Mikes Lajos

Az Est-lapok, az Athenaeum, egy csomó háztömb, a Modiano-szivarkapapír gyár és a többi meg a többi nagyvállalat urának, Miklós Andornak jobbkeze Mikes Lajos főszerkesztő volt.

Mit beszéltek róla? Hogy olyan könyvtárt gyűjtögetett össze, amiben a ritka kéziratok maguk százezreket értek. Tudása egészen rendkívüli arányú. De ezen a vonalon szerény ember, nem hengerel le senkit, a legkisebb költőcskét vagy műbírálócskát sem. Kicsikét gúnyorkás modorával nem bántott. Szeretetre méltó bácsinak tartotta mindenki, s a társaságát nyereségnek.

Egyetlen tulajdonát lehetett kifogásolni. A lóverseny minden műfajának áldozott szenvedéllyel. Azaz a lóverseny áldozata volt. Mert hogy lelkisége nem az volt, ami a játékosoké, éppenséggel a szerencsés játékosoké, az biztos.

Gondolom, baráti vagy inkább ismerősi köre is visszaélt hiszékenységével, hogy kegyébe férkőzzék. Ő maga nem járt a Japán kávéházba, ahol a bukmékerek tanyáztak, és ahol versenynapokon síri csönd honolt, mert minden vendég, pincér, csalhatatlan tippekkel a lóversenypályákon szórta el keservesen félretett pénzét.

Nahát, a tippek legtöbbje innen eredt. Mikes főszerkesztő úr számára is. Ha pedig szerencsétlenül ugrott be a tippeknek, magyarázkodni lehetett ezerféleképpen, hogyan lett a csalhatatlan tipp csalássá.

Legelső alkalommal, amikor az Est-lapoknál jártam, a következőt hallottam Mikes főszerkesztőtől:

A Pesti Hírlap munkatársa, de csak házaló tárcaíró, úgy 400.000 pengő körül nyert a lóversenyen, egy befutót kifogva. Ebből az óriási összegből, nagyon okosan, egy kis kertes lakot vett meg a Rózsadombon. De azért továbbra is tárcás maradt, főleg napilapoknál.

Beállít egy nap az Est-lapokhoz, és Mikes főszerkesztővel akar tárgyalni.

Na, Mikes Lajost, sok évi sűrű látogatásom ellenére, soha nem találtam úgy a szobájában, hogy ül az íróasztalánál. Állandóan járt-kelt a szerkesztőségekben vagy a vállalat uránál, Miklós Andornál, s el kellett fogni őt, vagy lesni valahol.

Úgy különben nem szeretett várakoztatni senkit, aki kereste. Ha kéziratot kapott, esetleg rögtön átfutotta. Ha megfelelt, vette utalványkönyvecskéjét, és megírta az utalványt a pénztárhoz.

Hát egy délelőtt bekukkan a szobájába, és nyitva hagyja az ajtót maga után, hogy: várja a jelentkezőket. Az íróasztala az ajtó mellett állott. A nyitott ajtón át minden mukkanás behallatszott a szobába a másikból.

Véletlen vagy megrendezetten, az ajtó előtt a szerencsés Tárcásnak a hangját neszezte Mikes Lajos. Leült az íróasztalához és hallgatózott.

A Tárcás nagyjában azt mesélte valamelyik munkatársnak:

– Nézd! Én sohasem jártam tippek után. Környezetemben sokan akadtak, akik a lóversenynek őrültjeiként lekopasztatták magukat vele. Egyszer kierőszakoltak magukkal, hát kimentem velük. Nem többet, mint a legkisebb tétet, két pengőt tettem föl velük egy tippre. Ott veszett! Na!… De figyeltem, türelemmel, érdeklődéssel, mi folyik itten voltaképp? És egy ötletem támadt. Olyan bonyolult ez az egész játék, hát szemléljük: micsoda a lehetőség egy komoly nyerésre? Kimentem máskor is, pár pengővel, és azt vettem szemügyre, melyik ló nyerte a befutást? Újra kimentem, és ezt figyeltem. Már nagyjából megjegyeztem ezeket a győztes állatokat. De még mindig nem játszottam, csak jelentéktelen tétekben, és mindig csak úgynevezett: siegre, vagyis az első befutóra. Egyszer aztán, amint szemlélem a fölvonuló lovakat, akár meglökött volna valami egyik ló láttán: „Tégy erre nagyobb összeget!” Megnyertem a győztes tipptelen lovat.

– Hát ez egészen ésszerű! – szólt a másik hang.

– Csak ez nem a tudományok tudománya! – fejezte be a Tárcás. – A tudományok tudománya az, hogy a siker után soha többé nem játszani. Ezt teszem én most.

 

*

 

Hogy ez megtörtént-e, és így történt? Arról nem kezeskedhetem! Az is csak hallomásból ered, hogy: Mikes Lajos magáévá tette ezt a kioktatást, és egészen bizalmas körben mint a saját fölfedezését mondta el. Természetesen tovább vesztett, a remek játéktudomány ellenére.

Tőle magától én nem sokról értesülhettem. Velem szemben aztán minden volt, csak nem bizalmas. Azt nem állíthatom, hogy írásaimat nem hozta, sőt, elég sűrűn hozta. De kurtán-furcsán közösködött velem, nem változó ridegséggel.

Ennek oka miben rejlett? Azt nyíltan tárgyalták az Est-lapoknál. Mikes Lajosnak szinte rögeszméjévé vált, hogy neki Osvát Ernő írógarnitúráját meg kell kontráznia! Persze, ez kissé nehéz feladatot adott föl számára. Én mindenesetre azok közé az írók közé tartoztam, aki kissé zavarólag szállott be az Est-lapok süldő munkatársai közé, vagyis a Mikes dédelgetettjei közé.

Ezzel szemben Földi Mihály, Salusinszky szerkesztő, sőt maga Miklós Andor, a főnökök főnöke, biztatóan, sőt buzdítóan fogadott.

Akkoriban, mint mindig Budapesten, főleg az újságírói szellem, afféle „bemondás”-okat gyártott. Mondjuk, a munkatársak között akadt egy kiugrott szerzetes is. Ennek a neve „Azt hiszi Szent Ferenc” volt. A Miklós Andor titkára, a lelkiismeretességnek a teteje, azt a nevet viselte, hogy: „A Salu jegyzője”. Értve Salu alatt Salusinszkyt.

Most, egy-két héttel halála előtt, találkoztunk. Ekkor tudtam meg tőle, hogy: mekkora mérvű kiállást tanúsított mellettem az Est-lapok legszűkebb körű vezetősége. Móricz Zsigmond azzal fenyegetődzött, hogy: otthagyja az Est-lapokat, ha nem adják le cikkét a Kakuk Marci regényemről, Fodor József, a Mikes ifjú kedvence, valami támadásra, a Kakuk Marci ellen, azt írta, hogy: amennyiben azt az írásmodort, ahogy Kakuk Marcit beszéltetem, nem tartják magyarnak, akkor át kell írni az egész magyar nyelvet a Kakuk Marci modorára. Hát ez kissé túlzás, szerintem is. De az Est-lapok közölte ezt a cikket! És Földi Mihály, ez a választékos modorú, szelíd ember, egy ilyen szűkkörű megbeszélésen, ökölbe szorított kézzel állt ki amellett, hogy munkáimon mind az Est-lapok, mind az Athenaeum kapva-kapjon!… De ami legjobban elképesztett a Salu jegyzőjének késői beszámolójában, az Miklós Andorról szólott. Az íróasztalára levelezőlap nagyságú fényképeket rakott ki. Ezek között Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes és az én arcmásomat Miklós Andor mindennap a fiókjába zárta. Mit lehet tennem ehhez?

 

*

 

A napilap-tárca a legkegyetlenebb műfaj.

Nem lehet állítani, hogy ebben a formában nem akadt már irodalmi remek is. De hát akkora mérvűek a kötöttségei, hogy bizony nehéz feladatot ró az íróra. Folyvást számítgatni alkotás közben: vajon kifutja-e a tárca kerete a mondanivalójának? Amellett a tárca hagyományosan az erkölcs és illemtan túlzott uralma alatt nyög.

Nos, a folytatásos regény szintén nehéz műfaj. Érdekfeszítő is legyen, amellett hát az irodalmiság mázát is viselje. Azonfölül az írók ajánlkozása sosem állott arányban azzal a mennyiséggel, amit egy lap fölvesz tőlük.

Ezen a sok galibán az Est-lapok szűkebb szerkesztősége segített az irodalomnak valódi áldására.

Úgy rebesgették, hogy: a Pesti Napló egész oldalas írásokat hoz! Kisregényt, tanulmányt. Ez az ötlet Földi Mihálytól ered, a lap szerkesztőjétől. De hogy Mikes Lajosnak és Miklós Andornak hozzájárulása érdemükre íródhat, az biztos!

A Pesti Napló, sőt, utána a Zilahy Lajos szerkesztése alatt a Magyarország is a főváros legmagasabb szellemi szintű sajtószerveinek vetélytársa lett. Ha csak azt említjük, hogy az Ambrus Zoltán teljes értékű irodalmi tanulmányai a Pesti Naplóban jelentek meg, a teljes oldalon, ez mindent megmagyaráz. Az akkori íróvilágban Ambrust tartották a megalkuvást nem ismerő, megközelíthetetlen kritikusi koponyának.

 

*

 

Engem a Pesti Napló oly sűrűn közölt, hogy nagyobb igényem nem lehetett. Éreztem, hogy betűim voltaképpen most jutnak el olyan tömegek kezébe, amik az addigi terjesztő szervek által nem jutottak el. Talán a Pesti Hírlapot kivéve. Viszont ők nem tántorultak el a tárca méretektől.

Ámde a Kakuk Marci-sorozatba megírtam az utolsó előtti kötetet, amikor Marci társa és rossz szelleme, Soma, barátját kortesútba ugratja bele.

Hogy ez a mű napilap folytatásos regénye legyen? Erre nem is gondoltam. Az Athenaeumnak nyújtottam be, ha jól emlékszem. Az Athenaeumék tették át az Est-lapokhoz. Ott Mikes kezébe került.

Még nem olvasta el a kéziratot, amikor meglepetésszerűen kérdőre vont:

– Most sem látja be, hogy ebből a Kakuk Marci-modorból már modorosság vált?

– Kérem, édes főnököm! – feleltem: – Én nem tukmáltam magára ezt a kéziratot! Nem tudom, hogyan kapta kézhez. De az tény, hogy az a fiatalember, akire céloz, legjobb tanítványától kapott leckét. Mert műbírálni könnyű, alkotni nehéz. És az én gáncsolóm főleg a kifogásolásnak embere.

– Nem hiszem, hogy közölhetnénk ezt az újabb remekművét! – mondta gúnyosan Mikes Lajos: – De majd megnézzük!

Két vagy három nap múlva beviszek Földi Mihálynak valami kéziratot. Szokása szerint rögtön kiutalja nekem a tiszteletdíjat. Végül azt mondja:

– Maga most sok pénzt fog kapni tőlünk. De ezt nem én, hanem Mikes utalja! Menjen át hozzá.

Az öröm csürdöngölőt járt bennem. Hát bekapcsoltam Mikes Lajosnál?… Haj-haj!

Valahol elfogtam őt. Észleltem, hogy: az eladdig majdnem elutasító pillantása megváltozott:

– Jól van, fiam! Maga tud! Rövidesen hozzuk a regényt! – szólott. Azzal a legnagyobb kitüntetést kaptam tőle. Barackot nyomott a fejem búbjára.

A „rövidesen” szólás pedig azt jelentette, hogy: a következő regény az enyém volt a lapban. Sőt, többet is jelentett! A regény több példányban készült másolatából a Brassói Hírlap közölt egyet, a Prágai Magyar Hírlap közölte a másikat, a harmadikat pedig a New York-i Magyar Népszava. Csak a tiszteletdíjjal maradt máig adósom. Aztán az Athenaeum adta ki.

Negyvenöt után egyik mindenható államférfiúnk egy fogadásnál ezt mondta nekem:

– Hallja, Józsi! Soha még így nem ábrázolták a politikát, mint maga, ebben a vicces regényben! Csak azt nem értem: honnan vette ezt a sok hiteles adatot?

– Mert ott korteskedtem én is egy földimmel a színtéren! – feleltem.

 

*

 

A vonzalomnak megvan a maga próbája. Könnyű a vonzódás kedves, jó modorú, jó külsejű egyénekhez, akár férfi, akár nő legyen az illető. De hogy valaki változatlan egy züllött, javíthatatlan munkatársát úgy kezelje, mint a többi kifogástalant?… Ez már kivételes ügy.

Miután ennek a műnek műfaját már ismételten leszögeztem, de mert a következőkben egészen sajátos és meghökkentő mozzanatokról számolok be mint szem- és fültanú, hát okosollom, hogy az olvasónak emlékébe idézzem a könnyebben érthetőség és élvezhetőség miatt újra, hogy ez az írás más, mint szokvány emlékirat.

Az irodalomtörténetnek nem avatkozom a munkájába. De hát megállapításait egyáltalán nem tartom sziklaszilárdan elfogadhatónak. Seregszám akad irodalmi klasszikus, akiket sem életében, sem halála, megdicsőülése után sem olvas senki. De minden könyvtár, minden magángyűjteményben ott sorakoznak köteteik. És a legvakmerőbb gondolatban sem tanácsos újraértékelésüket megeszközölni akarni.

Ezt úgy nevezném, irodalmi és művészeti-szakmai önkényuralom! A tehetségtelen nagyképűségnek az önkényuralma.

Hát most Mikes Lajos, a játékban szerencsétlen és tehetségtelen ember, ellenben a régi és új könyvek kiválogatásában meg kéziratok és másolatok szerzésében zseninek mondható szellemiség, amikor arra vállalkozik, hogy egy csomó fiatal íróval az előző, nagy nemzedéknek nevezett írótársaság színvonalára emelkedjék, esetleg le is főzze őket… akkor ez a folyamat jelen műnek igazi tárgya! Nem öleli föl és nem értékeli az egész ifjú társaságot, bárha valóban egyes tagjaiban Mikes és az Est-lapok pártfogásával odaemelkedett a nagy nemzedék színvonalára. Nem! Ez így is megörökítődik másfajta emlékezésekben… Ez az írás csak a legjellegzetesebb, legsajátosabb mozzanatokat akarja átmenteni Mikes Lajos körül, amik esetleg nyilvánosságra nem is kerülnének, holott megérdemlik.

 

*

 

Volt Mikes Lajosnak egy ifjú gyámoltja, név szerint Aradi Szabó István. Ez a fiatal költő a csapszéknek, az italnak annyira rabja volt, hogy még különösségnek is a túlzások közé sorolhatták őt. Elég vállas, de karcsú fickó létére akár a férfi divatbábok mintája is elfogadhatta őt társul. Arcban az ifjú Ady Endrére hasonlított szembetűnően.

Egyébiránt Tisza István vallhatta őt természetes fiának. Hogy ez nem lódítás? Magam tanúskodhatom róla, egy eset kapcsán, amit aztán leírok itt.

Ha Aradi Szabó István megjelent az Est-lapoknál, Mikes kivételével mindenki undorral, ellenségesen tűrte el személyét. Ezt is csak azért, mert Mikes Lajos patáliát csapott, ha pártfogoltját nem segítették oda hozzá azonnal:

– Nem sokat érek kivasalt, józan tehetségtelenséggel! – mondta Mikes Lajos: – Az írását nézem munkatársaimnak, nem a személyüket!

Szó, ami szó! Aradi Szabó, kivált élete utolsó szakában, koszlott és mocskos személyiség volt. Ahová belépett, egy termet megtöltött kocsmabűzével.

Mikes Lajos, ha meglátta, úgy szorította meg maszatos mancsát, akár egy világfival kezelne. Éppenséggel ha Aradi Szabó kéziratot hozott neki:

– Igyekezzék, fiacskám! Maga átlagon felüli tehetség! Írjon nekünk minél többet!

Pillanat alatt átfutotta a verset. A tiszteletdíj utalványa máris Aradi Szabó markába csúszott.

Aradi Szabó pedig, ameddig a pénzből tartott, bevette magát egy csapszékbe. Aztán írt, és a kézirattal házalt olyan sajtószerveknél, amik szóba álltak vele. Aztán újra csak a csapszékben kötött ki.

Egyetlenegy vaskos füzet jelent meg tőle. Ennek kiadását báró Kornfeld Móric fedezte. A füzetnek körülbelül a fele olyan költemény, hogy erősen érzik rajta az Ady Endre hatása, bár mindenikben van mondanivaló, csak a modorukkal van baj. A költemények másik része teljesen saját, egyéni hangú. Ezeket át lehetne menteni a magyar irodalomtörténet számára egytől egyig.

Hosszú, zavaros előszót biggyeszt Aradi Szabó költeményei elé. Valóban itt olyan lelkiségről kapunk képet, amely a féktelen fellengősség és ennek véglete, a teljes ernyedtség és fásultság csodája. Az iszákosság műve? Ezt aztán nem lehet ráfogni! Hány iszákos tollforgató sorai sugározzák a kedélyt, az életrebuzdítást, az egészséges, egyenletes életszemléletet?… Vagy a fajta, a veleszületettség kérdésére kenhetni ezt a szertelenségekben tobzódó lelkivilágot? Erre lehet valamicskét helyeselni!… Ellenben, lelki ernyedtség és sötétenlátás meg a mindenből való kiábrándultság föltétlen okozója a szellemi kimerültség. Aki ennek ellentmond, az egyszerűen tudatlan, alacsony szellemű valaki!

Mindezt tökéletesen igazolja Aradi Szabó István életrajza! Mint csodagyermek már mestere a betűvetésnek. Ady Endrét egészen zsenge korában fedezi föl magának, és mindvégig rajongója marad. Irodalmiasan szólva, Ady maga is keblére öleli őt. Támogatja is mindenképp, és sorozatos találkozásaik közben szívesen cseveg vele. A könnyelműsége és állandó, súlyos megélhetési gondjai Aradi Szabót erőltetett munkában, és ezzel állandó idegfáradtságban tartja. Ennek valóban legjobb, sőt talán egyetlen gyógyszere az ital. Föltéve, hogy élvezetét nem viszi valaki túlzásba.

 

*

 

Ennek a háznak erkélyéről, ahol ma is lakom, odalátni a Déli vasútra vivő Pálya utca sarkára. Ott ma is egy kis csapszék működik. Ez a kis csehó adott Aradi Szabó Istvánnak utolsó menedéket.

A csapszék második szomszédja Csapilla József műköszörűs lakása és akkor még műhelye is volt. Csapillának egészen kitűnő versei jelentek meg a Pesti Hírlapban és más sajtószervekben is. Boldogult feleségem „Köszörűs költőnek” keresztelte el őt. Nagyon kedvelte Aradi Szabóval épp ellentétes, nyugodt, szerény, kedélyes jelleme miatt.

Csapillának egy fél ívet kitevő, nagyon szép költeménye így kezdődik:

 

Lentről jöttem a mocsarak mélyéből, Onnan hoztam furcsa, kóbor lantomat! Fogantam bűnben, kegyetlen sors méhéből. Ne kritizáljátok nagyon hangomat!…

 

Egyszóval Csapillának neve is az édesanyjáé. Akár az Aradi Szabóé. A hányattatásai, az édesanyja, küzdelmekben roskadozó helyzete okából, zsenge tizenkét éves korától maga lábára állították, szörnyű nyomorgások után csinált magának rendes megélhetést. Közben tanulás és önképzés külön fáradságával vitte odáig Csapilla, hogy talán szellemi termékei is eltartják. Csak hát a családi és a műhelygondok végül is lehetetlenné tették ezt.

De ha valami érthető, hogy Csapilla és Aradi Szabó István összebarátkoztak, ez aztán érthető! Nem csakis a fröccsözés hozta össze őket a kis csehó törzsvendégeinek.

Másként Aradi Szabónak senkinek védelme nem kellett. Akármennyit ivott, a lábáról le nem esett, és nem kötekedett vagy gágározott. Ha olyaski zavarta meg asztalánál, akinek társasága terhes volt számára, csöndesen rászólt:

– Kérem szépen, hagyjon engem!

További tolakodásra pedig áttelepedett más asztalhoz. Ha ez sem használt? Szólt a csaplárnak, hogy: neki a helyiség nemcsak mulatóhelye, hanem munkahelye is! „Szabadítsa meg a tolakodótól!…”

 

*

 

Hát ha Mikes Lajos körül ellenszenv fogadta Aradi Szabót, ez nem volt teljesen indokolt. De hát emlékszem egy esetre ott a kis csehóban, hogy puszipajtását, Csapillát is fölháborította viselkedése, pedig hát Csapilla mindig kirántotta őt a pác fenekéből.

Már a züllés teljes martalékává lett Aradi Szabó. A feketévé piszkolódott fehérneműje is oszlásnak indult.

Egy nap megyek valahová a csehó előtt. Ha észrevett Aradi Szabó, rohant ki hozzám. Aztán vagy beerőszakolt, vagy jelentéktelen összegre levágott.

De most valami nagy dolog zajlott le a csapszékben. Csupa mozgalom és izgalom tanúja vagyok. Aradi Szabó észre sem vesz.

Benézek Csapillához:

– Mi történt a kricsmiben, hogy akkora ricsaj tombol benne?

Csapilla abbahagyja a köszörülést. Veszem észre, ki van kelve magából ez a higgadt ember:

– Ez már sok, kérlek! Egy boy nagy csomagot hoz ennek az állatnak. Tiszáék küldtek benne tizenkét selyeminget. Mit tesz? A boynak azt mondja: „Fiam! Egy vas borravalót sem kapsz tőlem, mert egy vasam sincs!… De ha elkarikázol ezzel a csomaggal és eladod, akkor illő pénzt kapsz tőlem jutalmul. Számlát hozol!… Még itt vagy?…” A boy saját érdekében is igyekezett jól adni el az ingeket! Ahogy ez az állat megkapta, bedanolja itt utolsó petákig! Fizet boldog-boldogtalannak, és lerohad róla az ing!… Tőlem többet egy fityinget sem kap!… Végeztünk!

Hát ez nem történt meg. Aradi Szabót Csapilla halálos órájáig támogatta, teljes önzetlenséggel. Temetésének költségeit is ő fedezte túlnyomólag, vagy hozta össze!…

Mikes Lajosnak sok kegyeltje elérte vagy megközelítette az álmát, hogy: a nagy-nemzedék tehetségeinek színvonaláig jussanak! Számosan élnek ma is közülük és bizonyára sok érdekes megfigyelésükkel támogattathatnám saját emlékezésemet…

Ámde, mint már említettem, ezeknek az emlékezéseknek nem a szokásos, a rendes, az irodalmi összeállítás kíván az értéke lenni. Nem!… Furcsaságok, különösségek közreadása csupán. Ezek, mint a mostohagyerekek, esetleg mellőzést szenvednek a komoly, elfogadott irodalmi működés részéről, holott-holott… megeshetik, hogy többet és igazabbat és jellegzetesebbet tárnak föl tehetségek viszonylataiból és életéből.