerincbe. És mégis tűzforró vagyok. Elönt a verejték. Fejemből a vér kiszalad, vagy nem tudom, talán éppen bele… Égek és mégis ez a dermesztő, jeges lehelet a nyakszirtem fölött… Nyitott szájjal veszem a levegőt, a nyelvem kiszárad, mikor Apu kapkodva, de egész hangosan, rémülten kiált:

– A lábam! Nem érzem a lábam! Mintha nem lenne.

Már félig ül, dörzsölni akarja a jobb lába fejét.

Alisz és én már ott vagyunk. Mi dörzsöljük. Apu iszonyúan erőlködik. Teljesen fel akar ülni. Kapkodja a levegőt.

Honnan ez az erő?

Ez az a bizonyos „utolsó erőlködés”? – villan át rajtam.

Apunak segíteni akar valaki a felülésben. Ő most egészen hangosan, szinte kiáltva parancsol:

– Lóci… Lóci segítsen! Ő férfi! Ő erős…

Felülés közben nem is törődött a vénájából előmeredő tűvel. Most kirántják karjából az infúziót.

És ekkor… ekkor kezdődött el a csata. A döntő. Az utolsó.

A Nővér kikiált a folyosóra. Anyu, Flóra be a szobába. Én ismét a lábát dörzsölöm. Apu hánykolódik, félig felült. A Nővérke tartja.

Az ágyát elrántják a faltól. Kell a hely mindkét oldalról. Valami felborul.

– Levegőt!! Levegőt!!!

Gláz Edith a túloldalon, a fal s az ágy közé préseli be magát. Az injekciókat már szinte vakon döfi. Kettőt, hármat, sokat. Látom, már azzal sem törődik, hogy előbb a bőrt benzinnel lemossa. Csak szúr, szúr. Újat, és még, és még… Nincs idő. Rohanás a másodpercek után… Órákon át mozdulatlan nyugalom, s most, most viszont… Nem is látom már, mit csinál. Csak csillogó ezüst tűk, üvegek, fiolák villannak fel a szemem előtt. Párbaj a halállal.

A földön üres ampullákat tapos és csikordít szét a láb.

Anyu az ágy végénél. Most ő dörzsöli a takaró alatt Apu lábát. Ő és Alisz. Tenni akarnak valamit.

Nem bírom nézni! Nem bírom! Az ablakhoz rohanok. Hisztériásan fogom a fejem és szorítom, szorítom a két tenyerem közé.

Gláz Edith kiált:

– Oxigént!

Itt van az ablaknál, mellettem a félelmetes palack. De jó, hogy itt van.

Már az ágynál. Fogom a kígyózó piros csövet. Valaki kinyitja a csapot. Rettenetes sziszegés fúj ki belőle.

– Szsz-sz-sz-sz…

Hová tartsam a csövet? És hogyan?

És ekkor az utolsó hang az Apámból:

– Jaj, jaj, jaj…

Ettől kezdve némán vergődött. A Nővérke feltámasztja.

Anyu, Klára, Flóra és Alisz az ágy lábánál. Manci hol van? Gláz Edith a túloldalon, ahol a fal volt. Ott a Nővérke is.

Kisklára felől csak ezt hallom. Ötvenedszer ismétli:

– Ugye nem érzi?… Ugye nem érzi?…

Rettenetesen sziszeg az oxigén. Szinte mást sem hallok már, csak ezt a mindent elnyomó sziszegést. Iszonyú kísérőzene.

Apu bőre valószerűtlenül hamuszürke, hideg verejték fényezi.

És most…!

…És most a szája hatalmasra tágul: mint egy ásító barlang… Eddig vergődő, óriásivá nőtt szeme hirtelen megakad. Megakad! Nem elbágyad, mint egy lejáró szerkezet, nem lassan, mint egy fáradó motor, – hanem váratlanul, hirtelen, mint mikor egy erős fényű lámpát kikapcsolnak. Vaksötét. Megállt. Szeme, mintha egyetlen pupillává változott volna.

Fagyott tekintete rátapad a mellette álló Nővérke kék-fehérruhás mellére.

Ez volt az utolsó, amit látott. Ez a szép kék-fehér.

Azonban a foga még csikorog. Nagyon!

A szeme mozdulatlan, de arca eltorzul, egész teste iszonyatosan kifeszül. Mennyi erő volt még benne! Nem hagyja magát!

Már megint a szemére meredek. Nem tudom elvenni a tekintetem. Az övé: nem rebben, nem szűkül, fagyottan mered a kék-fehérre. A Nővérke még magához emelve tartja Apu fejét.

Foga már ritkábban csikorog. És gyengébben.

Aztán elernyed a száj.

Reflexek.

Csend. Csend van és mégis dübörög a fülem. Szét akar szakadni a fejem. Nem hiszem el! Nem! Nem! Nem!

Csend. De mégis, valami sivít, fütyül…

Az a vörös oxigéncső, itt a kezemben, az még mindig sziszeg. Iszonyú! Borzalmas ez a hang.

Senki sem mozdul.

Apu sem.

A doktornő sem.

Mi sem.

Csak sziszeg, sivít a cső. Senki sem szól. Nem mondják, hogy vegyem el Apu szája elől. Nem mondják, hogy zárjam el. Semmit sem mondanak!

Lassan elhúzom a csövet az arca elől. Hát nem mondják, hogy tegyem vissza?!! Miért nem mondják?

Rémes ez a mozdulatlanság! Mintha órák óta… Egy pillanatra még egyszer az árnyék-remény: lehet, hogy elmúlt a krízis? Most majd minden rendbe jön?

Vagy mégis? Ugye nem?! Nem! Nem akarom elhinni!

Körülnézek. Azt hiszem, a többiek sem tudják biztosan, mi is van most. Mindenki csak áll, mozdulatlanul. A kezek mereven markolják az ágy vasát. Mi lesz? Nincs tovább?

– Szsz-sz-sz-sz…

És ha én most… ha én most elzárnám? Ha meg-szün-tet-ném?! Ha nem adnék több oxigént?!… Igen! Ezt kell tennem. És akkor majd rámkiáltanak:

– Mit csinál! Nyissa ki!!

Lassan elzárom a palackot…

…De nem szól senki semmit.

A csend, mint egy koromfekete kupola záródik fölénk és fog össze bennünket, kis csoportot az ágy körül.

A Nővérke még mindig tartja Apu fejét.

Gláz Edith előrehajol. Szívhangot keres.

Visszatartom a lélegzetem.

Alisz a tekintetével kérdez.

A doktornő fejet ráz. Nincs. Nincs már szívhang.

Mit kell ilyenkor csinálni? Senki sem tudja. Zavar.

Megnézem az órámat: 2 óra 55 perc.

Mintha lassan valamilyen fullasztó lázálomból ébrednék. A szoba: csatatér. Iszonyú felfordulás. Elhúzott ágy, ledobott takaró, feldőlt szék. A földön szakadt lázlap, ampullák, injekciós tűk, szétszóródott papírok, leletek. Összetaposva.

És – micsoda gondolat! – az első szavam:

– Mint egy filmen!

Igen. Mint egy filmen. Valaki meghal: ezt így kell megcsinálni. Tökéletesen sikerült.

Mindenki kimegy.

Egy percre ismét kettesben maradunk.

És ekkor átszakad a gát. Dübörögve dől minden. Az utolsó tartás is összeroppan bennem. Nem gondolkodom. Semmi sem érdekel. Vége a józanságnak. Felnyüszítek. Nem, utánakiáltok, mintha utolérné őt valahol a hangom:

– Apu!!!

III.

Anyu csodálatosan tartja magát. Keményen, hősiesen. De talán jobb lenne neki, ha tudna sírni, úgy mint én.

Püskiék, Remenyik Zsiga és Verebély késve érkeztek. De még látták őt. A rendbehozott ágyon, egy lepedővel letakarva.

Mindenki elbúcsúzott tőle. Ki-ki a maga módján.

Németh Ella és Gigi még beteglátogatóba jöttek. Virágokkal. Későn.

Őt most vitték el, zörgő pléhdobozban.

Az utolsó emlékem: amikor a már teljesen üres szobában még egyszer végigsimítottam a lemeztelenített matracot.

Ott volt még a testének a melege.

A matrac őrizte egy darabig. Aztán lassan az is eloszlott. Megemelhette egy ezred-fokkal a szoba hőmérsékletét.

A család kifejezetten kérte a boncolást. Biztos, hogy ő is kíváncsi lett volna.

Rák. Teljes elrákosodás.

1957. október 3. Csütörtök. Öt perccel három előtt.

Kint szép idő volt. Aránylag. Csak néhány felhő.

Másnap repült fel az első Szputnyik.

Ma 1964. október 15-e van. Csütörtök ma is.

A tízezer napból már 2557 elfogyott. Észre se vettem.

Így történt.

1957. október–1965. október

Még néhány szó, utólag

Írásom kezdő és befejező mondatai közt – egy kis borzongással – többször leírtam, többször szerepel a „Tízezer Nap”, melynek múltával – majd, majd egyszer –, két év híján ugyanannyi idős leszek, amennyi ő, Apu volt, – akkor. Tízezer napfelkelte! Végtelenül soknak gondolja az ember. Ha előtte van.

A tízezer nap eltelt. Több is. Pontosan 10 828.

Sőt! Itt van A Harmincadik Év! Már 30 éve, hogy ott voltunk a Száztizenkilences szobában. Nem tegnap volt? Vagy tegnapelőtt? S hol vannak már a szemtanúk? Hol a közeli és távoli ismerősök? Nem tudom, a Nővérke, „az utolsó kék-fehér” él-e még? Hol van Farkas Feri, Gyula, Mara, Mária? Hol van Manci? Hol Kisklára! És, jaj, hol van Anyu?!

30 év? Nem! Lehetetlen! Itt valami tévedés van. Összekeveredett a naptár! Azóta csupán annyi történt, hogy néhányszor vártam a tavaszt, a meleget, a napot. Munka: csalódások, sikerek. Még el sem kezdtem igazán dolgozni. Most még csak felkészülök. Majd később, majd, ha felnőtt leszek, majd aztán belevágok… Egy pillanatig mintha nős is lettem volna. (Te jó Isten! Tizenegy év volt.) Aztán egy robbanás szétvitt mindent: otthont, hitet, családot. Aztán egy csoda, egy Szerelem. Tényleg voltál? Hol vagy? Talán csak álmodtalak? Aztán egy másik, megértő, kis női kéz magához húzta a fejem: „Gyere, bújj ide, sírjál”.

Voltam szoborleleplezéseken. Meséltem Apuról itt és ott. Miskolcon „Szabó Lőrinc Szavalóversenyek” zsűrijében voltam. És?… És?… Ennyi fért bele harminc évbe? Harmincba? Nem. Ez háromba is kevés. Az egész idő csak egy villanás volt. Első huszonhét évem, – addig a napig, aztán ez a harminc… Most éppen ott tartok, ahol Apu volt. Amennyit ő élt. Hát ennyi az egész? Már kész? Még ki sem nyitottam a szemem, s már-már le kell csukni? Homo sapiens sapiens. A végtelen időbe futó Nagy Egész porszemének másodpercnyi árnyék-porszeme vagyok. Vagyok? (Talán még egy kis ideig.) Csak az a nehéz, hogy a Homo sapiens sapiens fajba tartozom, és tudok róla, hogy valamikor nem leszek!

Egyetlen maradandó tettem ugyanaz, amire sokmilliárd éves ősöm is képes volt már: a folytatást biztosítani. Az utódot. Én magam talán nem is voltam. Csak a génjeim; ők éltek bennem. Én csak egy felmérhetetlenül rövid időre testet adtam nekik, hogy ők, a rabszolgatartó gének, engem a Semmiből a Semmibe hajszolva, tovább élhessenek. Nem tudok lelkesedni ezért a szerepért.

Mindenesetre jelentem: feladatomat elvégeztem. Szabó Lőrincnek nemcsak fia, most már unokája is van. Réka. Van, aki tovább éltesse a géneket! Most 16 éves. Mennyi idős is lesz Réka tízezer nap múlva?

Félek, és féltem őt is, könyörtelen, mindig-győztes ellenségünktől, az Időtől!

De „Lóci”, talán Lóci, ő örökre hatéves marad.

(És én belül, titokban, most és mindörökké, Lóci maradok.)

1987. május 27.

Még öt évvel később

Az Idővel szemben a háborút nem, azt nem lehet, de csatát azt nyertem. Az elmúlt öt évet. Még vagyok. Létezem. 1992. októbere van.

Mivel is kezdtem írásomat 1957. október 13.-án? „Ma tíz napja. Már!”… Már? Ha akkor tudtam volna, hogy az a „Már!” mennyire relatív. Viszonylagos. Attól függ, honnan nézzük. Tíz nap, vagy 35 év: egyre megy. Ha most kezdeném ezt az emlékezést, a második sor valószínűleg a régihez hasonló lenne: Idén harmincöt éve. Már! Az időmúlás egyre gyorsuló expresszsebességét huszonnyolc éves fejjel még nem ismeri az ember. „…pedig oly rövid az út a portól a veszendő húson át vissza a porig.”

De most még „veszendő hús” vagyok, tehát tudok vergődni, örülni, sírni és rajongani. S az elmúlt évek hatalmas csodákkal voltak tele. A Hihetetlen, az Elképzelhetetlen, a Lehetetlen valóság lett. Az, aminek elmúlását csak a török hódoltság időmértékével tudtuk remélni, – szinte egy pillanat – és eltűnt, Olyan történelmi sorsforduló megélői lehettünk, lehettem, amilyen változást semmiféle szuper-elektronika nem tudott megjósolni. Ki lett volna képes rá? Ki? Kicsoda? Talán egy költő agya. Ha ma valaki emlékezik, (s én ezt teszem), erről írnia kell. Az Idő (mellyel, mint annyiszor elmondtam, örök harcban állok), az Idő végre nekünk dolgozik. Most nehéz az életünk. A Tegnap, a Ma, a Holnap talán még fogcsikorgató. De én bízom, nem, egészen biztos vagyok benne: most már van Holnaputánunk! Istenem, ha Apu ezt megérhette volna!

Nemrégiben egy tisztamosolyú megszállott fiatalembert ismertem meg. Attila barátja vagyok, – mondta. Attila, (a József) jó barátom. Először nem értettem. Aztán lassan rájöttem, hogy hit, akarat, jószándék, (és némi álmodni tudás) képes legyőzni az Időt. Sírontúli ívet húzott a múltból a máig, így lett a rég halott költő élő barátja. „De azért Szabó Lőrincet is nagyon szeretem”, – tette hozzá. Ő, ez a férfi vett rá, hogy ismét kezembe vegyem a tollat: „Ha hozzáírod az utolsó öt évedet, könyvet csinálok Az utolsó háromszázöt perc-ből.” Mit tehettem? Haragudjak rá? Vagy örüljek?

Még szeretném elmondani, hogy harmincöt éve minden, de minden október 3.-án, mindig három óra előtt 5 perccel barátok, ismerősök, tisztelők csoportja gyűlik össze a Kerepesi temetőben Apu–Anyu–Kisklára közös sírjánál. Idén is. Érdekes, hogy ezeken a napokon, ebben az órában, kivétel nélkül mindig, hihetetlen, de így volt, mindig kék volt az ég és sütött a nap. Ugyanúgy, mint azon a napon, 11 784 nappal ezelőtt. Valamikor még Anyuval együtt mentünk Apuhoz. Ma már mindkettőjüknek viszem a virágot. A kis csoport évről évre fogy. Jövőre ki nem lesz ott? És mi lesz, ha már én sem…?

Réka jól van. Szép, okos. Az eszét lehet, hogy Aputól örökölte?

Évámat megtaláltam. Nős vagyok ismét. Életünk csupa derű. Van társam, olyan Igazi. Boldog vagyok.

(1992. október.)

Apu 93. születésnapja után

Úgy látszik, ahányszor az Utolsó háromszázöt perc… megér egy-egy új kiadást, mindig még egy utóirat kerül a végére. Lassan napló lesz ez; vagy önéletrajz. Az enyém. Nem, nem, ez nem lenne jó. Nem magamról akarok írni. De hát életem, ha akartam, ha nem, egy kicsit összekeveredett Apuéval. Bonyolult dolog ez, nem tudom, érthető-e? Egyrészt éltem a magam életét: drámák és boldog órák, sikerek és összeroppanások váltakozó sorozatából állt. Másrészt éltem a „Szabó Lőrinc fia” életet. Ez, ez a második élet kötelességekből is, de terhekből, visszatartó fékekből is áll. Ha én csak Én lennék, s nem annak a fia akié vagyok, első számú életem, a magamé, biztosan egészen máshogyan alakul. Divatos szóval ma úgy mondják „megvalósítom magamat”. Ezt így sláger-meghatározásnak érzem, nem szeretem. De ezt kell használnom, ma így érthető. Fel kell tennem a kérdést tehát: megvalósítottam magam? Az utókor fog rám, énrám, rám az emberre, az egyénre emlékezni? Tettem valami olyat, ami előbbre vitte a világot, ami aere perennius, ércnél maradandóbb? Vagy csak A Lóci marad meg, A Szabó Lőrinc fia? És itt jön ez a furcsa, korábban leírt „összekeveredett” kettős élet. Folytattam, folytatnom kellett (amennyire tellett tőlem) Apu életét. Én ezt nem akartam, még küzdöttem is sokáig ellene, de a körülmények belevittek. Feladatok nőttek elém, voltak praktikus, vagy adminisztratív jellegűek, de fontosabbak lettek az elvárások a szabólőrinci életművel, hagyatékkal kapcsolatban. Ezeknél a feladatoknál azonban lényegesen erősebben ért el a tisztelők, olvasók, a Szabó Lőrincet szeretők érzelmi hulláma, valamiféle szomjas vágy az élő Szabó Lőrinc, a hús-vér ember tapinthatósága iránt. Tudták, tudják, persze, hogy tudják: én nem ő vagyok. Mégis a hogy húsából, véréből vagyok, valamiféle kapaszkodót ad a részükre. A száztizenkilences szobában, annak idején tárggyá vált Apu egy kicsit mégsem mint féregrágta csonthalom a földben, nem így jelenik meg a szemükben, hiszen itt van még ő, Lóci, ő és Ő, vagyis én és ő, azaz a két létezést össze lehet álmodni, itt van még Apu, majdnem ő,… (Csak nem szabad egészen odanézni!)

Azt hiszem, ma már megértem az emberekben ezt a vágyat. Ugyanaz lehet bennük, mint amit én éreztem, s persze érzek ma is. Ugyanaz, mint amikor Az utolsó háromszázöt perc…-ben, úgy a százkilencvenedik perc táján felsikoltott bennem a lázadó kétségbeesés: „A szelleme élni fog tovább! – mondják majd… Nem! Nem „szellemet”. Én az Apámat akarom! A fürdőkádban ülve, borotválkozás közben.” S aztán a rideg valóság mi volt? Azt a testet, ami az Apám volt, kitolták egy éles jobb-, majd bal-fordulattal a kórházi szobából, végig a hosszú folyosón a zörgő pléhdobozban. A tepsiben. Aztán eltűnt a pincébe süllyedő liftben.

De Hricz Robi, a miskolci Szabó Lőrinc Általános Iskola 1/a osztályos tanulója nem látta a süllyedő liftet, nem gondolt semmiféle zörgő pléhdobozra, amikor idén, március 31-én, Apu 93. születésnapján meghívott, hogy látogassak be az osztályukba. Elmentem, beültem a hatévesek közé a padba. Robinak Szabó Lőrinc élő valóság lett rajtam, Lócin keresztül. S az a ragyogás, amit Hricz Robi és az iskola sok-sokszáz fiataljának szemében láthattam, üzenet volt a számomra, visszaigazolás: igen, tennem kell, amit teszek, élnem kell egymásba olvadt, kettős életemet. Építem tovább az Apu nevét felvett iskolákból a Szabó Lőrinc Iskolaláncot, hiszen az itt tanuló fiatalokban Apu újból és újból megsokszorozódik. Apu fogja a jobb kezemet, Hricz Robi, s a többiek a balt.

Tudják, hogy nemcsak Apu, hanem Anyu is március 31-én született? Rá ki emlékezik rajtam kívül?

(1993. április.)

Harminchat év

Szabó Lőrinc és felesége levelezése(1945–1957)

Párhuzamosok

Párhuzamosok

(Szabó Lőrinc és felesége levelezése 1945–1957)

Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza(1951)

Levelek(1945–1949)

Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből

Gáborjáni Szabó Zoltánné Sz. Madarász Rózsa 1950. május 2-ától vezetett naplója

melyet Szabó Lőrincéknél a náluk Budapesten töltött vendégsége idején írt

Levelek(1950–1951)

Szabó Lőrinc naplójegyzete első szívinfarktusáról(1951)

Levelek(1951–1957)

G. Szabó Lőrinc:Az utolsó háromszázöt perc…

A fiú gondolatai az Apa mellett

I.

II.

III.

Még néhány szó, utólag

Még öt évvel később

Apu 93. születésnapja után

Szabó Lőrinc és felesége levelezése
(1945–1957)

Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza
(1951)

Levelek
(1945–1949)

Levelek
(1950–1951)

Szabó Lőrinc naplójegyzete első szívinfarktusáról
(1951)

Levelek
(1951–1957)

G. Szabó Lőrinc:
Az utolsó háromszázöt perc…