Árnyas szülőföld

A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik a dal, mint futó nyári esők idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

Sógor már megjárta ilyen korán a mezőt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit átnyújt nekem, s melléje így szól:

– A sógor urat üdvözli a tavasz!

Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni, és átnyújtani a Jövőnek, mondván:

– A Jövő urat üdvözli a magyar!

S ahogy elgondolom ezt, az országút felől ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

– Mennek a legények sorozásra – mondja a sógor.

Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védőszentje, most meghúzza a fülemet, mintha csak játszani akarna. Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idő! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatban bújnak a virgonc madarak, majd süllyedni kezd lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír, amely úgy szól, hogy az országúton egymás vérét eresztették a legények. Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg különösképpen a napot. Főleg hárman, mert azokat szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége is talán, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

Sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, aki apáról rokona.

– Melyiket? – kérdem.

– Amelyiknek vége van – mondja.

Vele tartok én is, hogy együtt látogassunk. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, s a lámpa világánál megnézhetjük a beteget. Sápadtan fekszik, s a szemét félig lehunyva tartja. Vizes lepedőbe csavarják újból. Eltorzul a fájdalomtól az arca.

De másnap azt beszélik, hogy jobban érzi magát.

S egy hét múlva már csak az emlékei gyarapodtak.

Jó fajta ez; szívós, és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.

 

 

Künn a határban javában folyik a mezei munka. Messze, ott és amott, fehér pontokban mozognak az ökrök, de a közelben is több helyen szántanak. Megenyhült férfiak hajadonfőn fogják az eke szarvát, a gyermekek az ökrök előtt járnak, és bogarat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és leányok burgonyát ültetnek.

Alig van valaki a faluban.

Ilyenkor Isten őrzi tűzvésztől a házakat. Más elemi csapástól is csak a bizalom és a hit őriz mindent. A cigányok azonban átbújnak az Isten két ujja között, majd kikerülik a bizalmat és a hitet.

Aztán kirabolnak egy házat.

Fut a falun végig a hír, majd százfelé bomlik, s a kis utcákon szalad a mezők felé. Már jön is két román csendőr felfelé az utcán, és szuronyos puskával mennek ama ház felé, ahol a fehérneműt és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. A csendőrök megnézik jól a helyet, nemkülönben a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, s leginkább mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön.

Este csoportokba gyűlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem tudták megfogni a cigányokat. Némelyik ember azonban még tele van bizalommal, hogy holnap mégis megfogják őket, de a legtöbben nem tudnak hinni ebben a dologban.

A hívő emberé azonban a jövő, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák szépen a faluba. Ott állnak most a csendőrök háza előtt. Három ernyős szekerük az út szélén pihen. Maguk a cigányok az udvaron rajzanak. Kisgyermekek is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja őket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a hivatalos emberek fülét. Süldő leányok is vannak, s a nekik való cigánylegények.

Kicsike s mozgó köztársaság az egész. De az ellopott ruhának s oldalszalonnának nem került tolvaja. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendőrök mégis mindent kidobálnak az ernyős szekerekből. Csupán az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.

A siker makacsul elmarad.

Helyette festői képet mutatnak a cigányok. A képen a csendőri ház tornáca látszik, s a tornác földjén két cigánylány, kuporgó ülésben. Cigarettát sodornak, gyufájuk azonban nincsen. Az egyik csendőr üszköt hoz nekik a konyhából, s úgy gyújtanak rá.

Künn a cigányok lovai elégedetten eszik a szénát, amit a csendőrök adtak nekik.

Béke van, és szeretet.

 

 

Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet előtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezőkön. Olyan a levegő is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elő, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.

Az autóbuszt várom Parajd felől, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol, vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magas, öregedő férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülődést. Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.

Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélődve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikáról beszélő fajta. Így hát csak annyit kérdez tőlem:

– A taxit várja-e?

– Azt – mondom.

Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én „taxin” való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nemcsak lassú és a rossz-poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tüntetik fel a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.

Különösen a „nagygazda” felső réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.

– Maguknak még megjárja, van miből élni – mondom neki.

Kínosan nevetni próbál, de mielőtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.

– Gyere, gyere! – szól oda neki. – Ne sétálj, mint a páva!

– Hát mért ne sétáljak? – feleli a másik. – Nem kerül pénzbe.

– Nem, a fene egye meg a fületeket.

– Hát maga mért haragszik?

– Én azért, mert igazatok lett.

A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy miről van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.

– Hát emlékszel-e? – mondja keserűséggel és keményen neki az öreg. Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen azt hirdettétek, hogy: egyenlőség, mindenütt egyenlőség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlők lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!

– Ez már így van – szól a fiatal, és kacag.

– Nem felfelé, hanem lefelé! – mondja még egyszer a „nagygazda”. Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserűség, hogy ahhoz képest andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet elé a parajdi autóbusz.

 

 

Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fűje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegője pezsdít, szellője csiklint.

Gyönyörű volna, ha időt és bajt tudna feledni az ember.

Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.

– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönök rá a gazdájára, aki a szekéren ülve egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és időbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyant rikolt, mint egy őszi rigó.

– Hol járt? – kérdem.

– Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.

– Fát vitt?

– Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.

Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserűségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjárást bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amiből egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amiből tizenkét véka búzát lehetne venni.

– S miért büntették meg? – kérdem.

– Egy csaptató miatt – mondja.

A csaptató egy karomvastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsaptatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt csak, elment az erdőbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelőfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyűjtögetett száraz ágakkal a szekerét, s végül levágta a csaptatót. Az „erdődetektív” azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.

– Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát?

– De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés ilyen „kicsi”, mert a magaméból vágtam!

Úgy oktat engem, mint a gyermekeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdőre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és időbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.

– Elég szigorú világ van – mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni raja. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utánanézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belőle, vagy pedig a véleményét jelzi erről a világról.

Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.

 

 

Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, mikor reám öntötte a pap a friss őszi vizet. Természetes, hogy este elmegyek virrasztóba, végső tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.

Az utca felőli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynő lett volna, amíg élt.

A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendős arcok, így zordan és mereven a sárga lámpavilágban.

Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idő többi részét gondolkodásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmara rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellőben és a csillagok alatt Isten arca után tekintsek.

Férfiak gyűlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belőle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.

Idősebb férfiú áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégető ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított, nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.

Feketén és szörnyű darabosan ömlik belőle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgy is megdöglik az ember, ha mindennap reggeltől estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete, és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!

– Hol égeti a szenet? – kérdem. – A maga erdejében-e?

Az öreg csak a fogát vicsorgatja, és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásában, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdőt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdőt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják ott a helyszínén olyan szekeres embereknek, akik esztendők óta messze vidékekre hordják, és ott eladják.

Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.

Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a „keresetből”. Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó helyeket tanult kereskedők szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.

S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.

Ő a harmadik réteg a faluban.

A csillagok remegnek felette.

 

 

Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a szülőfalum tornya. De ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy hol van a derengésben. Ilyenkor nyűgbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi nem ébreszt bennem.

Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.

Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, amiben e földi élet levének kivonata van. Az a titokzatos, egyetlen ital, amelybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket.

Bilincsbe vert.

És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom, és a rozsdáit magam takarítom, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el.

Vagyis a hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]