Ez a regény a valóságból, tényekből, feltételezésekből s a képzeletből épült.
A neveket minden esetben megváltoztattam.
Gy. L.
4Mi a gonoszság? A rossz felsőfoka, az abszolút bűn.
Akik számára létezik a tökéletes Jó, az Isten, a Gonosz a Sátán, a poklok bugyrainak hűbérura. De itt a Földön, az emberek között, itt ki a gonosz? A legnagyobb, egyedül jóvátehetetlen bűn elkövetője. Ez, földrészünk messze sugárzó értékrendje szerint a gyilkos. Aki megsemmisíti azt, amit nem lehet újjáteremteni, az emberéletet. Hitünk szerint a világ epicentruma az ember. Körülötte forog a Föld, nem a Nap körül. Hadd ne térjek itt ki civilizációnk egyik alapvető ellentmondására, hogy a háborúban jóvá nemesítik, az erény piedesztáljára állítják, babérral ékesítik a gonoszság lényegét, a legnagyobb bűnt, százezrek és tízmilliók legyilkolását. Maradjunk inkább a hétköznapok gonoszságánál és gonoszánál, a gyilkosságnál, a gyilkosoknál. Mert erről szólnak ezek a lapok.
Délelőtt közölte orvosom és barátom, hogy fél évem van hátra. Talán kicsit több, talán kicsit kevesebb. Mintha az számítana.
5Nem ért váratlanul. Másfél éve diagnosztizálták a tüdőrákot, ez csak a végső verdikt. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. Ami időm hátravan, remélem, elég lesz, hogy elkészüljek munkámmal. Más már nem érdekel.
Az iratgyűjtők ott tornyosulnak az asztalomon. Tizenkét vaskos doboz. A dobozok tele papírlapokkal, a lapok betűkkel. Tízezer oldal. Ennyi marad az életből, az emberekből. Belőlem is. A kollégák az egész ügyet lefénymásolták. Nem éppen szabályos, de hát a rám kiszabott halálos ítélet sem az. Egy éve, mióta leszázalékoltak, a régiek gyakran felkeresnek. Olykor a fiatalabbak is. Mióta tudják, hogy a kór rág, más dimenzióba került az életem. S nemcsak számomra. A körülöttem lévőknek is. Hol van már az az idő, mikor Kishercegnek csúfoltak, s ennek megfelelően utáltak. A halálnak még az árnyéka is nagyúr.
Miért akarom még egyszer lekottázni magamnak ezt az ügyet? Majd huszonöt éve, hogy becsuktam az utolsó aktát. Az emlékek megfakulnak, a részletek már elbújtak előlem. A tények? Nem a tények érdekelnek, hanem amiből a tények lesznek, amit a tények szülnek.
Boldog, akinek életében van egy csúcspont? Ma már tudom, hogy nem fenékig tejfel: a csúcsról csak lefelé vezet az út. De amikor az utolsó iratot aláírtam, a mennyekben éreztem magam. Meg a poklokban, hogy ilyen bombasztikus legyek. Ezt akarom felidézni? Hát igen. Az ember hiú állatfajta, s én sem vagyok kivétel. Pedig bárhová vezet bárki útja, a vége a halál. Ebben az emlékezésben sokszor találkozunk vele. Erre mondják, hogy nem tipikus. Én még nem láttam tipikus életet. Ennyit magamról.
6– A tökénél fogva akasztjuk fel! A tökénél! – üvöltötte a miniszterhelyettes. Nem örvendett közszeretetnek, de ki lehetett bírni, akinek volt gyomra a modorához.
– Igenis, vezérőrnagy elvtárs – mondta a főnököm.
A miniszterhelyettesnek csak ezt lehetett válaszolni. Rosszul járt, aki mást próbált. Azt meg jobb kerülni. Hatalmas ember volt, alig fért be az ajtón, vagy százhúsz kiló, de ahhoz képest meglepően fürge. Harcsabajsza lelógott az álla alá. Ha egyenruhát viselt, vezérőrnagy elvtársnak kellett szólítani, ha civilt, miniszterhelyettes elvtársnak. Ritka jó érzéke volt, mikor viseljen civilt, mikor egyenruhát. Most egyenruhában volt. A zubbonyán egy csomó kitüntetés szalagja. Azt mondják, valamikor jó zsaru volt. Most kellemetlen főnök. Magunk között csak Kápónak neveztük.
– Kitépem a beleit! Fölzabáltatom vele a saját szarát! Olyan még nem volt, amit ez kapni fog. Megértette?
Szolgálatban azokat is magázta, akikkel egy fészekaljából került ki.
– Igenis, vezérőrnagy elvtárs.
– Kit akar megbízni a nyomozás vezetésével?
A történetet jóval később mesélte el a főnököm, kissé spiccesen. A Kápót akkor már nyugdíjazták.
– Kepes századost, vezérőrnagy elvtárs.
– Megőrült? A Kisherceget? Szó se lehet róla!
– A legjobb nyomozóm. És ez olyan ügy, amire Kádár elvtárs is oda fog figyelni. Politikai okokból.
– Akkor se. Az Úristennek se! Utálom ezeket az úrifiúkat!
7Kishercegnek azért neveztek el (persze nem olvasták Saint-Exupéryt, de olyan jól hangzott), mert a cipőm mindig ragyogott, ami naponta tíz percet vett el az életemből. Mindennap kétszer borotválkoztam, villanyborotvával, azzal lehet a gépkocsiban is. Szolgálatban sosem viseltem farmert, a nadrágom éle kifogástalan, a nyakkendőt a legnagyobb melegben sem lazítottam meg. Naponta tiszta inget vettem és hozzá más nyakkendőt. Angolul tanultam, viszonylag folyékonyan beszéltem oroszul. Mindig volt könyv az aktatáskámban. A mi szakmánkban sok a holtidő. Nem ultiztam, hanem sakkoztam, kávé helyett teát ittam. És, igaz, ami igaz, kicsit fennhordtam az orrom. Most tagadjam?
– Kérek engedélyt jelenteni – mondta a főnököm.
– Tessék.
A főnököm, ahogy később elmesélte, tán öt percig beszélt. Tudni kell, hogy a főnök felesége a Kádár-titkárságon dolgozott. Hogy mit, azt senki sem tudta. Még a miniszterhelyettes sem. A Kádár-titkárságon csak munkatársak voltak. A beosztás és a rang megnevezése nélkül. Hát, nem hiszem, hogy a főnököm felesége gépírónő lett volna. De a Kápó feje most nem ezért lett előbb sápadt, majd céklavörös. Az ő beosztásában (és természetével) nem kellett korlátozni az indulatait.
– Ezt meg mért nem mondta eddig?
– Mert sose kérdezte, vezérőrnagy elvtárs. Ott van a káderanyagában.
– Mi vagyok én, aktakukac? – bődült el a miniszterhelyettes. – Nekem tálcán tálalják fel, amit tudnom kell! Megértette?
8Azért hatott, amit a főnököm mondott.
– A maga felelősségére. Tudja, mit jelent ez? Ebben az ügyben?
– Igenis, vezérőrnagy elvtárs.
– Ha melléfog, úgy megfingatom, hogy olyat még nem élt meg. Posztos rendőröket dirigálhat valamelyik kerületi kapitányságon. Vagy bedugom az irattárba.
Ennél nagyobb fenyegetés nem volt egy jó zsaru számára.
– Igenis, vezérőrnagy elvtárs.
A beszélgetésre (ha ezt annak nevezhetjük, de a Kápóval csak így lehetett beszélgetni) a vizsgálati osztályon került sor. Olyan még nem volt, hogy a miniszterhelyettes egy bűnügy miatt jelenjen meg a vizsgálati osztályon. Most jó oka volt rá.
1979. július 10-én hajnali öt óra tájban jelentette az ellenőrző gépkocsi vezetője, hogy Somodi Kálmán rendőr főtörzsőrmestert nem találják a szolgálati helyén.
A fiatalabb nemzedékek már nem tudják, hogy Budapestet majd fél évszázadig két szovjet parlamenter őrizte a háború befejezte óta. Osztapenko kapitány a balatoni műút betorkolásánál strázsált, Steinmetz kapitány Pestlőrinc határában, túl a Ferihegyi repülőtéren, ahol a zöld tábla jelzi, hogy itt ér véget Budapest. A parlamenterek halálának körülményeiről sokat vitatkoztak a történészek; sorsuk valószínűleg olyan kikutathatatlan, mint a világháború sokmillió áldozatáé.
Ezt csak azért érdemes említeni, mert az ügyet mindenki úgy nevezte, s nevezi ma is, aki még emlékszik rá: a rendőrgyilkosság a Steinmetz-szobornál.
9Somodi főtörzsőrmester szolgálati helye a szoborral szemben lévő őrbódéban volt. Mi célból létesítették ezt a posztot a Vecsésen keresztül Szolnokig, majd Debrecenig és Nyíregyházáig húzódó országút kezdeténél? Nem tudom. Igaz, ott torkollik a Ferihegyi út a Pestlőrincen átvezető Vörös Hadsereg útjába, s lesz belőlük a 4-es számú fő közlekedési út. Az utat vasúti sínpár is keresztezi, de a gépkocsiforgalom akkoriban még olyan gyér volt a mostanihoz képest, hogy aligha kellett oda forgalomirányító. Nem is azért posztolt ott rendőr a nap minden órájában: a várost őrizték, a szobrokkal együtt. De mit ellenőriztek? Az a gyanúm, hogy az ötvenes évek ébersége állította őket őrhelyükre, aztán ottfelejtődtek, mint annyi más ezekből az évekből.
Az ellenőrző gépkocsi vezetője jelentette azt is, hogy az őrbódé nyitva volt, megtalálták Somodi főtörzsőrmester géppisztolyát, táskájában a tárakat, a rádió adó-vevőt. Az ablakkeretbe dugva a körözési értesítők. Negyedórán át újra meg újra bekapcsolták a szirénát, de Somodi nem került elő.
– Biztos elkódorgott valahová – mondta a gépkocsivezető.
– A Somodi? Az soha! – mondta a járőrparancsnok.
Különben is, hová kódorgott volna? A bódétól néhány száz méterre két emeletes ház állt. „Malév-házaknak” nevezték az épületeket, bár semmi közük nem volt a repülőtérhez. A háború előtt állítólag repülőtisztek lakták, most jobbára cigányok. Szép, tágas lakások voltak, alaposan ellenőriztük mindegyiket. A házak rettenetes lepusztult állapotban voltak. A vakolat mállott, a lapos tető minduntalan megrepedt, 10a kaput nem lehetett bezárni. Az épületeken kívül a környéken semmi, csak a bekerített reptér gyepe meg szántók.
A járőr jelentette a főtörzsőrmester eltűnését a kerületi kapitányságnak, a kerület a vizsgálati osztálynak. Az ügyeletes helyszínelőket küldött ki, akik nem messze az őrbódétól vérnyomokat találtak. A labor megállapította, hogy a vér megegyezik Somodi főtörzsőrmester vércsoportjával. Felhívták a mentőket: ők nem szállították be. Az ügyeletes tiszt értesítette az osztályvezetőt, aki azonnal berendelte a teljes személyi állományt, s jelentette az esetet a miniszterhelyettesnek.
Nincs a világnak rendőrsége, amelyik ne bolydulna fel, mint a méhkas, ha megölnek egy rendőrt. Ez a felhajtás nemcsak a kollégának szól. És nem is csak annak, hogy ilyenkor minden rendőr arra gondol: legközelebb ő is sorra kerülhet. Mit se számít, hogy a zsaruk csak az amerikai akciófilmekben hullanak, mint az őszi légy. Magyarországon a rendőrgyilkosság nem volt népszokás, még ma se az, pedig azóta mintha elferdült volna az élet tengelye. Bombák robbannak az utcákon, embereket mészárolnak le a kocsijukban. Mint a gengszterfilmekben. De ha valaki kezet emel egy rendőrre, az a törvényre sújt le. És a törvény őrére. Most ne firtassuk, megérdemli-e minden zsaru ezt a tiszteletreméltó címet; megvan róla a véleményem. Ez pedig veszélyezteti az állam és az állampolgárok biztonságát. Tehát kerül, amibe kerül, példát kell statuálni. Mindenkinek elvenni a kedvét, hogy fegyvert fogjon egy rendőrre.
1979. július 10-e kedd volt. Mire a miniszterhelyettes megérkezett, a vizsgálati osztály valóban zúgó méhkas 11volt. Az osztályvezető riadóztatta az egész állományt. Az épületben a rendőrök csoportokba verődve tárgyalták az eseményt, futárok rohangásztak, némelyik későn érkező zsernyák a kapuban gombolgatta nagy sietve a zubbonyát, mások a sebtében kiosztott géppisztolyokat zsírtalanították. Rendőr ritkán hord géppisztolyt, nem is áll jól a kezében. De hát akivel szemben áll, csak annyit tud, hogy egy géppisztoly mered rá. Ami elég ok, hogy ne legyen jani.
A Kápó percek alatt főhadiszállássá alakította át az osztályt. Akkor már én is ott voltam a parancsnoki szobában. Szakértőink a Vecsés–Ecser–Maglód–Gyömrő–Üllő–Gyál határolta körzet átkutatását tartották szükségesnek. Volt benne logika. Senki sem furikázik egy holttesttel órák hosszat, amikor számíthat rá, hogy minden utat ellepnek az igencsak kíváncsi zsaruk. És senki sem kockáztatja, hogy fényes nappal hantoljon el egy holttestet.
Nagy nehezen előkerítették a környező tsz-ek agronómusait. A nagyléptékű térképeken bejelölték, merre vannak kukoricaföldek. Káposzta- vagy krumpliföldre aligha merészkedtek az elkövetők, ott kilométerekről látni őket. Bejelölték a dűlőutakat, a mezsgyehatárokat. A térképeket bekockázták, minden kockát számmal jelöltek. Irgalmatlan nagy területet kellett átvizsgálni.
Riadóztatták az egész főváros rendőrségét. Az utakra kivezényelték a vidékieket is. A legkisebb gyanús jelre azonnal őrizetbe venni bárkit. És mindegyik járőrnél géppisztoly. Az elkövetőknél fegyver van, s már megöltek egy rendőrt.
A Kápó felhívta a Honvéd Vezérkar főnökét.
12– Azonnal, baszd meg! Nincs félóra. Most, azonnal! – üvöltötte a telefonba.
Riadóztatták a Munkásőrséget is, bár őket a vezérőrnagy játék katonáknak, vasárnapi huszároknak nevezte. Hiába, szükség volt rájuk. Túl nagy volt a terület.
Az a nap, a kedd volt a legrosszabb. Képzeltem akkor. Még nem tudtam, hogy lesz ebben az ügyben olyan másfél hónap is, amikor egy csiga hozzánk képest versenylóként haladt a célja felé. De ezen a kedden egy emberéletről volt szó. Egy rendőr életéről. És semmi hír, semmi eredmény, egyáltalán semmi. Csak a jelentések, aminek nyomán pirossal áthúzták a megvizsgált körzeteket. Elkeserítően sok volt hátra. És ha a szakértők nem pontosan állapították meg a kijelölt körzetet? Ki mehetett biztosra? Erre gondolni sem mertünk. De azért ott volt a tudatalattinkban, bár akkortájt még nemigen szerették ezt a fogalmat. Szegény Freud Zsiga rossz fiúnak számított, mint egy körúti zsebes.
Szerencse, hogy a honvédség vállalta az élelmezést. Mi nem voltunk ilyesmire felkészülve. Hamar kiderült, hogy nem is olyan nagy szerencse. A rendőrök káromkodtak, hogy a kondérok sűrűjét a bokorugrók kapják, nekik csak híg lötty jut. Tiszteket kellett kivezényelni az elosztópontokra. A miniszterhelyettes a Belügy vésztartalék-készletéből küldött konzerveket. Akkor meg a kiskatonák hőbörögtek, hogy a kurva zsaruk, azoknak persze minden. Egy honvéd oda is vágta a fegyverét:
– Csináljátok ti, rohadt zsernyákok! Én nem erre esküdtem. Ti meg ezért kapjátok a nagy lóvét!
Na, köszönöm azt a nagy lóvét.
13Az sem könnyítette a helyzetet, hogy hétfőn hajnalban hatalmas zivatar volt. Ötvennégy percig tartott, hét milliméter eső esett. A Meteorológiai Intézet percre megadta az adatokat. A zivatar épp az elkövetés feltételezett időpontjában zúdult a földekre. A homok meg issza be a vizet, s vele a nyomokat. Sehogy se akart véget érni az a nap. Csak rágtam a cigarettát, egyiket a másik után. Sötétedéskor le kellett állítani a kutatást.
Nem voltak reményeim. Ha egy embert leütnek, gépkocsiba gyömöszölik (hisz gyalog nem juthatnak messze vele, és annak nyomai maradnak, meg a kutyák is szagot fognak) – akkor halott. És valahol elásták. Persze: hátha mégse. A vérnyomok alapján egyértelmű volt, hogy a főtörzsőrmester nem önként távozott az őrhelyéről. De hátha kidobták valahol, s ott fekszik eszméletlenül egy kukoricásban, gabonatáblában? Szinte semmi esély nem volt rá, de az ember már csak olyan, hogy nem akarja föladni a reményt. Bármilyen képtelenség elfogadhatóbb, mint a reménytelenség.
– Figyelj – lépett be hozzám Bárdos főhadnagy. – De ne bassz le mindjárt.
Tudtam, a vizsgálati osztály minden tisztjének piszkálja a csőrét, hogy rám osztották az ügyet. Az évszázad ügyét! A rendőrgyilkosság nálunk, mint a fehér holló. S ami az egyiknek nagy ügy, az a másiknak halál. Nem állítom, hogy az élet igazságos.
– Mondjad.
– És mi van, ha önmagát sebezte meg?
Ez megőrült.
14– Mi van? És aztán?
– Aztán valahol átöltözött. Jó előre odakészítette a civilt.
– És aztán?
– Aztán irány a zöldhatár. Azért nem vitte a géppisztolyt. Azzal mégse sétafikálhat, mint egy esernyővel. De nála a pisztolya, az igazolványa, meg ki tudja még mi. Az Nyugaton megér egy kalap pénzt.
Ez tényleg megőrült. És sokat olvas magyar krimiket.
– Meg kellene nézni, nem szolgált-e a határőrségnél.
Megnéztük. Ilyen őrült állapotban voltunk mindannyian. De ezzel is telt az idő.
Somodi Kálmán nem szolgált a határőrségnél. Posztos rendőrként kezdte, s most, törzsőrmesterként, a nyugdíjaztatása előtt állt. Mármint ha él.
A feleségét persze meghallgattuk. Szerettem volna személyesen, de nem hagyhattam el az osztályt. A Kápó legszigorúbb parancsa. Az asszonyt meg nem akartam behozatni. Ács hadnagyot küldtem ki hozzá. Ha egy férfiről, pláne, ha zsaru, azt mondják, hogy kedves, az nem feltétlenül dicséret. Ács kedves ember volt. Olyan kedves, hogy keményebb munkára nem is alkalmas. De erre a feladatra az Isten is őt teremtette.
Az asszony persze sírt. Nem tudott semmit. A férje elment szolgálatba, mint máskor. Reggelre várta haza, mint máskor. Akkor már nagyon sírt.
– Ugye nem esett baja?
– Akkor mi tudnánk, elvtársnő. Egyelőre nem tudunk semmit. Kérem, nyugodjon meg.
15– Kegyes hazugság – mondta nekem a kedves Ács.
– Jól tetted.
Később elbeszélgettem az asszonnyal. Pontosan olyan volt, amilyennek ő a férjét leírta. Nem volt benne semmi különleges. Se az arca, se az alakja, se a ruházata, se a viselkedése, se a beszéde, semmi.
– Egyszer az egyik bajtársa azt mondta: te, Kálmán, baromi unalmas lehet abban a bódéban. Szegény Kálmán akkor már hetedik éve teljesített szolgálatot a szobornál. Ezen nagyon fölháborodott. Még hogy unalmas! Hogy lehet a szolgálat unalmas? Megvolt neki a menetrendje, ő mondta így, szegény. Mindennap négy szelet kenyeret vitt magával, vékonyan megvajazva, az egyiket párizsival, vadásszal vagy olasszal, mert csak kell egy kis változatosság, a másikat mindig Mackó-sajttal, az a legolcsóbb, meg szerette is. Nyár idején egy-egy paprika, paradicsom is került, a só papírszalvétában, mert a paprika meg a paradicsom só nélkül ízetlen. Ha meg a konzervdobozban hagyta a sót a bódéban, a bajtársak előbb-utóbb kiborították. Pedig nagyon jó bajtársai voltak. Egy kis termoszban vitt két adag kávét, ő főzte magának a kotyogón. A szolgálat harmadik órájában megette a felvágottas kenyeret. Utána kávé. A hatodik órában a sajtos kenyeret. Utána kávé. Utána néhány korty víz a csatos üvegből, amit magával vitt. A zománcos bögrét, ami az őrbódé leltári tárgya, azt nem szerette. Pedig a bajtársai mind csupa tiszta, rendes emberek. De hogy mossák el a bögrét? Inni módjával ivott, még kánikulában is. Ha sokat iszik, már elnézést, pisilnie kell. És egy rendőr mégsem pisilhet a fa tövébe. Éjjel, persze, akkor lehet. 16Akkor nem látják. Amit nem látnak, az nem sérti a közszemérmet. Ezt mind ő mesélte nekem, szegény. Mert sokat beszélgettünk. Nagyon jó házasság volt a miénk szegény Kálmánommal. Soha egy hangos szó, csak szeretet. Mindent elmesélt. Hogy nyáron melege van a bódéban, télen meg fázik, még az őrbundában is. De ez a Kálmánom számára természetes volt. Hozzátartozik a szolgálathoz. Nagyrészt nem is tartózkodott a bódéban, inkább sétált az országút szélén. Hol az egyik oldalon, hol a másikon. Elvégre hogy lehet a várost a bódéból őrizni? Persze akadt bajtársa, aki elszunyókált, de azok nem sokáig őrizhették a várost. Az ellenőrzők csak kifigyelték. Ilyesmi szegény Kálmánommal nem fordulhatott elő. Előbb vette észre az ellenőrző kocsit, mint azok őt. Ilyenkor megigazította a szerelvényét, ő mondta így, helyre rángatta a zubbonyát, ellenőrizte, hogy a sapka pontosan elvágólag, ahogy az forsriftos. A váltás olykor félórát is késett. Kálmánom, szegény, sosem idegeskedett. Ha késnek, késnek. Biztos dolguk akadt. Neki meg soha olyan teendője, hogy sietnie kelljen. Nem szeretett sietni. A sietség, az kapkodással jár, a kapkodás meg mindig valami gubanccal, amiből nem sül ki soha semmi jó. A dolgoknak megvan a maguk rendje, azt nem szabad siettetni. Így mondta szegény Kálmánom. Meg különben is: ő olyan ember volt, aki nem ismerte az unalmat. Mindig tett-vett valamit, fúrt-faragott. Ha meg nem, akkor tervezgetett. Szolgálatban is elfoglalta magát. Ha valakinek lerobbant az autója, már ment is segíteni. Mert ő ahhoz is értett. Nekünk persze nincs kocsink. És mondta is: te anyus. Mert anyusnak szólított. Te anyus, azt 17te el se tudod képzelni, mennyi már az autó az úton. És nemcsak teherkocsik, meg a tsz munkagépei, de személykocsik is. Csak bámulom: némelyik olyan glancos, mint a nyugati filmekben, van rajta legalább hat fényszóró. Persze a tv-re gondolt, mert moziba mi nem jártunk. Meg szívesen kiállt az útra, terelgetni a forgalmat. Vasút is keresztezi az utat, tetszik tudni, az veszélyes, hiába a lámpa. És mi van, ha bedöglik a lámpa? Igaz, sose döglött be a hét év alatt, de az ördög nem alszik. Az igazság az, hogy szegény Kálmánom szívesen terelgette a kocsikat. Meg ügyelt a rendre. Hogy minden szabályos legyen. De azért módjával. Mert a rendőr, az nem arra való, mondta szegényem, hogy az embereket vegzálja. Na persze, ha valaki éjjel nem kapcsolta be a fényszórót, akkor megállította. Vagy ha olyan sáros volt a rendszámtáblája, hogy nem lehetett elolvasni. Mert a rendszámtábla, tetszik tudni, az arra való, hogy meg lehessen különböztetni a gépjárműveket. Mondtam is neki egyszer viccesen, hogy legegyszerűbb lenne az emberekre is rendszámtáblát rakni. De ő, szegényem, azt felelte, hogy az ilyesmivel viccelni se szabad. Mert a háborúban a zsidóknak is sárga csillagot kellett viselniük, hogy megkülönböztessék őket a többi embertől, aztán mi lett belőle. A parancsnoka is viccesen mondta neki egyszer: – Mi van, Somodi, arrafelé, a szobornál, mindenki betartja a szabályokat? – Mert hogy olyan kevés büntetést szedett be. De igazán csak viccesen mondta, mert az én Kálmánomat mindenki szerette, a parancsnokai is. Ha meg semmi dolga nem akadt szegénynek, mondtam már, tervezgetett. Gondolkozott, hogy rendbe hozza az őrbódét, tetszett látni, na18gyon le volt pusztulva. De ahhoz azért nem nyúlt, az állami tulajdon. A házat tervezgette. A Béla-telepen lakunk, Lőrincen, az jó nekünk. Nem olyan puccos, mint a Villa-telep, ott nyaralónak épültek a házak valamikor az úri népeknek, de nem is olyan lepra, mint a Miklós, az egy nyomortanya, tetszik tudni, szükséglakások, rémes, hogy milyen népek laknak ott. A szocializmusban, mondta szegény Kálmánom, nem szabadna ilyen embereknek lenniük. Mert a szocializmus, az az igazságosság volt neki. De a házunk, az kicsi. Az egyik szoba a miénk, szegény urammal, a másikban a három gyerek, azok meg nőnek, ugye. Hát azt tervezte, épít egy harmadik szobát. De előbb egy műhelyt. Mert az volt neki, szegénynek, de csak egy sufni, és tele szerszámmal. Még villanyfúrója is volt, meg fűrészgépe. És a legnagyobb baj, hogy télen nem lehet használni, odafagy az ember keze a szerszámhoz. Szóval elmagyarázta Kálmánom, szegény, hogy előbb egy kis műhely kell, téglából, olajkályhával, mert akkor ő mindent megcsinál, ami a harmadik szobához kell. Van egy bajtársa, az kőműves, azzal felhúzzák a falakat, a tetőt megácsolja ő, mert a fához csudára értett szegény, be is cserepezi. Hát ezen spekulált furtonfurt, mikor ideje volt. Otthon, ugye, nemigen volt, csak ha éjszakás, de akkor hol egy új polcot csinált, hol megreperálta a hokedlit vagy a villanykapcsolót, még a gyerekek cipőjét is maga sarkalta. Hát a szolgálatban, ott ráért. Azért is mérgesítette, hogy a bajtársa azt mondta, hogy unalmas a szolgálat. Mikor ő a szolgálatban annyit tervezgetett.
Hát ennek az embernek kellett meghalnia. Mielőtt felépíthette legalább a műhelyt. Az ilyesmikért nem hiszem 19én, hogy van Isten. Persze, tudom, az igazság majd a túlvilágon. De a túlvilág nagyon messze van a Somodi főtörzsőrmestereknek. Igaz, nekem már közel.
Somodi Kálmán meghalt. Egy szakaszvezető tépte fel az ajtómat, mintha a kocsmában lenne:
– Megtalálták!
Futtomban csatoltam fel a pisztolytáskát. Két teli tárat zsebre vágtam. Hogy minek? Rutin. Nem kérdeztem, kit találtak meg, azt se, hogy él-e. Minek? A sziréna vijjogott, de azt már megszoktam.
– A reptérre vezető úton megyünk – mondta a pilóta. – Kerülő, de gyorsabb.
Elhagytuk a szobrot, balra letértünk az Ecserre vezető útra, aztán jobbra egy földútra. A pilóta nem kímélte a kocsit, kapaszkodnunk kellett, hogy ne verjük a fejünket a tetőbe, akkorákat huppant a kátyúkban. Az ablaktörlő egyfolytában járt, ahogy a tócsákból felcsapódott az éjszakai zivatar vize.
Két tucat ember toporgott vagy húsz méterre a kiásott gödörtől. Csupa rendőr meg két kiskatona. Látszott rajtuk, hogy nagyon büszkék. Ők találták meg. Közelebb nem lehetett menni, a nyombiztosítók dolgoztak. A parancsnok a géppisztoly tusával kört rajzolt köréjük, azt nem léphette át senki. Megdicsértem érte. Villogtak a vakuk.
Jelentették, hogy mikor ásni kezdtek, először a sapkáját találták meg. Aztán a pénztárcáját, a zseblámpáját. Tehát nem rablógyilkosság. Igaz, mintegy húsz forint volt csak a tárcában, apróban. Lehetett bosszú. A fegyvere kellett? De akkor mért hagyták a géppisztolyt az őrbódéban? 20Találtak a gödörben egy véres bicskát is. Aztán előbb a lábáról kaparták el a földet, utána a testről.
Odahívtam a két katonát. Az egyik őrvezető volt, de a másik látszott büszkébbnek.
– Az apám is paraszt volt. Meg minden felmenőm. Lepra hely a mi falunk, nem terem ott más, csak paraszt. Hát nekem ne magyarázzák, milyen a kukorica. Kapáltam eleget. Már messziről kiszúrtam azokat a szárakat. Ferdék voltak. A kukorica nem nő ferdén. S a levelek is mintha kicsit fonnyadtak. A többi fényes zöld az esőtől.
A parasztnak igaza volt. A nyomozás igazolta, hogy a kukocicaszárakat kihúzták a földből, aztán, mikor eltemették a főtörzset, visszarakták. Az egyik tettes jól körültaposta a szárakat. A társa vigyorgott:
– Legalább lesz fejfája.
Aki megtaposta a földet, ráförmedt:
– Kuss, a kurva anyádat!
A holttest mind furcsa. Ha természetes halált halt, mint a nagyanyám, az apám: mintha elszállt volna belőle a lélek. Lélek persze nincs, tudom, de azért a szólás érvényes. Okos fajta a nép, tudja a lényeget. A halott pontosan olyan, mint mikor még élt, és mégse olyan. Kiköltözött belőle az élet.
Akinek szétverték a fejét, az más. Abból nem a lélek távozott el. Azt meggyilkolták. Láttam jó néhányat. Tizenhat éve voltam rendőr, húszéves korom óta. Mindegyik hulla más volt. Mindegyik rettenetes. Akire nem így hat egy meggyilkolt ember, az hazudik. Vagy nem ember.
A törzsőrmester fejét szétverték. Az arcát is. A szája nyitva, mintha jelenteni akarna. A szemében a borzalom. 21Persze lehet, csak én képzeltem így, aki tudtam, hogy ölték meg. Remélem, ő nem tudta. A véres homok beletaposva a szájába, a szemeibe. Homokos, összemaszatolt nyálkahártya. A nyakát is átvágták. Nyilván a bicskával. Csontnyelű bicska volt, házilag jó élesre köszörülve. Alapos munkát végeztek. Csupa vér az egész ember, aki Somodi Kálmán rendőr főtörzsőrmester volt.
Most már centiről centire kutatták át a környéket, detektorokkal is. Szerencsére volt kocsinyom, a helyszínelők kiöntötték. Voltak lábnyomok is. Az egyik mintha nőé. Ettől megborzongtam. Egy nő, egy ilyen gyilkosságban! A közelben egy kátyúban megtalálták a rendőr sípját, kulcscsomóját. Távolabb egy véres, félbetépett, kopott, zöld női nadrágot, az alján néhány centiméter felvarrva. Feltehetőleg kéztörlőnek használták a kocsiban. Messzebb egy ásót, csak úgy bedobva a kukoricásba. Az út másik oldalán egy megmunkált vasrudat. A szakértő azt mondta, féltengely. Valószínűleg Wartburg.
Hát ennyi. Egy féltengely, egy rongy, egy bicska, egy zseblámpa, egy ásó, egy síp, a nyomok. Meg persze a holttest.
A Kápónak, noná, hogy eszébe se jutott gratulálni. Bár lehet, hogy igaza volt. Gratuláljon, mert találtunk egy holttestet? Ha élve találjuk meg, az más. De nem azok szemszögéből, akik napkeltétől sötétedésig járták a határt. Ők teljesítették a feladatukat. Megtalálták, amit kerestünk. Arról nem tehettek, hogy holtan. Az élet már csak ilyen: mindenkinek mások a szempontjai.
22A kórboncnokok megállapították, hogy Somodi Kálmán főtörzsőrmestert a féltengellyel többször fejbe vágták, ami koponyatörést és agyroncsolódást okozott. Eltörték az orrát is, az arcon több vérömleny volt. A nyakát egyetlen vágással, balról jobbra átvágták. A tettes tehát jobbkezes. A fejsérülések, a nyak átmetszése és az ezzel járó nagy vérveszteség külön-külön, egymástól függetlenül is okozhatták az áldozat halálát. Hogy időrendben hogy keletkeztek a sérülések, nem lehet megállapítani. A gyilkosságot feltehetőleg éjjel egy és három óra között követték el.
A hírre – bemondta a rádió, na meg futótűzként terjedt a környéken, hisz csak úgy nyüzsögtek az egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók – jelentkezett egy gépkocsivezető a vecsési tsz-ből. Látásból jól ismerte a törzsőrmestert, évek óta naponta többször elhajtott a bódé előtt, köszöntek is egymásnak. 10-én hajnalban fuvart vitt a Nagyvásártelepre. Somodi ott állt a bódétól kétszáz méterre, ujjával megbökte a sapkáját, ő visszaintett neki. Fél kettőkor tehát még élt.
23Alaposan megvizsgáltuk az őrbódét. Mi gombának nevezzük, mivel kerek. Bizony alaposan kikezdte már az idő. Alul kopott, horpadt bádog hullámlemez, felül üvegezett. Két ablakán betört az üveg. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a gombát nem lehetett fűteni. Egy vaslábú, szakadt, piros műanyag borítású szék volt benne, meg egy hokedli. A szék ülőkéje lejárt, ócska párnát tettek rá. A műanyagtól a melegben kipállik az ember feneke. A vas állófogason az áldozat esőköpenye. Az egyik sarokban beépített szekrényke. Csak egy ajtaja volt, a másik leszakadt, nyilván kidobták. Ebben volt a rádiótelefon, a főtörzs fekete műbőr aktatáskája, benne az üres kávés termosz. Somodi tehát megette mind a két szendvicset (ezt a boncolás aztán kimutatta). A táskában volt két tár a géppisztolyhoz, benne húsz-húsz töltény. A géppisztoly a hokedlihez támasztva. A gombában egy csomó ujjlenyomat, jórészt a szolgálatosoktól. A többit is leprioráltuk: semmi. (Később kiderült, csak volt értelme az alaposságnak.)
Tulajdonképpen jól kezdődött. A harmadik napon jelentették, hogy a XVIII. kerületi SZTK-rendelőben találtak egy pisztolyt. Azonnal lezárták az épületet, mindenkit igazoltattak, felírták az adatait. A portásnő kihallgatásakor derült ki, hogy egy idősebb asszony átadott egy porcukros zacskót, azt mondta, a női WC-ben találta. A portás nemigen törődött vele, ő kezelte a telefont is, sok volt a hívás, a kérdezősködő beteg is.
– Meg aztán, hogy őszinte legyek, kérem, undorodtam is a csomagtól. Eldobálnak ezek a WC-ben mindent, még a véres vattát is.
24Aztán csak megnézte, mi van benne, s majd frászt kapott. Azonnal telefonált a kapitányságra, azok meg nekünk. A fegyver számából nyomban kiderült, hogy Somodi Kálmán főtörzsőrmester pisztolya. Be volt tárazva, mellette egy tartalék tár. Nylonzacskóba csomagolták a fegyvert, úgy tették a cukros zacskóba.
Az igazoltatottak között három idősebb nő volt. Az egyik azonnal elismerte, hogy ő adta le a pisztolyt a portásnőnek.
– Olyan szép pisztoly volt – mondta, mintha egy ékszerről beszélne.
– Látott már pisztolyt életében?
– Én? Már hogy láttam volna? De ez olyan szép volt.
– Mért nem szólt a rendőröknek, mit talált?
– Mert a portásnő rám förmedt, hogy tegyem csak le, most nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. Aztán mikor jöttek a rendőrök, azok meg ordibáltak, hogy megvan a főtörzs fegyvere, megvan a fegyver! Hát velem ne ordibáljanak. Mért kell a rendőröknek mindig kiabálniuk az emberrel? Nem én dugtam oda a pisztolyt. Én azonnal leadtam. Én egész életemben tisztességes nő voltam, és akkor ordibálnak velem. Én nem vagyok gyilkos, kérem.
Alig tudtuk megnyugtatni, hogy senki sem gyanúsítja őt. Bizony, igaza volt: az ordibálás általában nem célravezető.
Megkönnyebbültem. Nagy különbség: egy gyilkos fegyverrel vagy fegyver nélkül. Az ügy viszont egyre rejtélyesebb lett. Valakik megölnek egy rendőrt, amiről jól tudják, hogy egyenest az akasztófa alá vezet, aztán ilyen gyerekes módon szabadulnak a fegyverétől. Azt nem gondolhatták, 25hogy az SZTK-ban nem találják meg. Vagy mégis volt valamilyen tervük, hogy ide rejtették? Vagy mégsem a fegyverért öltek? Akkor mért nem dobták a Dunába? Volt, nincs, kész. A logika itt egy tapodtat sem vezetett tovább. Álltunk, mint Bálám szamara.
A pisztoly megtalálása viszont megerősítette a gyanút, hogy az elkövetők környékbeliek. Az nem volt kétséges, hogy többen vannak. Ezt a gyilkosságot, a holttest elásását egy ember nem hajthatta végre. Amellett a helyszínelők három vagy négy ember nyomát vélték felfedezni. Sajnos a nyomok eléggé értékelhetetlenek voltak, annyira elmosta őket az eső. A holttest elásásának helyéből is arra lehetett következtetni, hogy a tettesek jól ismerték a környéket. Ez persze magyarázható azzal is, hogy alapos terepszemlét tartottak. A pisztoly a lőrinci SZTK-ban azonban szinte egyértelművé tette, hogy valahol errefele tanyáznak. Két nappal egy rendőrgyilkosság után senki se villamosozik Óbudáról Lőrincre, zsebében pisztollyal.
Ez azért is volt fontos, mert nem rendelkeztem elég emberrel nagyobb körzet átfésülésére. Hiába ígért a miniszterhelyettes fűt-fát, akárhány embert küldtek, mind kevés volt. Igaz, erről nem ő tehetett. Budapesten szinte alig maradt rendőr ezekben a hetekben. Küldtek a közlekedés-rendészettől, de még a vízirendőrségtől, az útlevélosztályról is. És nemcsak a fővárosból, vidékről is. Paradicsomi állapot lehetett a zsiványoknak. Sosem néztem meg a statisztikát, mennyire nőtt ez alatt a bűnözés, a felderítetlen bűntettek száma, de el tudom képzelni. Igyekeztünk módszeresen átfésülni egész Vecsést, Lőrincet, a rendőrök majd 26térdig járták a lábukat. Földszintes környék ez, bérház csak elvétve. Valamikor az egész terület a Grassalkovich hercegeké volt. Aztán jött az iparosítás, és parcellázták. Egyik telep épült a másik után: a Béla-, a Wekerle-, a Miklós-, a Szemere-, az Erzsébet-, a Ganz-, a Villatelep. Ezekből nőtt össze Pestlőrinc, ahogy esett, úgy puffant. És nyelte a melósokat, hadiözvegyeket, rokkantakat. Nagyjából egyformák voltak, kivéve az előkelő Wekerlét, ahol nemcsak posta volt, iskola, óvoda, bolt, gyógyszertár, de még mozi is; ezt tisztviselők lakták. No meg a Villatelepet, ahol olyan hírességek építettek maguknak nyaralót, mint Puskás Tivadar, a telefonhírmondó feltalálója vagy a nagy fizikus, Eötvös Loránd. A többi egy-két szobás építmény, jobbára komfort nélkül. Állítólag családi házak, de a zöme inkább putri. Eleget jártam a környéket: nem dicsekedhetünk velük. Ezrével építjük a paneleket, de errefele az a szó, hogy tatarozás, ismeretlen, már a nagy világgazdasági válság óta. A vakolat lemállik, a tetők megrogytak, az ablakok megrepedve, papírcsíkkal beragasztva. A telkek még hagyján, azokat művelni nem kellett pénz. Sőt, pénzelni is lehetett belőlük. Veteményes ágyasok, málna, szőlő, gyümölcsfa. Néhol virág is, ebben a kosztengerben. De az utakon akkora kátyúk, hogy a húsz kilométeres sebesség már életveszély. A járdák meg… Errefele jobb gumicsizmában járni, nyáron is. Csajágaröcsöge ez, nem a Rózsadomb.
A nyomozók minden házba becsöngettek, ahol fiatal vagy középkorú férfi lakott. Már ha volt csengő, mert általában nem volt. Kiordíthatták a tüdejüket, a környékbeli kutyák kórusától kísérve. Volt majrésabb zsernyák, aki ki27biztosította a pisztolyát, mielőtt belépett. Az állítólagos női lábnyomot kénytelenek voltunk figyelmen kívül hagyni, arra már végképp nem volt emberünk. És semmi valószínűsége, hogy nő a bandavezér; ilyen csak rossz krimikben fordul elő, meg Hollywoodban. A zsaruk figyeltek, szimatoltak, kérdezősködtek, hátha valaki hallott, látott, tud valamit. Eleinte teherautószám hordták be a fiatalabb férfiakat, de ez így nem ment, csak átabotában tudták ellenőrizni, van-e alibijük. Erre a munkára már nem használhattunk katonákat.
Hozzánk csak azok kerültek, akik nem tudtak alibit bizonyítani. Nincs olyan sok ember, aki hajnali kettőkor nem tartózkodik otthon. Akinek nem volt alibije, azt is inkább csak letapogattuk. Semmiképp sem akartam idejekorán kiugratni a nyulat a bokorból, hiszen még szinte semmi tárgyi bizonyítékunk nem volt. Vecsés és Pestlőrinc valamennyi lakóját leprioráltuk. Több tucat, sokszorosan büntetett előéletű, megrögzött nehézfiúra akadtunk. Ők a lista élére kerültek. Nem volt emberem, hogy figyeltessük őket. Ez a nyomorvilág termeli a bűnt, s Bakony a betyároknak. Igaz, egyikük sem ölt még, de hát a gyilkosokat akkoriban fölakasztották. És olyan gyilkossal én még nem találkoztam, aki emberöléssel kezdte a pályáját. Legfeljebb, ha valaki féltékenységi rohamában leszúrja az asszonyt, de az más káposzta. Külön odafigyeltünk azokra, akik már dolgoztak együtt valami melón. Gyűltek az adatok. Adatok, adatok, adatok, egyelőre semmi más. És az adatokat értékelni kellett, tárolni, rendszerezni. Az osztály beosztottjai legalább tizenkét órát voltak szolgálatban.
28Akkor a sajtóban a nyilvánossághoz fordultunk. Én ódzkodtam ettől. Féltem, hogy a tettesek szagot kapnak, megtudják, mit tudunk, és mit akarunk tudni. És féltem a felhajtástól is, a bejelentések ránk zúduló tömegétől. Ki fogja ezeket feldolgozni?
Nem volt mit tenni. Nem győztük emberrel. A Kápó persze verte a tamtamot. Neki eredmény kellett. Legalább az eredmény egy morzsája, akárcsak a látszata. És minél hamarább. El tudom képzelni, ő mit hallgathatott a feletteseitől. S az ő felettesei nagyon magas széken ültek.
A sajtóközlemény után valóban elszabadult a pokol. Az egész ország a rendőrgyilkosságról beszélt. Ilyen kavarodást csak két évvel azelőtt tapasztaltunk, amikor a Hungária körúti OTP-fiókot kirabolták, s a két alkalmazottat fejbe lőtték.
A bicskáról és a zseblámpáról az áldozat felesége megállapította, hogy a főtörzs tulajdona. Illetve a zseblámpa a rendőrségé, de évek óta Somodi használta. A főtörzsnek tehát a saját késével vágták el a torkát. Ő köszörülte olyan élesre, a szerencsétlen. A felesége meg is mutatta a lábbal hajtható köszörűt. Rondán hangzik, de jobb, hogy ilyen szorgos volt. Más, ha valakinek egyetlen nyisszantással vágják el a torkát, mintha egy életlen késsel nyiszitelik. Már ha még élt és eszméleténél volt.
Csak a környékről több százan jelentkeztek, akik állították, hogy valamelyik szomszédjuk, rokonuk, ismerősük a közleményben megjelölt méretű zöld nadrágot viselt az elmúlt években. A szakértők pontosan megadták a paramétereket: a nadrágot egy kb. 150 centiméter magas, telt alakú, 29hetven kilós, 86–88 centiméteres derékbőségű, 115–118 centiméter csípőbőségű nő viselhette. Még vidékről is csőstül jöttek bejelentések. A Wartburg féltengelyről is tucatnyi bejelentés érkezett, s számtalan ember jelentkezett, akinek a közelmúltban eltűnt az ásója. Mit tehettünk? Minden bejelentést nyilvántartásba vettünk, lesve, hol érnek egybe a szálak.
Közben a szakértők sem aludtak. Megállapították, hogy a meggyilkolt rendőr ruháján szemmel nem látható bordó festékszemcsék vannak. Jelentkezett egy hiteles szemtanú – hivatásos gépkocsivezető –, aki a gyilkosság éjszakáján két óra tájban nem messze az őrbódétól egy feltehetően 1500-as Polski Fiat gépkocsit látott parkolni felnyitott motorháztetővel. Két vagy három ember állt a kocsi mellett, köztük a rendőr is. A gépkocsivezető őt ismerte. A sörgyárban dolgozott, ott kaptak ingyen piát. Olykor leadott egy-egy üveggel a főtörzsnek is. Még gondolt is rá, hogy megáll, de elaludt, késésben volt, most nyomta a gázt. Ha akkor megáll! Miken múlik egy ember élete. Az útszélen álló kocsi, úgy emlékszik, bordó volt. Attól kezdve az országúti járőrök minden bordó autót átkutattak. Magyarországon tízezer bordó kocsi volt. És ha a bejelentő mégsem Polskit látott? Vagy a kocsi mégsem bordó volt?
A festékszemcsékből a meggyilkolt rendőr ruháján arra lehetett következtetni, hogy a gépkocsit nemrégiben átfestették. Végigjártunk minden autószerelőt a környéken. Egyik sem tudott semmit. Noná! Az ilyen munkát svarcba vagy fusiba csinálják. Meg aztán: ne szólj szám, nem fáj fejem. Kevés autószerelőt ismertem, akinek ne lett volna valami a füle mögött. Hát persze hogy nem akarták, hogy présbe 30fogjuk őket. És senki sem köp szívesen egy még szabadlábon lévő gyilkosra.
Csak múlt, múlt az idő. Napok, hetek. És semmi. Pontosabban: semmi olyan, amit jelenthettünk volna. Csak gyanú, feltételezések. Ezekről meg még az anyámnak se szóltam volna, ha élne szegény. A Kápó eleinte minden nap üvöltött – naponta kellett jelentenem –, nem kímélve az anyámat sem, aki ebben az ügyben olyan patyolatfehér volt, mint minden halott. Aztán már verte az asztalt, hogy tartóztassak le valakit, mindegy, akárkit, majd szabadon engedjük, még bocsánatot is kérünk tőle, csak történjék már valami. Gondolom, noszogatták őt is, hogy finoman fogalmazzak.
Ezt már jelenteni kellett a főnökömnek. Igaz, nem parancsot kaptam, azt megtagadhattam volna. Nyomatékos kérést és figyelmeztetést, ami elől nehéz kitérni.
– Gond nélkül találunk a környéken valakit, akire ráverhetünk valami balhét. Olyat is, akinek kilométeres a priusza. És alibije nyista.
A főnököm csóválta a fejét.
– Pedig talán félrevezethetjük őket – érveltem. – Azt hiszik, rossz úton járunk, és lazítanak.
Persze tudtam, hogy csak a bizonyítványomat magyarázom. De ki szereti, ha egy miniszterhelyettes naponta üvölt a fülébe? Az idegrendszerem már olyan volt, mint egy foszladozó rongyszőnyeg.
– Nem. Ha most csapunk le rájuk, annyi kiskaput hagyunk nekik a menekülésre, amennyin Zrínyi is elmenekülhetett volna a török elől, egész seregével.
31Azt csak a főnököm tudta, hogy azért szorul a hurok. Milliméterről milliméterre, de szorul. A két legjobb emberem ismerte még a gyanúmat. A Kápó nem. Annak fölfelé kellett jelentenie. Minden tiszteletem a Politikai Bizottságé vagy a Minisztertanácsé, vagy mit tudom én, kié, de ott is emberek ülnek. És van feleségük, szeretőjük, haverjuk. Akkor lőttek az egésznek. Amit hat ember tud Magyarországon, azt tudja az egész ország.
– Csak kamuból. Akárkit. Hogy végre egy kis nyugalom legyen. Akkor békében dolgozhatunk.
– Nem.
Ezt olyan hangon mondta a főnök, hogy tudtam, semmi értelme tovább forszírozni. És folytatta:
– Piti ügy. Aki lehúzott hat-nyolc évet Vácott vagy Nosztrán, annak néhány hét fogda annyi, mint méhésznek a csípés. De legközelebb már fontosabb ügyekben is alkalmaznánk ilyen eszközöket. Épp az ügy fontosságára hivatkozva. Aztán következik a verés, a hamis bizonyítékok, és a többi. Ha lebukfencezel a hegyoldalról, nem tudsz megállni. Szép prédikáció, ugye? De én már az ötvenes években is zsaru voltam. Azóta sem nyugodt az álmom.
Ilyen ember volt a főnököm. Ő már ott van, ahová én készülök. Nagy igazságtalanság, hogy nem találkozhatunk. De hát az élet már csak ilyen. Hát még a halál.
A főnök posztos rendőrként kezdte, még 1945-ben. Az államvédelemre akarták irányítani. Megtagadta. Személyes elfogultság okán. Az apja és két bátyja maradt ott Mauthausenben. Nem voltak zsidók. Kommunisták. Ő nem nyomozhat a családja gyilkosai ellen. Sokat mesélt arról a 32korról. Eleinte fegyverük se volt, csak karszalagjuk. A ruszkik meg… Jobb, ha hagyjuk. Neki háromszor tépték el az igazolványát. Egyszer már beállították a sorba, ami ki tudja, hová, de a második saroknál meglépett.
Ember még nem hallotta, hogy a főnök fölemelte volna a hangját. Pedig tudott piszok kemény lenni. Egyszer egy őrmester zsebre tett egy órát a zsákmányból, amit az ürge egy ékszerész kirakatából emelt el. Úgy kivágta, mint a taknyot. Pedig az őrmester sírt: négy gyereke van. Fokozzák le, akármi, csak maradhasson a testületnél.
– Ha fél óra múlva még itt lesz, letartóztatom – mondta a főnök.
A szakma a kisujjában volt. És tudta, hogy minden embert más anya szült, legyen az sitkós vagy zsaru: aszerint bánt vele. Soha nem láttam, hogy átverték volna. Tévedett ő is, noná, hogy tévedett, de senki sem húzhatta csőbe. Mi tagadás, további életemben mindig oda akartam nőni, ahol ő volt. Hogy milyen sikerrel, az más kérdés. Ezt például megbeszélhetnénk odaát, abban a világban, ami nincsen.
– Nekem a Kápó leharapja a fejem.
– A te dolgod. Senki sem kényszerített, hogy elvállald az ügyet. Amíg én itt vagyok, nem svindlizünk. És nem keverjük hamisan a lapot.
Mit ad isten, másnapra meglódult az ügy. Egy járőr Tata közelében megállított egy bordó Polskit. Hárman ültek benne. A vezetőnek nem volt forgalmija, egyik társának személyije. Bevitték őket a kapitányságra, onnan áthozták hozzánk. A gépkocsivezető – egyébként hivatásos, a neve 33Kovács Béla – készséggel elmondta, hogy alkatrészért mentek Tatabányára. A vállalati IFÁ-hoz kellett.
– Az anyagbeszerző meg egy porbafingó. Megnézte a Liszt Ferenc téren, nincs, azzal annyi. Törődik ő azzal, hogy ha nincs kilométerpénz, az alapbér legfeljebb a fröccsre elegendő.
Szerencsére van egy haverja az Alkatrészellátóban, az körbetelefonált, s a tatabányai boltban félretették az alkatrészt. Csak igyekezzenek, mert hiánycikk. A porbafingónak persze nem volt ideje lemenni. Hogy annyi a dolga Pesten, azt se győzi. Hát elhatározta, hogy lemegy a haverokkal. A két társáról közben kiderült, hogy a kocsikísérője meg a rakodója.
– Hármasban mégis jobban telik az idő.
Azonnal tudtam, hogy a pilóta nem a mi emberünk. Langaléta, keszeg, de lassú mozgású. A szava is lassú, csendes, rokonszenves fajta. S ami a legfontosabb: nyoma sincs rajta az idegességnek. Azt ennyi év után feltétlenül megérzem. Egy vagány már attól összeszarja magát, ha a Tolnaira viszik. Akkor komoly az ügy. Ez azt se tudta, hol van. Büntetve nem volt. A kocsi egyébként nem az övé, hanem a mostohafiáé. Illetve hatvanezerért vették, a fiának csak ötven volt, ők adták a hiányzó tizet a feleségével, és ha kell a kocsi, használhatja. A fia nem volt otthon, amikor kiderült, hogy Tatabányán van alkatrész, a forgalmi meg nála, hát elindultak anélkül. Igen, tudja, hogy szabálytalan, elnézést kér, de hát sürgős volt, a büntetést megérdemli és megfizeti.
Akkor kezdtem jobban fülelni, amikor kiderült, hogy vecsési. Vagy tíz éve vettek ott egy szoba-konyhát, lepra 34kis ház, de többre nem telt. Amikor a mostohafia szabadult, építettek hozzá még egy szobát. A felesége nagyon forszírozta, hát legyen. Hat éve ott lakik a gyerek. Már amikor nincs börtönben, mert a sitten bennlakó.
Akkor már nagyon hegyeztem a fülem. A „fiú” – akkor harmincnyolc éves – rajta volt a listánkon, amit a környékbeli nehézfiúkról készítettünk. Több mint tíz évet ült. Alibije nem volt. De valami más is derengett. Átnézettem a bejelentéseket. Kezicsókolomot köszönhettem a memóriámnak. Kovácsnéról – a fiú anyjáról – öt bejelentés is volt, hogy zöld nadrágot hordott.
Azonnal utasítottam a szakértőket, vizsgálják át alaposan a bordó Polski csomagtartóját. Rövidesen visszaszóltak, hogy kevés a remény: a csomagtartót nemrégiben átfestették bordó festékkel. Egyébként a járművet is nemrég festették bordóra, előtte drapp volt. Ami feltűnő, hogy a csomagtartóhoz más festéket használtak, mint a kocsihoz. Utasítottam őket, szedjék ízekre a kocsit. Egy csavar se maradjon a helyén.
Kovács közben elmondta, hogy a fiára nem lehet panasza, azon kívül, hogy börtöntöltelék. Már két éve nem volt semmi balhéja. Odahaza nincs vele semmi baj. Néha sakkoznak, egy-két üveg sör mellett, de egyre ritkábban. Unja, hogy mindig a fia nyer. Fantasztikusan sakkozik. Volt ideje gyakorolni a hűvösön. Nem az a néhány üveg sör, mert a fiú csak pénzben vagy piában hajlandó játszani, de ha az ember mindig veszít, elmegy a kedve. A fiút egyébként ritkán látják, keveset van otthon, hogy merre jár, nem tudja, ilyesmiről nem szokott beszélni, ő meg nem kérdezi. Nehéz beszél35getni vele, mert ha kérdez tőle valamit, csak a vállát vonja. Csak akkor beszél, ha olyan a kedve. Bezzeg az anyja, az totyog körülette, mint a tyúkanyó, mos, főz, takarít, varr rá, a cipőjét is kiglancolja. De őt is elzavarja, már elnézést, a picsába. Volt, hogy a varródobozát is utána vágta. Egyszer meg is pofozta. Ő próbált közbeavatkozni, de akkor elő a rugós kést. Az anyja meg visítozott, hogy ne szóljon bele, ez az ő dolguk. Ilyen asszony ez. A fiáért mindent. Talán a börtönben lett ilyen gyerek. Azt se tudja, mikor jön-megy, azt se, vannak-e látogatói, mert a szobájának külön bejárata van az udvarra. Az anyjával disznókat nevelnek, egész szépen pénzelnek belőle. Persze az asszonyé a munka java, de azért a fiú is besegít olykor, ha éppen otthon van. Kitrágyázni az ólat, az neki olyan, mint másnak fölmosni a konyhát. Dolgozik, mint a gép. Meg baromi ereje van. Az ötvenliteres üstöt, teli forró vízzel, úgy viszi, mint a pelyhet. A menye tán egy éve elköltözött. Ő aztán nem bánja, akkor lássa, mikor a háta közepét. A börtönben esküdtek meg. Akkor már évek óta együtt voltak, az rendben, de minek megesküdni egy ilyen cafkával? Mert cafka az. Van valami állása, konyhalány vagy micsoda, de folyton strabancol. És ha bepiál, mint a részeg állat. Dülöngél, be nem áll a szája, csak úgy dől belőle a szó, összevissza. Az ő asszonya se egy Petőfi Sándor, de az a cafka, az túltesz minden söröskocsison. És gyakran piált be. Ahányszor csak volt egy kicsi pénz otthon. Azt akárhová dugta a fia, kiszagolta. Az a mafla gyerek, az meg csak tűrte. Pedig mástól nem tűrt el semmit, rögtön ütött.
Amikor megjött a jelentés a laborból, Kovács elmondta, hogy a fia két hónapja, de lehet az három is, karambolo36zott. Szerencsére nem ő volt a hibás, a biztosító fizetett, aztán nemcsak a karosszériát hozatta rendbe, át is festette a kocsit. Azt mondta, olyan, mint a karamell, ő meg utálja a karamellt. A bordó, annak egyénisége van, az őt megnyugtatja. A cechet persze nem fizette ki, azóta is jár a nyakukra a szerelő. Tenni nem tehet semmit, igaz, ami igaz, tart a gyerektől. Arra a kérdésre, hogy volt-e a feleségének zöld nadrágja, azt felelte, hogy volt, de már jó régen. Disznóetetéshez vette fel. Hogy mi lett vele, a franc tudja. Nem turkál ő az asszony ruhásszekrényében.
Jelentettem az esetet a miniszterhelyettesnek. Jelentenem kellett. A Kápó hetek óta már csak írásban kért jelentést. Láthatólag a hangom sem akarta hallani. Kibírtam. De ennek előzménye volt.
Behívatott magához. Konyakkal kínált, amit még soha.
– Ide figyeljen. Hat hét múlva pártkongresszus. Ennyit még maga is tud. Hát ha én addig nem produkálok legalább egy tettest, csomagolhatok. Megértette?
– Igenis, miniszterhelyettes elvtárs.
– Szóval mikor produkál valamit?
– Nem tudom, miniszterhelyettes elvtárs. Éjjel-nappal ezen az ügyön dolgozunk. Már vannak biztató jelek.
– Maguk ne dolgozzanak, hanem produkáljanak! – csapott az asztalra akkorát, hogy az üveg felborult. – Nekem nem biztató jelek kellenek, hanem a gyilkosok feje! Ide, az asztalomra. Tegyék ide a tettesek fejét, elém, az asztalra! Megértette?
– Igenis, miniszterhelyettes elvtárs.
Rám nézett, szúrósan. Aztán hozzátette:
37– Magából egész jó őrmester lehet az iktatóban. Ha összeszedi magát.
Két nap múlva azt mondta a telefonban:
– Tudok magának egy jó helyet. Az ügetőn. Ganézhatja a bokszokat. És akkor még olcsón megúszta.
A főnökömmel közölte, hogy az ügyért a vizsgálati osztály felel. Vagyis ő. És ezentúl ne én jelentsek, hanem ő. Ezt is kibírtam.
– Ne vedd a szívedre – mondta a főnök. – Mint a kazán. Ha nem nyitja ki a biztosító szelepet, felrobban.
De láttam, hogy ő a szívére vette. Elvégre ő a felelős az osztályért. De nekem most már volt emberem, összevonhattam őket. A föltételezett gyanúsítottat éjjel-nappal figyelték. Szigorú parancsba adtam, hogy ne túl közelről, nehogy szagot kapjon. Akkor se avatkozzanak be, ha valami bűncselekményt követ el. Nekem nem egy kirakatbetörő kell, hanem a rendőrgyilkos. A figyelőket állandóan váltottuk.
Kovácsot és a társait elengedtük. Nem úgy nézett ki, mint akit meg lehet fingatni. És biztos voltam benne, nem tud többet annál, amennyit mondott. Kováccsal közöltük, hogy a kocsit egyelőre itt kell tartanunk. Formalitás. Az elmúlt napokban három bordó Polskit törtek fel, meg kell vizsgálni. Elhitte. Persze: mit tehetett volna?
Szép lassan érett be a vetés. De nagyon lassan. Már a főnök is ideges volt. Még mindig nem engedtem elkapkodni a dolgot. Rám hagyta. Egyelőre. Föltérképeztük a gyanúsított ismeretségi körét. Nem voltak sokan, akikkel korábban együtt dolgozott. Őket is szemmel tartottuk.
38A Főkapról átjött egy kolléga: az egyik vamzere jelentette, hogy a feltételezett gyanúsított igen furcsán viselkedik az utóbbi időben. Az óberhén kínosan ügyelnek, hogy a vamzert csak a tartója ismerje. Egy jó vamzer nagy érték, óvni kell, mint a hímes tojást. Fejőstehén, aki naponta adja a tejet a tartójának. Ilyen nem terem minden bokorban.
– Mi az, hogy furcsán? – kérdezte tőle a főhadnagy.
– Hát furcsán. Locsog összevissza. Aztán napszámba mered maga elé, mint a kuka. Ha szólok hozzá, elküld az anyámba. Nekikezd egy meló kitervelésének, aztán ejti. Ülünk egy kricsmiben, egyszer csak felpattan, hogy dolga van. Noná, hogy rám hagyja a cechet. Egyszer utánamentem: csak őgyelgett a téren, aztán beült a sakkozók közé snellezni. Minden ok nélkül felforr az agyvize, mindenkibe beleköt. Félnek tőle. És fel-alá rohangál, mint egy tüzelő szuka. Így.
És mutatta, hogyan csörtet a delikvens ide-oda a szobában.
– Ajaj! Szagról megérzem, hogy nyomja valami. Ismerem tíz éve.
A vamzer se volt akárki: tizennégy évet nyomott le. Ami egész szép eredmény harmincöt éves korára. Ezek a nagy halak. Az alvilág megbízik bennük, a kapcsolatai sok évesek, az ismeretségi köre széles. S a hűvösön nehezen múlik az idő. Ott bizony sokat dumálnak.
– Maguk kettőt tehetnek, százados úr – mondta egyszer egy öreg vagány. – Vagy mindenkit egyesbe dugnak, aztán egy idő múlva irány a Lipót. Ha együtt maradunk, jön a sitkósuli. Ott aztán lehet tanulni. Mert miről pofázhat 39odabent a mandró? A nők meg a kaja egy darabig elmegy. Aztán marad a szakma.
Van, aki csillogni akar, mint a Salamon töke. Van, aki könnyíteni magán. Mintha onanizálna. Ez valami lelki kényszer. A legtöbb csak azért, hogy teljék az idő. No meg kíváncsiságból.
– Ami bűntényt elkövetnek – mondta a vén róka –, annak nyolcvan százalékát a jergliben tervelik ki. Mindent, az utolsó lépésig.
Mindegy, melyik piti csibész, melyik nagykaliberű fószer. A természetén múlik, az alkatán: ki mennyire bírja a hallgatást. S egy dörzsölt vamzer kiszúrja a háryjánoskodást, nem jelent nyakra-főre. Akkor a tartója térdig koptathatná a lábát. Volt, hogy egy vamzer röhögve újságolta: egy csávó fél téglával veri a mellét, tudja a módját, hogy lehet bejutni a Nemzeti Bank páncéltermébe.
Ez a vamzer, biztosított a főhadnagy, förszt klassz.
– Kérdezzen rá – mondta neki, csak úgy próbaként.
– Hogy képzeli, főhadnagy úr? Nálunk nem lehet kérdezni. Ha beszél a tag, oké, de kérdezni nem lehet. Akkor szimatot fog. És nemcsak ő, a haverjai is. Mit gondol, mért nem buktam meg ennyi év alatt? Mert mindig csak szaglásztam. Körüljártam a témát. Példálózgattam. Puhítottam a talajt. A saját melóimról beszéltem. Ez a fazon meg különleges találmány. Amit akar mondani, arról beszél, amit meg nem, azt harapófogóval se lehet kihúzni belőle.
Látszott, élvezettel beszél a szakértelméről. Tény: a melóban újra meg újra megbukott, vamzerként soha. Spiclinek született, nem vagánynak. Csak abból nem lehet 40megélni. S a vamzer legnagyobb jutalma, hogy van feladata. Az ember nem élhet feladat nélkül. Persze mindezt a tartója is tudta, csak lendületbe akarta hozni.
Lelkére kötötte, most semmivel se törődjön, csak a feltételezett gyanúsítottunkkal. Ne kopjon le róla. Merre jár, kivel találkozik, mit forgat a fejében. Itassa. Tudtuk, hogy a gyanúsított évek óta tisztességesen termel. Csak azt nem, hogy miért. Később kiderült. Azelőtt csak egy-egy fröccsöt szopogatott el. Minden nap jelentsen. És csak óvatosan. Nem kell ajtóstul a házba. Most már a tartója óvta. Feleslegesen, persze. Egy vamzerra nem jó világ vár, sem szabadon, hát még a sitiben. Ha nem is döfnek élesre fent kanálnyelet a bordái közé, mint a filmekben. S ennek a fazonnak előbb-utóbb megint odabenn lesz a koszt-kvártélya.
Megköszöntem a főhadnagynak, ahogy illik. Mármint, hogy az első adandó alkalommal viszonzom. Elvégre kockáztatja értem a legjobb fejős tehenét. Ez nem magától értetődő. Mert nehogy azt képzelje valaki, hogy a zsaruk egy békés nagycsalád. A testületben is megvan mindenkinek a maga érdeke. Az osztályok rivalizálnak. Az se mindegy, melyik góré kivel kvaterkázik, és kivel nem állhatják egymás szagát se. Jó, az enyém kiemelt ügy volt, abszolút prioritással. De épp ez baszhatta volna joggal a főhadnagy csőrét. Egy ilyen nagymenő ügyben mért segítsen kikaparni a gesztenyét? A babér az enyém meg a vizsgálatié. És ki szereti, ha más a jani? Szóval rendes volt tőle, pedig alig ismertük egymást. Akkor is, ha ez se bizonyíték, csak nyom. De a bizonyítékok a nyomokból állnak össze.
A Kápó hallgatott. Egyre fenyegetőbben.
41Összedugtuk a fejünket a főnökkel. Órákig sakkoztunk a bizonyítékokkal, sejtésekkel, találgatásokkal. Mert közben a labor is dolgozott, gőzerővel. Csak az ásóról, amivel a főtörzset elkaparták, nyolc szakvéleményt kértek be. Köztük két egyetemi docensét, két geológusét. Nem volt olyan négyzetcentiméter a tetthely s a sír körül, amit ne elemeztek volna. A talajt, a vérnyomokat, a gombát, a főtörzs ruházatát. Végigjátszottuk a főnökkel, mi lesz, ha ezt tesszük, mi lesz, ha azt.
Nehéz döntés volt. Nem tagadom, belejátszott a Kápó vészterhes hallgatása is. Én eleinte ódzkodtam, de a főnök most már nem engedett. Nekiláttunk.
42A leggyengébb láncszemnek a Kapás Gyuri látszott, más néven Bagó. Az alvilágban a legtöbb vagánynak van ragadványneve. Kivéve a császárokat. Azok, ha nem tetszett nekik a név, ahányszor kimondják, durr, egy pofon. Nem is akármilyen. Gyorsan megtanulja mindenki, hogy jobb ezt mellőzni. A becenév arra jó, hogy azt meg lehet jegyezni. De valakinek a rendes nevét? Nem káptalan a zsivány feje.
A Bagót azért nevezték így, mert olyan erős dohányos volt, hogy a jergliben a kajáját is odaadta spangliért. Vagy elszegődött csicskásnak, ami nem egy leányálom. De a bagóért mindent.
Szóltam a lőrinci kapitánynak, vegyék őrizetbe. Régi haver volt a százados, értette a dolgát, megbíztam benne. Minél nehezebb egy meló, annál nagyobb áldás, ha valakiben megbízhatsz. Mondhatnám úgy is: a munkád mércéje, hány megbízható havert tudsz magad mellé állítani. Csak hát azt ki is kell érdemelni.
43Egy-két piti ügye biztos volt takarékon a Kapásnak, amiben sáros. Mindenkinek van, aki annyi ideje van a szakmában, mint ő. Azokat most dörgöljék az orra alá. Aztán kaparják össze a kerület minden felderítetlen ügyét, és varrják a nyakába. Egyiket a másik után. De olyan hosszú legyen a lista, mint az ótestamentum. Ne legyen se éjjele, se nappala. És amikor már azt se tudja, fiú-e vagy lány, küldjék át hozzánk, rendesen becsomagolva, máslival átkötve.
Bagó cingár legény volt, bajsza, mint a hőscincéré, nagyon gőgösen hordta. Csak a tekintete. Az inkább, mint egy riadt egéré. Egyfolytában kapkodta a fejét, hogy merre a macska, s akkor aztán iszkiri! A ruhája összevissza, az inge olyan csiricsáré, mint a cigányoké, a nadrágjának ülepe fényes, a térde kibuggyosodott. Nyolc évet nyomott le harmincéves korára. Nem keveset együtt a gyanúsítottal. Hiába, na, kicsi ország, kevés börtön. A visszatérők csak egymásra lelnek. És egy sereg melót is együtt csináltak. De ami a legfontosabb: Bagó szerette el a feltételezett gyanúsított feleségét. Most is együtt él az asszonnyal. És továbbra is haver az elhagyott férjjel. Ki érti ezt? Később megértettem. Mindenesetre ideális pasinger volt, hogy belenézhessünk a gyanúsított zsebeibe.
Kapásnak már a főváros minden bűntettét a púpjára rakták. Egyre ment össze, ahogy csavarták tovább a prést. Már nem értett semmit, fogalma sem volt, mit akarnak tőle, csak azt, hogy valamiért nagyon a bögyünkben van. És hiába nyomja a süketet, innen nincs télak. Akkor aztán berinyált és énekelt. Hogy a mi feltételezett gyanúsítottunk 44hét évvel ezelőtt megölt és kirabolt Maglódon egy öregasszonyt. Ezt az élettársától tudja. A gyanúsított feleségétől.
Na bassza meg! Egy rendőrgyilkost keresünk, erre találunk egy kupán vágott öregasszonyt. Akinek az ügyét már rég jegelték. Nem mentek vele semmire. S a tanú enyhén szólva nem éppen szavahihető. No meg ez a koma-sógorság sok mindent fedhet: féltékenységet, félelmet, gyűlöletet, bosszúvágyat.
Éjjel, álmából vertem fel a főnököt. Utasított, hogy azonnal jelentsek a miniszterhelyettesnek. Ő sosem engedte meg magának, hogy Kápónak nevezze. Pedig az egész belügy így hívta. Kértem, hívja fel ő. Mit kértem: könyörögtem! Nem a modora miatt. Azt már megszoktam. Elvégre az osztály felelős az ügyért. Vagyis ő. Nem, mondta a főnök, és tudtam, nincs apelláta. Csak azt engedélyezte, hogy másnap reggel hívjam, ne éjnek évadján.
A titkárnője nem akart bekapcsolni. Hogy ez parancs. Közöltem vele, hogy a hívás is parancs. Ez így, egymagában kevés volt. Lehetett valami a hangomban, ami meggyőzte, hogy jobb, ha rám hallgat.
– No, csakhogy a valagát használja a feje helyett. Látja, mindjárt eszébe jut valami. Őrizetbe venni! Az egész mispóchét! Mind, ahányan vannak. Még az egereket is a házukban! A házat meg szétbontani az utolsó tégláig. És kipréselni belőlük mindent. Úgy, hogy belekéküljenek. Megfingatni az egész bagázst!
Hát ezért nem akartam beszélni vele. Egy valamennyire is belevaló ügyvéd akkora balhét csinálhat ebből, hogy összedől az egész Tolnai Lajos utca, vizsgálati osztályostul. S ami a lé45nyeg: oda a legfontosabb szál. Ha a gyanúsított nem vall – és mért vallana? –, az öregasszony meggyilkolásáról szóló hallomásból származó terhelő vallomások az előzetes letartóztatáshoz sem elegendőek, nemhogy vádemelési javaslathoz. Márpedig egyelőre ezzel akartam gyanúsítani.
Mi tagadás, könyörögtem. Hadd forgassuk ki a legrejtettebb zsebeiket is. Néhány nap (gondoltam magamban: tán egy hét), és nyeregben leszünk.
Az istennek se. Összeszedtem minden bátorságomat.
– Ebben az esetben kérem, vezérőrnagy elvtárs, mentsen fel a nyomozás vezetése alól.
Majd kilyukadt a dobhártyám.
– Mit képzel maga, hol szolgál? Csirkekeltetőben? Ahol azt teszi, amihez kedve van? Esznek a dögök vagy sem, egyre megy? Nem hallott még parancsmegtagadásról? Úgy megszalajtom, hogy meg sem áll Bécsig. Ott aztán lehet utcaseprő az imperialistáknál!
Szó nélkül átadtam a kagylót a főnökömnek, aki a másik készüléken hallgatta a szóváltást. Amikor átvette, kiküldött a szobából. Soha nem tudtam meg, mit mondott a Kápónak. Mindenesetre, ami nekem nem sikerült, neki igen (Kádár-titkárság?). Velem a miniszterhelyettes nem kívánt szót váltani (szerencsére).
Most, húsz év múltával, bűnbánó szívvel bevallom, hogy az adu ászt nem játszottam ki. Azt, hogy a feltételezett gyanúsítottnak állítólag bűntársa is volt az öregasszony meggyilkolásakor. Ott állt nálunk, a lista legelején. Mintha ikertestvére lett volna a gyanúsítottnak: harmincnyolc éves, kilenc év a sitten. Legfeljebb abban különböztek, hogy 46ennek a fószernak öt gyereke volt. Ahányszor szabadult, annyi gyerek. Egyébként sülve-főve a gyanúsítottal, sok éve, a sitkóban is, a melóban is.
Természetesen azonnal kimentünk érte. Ott lakott a Malév-házakban, kétszáz méterre a gombától, ahol a főtörzset megölték.
Nem volt otthon. A felesége azt mondta, két hete nem látta.
Gyömöszölték egy darabig, de az asszony, akár egy fadarab. Ordított róla, hogy nem tudja, hol van. És nem is érdekli.
– Előfordul ez máskor is?
Mint borjú az újkapura, úgy nézett a spiné Ács hadnagyra.
– Maguk nem ismerik?
A házastársi meghittség nem lengte be a lakást. Azért a biztonság kedvéért az ágy alá is benéztek.
Nem akartam országos körözést kiadni. Még mindig nem. Amit több ezer rendőr tud, azonnal kiszagolja az alvilág. Nem akartam, hogy az ürge felkészülten érkezzen elém. Csak a kerületi kapitányságok vezetőinek figyelmét hívtam fel az emberünkre. Intézkedjenek ők, saját hatáskörükben. Egy nehézfiú nem gazol be, ha a kerület keresi. Az piti ügy. De hol a pék istenben dekkol? A feltételezett gyanúsítottal nem vehette fel a kapcsolatot, őt figyeltük. Az egyébként egy fiúval mászkált, aki még nem volt büntetve. Meg a vamzerrel.
Behozattam a feleségét. Csinoska volt, formás, kissé molett; olyasfajta, akiről a kanok azt mondják, van rajta fognivaló. Ha finom úriember lennék, persze azt monda47nám: molett, mint a milói Vénusz. Szőke haja (nyilván festett) a szemébe lógott. Sampont rég láthatott. A ruhája kopott, gondozatlan. Viszont úgy áradt belőle a szexualitás, amilyet még nem tapasztaltam. Valami furcsa kisugárzás volt, ami egyszeriben belepte az egész szobát. Engem is megcsapott. Láttam bomba nőt, nem egyet, akiről lerítt, hogy fapina. De ilyen kocsmatündért, akinek a tekintete, minden mozdulata, minden szava, az egész lénye maga a szex, még soha. Most már értettem, hogy az állandó kuncsaftjai, csupa jól szituált, intelligens ember, mért ragaszkodnak ehhez a penészvirághoz. Egyébként látszott, hogy terhes. Az ötödik hónapban lehetett.
– Neve?
– Vég Sándorné.
– Leánykori neve?
– Beregi Teréz.
– Született?
– 1950-ben.
Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. Magától semmit sem mondott. Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy nem dacból, még kevésbé számításból. Ez a spiné buta. Mint a setét éjszaka. Nem debil, nem hülye, nem fogyatékos: az agya olyan nehezen forgott, mint egy berozsdállt fogaskerék. És mit ad isten: ez is csak növelte, hogy kajolják. Nesze nektek, férfiak.
– Dátum?
– Micsoda?
– Év, hónap, nap.
– 1950. április 11.
48– Hol?
– Mányon.
– Az milyen megye?
– Azt nem tudom, kérem. Bicske, az közel volt.
Bicske, mint a világ közepe.
– Anyja neve?
– Beregi Teréz.
– Az apja?
– Nem tudom, kérem. Nem ismertem.
– Állampolgársága?
– Gondolom, magyar.
Gondolja.
– Milyen iskolát végzett?
– Általánost.
– Hány osztályt?
– Azt hiszem, ötöt. Lehet, hogy hatot. Meg ismételtem is. Folyton megbuktam. Pikkeltek rám a pedagógok.
– Foglalkozása?
– Konyhalány.
– Hol?
– A Betonútépítőnél. Ja, nem. Az Aszfaltútépítőnél. A Betonnál három éve.
– Hány munkahelye volt?
– Azt nem tudom, kérem.
– Mégis. Körülbelül.
– Nem tudom. Sok.
– Büntetve volt?
– Hát… Nem.
– Mi az a hát?
49– Tetszik tudni, az úgy volt, hogy kétszer elitéltek k. m. k.-ért.
Most én voltam a naiv-Lajcsi:
– Az mi?
– Közveszélyes munkakerülés. De aztán törölték.
– Ha törölték, akkor büntetlen.
– No ugye, kérem.
– Mikor ment férjhez?
– Nem is tudom. Talán hetvenben. Úgy hetven körül.
– Miért?
– A Sándor akkor nagyidős volt. És nagyon akarta. Hát mért ne, ha neki annyira fontos? Akkor már három éve együtt voltunk.
– Lakása?
– Az nincs.
– Valahol csak lakik.
– Igenis.
– Hol?
– Hát… Hol itt, hol ott.
– Hol van bejelentve?
– A Sándornál. Vecsés, Balsac u. 8.
– Balzac.
– Igenis. Balsac. De ott most nem lakok. Csak ritkán.
Ezt most nem akartam tovább firtatni.
– No, Végné. Hát mit akar nekünk elmondani?
– Én, kérem? Én semmit. Ezt tessék elhinni.
– Valamiért mégiscsak itt van.
– Mert idehoztak. Autóval. Azzal a szirénással. De most nem szirénázott.
50– És nem mondták, miért?
– Nem mondták, kérem. És nem is értem.
– Akkor én megmondom. Társtettesként, nagyobb értékre, üzletszerűen, részben dolog elleni erőszakkal is elkövetett lopás és üzletszerű kéjelgés vétségének alapos gyanújával.
– Hogy mivel?
– Lopás és ü. k.
– Ja. Olyat én nem csináltam.
– Biztos?
Ennek örült. Hogy talán elhiszem.
– Biztos.
– Na jó. Ki az a Fodor Géza?
Most bebizonyosodott, hogy helyes volt a taktikám. Őszintén bevallom, ezt büszkén mondom. Ami nem szép dolog, tudom, de nem tehetek róla. Mióta a feltételezett gyanúsított a látókörünkbe került, a feleségéről is begyűjtöttünk mindent. Ha mindjárt lecsapunk rájuk, most itt állnék, mint a harangláb, amiről lelopták a harangot. Ebből a nőből egy szót se tudnék kifacsarni. Ez nem tud beszélni, csak a kérdésekre válaszolni.
– A Géza? Jó fej. Menő. Valami kutatóintézetben. Utazik. Még nyugatra is. Azt képzelje el, százados úr!
– Mióta ismeri?
– Azt nem tudom.
– Mégis?
– Tán hetvenkettőből. Valami olyasmi. A Sándor akkor Vácott volt. Akkor költöztem hozzá.
– Azóta is vele él?
51– Hát… Amikor a Sándornak letelt, visszamentem hozzá. Mert nagyon kért. Azt mondja most is, hogy csak velem igazán jó izélni neki. Pedig van csaja zsinórban. Bújja az apróhirdetéseket éjjel-nappal, azt mondja, ha akarná, minden ujjára lenne egy. Hát jó érzés, kérem, hogy csak velem igazán.
Egész litánia! Mégiscsak van, ami érdekli.
– Aztán?
– Aztán megint összekerültem a Gézával, mert nagyon nem volt lóvé, neki meg ott az a szép nagy lakás. És tavaly megismertem a Bagót…
– Az ki? – kérdeztem, mintha nem tudnám.
– A Bagó a Kapás Gyuri, tetszik tudni. És mikor a Géza megtudta, hogy lépcsőházban alszunk, visszavett. Még azt is megengedte, hogy a Bagó feljárjon hozzám. Az egy ilyen ember. Csak odaköltözni, azt nem engedi. Aztán mikor a Bagó nagyon ver, akkor vissza a Sándorhoz. Oda nem mert a Bagó.
– Mért verte?
– Mert piáltam. Azért piáltam, mert vert.
– Mit dolgozik a Kapás?
– Hol ezt, hol azt. Nem tudom.
– Maga tartja el?
– Hogy tetszik gondolni! Az még a piára se elég.
– Más kapcsolata nem volt?
– Hát…
– Nézze, Végné. Jobb, ha elmondja. Úgyis tudjuk.
– Biztos?
– Mondjuk a Faragó.
52– Szóval tudják. A Pityunak csuda klassz üzlete van. Ő úgy mondja: stúdió. Ágy is van benne. Olyan francia. A Pityu fényképész. Ő úgy mondja, fotóművész. Hozzá már több mint tíz éve járok. Fotózik engem.
Amikor házkutatást tartottunk Faragónál, százával találtunk képeket Végnéről. Precíz muksó, dátumozott minden szalagot. Rozi eleinte, mint egy kislány. Még mosolyog is. A szeme nevet. Később már csinált a mosoly. A tekintete bamba. És fonnyad az arca, a teste. De a szexualitás még ezekről is sugárzik. Szinte fölszikráznak a fotók.
– Akt?
– Olyan mezteleneket.
– Pornót?
– Úgy mondják. Tetszik tudni, van neki egy fényképezőgépe. Azt beállítja, és csak akkor kattan, amikor a Pityu meg én… Annak nagyon örül, ha pont akkor kattan, mikor spriccel neki. Folyton baszogat, úgy csináljam, hogy akkor legyen neki. Hát az nem olyan könnyű, kérem. Mert előbb elsül neki. Inkább másodszorra sikerül. De akkor nagyon meg kell dolgozni érte.
Mintha egy drehus beszélne a munkadarabról, amit esztergál. De hát ezt a nőt alaposan megesztergálták. Nem annyira az idő: az élet.
– Mennyit kap?
– Ötszázat. Ha sikerül az elsülés, akkor ad még.
A munkahelyén havi ezerötszázat keresett.
Van még egy másik állandó kuncsaftja, egy vén faszi, festőművész. Újságban hirdetett, hogy modellt keres. Őt meg a Vég rákapatta az apróhirdetésekre. A csotrogány 53bársony köpenyben fogadta, a nyakán selyemsál. Mondta, hogy aktot akar. Arra most nagy a kereslet. Megfest egyet, aztán annyi másolatot, ahány kuncsaft akad.
Jártunk a művész úrnál is. Hát… nem egy Csontváry.
– Mondtam neki, hogy jó. Csak kicsit hideg volt meztelenül a műteremben. Igazán szép kép lett. Nekem sose adott belőle. Pedig nem zsugori. Ha nagyon le vagyunk égve, és fölszaladok hozzá, mindig ad pár száz forintot, akkor is, ha épp nem ér rá. De képet, azt nem. Mikor kész lett, kért, szopjam le. Azóta is járok hozzá. Mindig más pozitúrában kell. Hol a popsimat előtérbe, hol széttárni a lábam. És mindig csak szopat. Szóval ennyi.
– Na ne, Végné. És a doktor úr?
– Szóval őt is tudják.
– Még többet is.
Belé kellett sulykolnom, hogy mi mindent tudunk. Elhitte.
Van egy főorvos, vele minden pénteken a kórházban, amikor ügyeletes.
– Eleinte zavart, hátha ránk nyitnak. Mert még az ajtót se zárja be. Őt aztán nem zavarja. Egyszer beszólt egy nővér, mikor éppen dolgozott rajtam. Csak visszaszólt, hogy most nem ér rá. Ő mindenféle dolgokat akar. Egyszer behozott egy kis kórházi pipit, hogy csináljuk hármasban. Tőlem. De a pipi nagyon kezdő volt. Mért nem tanulja meg az ilyet az ő szakmájában? Szóval sehogy se jött össze. Akkor kidobta. És velem azonnal elsült. Van egy csomó könyve, képekkel, azokat nézegetjük. Aztán rábök az egyikre, hogy most ezt. Én meg megcsinálom neki. Ha várni kell 54rá, mert még nem végzett, nézegetem a képeket. Azoktól még én is nedves leszek. A dokitól, attól nem. De ha a képekre gondolok, olykor elélvezek.
– Máskor soha?
– Ugyan. Az csak meló. Csak minél hamarabb túl lenni rajta. Hálás vagyok a vén faszinak, hogy rákapatott a szopásra. Nincs annyi macera, vetkőzés, öltözés, meg riszálni az ölem. A fű se szúrja a popsimat. Mert ha fölszedek egy manust, rendszerint a vasúti töltésen. Csak kigombolom a sliccét, pár perc, és kész. Persze ahhoz érteni kell. Mehetek isten hírivel.
– Szóval ebből élnek?
– Mikor terhes lettem, már nem akartam. Akkor Bagó fölképelt, a szám is felrepedt, és rám öntött egy teknő vizet.
– Na, menjünk csak vissza a Fodorhoz. Mi történt, amikor külföldre ment?
Ez most igazán nem volt fontos, de mindenképp azt akartam, a nő totál elhiggye, hogy mi mindent tudunk.
– Mire tetszik gondolni?
– Mintha hiányzott volna egy és más a lakásából, amikor hazajött.
– Azt ő csak úgy mondta, kérem.
Kivettem egy papírlapot az iratgyűjtőmből.
– Két öltöny: egy halszálkás sötétkék és egy szürke, kétsoros. Egy télikabát, prémgallérral. Tizennégy értékes nipp: meisseni, rosenthali, herendi. Tizenkét magnókazetta. Három pár cipő, alig használt: két fekete, egy vörösesbarna. Három frottírtörölköző. Három garnitúra ágynemű. Folytassam?
55– De a Géza azt mondta, hogy ismeretlen tettes ellen tett feljelentést.
– És maguk voltak az ismeretlenek.
– De megígérte, hogy visszavonja.
Valóban így történt. Ez a balek visszavonta a feljelentést. Mert a párocska megígérte, hogy megfizeti a kárt. Hol tartja ez az ürge az eszét? És az ilyeneket küldik Nyugatra.
– Arról még nem hallott, hogy vannak hivatalból üldözendő bűntettek?
– Az micsoda?
– Olyan bűncselekmények, melyekért akkor is börtön jár, ha a tulajdonos nem tesz feljelentést.
Ez nem volt olyan. Viszont elérkezetnek láttam az időt, hogy belédöfjem a kést.
– Mondja, Végné. Járt 1972-ben Maglódon?
– Biztos jártam. Ott lakik az anyám.
– Tudom. Széchenyi utca 25/a. Hetvenkettő októberében.
– Lehet. Nem emlékszem.
– Dehogy nem. A Véggel.
– Lehet, kérem szépen.
– A Véggel meg a Somos Imrével.
Láttam, hogy fehéredik. Mint amikor a meszelt fal kiszárad.
Ennek meg az az előzménye, hogy majd agyvérzést kaptam. Egy héttel azután, hogy értesítettem a kerületi kapitányokat, keressék a Somost, jelentkeztek a XVII-ből. A kerületi kapitány. Hogy szabadságon volt, csak most kapta meg a távmondatot. Melák, vagyis a Somos ott ül náluk a kóterban. Harminc napot kapott, mert többször is megsér56tette a rendőri felügyelet szabályait. Ebbe bele kell őrülni. Az egész városban kerestetem, s a rendőrségen hűsöl.
Most én üvöltöttem, mint a Kápó. A főnököm ezt sose tette volna:
– Helyettesed nincs?
– Van. De a távmondatra rá volt írva, hogy saját kezébe. Azért nem adták oda másnak.
Egy időbe tellett, amíg lement a vérnyomásom. Utasítást adtam, hogy úgy bánjanak vele, mint a Bagóval. Fingassák meg, de ne menjenek tovább az öregasszonynál.
Meglepően hamar összecsuklott. Egy ilyen dörzsölt vagány. Harminchat éves korára kilenc év a jergliben. Ezt is csak később értettem meg. Elétették Kapás vallomását. Közölték, hogy Rozi részletes vallomást tett, most jegyzőkönyvezik. Megette a kefét. Vallott ő is. Ezért tudtam a részleteket, amikor kihallgattam Végnét.
– A Somos Imre a Melák. Ha így jobban ismeri.
– A Sándorral meg a Melákkal, olyan nem volt. Talán ők ketten. De én nem.
– Na, ide figyeljen, Végné. Ha nem mond igazat, visszavitetem a zárkába. Ott aztán gondolkodhat. Ha kell, hónapokig. Nem tudom, jót tesz-e a babának. Mert hogy magának nem, az biztos.
Ez komisz dolog volt. De a gyilkosság is az.
Akkor megtört. Lényegében úgy mondta el az ügyet, mint a Melák. Utasítottam az őrséget, úgy bánjanak vele, mint a hímes tojással. Mégiscsak terhes.
Áthoztuk a kapitányságról a Melákot. Tohonya, jó kötésű, jó kiállású, értelmes arcú ürge volt. Rendesen öltözve, 57a haja gondosan fésülve. Van, akinek a hén is olyan a ruhája, mintha frissen vasalva. Hát ez olyan volt. Senki se nézte volna vagánynak. De az istennek se nézett a szemembe. Ha ránéztem, azonnal elkapta a tekintetét. Legszívesebben becsukta volna a szemét, hogy ne lássa a világot. Vagy inkább: a világ ne lássa őt. Ez az ember félt. Iszonyatosan félt. Félt, mint egy állat. Bűzlött a félelemtől. Ennek megfelelően kezdtem:
– No, Somos. Talán van egy-két százaléka, hogy megússza.
Hitetlenül nézett rám:
– A balhét?
– A kötelet.
Rágta a száját. Kivártam, amíg az utolsó sejtjét is átitatja a halálfélelem. Ezzel én még nem találkoztam, de eleget láttam. Cudar dolog lehet. Lehet, hogy megtapasztalom én is?
– De ahhoz dalolnia kell.
Még próbálkozott. Rutinból:
– Miről?
Előrehajoltam, egész közel hozzá, hogy ne térhessen ki a tekintetem elől.
– Nézze, Somos. Ha én egy patyolatfehér vallomást teszek az ügyész asztalára, akkor talán lehet valami halovány reménye. De ahhoz az kell, hogy köpjön ki mindent. Az utolsó szóig. És egyetlen hamis szava se legyen. Akkor még lehet valami reménye.
– Én nem bántottam senkit.
Ez úgy hangzott, mint a visítás, noha rekedten mondta.
– Nem. Egy ilyen jó ember, mint maga, nem bánt senkit.
58Még mindig próbálkozott. Ha nem rettegne úgy, keményebb ellenfél lenne. Folyt róla a víz. Képtelen volt erőt venni a rettegésén.
– Az öregasszony miatt? Tudtam, hogy Bagó meg a Rozi egyszer elköpik.
– El bizony. De nemcsak az öregasszony miatt.
Összement, mint mikor egy futball-labda leereszt. Az arca fakószürke lett.
– Nem én voltam.
– Nem. A keresztanyja. Ilyen gazember ez a Vég. Mert ő mást mond.
Vég volt a gyanúsítottunk. Vég Sándor.
Egy ilyen dörzsölt vagányt megetettem egy ilyen ócska mesével. Sosem sikerült volna, ha nincs annyira beszarva. Már a végén volt az idegeinek. De azért még mindig próbálkozott.
– Nem én tettem.
– Hanem ki?
Még feltámadt benne a dac. Keményebb manus volt ez, mint akkor a vallatóban. Csak az idegei már, mint a rongy.
– Én nem köpök be senkit. Tudhatják.
Való igaz. Amennyire a korábbi aktáiból kiderült, sosem buktatta le a társait. Különösen nem Véget, akit bálványozott. De most valami olyat tett, aminek a következményei meghaladták a képességeit. És ez a valami feldarálta a csontjait is.
– Nem is kell. Majd Vég a szemébe mondja. Ha maga nem akar mesélni. De akkor máris készüljön az utolsó kenetre.
59Beszopta. Egy ilyen simlis manus. Már a padlón volt.
– Megbuktunk?
Bólintottam.
Feladta.
– Segítsen, százados úr. Kérdezzen.
Mehettünk Végért.
60Még nem akartam találkozni Véggel. A sütőt is elő kell melegíteni, mielőtt betesszük a tepsit.
Ács hadnagy mellé nem egy kemény legényt adtam. Egy ilyen nehézsúlyúnak semmi értelme elénekelni a szokott jó rendőr–rossz rendőr duettet. Azt fenntartjuk a kezdőknek. Gecse főhadnagy lassú ember volt. Minden szavát háromszor megrágta, minden mondatát latra tette. Reméltem, a lassúsága idegesíteni fogja Véget. Még minket is idegesített.
Ott álltunk a tükörablak mögött a főnökkel, amikor behozták. Mi láttuk őt, ő nem látott minket. A sitten nincs egyenlőség. Hát az életben se nagyon. Október 8-án éjjel vették őrizetbe, de csak 11-én reggel hozattam fel kihallgatni. Hadd főjön kicsit a saját levében.
Az ilyen nehézfiúk úgy ismerik a Btk.-t, hogy az ügyvédek se különbül. Meg tapasztalatuk is van. Már az gyanús lehetett, hogy a vizsgálati osztályra hozták. Valami bűzlött. A kisebb betöréseket, lopásokat a kerületi kapitány61ságokon intézik. Ha viszont tudunk valamit a rendőrgyilkosságról, mért hagyjuk békében három napig? Mért nem esnek neki azonnal hatan, hogy kifacsarják, mint egy citromot? Azt is pontosan tudta, hogy ügyészi jóváhagyás nélkül csak hetvenkét óráig tarthatjuk fogva. Mért hagyunk neki időt? Ilyen bizonytalanok vagyunk? Vagy csel az egész? Hagytam, legyen ideje töprengeni. Egyesben, persze. A fogdaőrök jelentették, hogy egész nap fel-alá jár. Ezt akartam. Minél több a bizonytalanság, amire nem tud felelni magának, annál jobban belezavarodik. A végén már körbejár, mint a kerge birka.
Gecse közölte vele, hogy gépkocsifeltöréssel és kirakatbetöréssel gyanúsítjuk.
Végen nyoma sem volt az idegességnek. Nem volt valami elegáns, de látszott, hogy vigyáz a ruházatára. Ami egy zárkában nem könnyű. A haja is rendesen megfésülve. Lezseren hátradőlt a széken, s olyan nyugalommal közölte, hogy ártatlan, mint a római pápa.
– Tudja, hol a Szabó Ilonka utca?
– Persze, hogy tudom.
– Honnan tudja? Maga vecsési.
– Egy túrót. Ott csak mostanában raktam fészket. A fél életemet a városban töltöttem. Sráckoromban volt időm csavarogni. Meg később is. Mindig szerettem csavarogni.
– Már amikor nem volt sitten.
– Noná. Meg gépkocsivezető vagyok. És mit csinál egy gépkocsivezető? Járja a várost. Kevés olyan utcát tud mondani, főhadnagy úr, amit én nem ismerek.
– Mikor járt ott?
62– Azt meg honnan tudjam? Nem vagyok én a római pápa. Csak az mindentudó.
– Mit csinált augusztus 20-án?
– Mit tudom én. Nem vezetek naptárt.
– Majd segítek – szólt közbe Ács hadnagy. – Augusztus 20., ugyebár, ünnep. Tehát nem dolgozott.
– Nem ettem kefét. Még ünnepnap is melózzak?
– Nem szeret dolgozni?
– De nem ám. Tudja a franc, miért, de már gyerekkoromban se szerettem. No meg látott már olyan embert, aki szeret? Mi a jó a melóban?
Ács közbeszólt:
– És nem járt véletlenül augusztus 20-án a Szabó Ilonka utcában?
– Biztosan nem. Ott már rég nem jártam.
– No jó. Egyelőre hagyjuk ennyiben. Biztos jól ismeri Pestlőrincet.
– Mint az anyám tenyerét.
– Akkor tudja, hol a Deák Ferenc utca.
– Az már Pestimre.
– Pestimre is Lőrinchez tartozik.
– Lehet. De a Deák, az Pestimre.
– Van ott egy órás – mondta Gecse.
– Van.
– Járt már ott?
– Jártam. Lepusztult a vekkerem. Pedig csak hároméves volt. Sráckoromban a vekkerek még örökéletűek voltak. Csak éppen nem volt vekkerem. Az anyámnak se. Minek az neki? Ha pirkadt, fölkelt. Nekem meg… Nem mindegy, 63hogy csak az első órát bliccelem el vagy a másodikat is? A pofont így is, úgy is megkaptam.
– Megjavították a krumplit a Deák Ferenc utcában?
– Nyavalyát. Annak a manusznak még lupéja sem volt. Csak úgy nézte, szemüveggel. Azt mondta, nincs alkatrésze. Nem csoda. Nem volt abban a budiban semmi, csak egérpiszok. Meg akkora pókhálók, hogy öröm nézni. A majszter meg százéves.
– Augusztus 20-án nem járt ott?
– Mi a francbélit keresik, hol jártam augusztus 20-án?
– Kíváncsi a természetünk – mondta Gecse.
– Nagyon kíváncsi – tette hozzá Ács. – Én például, ha turbékol egy gerle, mindjárt kíváncsi leszek, hogy miért burrog. Nem tehetek róla. Már csak ilyen ember vagyok.
– Azt mondják, ünnepnap volt. Akkor mi a rossebnek jártam volna arra?
– Ivott aznap?
– Mondtam már, hogy nem emlékszem.
– Ünnepnapokon az emberek isznak.
– Már aki. Én minden nap iszom.
– A Brassó utcai talponállóban.
– Szoktam ott is.
– Augusztus 20-án?
– Nem mondtam, hogy nem emlékszem?
– Mondta. Akkor tudja, hogy most mit csinálunk?
– Majd megmondják.
– Maga most szépen visszasétál a kóterbe. Ott nyugodtan gondolkodhat. Nem fogjuk zavarni.
– Nekünk elhiheti – tette hozzá Gecse.
64Vég kihúzta magát.
– Majd ha az ügyész jóváhagyja.
– Az ügyész úr? Áldott jó ember. Ha szépen megkérjük, biztos megteszi. Ő már ilyen. Mi meg majd nagyon szépen kérjük. Mi mindenkivel szépen beszélünk. Magával is, ugye? Vagy van valami panasza?
– Nincsen.
A jegyzőkönyvet nem írta alá. Odaírta, hogy nem írja alá, mert ő mindenben ártatlan. És tiltakozik a további fogva tartása ellen. Az ügyész aláírta a meghosszabbítást. Igaz, ő tudta, amit Vég még nem. Hogy a három helyszínt a társa adta meg. A büntetlen előéletű fiú, akivel együtt volt az utóbbi időben sülve-főve. Persze őt is behoztuk. Mikor belépett az ajtón, még nagyfiú volt. Csak hát olyan tapasztalatlan, mint egy tizenkét éves szűzlány. Az ilyen palimadarakat könnyű lépre csalni. Már attól megzavarodnak, hogy a vizsgálatira kerülnek, ahol annyi a zsaru, mint kutyában a bolha. A kérdések meg gyorsabban záporoznak, hogysem végiggondolhatná a választ. Meg aztán úgy gondolja, ilyen piti ügyeket minek tagadjon, ha állítják, hogy van tanú, bizonyíték. Délelőtt felfeszítettek a Szabó Ilonka utcában egy Ladát. Délután a talponállóban Vég kiverte a huppot, hogy vizezik a bort, a főnököt követelte, a panaszkönyvet. A felfordulásban meg a fiú ellopott három üveg Jamaika-rumot. Fúj, de ocsmány ital volt. Mint a melasszal kevert tiszta szesz. Úgy is készült. Jó sok melasszal. Az olcsóbb, mint a szesz. Éjjel kirámolták az órás kirakatát. Összesen nem spóroltak össze ötszáz forintot.
Újabb bogarat tettünk Vég fülébe. Ő tudta, hogy az adatok csak a fiútól származhatnak. Tehát a kölyköt is be65gyűjtöttük. Görög Tibornak hívták. Csakhogy a fiú – Zorbának keresztelték el, nagymenő film volt ez annak idején – a rendőrgyilkosságban is részt vett. Ezt tudtuk a Meláktól. Vég meg töprenghetett, hogy arról is énekelt-e? Ha igen, mért ezekkel a semmi ügyekkel nyaggatjuk? Ilyen már van a púpján fél tucat. Ha meg a rendőrről nem dalolt, semmi vész. Amíg a fiú nem köp. Megesküdtek mindhárman, hogy nem köpnek, ha valamiért megbuknak. Mert akkor, kampec. De kinek a szavában lehet megbízni? Melákban valószínűleg megbízott. Dörzsölt, öreg róka. Csak a halálfélelmével nem számolt. Azzal a rettenetes, piros szemű szörnnyel. De hát a kölyök zöld. Bármennyire játssza a nagy vagányt. Gyakorlott fószer volt a Vég. Látott ő már óriástörpét, nem egyet. Szóval ugat. De tőle ugathat. Egy tanú nem tanú. Bizonyíték meg nincs.
Nem tudta persze, és eszem ágában sem volt egyelőre az orrára kötni, hogy a fiú ujjlenyomatát megtaláltuk a bódén. Hogy a többiről ne is beszéljek. Noná, hogy hiába prioráltuk, mikor büntetlen volt. Hát most már nem marad az.
Szóval Végnek akadt töprengenivalója. A túl sok töprengés meg egészségtelen. Különösen a sitin. Ahol, ugyebár, nincs más, mint a négy koszos, meszelt fal, a rácsos ablak kosárral, a vasajtó. Meg a gondolatok. A kérdések, amikre nem tudja a választ. A Paradicsomot biztos nem így képzelte el a Jóisten. Ha olyan vastag a manus idegzete, mint a hajókötél, akkor sem.
Megint hűtöttük néhány napig. Aztán a rendőrduett már elénekelt a három ügyről néhány részletet, amit csak a tettesek tudhattak. Hozzárakott egy negyediket is, amit 66ugyancsak a fiú köpött el. Eredmény: nulla. Vég mindent tagadott. Látszott, ha tovább szutyongatjuk, azt is letagadja, hogy anya szülte.
Hát vártunk. Aztán jött még egy kör. Semmi. Vég ugyanolyan nyugodtnak és magabiztosnak tűnt, mint az első pillanatban. Ez az ember nem akárki. Én még mindig csak a tükörablakon keresztül láttam. Ő meg engem még sehogy.
Összedugtuk a fejünket. Közben a labor is szállította a bizonyítékokat. A főtörzs vállapja ezüst díszítőszélének kémiai összetétele kimutatható Vég ruháján. Nadrágjának és zubbonyának morfológiai jellemzői is. A Somos Imre ruháján mikroszkóppal kimutatható festékszemcsék Vég kocsijából származtak. Nem volt értelme tovább várni.
Lehozattam. Azt akartam, ő várjon. Eltelt egy negyedóra. Félóra. Akkor léptem be.
– Sok szerencsét – mondta a főnök. Még sosem mondott ilyet. Minden részletet előre megbeszéltünk.
Vég az asztalnál ült. Mint szokottan, lezseren elterpeszkedve.
Hihetetlen erő sugárzott belőle. Pedig csak 178 magas volt. 85 kiló. De abból egy deka háj se. Tudtam, hogy rendszeresen súlyzózik. A sitten sem hagyta abba, egyetlen napra se. De az erő nemcsak a testéből, az egész magatartásából sugárzott. Ez már a tükrön keresztül is látszott, de így, szemtől szembe, mellbe vágott. Ez az ember biztos abban, hogy mindenkinél erősebb. És biztos, hogy ő marad felül.
– Jó napot. Kepes Ferenc százados vagyok, a maga vizsgálója.
67Tisztelettudóan fölállt. Addig is mindig tisztelettudó volt. Legfeljebb a magabiztossága ingerelhette a nyomozókat. Azt mégse lehet az ő számlájára írni.
– Jó napot kívánok.
– Üljön le.
Kitettem az asztalra egy csomag cigarettát. Tudtam, jó csomó stekszbe fog nekem kerülni ez az ügy. Amit mi erre a repiből kapunk!
– Gyújtson rá.
– Köszönöm.
Udvariasan előbb nekem adott tüzet. A keze nem remegett, amikor meggyújtotta a gyufát.
– Majd sort kerítünk arra is, amiről az elvtársak faggatták. Engem most más érdekel.
A szeme se rebbent.
– Maglód. Mond ez magának valamit?
– Persze. Egy koszfészek. Mint a többi falu.
– Honnan tudja?
– Jártam már ott.
– Mikor?
– Többször.
Ebből is mindent fogóval kell kiszedni. De nem azért, mint Roziból. Vég láthatóan azt a taktikát választotta, hogy mindenáron kifürkészi, mit tudok, csak aztán felel. Pechére az aduk nálam voltak.
– Mit keresett ott?
– Ott lakik az anyósom.
– Jóban vannak?
68– Túrót. Házsártos vén spiné. Olyan, tudja, százados úr, akinek az arany se elég fényes. Akkor lássam, mikor a hátam közepét.
– Azért, mert kiáltozott?
Rám nézett, kimeredt szemmel.
– Nem értem, százados úr.
Most hibát követtem el.
– Dehogynem érti, Vég. Érti azt maga egészen pontosan.
Mint teknősbéka a páncéljába, úgy húzódott vissza egyetlen pillanat alatt. Hazugnak neveztem. Tudta ő, hogy hazudik, persze, de senki se merje ezt a szemébe mondani.
– Az más. Ha a százados úr jobban tudja, hogy én mit tudok, hallgassa ki önmagát. Az egész egyszerű lesz.
Most választhattam: hangot váltok vagy folytatom. Reflexszerűen vágtam vissza:
– Ezt a hangot felejtse el, Vég. Tudja jól, hogy ebből magának semmi haszna. Tudja, ugye?
Takarodót fújt.
– Igenis. Elnézést.
– Hát ehhez tartsuk magunkat. Én magával tisztességesen beszélek. Ezt elvárom magától is.
– Igenis.
Pattogó replikáiban nem volt se félelem, se megalázkodás. Ahhoz túl erős volt. Egyszerűen tudomásul vette a helyzetet.
– Szóval ott tartottunk: az a baja vele, hogy kiáltozott?
– Mindig rikácsol. Lepcses szájú némber.
69– De én arról beszélek, amikor fel akarták feszíteni az ablakát.
Ez talált. Vég arra készülhetett, hogy tovább nyaggatom a stiklijei miatt. És attól félhetett, hogy rákérdezek a rendőrre. Az öregasszonyra nem számított.
Gyorsan összeszedte magát.
– Én aztán nem.
– Nem maga. A Somos.
Ez már nem gyomorszájon találta. Az álla csúcsán. Tudta, hogy a kölyökre rátettük a kezünk. De hogy Somosra is…
Most már kicsit kivárt. Azért a szeme se rebbent.
– Mi közöm nekem ahhoz?
– Nem sok. Csak annyi, hogy ott állt mellette.
Már teljesen összeszedte magát. Egy tanú nem tanú. Kényelmesen hátradőlt a székben. Már amennyire azon a rozzant vacakon lehetett.
– Én aztán nem.
Felemeltem a jobb kezem a fejem fölé. A csuklóban megtört kéz a fejem búbját érintette.
Nem szólt semmit.
Én sem.
Aztán egy idő múlva:
– Szóval nem. És ez sem ismerős?
– Nem.
– Nem rúgtak be a Zorbával?
– Előfordult.
– A pilisi Búfelejtőben.
– Nem emlékszem. Lehet.
70– Danásztak. És a Zorba azt kiabálta: „Csak a halott ember az igazán jó ember!”
– Nem emlékszem.
Ismét a furcsa póz. A kölyökből addigra kipréseltük, hogy a rendőrön kívül volt még egy kajakjuk Véggel (az öregasszonyban ő nem volt benne). A holttestet behúzták a bokrosba. Amikor másnap érte mentek, hogy elássák, már beállt a hullamerevség. A karja ilyen furcsán merevedett meg. A fiúnak ettől röhögnie kellett. A kocsmában aztán, amikor Zorba már merev részeg volt, így ropta. És megint csak röhögött, amíg Vég rá nem förmedt.
Vég most csak nézett engem és hallgatott. De nem úgy, mint eddig. Minden izma megfeszült, ugrásra készen. Egy pillanatra belém állt a frász. Mégiscsak egy háromszoros gyilkos. És sokkal erősebb nálam. De hát engem se csokoládéból csinált az édes jó anyám. Mégis: megfojthat, mielőtt az őr beér.
Én is hátradőltem a széken. Az én székem sem volt jobb állapotban, mint az övé.
– Hát jó. Ha így akarja. Akkor most szépen visszaballag a kaszniba szerzetesnek. És töri a fejét. Hátha eszébe jut valami. Nekem nem sürgős. Tudja, nekem mennyi időm van? A zsernyák, mint köztudott, egész nap csak sütteti a hasát a nappal. És böfög a jó kajáktól.
Így beszéltük meg a főnökkel, szóról szóra. Vég most már tudhatja, hogy nagyon komoly az ügy. Vallomások vannak ellene, két gyilkosságról. Bár bizonyíték eddig még egy szál se. Legalábbis nem tettük ki az ablakba. De 71már sejtenie kellett, hogy többet tudok, mint amennyit mondok. De mit tudok? Ettől törhette a frász.
Mindenesetre a rendőrt még nem hoztam szóba. Vég feltehetően csak attól félt igazán. Joggal. A többiből esetleg kimoshatja magát valahogy. Legalább részben. Hogy így meg úgy, meg úgy meg így. Van egy csöppnyi esélye, hogy megússza életfogyttal. De a rendőr… Akkor már szappanozzák a kötelet, az hétszentség. Akkor még nem tudtam, hogy áll Vég a halállal.
Úgy döntöttünk, nem várunk tovább. Amit puhíthattunk rajta, megtettük. Aznap este ismét lehozattam. Most már egy órát várakoztattam. Cigarettája nem volt. Nem fair, tudom, de egy háromszoros rablógyilkosra nem vonatkoznak az úri kaszinó szabályai.
Egy vastag dossziét tettem az asztalra.
– Nincs értelme, hogy tovább húzzuk, Vég.
Hosszan keresgéltem a dossziéban. A legtöbb lap üres volt. De bőven gyűltek már a szakértői vélemények, a tanúvallomások.
– Felolvasok magának egy tanúvallomásból. Hátha felismeri:
„Amikor kivettük a rendőr holttestét a csomagtartóból, a Sándor azt mondta, hogy ez még él. Mégse temethetjük el élve. Kérte a bicskámat. Nem volt nálam, a rendőr kését adtam oda neki. Azzal vágta át a torkát.”
A halott arca szürkül el így, percről percre, ahogy Végé. Nem hagytam neki időt.
Most hallgassa meg ezt: „Amikor a Sándor meg a Melák visszafutottak az anyám házától az erdőbe, ahol vár72tam őket, mondták, hogy tűnjünk el, de gyorsan. Odáig hallatszott az anyám kiáltozása. Egy darabig szaladtunk, aztán én már nem bírtam. Akkor a Sándor azt mondta, most már elég lesz. Biztos egérutat nyertünk. Megsajnált, hogy úgy lihegtem.”
Vég az asztalra borult. Rázkódott a válla. Valami vinnyogás tört ki belőle. Beletellett kis időbe, amíg felfogtam, hogy nem zokog, hanem hörög, nyüszít:
– A büdös kurva! Utolsó szajha! A tenyeremen hordtam! Kitettem érte a lelkem is! Mindent elnéztem neki, úgy kameltam. És ő köp be. Ő! Hogy basznák szét a ribanc lepcses picsáját!
Az asztalra csaptam.
– Elég! Itt nem beszélhet így.
Vég most már maga elé meredt. A tömb, amiből faragták, szétporladt. A felesége és a legjobb barátja. Elszállt belőle az erő.
Eléraktam az elföldelés helyén készült kiöntött lábnyomot. Meg a saját cipőjét, amit a gyilkosságkor hordott.
– Tessék, kipróbálhatja maga is. Minden rovátka egyezik.
Vég meg se mozdult.
Egy másik gipszöntvényt raktam elé, a kocsija gumijáról.
Egyetlen mozdulattal lesöpört mindent az asztalról. Egy pillanatra sem eresztettem a tekintetemből. Nagyvad volt.
– Ilyen ne forduljon még egyszer elő. Ezért három nap sötétet kap.
A vállát se vonta meg. Ismét olyan mozdulatlan volt, mint addig. Az arca rezzenéstelen. Csak az ereje tűnt el.
73– Hajlandó vallomást tenni?
Hosszú idő telt el. Aztán megszólalt. Meg kell mondanom, csodáltam, hogy újra össze tudta szedni magát. Volt tartása. Ennek az utolsó, kegyetlen gyilkosnak. Csak a hangja fakult ki, semmi csengése.
– Hát ide figyeljen, százados úr. Megbuktam. Rendben. Tudom a szabályokat. Minek a kecmec. Nekem már mindegy. Jegyezze meg jól: én ezen túl csak az igazat mondom. Mindenben, érti? Csak azok a faszszopók ne kerüljenek a szemem elé. Mert akkor jaj nekik!
– Azt nem maga dönti el.
– Tudom.
74Igyekeztem elképzelni, hogyan telt Vég első éjszakája a siralomházban. Hiszen már kimondták rá a halálos ítéletet. Ő maga mondta ki. Kegyelemről szó sem lehet. Három gyilkosság. (Gondoltam akkor.) Köztük egy rendőr. Ám legalább fél év, míg valóban odaállítják a bitó alá. Fél év a siralomházban. És az ember már csak olyan, hogy hiába tudja bizonyossággal, mi következik, mégis reménykedik. A fogdaőrök jelentették, hogy Vég végigaludta az éjszakát. Az erő. Ennek az embernek drótkötélből voltak az idegei. Innen a tartása. Az alkatából, nem a jelleméből. Meg még valamiből, amit akkor még nem tudtam.
– Épp ideje volt – mondta a miniszterhelyettes, amikor jelentkeztünk nála. – Még egy hét, és repülnek. Azám. Mint a fecskemadár.
Azért megkínált konyakkal. Később töltött még egy pohárral. Még szép. Egy hordó járt volna. És nem Lánchíd.
A fogdában a legszigorúbb biztonsági rendszabályokat rendeltem el a három gyanúsítottal szemben. Az öngyil75kosságtól éppúgy tartani lehetett, mint a szökési kísérlettől. Még attól is, hogy megtámadják az őrt. Végről mindent feltételeztem. Éjjel-nappal figyelni kell a zárkájukat. Csak két rendőr közé bilincselve mehetnek WC-re, fürdeni, sétára, kihallgatásra, orvoshoz. Ha gyógyszert kapnak, az őrnek addig ott kell állnia mellettük, amíg biztos, hogy lenyelik. Csak villanyborotvával borotválhatják őket. A zárkájukban rendszeresen hipiselni kell, a legkülönbözőbb időkben. Csak a ruhájukat és a tisztasági szereket tarthatják maguknál. Élelmiszert, tisztasági csomagot nem kaphatnak, a szennyest nem küldhetik ki, bent mosunk rájuk. Nem volt éppen szabályos, de a főnök engedélyezte. Somosnak és Görögnek nem tudtunk külön zárkát biztosítani, annyira tele voltunk. Rég kinőttük az épületet. Mit mondjak: mindenre volt pénz, csak erre nem. De tőlük nyugodtan aludtam. Vég nélkül ártalmatlanok voltak. Legfeljebb a börtönposta működött eredményesebben. Ettől se kellett tartanom. Véget légmentesen elszigeteltük. A végére persze kiderült, hogy mindez felesleges volt. De ki tudta ezt akkor?
– Azt hiszi, százados úr, nem tudtam, hogy figyelnek? – kérdezte Vég az első kihallgatáson. – Noná, hogy tudtam. Nem tegnap jöttem le a falvédőről. Hát kövessenek. Mit tudnak kezdeni velem? Ha azok a szarosok nem köpnek, sose bukom meg.
Nem vitatkoztam vele.
– Mivel kezdjem? – kérdezte Vég.
– Kezdjük a végén. A rendőrrel.
– Hát igen. Az hozza a kötelet, mi?
76Teljesen nyugodtan beszélt az akasztófáról. Nem volt ebben sem önsajnálat, sem kivagyiság. A bitó egyszerűen a valóság volt számára.
– Bizony az. Meg a többi.
– Hát kérem. Tudja, százados úr, nekem már az idegeimre ment az a sok piti szajré. Már rég az idegeimre ment. Meg tudtam, hogy egyszer úgyis megbukok. És akkor megint a kóter. Aki annyit dolgozik, mint én, az egyszer óhatatlanul megbukik.
– Akkor mért csinálta?
– Valamiből élni kell.
– Jó szakmája van. Gépkocsivezető. Volt munkája.
Legyintett.
– Ugyan már! Az is pénz?
– Maga nem kártyázik. Nem lóversenyezik. Nem fizet a cicababáknak.
– Snellezek. De akkor rendszerint én nyerek.
– Lakása van. Ruhára nemigen költ.
Vég szobáját kirámoltuk. Az utolsó szögig. Ott egy gombostű se maradt. Ne unatkozzanak a laborosok. Két nadrág, két ing, három póló. Egy bőrdzseki. Egy zakó. Három pár cipő. Fehérnemű egy váltás. Még nagykabátja se volt. Egy ócska zsebrádió. Egy váza az asztalon, ami valószínűleg szajré, virágot sose látott. Televízió, az is ócska. Körülbelül ennyi.
– Disznót nevel, abból is pénzel.
– Abból nem. Az az anyámé. Mos rám. Takarít. Főz. Már amennyit én otthon kajálok.
Elhúzta a száját.
77– Úgyse érti ezt, százados úr. A haverok. Akikkel együtt éjjel-nappal. Annyi éven át. Azokkal találkozni kell. Az ember mégse kivert kutya. Mit csinálhatunk? Beülünk egy presszóba. Órákig. Az pénz.
– Annyit mégse iszik.
– Nem a pia. A jatt. Hogy elnézzék, hogy félnapig ott ücsörgünk. Meg hogy tudják: nem akárkivel van dolguk.
– Mehetne moziba.
– Nem szeretem. Hazugság. Ott mindig minden jóra fordul. A rossz meg megkapja a maga büntetését. Inkább az utcát járjuk.
– Minek?
– Ott a rengeteg meló. A gépkocsik. A kirakatok. Az üzletek. A gazdag manusok, tele pénzzel. És azt mind meg lehet csinálni egy kis gógyival. Meg a bulák. Szemezek velük. Az apróhirdetéseket böngészem. Csak azzal kezdek, aki megadja a telefonszámát. Levelet nem írok. Randa az írásom. Aztán meghívom egy presszóba. Aztán vagy kell, vagy nem.
– Olyan még nem volt, akinek maga nem kellett?
– Olyan még nem. Buknak rám. Nem is tudom, miért. Nem vagyok én egy álomherceg, hófehér paripán. A dumám se annyira jó. És mégis. A Bagó, az se egy Rómeó. De fűzni úgy tudja a csajokat, hogy ott olvadnak el. Én nem. És mégis. Érti ezt, százados úr? Kiviszem őket egy térre. Vagy a töltésre. Egy numera. Jó esetben kettő.
– Mért nem viszi haza őket?
– Kibuszozni Vecsésre? Közben lekonyulok. Meg nem is akarom, hogy tudják, hol lakom. Mert aki egyszer meg78volt, az többé nem kell. Na, olykor. Egyszer odaköltöztettem egy mucust. Csak úgy próbaképp. Kölyke is volt. Vele jártunk ide-oda. Leginkább a Vidám Parkba. Azt kamelom. A hullámvasútra fölülök ötször is. Hogy halljam, ahogy visonganak. Meg a kecskét is meglököm. Az jólesik, hogy mindig fölmegy a tetejére. A népek meg bámulnak. Egyszer félrehívott a tulaj. Gondoltam, megkér, ne rontsam a boltját. No, ezt neki. Elnyerem az összes plüssmackóját. De nem. Épp fordítva. Arra kért, hogy mindennap csináljam. Én legyek a palimadár. Hadd higgyék a manuszok, hogy olyan könnyű. Na, attól kezdve nem kellett a kecske. Mi vagyok én, csali? Amire ráharapnak? Én verjem át szegény csóringereket? Mert nem olyan könnyű ám föllökni azt a dög kecskét. Csak nekem. A spinét meg eluntam. Miről beszéljek vele? Az életemről? Arról nem lehet. Akkor miről? Hogy szép idő van? Vagy hogy mit főz vacsorára? Kitettem a szűrét, a kölykivel együtt. Pedig azt bírtam. Mindig azt mondta nekem: – Milyen erős vagy, bácsi! Megtapogathatom a muszklidat? – A csaj persze bőgött. Azt nem szeretem, ha bőgnek. Megpitykézni, aztán fel is út, le is út.
– Most már halljam a rendőrt.
– Hát arról beszélek! Hogy untam ezt a pitiáner életet. Egy nagy balhét akartam.
– Milyet?
– Egyszer azt terveztük a Melákkal, hogy kirámoljuk a Nemzeti Bankot. Ha valahol, ott van lóvé. Rájuk fogni a géppisztolyt, nyissák ki a széfet. Mert az ilyen helyeken ott a steksz, nem a kasszában. Az csak az apró. De ahhoz több 79muksó kellett volna. Mert ott a teremben rengeteg a pali. Láttam, jártam ott nem egyszer. Én meg nem csípem a nagy bandát. Ha sok a koma, valamelyik mindig járatja a bagólesőjét. Legjobb kettesben. Mert egyedül, úgy unalmas. Meg nehéz is. Mert ha dolgozom, nem tudok másra figyelni. Aztán máris ott vannak a nyakamon. Hogy leüssem, azt én soha. Pedig nekem az csak ennyi.
Csattintott az ujjával.
– És ezt komolyan gondolta? A Nemzeti Bankot.
– Tudja, hogy van az: komolyan is, meg nem is. Olyan szép lett volna. Megoldva az élet, egyszer s mindenkorra. És azt hónapokig lehetett tervezgetni. Akkor épp Nosztrán voltunk. Aztán a Melákot kiengedték, és azonnal elment a kedvem a banktól. Bődületes faszság. Ilyen csak a tévében van.
– A rendőr.
– Igenis. A nagy balhéhoz fegyver kell. Nincs mese. Aztán kinek van fegyvere? Katonának, rendőrnek. De a bokorugrók nem hordják maguknál. Azt mondja a Melák, hogy az tilos. Ő tudja, ő volt katona. Még a tiszteknek is. A zsernyákok meg párosban poroszkálnak. Túl nagy a rizikó. Mondta a Melák, van egy laktanya az Üllői úton. Ő szolgált ott egy évig. Minden posztot ismert. És hajnaltájt mindig álmosak az őrök. Tapasztalta elégszer. Ott kellene. Az őrnél van géppisztoly. De azt én nem szerettem. Nem azért, mert nem tudom használni. Azt megtanulom két perc alatt. De géppukkantóval a hónod alatt mégse flangérozhatsz az utcán. Aktatáskába se fér be. És ott volt a rendőr a szobornál. Van pisztolya is, géppisztolya is. És se közel, se távol, sehol egy ember. Mármint éjszaka. Akkor az úton is csak 80annyi a kocsi, amennyi svábbogár a tisztaszobában. Azt kellene. Évekig stíröltem, hisz ott mentem el előtte minden nap. Már ismertem minden váltást. Szép kis meló, ott jegelik őket a végtelenig. Én megvesznék az unalomtól. De hát a zsaru, az olyan, hogy azt csinálja, amit mondanak neki. Azt is kifigyeltem, hogy van közöttük egy kövérkés, középkorú, olyan becsületes arcú. Integettem is neki a kocsiból. Megismert ő is, mert a zsarukat úgy nevelik, hogy figyeljenek. Megbökte az ujjával a simléderét. Azt is kifigyeltem, hogy gyakran járkálgat az úton. Mikor a vasúti jelző pirosat mutat, odamegy valamelyik kocsihoz s trécsel a vezetővel. Egyszer meg ledöglött egy IFA. Nemcsak a sofőr macerálta a motort, a törzsőrmester is. Akkor már biztos voltam, hogy ő a mi manusunk. De aztán bekasztliztak egy évre. Mikor kinyílt a kapu, még mindig ott volt. Megörültem neki. Mint egy régi havernak. Aztán egyszer csak eltűnt. Majd a nyavalya tört ki. Már mindent összeraktam a fejemben. És most lőttek az egésznek.
– Tüdőgyulladása volt – vetettem közbe.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmi. Mert három hét múlva megjelent, kicsit sápadtan. Még dudáltam is neki. Megfenyegetett az ujjával, de olyan jóindulatúan, mert ilyet a városban nem szabad. Akkor már hozzám csapódott a Zorba. Nagyon sok dolgunk akadt. Sorozatban törte fel a kocsikat, amíg én falaztam.
– Erről majd később. Most a rendőrről.
– Igenis. Elmondtam a Zorbának a melót. Égett a láztól. Hogy mindig ilyenről álmo81dott. A kis szaros. Még ott a fenekén a tojáshéj, és azt mondja, mindig ilyenről álmodott. Hol? A bölcsőben? A kis szaros. Egyre csak piszkált. Hogy csináljuk már. Neki egy nyugati kocsi kell. Százados úr. Én nem tagadok semmit. Nem akarom vágni a haverokat, pedig megérdemelnék, amiért beköptek. De ne is számítsanak rá, hogy falazok nekik. Ezek után? Én mindent úgy mondok el, ahogy történt.
– Miért, Vég? Nem ez a módi. Rákenni mindent a többiekre. Így szokás.
– Szarok a módira. Én így csinálom. Mindent úgy mondok, ahogy történt. Egyszer mentünk haza a kocsimmal este, vagy inkább késő délután, már szürkült, azt mondja a Zorba: – Te, csináljuk meg. – Elment az eszed? – mondom neki. Percenként jön egy autó. Még nem volt egész sötét. Inkább bementünk a vecsési kocsmába. Aznap csináltuk meg a péceli fiút.
– Erről majd később.
– Igenis. De akkor láttam, hogy Zorbának nemcsak a szája jár. Mint egy farkas, olyan. Én lassú ember vagyok, idő kell, amíg döntök. Nem tehetek róla. De akkor áment mondtam. Minek tovább húzni? Ha ámen, akkor neki kell látni. Mondtam a Zorbának, szerezzen valami vasrudat. Egy féltengelyt hozott. Valahonnan egy vastelepről emelte el. Le is basztam: ezen akar megbukni? Annyi a gazdátlan vasrúd az országban, mint a házinyúl. Az egyik vége bunkós volt. Talán látott már olyat a százados úr.
Láttam. Amit ők a kukoricásban elhajítottak. Annyi fáradságot se vettek, hogy elássák. Ha elviszik néhány kilométerre, talán sose találjuk meg. De ezt én dörgöljem az orra alá?
82– Akkor elmentem a Somoshoz. A tévét nézte valamelyik kölykivel. Mert van neki négy vagy öt. Mondtam, hogy ma megcsináljuk. Láttam, nemigen tetszik neki, de úgy gondoltam, ha együtt terveztük, be kell venni a buliba. Ezt kívánja a becsület. Meg nyugodtabb is vagyok, ha velem van. Nagyon régi haver. Mondtam, hogy van a Zorba is. Ez még inkább nem tetszett neki. Kérdezte, megbízható? Mondtam, hogy az. Kipróbáltam. Azt mondta, refes, fél, hogy este ellenőrzik. Csöngessünk föl éjfél után. Majd meglátja. De nekem nem lehet ilyet mondani, hogy majd meglátja. – Csinálod vagy nem? – förmedtem rá. Akkor azt mondta, hogy csinálja.
Somost a ref megsértéséért kasznizták be. Kocsmázott. Aki refes, nem mehet nyilvános helyre.
– Éjfél után csengettünk. Jött is mindjárt. A kocsiban útközben elmondtam, kinek mi a dolga. A Zorba erősködött, hogy ő üt. Suhogtatta a karját, hogy mekkorát tud ütni. De csak a szája járt. Most azt mondta, üssek én. Én nagyobbat tudok ütni. Még szép. Akkor vezessen ő. Jó kilométerre a szobortól leparkoltunk. Éjjel jobban látszik a forgalom. A fényszórók, ugye. Kérdezte a Melák, biztos, hogy ma kell? Mondta a Zorba, hogy biztos. Mondta neki a Melák, hogy neked kuss, seggfej, neked nem osztottam lapot. A Zorba meg: nem te vagy a főnök! Majd egymásnak ugrottak. Akkor én azt mondtam, hogy eldöntöttem, baszta. Túl akartam lenni rajta. Forgalom alig volt. Be akartuk maszatolni a rendszámtáblát, hogy ne lehessen elolvasni, de nem tudtuk. Arrafele minden csupa homok, az meg szárazon nem tapad. Az eső, az később jött. Csőstül. Száz méterre a bódétól leállítottam a 83kocsit. Kinyitottuk a motorháztetőt, mintha keresnénk a hibát. Jött is a zsernyák pár perc múlva, hogy mi a hézag. Káromkodtunk, hogy bedöglött ez a szar. Elemlámpánk meg nincs. Neki van, mondta a zsernyák, csak lemerült az elem. Mondtam, hogy az van nekünk. Visszament a bódéba. A Zorba meg nekem esett, hogy mért nem csináltam meg. Én meg ráförmedtem, hogy a hangját se halljam. Hiába, no, idegesek voltunk. Mire jött a zsernyák, kinyitottuk a csomagtartót, a Zorba meg belehajolt, mintha keresné az elemet. A főtörzs is belehajolt, akkor tarkón ütöttem. Háromszor. Nem a bunkós végével. A Melák mondta, hogy attól szétnyílik a feje, mint egy dinnye. Én meg nem akartam vért. Mikor a zsernyák összecsuklott, a Melák elkapta, s emeltük máris a csomagtartóba. A Zorba meg futott a bódéba a géppukkantóért, ahogy megbeszéltük. Aztán jött vissza, hogy nem találja. Lebasztam, de nem olyan nagyon. Mondtam, nem szeretem a géppukkantót. Meg sietős is volt. De a Zorba nem tudta beindítani a kocsit. Szar az, nem autó. Csak én tudom a forszát. Nekem egyből beindult. Hajtottam, mint a meszes. Csak le a műútról, amilyen gyorsan csak lehet. Kinéztük a helyet jó előre. Akkor szól a Melák, hogy hörög a főtörzs. Megálltunk, már a földeken. A Melák megemelte a zsernyák fejét, én meg odaütöttem kétszer. Útközben Melák a pisztolyt vizitálta. Mondta, hogy príma jószág. Rendben tartotta a főtörzs. Mutatta a Zorbának, hogy kell használni. Mert ő volt katona, de ezt már mondtam. Meg volt beszélve, ha üldöznek, a Melák lő. Mert ő ismeri a stukkert. Aztán megérkeztünk a kiszemelt helyre. Gondoltam, tudja a fene. Mármint hogy él-e még a zsernyák. Nem vagyok én pro84fesszor. És mégse temethetjük el élve. Olyat én nem csinálok. Az ember megérdemli, hogy holtan kerüljön a gödörbe. Mondtam a Meláknak, adjon bicskát. Mondta, neki nincs, de a zsernyáknak van, átkutatta a zsebét. Odaadta a bicskát, nyitva, jó éles volt, átvágtam a zsernyák torkát.
– Kétszer? – kérdeztem.
– Csak egyszer. Annyi elég volt.
– A holttest nyakán két vágás van – mondtam.
– Az engem nem érdekel. Én csak egyszer vágtam. Akkor már zuhogott az eső. Merő csurom víz voltunk. A földet jól megtapostuk a síron, meg visszatűzködtük a kukoricaszárakat. Mondta a Zorba: no, legalább lesz fejfája. A kocsironggyal alaposan kitöröltem a csomagtartót, hogy ne legyen vérnyom. De azért nem hagyott nyugodni. Másnap átfestettem az egész csomagtartót. A nadrágomat, ami véres lett, bedobtam a Lanyi tóba. Új gatyát húztam, lemosdottam, száraz ruhát. Aztán vittem őket haza. Mégse kószálhattak az éjszakában. Kerülővel mentem, Gyálnak, hogy ne kelljen a szobor felé. Hát ennyi.
Ennyi.
– A pisztollyal mi lett?
– Bezsíroztam rendesen, a Melák mondta, hogy úgy kell, nehogy berozsdáljon. Aztán becsavartam egy rongyba, úgy egy nejlonzacskóba. Van tőlünk nem messze, a temető közelében egy kiszáradt kút. Abba dobtam bele. Hogy majd elővesszük, ha kell a nagy balhéhoz.
– Az mi lett volna?
– Azt nem tudom. Én sose gondolkozom annyira előre. Most a zsernyák volt soron, azt kellett megcsinálni. A nagy 85balhét majd utána tervezem. Talán a Práter utcai OTP. A Hungária körútit is hogy megcsinálták két éve. Vagy egy postahivatal. Át kellett azt gondolni alaposan. Csak a Zorba erősködött, hogy most, azonnal. Már másnap. A Melák csaknem szájon vágta. Nagyon nem csípte a fiút. Én csíptem. Akkor még kedveltem. Akkor. Amíg nem énekelt. Volt benne valami, ami imponált. Én erős vagyok, de vad nem, ha nem hergelnek. Ez a fiú egy vadállat. Respektáltam. De mondta a Melák: most? Amikor minden kapualjban két rendőr? Hogy ennek elment az esze. Pedig nem. Ilyen a természetje.
– De a pisztoly nem maradt a kútban.
– Az nem. Túl közel volt hozzánk. Féltem, hogy megbukunk. Akkor már az egész környék csak úgy nyüzsgött az egyenruháktól. Mintha háború készülne. Volt ott minden, csak harckocsi nem. Mondtam a haveroknak, el kell menni a pisztolyért. A Zorba vállalta. Hogy neki az semmi. Rendben. Ha őt igazoltatják: még nem volt büntetve. Meg is hozta a pisztolyt. Szárazra töröltem, beraktam egy cukros zacskóba. Elmentem a lőrinci SZTK-ba, elrejtettem a WC-ben a kagyló mögé.
– Gondolta, hogy nem találják meg?
Megvonta a vállát.
– Akkor azzal nem foglalkoztam. Féltem, hogy megbukunk.
– Biztos, hogy maga tette a pisztolyt a WC-be? – kérdeztem.
– Biztos.
– A női WC-ben volt.
86– Az volt a legközelebb.
– Nem a feleségét küldte?
– Azt nem. Őt nem mártom be ilyesmibe.
– Vagy az anyját?
– Az anyámnak ehhez semmi köze.
Rozi csak nézett ránk, mikor a pisztolyról faggattuk. Nem is értette, miről beszélünk. Behozattam Vég anyját. Somos állította, hogy az mindenről tud. A fiáért, az mindent. Az öregasszony meggyilkolása után ő égette el Vég véres nadrágját. Jó nagy máglyát rakott az udvaron.
Az asszony ugyanolyan keménykötésű volt, mint a fia. Ugyanolyan erő is sugárzott belőle. Kicsike test, de kövér. Volt már büntetve, de csak felfüggesztve, hamis tanúzásért.
– Hogy az én fiam ilyet tett? Akkor kikaparom a szemét. Én mindig tisztességre neveltem.
Nem sok eredménnyel.
Pisztolyt ő még életében nem látott. Alibije nincs, mi a francnak kellene neki olyan? Otthon volt, mosott és kész. Tüzet soha nem gyújtott az udvaron. A fia tetteiről semmit sem tud. Egyébként is megtagad minden vallomást a fia ügyében.
Joga volt hozzá. Nem köteles a saját kölykéről vallani. Azért benntartottuk. Újra meg újra próbálkoztunk. Hol innen, hol onnan. Mintha egy kősziklának beszélnénk. Szembesítettük Somossal. Úgy kellett lefogni, hogy neki ne ugorjon.
– Miket beszélsz te rólam? Egy tisztességes asszonyról! Az anyád lehetnék! Kiontom a beled! Ki én, ha felköt87nek, akkor is! Te vitted rossz útra a fiamat is! Hozok én tanút, ha kell. Annyit, amennyi csak kell. Mindent neked köszönhetünk! Megver érte az Úristen!
A teljesen összeomlott Somos csak habogott, makogott. Hogy ő nem úgy gondolta, csak hallotta, ő csak azt mondta, amit beszélnek. Dehogyis állította, dehogyis!
El kellett engednünk az asszonyt. Bármire esküszöm, hogy vaj volt a fején. De arra is, hogy ebből egy szót sem szedünk ki. És hát mi is csak emberek vagyunk. Rá már nem tudtunk koncentrálni. Volt gondunk elég. Nagyobb halakkal.
– Mondja, Vég, mit akart csinálni a pénzzel, amit a nagy bulival szereznek?
– Vettem volna egy jachtot. Láttam olyat egy képeslapban. Egy lakókocsit. Meg egy olyan Jaguárt, ami háromszázzal repeszt. Azt imádom. A sebességet.
– Ezt komolyan gondolja?
– Komolyan hát. Azért, mert álom, lehet komoly.
– Mindezt egy kis postahivatalból?
– Ott is lehet nagy pénz. És nekem sok lóvé kellett. Akkor abbahagytam volna a melót. Untam már.
Nem hittem neki. Mégse voltam biztos benne. Ez az ember kiszámíthatatlan. A Nemzeti Bankot akarja kirabolni meg Jaguárt venni. Mikor egész élete olyan piti bűntettekkel telt el, amilyet fiatalkorúak csinálnak. Megöl egy rendőrt, de a bűnjeleket úgy szórja szét, mint az almacsutkát. Még bagóztak is a sírnál. Egy amatőr se csinál ilyet. És a csikkeket ott taposták el. Noná, hogy azonosítani tudtuk.
Megkérdeztem Véget:
88– Mondja. Mit érzett, amikor megölte a főtörzset?
Nem sokat gondolkodott.
– Azt se tudom, mikor öltem meg. Amikor először vágtam kupán, vagy amikor másodszor, útközben. Vagy amikor elvágtam a torkát. Hát honnan tudjam?
Kivittük helyszínelésre. Az egész kihallgatás során nyugodt volt és tisztességtudó, de azért két rendőrhöz bilincseltük. Volt velünk két kutyás is. Végigmentünk a helyszíneken, mindenütt megmutatta, mit csinált és hogyan. Semmiben sem tért el a vallomásától.
Kivittük Somost és Görögöt is. Külön-külön, persze. Lényegi eltérés nem volt Vég és az ő vallomásuk között, csak részletekben.
A halálra rémült Somos mindenképp kicsinyíteni akarta a maga szerepét. Nem csoda, kötél várt rá. Hogy ő ott volt, igen, de egyetlen ujjal se nyúlt a rendőrhöz. Nem is akart elmenni, csak Vég unszolására. És akkor is csak azért, hogy visszatartsa Véget. Ő nem tette be a főtörzsőrmestert a csomagtartóba. Nem mondta, hogy nyöszörög még. Nem emelte meg a fejét, hogy Vég megüthesse. Odaadta a főtörzs bicskáját Végnek, az igaz. De nem tudta, mire kell neki. Azt se tudta, hogy Vég elvágta a nyakát. Ő a sírt ásta.
Somos félcigány volt. Az apja cigányprímás, egész jó nevű, az anyja magyar. Csak éppen ivott, mint a kefekötő. A pénz, amit nem a prímás költött el kurvákra, az ő gigáján csúszott le. Hát így nőtt fel a Melák. Tizenhét évesen önként jelentkezett katonának. Aztán meglopta a bajtársait. Aztán lesittelték, kirúgták. Egy darabig lányokat futtatott, 89lebukott, lesittelték. Azóta hol dolgozott, hol nem. Inkább nem, és lopott. Egy darabig nagyon ivott, de önként jelentkezett elvonókúrára. Kiállta. Azt mondta, a sitten elolvasta a Jókai Összest. Meg a mitológia érdekli. A görögök meg a rómaiak.
– Miért a mitológia? – kérdeztem.
– Mert az olyan érdekes, hogy az istenek is úgy élnek, mint az emberek. Van főnök meg alfőnök meg a népség-katonaság. És olykor félrebasznak. Az istenek!
Tizennyolc évesen nősült, volt öt gyereke, a házban mindenki állította, hogy jól bánt velük, szerette őket. A feleségétől elvált, de az asszony nála maradt.
– Akkor mért vált el? – kérdeztem.
– Mert nem volt jó nekem az asszony.
– Akkor mért maradtak együtt?
– Mert egyedül még rosszabb.
A lélek rejtelmei.
Szembesítettük Véggel. Egy pillanatig nem volt kétséges, ki a főnök. Vég fensőségesen trónolt a széken, szentenciákat mondott, szinte ő vezette a kihallgatást. Somos megváltozott. Ha addig vinnyogott a halálfélelemtől, Vég jelenlétében mintha elszégyellte volna magát. Nem volt ez olyan mosogatórongy, csak halálra rémült a haláltól.
– Te Melák – mondta a Vég mindjárt az elején. – Hiába voltál a haverom annyi évig, én téged nem szeretlek. Te engem beköptél, és ilyet tisztességes csávó nem tesz. Belőlem harapófogóval se szedik ki, ha ti nem köptök. De azért ne félj, én nem áztatlak el. Én csak az igazat fogom mondani mindig, pedig nem szeretlek.
90– Mondja a szemébe, Somos, hogy maga nem is akart részt venni ebben a melóban.
– A szemedbe mondom, Sándor. Emlékezz, hogy húzódoztam.
Vég vigyorgott.
– A szemedbe mondom: húzódoztál. De azért nem kellett, hogy seggbebasszalak.
– Mondja a szemébe, hogy csak azért ment el, hogy Véget visszatartsa.
– Emlékezz, Sándor, hányszor az évek során. Hányszor mondtam, hogy ezt ne tegyük. Túl nagy a rizikó. Az ilyen meló túl nagy nekünk. Erre ráfázunk.
– Nem terveltük? Nosztrán is, Kőhidán is? Meg idekint is. Mennyit lepcseskedtünk.
– Hát lepcseskedtünk, az igaz. Valamivel csak teletni kellett az időt. Emlékezz, még arról is locsogtunk, hogy kirámoljuk a Nemzeti Bankot. Azt se gondoltuk komolyan.
Vég szeme megvillant.
– Tudod, mit? Én komolyan gondoltam. Én mindent komolyan gondolok.
– De nem mondtam, hogy ne tegyük?
– Mondtad. Mindig beszari voltál. Most is az vagy. Igaz, megvan rá az okod. De nekem is megvan, mégse szarok be.
– A Zorba már másnap meg akarta csinálni az OTP-t. Nem én mondtam neked, hogy őrültség?
– Ez igaz. Ezt mondtad.
– És nem is csináltuk meg.
– Nem csináltuk.
91– Mondja a szemébe, Somos, hogy maga nem is tudta pontosan, mit terveznek.
– A szemedbe mondom, Sándor. Hiszen a Zorbát is csak a kocsiban ismertem meg.
Vég mintha megszánta volna.
– A szemedbe mondom: igaz, hogy a Zorbával terveltük ki. Vele beszéltem meg a részleteket. De a kocsiban megmondtam, neked kell elkapnod a zsarut, ha leütöm.
– Ha leütöd. De csak arról volt szó, hogy leütöd.
Vég elhúzta a száját.
– És mit gondoltál, mit csinálunk vele? Hazavisszük az ágyikójába?
– Én akkor nem gondolkoztam. Én nagyon meg voltam ijedve.
– Látod, ezt elhiszem.
– Mondja a szemébe, hogy maga nem segített a főtörzsőrmester testét a csomagtartóba tenni.
– A szemedbe mondom.
– Én meg a szemedbe mondom, Melák, hogy hazudsz.
Most Somos retirált. Meg akart őrizni valamit az önérzetéből. S a dolog olyan jelentéktelen volt.
– Hát, ha te így gondolod. Biztos rosszul emlékszem. Meg voltam én kavarodva akkor piszkosul.
– Mondja a szemébe, Somos, hogy maga nem szólt, hogy nyöszörög a főtörzs.
Vég megvonta a vállát. Valamit valamiért.
– A rosseb tudja. Lehet, hogy a Zorba mondta.
– Eddig azt vallotta, hogy a Somos.
– Mindenre én sem emlékezhetem.
92– Mondja a szemébe, hogy maga nem emelte meg a főtörzs fejét, hogy Vég újra megüthesse.
– A szemedbe mondom. Ez biztos, Sándor. Én a pisztollyal voltam elfoglalva. Én egy ujjal sem nyúltam a rendőrhöz.
– Tévedsz. Nem: hazudsz.
– Te tévedsz. És én nem hazudok.
– A szembesítés eredménytelen. Mondja a szemébe, hogy nem tudta: mire kell Végnek a bicska. És hogy nem látta, amikor elvágta a főtörzs nyakát.
– A szemedbe mondom.
– Azt én honnan tudjam, hogy mit gondolt a Melák? Meg hogy mit látott?
Igaza volt. De nekem kellett ez a kérdés.
– Nyitva volt a bicska, amikor átadta vagy csukva?
Nézték egymást. Vég rezzenéstelenül, Somos pislogva.
– Én úgy emlékszem, csukva volt – mondta Somos.
– Én úgy emlékszem, nyitva.
– Most melyikük mond igazat? – förmedtem rájuk.
Megint a csend. Aztán Vég királyi kegyet gyakorolt. Azért módjával.
– Nem tudom.
– Pedig azt vallotta, maga mindenre emlékszik.
– Hát erre nem.
– Maga, Somos?
Összeszedte magát. Tartozott Végnek.
– Nem tudom.
– A szembesítés eredménytelen.
– Én nem bántottam a rendőrt. Egy ujjal sem nyúltam hozzá.
93– Nem bántottad. Oké. De ott voltál, elejétől a végéig. Hogy aztán mikor mit csináltál, nem mindegy?
Végnek volt igaza. A lényeget illetően. Még a tárgyaláson is odavágta a társainak: „Nem itt kellene szépíteni a témát, hanem a rendőrségen nem kellett volna elvinni a balhét!” Számára ez volt a lényeg. De hát a mi szakmánk már csak ilyen: a részleteket is tudni akarjuk. Úgy véljük, a részletekből áll össze a lényeg.
94– Akkoriban meglehetőst jól ment a sorunk – kezdte Vég. – Zorba szép sorban nyitogatta a kocsikat. Az emberek nem normálisak. Még a koronagyémántokat is az autójukban tárolják. Majd minden nap akadt egy fényképezőgép, egy retikül, olykor pénztárca is. Zorbának aranykeze volt. Csak hozzányúlt a zárhoz, és máris nyílott az ajtó. Sose tudtam kifigyelni, hogy csinálja. Igaz, ilyenkor nem őt lestem, hanem az utcát, hogy jön-e valaki. Akkor füttyentettem, és nyomás. De ha a kölyök már bokáig benne volt a kocsiban, nem hagyta abba. Kötélből vannak az idegei. Előfordult, hogy már nyakán egy manusz, akkor meg beült a volán mögé, úgy turkált a kesztyűtartóban, mintha övé lenne a kocsi. Le is basztam, hogy most már ne kockáztassunk. Már nagyon készültünk a rendőrre. De ő rá se szart, csak csinálta. Szinte betege volt a kocsifeltörésnek. Adtam is neki aztán egy szép nagy flemmet. Csak hogy tudja, hol lakik az Úristen. Ez használt. Talán ha idejében kapja a szüleitől a pofont, nem lesz belőle vagány. De hát elvált 95gyerek. És tudja, milyenek a nők. Az ő gyerekét a mostoha ne üsse. Persze lehet, hogy az se használt volna. Ilyennek született. Amúgy gondosan cserélgettük a terepet. Ha egyik éjjel Lőrincen, másnap a Várban. Aztán a Hilton környékén. Aztán Kispesten. Nehogy szagot kapjanak a zsernyákok. Amit összeszedtünk, odaadtuk a Meláknak, neki voltak kapcsolatai. Én nem szeretem a passzerokat. Miféle mesterség az? Zsebre vágni, amit más keres?
– Mondja, Vég. Maga gépkocsivezető volt. Naponta nyolc órát a volánnál. Éjjel meg a srenkek. Hogy bírta?
– Megszokja az ember. Meg aztán túrót nyolc órát. Mindig meg lehetett valahol bújni, egy kicsit húzni a lóbőrt. Meló után otthon egy kis szunya, aztán irány a presszó. Azokat is váltogattuk. A kricsmiket nem szerettük, ott nagy a zsivaj. Meg cigányozás is, egymás szavát se értjük. Ha egy darabig megtelepedtünk valahol, irány egy másik, hogy oda ne nőjön a seggünk. Hogyha jön a zsernyák a fényképpel, a presszós lány ne vágja rá rögtön: persze, törzsvendégek. Meg jól megkentük a lányokat, azok nem csiripeltek. Még szóltak is, hogy jártak utánunk. Akkor aztán télak. Csak ha valami a fülük mögött, akkor ijeszthetett rájuk a zsernyák. De az ilyet kiszagoltuk. Kinyílik a csávó csipája az ilyen melónál.
– A péceli fiú.
– Igenis. Valami jó film ment a tévében. A Belmondóval, azt nagyon csípem. Az profi, tudja. Én azért kerültem ide, mert nem voltak olyan profi haverjaim, mint a Belmondó. A Zorba meg mondta, hogy az ő ládájuk bedöglött, kijönne hozzám. Jöjjön. Ő vezetett. Én fáradt 96voltam. A szobornál lassított. Már mondtam talán, hogy akkor akarta megcsinálni a rendőrt. Egy túrót! Ilyen forgalomban. De az a kölyök meg volt veszve. Pedig még nem volt büntetve. Vagy talán épp azért. Ölni akart. Mert hogy neki nyugati kocsi kell. Kész lebukás. Inkább bementünk a Halászcsárdába. Nóblis hely volt az. Járt oda fellépni a vörös Kabos, a Kibédi. A Koós Jani is, őt különösen kameltam. Akkor este a Rátonyi volt, tudja, amelyik a Jaj cicát szokta. Tele is a csárda, sehol egy asztal. Akkor a Zorba odaült egy krapekhoz, aki egyedül az asztalnál. Azt se kérdezte, szabad-e. Ilyen csávó az. De a manus se bánta. Irtó nagy mellénye volt. Hogy reggel megszületett a harmadik lánya! Pedig úgy húsz lehetett. Azt ünnepeli. Hát ittunk. Mármint én. A Zorba vezetett. Danásztunk is, a Rátonyi már abbahagyta. Fülig a szája, mikor elköszönt nagy hajlongva. Biztos teletömte a zsebét. Mindig irigyeltem az ilyet. Egy kis hejehuja, egy csinibaba a zongoránál, aztán zsebbe a nagy stekszet. Igazság ez, százados úr?
– Az igazság bonyolult, Vég. De ezt maga is tudja.
– Tudom. A Rátonyit, azt kellett volna elkapnunk. Akkor is vigyorgott volna? De az ilyet nem lehet. Jött a záróra, az ürege fizetett. Ötszázassal. Akkor bokán rúgtam a kölyköt, menjünk a vécére. Mondtam neki: te, ezt megpaskoljuk. Tele van lóvéval.
Zsák Gyula – így hívták az áldozatot – segédmunkás volt, az ötszázas egydekádnyi bére. Kölcsönkérte a szomszédtól, hogy ünnepelhessen. Hát persze hogy kapott. Egy ilyen alkalomra.
97– A Zorba lelkes volt. Még tapsolt is: Csuda fasza, csuda fasza! Rá kellett förmednem, hogy kuss! Az mindenért visong.
– Már akkor elhatározta, hogy megölik az áldozatot?
– Ugyan! Minek az? Meg túl mátós is voltam. Vettem még négy üveg sört, azt a kocsma előtt ittuk meg a fiúval, de vigyáztam, hogy ő igya a javát. Az biztos betermelt reggel óta húsz üveggel. Meg amit hozzá, rövidből. Akkor már teljesen kész volt. Mondta, vigyük haza, állja a cechet. Meg van otthon egy kis bora. Jó. Egy bekötőútnál meglöktem a kölyköt, hogy forduljon be. A bokrosnál megálltunk brunyálni. Jött a manus is. Bámulta a kocsimat. „Te, ez van már vagy tízéves.” Mi köze hozzá? De ha így megnézte, biztos megnézte a rendszámot is. Akkor slussz. Kérdeztem Zorbát, mi legyen. Nem azért, mert úgyis én döntök. De aztán ne nyervákoljon nekem, hogy ő nem akarta. De a kölyök azt mondta: vége. Akkor mondtam a csávónak: ide a fuvart. Annyira mátós volt, hogy alig találta a zsebét. Adott egy százast. Mondtam, hogy kevés. Mondta, nincs több. Nincs az anyád picsáját. Behúztam neki egyet, de állta. Ilyen mátósan is. Hadonászott a kezével, mint a cséphadaróval. Elgáncsoltam, a mellére térdeltem. Szóltam a Zorbának, hozza a késeket. Egy autóstáskában tartottuk. Az enyémet is, az övét is. Az enyém rugós volt, szerettem. Elvágtam a manus torkát. Bár ne tettem volna; csupa vér lettem. Akkor azt hörögte: „Nem lesz ez jó, fiúk.” Akkor a Zorba is rátérdelt és belevágta a mellébe a kést. Pontosan a szívébe. Onnan gondolom, mert akkorát ugrott a teste, hogy lerepültem róla. Pedig aki engem ledob… Aztán a kölyök még 98kétszer szúrt. Hát többé nem ugrabugrált. Azért Zorba összerugdosta a fejét. Lecsatolta az óráját, hogy az jó lesz neki, az ő krumplija úgyis bedöglött. Kiforgatta a zsebeit is. Két százast megtartottam, egyet a kölyöknek adtam. Az apró engem nem érdekelt. De a kölyök elszedte azt is. A holttestet behúztuk a bokrosba, aztán tűzés haza. Olyan fáradt voltam, mintha zsákoltam volna. De azért megállapítottam, hogy csuda vad ez a kölyök. Jó jel a rendőrhöz. Útközben el is szunyókáltam kicsit. Otthon megmosdottunk, aztán bevágtam a szundit. Hajnalra csak felébredtem. Nem lesz ez így jól. Megtalálják a hullát, egy nap alatt kiszagolják, kicsoda, hol járt, minket meg százan láttak vele. Akkor kész. Felvertem a kölyköt. Hortyogott, mint a kecskebéka. Sehogy se akart fölkelni. Pedig nem csecsemő már, hogy mindig húzza a lóbőrt. Állította, hogy jó helyen van az. Mintha értene hozzá. Noná, mert büdös volt neki a felkelés. Kirántottam az ágyból, a földre pottyant. Nagy nehezen felcihelődött. Láttam, hogy a nadrágom, az csupa vér. Beleraktam egy nylonzacskóba. Vettem az ásót is. Az ürge már merev volt, alig tudtuk betuszakolni a csomagtartóba. A kezét meg olyan furcsán tartotta, ahogy a százados úr mutatta. A Zorba egy darabig mindig így köszönt és röhögött hozzá. Először én is, mert olyan fura volt, addig még nem láttam ilyet. Aztán eluntam. De a kölyök nem. Közben, a franc egye meg, jött egy mopedes. Dekkoltunk, mint szar a fűben. Zorba nyitotta a kését, hogyha észrevesz, belevágja. Szalonnázó bicskája volt, jó hosszú pengéjű. De a mopedes el. Igen, csakhogy öt perc múlva vissza. No, ennek annyi. A kölyök már indult volna, de belenyomtam a 99képét a homokba. Richtig nem vett észre. Hát irány a 31-es, a kertek alatt. Iszonyú flamós voltam, az este csak pia, kaja meg nyista. Mende után van egy éjjel-nappal csárda, ott leparkoltunk. Hat tojásból rendeltem rántottát. Kevés volt. Kértem még kettőt. – Magának aztán van étvágya – mondta a kocsmáros. – Nekem aztán volt.
– A holttest meg a kocsiban.
– Hát hol lett volna?
Töprenghettem: ennyire vakmerő, vagy ennyire agyament. De nem volt az hülye. Az igazság: egy az ezerhez, hogy épp arra jön egy járőr. Szondázni szondáztathatta. Vég nem ivott, csak vizet. Tiszta volt, mint a patyolat. És egy a tízezerhez, hogy kinyittatják a csomagtartót. De azért mégis.
Akkor megkérdeztem:
– Szóval azt mondja, Vég, hogy a Halászcsárdában nem tervezték az áldozat megölését?
– Nem hát. Minek?
– Aztán mégis megölték.
– Persze. Mert látta a rendszámot. Ha látta, muszáj volt, nem?
Logikus. De ha a helyszínen határozták el, akkor is előre eltervelt emberölés. Nem volt értelme tovább feszíteni a húrt. Azért csak odaszúrtam neki:
– Somos azt mondja, hogy főpróbának szánta ezt a gyilkosságot.
Legyintett.
– A Melák összevissza dumál. Úgy be van szarva. Hisz látta, százados úr. Pedig minek? Amit az ember megkap, azt megkapja. Minek nekem főpróba?
100– No jó. Folytassa.
– Kimentünk a hugyoldába, ott mutatta először a Zorba a figurát a hulla kezével. Röhögtünk. Találtunk egy jó bokros részt, ott akartuk elásni. De kurva kemény volt a föld, a kölyök eltörte az ásónyelet. Legszívesebben a fején törtem volna el. Nyafogott megint, hogy jó lesz így is. Az anyád istenit lesz jó. Megtalálják és bukta. Mentünk tovább, egy csatornáig, annak jó homokos a partja. Ott ástuk el. A véres gatyámat is a sírba dobtuk. Vörös Október Ruhagyár. Van belőle pár tízezer. A Zorba meg röhögött, hogy az Attila király mellé is odatemették a lovát. Ilyen vidám fiú ez. Meg ilyen művelt.
– És maga?
Nem válaszolt. Ült, mint egy Buddha-szobor.
Görög Tibor szülei elváltak, állami gondozásba került, majd mikor az édesanyja újra férjhez ment, magához vette. Mostohaapja Dunafüreden borozót nyitott, Görög ott volt borkimérő, miután elvégezte az általánost. Nem éppen jó iskola egy tizenhat éves kölyöknek. Az ilyen lepra csehókban több a részeg, mint bolha a kutyában. Az anyja megint elvált, Pestre költöztek, Görög a Volánhoz került. Levizsgázott, gépkocsivezető lett a László kórházban, ott ismerkedett meg Véggel. Az első közös balhéjuk az volt, hogy leszívták a kórház gépkocsijaiból a benzint. Mintegy kétszáz litert. Gyanúba kerültek, de nem tudták rájuk bizonyítani. Mindenesetre mindkettőjüket elbocsátották. Görögnek egyébként nem ez volt az első stiklije. Amikor mostohaapja eladta a kocsiját, feltörte a víkendházukat, s elvitt hatvanezer forintot. A pénzt odaadta a barátnőjének megőrzésre. Aztán apránként kérte el.
101– Még csak tizennégy éves a cicus. De akár hiszi, akár nem, százados úr, olyan kész csaj, mint a Lollobrigida.
Amikor előkerítettük a lányt, kiderült, hogy csak tizenhárom. De valóban érett nő. Egy női nyomozó hallgatta ki, meg a pszichológusnő. Az anyja jelenlétében. Ez volt a szabály.
– Volt nemi kapcsolatod a Göröggel?
– Hát hogy képzeli? – szólt közbe az anyja. – Kikapartam volna a szemét.
– Téged kérdeztelek, Katus.
– Csak smároltunk. Meg tapizott.
– A lábad közé is benyúlt?
– Be. Az finom volt.
– Te is megfogtad a nemi szervét?
– Ő gombolta ki a sliccét. Hogy simogassam. Az is izgi volt. Aztán elsült neki.
A pszichológus azt mondta, ne vessük alá orvosi vizsgálatnak. Nem tettük. Nem volt fontos. Megkérdeztem Görögöt is. Persze hazudott.
– Ugyan. Az még egy kis pisis.
De elmondta neki, hogy meg fognak ölni egy rendőrt. A gyilkosság után meg pontosan a részleteket.
– Mért tette?
A Görög töprengett, aztán megvonta a vállát.
– Nem tudom. Valakinek el kellett mondanom. Meg fel is akartam vágni.
– Egy gyilkossággal?
– Ja. Hát az mégis nagy dolog.
Bizony az.
102– Van más csaja is?
– Van. Itt Pesten. De annak nem mondtam el.
– Miért?
– Nem tudom. Abban nem bíztam.
Elkotyogta Végnek is a kislányt. Az persze kiverte a huppot. De csak tessék-lássék. Pedig kevesebbért is ölt volna. Görög megesküdött, hogy a pisis hallgat, mint a sír. Hallgatott is, amíg el nem kaptuk.
A Görög csinos fiú volt, jóképű, lányos arcú. Úgy öltözködött, mint egy piperkőc. Rövid szárú csizmát viselt, magasított sarokkal. Ezt gondoltuk női lábnyomnak. Elmondása szerint tizenhat éves kora óta élt rendszeres nemi életet. De lefeküdt idősebb férfiakkal is. Az jó pénzt hozott. Sokkal többet, mint a kocsik. Állította, hogy csak a pénzért, ő nem homokos. Pedig az volt. A fogdában a zárkatársa panaszt tett az őrnél, hogy állandóan kamatyolni akar vele. Előállították a fogdaparancsnokhoz. Ott megígérte, többé nem fordul elő. Csak hát nagyon kanos volt.
– Akkor verd ki, édes fiam – mondta a parancsnok. – És most mész a sötétbe.
A kihallgatásokon Görög úgy viselkedett, mint egy tisztességtudó eminens a vizsgán. Védekezési stratégiája egyetlen pontra korlátozódott. A vallomásait újra meg újra megváltoztatta. Nem lényeges kérdésekben, csak a részletekben, ha úgy gondolta, hogy ez számára hasznos. Dörzsölt vagánynak képzelte magát, noha először került rendőrkézre. Arra nem számított, hogy állandó hazudozásával a saját szavahihetőségét rontja le. Arra meg nyilván a fogdá103ban tanították ki, hogyha zűrbe kerül, mondja, hogy nem emlékszik. Azért nem volt ügyetlen. A rendőrgyilkosság esetében lényegében az igazat mondta. Tudta, ott ketten vannak ellene. Ám a péceli fiú esetében tekergőzött, mint egy kígyó, hogy kibújjon a fogásból.
Vallomásaiban annyi volt az ellentmondás, hogy természetesen szembesítettük Véggel is. Vég megint fensőséges volt. De más, mint Somossal. Rá se nézett Görögre, mikor behozták. Mintha ott se lenne.
– No, Görög – kezdtem. – Jó lenne, ha végre összeszedné magát, és az igazat mondaná. Ez még jól jöhet magának.
– Esküszöm, százados úr, most csakis az igazat fogom mondani.
– Ezt már hallottam egy párszor.
– De most igazán.
– Aztán el ne higgye neki – szólt közbe Vég.
– Csend! – mordultam rá. – Itt én kérdezek.
– Csak segíteni akartam. Már az is baj?
– Nem tartok rá igényt. No jó, Görög. Maga egyszer azt állította, hogy a Halászcsárdában nem volt szó kajakról, csak hogy kirámolják. Azt se helyeselte. Máskor meg, hogy maga a vécében le akarta beszélni Véget a kajakról, de nem tudta. Most melyik az igaz?
– Már nem emlékszem, hogy a vécében volt-e szó kajakról. De én mondtam Végnek, hogy ne tegyük.
– Mondja a szemébe.
– A szemedbe mondom.
Vég most lejött az Olimposzról. Ez már sok volt neki.
104– Ide figyelj, te szarjankó. Miért hazudsz? Vagy az ilyen kibaszott állatok, mint te, csak hazudni tudnak? Te már az anyád hasában is hazudtál!
– Beszéljen tisztességesen. Megértette?
– Igenis.
– A szembesítés eredménytelen. Ha nem helyeselte, mért ment vele?
– Féltem. Én mindig féltem a Sándortól.
Vég már nyitotta a száját, de elég volt ránéznem.
– Hát akkor: hogy történt a gyilkosság?
– A Vég meg a péceli gyerek dulakodott. Odamentem, hogy szétválasszam őket.
– Ezt most hallom először.
– Mert ez az igazság. Eddig azért nem mondtam, mert féltem a Sándortól.
Ezt Vég már nem bírta.
– Nem te dicsekedtél, hogy az ördögtől se félsz?
– Attól nem. De tőled igen.
– És most nem fél?
– Most nem. Most itt van a százados úr.
Ha Vég nekiugrik, tán megfojtja, mire jönnek az őrök. Én nem bírtam volna vele. Tudtam, hogy nem ugrik neki. Az ilyesmi nem illett a szerepkörbe, amit választott magának.
– Szóval hogy volt az, amikor kiszálltak pisálni?
– Dulakodtak a pénzért. Mentem, hogy segítsek a Sándornak.
– Az előbb azt mondta, szét akarta választani őket. Most meg, hogy segíteni akart. Melyik az igaz?
105– Már nem emlékszem. De addigra a Sándor már ledöntötte és elvágta a nyakát. Csak úgy spriccelt a vér.
– Nem maga vitte oda a késeket?
– Már nem emlékszem.
– Mondja a szemébe, Vég.
– A szemedbe mondom, te tetű.
– Lehet. Nem emlékszem.
– Mért szúrta meg az áldozatot?
– A Sándor kényszerített. Azt mondta, megöl, ha nem szúrok.
Ez volt a Görög adu ásza: Vég kényszerítette. Mindenre. A rendőrre is. Somos azt vallotta, szó se volt kényszerítésről. Sőt még a kölyök sürgette Véget, aki lassú természetű.
– Mondja a szemébe.
– Azt is mondta, ha lebukunk és köpök, megöli az anyámat.
– Mondja a szemébe.
– A szemedbe mondom, Sándor.
– Te lóbaszó állat, te! Nem te fogtad le, hogy megölhessem? Nem te mondtad, hogy ez még hörög, meg kell adni a kegyelemdöfést? Sokat megéltem én már, de ilyen szar ganajtúrót, mint te, ilyen fososszájú disznót még nem láttam.
Leállíthattam volna korábban is, de nem akaródzott. Csak most:
– Tisztességesen, Vég.
– Hát lehet ezzel tisztességesen, százados úr? Ez úgy hazudik, ahogy a kacsa nyeli a nokedlit.
106– A szembesítés eredménytelen. Ki vette le az áldozat óráját, Görög?
– A Vég. Nekem minek a krumpli? Van elég.
A házkutatás során valóban hat karórát találtunk Görög lakásában. De köztük volt a péceli fiúé is.
– Vég?
– Százados úr. Megöltük, hát megöltünk. És most álljak oda vitatkozni ezzel a tetűvel, kinek kellett egy ötvenforintos óra?
– A szembesítés eredménytelen. Mért mondta Végnek, hogy vége?
– Arra gondoltam, hogy vége a kocsikázásnak.
Vég felröhögött.
– A kocsikázásnak!
– Ide figyeljen, Görög. Maga legalább ötféle mesét tálalt fel nekünk. Miért?
– Mert féltem a Sándortól.
Az adu ász. Csak cinkelve.
– Sose volt vele egyedül. A helyszínelésen két rendőrhöz volt bilincselve. Meg ott egy fél tucat zsaru. Akkor is félt?
– Akkor is. Megmondta, nem egyszer, hogy vannak a börtönben haverjai. Azok kikészítenek.
– Mondta ezt, Vég?
– Nem mondtam. De most mondom. Onnan te nem kerülsz ki élve. Az olyan ziher, mint hogy sose kapod meg a faszom.
– Ne fenyegetőddzék.
– Én csak az igazat mondom, százados úr. Úgy segítsen engem a Magosságos. Nem akarok én senkit se vágni, 107százados úr, de volt idő, mikor ennek a kölyöknek olyan hatása volt rám, hogy ezért ma szemen köpném magam. Ide figyelj, te szarházi tetű. Az én kötelem erős lesz, de téged már nem bír el. Ha te féltél volna, sose veszlek be a buliba. Ha meg később jövök rá, kinyírlak. Sose dolgoztam beszari kópékkal. Hogy te féltél tőlem? Nem te uszítottál, nem te sürgetted, hogy tegyük már? Mert féltél tőlem? Te nem is vagy ember, hanem valami pondró, senkiházi féreg, amilyet még nem láttam.
– Elég! A szembesítés eredménytelen.
108A péceli fiú meg a rendőr meggyilkolása között egy hónap telt el. De Csillagnét – az öregasszonyt – hét éve ölték meg. Az idő múlása nagy ellenfele a nyomozásnak. Az emlékezet kopik, a bizonyítékok fakulnak. A nyomozást annak idején lezárták, nem jutottak semmire. De ebben az ügyben nem volt ilyen problémánk. Vég kiterített az asztalra minden kártyát. Fantasztikus memóriája volt. Ami a bűntetteket illeti. Ha másra került a szó, mindjárt elbizonytalanodott.
– Az úgy történt, hogy éppen nagyon le voltunk égve. De piszkosul. Hiába nyitogattuk a kocsikat, a kirakatokat – szinte semmi. Mintha mindenki bankban tárolná az értékeit. Azt a kicsit, ami került, azt is jórészt a passzer vágta zsebre. Akkor azt mondja a Rozi, mert akkor még együtt voltunk: – Te, ide figyelj. A muternak van pénze. Dugiba. – Mondom, mennyi? Azt ő nem tudja, de biztos nem kevés. Fürdőszobát akar. Már csak a bojler egy vagyon. Szóval erre spórol. És minden csütörtökön bemegy a postára, hogy betegye, amit azon a héten összekapart. Ha tíz forintot, hát tíz 109forintot. És bemutatóra szól a könyv, hogyha a mostohafater megtalálja, azt mondhassa, az egyik barátnője kérte meg, hogy vigyázza. A postára oda-vissza egy óra. Mármint ha nem áll le trécselni útközben. De mindig leáll. Be nem áll a csőre. Az egész falut a nyelvére veszi. Mondom, nem rossz. És ha véletlenül megbuknánk, engem biztos nem köp be. Persze utál, mint a pestist, a rossznyavalya törje ki, sose értettünk szót, akkor lássam, mikor a hátam közepét. De hát a lánya miatt. Mégiscsak a férje vagyok, aztán az hogy venné ki magát. Majd megígérem, hogy megfizetem. De mért buknánk meg? Begyűjtöttem a Melákot, hogy ne legyek egyedül. Nem kellett más, mint egy jó erős csavarhúzó. Felfeszíteni az ablakot. Rozoga egy viskó, biztos, hogy az ablaka sem Wertheim. Hát épp hogy össze tudtuk dobni a pénzt a buszra, oda-vissza. Mert csak kellett arra is gondolni, hogy mégse sikerül. Akkor aztán jöhetünk gyalog. Térdig kopik a lábam. Nem vagyok én turista.
Vég utált gyalogolni. Háromszáz méterre is villamosra szállt. Nagyon megszokta, hogy ő sofőr.
– A falu szélén szálltunk le, a Rozi vezetett a Kiserdőn át, arrafele madár se jár. Még út is alig, csak egy ösvény. Hát bizony caplattunk. Mondtam, hogy nem vagyok turista. Az úri passzió, nem tanítják a sitten. Az erdő széléről látszott a satrafa háza. Sváb ház, olyan hosszú, hátul a kamrák, istállók, de azok már romosak, nem volt azoknak más, csak csirkéjük. Mutatta Rozi, melyik ablakot kell megmunkálni. Ott van a sublótban, azt is kileste, a zsebkendők között. De az a kendő össze van varrva, hogy ne lássék a könyv meg a pénz. Ha berak egy százast, fölbontja, majd újra férceli.
110Otthagytuk a Rozit az erdőben. Őt mindenki ismeri arrafelé, kész lebukás, ha meglátják. Meg nem is volt rá szükség. A Melák benyomta a csavarhúzót az ablakba, én meg lestem. Jobb szeretem, ha én lesek, úgy biztosabb. De alig reccsent az ablak, valaki kiabált: – Ki van ott? – Hát nem otthon volt a sárkány! Noná, hogy belénk állt a frász. Meg se álltunk az erdőig. Szerencsére nem jött ki a banya. De azért az erdőben is szedtük a lábunk, míg a Rozi nem mondta, hogy nem bírja tovább. Nagyon lihegett. Akkor megpihentünk. Bennem meg csak az motoszkált, hogy az égvilágon semmink, csak a buszjegy a zsebünkben. A kurva életbe a banyának! Akkor eszembe jutott a szomszédasszony. Vén satrafa az is, mint az áspiskígyó, az se állta a szagomat. De az ilyen vénasszonyoknak mindig van pénzük. A temetésükre spórolják. Mintha nem lenne mindegy, ha már feldobták a talpukat. Hát akkor csináljuk meg azt a spinét. Ezt nem mondtam a Rozinak. Csak azt, hogy tünés haza. De ő, hogy velünk marad. Maradsz, a kurva anyádba. Akkor elment. Én meg mondtam a Meláknak a vénasszonyt. Azt mondta, rendben. Megbeszéltük, hogy ő megy előre, hogy üzenetet hozott a Rozinak, őt nem ismeri a spiné. Aztán ha benn van, betapasztja a száját, hogy ne tudjon visítani, mert az ilyenek úgy visítanak, mint a malac, és úgy fordítja a fejét, hogy engem ne lásson. Akkor én megcsinálom a srenket. De kutya is volt. Roppant barátságos, meg ismert is engem, de azért mégis. Csak be kellett menni Pestre. A faluban nem mertem a boltba. Meg egy vasunk se volt. Hát ugrott a buszjegy. Kiszúrtam egy Közértet, ahol sokan voltak. Mi a fenét vásárolnak mindig az emberek? 111És a pénztárosnő retikülje a szék támlájára akasztva. Nagy reszkír, de már benne voltunk. A Melák rendezett egy műbalhét a pénztárnál, hogy ez a kolbász romlott. Hogy mernek ilyen portékát árulni? Mire a pénztárosnő: ha nem tetszik, ne vegye meg. Mire a Melák: nem is veszi, esze ágában sincs, csak idehozta megmutatni, hogy milyen szar az árujuk. Én meg közben kiemeltem a bukszát a retikülből. Volt benne, hál’ isten, tán kétszáz forint is. Mi a francnak mászkálnak az emberek ennyi steksszel? Akkor odaszóltam a Meláknak, hagyja a fenébe, a kutyának jó lesz ez is. És fizettem a pénztárosnőnek a saját pénzével. Szerencse, hogy a lóvéra nincs ráírva, kié. Na, akkor aztán szép világ lenne a magunkfajtáknak.
Szóval császárok voltunk. Be is kaptunk a sarkon két felest. A Melák mondta, hagyjuk a francba a vénasszonyt, most már van lóvénk. Én meg kötöttem az ebet a karóhoz: ha elhatároztuk, megcsináljuk.
Hát bekopogtunk, a vénség meg kiszólt, hogy ki az. Mondta a Melák, hogy üzenet a Rozinak. Akkor kinyitotta az ajtót.
Láttam a fényképeket a tetthelyről. Ütött-kopott sparhert, a széknek nincs támlája, egy ócska lavór, a zománca lepattogzott, az ágy egyik lába hiányzott, téglákat raktak alá, a szekrény ajtaját nem lehet becsukni, de minek is, benne csak egy szakadt télikabát, két rongyos ruha, az ágyon a pokróc alatt nagy halom rongy, hogy jobban melegítsen. Amikor Véget kivittük helyszínelni, egy fiatal házaspár lakta a házat, kisgyerekkel. A tornácot beüvegezték, az volt a konyha, hűtőszekrénnyel, a konyhából gyerekszo112ba lett, a falon a gyerek rajzai, olcsó, de rendes bútorok, a padlón rongyszőnyeg.
– A Melák meg be – folytatta Vég –, de csak a száját tapasztotta be, a fejét nem tudta elfordítani a hülye. Pedig mutattam neki a fogást. Csuda szívós vénasszony volt, mint egy tigris. Én meg mit csináljak? Mert addigra már én is bent a konyhában. Mondtam a Meláknak, üsse le. Le is ütötte, de egy frászt akart az kinyúlni. Akkor én a hegyibe, az egyik kezemmel a torkát. Volt még egy kezem, szóltam a Meláknak, adjon kést. Mert azt nem hoztam, nem készültem erre. De a Meláknak se volt. Hát hol van kés egy konyhában? Az asztalfiókban. Mondtam a Meláknak, miközben a vénség ficánkolt, mint az ördög. Tán örökké akart élni, vagy mi a fene? Kés persze hogy volt. Bele a szívébe, hogy ne legyen sok vér. A Melák meg odasózott neki a piszkavassal a fejére, de alaposan. Aztán már nem ficánkolt. Közben szidtam a Melákot, mért nem fordította el a fejét. Mondta, hogy nem jött kézre. Ilyen marha. Igaz, embert még nem nyújtott ki, de akkor is. Feltúrtuk a házat, de csak kétszáz forintot találtunk a lepedők között. Annyit, mint a pénztárosnő bukszájában.
– Ez mese, Vég. Mért nem mondja meg, hogy eleve kajakra mentek?
– Mert nem úgy volt. A péceli fiút se akartuk mi megbökni, de mikor megnézte a rendszámomat, muszáj volt. A vénasszonyt is, mikor Melák nem fordította el a fejét. Ilyen véletleneken múlik. Az ember mást akar, aztán muszáj mást tenni.
Hittem is, nem is. De hát végeredményként mindegy.
113– A rendőr. Az is véletlen volt?
– Az nem. A zsarut hiába ütöm le, az felismer. Azt ki kellett nyújtatni.
Mondtam neki, hogy szembesíteni fogom Melákkal és Rozival.
– Az asszonnyal ne. Kérem. Amit ő mond, azt elismerem. Írja az én számlámra, százados úr.
– Nem úgy van az, Vég. Nekem az igazság kell.
– Az igazság? Ha találkozik vele, százados úr, kérem, szóljon nekem is. Hogy legalább egyszer lássam életemben.
Vég az öregasszony meggyilkolása után kezdett el rendesen piálni.
– Ide figyeljen, Vég – mondtam neki. – A Rozi elhagyta magát. Összeállt mással. Többekkel is. Strichelt. A végén beköpte magát. Ez nem zavarja?
– Nem, százados úr. Ha neki jobb a Bagóval, hát mit tegyek? Azt nem lehet megparancsolni, hová húz az ember szíve. Meg a picsája. És amikor a Bagó nagyon verte, visszajött. Hozzám jött vissza. A vénasszonyt persze, hogy felplankolta a Rozi, mikor két nap múlva megtalálták. Noná, hogy tudta, mi csináltuk. Aztán elfecsegte a Bagónak. Akkor meg akartam csinálni a stricit. De a Rozi könyörgött, hogy ne. Mert hogy ő szereti. Együtt mentünk hármasban Szegedre melózni. Akkor akartam megcsinálni. De a Rozi egy pillanatra sem mozdult mellőle. Az ő szeme láttára meg mégse. Hát leszálltam róla. Meg is lett az eredménye. Hogy strichelt? Hát istenem. Árulta a testét. A melós is árulja, mikor folyik róla a víz. Meg mindenki árulja, aki gürizik, és nem fotelben ül a hivatalában. Vagy 114talán még az is. Mindenki azt árulja, amije van. Tehet a Rozi arról, hogy neki nincs más, csak a picsája? Hát mit áruljon? Hogy köpött, az nagyon fájt. Görcsbe húzódott a gyomrom. Ilyet embernek nem szabad. Elvégre becsület is van a világon. De aztán arra gondoltam, hogy nem rosszakaratból. Ő már csak ilyen, szegény. Ilyen butuska. Maguk meg harapófogóba fogták. Nem volt esze ellenállni. Tisztessége, az igen, csak esze nem.
Mikor felhozattam Végnét, Vég mintha megváltozott volna. Nagyfiú volt, de másképp.
– No, Vég. Mondja a szemébe, hogyan kerültek maguk Maglódra.
– Nem mondok én semmit, százados úr. Odakerültünk, aztán kész.
– Ide figyeljen, Végné. A vallomásában nem szólt arról, hogy maga javasolta, rabolják ki az édesanyját. Így történt?
– Te ne szólj semmit! – ordított rá Vég. – Semmit és kuss!
Rá se figyeltem.
– Ha nem mondja, majd mondja a Melák.
Vég majd szétrobbant.
– Akkor megölöm!
Most már ráförmedtem:
– Csend legyen! Maga nem öl már meg senkit, Vég. Eleget ölt. Mondja, Végné.
És a Rozi mondta. Ugyanúgy, ahogy Vég. Mikor szóltam, hogy vezessék el, Vég megkérdezte:
– Megcsókolhatom?
– Tessék.
115De nem csókolta meg. A két tenyerébe vette az arcát. Mint egy madárfiókát.
– Isten veled, Rozi.
Melák következett.
– Mondja a szemébe, Vég: abban állapodtak meg, hogy a Somos úgy fordítja özvegy Csillagné arcát, hogy ne láthassa magát.
– A szemedbe mondom.
– Így igaz. Én ügyetlenkedtem el. Valahogy nem jött össze.
Nem volt sok kérdésem.
– Mondja a szemébe, Vég, hogy a Somos adta a kezébe a kést.
– A szemedbe mondom.
– Igaz. De nem gondoltam, hogy meg akarod ölni.
Vég csak legyintett.
– Mondja a szemébe, Vég, hogy Somos ütötte a piszkavassal özvegy Csillagné fejét.
– A szemedbe mondom.
A Melák igyekezett kimosakodni.
– Az úgy volt, kérem, százados úr, hogy a Vég már szúrta, de még hörgött. Akkor kérte a piszkavasat. Odaadtam neki, és akkor ő.
– Véded azt a szaros életedet, Melák? Nem tudod, hogy hiába véded? És ha megmented, mire mész vele? Huszonöt évig rohadni a sitten? Zabálni a moslékot, hogy életben maradj? Belegebedni a melóba? Nő nélkül, minden nélkül. A fogaid kihullanak. Tüdőbajt kapsz, egész nap hörögsz, mint a kutya. Még éjjel is ugatsz. Az jobb? Mondd a szemembe, jobb?
116Somos nem tudott úrrá lenni a halálfélelmén.
– Jobb. Nem mindenki olyan, mint te, Sándor. Nem mindenki olyan erős, mint te. Én félek. Tudod te is, a százados úr is. Nem szégyellem. Félek. Nem tehetek róla.
– Na, halljam, mi történt – szóltam közbe –, Somos?
– Úgy történt, ahogy mondtam, százados úr.
– Vég?
– Nézze, százados úr. Az én kötelem jó erős. Megtart még egy embert, ha nincs belőle több a raktárban.
– A szembesítés eredménytelen.
Mikor elvezették Somost, azt mondtam Végnek:
– Hát akkor végeztünk.
Vég gondolkozott. Aztán mintha eltorzult volna az arca. Nem tudtam megállapítani, vigyorog vagy vicsorog. Azt mondta:
– Még nem, százados úr.
– Akar még valamit mondani?
– Fogok is.
– Halljam.
– Amitől leesik az álla.
– Ne mondja!
Látszott, hogy élvezi a helyzetet.
– Látja, százados úr. Ilyen gazdag vagyok. Pedig bilincsbe vernek. És mégis meg tudom ajándékozni a zsarukat.
– Na, igyekezzék. Nincs időm.
Az utolsó cseppig ki akarta facsarni a citromot. Hogy élvezze a dicsőséget.
– Majd most lesz. Mond magának valamit az a név, hogy Kocsis István?
117Végigfuttattam az agyamban a leltárt.
– Nem. Elég gyakori név.
– De az eset nem gyakori.
– Na elég, Vég. Vagy mondja, vagy mehet.
– Egy kajakkal kapcsolatban.
Hiába, nem kattant be semmi.
– Hát, ha eddig nem volt bűnügy a Kocsissal kapcsolatban, most lesz.
– Micsoda?
– Mert hogy kicsináltuk a Kocsist.
Igaza volt: leesett az állam. Nem tudtam okosabbat:
– Bizonyíték van?
– A hulla jó lesz?
– Hol van?
– Az udvarunkon elásva.
Meg voltam győződve, hogy Vég rég feladta a játszmát. De ha mégiscsak azt akarja, hogy vigyük el a házukhoz? Ha szökni akar? Kivételes biztosítást kértem. Véget két gumibotos őrmesterhez láncolták. Négy géppisztolyos jött velünk, meg két kutyás. Négy nyomozó, csőre töltött pisztollyal. Négy rendőr ásóval. Az orvos szakértő.
– Itt ássanak – mutatott Vég az egyik disznóól kifutójára.
A disznókat át kellett terelnünk a másik ólba. Az egyik megszökött visítva. Két lapátos rendőr utána. A kerítés olyan ócska, hogy egy csirke is kidöntötte volna.
– Majd én – mondta a Vég anyja. Addig úgy állt ott, mint egy bálvány. Meg se kérdezte, mért ásunk.
Kukoricát hozott a kötényében.
– Moci ne. Moci-moci-moci.
118Jött is a disznó, mint a parancsolat.
Vég anyjának arca ugyanolyan rezzenéstelen, mint a fiáé.
– Maga most menjen be! – szóltam rá.
– Nem megyek. Ez az én portám.
– Bemegy vagy bevitessem?
Bement. A rendőrök ástak.
Vég cigarettázott. Nyoma sem volt, hogy szökni akar.
– Aztán ne csodálkozzanak, ha nincsen feje.
– Miért nincs?
– Mert a Dagi levágta.
– Mért vágta le?
– Azt mondta, neki úgysincs már szüksége rá.
A gödör már két méter mély volt.
– Biztos, hogy itt van? – kérdeztem Véget.
Újabb cigarettára gyújtott. Töprengett. Aztán dobbantott a lábával.
– Bassza meg! Hát persze, hogy nem itt. A másik kifutóban.
Elvigyorodott.
– Hiába, az én agyam se káptalan.
Ma sem tudom, igazat mondott vagy csak meg akart izzasztani minket.
A másik gödörben ott volt a holttest. Már ami maradt belőle. A levágott feje a lábánál. Ahogy Vég mondta.
Visszavittük a vizsgálatira. Jött, mint a kezes bárány. Ennek már esze ágában sem volt szökni. Persze azonnal begyűjtöttük Mátyás Jánost. A Dagit.
– Vagy hatvanhétben történt vagy hatvannyolcban. Erre már nem emlékszem.
119Úristen! Több mint tíz éve.
– Már akkor a nagy balhét terveztük a sitten. Aztán miután szabadultunk, mondta a Dagi: – Te! Van nekem egy haverom.
Együtt járták az általánost. Együtt kíséreltek meg bokorugrást, még sráckorukban. Mindenáron Amerikába akartak jutni. Hogy ott még a kerítés is banánból van. Akkor még csak filmekben láttak banánt. Persze az első járőr elcsípte őket. Megúszták, gyerekek voltak. – És képzeld, finánc lett. – Na és? – mondtam. – A fináncoknak van pisztolyuk. – Hoppá! Ettől ledöbbentem. Hát azért lett a manus finánc, mert jól rúgta a bőrt. A Pénzügyőr meg az NB II-ben. Balhátvédként szolgált. De azért volt pisztolya. Az dukált egy őrmesternek. Vagy törzsőrmester volt, tudja már a fene.
Persze hogy kattogni kezdett az agyam kereke. – Mutass be neki – mondtam. És? Hát azt nem tudtam. Azt még ki kellett denkölni. – Beszéltem a Melákkal is. Mondta, vigyázzak, ez olyan mély gödör, hogy a nyakam töröm, ha belepottyanok. Ő nem is akar hallani róla. De ezt nem lehetett kihagyni. Dagi azt mondta, vegyünk viaszmintát a zárról. Marhaság. Nem értünk mi az ilyesmihez. Ha lakásba, akkor pajszerral. És ha valaki otthon lesz? Aztán csak kipattant a fejemből a megoldás. Úgy született, hogy a Dagi mondta, a finánc felesége babát vár. Bármelyik nap vihetik a kórházba. Akkor ki kell csalni Vecsésre az ürgét. Leitatni, de alaposan, hogy elaludjon. Aztán kivenni a zsebéből a kulcsot, s el a pisztolyért. A Dagi tudta, melyik szekrényben, melyik fiókban van. Mutogatta neki a finánc. Én megyek a stukkerért, engem senki sem ismer ott. A Dagi vi120szont feljárt hozzá, őt felismerhetik. Persze a lakást is a fociért kapta a srác.
Így is lett. A Dagi szólt, hogy kórházba vitték az asszonyt. Akkor már én is ismertem a fináncot. A férfiember meg olyan, hogy ha jön a baba, csak téblábol odahaza, könnyen rá lehet venni egy kis italozásra. Jött velünk engedelmesen, egyik kricsmiből a másikba. Nem a környéken, nehogy emlékezzenek ránk. A taxival is jó messze álltunk meg a házunktól. Akkor már úgy kellett támogatni a muksót. Töltöttük bele a piát, már beszélni se tudott. Mondtuk, feküdjön le. A ruháját leszórta a földre és elterült, mint egy gyalogbéka. Csak úgy zengett a szoba a hortyogásától.
Akkor jutott eszembe, mégse lesz ez így jó. A stukkert, azt jelenteni kell, és akkor vizsgálat. És akkor kiderül, hogy a saját kulcsával, hisz semmi feltörés. És akkor csak elköpi, hogy velünk volt. Mondom ezt a Daginak. Kérdezi, hát akkor mi lesz. Mi lenne? Slussz. Azzal vettem a disznóölő kést, és bele a szívibe. Többször. Hörgött egyet, aztán kampec. Én meg nyomás a kulcsaival. Mázlim volt, nem látott senki. A stukker ott, ahol a Dagi mondta. Nyomás vissza Vecsésre. Látom, hogy a fináncnak nincs feje. Ott van az ágy mellett. Az ágy meg csupa vér, persze. Mondom a Daginak: – Ezt meg miért csináltad, te istenbarma? – Vonta a vállát: úgysem kell az már neki. Meg hogy siessünk, mert neki fontos randija van. Jó mátós volt már ő is, megivott mindent, ami maradt. Csináltuk a lyukat, bele a fináncot, az ágyneműt. A fejit én vittem, óvatosan tettem a lábához, nem csak úgy beledobtam. A finánc ruháját meg a Dagi össze egy szatyorba. Hogy majd elpasszolja. Aztán 121osztozunk. Egy kanyit se láttam a stekszből soha. Ismertem a passzert, aki megvette, tíz kilót adott érte. Aztán a Dagi elszórta az ismerősök között, hogy a finánc disszidált. Hogy neki mondta, ki akar menni az apjához Amerikába. Az még ötvenhatban lefalcolt. Persze vizsgálat, meg minden, de sehol semmi. Az asszony férjhez is ment, mikor holttá mondták.
– A pisztollyal mi lett?
– Betettük a kútba, amit már mondtam. De aztán nem tetszett nekem. A Dagi azt mondta, tud egy hótziher helyet. Odaadtam neki. Akkor én bekerültem a sitire. Mikor kijöttem, már a Dagi volt sitten. Úgyhogy csak évek múlva kérdezhettem, hol a stukker. Bedobta a Tiszába. Az állat. Mert félt, hogy ezen megbukik. Szolnokon, a hídról, éjszaka.
Búvárokat küldtem ki. Jelentették, hogy reménytelen. A sodrás nagyon erős. Látni meg fél métert se. A tiszai homok. És tíz valahány éve. Az már ott marad örökre. Már ha ott van.
Mátyás hatalmas darab ember volt, de csupa háj. Nem volt annak egyetlen izma. Meg tartása sem. Annál nagyobb dumája. Csak úgy fosta a szót, alig lehetett megszólalni mellette. És már az első kihallgatásán kérte, hogy négyszemközt maradhasson velem.
Kiküldtem Ághot.
– Mert tetszik tudni, százados úr, ez államtitok. A lelkemre kötötték. Hogy soha senkinek. Inkább a halál. De úgy gondolom, hogy százados úrnak lehet. Meg muszáj is, ebben az esetben. Mert az embernek az élete, az több, mint az államtitok, ugyebár. Meg az igazság is. Kérdezze meg 122Zöldi főhadnagy urat az óberhéről. Mert hogy én már régóta neki. Nagyon régóta. Már meg se tudom mondani.
Na, ebbe beletenyereltem. Zöldi értesített annak idején a vamzeréről. Mondom neki, mi az ábra. Káromkodott, mint a zápor.
– A kurva anyját, a legjobb emberem!
Persze tudta ő is, hogy ebben az esetben nincs kecmec. Ha valami piti ügy, talán behunyjuk az egyik szemünk. De kajak! Ilyenkor semmi se számít. Az se, ha az illetőnek Mihály arkangyal az apukája.
– Mondd – mondtam neki –, mennyire szavahihető ez a te embered?
– Hát ez az. Éjjel-nappal lót, fut, szaglászik. Bizonyítani akar. Hogy ő milyen fasza fickó. Igaz, aztán dől belőle a mese. Akkora dumája van, mint a Kisalföld. Élvezi. De pár igazán szép ügyet felplankolt.
– Ide figyeljen – mondtam Mátyásnak. – A maga helyében én most beszélnék erről először és utoljára. Tudja jól, hogy ebben az ügyben egy milligrammot se nyom a latban, hogy maga suttogó. Azt nem tudom, mi lesz a sorsa. Az a bíróság dolga. De azt tudom, hogy ha erről a vagányok szagot kapnak, magának nem lesz nyugvása az élete végéig. Még a cukrot is megkeserítik a mákos tésztán. És azt is tudja, ugye, hogyha valamiről három ember tud, azt tudja az egész béketábor.
Államtitok! Számunkra. Kizárólag a vamzer érdekében.
Akkor kezdődött a baj. Mátyás tagadott. Körömszakadtáig. A fináncot ismerte, persze, gyerekkorától. De a pisztolyról még csak hallani sem hallott. És soha a finánc123cal Vecsésen. És az alibije tótziher. Pontosan tudja a napot – egy szerdát –, mert aznap csapódott hozzá az új csaja. A rüfke felszolgáló volt a Harangvirágban, aznap mondott föl, mert a Kiskakasban kínáltak neki egy jobb helyet. Ő érte ment a presszóba délután, aztán csak csatangoltak. Szép meleg idő volt. Kimentek a Népszigetre, ott kamatyoltak, aztán ott is aludtak, a homokban. Holtomiglan-holtodiglan. Legalábbis öt évig. Addig maradtak együtt. Nem kis idő a vagányvilágban, ahol úgy változnak a csajok, mint a tyúk a kakas alatt.
Igen ám. Csakhogy a Vég azt mondta, hogy csütörtökön történt. Meg a kórházban is szerepelt, hogy csütörtökön vitték be Kocsisnét. A Dagi nője is csütörtököt mondott. Benne volt a nyilvántartásban, hogy a csaj csütörtökön lépett ki a Harangvirágból. Akkortájt még komolyan jegyezték az ilyesmit. Hát szerdán nem történhetett. Az alibi meg szerdára szólt. Állítólag. Előkapartuk Dagi vállalatának nyilvántartását is. Csütörtökön meg pénteken igazolatlanul hiányzott.
Akkor a Dagi váltott. Tévedett, rendben. Ki csodálhatja, ennyi év után. És hát igen. Voltak a finánccal Vecsésen. Be is ittak alaposan. De aztán ő elment, otthagyta őket.
– Féltem, tetszik tudni, százados úr. Nem tudom, mitől, de féltem. Nem vagyok én olyan belemenős. Én olvastam a Háború és békét. Meg a Marx Tőkéjét is.
– Nocsak. És abban mit olvasott?
– Az hosszú lenne. De benne van, hogy a burzsuj mindig elnyomja a prolit. És én is proli vagyok, kérem tisztelettel. Ezt úgy tessék elhinni, mint a Szentírást. A magamfajta csóró, az mind nyomorult proli.
124Való igaz, a bűntény minden résztvevője a nyomor bugyraiból nőtt ki. Újra meg újra találkoztam velük: elvált szülők, részeges szülők, árvaház, javítóintézet, fiatalkorúak börtöne. Ezen az úton nincs megállás. Ha valaki csúszni kezdett lefele, nincs kapaszkodó. Mégis csak annyit mondtam:
– Nocsak. Akkor mi, zsernyákok a burzsujok?
– Ilyet én sohase mondtam. Csak nagyon sokat olvastam a sitten. A Tolsztojban volt valami herceg. Valami Bolkov.
– Bolkonszkij.
– Az, persze. De az nem volt burzsuj. Előbb a hercegek nyomták el a burzsujokat, aztán a burzsujok a hercegeket. Csak a melós, az maradt. Még franciául is elkezdtem tanulni egyszer. Parlez vousz franszé?
– A finánc, Mátyás.
– Szóval féltem. Nagyon féltem. A Vég később elmondta, mi történt. És hogy elvágja a nyakam, ha bármikor eljár a szám. Kitört a frász. Az ember megpróbál tisztességesen élni, bizony isten, megpróbáltam, még melót is vállaltam, hogy nem én, soha többet, és tessék, itt van. Most mondja meg, százados úr, csoda, hogy ebből ki akartam maradni? Én nem vagyok olyan, mint a Vég.
– Akkor mért nem maradt ki?
– Mert féltem a Sándortól. A százados úr nem tudja, milyen ember az, ha elönti az agyát a vér. Mint a szilaj bika a pusztán, tetszik tudni. Láttam egyszer egy filmet, azon a bika neki a csordásnak…
– A tárgyra, Mátyás!
125Lehetetlen, hogy a Dagi nem jelent a tartójának egy ilyen ügyet, ha nem sáros ő is. Ezért érdemkereszt jár, tölgyfalombokkal.
– Bocsánatot kérek, hogy eddig nem mondtam igazat, de hát csoda? Tessék már engemet is megérteni. Én igazán igyekeztem megjavulni. Volt egy spiném akkoriban, annak is azt mondtam: én aztán soha többé. A százados úr mit tett volna a helyemben?
– Vallanék. Az igazat, Mátyás. Ez az egyetlen, ami magán segíthet.
– Én ezentúl mindig csak az igazat mondom. Isten engem úgy segéljen. Ha kell, megesküszöm az anyám életére. Pedig nagyon rozoga bőrben van szegény. Nem is szoktam én ilyeneket mondani, nem én, biz’ isten. De hát most csak muszáj.
Felhozattam Véget, mondja el, hogy történt. Elmondta.
– Nem igaz – mondta Dagi. – Piáltunk, igaz, aztán én azt mondtam, mennem kell. Megígértem a csajnak. Akkor már komolyan csaptam neki a szelet. Jó, a Népsziget másnap volt. De szerdán is randiztunk.
A csaj erre nem emlékezett. Csak vonta a vállát. Tíz év után? A csütörtökre, arra emlékezett, mert akkor lépett ki a presszóból. A főnöke nagy balhét csapott, hogy beírja a munkakönyvébe, hogy önkéntes távozás. Ez annak idején kedvezménymegvonásokkal járt. Most? Fizetnek érte.
– Mondtam a Végnek, hogy a csajból komoly ügy lesz, fontos nekem. A Kocsis Pista még maradt. Ő már nagyon mátós volt. A Sándor biztatta, hogy vetkőzzön le, aludjon egyet.
126Vég szikrázott a dühtől.
– Szóval azt mondod, egyedül csináltam?
– Azt én nem mondom. Egyáltalán nem mondom. Hogy is mondanék ilyet? Azt se mondom, hogy te csináltad. Hogy mondhatnám, mikor ott se voltam? Csak azt mondom, hogy nem én csináltam meg. Te később mesélted. Meg a nyakamhoz nyomtad a kést, ha nem kürtölöm világgá, hogy a manus vette a nyúlcipőt.
Ilyennek még nem láttam Véget. Pedig maga adta fel önmagát. Neki aztán már mindegy volt. És mégis majd fölrobbant. Akkor jutott először az eszembe – máig se tudok szabadulni a gondolattól –, hogy Vég szagot kapott. Hogy a Dagi vamzerol. Róla is. Az alvilágnak nagyon jó hírcsatornái vannak. Ezért dobta fel ezt az ügyet. Különben mi értelme lett volna? Könnyíteni akart a lelkén? Na ne. Végnek mindene lehetett, de lelkiismeret-furdalása, az soha. Nem volt lelkiismerete.
– Azt mondod, hogy hazudok?
– Én azt nem mondom. Csak azt, hogy nem tudom, mi történt. Tessék már nekem elhinni. Most mondja meg, százados úr, olyan ember vagyok én, akinek nem lehet elhinni, ha igazat mond?
Mátyás ügyvédje összeállított egy menetrendet. Meg kell hagyni, ügyesen. Két óra tájban értek Vecsésre. Ezt Mátyás is megerősítette. Piáltak egy darabig. Vég a háromnegyed hármas busszal ment be Pestre. A Kosztolányi térről taxival a Tripoliszba, ahol a finánc lakott. Miután megszerezte a pisztolyt, taxival, immár Vecsésre. És mit ad isten, megtaláltuk a taxist. Tizenhét év után. Emlékezett, 127mert vidéki fuvar volt, az ilyesmi meg akkoriban ritka. Meg jelenteni is kellett a központnak. Megtaláltuk az ügyeleti naplót is. Lusták voltak leselejtezni. 15 óra 50-kor vette fel a taxis Véget a Visegrádi utcában. Így emlékezett Vég is. Akkor még el kellett temetni a holttestet. Lehetetlen, állította az ügyvéd, hogy Mátyás hatra odaért a Harangvirágba. Így emlékezett a csaja, meg egy másik felszolgálónő is. Térdig jártuk a lábunk, amíg előkapartuk. Persze a Dagi azt mondta, hogy már háromkor elment. Aztán kószált egy kicsit. Minek? A csaja azt mondta, ötre volt megbeszélve a randi. Még fújt is, hogy a Dagi késik. Akkoriban nagyon bele volt esve.
Háromszor lejárattam az utat. Kétszer épp hogy belefért az időbe, a harmadik próba tíz perccel tovább tartott. Hát mégse lehetetlen. És tizenhét évvel ezelőtt jóval gyérebb volt a forgalom, gyorsabban lehetett közlekedni. A civilizáció átka.
– Szóval a fejét se te vágtad le? – hörgött Vég.
– Én? A legjobb haverom fejét? Hogy tettem volna én ilyet? Ember ilyet nem tesz. Hogy a fejét? A fejét, azt a disznónak vágják le öléskor. Mondja meg, százados úr, hogy én nem tehettem ilyet.
Ez a fejlevágás teljesen érthetetlen és magyarázhatatlan volt. Nem is találtunk rá magyarázatot soha. Aki hidegvérrel öl, annak lehet, hogy elborul az agya. Abban a pillanatban nem tudja, mit csinál és miért. De hogy levágja a holttest fejét?
– Milyen ruhában feküdt le Kocsis? – kérdeztem Mátyástól.
128– Azt én nem tudom. A cipőjét már lerúgta, a nadrágját gombolgatta, mikor én eljöttem.
– A zokni a lábán maradt?
– Ott. Gondoltam is: azt mért nem veti le? Jók ezek a nejlonzoknik, könnyű mosni, de bepállik tőlük az ember lába.
Kocsis ruhája, alsóneműje a tizenhét év alatt elrohadt. De a nejlonzokni nem. Mátyás nem volt ott a kihantolásnál. Vég nem szólt a zokniról. Tehát Mátyásnak látnia kellett a levetkőzött Kocsist. Élve vagy halva.
A nyomozók közben előkerítették a passzert, akinek Vég szerint Mátyás eladta Kocsis ruháját. Piti kis üzletelő volt. Amikor megtudta, mibe keveredett, majd betojt. Gyilkosságból való szajréval sose volt még dolga. Készséggel beismerte, hogy megvette a ruhát, ezer forintért. Ezerötöt kapott érte, nagyon jó állapotban volt.
Szembesítettem Mátyással.
– Ismeri ezt az embert?
– Ismerem, kérem. Tetszik tudni, az úgy volt, hogyha valami piti cucc került, neki passzoltam át. Nagy gazember ez, kérem, filléreket ad a holmiért, ő meg ki tudja, mennyit vág zsebre. És ne tessék hinni neki. Ennek egy szava se igaz. Ilyen volt egész életében.
– Most ne erről beszéljen. Neki adta el a Kocsis ruháját?
– A Kocsis ruháját? Már hogy adhattam volna el, mikor soha nem volt nálam?
– Mondja a szemébe, Varjas.
– A szemedbe mondom, Dagi. Tőled vettem azt a ruhát. Azt mondtad, a haverodé. Disszidált és rád hagyta. 129Különben meg se vettem volna. Én mindig csak tiszta árut veszek.
– Ez nem igaz, kérem. Mondtam, hogy a Varjas egy hazudós. Kérdezzen akárkit a csávók közül, mind tudják, hogy ez egy hazudós. Egyszer még az is előfordult…
– Jól van, jól van. Tehát tagadja, hogy maga adta el a ruhát?
– De még mennyire tagadom! Hát hogyne tagadnám, mikor…
– A szembesítés eredménytelen.
Persze eladhatta Vég is. De mért mondta volna Varjas, hogy Mátyás adta el? És Vég soha nem üzletelt a szajréval. Megszerezte, továbbadta, kész. – A seft nem az én asztalom – mondta. – Seftelni sose szerettem. Nem pásszolt hozzám. Derogált is.
Még egyszer szembesítettem Mátyást Véggel. Mi tagadás, reméltem, talán ő ráijeszt. Meg is tette. Tajtékzott.
– Te, Dagi. Ha nem mondod meg az igazat, nem lesz egy nyugodt perced sem. Esküszöm az anyám életére. Van nekem elég haverom, kint is, bent is. Hát azok majd gondoskodnak róla.
Máskor leintettem volna. Most hagytam.
– Hiába fenyegetsz, Sándor. Tudom, hogy te egy nagymenő vagy, de akkor se. Én megfogadtam a százados úrnak, hogy csakis az igazat fogom mondani. És ha valamit én megígérek, meg is tartom. Ezt mindenki tanúsíthatja. És ez az igazság, nem amit te mondasz. Nem is tudom, mért mondod. Mikor neked már mindegy.
130– Neked is mindegy lesz, Dagi. És hogy nekem mi mindegy, az az én dolgom. Abba te ne üsd bele a leprás orrodat.
Megpróbálkoztam mással is.
– Maga azt mondta Végnek, Mátyás, hogy sietnie kell, mert randija van.
– Így is van. Az egy fontos találka volt. Tetszik tudni, százados úr, van, mikor az ember megérzi, hogy valami nagyon fontos lesz az életében.
– De nem a randira ment, hanem órákig kószált az utcán. Ez hogy jön össze?
– Nem akartam előbb odaérni, mint ahogy megbeszéltük. Nehogy elbízza magát a spiné.
– De maga nem a megbeszélt időpontra ért oda, hanem egy órával később.
– Persze. A spinéknek mindjárt az elején meg kell tanulniuk, ki az úr a házban. Ha kések, várjon. Ez már a világ rendje.
Nem jutottunk ötről a hatra. Annyit azért elértem, hogy bebizonyosodott: ennek a fickónak egy szavát sem lehet elhinni. Az ügyészség nekem adott igazat. Meghosszabbították a letartóztatását.
131Tulajdonképpen befejeztük a nyomozást. Most már csak össze kellett csiszolni, finomítani a részleteket, rendszerezni a bűnjeleket, a vallomásokat. Ez már rutinmunka. Még az ügyészi kihallgatások következnek, majd a vádirat megfogalmazása. Ismertem jól az ügyészt, sokat dolgoztunk együtt, most is részt vett több kihallgatáson. Tudtam, nem fog keresztbe tenni. A főnök súlyt helyezett rá, hogy az akta tökéletes legyen. Egyetértettem vele.
Többször kellett még kihallgatnom Véget a részletek miatt. Egyre fennhéjázóbb lett. Mintha szívességet tenne nekünk, hogy válaszol. (Igaz, ami igaz: nemegyszer nehezen jutottunk volna tovább az ő vallomása nélkül.) Láthatóan különbséget tett a bűntársai között. Somost megvetette, de kedvelte. Göröggel úgy bánt, mint egy taknyos kölyökkel, s minduntalan felemlegette a brutalitását. Mátyást gyűlölte. Mestert semmibe vette. A feleségét mentette, ahol tudta. Durcáskodott is. Ha nem oda tettem a hangsúlyt, ahová ő akarta, egyszerűen nem felelt. Nem hagyott 132kétséget, hogy ez az ő pere. A nyomozást is ő akarta irányítani.
Kezdett betelni vele a hócipőm. Ahogy ott ült elterpeszkedve a széken, a cigarettáimat szíva, és dirigált. Egyre inkább hosszú elmélkedésekbe kezdett.
– Tudja, százados úr, milyenek a nők? Én nemcsak azért hajkurásztam őket, hogy megbasszam. Minden nő egy életkép. Mikor megismerkedünk, mind jobbnak akarja mutatni magát, mint amilyen. Kivétel nélkül. Van, amelyik eleinte megjátssza a szüzet, hogy na ne, ő nem olyan, neki a manusok nemcsak csődörök. Neki a lélek a fontos. Lélek! Mind csak egyre vágyik: hogy bepalizzon. Mind a biztonságra vágyik. A házasságot is csak azért találták ki, hogy törvény adta biztonságuk legyen. Mintha számítana valamit az a vacak papiros.
– Maga is el akarta venni a Rozit – szúrtam közbe.
– Persze, mert a Rozit szeretem. Hát aztán baszhattam én is a papírt. Megtanultam. A nő, ha hentereg vele az ember gyereke, mind azt akarja, hogy legközelebb is. Aztán megint. Nem a picsája kívánja, hanem a lelke, ahogy ő mondja. Hogy érezhesse, fontos nekem. Kivéve a kurvákat, de azok nem nők, azok automaták. Bedobod a százast, szétteszi a lábát. Próbáltam, nemegyszer én is, hogy tartós legyen. Egy túrót lett az. Csak a nő szeretné. A csődör meg olyan, hogy megvan a numera, szervusz. Ez nekik sérti az önérzetüket. Mert az önérzet, az fontos. Csak éppen a nőnek nincsen. A nőnek picsája van, meg lelke. Na, köszönöm.
– Az úgy lenne helyes – mondta egy másik alkalommal –, hogy össze kéne hívni az ország bölcseit. Mint régiben a vének tanácsát. Azok vizsgáztassanak le mindenkit, 133ki mennyit ér. Aztán pontozzanak, mondjuk egytől tízig. Aztán aki tízes, az tízszer annyit az államkasszából, mint az egyes. Ha esik, ha fúj. Mert az így van rendjén. Annak hatszobás lakás, kocsi, amilyet akar, ehet a Hiltonban, reggel-délben-este. És aki, mondjuk csak ötös, kezitcsókolommal köszön neki.
– Aztán miszerint pontozna?
– A legfontosabb az erő. Mint az életben. De nemcsak a muszkli. Ha én a szemébe nézek valakinek, látom, mennyi benne az erő. Nemcsak a bicepszében, mert az erő, az ott az ember fejében is. És aki erős, annak mindent szabad. Mert annak a Hitlernek volt igaza, akármit ugatnak is róla. Azt mondta: én vagyok az erősebb, hát elveszem a gyengébbtől. És elvette a fél világot. Aztán jöttek az amcsik, seggbebaszták az atommal, aztán szerbusz, Adolf. Mert ők voltak az erősebbek. Ezért, hogy a nők legfeljebb ötösök. Ádámnak is az oldalbordájából csinálták Évát. Hát annyit is ér. Mert látott már maga erős nőt, százados úr?
Történetesen láttam.
– Hát lehet, hogy van, magának elhiszem. Egy a millióból. Nekem még nem volt hozzá szerencsém. És mit csinál a spiné? Minél erősebb krapekot keres magának. Tessék. Aztán ott a becsület. Az mindenekfelett. Mert én tudom, kiben bízhatok, kiben meg nem. Mert nincs becsülete. Hazudunk mind, persze, hát anélkül nem megy. De a becsületet nem lehet hazudni. Meg az ügyesség. A fifika, az nagyon fontos.
A szigorított őrizetet nem oldottam fel. Hiába voltam meggyőződve, hogy Vég feladta. Mégis: láttam már karón 134varjút. Még csak az hiányzana, hogy megpróbáljon valami stiklit. Nemcsak azért, mert a Kápó szétrúgná a seggünket. Ebben az ügyben nem lehetett hibázni.
Egyre többet gondolkodtam Végről. Egyre jobban kirajzolódtak személyiségének kontúrjai. Mi tagadás, imponáló volt, ahogy nem igyekezett magát menteni. Nem keresett kibúvót, nem akart dekkolni. De azért a négy gyilkosság, az négy gyilkosság. És nemcsak azért, mert négy. Ez az ember nem volt szadista. Valami más. Nehéz volt megmondani, mikor volt ő maga, és mikor játszott szerepet. A pszichológus azt mondta róla, szerepjátszó. De a szerep, amit játszott, ő maga volt. Most éppen a bölcselkedő igazságosztót játszotta. Egyszer foghegyről odavetette, hogy ha jobban tudom, mint ő, csináljam meg én a vallomását. Ő majd a tárgyaláson megcáfolja. Akkor elfogyott a cérnám.
– Tudja, ki maga, Vég? Maga nemcsak egy megrögzött gyilkos, hanem egy pitiáner, senki kis ürge. Kétszer ölt fegyverért, a nagy buliért. Aztán hol a fegyver? Hol a nagy srenk, maga nímand? Amiért két embernek meg kellett halnia?
Ez talált. Olyan lett, mint a rák. A feje majd szétdurrant. Láttam, alig bírja visszatartani magát, hogy nekem ugorjon.
– Piti senki? Nímand? Maga mondja ezt nekem? Maga? Kisherceg. Aki selyempaplanos ágyban nőtt föl, cseléd tálalta a reggelit, a seggét is kitörölték maga helyett.
Máskor ezt nem tűrtem volna el, de amit én mondtam, az se volt példamutató. Igaz, de nem példás. Úgyhogy hallgattam.
135– Én a Jeruzsálem-telepen nőttem fel, ha tudja, mi az. Persze, honnan tudná? Kisherceg.
Történetesen tudtam. Ott volt a Hengermalom és Albertfalva között. A Mária Valéria-telep ahhoz képest a Rózsadomb.
– Egyetlen szobában az anyám, meg az épp soron lévő palija, meg két ágyrajáró, azok is baszták az anyámat, benne volt a bérleti díjban. A szemem láttára. Konyha nyista. Én a sparherd alatt aludtam, egy kupac rongyon. A többi szalmazsákon. Budi kettő, az egész háznak, az udvaron. Aki nem tudta kivárni, beszart. Vagy odakakált az udvarra. Mellette a közös kút. Ha télen befagyott, mehettünk az ártézire, oda másfél kilométer, vissza másfél kilométer. Próbálta, nyolcéves korában, két vizeskannával? Az udvaron bokáig a sár, a húgy, a szar. A szenet Kelenföldről loptuk, a pályaudvarról. Ha elkaptak, rettenetesen megvertek. Összegyűlt a fél pályaudvar minden vasutasa, csupa kihizlalt csődör, az mind nekünk. Vert az éppen esedékes apám is, az ágybafingók is, ki nadrágszíjjal, ki pálcával. Vertek a szomszédok, hogy odahugyozok az ablakuk alá, ha én voltam, ha nem. Vertek az idősebb srácok, ha volt két fillérem, azért, ha nem, azért. Akkor én elhatároztam, hogy erős leszek. Olyan erős, mint senki. És mi lett belőlem? Nincs ember, aki kezet merne emelni rám. Se idekint, se a sitkóban. Nekem nevem van. Mindenki tudja a szakmában, ki vagyok. Nekem még az Ökör is visszaköszön.
Az Ökör három nőt darabolt fel. Aztán bele a sósavba. Ami maradt, bele a Dunába. A házat meg felgyújtotta. Persze nem az övé volt. Nem volt az az Úristen, aki rá tudta 136volna bizonyítani. Így csak rablásért varrták be tíz kicsi évre. A jergliben hat csicskása volt. Pedig pénze egy fillér se. Kettő lopott neki, egy a cigarettáját gyújtotta meg, egy mosott rá, egy három porció kaját szerzett neki. Nem volt szakács, aki nemet mert volna mondani.
– És nekem mondja, hogy nímand? Akivel a zsaruk is tudják, hogyan kell beszélni. És gépkocsivezető vagyok, ami egy szakma! És kikapartam az anyámat a szarból. Saját házunk van. Kocsim. Nincs vagány, aki ne csókolna kezet nekem. Ha kell, a seggem is kinyalják. És nekem mondja, hogy piti senkiházi? Nekem? Különben tudja, mit? Keresse meg a Pityut.
– Miféle Pityut?
– Mit tudom én. A Dunában megtalálja.
Te jó Isten! Még egy hulla.
Vég elmondta, hogy hatvanháromban a Szerszámgépgyárban trógerolt. Fene tudja, mért ott, egyébként mindig csak olyan helyen, ahol valami kaja-pia leesett: a Sörgyárban, a Gyermekélelmezési Vállalatnál, a Csokoládégyárban, a Vágóhídon, a Likőripari Vállalatnál. Akkor még nem volt meg a jogsija. A Szerszámgépben összeszedett néhány krapekot, ebédidőben együtt súlyzóztak. Meg meló közben is, ha épp nem volt meló. Meg amikor csináltak maguknak pauzát. Ott ismerte meg a Pityut. Ereje, az igen. De a feje. Az kicsit nyomott. Őt Sándor bácsinak szólította, és követte, mint egy pincsikutya. Hát igen. Elfecsegte neki a fináncot. Hogy nagyobb legyen a respektje. A Pityu persze még jobban bámulta. Lökött volt. Végnek meg fontos, hogy felnézzenek rá. Akkoriban Dagival dolgozott, de az 137valamiért nem ért rá, elvitte hát magával a Pityut. Különben is jól jött Pityu ereje. Öt zsák cukrot rámoltak ki egy raktárból, arra volt megrendelése. Ahhoz meg erő kellett.
– Elmondtam Daginak a melót a Pityuval. Meg azt is, hogy mondtam a fináncot Pityunak. Merthogy akkor még száz százalékosan bíztam a Dagiban. Borzasztóan berágott. Mindig beszari krapek volt. Hogy megbukunk a cukron, és akkor a Pityu elcsacsogja a fináncot. Mondtam, egy frászt csacsog az, imád engem. Meg úgyse hisznek neki, mert lökött. De a Dagi addig rágta a fülem, ismeri, százados úr, milyen dumája van. Hát isten neki. Itattuk kicsit, aztán kivittük az Andalgóra.
– Az micsoda? – kérdeztem. Pedig tudtam. Tudtam én pontosan, hol a Jeruzsálem.
– Egy kis utca a Lágymányosi öböl partján. Ahol most a hajótemető van. Sráckoromban ott még nagy strandélet volt. Príma fejeseket lehetett ugrani. Ismertem minden bokrot, hisz ott nőttem föl a Jeruzsálemben, ezt már mondtam. Meleg este volt, mondtam Pityunak, mért nem fürdik meg? – Megfürödjek, tényleg, Sanyi bácsi? – kérdezte. Tényleg. Jó a víz. De ne itt, hanem ahol a Duna az öbölbe torkollik. Itt bent koszos a víz. Rossebet volt koszos. De az öbölben, ott állóvíz van, aztán a nyakunkon ragad. Kimentünk a torkolathoz. Ott már volt sodrás. Levetkőzött gatyára, fekete klottgatyája volt, és bele a vízbe. Kutyaúszással. Még kiabált is: – Jaj, de finom! – Aztán jött volna kifelé, de nem hagytuk. Hol a Dagi rúgta vissza, hol én. Kiabált, de akkor csak nyelte a vizet. Lebukott háromszor is, aztán nem jött föl többet. Jó darabig vártunk, de sehol semmi.
138– A ruhájával mit csináltak?
– Vacak göncök. Otthagytuk. Az olyan környék, hogy félóra alatt biztos eltűnik egy rozsdás szög is.
Ami ezután következett, azt az ellenségemnek sem kívánnám. Megtalálni egy embert, akinek a nevét se tudjuk. És aki – állítólag – tizenhat éve hulla. Elmentünk a vízirendőrségre, hát tényleg: június 6-án besodort a víz egy holttestet a Szabadkikötőbe. Fekete klottgatyában. Külsérelmi nyomok nem voltak rajta, a boncolás se mutatott ki semmit, a személyét se tudták megállapítani. Vízbe fúlt. Hetekig vártak, jelentkezik-e valaki, hogy eltűnt a hozzátartozója vagy ismerőse, de semmi. Akkor ad acta tették.
Kimentünk a Szerszámgépgyárba. De Szerszámgépgyár már nem volt. Pontosabban: feldarabolták, az egyik része ide került, a másik oda, a harmadik amoda. A régi papírok? Az isten tudja. Vég csak arra emlékezett, hogy egy napon bocsátották el a gyárból a Pityuval. Sikerült megtalálni a művezetőt, aki a rakodókat felügyelte annak idején. Nem emlékezett se Pityura, se Végre. Vég szörnyű dühös lett. Hogy vigyük ki őt oda, akkor majd megismerik. Szép díszkíséretet kapott. Egyből kiszúrta a művezetőt.
– Nem ismer meg, Péter bácsi?
Az csak töprengett, töprengett, aztán a homlokára csapott.
– Hát persze, te vagy a Sándor! A súlyzós. Most, hogy látlak, persze, hogy ismerlek.
– Mások is a súlyzóztak – mondtam.
– Ja. A többiek meg röhögték őket. Hogy nem elég nekik naphosszat gürizni, még tornáztatják is a muszklijukat. De csak csinálták.
139– Volt köztük egy melák fiú. Pityu. Arra nem emlékszik?
– Pityu, Pityu. Abból volt tucatnyi. És tudja, százados elvtárs, az olyan brigád volt, hogy egyik nap jöttek, másik nap mentek. Nem kérdeztük mi senkitől, honnan került ide. Kellett a melós, annyi a trógerolnivaló. Az meg kegyetlen munka. Akkor még nem voltak villamos targoncák.
– Valami furcsa neve volt – szólt közbe Vég. – Azért is nem tudtam megjegyezni.
– Pityu, Pityu. És furcsanevű. Hiába, no. Nem tudom.
Elmentünk az SZTK központba. Föltúrtuk az irattárat. Ágh azt mondta, ha bányából jönnének, akkor se lehetnének koszosabbak. Ujjnyi por a papirosokon. De megtalálták. Július 5-én öt embert bocsátottak el a gyárból. Készültek már a felszámolásra. Vég köztük volt. Meg két István. Vermes és Stöckl.
– Hát persze, hogy a Stöckl! – csapott a homlokára Vég. – Hogy a francba felejthettem el. Minden embernek rendes magyar nevet kellene adni. Azt nem lehet elfeledni.
Megkérdeztük a művezetőt. Így se emlékezett.
– Elnézést, százados úr. De hát ennyi év után? Tudja, hány ember dolgozott azóta a kezem alatt? Ötszáz biztosan.
A nyilvántartó következett. Még szerencse, hogy Végnek nem volt igaza. Mert ha, teszem azt, Kovács Istvánnak hívják. Vagy Nagynak. Belegondolni is rossz.
Hetekbe tellett, amíg megtaláltuk. Az utolsó bejelentett lakhelye a Hernád utcában volt. Ismerős vidék. Szerencsére még élt az akkori szállásadója. Pedig igen rozoga volt már. Úgy nyolcvan lehetett, félig vak.
140– A Stökli Pityu. Persze, hogy itt lakott. Rendes fiú volt. Igaz, olykor elmaradt a lakbérrel, de melyik nem. És ez mindig pótolta. Kint lakott a konyhában. Amúgy keveset láttam. Munka után elüldögélt egész este a sarki kocsmában egy fröccs mellett. Beszédes se volt. Mondta, hogy az állatokat, azokat nagyon szereti. Egyszer kérdezte is, nem hozhatna ide egy kutyát. Hát arról persze szó sem lehetett.
– Nem mondta, hovávalósi?
– De. Egyszer említette, hogy pusztai.
– Milyen puszta?
– Azt nem tudom.
Elmentünk az előző lakhelyére, de ott már meghalt a korábbi főbérlő. Az azt megelőző lakásból meg elköltözött a tulajdonos. Hová, nem derült ki. Több nyom nem volt. Hiába, a nyilvántartások se tökéletesek.
Rávetettük magunkat a helységtárra. Hogy az Isten rogyassza rá az eget! Ötvennégy helységet találtunk, amelyiknek a nevében puszta volt. Ilyeneket: Endrőcpuszta, Formádpuszta, Adorjánpuszta, Vityapuszta, Gyótapuszta, Ózsákpuszta, Vadépuszta, Inámpuszta, Parassapuszta, Göböljáráspuszta – minek soroljam? Majd mind tenyérnyi kis falu, még tanácsháza sincsen. Hol a fenében keresse az ember az anyakönyveket? És hát a Stöckl valamelyik pusztán született, vagy csak ott élt, onnan költözött a városba?
Mit tehettem? Megcirógattam a megyeieket. A Kápó ezúttal nagylelkű volt, segített. Mert nekem a vidék persze nem a hatásköröm. Egyáltalán nagylelkű volt, mióta megbundáztuk Véget. Még szép. Kioktattam a megyeieket, hogy minden faluban keressék meg a plébánost meg az is141kolaigazgatót is. Ha megkeresztelték, márpedig az ilyen törpefalvakban valószínű, annak nyoma van. S az anyaszentegyháznak valamiért jobb a nyilvántartása, mint a miénk. Iskolába is kellett járnia valahol. És ha járt, akkor kapott bizonyítványt. És a bizonyítványnak is nyoma van. Lehet, hogy még az iskoláknak is jobb a nyilvántartásuk? A megyeiek persze szépen köszönték a kioktatást, de hát legyek szíves elhinni, ők jobban ismerik a megyéjüket, mint mi itt, a fővárosban. Voltam olyan szíves.
Két hétbe tellett, amíg megtalálták. Ambruspusztán, az Isten háta mögött, Baranyában. A falut vagy ötven család lakta, se iskola, se pap, de egy nyugalmazott tanító valamiért ott ragadt, az emlékezett Stöcklre, mint ritka nehézagyú gyerekre. Nem is járt többet, mint három osztályt.
A faluban lakott Pityu mostohaanyja is. Nem akartam felhozatni Pestre, de a megyeiekre se bízni, inkább én mentem le. A falu fele már romokban. Volt ház, amiből kiszaggatták az ajtót, ablakot, még a Bergmann-csöveket is a falból. Másutt a beomlott fal mögött pőrén a rozzant bútorok. Nem kellenek senkinek. Elég az erdő arrafelé, hogy legyen gyújtós. Az egykori kerteket embermagas gyom lepte, a tetők megroggyanva az idő súlyától, a lehullott cserepek ott hevertek törötten a ház körül. Se úttest, se járda, csak a sár, a csizmamarasztaló agyagos sár. Azt mondják, ezek a törpefalvak menthetetlenek, nem állják a versenyt az idővel. Lehet. Városi srác vagyok, de nekem fáj minden, amit ember épített és tönkremegy. Fáj minden emberlakta hely, ami elnéptelenedik. A táj, azt hiszem, Illyés Gyula írta, a házaktól nyeri emberi arculatát.
142Özvegy Kistóthné, a Stöckl mostohaanyja, először nem is értette, miért jöttünk. Attól meg, hogy rendőrök vagyunk, olyan rémült lett, mintha hulla lenne a pincéjében.
– A Pityu? A Pityuról én semmit se tudok.
Húsz éve ment férjhez, maga is özvegyként, a megözvegyült Stöcklhez: kettesben tán könnyebb az élet, mint egyedül. Nem lett könnyebb.
– A Feri, Isten nyugosztalja halott poraiban, csak ivott. Mindent elivott. Volt, hogy elitta a talicskát is. Aztán kunyerálhattam a szomszédtól, mert hogy él az ember talicska nélkül. Meg a tüdejével is volt valami, aludni se tudtam a köhögésétől. Azt mondta, azért iszik, mert benne már a halál. Ha iszik, nem gondol rá. Az a nagy melák Pityu meg semmire se volt jó. A cigányokhoz járt, velük bandázott. És csak az állatok érdekelték. A csordás nyomában kujtorgott egész nap. Mert akkor még volt állat a faluban. Ma már csak mutatóban. És aki kóbor kutya a faluban, mind ide akarta gyűjteni. Mert ahányszor elárvult egy porta, a kutya itt maradt. Nem győztem elzavarni őket.
Közelebb hajolt, suttogva mondta, mint egy titkot:
– Azt beszélték a népek, hogy a kecskékkel.
– Mit csinált a kecskékkel?
– Tudja azt maga. Azokat izélgette.
Egy szép napon aztán, hogy mikor, nem tudja, azt mondja a Pityu, hogy ő felmegy Pestre. Minden fiatal elment a faluból. Ki városba, ki bányába, ki Pestre. De hogy ez a tökkelütött? – Hát menj – mondtam neki. Mit mondtam volna? – Azóta nem látta. Egyszer írt egy képeslapot, hogy mikor, nem tudja, csak azt, hogy a Parlamentet ábrázolta. Onnan tudja, 143hogy a Parlamentet, mert rá volt írva a lapra. Nem járt ő Pesten soha. Gyűrött volt a Parlament erősen, tán a kukából guberálta a Pityu, mert honnan lett volna pénze képeslapra?
– Azt raktam egy darabig ide-oda, mert olyan szép volt. De aztán csak elkallódott.
És ha már rendőrök vagyunk, elintézhetnénk, hogy a szomszéd csinálja meg a kerítését, mert a kutyája átjár, és fogdossa a tyúkjait.
Okosabbak nem lettünk egy jottányival se. Csak úgy a rend kedvéért exhumáltattuk a holttestet. Megvolt, valóban, csak a feje hiányzott. Mondta az orvos szakértő, előfordul az ilyen, a boncmesterek kifőzik a fejet és eladják. Vannak olyan eszementek, akik úgy gondolják, a koponya szobadísz.
– Nos? – kérdezte a főnök.
Vég állította, hogy egy napon bocsátották el őket. Ez beigazolódott. Állította, hogy a Dunába fojtották. Ez is beigazolódott. Állította, hogy fekete klottgatya volt rajta, ez is beigazolódott.
A főnök legyintett.
– Akkoriban tíz trógerból kilenc fekete klottgatyát viselt. Azt ritkábban kell mosni. Meg ha súlyzóztak, biztos nekivetkeztek, akkor is láthatta Vég. És csak az igazolódott be, hogy a Dunába fulladt. Az nem, hogy megölték. Még kevésbé, hogy a Vég. Semmi bizonyíték az ő vallomásán kívül.
– És miért tette?
Csak vontam a vállam. Ki a fene lát ennek a lelkébe? És óhatatlanul megint az jutott az eszembe, hogy Mátyáson akar bosszút állni.
144A Dagi persze körömszakadtáig tagadott. Hogy nem is ismerte a Stöcklt. Nem is hallott róla. Hát hogy noszogathatta Véget, hogy csinálják meg?
– Ennek elment az esze – panaszkodott. – Bizony isten becsavarodott. Anzágolós volt mindig, na de ilyet? Hogy egymás után köpje ki a kajakokat? Csak úgy mirniksz-dirniksz. Tetszik tudni, százados úr, láttam én eleget olyat a sitten, aki begolyózott. És azt mondta, ő a Sztálin Jóska.
Tény: eléjük tettünk tíz fényképet. Egyikük sem ismerte fel a Pityut. De hát ennyi év után…
– Ez a punctum saliens – mondta a főnök. – Van három feddhetetlen, bűnjelekkel és vallomásokkal tökéletesen igazolt gyilkosságunk. És van egy negyedik, amelyiket, ha van isten, rá tudunk húzni Mátyásra. De ha még eggyel vádoljuk, amiről az égvilágon semmi bizonyíték, mint a Vég szava, a finánc ügyét is bizonytalanná teheti az ügyvéd. Látszik, hogy ez egy buzgómócsing. És a Mátyás is elég dörzsölt ehhez.
Nem mindenben értettem vele egyet, mégis úgy gondoltam, igaza van. A finánc több mint tíz éve. Azért nem jár kötél. Az idő múlása enyhítő körülmény. Joggal. Mert tíz év távlatából minden bizonytalan. De ha két ölés… Azt viszont nehezen viseltem volna el, ha Mátyás megússza. A gyerekkori haverját vitte kés alá. És az a fejlevágás! Én hittem Végnek. Ez a Dagi egy szadista állat.
Felhozattam Véget.
– Ezt az ügyet ejtjük.
– A Pityuét?
– A Pityuét.
145Megvonta a vállát.
– Én szállítottam a hullát. Meg a kajakot. Ha maguknak nem kell, hát nem kell. Legfeljebb annyit kérdezhetnek önmaguktól, hogy jogosan veszik-e fel a fizetésüket.
– Nincs bizonyíték.
– Hát, ha maguknak az én szavam nem elég.
– Nem elég.
– Nekem nem fáj miatta a fejem. A hurok nem lenne tőle szorosabb. Csak az a büdös csirkefogó, az érdemelte volna meg.
– Persze – tette hozzá –, fura mandrók maguk, zsernyákok. Meg az igazság is fura dolog. Van, ami kajak, és van, ami nem. És hogy melyik az, azt maguk döntik el.
Minek álljak oda vele vitázni?
– Hát, az élet már csak ilyen – mondtam. – Ilyen igazságtalan.
Gyönge szöveg volt, meg kell vallani.
146Már készült a vádirat, amikor egy éjjel a főnök titkárnője ébresztett. Őt a Kápó titkárnője ugrasztotta ki az ágyból.
– A reggeli géppel Moszkvába utaznak.
Még nem voltam egészen magamnál.
– Moszkvába?
– Moszkvába.
– Mi a franc ez? Jutalomüdülés?
– Meló. Egy miniszterhelyettes fiát hűvösre tették Moszkvában. A vád gyilkosság.
– De mi az istennek menjünk mi?
– A moszkvaiak kértek konzultánst.
– Éppen minket? Látja, mit tesz a világhír.
– Nem magukat. Ez minisztertanácsi határozat.
Egy túrót. Az igen tisztelt minisztertanács a főnököt se ismerte, nemhogy engem. Ez a Kápó határozata. Beterjesztette, elfogadták, jóváhagyták, slussz. Mindenesetre: nem árt, ha megfelelő helyre születik az ember. Akkor a minisztertanács is tárgyalja a sorsát.
147Egész delegáció várt bennünket a repülőtéren. Mi is delegacija voltunk: fontos személyek.
A főnök persze ismerte a fogadóbizottság vezetőjét. Futólag én is. Többször járt Budapesten, tapasztalatcserén. Ilyenkor külön reprezentációs keretet kaptunk. Mindenesetre ölelkezés, puszi jobbról, puszi balról. A főnök nehezen törte az oroszt, én tolmácsoltam.
Egyenest a belügyi szállóba hurcoltak. Piszok meleg tud lenni Moszkvában nyáron. Kilépsz a szállodából, s mintha a pokolba lépnél, levegőt is alig kapsz. Kérdezték, nem akarunk-e inkább egy dácsát? Mondtuk, hogy jó lesz itt is. Naponta bejárni a dácsából! Minél hamarabb ki akartunk kerülni ebből a kemencéből.
Én egy vacak kétszobás lakosztályt kaptam, a főnök egy apartmant. Háló, fogadószoba, dolgozó. A fürdő akkora, mint a pesti lakásom. Még egy pálma is állt benne. Na, képzelem, milyen kéglit kap itt a Kápó, ha erre téved.
– Légy szíves, a fogadószobádban tárgyaljunk – kértem a főnököt. – Én mégse fogadhatlak a nappalimban. Snassz.
Alighogy kipakoltuk a koffert, már jöttek értünk. Egy kis villásreggelire. Mondtuk, hogy telezabáltuk magunkat a repülőn. Röhögtek:
– A repülőn! – csapkodta a térdét a főnökük. Egy alezredes volt, tele plecsnivel. Ezek nemcsak a szalagot hordják, az érmet is. Hogy ki nem szakad a zubbonyuk. – A repülőn reggeliztek!
Szűk körben költöttük el a reggelit. Voltunk egy tucatnyian. Damaszt abrosz, ezüst evőeszközök, fekete ruhás 148pincérek. Először természetesen vodka. Az alezredes a szocializmus győzelmére mondott tósztot. A főnök a szovjet–magyar barátságra. Nekem a népek testvérisége jutott.
Nem vagyok nagyevő, de imádom a moszkvai leveseket meg előételeket. A többit már kevésbé. Természetesen szoljanka következett. Aztán a terülj-terülj asztalkám. Hal legalább tucatnyi, pácolt, füstölt, főtt, aszpikos, mártásos. Kaviár csak piros és fehér. A fehérnek állítólag annyi grammja, mint az ezüstté. Hatalmas, piros lazacszeletek. Pirog. Vodka, pezsgő tucatnyi. Szerencsére találtam egy szobapálmát, odahaza épphogy beférne az állatkert üvegházába. Annak a cserepébe öntöttem gondosan a vodka felét. Biztos berúgott szegény pálma. De inkább ő dülöngéljen, mint én. Tartott a reggeli vagy két órát. Szóba került a béketábor ereje, Dzserzsinszkij elvtárs, a Cseka első főnöke, a halhatatlan Lenin, a Szovjetunió Kommunista Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a gyarmati népek felszabadítása. Mármint a tósztok alkalmából. Szegény pálma kénytelen volt bírni. Akkor közölték, most lepihenünk egy kicsit, aztán ebéd. Itt, a Belügyiben, családiasan, egymás között. Az alezredes megsúgta, hogy ha az ideje engedi, eljön a főnökük is, egy tábornok. Szerettük volna látni a nyomozati anyagokat. Legyintettek. Ráér! A hulla nem szalad el. A gyanúsított se. Megkérdezték, voltunk-e a Lenin mauzóleumban. Többször. Még én is. Mindegy. Azt mindenképp be kell iktatni a programba.
Kora este volt, mire megkaptuk a jegyzőkönyveket. Kértük, hogy a szobánkban vacsorázhassunk. A főnök ravasz volt, odasúgta az ezredesnek – a tábornok mégse ért rá –, 149hogy a minisztertanács szigorú ukáza. Az más. Az természetesen más. Egyedül maradtunk.
Mit mondjak, nem ment könnyen a munka. A tálakat úgy vitték vissza, ahogy hozták. Azért feltúrtuk egy kicsit, jutott a vécébe is, nehogy megsértsük őket. Csak a vodka, a pezsgő meg a tea fogyott. Anélkül nem bírtuk volna.
A minisztergyerek itt tanult a Lomonoszovon. Atomfizikát. Jó ízlésre vall. Beleesett egy kolleginába. Előfordul az ilyesmi, ha nem is nézik igazán jó szemmel. Egy szovjet lány egy idegen fiúval. De hát egy miniszterfiú!
A baj ott kezdődött, hogy a lánynak egy grúz is tette a szépet. Mindketten azt állították, ők az igaziak, a másik akarta lecsapni a kezükről imádottjukat. Egyszer össze is verekedtek. Alaposan helybenhagyták a minisztergyereket, mert három másik grúz is épp kéznél volt. Magyar meg egy se. Nem éppen fair, de hát nem Oxfordban vagyunk. Bár az igazság kedvéért: nem tudom, ott hogy intézik el az ilyesmit. Mindenesetre a grúzok nem a kötöttfogású birkózás szabályai szerint. Isteni szerencse, hogy bökő nem került elő. A miniszterfiú becsületére váljék, hogy nem jelentette fel ellenfeleit. Nem is értem, hol nevelkedett.
Akkor történt a baj. Olykor mégsem árt a zsarukhoz fordulni ilyen esetben. A lányt egy reggel halva találták a Gorkij parkban. Leszúrták, egyetlen döféssel. Elég sok vér folyt. A nyomozók gyorsan megtalálták a két riválist; az egész évfolyam tudott a kapcsolatról. A lány meg nem tudott nyilatkozni, melyikük az igazi. A grúz alibit igazolt. Három másik grúzzal töltötte az éjszakát, alaposan meglocsolva vodkával. Talán azzal a hárommal, akivel csapatban 150bunyóztak. A magyarnak nem volt alibije. Állítólag nagyot sétált a tett elkövetésének időpontjában. Megtette máskor is; szeretett sétálni az éjszakai Moszkvában. Aztán jelentkezett egy grúz, aki látta a miniszterfiút kijönni a parkból. Állítólag szaladt, aktatáskával a kezében. Aztán jelentkezett egy harmadik is. Ő meg azt látta, hogy magyar fiú a diplomatatáskát bedobta a Moszkva folyóba. Nagyon csodálkozott, hogy egy ilyen értékes aktatáskát. Házkutatást tartottak a magyarnál a kollégiumban. Hiányzott egy farmere és a diplomatatáska. Ezek akkoriban Moszkvában kincsnek számítottak. Persze, hogy az évfolyamtársai számon tartották. A miniszterfiú vallomása szerint másnap reggel vette észre, hogy meglopták. Jelenteni akarta a gondnokságon, de aztán elfelejtette. Számára ez nem volt nagy ügy. Majd küld az apja a követségen keresztül másikat.
A miniszterfiút letartóztatták. A nyomozók feltételezése szerint készült a gyilkosságra, mert a lány elhagyta. Az aktatáskában vitt váltás ruhát, ha az övé bevéreződne. Aztán begyömöszölte a véres ruhát a diplomatatáskába, s a folyóba dobta. Tulajdonképpen elképzelhető. A biztonság kedvéért letartóztatták a grúzokat is, de azok olyan szilárdak voltak, mint a Lenin-mauzóleum.
Kértük, hogy beszélhessünk a fiúval. Készségesen beleegyeztek. A Tolnai Lajos utca sem egy leányálom, na de ez… A zárka nagyobb volt, mint a mieink, de ragadt a kosztól. Szerintem utoljára Nagy Péter idejében takarították. Az ágyneműt meg még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előestéjén mosták ki utoljára. A fiú szerint a zárkát nem is volt mivel takarítani. A víz, amit kapott, ivás151ra is alig volt elegendő. Fogkefe, törölköző, vécépapír – az meg minek? Csak a ruha, amiben behozták. Váltás fehérnemű sem.
Ritkán láttam ilyen elesett és beijedt letartóztatottat. A nyomozók közölték vele, hogy agyonlövik, ha nem vall. Ha vall, megúszhatja életfogyttal. És ő egyedül abban a nagy zárkában, egyedül abban a nagy, idegen országban. Egy követségi tanácsos ugyan meglátogatta, de az majd úgy be volt ijedve, mint ő. Fogalma sem volt, mit tegyen.
Mást mi sem tudtunk kiszedni a fiúból, mint a szovjet kollégák. A lelkére kötöttük, hogy semmit se valljon be, amit nem követett el. Bizonyíték nincs, a tanúk szavahihetősége enyhén szólva kétségbe vonható. A grúzok nagyon összetartó népek. S nem a tettről tanúskodtak, csak gyanús körülményekről. No meg: a miniszterhelyettes papa. Ezt persze nem mondtuk neki. Biztattuk, hogy tartson ki, rövidesen minden tisztázódik. Mi megtesszük, ami tőlünk telik. Elintézzük, hogy beszélhessen az apjával. Tudtuk, egy csapásra minden megváltozik, ha egy miniszterhelyettes megjelenik a börtönben. A fiúnak meg már az is nagy könnyebbséget jelentett, hogy törődnek vele. Még ha csak két ilyen kérges szívű zsaru is.
A kollégáknak is elmondtuk, amit a fiúnak. A papát természetesen nem; azt úgyis tudták. Szaporán bólogattak. Közöltük, hogy a fiú édesapja másnap Moszkvába érkezik. Megvolt a hatása. A követségen maga a nagykövet fogadott, meg három samesza. A lelkükre kötöttük, azonnal intézkedjenek, hogy a fiú emberi körülmények közé kerüljön. Vigyenek be fehérneműt, tisztálkodó szereket, könyvet. Fogadják meg a legjobb moszkvai ügyvédet. Lehetőleg 152kettőt. Telefonáltunk Budapestre, hogy a miniszterhelyettes azonnal jöjjön. És beszéljen a Kápóval, szóljon az is Moszkvának. Biztos, ami biztos.
Hát ezt elintéztük. Többet nem tehettünk. Hogy mennyi vodka folyt el ezalatt, arra jobb nem gondolni. És természetesen voltunk a Lenin-mauzóleumban is.
Este Ferihegyen nem a főnök kocsija várt, hanem a Kápóé. Kijött a betonra, egész a leszállópályáig. A vezérőrnagy elvtárs azonnal vár. Nem egészen értettük, minek, hiszen részletes jelentést kapott. De a parancsot nem lehet megbaszni.
Amint elterpeszkedtünk a fotelekben, a főnök jelenteni kezdett. A Kápó leintette. Már jött is a titkárnője, egy üveg jégbehűtött pezsgővel. Szovjettel, nem Törleyvel.
– Hát akkor erre iszunk – mondta a miniszterhelyettes.
Nem értettük, hogy mire, de ittunk. Tréningben voltunk. A Kápó még egy pohárral töltött.
– Az egészségükre, fiúk. Ez szép munka volt.
Hogy mért kellett ebből a moszkvai ügyből ekkora kázust csinálni? De a miniszterhelyettes azt mondta:
– Bevallotta.
Néztünk, mint borjú az újkapura. Ki vallott be? És mit?
– A Vég. A Hungária körúti OTP-t.
Ha azt mondják, holnaptól Margit a nevem, attól nem esik le így az állam. Nem is tudtunk hirtelen kapcsolni. Nekünk még Moszkvában volt a fejünk.
Két éve a Hungária körúti OTP-t kirabolták, s a két alkalmazottat meggyilkolták. Évtizedek óta ez volt az első bankrablás Magyarországon. És talán azóta is az egyetlen, 153amikor öltek. Noná, hogy nagy ügy lett belőle. Bedobtunk apait-anyait, de semmi. Az égvilágon semmi. Ha megfeszültünk, akkor se. Az egyetlen valamire való nyom, hogy valaki látott egy fehér Opelt a bank előtt a gyilkosság időpontjában. Ahány Opel az országban, valamennyit darabokra szedtük. Nem sok volt, akkoriban még nem volt divat. Semmi. A nyilvánossághoz fordultunk. Semmi. Persze megvoltak a lövedékek meg a fegyverszakértő véleménye a pisztoly kaliberéről. Ettől kezdve az egész ország azt suttogta, hogy a gyilkosságot szovjet vagy magyar tisztek követték el. Az áldozatokat TT gyártmányú pisztollyal ölték meg. Ilyenhez csak a hadseregnél lehetett hozzáférni. A szovjetnél vagy a magyarnál. Mégse vizsgálhattuk meg az egész hadsereg pisztolyait. Főleg a szovjeteket.
– De hogyan? – bukott ki a főnökből.
– Most szépen megisszuk, ami még maradt az üvegben, aztán hazamennek az ágyikójukba. Reggel majd átnézhetik a vallomásokat. Most már ráér.
Egy frászt ért rá! Azonnal a Tolnai Lajos utcába autóztunk. Persze a Kápó kocsiján. Nem törődtünk vele, ha jelentik neki. A kihallgatásokat Andor százados vezette. Közbevetőleg: Andor fújt a legjobban, hogy rám bízták az ügyet. A vallomás felvétele teljesen szabályos volt. Másnap megismételtették Véggel. Szó szerint ugyanazt mondta, mint előző nap. Ha rosszmájú akarnék lenni: annyira szó szerint, mintha betanulta volna. Nem volt mese: bevallotta, hogy egy régi börtönhaverjával meg egy lengyellel kirabolták az OTP-t s megölték a két alkalmazottat. Aztán néhány nap múlva a lengyellel is végeztek.
154Csak az volt a kérdés, azonnal behivatjuk Andort, s megismételjük a kihallgatást, vagy várunk holnapig. Mindjárt éjfél, s a mi fejünk még vodkában ázott. No meg egy ilyen sorsdöntő kihallgatáson jobb, ha ott az ügyész meg a védő is. Andor értesítette őket a megismételt vallomástételről. Az ügyész beteg volt, az ügyvéd tárgyaláson. Vég nem emelt kifogást a távollétük ellen. Mi tagadás, akkorra már eldőltünk. Moszkvában, a reptéren, még tartottak egy kis fogadást a tiszteletünkre. És a maléves lányok is kitettek magukért. Elvégre a Kápó szólt a Malév vezérigazgatójának.
Reggel Andorral kezdtük. Hétre kiküldtünk egy rendőrt az ügyész meg az ügyvéd lakására. Nem túl ildomos, de egy hármas gyilkosság sem az. Mit mondjak, nem sokat aludtam az éjszaka. Végiggereblyéztem gondolatban az egész ügyet elejétől a végéig, aztán vissza. Még álmomban is gereblyéztem.
– Hogy történt? – kérdezte a főnök Andort.
– A fogdaügyeletesnél jelentkezett, hogy vallomást akar tenni. Én voltam a rangidős, hozzám vezették. Aztán bevallotta, amit olvastatok.
– Milyen állapotban volt? – kérdeztem közbe.
– Tudja a fene. Én nem ismerem olyan jól a fickót, mint ti. Eleinte talán kicsit izgatottnak tűnt, de aztán dalolt, mint a vízfolyás.
Felhozattuk Véget. Az ügyész a helyettesét küldte; még mindig lázas. A fiatalembernek gőze sem volt az ügyről. A védő megjelent.
– No, Vég, hát mit hallok?
– Igenis, százados úr.
155– Befolyásolta valaki? – kérdezte az ügyvéd.
Ismét Napóleon terpeszkedett a széken.
– Engem? Befolyásolni?
– Megfenyegették?
Erre már csak legyintett.
– Ígértek magának valamit, ha vallomást tesz?
Okos fiú volt az ügyvéd. Végigment minden lehetőségen.
– Mit lehet nekem ígérni? Hogy jobban megszappanozzák a kötelet?
– Nézze, Vég – mondtam, – maga sorozatban bevallott öt rablógyilkosságot.
– Négyet. Az ötödik csak gyilkosság volt. És azt maguk sztornírozták, százados úr. Úgyhogy négy.
– Jó. Szóval zsinórban bevallotta. Aztán két hónap múlva egyszer csak feltálal még egy hármas gyilkosságot. Ezt mivel magyarázza?
Megvonta a vállát.
– Hol van az megírva a Btk.-ban, hogy nekem kell magyarázni? Ezt maguknak kell magyarázniuk, százados úr. Így történt, passz.
– Nem az lett volna a logikus, ha egy füst alatt bevallja mindjárt ezeket is? – kérdezte az ügyvéd.
A császár sugárzott szerepében.
– Mért kell nekem logikusnak lennem? Az nem állampolgári kötelesség.
Éreztem, hogy így nem jutunk tovább.
– Akkor kezdje.
– Az úgy volt, hogy Vácott sokat ücsörögtem együtt a Szentessel. Én akkor még piti szaros seggű voltam, ő már 156nagymenő. Sokat tanultam tőle. Voltam a csicskása is egy darabig.
Andor természetesen az első kihallgatás után azonnal lenyomoztatta Szentes Imrét. Mit tesz Isten: előző évben meghalt. Tanú tehát egy szál se.
– Azután is találkozgattam vele. Kint is, bent is. De inkább kint. A Szentest nagyon nehéz volt megbuktatni.
Azért lehúzott tizenöt évet. De valóban dörzsölt zsivány volt. Megtöltenek egy fiókot az ügyek, amiket nem tudtunk rábizonyítani.
– Vagy három éve megint találkoztunk. Mondta, hogy van egy lengyel haverja. Össze is hozott vele. Folyékonyan beszélte a magyart az ürge, de olyan idegenesen. Rém kacifántos neve volt, azt nem lehet megjegyezni. Csak Johnnynak hívtuk. Rendszeresen járt át Jugóba, az akkoriban nagy szám volt. Elsősorban aranyban és valutában utazott. Cigányok voltak a passzerjai. Mindig csak cigányok.
– Ő is cigány volt?
– Nem úgy nézett ki. Bár a smukkot nagyon szerette. Aranygyűrű, aranylánc, arany karkötő.
– Kik voltak a passzerek?
– Azokat nem ismertem.
– Ejnye, Vég. Nem olyan tájékozatlan maga.
– Nem. De a Szentes se ismerte. A Johnny nagyon csendben dolgozott. Mondta, szeretne valami nagy bulit. De igazán nagyot. Millkón alul nem érdekli. Mondtam, az csak posta vagy bank. Vagy pénzszállító autó. De ahhoz fegyver kell. Azt hoz Jugóból, mondta a lengyel. Ott úgy árulják, mint nálunk a nullás lisztet. A Szentes mondta, 157hogy neki van egy ügye kialakulóban. Néhány napja teszi a szépet egy OTP-csajnak. Persze még melegíteni kell, még nagyon keletlen. Jó, mondta a Johnny. Most megy Jugóba, ha visszajön, beszélünk. Addig melegítse.
– A csaj nevét nem mondta a Szentes? – kérdeztem.
– Csak Tevének nevezte. Mert hogy olyan nagydarab. Szóval a lengyel Jugóban, a Szentes főzöcskélte a csajt. Nagy dumája volt, csudára tudta cifrázni. Jelezte, hogy kel már a tészta. De káromkodott is, mint a jégeső. Virágot visz neki, az rendben. De a Teve színházbuzi. Minden héten színházba. Persze elvárja, hogy vele menjen. Hát úgy unja, hogy alig bír ébren maradni. Utána meg be kell ülni egy presszóba, hogy megbeszéljék, amit láttak. Mi a túrót lehet azon megbeszélni? Minden előadás arról szól, hogy egy csávó beleesik egy csajba vagy egy csaj a csávóba, aztán jönnek a bonyodalmak. A végén vagy egymásé lesznek, az a vígjáték, vagy nem, az a tragédia. De minek ezért színházba menni, ahol úgy csinálnak, mintha ilyet még nem látott volna a világ. Egyszer még az Operába is elhurcolta. Ott meg mázsánál kezdődik a nő. Rágondolni is rossz. Szóval megszenvedett érte. Aztán egy idő múlva jelezte, a csaj meg van főzve. Már megsámfázta. A Teve meg Mucikának szólítja. A Szentest! Még hogy Mucika!
Mikor megjött a Johnny, mondta a Szentes, hogy már ropogósra sült a csibe. És nem akarja abbahagyni az ágytornát. Mondta, igyekezzünk, mert ezt ő nem bírja sokáig, elmúlt már ötven. Egyébként a bőr már a tenyeréből eszik.
Akkor kimentünk terepszemlézni. Kint van az OTP-fiók a Hungária körút végén, az MTK-pályánál. A Szentesnek 158kész terve volt. Nagy tervező az. Az én kocsimon persze nem mehettünk. Azt le kell állítani valahol a környéken, és lopni egy másik kocsit.
– Vég – szóltam közbe, maga soha életében nem lopott autót. Mégis magára bízták?
– Addig nem. De akkor igen.
– Miért?
– Szükség törvényt bont.
Ilyen volt Vég. Ilyen dodonai.
– És hogy csinálta?
– Kaptam egy marék kulcsot a Zorbától. Persze neki nem szóltam az ügyről.
– Nem is szólhatott. Mert akkor még nem is ismerte.
Nem billent ki az egyensúlyából.
– Ja, tényleg. Akkor valaki mástól.
– Kitől?
– Arra már nem emlékszem.
– Ugyan, Vég. Maga tíz évvel ezelőtti részletekre is pontosan emlékezik. Ez pedig két éve volt.
– Hát erre nem emlékszem.
– Feldob itt nekünk három gyilkosságot, s egy ilyen pitiáner ügy miatt igyekszik védeni valakit.
– Én nem védek senkit. Százados úr tudja, hogy nem szokásom. Egyszerűen kiakadt az agyam.
Mintha egy kősziklának beszélnék.
– Na, folytassa.
– Szóval nekem kellett a kocsit lopni, és odavinni az OTP-hez. Ebédidőben, mikor zárva tartanak. De a Szentest, azt beengedik, neki már bérlete volt oda. Akkor mutat159ta a Johnny a pisztolyt. Jó nagy darab volt. TT. A nevelőapámnak volt ilyen, mikor a seregben szolgált. Egyszer elloptam, s a vasúti töltésnél kipróbáltam. Rettenetesen megvertek érte. Na szóval innen tudtam, hogy az ilyen nagy dög nagyot szól. Abban maradtunk, hogy túráztatom a motort, ha bementek. Hogy ne lehessen hallani a lövéseket.
– Írja le, milyen volt az OTP-fiók.
– Azt én nem tudom. Sose voltam bent. Nekem a kocsival kellett törődnöm. De a Szentes mesélte, hogy van benn egy mosdó. Majd oda viszik be a két spinét. Szentes a Tevéjét, Johnny a másikat. A lengyel azt mondta, a szájukba kell lőni, az a legbiztosabb. Azt nem, mondta a Szentes, akkor sok lesz a vér, és ők is véresek lesznek. A tarkójukba. Muszáj volt mind a kettőt, mert két kulcs nyitotta a páncélt. Egyik az egyiknél, másik a másiknál.
– Ezt honnan tudja?
– A Szentestől. Ő már kifigurázta a Tevéből.
– És így történt?
– Így. Mikor jött ki a Szentes az OTP-ből, és beszállt a kocsiba, azt mondta: – A Teve feldobta a talpát. – Aztán jött a Johnny is, egy nagy postazsákkal. Az arca csupa karmolás, rosszul fogta le a nyanyust. A Szentes nagyon lebaszta, de a lengyel csak annyit mondott, hogy kuss. Akkor aztán tűztünk. A gyáli erdőbe, megszámolni a pénzt. 130 ezer forint volt. Akkor Johnny baszta le a Szentest. Megmondta, hogy millkón alul őt nem érdekli. De hát csak ennyi volt. Elosztottuk három részre, aztán tűztünk vissza. Megbeszéltük, két nap múlva találkozunk. Hogy lássuk, mit írnak az újságok. A Nagykőrösi úton kiraktam őket. A 160kocsit meg visszavittem oda, ahol szajréztam. Hogy ne kelljen sokat gyalogolnom az én járgányomhoz. A zsernyákok akkor még nem voltak ott.
A gyilkosságokat csak délután fedezték fel. Mikor egy ügyfélnek feltűnt, hogy a bank még mindig zárva. Visszament fél óra múlva, akkor is zárva. Pénzt akart felvenni, nagyon kellett neki. Telefonált az ügyeletnek.
– Milyen kocsit kötött el?
– Opelt, azt hiszem.
– Biztos?
– Hát igen. Biztos.
– Milyen színű volt?
– Fehér. Vagy olyan fehéres.
– Hogyhogy nem emlékszik? A kocsikra, amiket feltört, mind emlékszik.
– Erre nem. Ideges voltam.
– Nem tartott attól, hogy egy Opel feltűnő?
– Mit csináljak. Az esett a kezem ügyébe.
– Folytassa.
– Mikor találkoztunk Kispesten a Liliomban…
– Miért ott?
– Akkoriban a Harangvirágban tanyáztunk. Ott nem akartunk, mert akkor emlékeznek ránk. A Liliom nem messze volt oda. Ott még sose voltunk. És a lengyel is megtalálta. Még akkor is káromkodott, hogy ez bagó, ennyiért kár volt megcsinálni a melót. Bokán rúgtam a Szentest, hogy jöjjön ki a vécére. Mondtam neki, hogy végezzünk Johnnyval is. Akkor biztos, hogy nem susog. Na meg az ő lóvéján is osztozhatunk. És amennyi smukk azon van! Oké, mondta Szen161tes. Mondtam a Johnnynak, hogy haza kell ugranom, beteg az asszony, várjanak meg. Volt otthon egy kis pájszerom, be lehetett dugni a nadrág korcába, azért mentem. Aztán csavarogtunk a városban. Mindig olyan helyre, ahol még nem jártunk. Pénzünk volt doszt. A Szentes itatta a lengyelt rendesen. Én nem ittam, vezettem. Még csak az kellett volna, hogy ezen bukjunk meg. Mikor már jól tele volt töltve a manus, mondta a Szentes, ez így nem igazság. Hagyjuk ott a kocsit, hogy ihassak én is. Oké, úgyis rám fért egy kis pia a meló előtt.
– Mondja el, merre jártak?
– Hát… Végig a Körúton. Egy halászcsárdában, valahol a Rákóczi térnél. A Dohány utcánál a Kedves presszóban. Ott már jártam, de nagyon régen, nem emlékezhettek rám. Meg még egy csomó helyen. Ha a Szentes valahol meglátott egy csehót, máris kiabált: „Stop! Ide benézünk.”
– A kocsit hol hagyták?
– A Marx térnél. Egy kis utcában.
– Melyikben?
– Nem emlékszem.
– Vég. Maga azt mondta, úgy ismeri a várost, mint a tenyerét.
– Úgy bizony. De erre nem emlékszem. Talán, mert túl gyorsan hajtottam fel három konyakot. Mondtuk a lengyelnek, kimegyünk a szigetre, a Nagyszállóhoz. Csajokat fogni. Lelkes volt, pedig már tajtsiker. Taxit fogtunk, nem akartuk, hogy kiszellőztesse a fejét. Ott a Marx téren a Szentes vett egy üveg konyakot. Abból itattuk. A pilóta szólt is, hogy ki ne dobja a taccsot, az sokba fog kerülni. Mondtuk, ne féljen, bírja ez. De csak a Szigetbejáróig taxiztunk, onnan gyalog, 162hogy a sofőr ne tudja, merre. Leültünk egy padra a parton. Töksötét és sehol senki. A Szentes megint diktálta belé a piát, én meg mintha brunzolni. Mögéje akartam kerülni. Akkor aztán adj neki. Nem is rossz halál, mikor csorog le a gigáján a konyak. A pénzből már csak harmincezer volt nála. Meg az útlevele, más semmi. Azt összetéptük, és be a Dunába. Aztán megfogtuk a Johnnyt, én a kezét, Szentes a lábát. Meglóbáltuk, és őt is zsupsz. Jó nagyot csattant. A smukkot persze leszedtük róla. Azt a Szentes tette el, meg a pénz felét is. Ő volt a nagymenő, meg a meló dandárját is ő végezte. Így volt igazságos. De azért morogtam.
Nem tudtam megállni:
– Ezt szeretem magában. Az igazságérzetét.
A főnök szemrehányóan nézett rám. Megérdemeltem. Vég sokkal kisebb dolgokért is felkapta a vizet. De most nem. Most csak mondta tovább. Érdekes.
– Kocsiba nem akartam ülni olyan mólésan, azt ott hagytam. Haza úgy mentem, hogy busszal Kispestre, ott meg stoppoltam. Mondtam, kétszáz Vecsésig. Ragyogott az ipse, mintha kisuvickolták volna. De csak a faluszélig mentem, pedig mi onnan még messze vagyunk, de inkább legyalogoltam azt a pár kilométert.
Ennyi.
A főnök egyszer csak megszólalt:
– Mondja, Vég. Tudja, hogy a Szentes meghalt?
Úgy tett, mintha rémségesen csodálkozna. Pedig az ilyen hír olyan gyorsan terjed az alvilágban, mint a fecske repte.
– Ne mondja! Feldobta a talpát? No persze, mindnyájan feldobjuk. Még én is. Csak nekem lefele lesz a talpam.
163Most a rutin következett. A vízi rendőrség azokban a napokban nem fogott ki hullát. Pedig a Duna általában kiadja a holttestet. Azért előfordulhat, mondták a vizesek, különösen sötétben, hogy egy uszály vagy egy tolóhajó letapossa a testet, a hajócsavar meg fasírtot csinál belőle. Ritka az ilyesmi, de nem lehet kizárni.
Végigzongoráztuk a taxisokat. Senki nem emlékezett ilyen fuvarra. No persze: a Marx tértől a Szigetig. Ez olyan, mint parasztnak a kapálás. Mindennapos. Az újságokban közétettük: jelentkezzék, aki felvett egy stopost Vecsésre. Közöltük Vég fényképét is, csak azt nem, mért keressük a kocsikázást. Egy rablógyilkosságtól mindenki beszarik és dekkol. Senki. Végigjártuk Vég és Szentes fényképével az egész körutat. Minden presszót, csehót, vendéglőt, mindent. Semmi. Pedig a vendéglátósok, főképp az idősebbje, arra nevelődtek, hogy minden vendég arcát az emlékezetükbe véssék. Semmi. A helyszínelők átszaglászták a Margitsziget minden négyzetcentiméte164rét, ahol Vég szerint a lengyelt megölték. Se vérnyom, se semmi. Bejártuk a Marx tér körüli házakat, emlékszik-e valaki egy bordó Polskira, amelyik ott parkolt az éjszaka. Senki. Megszondáztuk az alvilágot, adott-e valaki autókulcsokat Végnek. Senki. Átfésültük az OTP egész környékét. Nem volt nehéz, csak egy tucat kis utca van arrafelé. Opelnek nyoma se. És senki, akihez valaki látogatóba Opellel.
Elvittük Véget helyszíni szemlére.
– Honnan indultak? – kérdeztem.
– A Berlinből.
Nyomás a Berlin.
– Üljön a volánhoz! – parancsolta a főnök.
Vég ragyogott. Kipróbálta a rükvercet, az ablaktörlőt, az indexet. Szép óvatosan adta a gázt. Profi volt.
– Ez igen! Ezt elcserélném az én Polskimért.
Pedig vén csotrogány volt a mi Ladánk is. Természetesen az nem volt szabályos, hogy levettük róla a bilincset. De a nyakában jó erős bőrszíj, másik vége egy őrmester csuklójához kötözve. Az őrmester valamikor ifi birkózóbajnok volt. S még hárman voltunk a kocsiban, kigombolt pisztolytáskával. Előttünk, mögöttünk a díszkíséret. Végigmentünk a Körúton. Vég úgy betartotta a megengedett sebességet, mintha vezetői vizsgára készülne. Bekanyarodott a Wesselényi utcába. Noná, hogy tudta, hogy a Rákóczi útra nem lehet balra kanyarodni, a Dohány utca meg egyirányú. De hát ezt még a mazsolák is tudják. A Baross téren a Thököly útra fordult.
– Hé, nem erre! – szóltam rá.
165Kissé mintha megzavarodott volna.
– Hát merre?
– A Kerepesi úton.
Most már megint Buddha ült a volánnál.
– Én erre jöttem.
Valóban ismerte a várost. A Verseny utcán kanyarodott rá a Kerepesi útra, onnan a Hungária körútra. Megállt az OTP előtt.
– Itt rakta ki őket?
– Itt.
– És nem félt, hogy az OTP-ből meglátják a kocsit?
– Hát nem egészen itt. Úgy száz méterre. De az úgyse számít.
– Minden számít. Minden centiméter.
– Igenis.
– És a Szentes meg a lengyel kiszálltak.
– Ki.
– Miért?
– Hogy ha elbugázom a kocsit, ne lássanak minket hármasban.
– Akkor mutassa meg, hol szerezte az Opelt.
A Hungária körúttal párhuzamos a Ciprus utca, a Hős utca, a Stróbl Alajos. A Hős utcán kanyarodott be. Abból csak hat sikátor nyílik, mindegyik hat-nyolc házzal. Lejártuk elégszer. Az egész környéken fél tucat kocsi se volt. Feltehetően máskor se. Vég a Strázsa utcánál állt le.
– Itt hagyta a kocsit?
– Itt. Vagy valahol kicsit arrébb.
– Rakják rá a bilincset – utasított a főnök.
166Bizonyára Vég is tudta, hogy életében utoljára vezetett kocsit. Durcás is volt, mint a gyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát.
– Látja, hány kocsi van itt?
– Akkor több volt. Vagy hatot próbáltam megnyitni. Aztán az Opel sikerült.
– Épp az Opel.
– Épp az Opel.
Ez benne volt minden újságban. A zsarunak meg nem könnyű az élete, ha csak egyetlen szemtanú van. Azt mond, amit akar, nem lehet mást rábizonyítani.
– Nem félt, hogy az Opel feltűnő?
– Nem volt idő.
– És ha nem talál kocsit, amit megnyithat?
– Találtam.
– Na, akkor mutassa meg.
Odanyomtam neki egy tucat kulcsot.
– És ha megbukunk? – vigyorgott.
– Ne bukjon meg.
Próbálkozott. Egyik kocsival a másik után. Még csak a harmadiknál tartottunk, máris jött ki egy spiné az egyik házból.
– Maguk mit csinálnak itt?
Mutattam az igazolványomat. Meg volt velünk két egyenruhás is. Azért morgott.
– Már fényes nappal is nyitogatják a kocsikat. Jól néz ki ez az ország!
Végnek a környék egyetlen kocsiját se sikerült kinyitnia.
– Ma nem vagyok formában.
167– Egy francokat. Nem ért maga ehhez, Vég.
Odaadtam a kulcsokat az egyik nyomozónak. Az első kocsit kinyitotta.
Eléggé kockázatos volt erre a pancserre bízni a kocsiszerzést. És ha kicsinálják a két nőt, és nincs kocsi?
Visszamentünk az OTP-hez.
– Most akkor merre? Miután a Szentesék kijöttek a bankból.
– Vezethetek?
– Nem. Csak mutassa az utat.
Legalább dirigálhatott, ha már nem engedtük a kerékhez. A Nagykőrösi úton mentünk Gyálig. Ott bekanyarodtunk a Kiserdőbe.
– Hát valahol itt.
– Pontosabban.
– A rosseb tudja. A városban eligazodom, de az erdőben minden fa egyforma. Ki a franc tudja megkülönböztetni egyiket a másiktól.
– Milyen fa az? – mutattam egy tölgyre.
– A rosseb tudja.
Nehéz dió volt. A vizsgálatin a főnök töltött egy jó adagot a repi konyakból. Nem volt szokása.
– Itt valami büdös.
Mit mondjak? Valóban az volt.
– Kezdjük az elején. Kottából eldalolt mindent. Aztán két hónap múlva előjön ezzel a farbával. Miért?
Megvontam a vállam. Ha ezt tudnánk, talán mindent tudnánk.
168– És mit ad Isten: az egyik bűntársa halott, a másikat lenyelte a Duna.
Hát igen. Itt a vallomása, amit senki nem tud megcáfolni. De megerősíteni sem.
– A stukker persze sehol.
Hol lenne? Kérdezzük meg a Johnnyt, mondta Vég. Ha volt egyáltalán Johnny. Ezt már én teszem hozzá.
– Nem látták a felszolgálók, a taxisok, senki. Hogy más úton ment, mint ami az ésszerű, az még csak hagyján. De ez az autólopás. Kész kabaré. Egy elhagyott környéken csak úgy belebotlik az Opelba, s mit ad isten, beleillik a kulcsa. Arról nem is szólva, hogy kockáztatják a melót, ha a Vég nem talál kocsit. Vég sosem volt nagy kombinátor, de a Szentes igen. Ilyen pocsékul kitervelt balhét még nem láttam.
– A kurva életbe! – fakadt ki a főnök, s töltött még egy pohárral. – Itt valaki súgott.
– Jó, kövér fogás – mondtam. – Felplankolni egy kettős rablógyilkosságot, amiben az egész rendőrség csődöt mondott.
Most a főnök hallgatott.
– Az Opelről tudhatott Vég. Világgá kürtöltük. De arról már nem, hogy a két kulcs a két pénztárosnál van. Meg az a szép történet a színházba járásról. Ilyen az ő fejéből sosem pattan ki. Sose volt színházban.
– No jó – mondta a főnök. – Valaki adta alá a lovat. Tegyük fel. De mért vállalta Vég? Nem az a fajta, aki szeret a zsaruk kedvére tenni. És mit ajánlhattak érte? Neki aztán semmit. Az égvilágon semmit.
169– Talán a feleségének. Vagy az anyjának.
Legyintett.
– Piti ügyek.
– Gondolj bele. Vég mindig is szerette megjátszani a nagymenőt. Az alvilág császárát. Hát ehhez a korona az OTP.
– Néhány hónap múlva lógni fog. Akkor minek a dicsőség?
– A neve. Hogy így maradjon fenn a neve. Nyolcszoros gyilkos. Az évszázad bűnténye. Második Rózsa Sándor.
Furcsán nézett rám.
– Képezd át magad pszichológusnak. Lehet jövőd. Engem most az érdekel, ki adta neki a tippet. Hogy learassa a babérokat.
Csak ki kellett böknöm, ami a begyemet nyomta. Nem szívesen tettem. Még úgy tűnhet, hogy szakmai féltékenység.
– Andor sose tenne ilyet a saját szakállára.
Hát nem beletrafáltam? A végén még én leszek a rosszfiú.
– Megértelek. Eleget fúrt meg intrikált ellened. Meg van is benne logika. De Andor nem tenne ilyet. Nincs képessége, hogy ilyesmit kitaláljon. Még kevésbé, hogy végig is vigye.
Most már nem hagyhattam abba. Önhatalmúlag töltöttem magamnak még egy pohárral.
– Te főnök. Neked nem gyanús ez a moszkvai út?
Hallgatott.
– Küldhettek volna akárkit. Nem azért küldtek minket, hogy ne legyünk útban?
170Egyszerre jéghideg lett.
– Ezt azonnal felejtsd el. Egyszer és mindenkorra. Még a nyúltagyadból is töröld. A Kápóval nem lehet ujjat húzni. Ő egy számmal túl nagy nekünk.
Kimondta a nevet, amit én nem mertem.
De engem már nem lehetett leállítani.
– Persze mire jó neki? Miniszter nem lesz. Azt a széket politikusok segge alá tolják. Oda zsaru nem ülhet. Persze egy Vörös Csillag se semmi. Az még a nyugdíjba is beleszámít. Mindössze kettőnek van a testületben. Meg aztán: úgy kerül bele a neve a bűnügyi krónikákba, mint aki megoldott egy nyolcszoros gyilkosságot.
– Nem erre pályázol te is?
A főnök hangja, mint a jégcsap. Aztán rám förmedt:
– Most kuss! Gondolkodni akarok.
Ismertem ezt az állapotát. Ilyenkor elzárkózik a világ elől, ki tudja, hová. Én meg ottmaradtam a konyakommal. Jó sokáig. Nem volt pofám még egyet tölteni. A főnök most nem ivott.
– Neked mi a véleményed?
Közben azért nekem is kattogott az agyam. Volt is rá szükség.
– Nézd, főnök. Nem mi döntünk. Nekünk csak fel kell sorakoztatnunk a tényeket. Aztán az ügyészség vagy vádat emel, vagy nem. A bíróság meg ítél.
Mint a rendőrfőiskolán, az első vizsgán.
Legyintett. Tudtam, nincs valami nagy véleménye az ügyészségről, még ha ezt sose mondta ki. A bíróság meg… Biztos elfogultnak tartják, de szerinte a bűnüldözésben az 171első hely a rendőrségé. Így gondolta minden zsaru. Csak volt, akinek ettől túl nagy lett a mellénye. Szép számmal voltak.
– Még sosem adtam úgy át ügyet, hogy ne legyek meggyőződve az igazamról. Nem. Én ezt nem vállalom.
Tudtam, hogy vége. Kár minden szóért. Szólt a titkárnőnek, hogy jelentsen be bennünket a Kápónak. Azonnalra.
– Na, minden rendben? – kérdezte a vezérőrnagy.
– Nincs, vezérőrnagy elvtárs.
A Kápót mintha letaglózták volna.
– Micsoda?
– A bizonyítékok nem elegendőek, ellentmondásosak, nem meggyőzőek.
– Bizonyítékok! És a vallomás, az kutyafasza?
– Az. Ha nem támasztja alá bizonyíték.
– Mi kell még magának? – ordította a Kápó. – Hogy a Jóisten is leszálljon az égből tanúskodni?
A főnök elmagyarázott mindent, pro és kontra. Nem tudta meggyőzni.
– Ide figyeljen, őrnagy elvtárs! A kezünkben az évszázad bűnügye. És akkor mi futni hagyjuk?
– Amíg nincs megfelelő bizonyíték.
– Ember! Ezt a manust két hónap múlva felkötik. Aztán viszi magával a bizonyítékokat is a bitóra. Ez, ami van, magának nem elegendő?
– Nem, vezérőrnagy elvtárs.
Ilyen se volt még. Hogy valaki kerek perec ellentmondjon a Kápónak.
– Kinek ártunk? Ezt a manust így is, úgy is felkötik.
172– Ezt fel. De történik más is. Ezt akartam jelenteni a vezérőrnagy elvtársnak.
– Jelentsen – mondta a Kápó mogorván.
– Ha a Vég nyakába varrjuk az OTP-t, az ügyészség szó nélkül megeszi a kefét, és kész a vádirat. Utána meg az ítélet. Ebben az ügyben meg lezárul a nyomozás. És ha nem Vég a tettes, soha nem találjuk meg az igazit.
Mély lélegzetet vett.
– És van még valami. Akik megcsinálták az OTP-t, elszánt gyilkosok. Mennyi a zsákmányuk? Százharmincezer. A fél fogukra se elég. És az ilyen gyilkos, az megint öl. Különösen, ha egyszer már megúszta. Akkor azt hiszi, övé a világ. Olyan fasza gyerek, hogy az ország minden rendőre se tudja megbuktatni. Tehát öl. Újra öl.
Ez nyomós érv volt. Engem is maga mellé állított. Még a Kápót is elgondolkodtatta.
– Magának mi a véleménye? – fordult hozzám. Nem szokta érdekelni a magamfajta véleménye.
Nem egészen tiszta szívvel, de kimondtam:
– Ami az őrnagy elvtársé.
Azért a Kápót se puhafából faragták.
– Akkor utasítom, adja át az ügyet az ügyészségnek. Döntsenek ők.
A főnök kőkemény volt. Még sosem láttam ilyennek. Mindig igyekezett, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.
– Ebben az esetben kérem a felmentésemet. És a nyugdíjazásomat.
– Mars ki! – bődült el a Kápó. – Várjanak kint.
173Nyúlt a telefonért. Nem volt nehéz kitalálni, kivel beszél. Kádár elvtárs sosem avatkozott volna be egy ilyen ügybe. Egyetlen ügybe se. A miniszterelnök nem foglalkozott a Belüggyel. Csak a belügyminiszterrel beszélhetett. Jó sokáig. Legalább negyedórát. Aztán kiszólt a titkárnőjének, hogy küldjön be minket.
– Az utasítást visszavonom. Parancsra – tette hozzá nyomatékkal. – És jobb lenne, ha jól a fejükbe vésnék: én nem felejtek.
Ezt elhittük neki. De egy év múlva nyugdíjazták.
Még találkoztam néhányszor Véggel, mielőtt átadtuk az ügyészségnek. Csak nem tudtam megállni.
– Maga elmondta nekem az életét, Vég. Cserébe mesélek magának valamit én is. Tudja, hol a Csikágó?
– Viccel, százados úr?
Azt mindenki tudta.
– De túl a Thököly úton. A Százház utca.
– Hajaj! – vigyorodott el Vég. – Sráckoromban odajártunk kurvázni.
– Hát én ott nőttem fel. Az anyám strichelő kurva volt egész életében. Úgy is halt meg szegény. Elütötte egy villamos. Tajt részegen. Aztán a menhely. Darócban. Reggel verés, délben verés, este verés. Minden héten megszöktem. Újabb verés. A nagynénémnél dekkoltam. Ő is a Százházban. Béna volt mindkét lába. Ezért lett passzer. A vagányok, akik hozzá jártak, majd mind ismerték az anyámat. Ők is segítettek dekkolni. Abból éltem, amit a Garay téren loptam. A piacon. Aztán a Völgy utcai javító. Ott kitanultam az asztalosságot. Már ahogy. Inkább posztos rendőr174nek mentem. Azt mondta a kerületi kapitány, épp egy ilyen vagány kell neki. Három év múlva már őrmester voltam. Elvégeztem a rendőrtisztit. Így kerültem ide.
Ezt kevesen tudták. Csak akik ismerték a káderanyagomat. És ezt mondta el a főnököm a Kápónak, amikor nem akarta rám bízni a nyomozást.
– Szép történet, mi?
Vég sokáig hallgatott. Aztán elvigyorodott:
– Lehet, hogy én is kúrtam a muterját?
Nem emeltem fel a kezem. Pedig láttam, akkor se ütne vissza, ha tehetné. Hallgattam.
Megint Vég szólt:
– És hogy lett Kisherceg?
– Így alakult.
– És mért mondta ezt el nekem?
– Csak úgy.
Valóban. Nem akartam én megnevelni Véget. Se megszégyeníteni. Csak el akartam mondani. Amit annyi év óta nem mondtam el senkinek.
Azért Vég a Vég volt. Azt mondta:
– Mindenkinek van egy meséje.
Megvontam a vállam.
– Ha akarja, hiszi, ha akarja, nem.
Mindenre volt válasza.
– Akár a százados úr.
A tárgyaláson minden úgy ment, ahogy várható volt. Tizenkét napig tartott, hatvan tanút, tizenkét szakértőt hallgattak meg. A tárgyalás olyan a rab életében, mint a színészében a premier. Legfeljebb a tét más. Készül rá, igyekszik 175koncentrálni, a legtöbbet kihozni a szerepéből. A közönség is olyan serkentőleg hat rájuk, mint a színészekre. Márpedig ezen a tárgyaláson zsúfolt ház volt. Még a folyosó is megtelt elégedetlenekkel, akik nem jutottak be a színjátékra. Noha elvben a vádnak kell bizonyítania, a tárgyaláson a vádlottnak is. Az ülnökök sincsenek fából. Őket kevésbé kötik a paragrafusok, melyeket jobbára nem is ismernek, mint a bírákat. Egyáltalán nem mindegy, milyen hatással van rájuk a vádlott védekezése, viselkedése.
Persze egyetlen vádlott sem tud kibújni a saját bőréből. A Dagi mindent tagadott. Nem érdekelte, hogy ellentmondásba keveredik. Ha rábizonyítottak valamit, akkor is tagadott. Hol ezt tagadta, hol azt, hol ezt vallotta be, hol azt. Egyetlen kérdésben maradt konzekvens: ő ártatlan, mint a ma született bárány. Végeérhetetlen monológokat zúdított a vádlottak padjáról. A bírónak többször figyelmeztetnie kellett, maradjon a tárgynál. Süket fülekre talált. Dagi bízott abban, hogy lyukat beszélhet az ülnökök hasába. Az ügyvédje buzgón alájátszott. Olykor egész ügyesen. Kirendelt védő volt mind, de mind törte magát. Egy ilyen perben! Az renomé. Annak híre megy. Nemcsak a szakmában, a leendő ügyfelek körében is. És hát az ügyvéd az ügyfelekből él.
Görög esetében a védelem – szerintem – melléfogott. A bírák nyakába zúdította Zorba minden egykorvolt betegségét: koraszülött volt, angolkóros, bárányhimlője volt, sérve, a mája, a veséje beteg, évekkel azelőtt súlyos baleset érte, eltört a csípő- és medencecsontja, súlyos fejsérüléseket szenvedett. Ez mind-mind szomorú, de nem egy kettős gyilkosság esetében. Zorba olyan illedelmes volt, mint egy 176kisdiák az érettségin. Az ő stratégiája: Vég kényszerítette. Mindenre Vég kényszerítette. Ő meg félt tőle. Csak azért tette, amit tett, mert félt tőle. És persze rettenetesen bánja, és persze soha többé. Mellesleg: a zárkában Zorba elmebetegséget színlelt. A tüneteket az egyik társától tanulta. Amikor ez nem jött be, öngyilkosságot kísérelt meg. Olyan gyermeteg módon, amilyen az egész vallomása. Élesre csiszolta kanala nyelét, azzal nyiszitelte az erét a csuklóján. Épp csak csordogált belőle a vér, amit az őr természetesen észrevett. Valamennyi tanú egyértelműen vallott az elszántságáról, vérszomjáról, vakmerőségéről. Így hát aligha vették be a fenyegetéstől való félelmet.
Manó vergődését szánalmas volt látni. A halálfélelem az első perctől ordított róla. Nem is félelem: rémület. Látszott, hogy ezzel kel és ezzel nyugszik, már hónapok óta. És képtelen úrrá lenni rajta. Idegroncs volt. Olykor azért igyekezett összeszedni és kihúzni magát. Különösen amikor Véggel szembesítették. Elsősorban a régi havernek akarta bizonyítani, hogy nem szarember. Cserébe ő volt az egyetlen, akinek Vég olykor alájátszott. De minden rendszer nélkül: amikor a kedve tartotta. Tagadni semmit sem tagadott. Egyetlen érve volt: ő nem bántott senkit. Igen, ott volt, segédkezett, de az ölésekben semmi része. Ő nem ölt, sohasem ölt, még a vértől is irtózik. Ez utóbbit talán nem kellett volna mondania. Bár meg kell mondanom: én elhittem neki. Ez is magyarázza a halálfélelmét. Ezek a véres képek, ott bent, az agyában.
Vég meg se rezzent a kötéltől. Játszotta a magára kiosztott szerepet, a félelem és gáncs nélküli vagányét. Csúcs177formában volt. S a bíróság neki többet engedett meg, mint a társainak. Aranyszabály, hogy senkit sem lehet bűnösnek tartani, amíg el nem ítélik, de Vég esetében már a tárgyalás megkezdése előtt kétségtelen volt, mi lesz az ítélet. Egy emberrel, aki néhány hét múlva a bitó alá áll, mégiscsak másképp bánnak.
Vég már az első mondatával frappírozta a bíróságot. A szabványkérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt felelte: – Nem az a lényeg, hogy én bűnösnek érzem-e magam, hanem hogy önök annak tartanak-e. – Az előéletéről: – Mit kell azzal foglalkozni? Ott a priuszom, ismerik. És mit számít, hogy hány kirakatot rámoltam ki, hány autót törtem fel? Csak az számít, hogy hazavágtam néhány manuszt. Úgyis ezért teszik nyakamba a madzagot.
– Egész életemben anyagi gondjaim voltak – mondta. – Pedig megdolgoztam a magamét. De hát csupa piti ügy, abból meg kevés lóvé. És annak a javát is a passzer vitte el. – Sokat foglalkozott a lebukásával. – A többiek ették a banánt, én meg elcsúsztam a banánhéjon. Hát mért ne haragudjak rájuk? – Aki tudja, mi vár rá, mondta, az már csak arra gondol, hogy ki buktatta le. Állította: – Az az én nagy szerencsétlenségem, hogy nem találtam megfelelő partnerekre. Ha ők nem köpnek, belőlem sosem veszik ki a kajakokat. – Ebben tévedett. A tárgyi bizonyítékok beismerő vallomás nélkül is elegendőek voltak az elitéléséhez. – Aztán amikor a Rozi is rám vallott, valami összetört bennem. Nem volt értelme többé semminek. Attól kezdve csak az igazat mondtam. Nem vagyok én simlis vagány, aki visszaszívja, amit mondott. – Ez is a társainak szólt.
178– Bárki bármilyen arcot vág – dicsekedett –, kitalálom, hogy logikázik. Van nekem egy hetedik érzékem, az sose csal meg. – Aztán beismerte ennek az ellenkezőjét. – Nem tagadom, az utóbbi időben a Zorba hatása alá kerültem. Jobban, mint bármikor életemben. Aztán kiderült, hogy ő se jobb a Deákné vásznánál. Kis szaros.
Védekezni nem védekezett. – Az a rideg valóság, amit az ügyész úr tegnap elmondott, s nem az, amit a védők. Nekik persze az a kötelességük, hogy minket mentsenek. De amit én elkövettem, azért megfizetek. – Meg is magyarázta: – Ha kirakatot rámolunk ki és jön valaki, eszembe se jut, hogy kupán vágjam. De ha kajakra megyünk, ott nem maradhat tanú. Hát nem is maradt. – Kivéve a társait.
A tárgyaláson ő szerette volna tartani a gyeplőt. Minduntalan közbeszólt: – Most mért hazudsz? – Nem sül le a pofádról a bőr? – Te aztán megérdemled majd, amit kapsz – mondta Görögnek. – A te természeteddel. Sokkal többet érdemelnél, mint amit kapni fogsz. – Dagival úgy beszélt, mint egy féreggel. – Azt se érdemled meg, hogy kimondjam a neved. – A bírónak többször meg kellett intenie, hogy kivezetteti. Még a bíróságot is instruálta: – A társaim én felakasztatni nem akarom, az úgyis magukon múlik, hogy mit kapnak, de az akasztás, az nekik is kijár. – Az utolsó szó jogán így foglalta össze: – Most mondjam, hogy sajnálom? A hullák mit érnének azzal, hogy sajnálom. Nem sajnálom. Magamat se. Így kellett történnie. Az asszonyokat meg a gyerekeket, akik hátramaradtak, azokat sajnálom. De mire mennek vele? Én nem tartom a kajakot olyan igen nagy bűnnek. Ha az ember halhatatlan lenne, akkor igen. 179De így: kicsit korábban vagy kicsit később? Secko jedno. – Utoljára a feleségéről beszélt. – Kérem, vegyék figyelembe, az lett a veszte, hogy két ilyen rohadt stricivel akadt össze, mint én meg a Bagó. Mielőtt engem megismert, nem volt annak egyetlen stiklije se. Ha mi eltűnünk mellőle, jó útra tér. Meg ott van neki a baba. Mindig sajnáltam, hogy tőlem nem lett babája.
A vagyon elleni bűntettekkel, amik a perben szerepeltek, nem foglalkozom. Igaza volt Végnek: minek?
Vég meg Somos kötelet kaptak. Görög életfogytot. Nem lehetett többet, nem múlt el húszéves. Mátyás húsz évet. Ő azért mentesült a haláltól, mert több mint tíz év múlt el a tett óta. Ezt a bíróság köteles figyelembe venni. Életfogytot azért nem kaphatott, mert mikor a fináncot megölték, a törvény nem ismerte ezt a büntetést. Kapást öt évre, Végnét kettőre ítélték. Az utóbbit felfüggesztve. Közben megszülte a gyerekét. Kapás az utolsó szó jogán: – A közvélemény előtt én úgy szereplek, mint a rendőrgyilkos Vég Sándor bandájának tagja. Ezért kérnek rám ilyen súlyos ítéletet. Ez nem igazság. – Kijelentette, már van célja az életének: tisztességgel fel akarja nevelni a fiát. Voltak kételyeim.
Amikor elvezették az elítélteket, a főnök megszorította a karomat. Aztán ott maradtam a semmivel. Nem lehet büntetlenül fél évig napi tizennégy órát foglalkozni egy üggyel, hogy ne maradjon a helyén egy óriási űr. Azon persze járattam az agyam, hogy jog, erkölcs, törvény meg ilyesmi. Úgy gondolom, én ismertem a legjobban ezeket az embereket. De hát nem én ítéltem. A bandából kétségtele180nül Vég volt a legrokonszenvesebb. Volt benne tartás. Megőrizte – ha szabad így mondanom – a méltóságát. De hát ez természet meg akarat műve. Az idegrendszeré. Egyébként elvetemült, megrögzött gyilkos volt. Primitív is. Meg trehány. Az akciókat sose szervezte meg rendesen, a bűnjelek nemigen érdekelték. Cél és ok nélkül ölt. A finánctól a pisztolyát szerezte meg, amit sose használt. Az öregasszonytól pár száz forintot. A péceli fiútól még annyit se. Hajlamos voltam elhinni neki, hogy egyszer se kajakra készült. De mikor aztán úgy alakult, megtette. A rendőrgyilkosságra alighanem úgy került sor, hogy elbízta magát: ha az eddigieket megúszta, ezen sem bukik meg.
Ekkor már tudtam Vég titkát. Más volt a tárgyalóteremben hallgatni a vallomásokat, mint a kihallgatószobában. Itt volt időm gondolkodni. – Én egy bandita vagyok – mondta Vég az utolsó szó jogán. – Így állítottam be magam, így könnyebb elviselni a halált.
Nem hittem neki. Vég Sándor titka az volt, hogy nem ismerte a halált. Nem iszonyodott tőle, nem borzasztotta, nem háborította fel, még csak meg se rázta. A kajakot olyan szenvtelenül mondta el, mint minden mást. Nem érdekelte. Úgy ölt, ahogy kocsikat tört fel. Magától értetődően. Ez volt a dolga. Mindegy volt neki, folyik-e vér. Mindegy, amikor a halottnak fennakad a szeme. Mindegy, hogy egy hullát dob a gödörbe. Úgy gondolta, meg kell tennie, hát megtette. Ennyi. Ezért nézett ilyen könyörtelen közömbösséggel szembe a saját halálával is. Azt sem ismerte.
Hogy Görög vagy Mátyás volt-e a taszítóbb, nem tudom eldönteni. Görög vérszomjasságán én is megdöbbentem, 181amikor a többiek beszéltek róla. Ő élvezte az ölést. Szadista volt. Mátyás meg egy féreg. Csúszott-mászott, de csak nem sikerült menekülnie. Mindketten megérdemelték volna a halált. De hiába: a törvény. Akkor még helyeseltem a halálbüntetést. Azóta már rég nem. A szemet szemért elvének semmi igazsága. Annak igen, hogy ne ölj. Legalább az állam tartsa be. Az állam, melynek lehetősége van úgy összeroppantani az embereket, mint a diót.
Somost tulajdonképpen sajnáltam. Még azt is elhittem neki, hogy irtózik a vértől. Persze: gyilkos volt, ha nem is önkezével. Ha ő is a talpunkat nyalja, mint Mátyás, az más lett volna. De újra meg újra összeszedte és kihúzta magát. Iparkodott megküzdeni a halálfélelemmel. – Nagyon bűnösnek érzem magam – mondta az utolsó szó jogán. – Nagyon félek a börtöntől, de mégis azt kérném inkább, mert a gyerekeimet fel kell nevelnem. – Nem mondott igazat: képtelen volt szabadulni a haláltól való páni rettegéstől. De nem mártott be senkit. Persze: a törvény szemében az a jófiú, aki együttműködik. Hát… Az én törvénykönyvemben Somosnak életfogytiglan járt volna. Tartok tőle, azért kellett meghalnia, mert Mátyást és Görögöt nem lehetett fellógatni. És egy ilyen gyilkosságsorozatban egy kötél kevés.
Sosem voltam kivégzésen. Csak a tanácselnöknek, az ügyésznek, a védőknek kötelező. Most elmentem. Somos sírt. Sírva ment az akasztófa alá. De azért ment. Nem kellett vonszolni.
Vég elköszönt a halottól, aki ott lógott, fején a csuklyával:
– Szia, haver. Nem hiszem, hogy találkozunk.
182Aztán odaszólt a hóhérnak:
– Igyekezzen, mester. Dolgom van.
Egyetlen dolga volt: megismerni az ismeretlent. Mint most, húsz év elteltével, nekem is. Én ismerem a halált. Remélem, nem fogok vinnyogni.
138